Sok információ áll már rendelkezésünkre, milyen következményekkel, veszélyekkel járhat, ha a felnőtt fiatal nem képes leválni a szüleiről, és a húszas évei végén, vagy akár harmincévesen is velük marad, és tovább élvezi azok gondoskodását mind anyagi, mind érzelmi értelemben. Ám ritkán esik szó azokról az esetekről, amikor önálló életre képes fiatalok maradnak otthon, vagy olyanok költöznek vissza a szülői házba, akik már éltek egyedül.

Amikor nem az anyagiak és a teljes körű kiszolgálás áll a döntés hátterében, hanem egész egyszerűen a társaságra való igény, a magányosság elkerülése.

Ugyanis nem mindenki vágyik arra, hogy esténként, amikor hazamegy, üres lakás és néma csend fogadja. Főleg nem egy olyan ember, aki nagy családban nőtt fel, esetleg még a nagyszülőkkel is együtt élt, és megszokta, hogy élettel van tele az otthona, folyamatosan zajlanak az események, mindig van kihez szólni, kihez fordulni, nem beszélve arról, hogy kölcsönösen segítik egymást. Így volt ezzel Ádám is, aki az után sem hagyta el a szülői házat, hogy befejezte tanulmányait és munkába állt, annak ellenére sem, hogy három testvére már mind elköltözött, családot alapított. Döntését azzal indokolta, hogy nem szeretne egyedül otthon ülni azokon az estéken, amikor épp nincs programja. Élvezte, hogy a szüleinél mindig nagy a nyüzsgés, testvérei gyakran jönnek a gyermekeikkel, és hagyják őket a nagyszülőkre, így mindig van kivel beszélgetni, játszani. „Persze az otthoni teendőkből is kivettem a részem, a szüleim is bármikor számíthattak rám, nem csak élveztem a szülői ház kényelmét” – meséli Ádám, aki néhány évig élt a szüleivel, majd ő is megnősült. Ma már neki is három gyermeke van, akikkel ugyanolyan szívesen jár vissza a szülői házba, mint a testvérei.

Attól még, hogy valaki tovább marad a szüleivel, mert szereti őket és élvezi a társaságukat, nem feltétlenül éretlen és élősködő.

Az élet számos más területén bizonyíthatja önállóságát, érettségét, ugyanúgy hozhat döntéseket, és vállalhatja tetteiért a felelősséget, legyen szó tanulmányról vagy munkáról, és persze ugyanúgy kiveheti részét az otthoni teendőkből, mint egy egyedül élő fiatal. Az egészséges együttélésnek persze elengedhetetlen feltétele az is, hogy a szülő ne kezelje továbbra is gyerekként a fiatal felnőttet, ne kívánjon ugyanolyan szinten gondoskodni róla, mint korábban, legyenek felé elvárásai, és adjon neki feladatokat a háztartásban.

Az ember alapvetően társas lény. Maslow elmélete szerint is a fiziológiai és biztonsági szükségleteink után elsősorban szociális életre, társas kapcsolatokra van szükségünk. Ennek hiánya lelkileg is, testileg is maradandó károsodásokat okozhat. Látjuk is, hogy az elmagányosodás napjaink egyik legnagyobb társadalmi kihívása: rengetegen élnek egyedül, nemcsak idősek, hanem fiatalok is, akik akár napokat töltenek úgy, hogy senkihez sem szólnak. (Most nem kívánok azokról az esetekről írni, amikor társas magányban él valaki.)

Zsófi két évig lakott teljesen egyedül, a húszas évei végén költözött el otthonról. Miután mindkét nővére férjhez ment, úgy érezte, itt az ideje, hogy ő is a saját lábára álljon, és elhagyja a szülői házat.

Kicsit cikinek is érezte, hogy még mindig a szüleivel lakik együtt. Mivel akkor párkapcsolata sem volt, élete legmagányosabb időszakának élte meg azt a két évet.

Esténként sokszor volt olyan érzése, hogy ha valami történne vele, akár napokig fel se tűnne senkinek. „Jobb lett volna, ha otthon maradok, és nem külső társadalmi elvárásoknak akarok megfelelni, hogy bizony ennyi idősen már egyedül kell élni, különben nem vagyok önálló felnőtt” – mondja Zsófi, aki már máshogy látja fiatalkori döntését.

Az elmagányosodás megakadályozására ezért jó példa lehet a többgenerációs együttélés, amikor a családtagok egy fedél alatt, de mégis megtartva a saját intimszférájukat laknak együtt, így nemcsak a szociális igényük elégülhet ki, hanem egymást támogatva, segítve birkózhatnak meg az élet nehézségeivel, ahogyan ez Zita családjában is történt. Ő férjével az első gyermekük születésekor költözött az édesanyjához vidékre, akit épp akkor hagyott el a párja, így egyedül maradt a hatalmas családi házban, nem túl jó lelkiállapotban. A fiatal pár amúgy sem szeretett volna Budapest belvárosában maradni az újszülöttel, így mindenkinek jól jött az összeköltözés. Még Zita férje is örült, aki a munkája miatt akár napokig is távol van a családtól, hogy a felesége nem marad egyedül a gyerekkel, vagyis a gyerekekkel, mert azóta már három van.

„Anyukámmal kölcsönösen segítjük, támogatjuk egymást, felváltva főzünk, a házimunkát is megosztjuk. Ha el kell valamit intéznem, nem kell három gyermeket magammal vinnem” – meséli Zita, majd így folytatja:

„Ahhoz persze, hogy ez jól működjék, olyan személyiségre van szükség, amilyen anyukámé, aki soha nem szól bele az életünkbe, akkor is hallgat, ha a férjemmel összevitatkozunk.”

