„Mondd a címed, és rögtön nálad leszek egy üveg vörösborral!” – Online társkeresés ötvenen túl

„Hogy én társkereső oldalra regisztráljak? Ugyan már – vetettem el többször is lányom ötletét –, mit keresnék én ott ötvenöt évesen?” „Anya, haladj a korral, manapság így is ismerkednek az emberek, nincs vesztenivalód, sok korodbéli van fent!” – biztatott a lányom. Már egy éve egyedül voltam, amikor végre beadtam a derekam, és regisztráltam az egyik online társkereső oldalra. Úgy éreztem, muszáj lépnem, nincs más esélyem, ha nem akarok egyedül maradni. Nem járok olyan helyekre, ahol hasonló korú facér férfiakkal találkozhatnék. Vagy belevágok, vagy magányosan élem le az életem hátralevő részét, amelyből még jócskán van hátra, ha Isten is úgy akarja. Kitöltöttem a komoly és részletes kérdőívet, írtam magamról bemutatkozót, feltöltöttem a fotóimat, majd félve megnyomtam a jóváhagyás gombot: lesz, ami lesz, megtettem az első lépést. Büszke voltam magamra.

Elég nehezen indult a párkeresés, nem nagyon kaptam levelet az első napokban. Tudtam, hogy nem fogok két héten belül párt találni, de azért vártam, hogy néhányan írnak majd, kicsit csalódott voltam. Majd feladtam korábbi elveimet, miszerint a férfi kezdeményezzen, bátortalanul én is írtam egy-kettőnek, hogy tetszik a bemutatkozása, szimpatikusnak találom, vagy csak egy mosolygós fejet küldtem. Eltelt egy kis idő, és jöttek sorban a levelek, több férfival is beszélgetni kezdtem, úgy éreztem, kinyílt előttem a világ. Hirtelen a társkeresés mindennapi elfoglaltságommá vált, vártam, hogy hazaérjek a munkából, felmenjek az oldalra, és megnézzem a leveleimet.

Eleinte kerestem a szavakat, nem tudtam, mit írjak, mégiscsak több mint harminc éve ismerkedtem utoljára. Nem akartam úgy tűnni, mint aki mindenáron ismerkedni akar, még ha így is volt.

Figyeltem arra is, hogy ne sajnáltassam magam, ne beszéljek túl sokat arról, hogyan hagyott el a férjem. Kinek kellene kesergő nő?!

Az egyik beszélgetés elég hamar komolyabbra fordult, és úgy döntöttünk, személyesen is találkozunk. Mindmáig emlékszem az első randevúra. Péterrel egy esős tavaszi napon találkoztunk Budapesten. Jókat leveleztünk, ennek ellenére csalódás volt a személyes találkozás. Egyből felajánlotta, hogy menjünk fel hozzá, itt lakik a közelben. Ledöbbentem, én arra gondoltam, hogy beülünk valahova beszélgetni vagy sétálunk, ő másra… Többször nem találkoztunk. Kicsit rosszul esett a dolog, de aztán rájöttem, itt is vannak olyan férfiak, akik nem komoly kapcsolatra vágynak, hanem szexpartnert keresnek, és ezeket helyén kell kezelnem. Nem egy ilyen ajánlatot kaptam az idők során. Például Csaba azt írta nekem, mondjak címet, és rögtön nálam lesz egy üveg vörösborral. „Nem egyedül lakom, és nem szeretem a vörösbort” – hárítottam. Sándor, akivel jó pár levelet váltottunk a személyes találkozó előtt, már az első randevún váratlanul megcsókolt búcsúzáskor. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, hátat fordítottam, hogy felszálljak a beérkező metróra, amikor utánam kiabált: „Jó a feneked!” Másnap hívott, hogy szeretne újra találkozni, én már nem akartam. Egyébként hatalmas elvárásai is voltak, és ezeket nem is rejtette véka alá.

