Ahol a vakok a jövőbe láttak: „vírusos” szabadulószoba a sötétben

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Egészen más világba érkezünk, amint belépünk az egri Uránia mozi ajtaján. Igaz, itt még van fény. Nem is kevés, hiszen az üvegfalon át a tél végi nap olyan erősen igyekszik betörni a folyosóra, mintha uralni akarná a teremben lévő sötétséget. Pedig esélye sincs, hiszen a látássérültekből és látókból álló csapat mindent alaposan előkészített, hogy egy kósza fénynyaláb se férkőzhessen a szabadulószobába. Amíg kint várakozunk, ez az idézet cseng a fülemben: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”. Persze tudom, hogy mindez csak a hangulat kedvéért szól a hangfalból, hiszen az egri VGYSE tagjai híresek a humorukról. „Attól, hogy valaki látássérült, még nem kell elásnia magát. Nem kell felhagynia az örömmel. Ugyanúgy éljük az életünket, mint bárki más; ugyanúgy szeretünk és szomorkodunk, ugyanúgy bosszankodunk és örülünk, csak más technikákkal” – véli az egyesület elnöke, Tóthné dr. Kiss-Orosz Mária.

Hogy egy kicsit spoilerezzünk – remélem, nem baj –, amint bezárul mögöttünk az ajtó, zaj üti meg a fülünket: üvegcsörömpölés, légvédelmi sziréna. Kapunk is a nyakunkba némi ízelítőt, miközben egymás vállát fogva araszolgatunk az akadályok között.

Arra gondolok, milyen jó lenne most egy vak kísérő, aki biztonságosan kalauzolna a sötétben. De magunkra maradunk a mesterséges éjszakában.

Hamarosan kiderül, hogy egy laboratórium kellős közepébe csöppentünk – bár a teret az elején nehéz érzékelni. Elszabadult egy vírus, amely vakságot okoz. A feladat tehát a vírus legyőzése, amire a 6-8 fős csapatnak mindössze egy óra áll a rendelkezésére. A VGYSE elnöke, Maja később elárulja, hogy a vírus neve egy tudományosan hangzó latin szó, amelynek jelentése: kilátástalan. Azért mi reménykedünk a kijutásban, és kezdjük kitapogatni, feltérképezni mindazt, ami az utunkba esik. Természetesen a részletek titokban maradnak, hiszen a játéktér utazni fog az ország más pontjaira is, elsőként április 30-án Székesfehérvárra, az „Akadálytalanul” elnevezésű rendezvényre. Bizakodunk abban, hogy Egerben is lesz még alkalom, hiszen a két nap során csupán 16-18 csoport fért a keretekbe. Csak előbb jussunk ki a sötétből!

Út a sötétben – a félelemtől a megszokásig

Kis családi csapatunk, az unokatestvérekkel együtt, elég vegyes. Van benne felnőtt és gyerek, fiú és lány, hétéves és kerekesszékes. Picit izgulok, hogy a kerekesszék akadálytalanul tud-e gördülni, de nincs vele probléma. Néha egymásba botlunk, és ezen is jót nevetünk. Mindenki megtalálja a maga feladatát, és észre sem veszem, hogy a hétéves kisfiam mikor indul önálló útjára. Összedolgozunk, agyalunk, mozgunk megállás nélkül. Vitára pedig semmi szükség, anélkül is jól elboldogulunk. Az egészet egy játéknak fogjuk fel, ahol csak a jelen pillanat számít.

Az első percekben a biztos pontokat keresem, és igyekszem az első állomáson alapos munkát végezni, arra az esetre, ha többé nem találnék vissza. Később kiderül, hogy a sötétséget hamar meg lehet szokni. Fel sem tűnik, mikor lendülünk át, de egyszer csak érzékeljük a teret, mintha látnánk magunk előtt, a képzeletünkben.

Maja ugyanerről a tapasztalatról számol be, miután kijövünk: „A személyiségünkből és állapotunkból fakad, hogyan tájékozódunk.

Közülünk nagyon sokan vizualizálunk, megpróbáljuk elképzelni a körülöttünk lévő dolgokat. Minél később veszíti el valaki a látását, annál nehezebben alkalmazkodik ehhez az életmódhoz.