Zita szerint az együttélés legnagyobb pozitívuma, hogy ha a férje nagyon későn ér haza, vagy napokig nincs otthon, akkor is van este társasága, van kivel beszélgetnie. „Nem mindenkinek jön ez be, de én olyan ember vagyok, talán azért, mert nagy családban nőttem fel, aki nem szeret egyedül lenni. Ételt, szolgáltatást bármikor tudsz rendelni, de társaságot nem" – fejezi be.

A szülői házban maradásnak tehát számos oka lehet, s minden fiatalnak, aki emellett dönt, más a motivációja. Valakit, főleg egy nagy családban felnőtt embert tényleg a társaságra való igénye vihet ebbe az irányba, ezért semmiképp sem tehetünk egyenlőségjelet a szülőkkel élő fiatal és a mamahotel jelensége közé.

Óvatos lépteim a kocsitól a Zöldág Lovasudvarban mindjárt egy nagy kondér felé vezetnek, és amint érdeklődöm, mi rotyog benne, meg is kapom a megerősítő választ, hogy jó helyen járok: „a változatosság kedvéért birkapörkölt!” Ha nem lenne elég csábító a szintén kapható bárányburger vagy langalló, majd ilyet is kóstolhatok, raktározom el az infót. Jókor jöttem, Varga Antal főszervező épp szeretettel üdvözöl mindenkit az Eperjes-hegyen, amit a környék kultikus helyének nevez, amely idevonzza az embert. Igaza lehet: sokan vagyunk, s valóban kiemelkednek közülünk a cifraszűrös pásztorok, akiket – mint jól láthatóan büszke embereket – mi, többiek körbejárunk, megcsodálunk.

A fűből varázsolnak élelmet

„Tudod, mitől olyan büszkék?” – szólít meg dr. Molnár Zsolt ökológus, pásztorkutató, aki nyilván látja, hogy elgondolkodtam. „Attól, hogy a fűből, amin állunk, képesek ízletes, egészséges húst, tejet, sajtot létrehozni. Magyarországon fél–egymillió hektár füves terület van, ahol nem tudunk zöldséget vagy gyümölcsöt termeszteni, csak a jószág révén lehet a tájat élelemmé alakítani. Ennek a mesterei a pásztorok. S tudod, mit csinálnak, amikor támasztják a botot? Nézik a több száz állatot, mint egy tanító a gyerekeket, egyenként tudják, melyik álmosabb vagy izgő-mozgóbb, mint szokott, hogyan kezdi a napot az »osztály«. A pásztor menüt készít a jószágnak: előételt, főételt, egy pihenő után ugyanezt még egyszer, majd desszertet. Ha jól tervezi meg, mikor honnan szabad enniük, többet fogyasztanak, jobb állomány nevelődik. Sőt, előre kell gondolkodnia egész évre: már tavasszal tudni, nyáron és ősszel hol szabad legelni, s hol lesz a téli legelő.”

„A tudományuk háború, élelmiszerválság idején még inkább felértékelődik, a föld csaknem feléből ők tudják kihozni azt, amit más nem.”

Mindez fontosabb, mint a pásztorok kulturális szerepe, noha a népdalaikért, a táncaikért is tiszteljük őket, és ezt az oldalukat felvillantják a pásztorünnepen is. Miközben a háttérben egymást követik a produkciók, Zsolt arra is rávilágít, hogy ugyan a pásztorok viselete tájegységenként másmilyen – van kiskunsági, bihari vagy épp bakonyi szűr –, a tudásuk világszerte hasonlóságokat mutat. Az alföldi és a kenyai pásztor egymástól függetlenül vallja, hogy a növényeket a jószág száján keresztül ismeri, a botanikai tanítójuk tehát maga a juh. És nincs pásztor a világon, aki már délután ne azon gondolkodna, másnap hova hajtsa legelni őket. Amiben pedig végképp egyeznek: a tudományuk alapja az, hogy szeretik az állatot. Odafigyelnek rá, gondozzák, gyógyítják, s ezt az állat meghálálja.

Az állatszeretetet Gál István a Tapolca melletti Hegyesd községből más szavakkal fogalmazza meg, de az ő egész élettörténete ezt példázza: „1974-től pásztorkodom, 14 évesen lettem bojtár egy maszek juhásznál. 116 darab birkája volt, sokszor iskola helyett is hozzá mentem, nem is végeztem el a nyolc osztályt, csak négyet. Ha kerültem a sulit, a szüleim helyett ő fizette a büntetést. Mindig megéltem ebből, bár volt, amikor szorult kicsit a kapca, például a »Kádár Jancsi« idején. Máshoz nem is értek, a ház körül teszek-veszek még, de az se sokat ér. Csak a birkák körül legyek! Ott vagyok otthon. Sokan mondták, »úgysem lesz belőled juhász«, de látja… Van egy nagylányom, már férjhez ment, mi hatan voltunk testvérek, kettő lett juhász. Ehhez majdnem úgy kell becsülni a birkát, mint az asszonyt.”