Máskor is előfordult, hogy nagy kontrasztot tapasztaltam a levelekből megismert és a valóságban megjelenő férfi között, ezért mindig örültem, ha már pár levélváltás után személyesen is találkoztunk, ugyanis ilyenkor sok minden kiderült.

Istvánnal komoly lelki levelezést folytattunk, elárulta azt is, hogy néhány éve eltűnt a felesége és a lánya. Vártam nagyon a személyes találkozót, mély érzésű férfi képe rajzolódott ki a levelekből. Ezzel szemben a randevún egy teljesen más ember jelent meg, mintha nem is ő írta volna a leveleket. Egyből menekülőre fogtam a dolgot. Másik emlékezetes, balul elsült randim Zoltánnal volt, nem nagyon adott magára, és erős izzadságszaga volt, az egész megjelenése taszított. Szerette volna, hogy újra találkozzunk. Próbáltam intelligensen elmondani, én miért nem. Valamit mégiscsak értett belőle, mert a kávézó kellős közepén kigombolta az ingét, és dezodorálta magát. Azt hittem, menten elsüllyedek szégyenemben.

Kép

Kép: Unsplash / Renate Vanaga

Három évig voltam fent különböző társkereső oldalakon. Már magukon a társkeresőkön is érdekes dolgokkal találkoztam. Összeakadtam olyan jóvágású férfival is, aki házasságban élt, de máshol is keresett boldogságot. Nem tudom, mit tudott erről a felesége, mert ezzel véget is ért a levelezésünk. Fiatalabb férfiaktól, harminc-, negyvenévesektől is kaptam levelet. Eleinte nagyon furcsállottam, mit akarnak tőlem. Többtől megkérdeztem, tudja-e, hogy ötvenöt múltam. Sokan nyíltan kimondták, hogy szeretik az idősebb, tapasztaltabb nőket, az ő társaságukra vágynak. Röviden válaszoltam nekik, hogy sajnálom, de én korombéli férfit keresek. Bevallom, nemcsak jókat derültem ezeken az e-maileken, a hiúságomnak is jót tett, hogy fiatalabb férfiaknak is bejövök. Szélsőséges esetekkel is találkoztam a társkeresőkön, például olyan házaspárral, akik harmadikat kerestek a kapcsolatukba, de volt fent külföldi hozományvadász, és olyan „úr” is, akinek a profilképén a nemi szerve volt látható. Őket mind elég rövid időn belül jelentették, és törölték a rendszergazdák.

Voltak komolynak ígérkező kapcsolataim, aztán mindig történt valami.

Jókat beszélgettünk, majd hirtelen nagy váltás következett, egyik napról a másikra teljesen más hangvételű levelet kaptam. Volt, aki őszintén elmondta az okát, mint például János, akinek nemrég halt meg a felesége, és két kiskorú gyerekkel maradt egyedül. Nagyon szimpatikus voltam neki, de megismerkedett egy másik hölggyel, aki sokkal közelebb lakott hozzá. Tihamér is nyílt lapokkal játszott, megmondta, hogy másik két hölggyel is lesz randevúja. Tetszett nekem, de végül nem én lettem a befutó. Megviselt, de elfogadtam. Mások inkább ködösítettek, majd eltűntek, nem merték megírni, hogy más nőt keresnek vagy már találtak is. Előfordult az is, hogy én mondtam ki: „Ne haragudj, nem egymást keressük.” Volt, aki egyből megértette, míg másnak többször le kellett írnom. Józsefet sajnáltam, mert ő vágyott volna rá, hogy több legyen köztünk, de nem éreztem vonzalmat iránta. Volt egy tüneményes öreg úr is, többször beszéltünk telefonon, még nem is találkoztunk, de már szerelmet vallott, nem tudtam komolyan venni. Gáborral a nagy távolság miatt ért véget a kapcsolat, de mai napig szoktunk beszélgetni, megosztjuk társkeresési tapasztalatainkat, örömünket, bánatunkat.

Egyszer éreztem úgy, hogy nagyon megvezettek. A nálam pár évvel fiatalabb özvegy Konrád szó szerint meghülyített, teljesen belehabarodtam.