Úgy gondolom, természetes, hogy gyerekkorban könnyebben elfogadjuk. Aki egyik napról a másikra vakul meg, erősebben éli meg a veszteségérzést. Először ezt kell feldolgozni, utána lehet szokni a helyzetet, és arra gyúrni, hogy tájékozódjunk, technikákat tanuljunk. Régebben én is féltem a sötéttől, talán azért, mert nem akartam elveszíteni a látásomat. Ez egyfajta szembesülés volt, most már egyáltalán nem félek tőle. Ezzel kapcsolatban az egyik kedvencem – meséli derűsen –, amikor nem tudják a látók, hogyan viszonyuljanak a látássérültekhez, és próbálnak nagyon udvariasak lenni, nehogy megsértsenek. Egyik képviselőtársam ajánlotta fel Verpeléten, hogy hazavisz a megbeszélés után. Mondtam, hogy nem szükséges, szívesen gyalogolok a kutyámmal. Megjegyezte, hogy ne vicceljek, sötét van. Mire én elnevettem magam: szerinted nekem nem mindegy?”

Az emberi kreativitás határtalan

A játéktérben próbálunk ügyelni arra, hogy betartsuk az előzetesen kapott instrukciókat. Nem vihetünk magunkkal sem telefont, sem okosórát, viszont kapunk egy walkie-talkie-t. A szemüveg nem sokat ér, akár el is tehetném. Ami le van ragasztva, rögzítve, azt nem szabad feszegetni, cincálni, elvinni, viszont mindennek jelentősége van, ami mozdítható. Keresztlányomnak véletlenül sikerül kitapogatnia és hatástalanítania egy kulcsfontosságú eszközt. Sejtem, hogy ezzel el is vágjuk a szabadulásunk útját.

Nem lehet könnyű ilyenkor a készenlétben álló segítő helyzete. Óriási önuralom szükséges ahhoz, hogy időnként ne kacagjon fel a beszólásokon, máskor pedig ne vágódjon elénk stoptáblaként. „Sokat dolgoztunk már sötétben – beszél a tapasztalatairól Maja –, de most mégis váltottuk egymást a csoportok után, mert leszívta az energiánkat a folyamatos koncentrálás. Az egyik tárgyat például mindenki megpróbálta kinyitogatni annak ellenére, hogy be volt ragasztva a kulcslyuk. Érdekes volt az is, hogy a legtöbben megörültek annak, ha valamit találtak, és vitték magukkal a hónuk alatt. Gondoltuk, hogy ebből káosz lesz, mert egy idő után nem fog elférni a kezükben. Nem mindig érzékelték pontosan, hogy mit hová tettek, ezért néha belerúgtak a gondosan összegyűjtött kellékekbe.

Mi, vakok nem hurcolásszuk magunkkal a tárgyakat, mert elveszítjük a fonalat. Mindennek megvan a maga helye, és sokkal egyszerűbb oda visszatalálni, mint megjegyezni, mit hová tettünk.

A kíváncsiság mindenkit hajtott, és nekünk figyelnünk kellett, nehogy baj történjen. Ugyanakkor jól szórakoztunk a megoldási kísérleteken, és rengeteg ötletet gyűjtöttünk. Megtapasztaltuk, hogy mennyire zseniális az ember, milyen kreatív.”

Ha nincs kiút, akkor is létezik szabadulás – az előítéleteinktől, a korlátainktól

A játék magától értetődő célja a kód megtalálása, a szabadulás. De érezzük, hogy ebben a rendkívüli játéktérben mégsem ez az elsődleges. Ezért nem vagyunk csalódottak, amikor letelik az idő, és „megfertőződünk a vírussal”. Mi nem a kijutás egyetlen pillanatáért vágtunk bele a felfedezésbe, hanem az együtt töltött időért, a közös kalandért. A szabadulás tulajdonképpen megtörtént, amikor felgyorsult a mozgásunk, elengedtük egymás kezét, birtokba vettük a teret, és elfeledkeztünk a korlátainkról.

A „Kilátástalan kísérlet” tényleg fantasztikus élmény, nemhiába érlelődött két és fél éven át. 2019 őszén ugyanis megszületett az ötlet, a vírus-kiszabadulós kerettörténettel együtt. A sors fintora, hogy végül az ötlet valóra vált, méghozzá világméretű történelemmé. Csupán pár hét telt el, és novemberben felütötte a fejét a koronavírus. Bár vakságot nem okozott, egy időre karanténba helyezte a laboratóriumot, amely már készen állt a bemutatásra. Sokat kellett tehát várni a premierre, ráadásul nem kis fejtörést okozott az egyesületnek, hogy ezek után maradjanak-e az eredeti témánál.

De hát ki gondolta volna, hogy a jóslat beteljesül, más szóval a vakok a jövőbe látnak?