A tudósok is csodálják a pásztorok elhivatottságát

Birinyi József népzenész, népzenekutató a népi hangszerekkel elképesztően sokrétű és szórakoztató bemutatót tart a rendezvény színpadán, mindet meg is szólaltatja, s pár sztorit róluk igen eredeti humorral prezentál. Mellettem áll közben dr. Varga Anna biológus, aki már a szakdolgozatához is Olaszfalu környékén végzett kutatást, és a 2006 óta itt tartott pásztortalálkozókon is mindig részt vett. „Olyan fás legelőt akartam tanulmányozni, ahol van még aktív pásztor, és ezt itt megtaláltam. A fás legelő olyan élőhelytípus, amelyet a legeltető állattartás alakít ki és tart fenn, épp ezért itt jól megfigyelhető ember és állat kapcsolata. Ebben a régióban mintegy 20–30 pásztorból formálódott közösség az elmúlt években, van köztük, aki a saját állatait őrzi, más pedig »megfogadott pásztor«. Közös bennük, hogy a természetben dolgozva a jószág fejével kell gondolkozniuk, a természet szeretete ehhez a munkához alapfeltétel.

Azért is vannak már kevesen, mert a mai világban kilóg a sorból, aki az életritmusát a természethez igazítja.

Aki így tesz, annak nincs nyaralás, de még egy ilyen találkozóra sem könnyű elszabadulni az állatok mellől. A pásztorokat azonban igen elhivatott embereknek ismertem meg!”

Persze Anna is elhivatott abban, amit csinál: jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszékén kutatja egy hároméves projektben a 19. századtól a pásztorvilág és a legelők történetét. Szereti a témát, jól érzi magát a természetes közegben, az emberi kapcsolatok és a helyszínek is mindig újra visszahívják – Olaszfalu is, noha a doktorija kapcsán később az egész Bakonyt, a Balaton-felvidéket és többek közt Somogy megyét is kutatta. De nem ő az egyetlen, aki kutatóként érkezett a rendezvényre – nem nehéz kiszúrni a tömegben az egyetlen mongol vendéget Gantuya Batdelger személyében. Gantuya Mongóliában pásztorcsaládba született, jurtában nőtt fel, most és a következő négy évben Magyarországon, az ELTE-n kutat hagyományos ökológiát.

„Gyakran beszélgetek pásztorokkal, a legjobban az érdekel, hogyan értik meg a természetet” – meséli. „A szüleim Mongólia erdős, hegyes, nagyon természetes vidékén élnek, jakot, kecskét, birkát, lovat tartanak. Amíg mi a professzorokkal tudományos irányból, könyvekből vizsgáljuk a természetet, ezek az emberek könyvek nélkül is tökéletesen ismerik a növényzetet, az állatokat. Először 2017-ben jártam Magyarországon, s nagyon megtetszett a magyarok meleg fogadtatása, az, hogy öleléssel üdvözöltek. Nálunk csak a kézfogás, esetleg egy puszi a szokás, ha hosszú ideig nem láttuk egymást.

Kíváncsi vagyok a kulturális, környezeti és állatállománybeli különbségekre is, de azt már most látom: a pásztorkodás fő elve a világon mindenütt hasonló.

Az időjárás viszont nem: nálunk, Mongóliában extrém hideg telek vannak, még május végén sem ritka a hó. A három testvérem közül a bátyám is pásztorkodik, viszi tovább a családi hagyományt” – jelenti ki pásztoros büszkeséggel Gantuya.

A hagyományok és Olaszfalu
Boriszné Hanich Edit, Olaszfalu polgármestere úgy véli, még mindig többen ismerik a községet a kiváló téli szánkózási lehetőségről (ami a közeli eplényi sípálya révén akkor is adott, ha az országban másutt nincs hó), mint a pásztortalálkozóról. „A hagyományok tiszteletéhez el kell érni egy bizonyos kort, hogy az ember visszagondoljon a régi eszközökre, épületekre, dalokra, akár vallási szokásokra. A fiatalok látják tőlünk e szokásokat, de csak később érnek meg arra, hogy ők is ápolják a múltat.”

Apáról fiúra, anyáról lányra?

„A magyar pásztor az országnak hatalmas kincs” – szavalja közben a mikrofonba a makói Fegyver Tibor, aki pásztorként verseket ír, s ezek közül olvassa most fel a Pásztorhimnusz címűt. Érdekes látni néhány meglett, kemény férfiemberen is a meghatottságot a nézők soraiban. A nézők soraiban, ahol nem lehet nem felfigyelni a Hajdúsámsonból érkezett Sáfián házaspárra. Sáfián Lászlóné Ibolya a 2021-ben alakult „Nők a pásztorságban” csoportot is képviseli, s elárulja, hogy azt a spanyol pásztornők közössége mintájára hozták létre.

Várják a tagok közé a hölgyeket, akik a báránynevelés meg a legeltetés folyamataiban éppúgy tevékenyen részt vesznek, mint pásztor férjeik.

Sokszor az adminisztrációt is a nők viszik, ami a mai világban elengedhetetlen, hogy pontos legyen, mondja. Vele külön cikkben – hamarosan a kepmas.hu-n – hosszabban is fogunk erről beszélgetni, ezért most a férjéhez fordulok, aki szerényen elhárítja azt, hogy a szakmában országos hírűek lennének.

„Mi csak próbálunk megélni” – egyszerűsíti le a kérdést Sáfián László. „Apáról fiúra száll a tradíció, hetedik generációs juhász vagyok. Amíg fel tudjuk venni a cifra szűrt, működik. Erre születtünk, az öcsémmel együtt csináljuk, családként tartjuk életben a múltat, s neveljük ki a jövőt. Nekem lányom van, neki lánya és fia, azt látjuk, mindenki szereti csinálni, a többi majd kiderül. A hölgyek kulcsfontosságúak, nélkülük nehéz lenne, erre mondják: »üss el egy szeget kalapács nélkül!« Igazán jól családban lehet vinni ezt az életformát, az apósom is pásztorember volt, így a feleségemnek sem okozott gondot, hogy ebből fogunk élni. Szerencsés vagyok, benne is ott az állatok szeretete. Közel 600 birkánk van, plusz néhány szürkemarha, meg minden, ami nem jövedelmező, egészen a páváig. Apám mindig azt mondta: a tanya úgy szép, ha van benne minden! Még a verébnek is adunk enni.