Sokszor beszélgettünk telefonon, többször találkoztunk is, kirándultunk hétvégén. Csupa szép dolgot mondott nekem, majd ezt csináljuk, ide megyünk, oda megyünk, ez lesz, az lesz, de mindig csak a levegőbe beszélt. Este soha nem lehetett őt hívni, időként hirtelen rejtélyesen letette a telefont. A családom figyelmeztetett is, hogy legyek vele óvatos. Végül kiderült, hogy nem is halt meg a felesége, hanem súlyos beteg. Azt gondoltam, hogy ennyi tapasztalat után átlátok a férfiakon, tudom ki az, aki komoly kapcsolatra vágyik, és ki az, aki csak alkalmi partnert keres, de neki mégis bedőltem. Ennek ellenére nem vesztettem el bizalmamat, de utána még jobban észnél voltam az ismerkedések során.

A férfiak sokkal magabiztosabbak és bátrabbak a társkeresésben. Elég határozott elképzeléseik vannak arról is, milyen nőt szeretnének. A legtöbb férfi csinos, vékony, házias, de nem bejárónőt keres. Kicsit szomorú, hogy egytől egyig hatvan év alatti nőt keresnek, még a bőven hetven év felettiek is. A hatvan év fölötti hölgyeket már öregasszonynak tartják. Nem gondoltam volna, de sok férfi szeret letagadni néhány évet a korából, korábban azt hittem, ez csak a nőkre jellemző. Például a sportoló, volt senior válogatott Béla ötvenkilenc évesnek mondta magát. Rákerestem az interneten, elég sok minden kiderült róla, többek között a születési évszáma, amely 1940-nel kezdődött. Péter is, akivel nagyon kellemes délutánt töltöttünk együtt, ötvenkilenc évesnek adta ki magát, de a személyes találkozó alkalmával ezt erősen megkérdőjeleztem. Fel is tettem a kérdést. Nem nagyon akart válaszolni, majd végül elém csúsztatta a személyi igazolványát, hetvenhárom éves volt. Ezek után az ötvenkilenc mindig gyanús volt. Ha már a hiúságnál tartunk, olyan úrral is összehozott az élet, aki dús barna hajjal érkezett a randevúra, a profilképén viszont még ősz hajú volt, míg más tíz évvel korábbi fotót tett ki magáról. Ilyen pimaszságokat persze a nők is elkövetnek, jó pár olyan történetet hallottam férfiaktól, hogy a képen még tíz évvel fiatalabb és tíz kilóval kevesebb súlyú nő mosolygott rájuk, mint a valóságban, vagy más hölgy fotóját tették ki az oldalukra.Körülbelül tizenöt férfival jutottam el a személyes találkozóig. Voltak, akikkel csak egyszer, míg másokkal többször randevúztam. Egyiket sem bántam meg, még azt sem, amelyiktől inkább elmenekültem volna.

Mindegyikből tanultam, újra fel tudtam építeni önmagam. Kiegyensúlyozott lettem, elmúltak azok az érzéseim, hogy én semmire sem vagyok jó, és senkinek se kellek. Óriási megerősítést kaptam a férfiaktól a nőiességemben, begyógyultak a sebeim.

Egy éve párra leltem, jól alakulnak a dolgaink. Sajnos most a Covid miatt nem találkozunk, csak telefonon beszélünk, vigyáznia kell az egészségére. Pár hete újra megkeresett Attila, aki néhány hónapnyi randevúzás után dobott engem. Akkor nagyon bántott a dolog, mert szerelmes voltam belé. Szeretné, ha újra felvennénk a kapcsolatot és találkoznánk. Nagy dilemma: a szívemre vagy az eszemre hallgassak? Úgy tűnik, semmi sem változott harminc-negyven év alatt, még ennyi idősen is ugyanazokkal az örömökkel, bánatokkal, csalódásokkal, dilemmákkal találjuk szemben magunkat a szerelemben, mint fiatalkorban, pedig már nagyobb a tapasztalatunk – vagy mégse?