Szépen, nyugodtan élünk, milliomosok sose leszünk, de nincs is ilyen vágyunk, tudjuk, mit vállaltunk.

Összetartunk, ám van egy egyezségünk: ha a kispárom levágatja a haját, vagy ha én levágatom a bajszomat, válunk!”   

Kép

Kép: Páczai Tamás

Jobb végszót a nevetésnél, amit Sáfián László utolsó mondata kivált, magam sem találhatnék. Így, a pásztorünnep végéhez közeledve sétálok egy utolsó kört a terepen, hogy a hazaút előtt szippantsak még párat a Bakony friss levegőjéből, s közelebbről megnézzem, megérintsem a kiállított kolompokat, faragott pásztorbotokat. A hivatás, amelyről gyerekként versekben, regényekben olvastam, később filmekből hallottam, ma kézzelfoghatóvá vált, közel jött – a szívemhez is.

Látványos lovas felvonulással jelentette be új évadát az Operettszínház. A Mária főhadnagy című operett művészei, Kiss Diána és György Rózsa Sándor lóháton érkeztek a színház sajtótájékoztatójára, akiket huszár egyenruhában Pete Ádám, Harsányi Tamás, Horváth Tamás és Nagy Attila kísértek. Ezután fehér hintón gördült be a Monte Cristo grófja musical három címszereplője, Szomor György, Dolhai Attila és Homonnay Zsolt, valamint az Operettszínház főigazgatója, Kiss-B Atilla.

A színház idén ünnepli fennállásának 100. évfordulóját.

A jubileum alkalmából az új évadra egy tucatnál is több nagyszabású  gálakoncerttel készülnek, amit ezért akár a gálák évadának is nevezhetnénk.

Kiss-B Atilla elárulta, bemutatóból viszont kevesebb lesz, mint általában. Ennek oka, hogy a pandémia alatt rengeteg értékes előadás jött létre, amelyeket kevésszer volt alkalmuk játszani.

Az egyik új darab Huszka Jenő nagyoperettje, a Mária főhadnagy, Homonnay Zsolt rendezésében, amit az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 175. évfordulóján, március idusán mutatnak be.  Az előadás díszlettervezője Túri Erzsébet, jelmeztervezője pedig Berzsenyi Krisztina lesz.

Homonnay Zsoltnak régi álma válik valóra a darab színpadra állításával. Mint mondta, Huszka Jenő egy ízig-vérig magyar gondolkodású, a hazájához és a magyar nemzeti értékekhez különösen ragaszkodó zeneszerző volt, aki kortársaival ellentétben nem költözött Bécsbe. Itthon maradt, és a klasszikus bécsi operettet magyar népi motívumokban gazdag zenékkel – csárdással, verbunkkal és palotással – ötvözve alkotott páratlan műveket. Ez a mű azért is különleges, mert a szereplői valós történelmi személyek, sőt, magában a történetben is valós és kitalált elemek keverednek egymással.

A jubileumi évad bemutatói között szerepel a Monte Cristo grófja musical is, Vincze Balázs rendezésében és Pozsgai Zsolt drámaíró átdolgozásában. Pozsgai Zsolt számára elsősorban azoknak az érzelmeknek a bemutatása volt a legizgalmasabb, amiket egy olyan igazságtalanul bebörtönzött, 20 év fogság után szabaduló ember élhet át, aki vezető pozícióban találkozik az őt elárulókkal.

Kép

Kép: Operettszínház/Art&Lens Photography

A darab zeneszerzője és dalszövegírója Szomor György, akit – Dolhai Attilával és Homonnay Zsolttal együtt – a címszerepben is köszönthet majd a közönség.

A kaland és az akció mellett a romantika és a szenvedély is fontos szerepet játszik a történetben, így a női és férfi közönség számára egyaránt kellemes szórakozást ígér.

A 2022/23-as évadban Közelebb címmel egy moderált, zenés produkciókkal fűszerezett kávéházi beszélgetéssorozatot is indítanak.  Havi egy-egy alkalommal az Operettszínház két-két művészével találkozhat majd a közönség: halottak napján és nagypénteken például Andrew Lloyd Webber Requiemje csendül fel a Budapesti Operettszínház művészeinek, szólistáinak, szimfonikus zenekarának és énekkarának előadásában.

A színház december 23-án jubileumi gálával ünnepli meg a kerek évfordulót. Az eseményen a tervek szerint felcsendülnek majd részletek Butykay Ákos Olívia hercegnő című művéből is, amellyel a színház közel 100 éve megnyitotta kapuit.

A centenáriumi évadban a nagy elődök emléke előtt adózva a Budapesti Operettszínház bérletkonstrukciója is megújult. A következő szezonban 14 bérletsorozat közül választhat majd a közönség, amelyből hat legendás színészek – Honthy Hanna, Rátonyi Róbert, Latabár Kálmán, Jávor Pál, Feleki Kamill és Sárdy János – nevét viseli.

Míg például a rabszolgaságról, a világháborúkról vagy a náci haláltáborokról sokféle alkotás született már, amelyek hozzájárultak az érintett népek, nemzetek traumáinak feldolgozásához, a Magyarországot 40 éven át amortizáló kommunizmus játékfilmes vagy regényes feldolgozásában komoly hiányok vannak.

Nem véletlen, hogy A besúgó című sorozat bemutatását nagy várakozás előzte meg, hiszen elsőként nyúlt ebben a formában egy hosszú ideig tabunak számító témához.

A történet 1985-ben játszódik. A fiatal és eszes Gergő életébe nagy változást hoz, amikor felveszik a Közgazdaságtudományi Egyetemre, és ezért Budapestre költözik. A politikai rendszer viszont nem hagyja, hogy élvezze az egyetemi életet, beszervezi az Állambiztonság, azzal zsarolva őt, hogy ha nem lesz besúgó, nem kaphat többé külföldi gyógyszert súlyosan beteg öccse. Gergő csatlakozik egy csapat ellenzéki fiatalhoz a kollégiumban, amelyet Száva Zsolt vezet. A fiatal besúgó lavírozni kezd a két oldal között, terveket szövöget a barátaival, miközben jelentéseket is készít róluk.

A nyolcrészes alkotással szemben sokan magas elvárásokat támasztottak, így most szakértők és sorozatnézők csapnak össze a sajtóban, filmes portálokon, a közösségi médiában vagy a vasárnapi ebédnél azt boncolgatva, hogy milyen erényei és hibái vannak A besúgónak.

Még nem vetettünk számot a nyolcvanas évekkel

A Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese szerint nyugodtan mondhatjuk, hogy van egy hiány, amit a sorozat pótolni szeretett volna. „Eddig nekünk a rendszerváltásról a »Moszkva tér« volt az alapmű.

A németek ugyan kissé hamisan, de mégiscsak megcsinálták a maguk Stasi-filmjét, »A mások élete« című alkotást – méghozzá 16 évvel ezelőtt. Nálunk öt évvel később jött Köbli Norbi filmje, »A vizsga«, amely ugyan még nem az érett kádárizmus állambiztonságáról szólt, de azért a kommunista diktatúra machinációit ábrázolta.

Amikor a Nemzeti Emlékezet Bizottságánál megjelentettük »Az impexek kora« című könyvet, mit ad Isten, kijött az »X – A rendszerből törölve« című film is 2018-ban. Ez viszont már A besúgóra hasonlított, és nem csak a tárgyalt korszak szempontjából. Míg szerintem Köbli filmje profi fikciós történetmesélés, addig A besúgót és az X – A rendszerből törölve című filmet sokkal inkább baloldali, aktuálpolitikai alkotásnak látom” – osztja meg a véleményét Máthé Áron.

Kép

Kép: HBO Max

A korszakot kutató történész felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar értelmiség még nem vetett számot a nyolcvanas évekkel, ezért is fontos beszélni A besúgóról, hiszen rengeteg téves közhely, ami az értelmiségi közegben felbukkanni szokott, megjelenik a filmben, mindemellett lát benne profi megvalósításokat is. „Nem a történetmesélés szempontjából, bár az alapsztori nem rossz, hanem elsősorban a tárgyi környezet, a kézzel csinált kultúra hitelességének szempontjából.

Lendületes, erőt sugárzó moziról beszélünk, ahol nem mellékesen nincs »Jumurdzsáknak Casio órája«, vagyis minden apró tárgyi, zenei részlet a helyén van. A film magával ragadó, ami a látvány, illetve a dramaturgia hatása is.

Persze vannak benne durva túlzások, például a ketchup. Ostobaság, hogy akkoriban nem tudták, hogy mi az. A Rákóczi úton a hentesüzletek kirakatában ott sorakoztak üvegszám a jobbnál jobb ketchupok. Ami pedig a valóságábrázolást, az eseményeket illeti, ott a fejemet fogva jajgattam” – teszi hozzá a történész, aki több történelmi hitelességi problémát is felsorol, ami miatt fikciósnak is csak üggyel-bajjal nevezheti magát a sorozat. Szakértők szerint azért kell ezt tudatosítani, mert fontos, hogy az a generáció, amelyiknek nincs valós tudása a korszakról, ne higgye azt, hogy a sorozatot látva közelebb kerül az akkori magyar viszonyok megértéséhez. 

„Először is a nyolcvanas években a magyar állambiztonság nem egy mexikói drogkartell volt. Viselkedés szempontjából abszolút nem, meg abból a szempontból sem, hogy egy nagyon bürokratikus szervezetről beszélünk. Nem így ment maga a beszervezés sem. Óvatosan, finoman vagy ravaszul közelítették meg a beszervezni kívánt célszemélyt, és lehetőség szerint nem zsarolással, tehát nem terhelő alapon csinálták, vagy legalábbis nem csak azzal. A kémszakmában a kizárólag zsarolással beszervezett ügynök mindig a legkeményebb dió. Az is nehezen elképzelhető jelenet, hogy a temetőben halállal fenyegeti meg a megszeppent diákot egy alezredes!

Az alkotók összekeverték a filmet a »Sicario« következő részével.

Egyáltalán egy piszlicsáré diákszervezkedéshez akkoriban egész biztosan nem egy alezredest küldtek, hanem az alezredes elvtárs küldte ki a beosztottjait, hadnagyokat, századosokat. Az együttműködést vállaló hálózati személlyel megíratták és aláíratták az együttműködésről szóló nyilatkozatot, és a legtöbbször írásban kellett jelentenie. De a legkiábrándítóbb a filmben az, amikor dühösen berohan a rendőrségi fogdába az alezredes a vélelmezetten lebukott ügynökéhez. Pedig egy olyan mesterfogás láttán, ahogy a főszereplő (negatív hős), Gergő, a másik főszereplő (pozitív hős), Száva Zsolt bizalmába férkőzik, mind a tíz ujját megnyalta volna a szerv bármelyik tisztje! Egy-egy ilyen operatív kombináció létrehozásán akár hetekig, hónapokig dolgoztak a szervnél. A filmben meg felháborodnak rajta? Ez egy rossz vicc. Ne sértsük már meg szakmai önérzetükben a diktatúra kutyáit, mondanám kesernyés iróniával. És akkor sorolhatnánk tovább a teljesen hamis dolgokat. B-dosszié a kollégiumi szoba ajtajára szegezve. Egymást gumibotozó állambiztonsági tisztek. Szóval ezek nagyon durva torzításai az akkori dolgoknak. Viszont rendkívül izgalmas az amerikai titkosszolgálat megjelenése a filmben. Ez érdekes kérdéseket vet fel a forgatókönyvírást illetően” – teszi hozzá Máthé Áron.

Kép

Kép: HBO Max

A Nemzeti Emlékezet Bizottságának alelnöke szerint a film karakterei, „a seftes, cinikus kádergyerek, a tahó állambiztonságis, a lelkes diákszervezők és a KISZ-es okoska” mint típusok nagyon jók. Pozitívnak tartja továbbá az erdélyi kirándulás, a táncház megemlítését, és jónak látja azt is, hogy a Duna Körös környezetvédő megjelenik a vásznon. Szerinte izgalmas, hogy a beszervezett negatív főhős, a besúgó, tulajdonképpen nem ellenszenves figura, hiszen alapvetően az öccséért teszi, amit tesz – azután persze frusztrációból is. Ennek ellenére úgy érzi, hogy a külföldi holmikkal seftelő egyetemistán kívül a többiek többnyire kilógnak a szerepükből.

„Egy KISZ-titkárt például nem lehetett csak így félresöpörni. A nyolcvanas évek közepén ez nem így ment” – magyarázza a történész.

Máthé Áron szerint a sorozat diákszervezkedői első ránézésre jobban hasonlítanak egy hatvanas-hetvenes évekbeli galerire, mint a nyolcvanas évek ifjúsági ellenzéki mozgalmainak tagjaira. „Az embernek az az érzése, hogy az alkotók Kende Péter: »A Viktor« című politikai lejárató-ponyvájából indultak ki. Felcsapták a könyvet mondjuk itt: »A Budaörsi úti kollégiumban – mint bármely egyetemi koleszban – nagy élet zajlott, s az új csapat tényleg valósággal berobbant az egyetemre is, a koliba is. Hajnalig tartó bulizások, sok-sok Kőbányai Világos, vodkával és pálinkával, éjjel kettőig tartó nagy dumapartik, világmegváltások, néha pici tanulás, csajok, foci, kosár. A bulik ugyan néha kicsit sikeresebbek lettek a kelleténél. Orbán, Simicska és Varga Tamás ellen folyt fegyelmi eljárás például azért, mert egyik ilyen hajnali hejehuja közben a kollégiumi diákbizottság tagja megpróbálta lehalkítani őket, ám – nem önszántából – úgy távozott a szobából, hogy az ajtót előtte nem nyitotta ki senki, pedig csukva volt. Magyarán úgy vágták ki, hogy magával rántotta a tokjából kiszakadt ajtót is. De az is az ő kettősük volt, aki felgyújtotta a folyosót.« Szóval ez egy rémregény. A filmben is. Meg az is, hogy az ellenzéki vitaklub a kolesz alagsorában van, ahol előjön a pozitív főhős, és mond egy lázító beszédet. Egy olyan beszédet, amelyet bármelyik mai balos szövegkönyvből copy-paste-elni lehetne.

A nyolcvanas években a vitaklubok tényleg vitatkozó körök voltak komoly szellemi elmélyüléssel, nem puffogó frázisokkal.

Eközben a sorozatban az ellenzéki főhős egy macsó dúvad »odahaza«, vagyis a barátnőjével. Kicsit olyan az egész, mint amikor a 19. századi, Habsburg-párti pamfleteket olvassuk a magyarokról: a magyar elmaradott, de lázadozó, viszont egyúttal jobbágy is. Még a nemesi réteg is ősbarbár. Rossz érzés belegondolni, hogy a filmszakmában egyáltalán van olyan, akinél ez a 200 éve lejárt szavatosságú sztereotípia ragadt be. És amikor a filmben az ellenzéki banda meg a KISZ-es banda találkozik, az nevetségesen emlékeztet a »Grease« évtizedekkel korábbi amerikai toposzaira” – mondja a NEB elnökhelyettese, aki szerint A besúgóra éppen ezért nem lehet olyan alkotásként tekinteni, amely segít feldolgozni a kommunizmus traumáját a magyar társadalomban.

„Azt kellene megérteni, hogy a Kádár-rezsim lényege az volt, hogy nem csináltak hősöket, és szétterítették a felelősséget. És mégis, folyamatosan volt ellenzék, volt tiltakozás, és a végén a szakkollégiumi diákság a kádárizmus szürke valósága ellenére hozott létre alternatívát. Nincs mit szégyellnünk tehát a diktatúra évtizedein – a kommunista hatalombirtokosoknak van szégyellnivalója. Így a sorozat nem fog hozzásegíteni a múltunk tisztábban látásához, mert nem a múltról szól. Ez a film jelen érvényű politikai alkotás. Nem akarom elvitatni az alkotóktól a jogot, hogy ilyen sorozatot csináljanak, csak az Ég szerelmére, legközelebb kérjenek meg egy levéltárost vagy egy történészt, hogy segítsen! Akár baloldali világnézetű, akár konzervatív hitvallású szakembert, mert ha félretesszük a politikai kérdéseket, szakmailag akkor is nehezen értelmezhető a sorozat. És még egyszer hangsúlyozom, ez nem politikai álláspont kérdése” – zárja gondolatmenetét a történész.

A besúgó 2022-ben bemutatott magyar fejlesztésű televíziós drámasorozat, amelyet Szentgyörgyi Bálint, Mátyássy Áron és Miklauzic Bence rendezett. A főbb szerepekben Váradi Gergely, Patkós Márton, Szász Júlia, Lengyel Benjámin és Varga Ádám látható. Első epizódját 2022. április 1-jén mutatta be az HBO Max.

Dagonyázás

Ezek ott a templomban mit verik a mellüket, 
hogy így meg úgy, de bűnösök, jaj, én vétkem? 
Ha azok is, minek dagonyáznak folyton 
a bűntudatban, tudhatnák az okos 
pszichológiai cikkekből, hogy nem segít, sőt… 
Inkább lépjenek tovább, koncentráljanak 
a fejlődésre, és felejtsék el, nem? 
Van ebben igazság, de ez most más. 
Mikor belépek Isten elé, hogy találkozzak vele, 
megrendít, hogy a jóra törekedve is 
mennyi rosszat vagyok képes művelni. 
Ha nem vallom meg, a napnál 
világosabb valóságot tagadom le. 
Az pedig eltorzítaná a látásomat. 
Kétségkívül szeretetlen voltam, hiú, 
önző, habzsoló, erőszakos. 
Ez puszta ténymegállapítás. 
Ha kicsit is szeretnék fejlődni, szembenézni 
magammal, ezt fel kell vállalni. 
Lepakolom Isten elé a terheket, tessék, 
kezdjen ő velük valamit most már. 
Van hatalma felszabadítani, 
ne szolgáljam többé saját gonoszságomat. 
Így tisztulok meg a találkozás előtt. 
Nem az én erőmből, hanem az övéből. 
Ő a ház gazdája, én meg focilabdával 
betörtem az ablakot. 
Lehet, nem akartam, de megtörtént. 
Nem fogja leharapni a fejemet, 
de az a minimum, 
hogy ne fogjam rá a szomszéd srácra. 
Az első lépés a gyógyulás felé. 
Felesleges fetrengeni a bűnbánatban, 
tapicskolni a szégyenben, 
színészkedve megalázni magamat. 
De szabad teljes szívvel átéreznem, 
hogy sok mindent elszúrtam, 
és kérhetem a tartozás elengedését. 
Isten annyiszor vár vissza, 
ahányszor eltávolodtam tőle. 
Ahogyan az átlagosan jó szülő 
sem mondja gyermekének: 
kétszáztizenháromszor bekötöztelek, 
itt a határ, a kétszáztizennegyedik 
sebtapaszt nem ragasztom fel, vess magadra, 
nem futok többé gyógyszertárba. 
Tehát amíg Isten tart készleten 
megbocsátást, addig érdemes újra 
és újra lába elé hordani bűneimet, 
és kérni a feloldozást. 

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez a vers eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– A Katinka kapcsán te magad is szerepváltásban vagy, kreatív producerként jegyzed a filmet, nem forgatókönyvet írtál. Ez kényszerpálya?

– Más típusú jelenlétet igényel egy dokumentumfilm – bár itt is van forgatókönyv, előzetes koncepció, ami adott esetben lehet nagyon részletes is, de az élet rácáfol a kicentizett tervekre. Lajos Tamás producer szerette volna, hogy ez a film létrejöjjön, és behívott játszótársnak azzal a kéréssel, hogy koherens történetté álljon össze a nyersanyag. Az élet a legjobb forgatókönyvíró: hiába volt elképzelés, a Covid mindent átírt – én nem tudtam volna ilyen sztorit kitalálni. A Covid okozta leállással nyertünk egy sokkal izgalmasabb és mélyebb történetet annál, mint amire szerződtünk.

– Az élet váratlan fordulata meglepte a jól képzett forgatókönyvírót?

– Az eredeti elképzelést látva arra gondoltam, hogy lesz egy szép, de nem különösebben érdekes filmünk. Az fog benne történni, mint általában: Katinka keményen edz, majd elmegy a versenyre – ennyi. De a Covid miatt az olimpiát elhalasztották, mi pedig úgy döntöttünk, hogy még egy évet forgatunk, így olyan váratlan helyzetekbe keveredtünk Katinkával együtt, amilyenekkel ő maga is először találkozott.

Ott voltunk mögötte a kamerával, amikor a nehézségek érték őt – és a kreatív producer dörzsölte a kezét, hogy milyen jó tesz ez a filmnek.

Hét és fél órányi hasznos és jó anyag állt össze, de mert nem a Sátántangó (Tarr Béla hét és fél órás filmje – a szerk.) közönségét céloztuk, hanem játékfilmre szerződtünk, másfél órányira szabtuk a hosszát. Meggyőződésem, hogy ez a helyes formája ennek az anyagnak, bár vonzza a netflixes sorozat lehetőségét is. Gyönyörű ív rajzolódott ki, amit csak be kellett azonosítani, és nekünk nem volt más dolgunk, mint jelenetről jelenetre azon dolgozni a vágószobában, hogy a nyert narratívát szolgálja minden jelenet és beállítás.

– Említetted a sorozatformát, amiben nemcsak bőséges tapasztalatot, de sikereket is magad mögött tudhatsz (Válótársak, A tanár, Apatigris). Eljátszottál az adaptáció gondolatával?

– Nem. Mielőtt nekiálltunk a dokumentumfilmnek, azt gondoltam, hogy potenciálisan két játékfilm van Katinka életében. Az egyik a kicsi lány és az őt edző nagypapa története – ez egy gyönyörű, felemelő családi sztori, amit a Disney minimum háromszor remake-elne. A másik nagy történet a zárt ajtók mögött játszódó dráma, Katinka házassága, Shane-nel való kapcsolata, munkakapcsolata – és ahogy ez a kettő teljesen eggyé vált a medencetérben közöttük. Ez dokumentumfilmben szinte feldolgozhatatlan, mert két ember drámája a zárt ajtók mögött zajlik, és nem dokumentálható, hogy pontosan mi történt. Játékfilmben persze mindenki megnézné, mert mindenki kíváncsi rá.

– Ha játékfilmet írhattál volna belőle, rögtön be­eresz­tesz egy harmadik személyt is a medencetérbe – jellemzően három kulcsszereplőben gondolkodsz a filmjeidben.

– De nem a botrány érdekel, hogy nézzünk meg exkluzív, sosem tudott részleteket az ő kapcsolatukról. Ez egy különleges összetartozás volt, amilyet nem látni gyakran. Nagyon szépen sikerült megragadni a filmben – azok a nézők is meg fognak lepődni, akik már mindent tudni vélnek a bulvárból vagy az Instagramról.

– Számodra melyik a nagyobb téttel bíró érzelmi pillanat, amikor írni kezdesz egy forgatókönyvet, amikor átengeded a rendezőnek, amikor megméri a szakma, vagy amikor megméri a közönség?

– Az igazi tét, hogy a végén nekem tetszik-e. Nagyon hamar, a karrierem elején rájöttem, hogy ez a mérce. Volt, hogy nagyon sokan megnézték egy filmemet, gratuláltak, tapsoltak, de én azt éreztem, hogy nem lett jó, mert vagy nem tettem meg mindent, vagy rossz kompromisszumokat kötöttem. Ez a hozzáállás megtanított arra, hogy a munka önmaga fizetsége. Persze örülök, ha egy filmet sokan látnak, jó, ha díjakat kap, mert az ember pénzt kap érte, de önmagát fizeti ki a jó munka, mert ott van kreatív kielégülés, az öröm, hogy jól sikerült – és ha ez nincs, a többit megette a fene valójában.

– Olyan erős a belső cenzorod, hogy számodra bárki más visszajelzése majdhogynem indifferens?

– Soha nem kaptam olyan kemény kritikát, mint amilyen kíméletlen bírálója vagyok önmagamnak.

A mai napig, ha látom a filmjeimet, bizonyos részeknél elkezdek süllyedni a székben, hogy nem csináltam meg elég jól.

De szerencsére annyira nem vagyok perfekcionista, hogy emiatt ne születhessenek meg ezek a művek.

– Nagyon érdekes, amiket mondasz, a szorongó lelki alkatod, ami egy párhuzamos valóság az írói éned sajátossága mellett. Mi okozza ezt a szorongást? Hiszen komoly szakmai elismertség kíséri a pályádat, aminek 2022 egyelőre a csúcspontja lehet.

– Ebben tudtam Katinkával azonosulni, amikor először beszélgettünk: ha kicsiben is, de hasonlót élek meg: versenyek vannak – amikor filmet csinálok, az számomra olyan, mint amikor döntőben úszik az úszó: mindenki szeme láttára most kell megmutatni az eddigi munka eredményét – és mindenki a sikert várja el. Nem mondhatom, hogy nem örülök a díjaknak, ugyanakkor sokkal jobban kell figyelnem, mint tíz éve, amikor hajszolhattam a saját mániáimat. Ezt nem panaszképpen mondom, csak beazonosítottam a jelenséget, amin keresztül jobban megértettem, hogy mit élt át Katinka nagyban.

– A díjak nyomás alá helyeznek?

– Annyit tűztem ki célul tíz éve, hogy minden évben jobb filmet fogok írni, mint az előző. Jelenleg annyit tudok ebből őszintén elvállalni, hogy amikor írom a forgatókönyvet, amikor készül a film, az lüktet bennem, hogy ez a mostani munka a főművem, az eddigiek csak lábjegyzetek voltak. Vallom, hogy ez egy önszuggesztió az író számára, amiben el tudja hinni, hogy a közönség kíváncsi a gondolataira – ehhez a hithez fanatikus önbizalomra van szükség az alkotás idejére. Ha elkészült a film, már összetettebben gondolkodom a folyamatról, de addig ezt a szuggesztiót tartom fenn hónapokon át.

– 2021 végén jelentek meg a forgatókönyveid nyomtatásban, mintha korszakhatárhoz értél volna, vagy mementó lenne. Jó a feltételezés?

– A munkámhoz mindig együttállásra van szükségem a rendezővel, a finanszírozási közeggel, tehát hogy melyik forgatókönyv jut el egyáltalán a végleges formáig, az legtöbbször nem rajtam áll. Számomra is meglepetés az élet, hogy mi az, ami megvalósul, ugyanúgy nem tudom kontrollálni, ahogy az ötleteket sem, amik beleeszik magukat a lelkembe és muszáj velük foglalkoznom. Ha tudnám előre az életemet, hogy mikor mit fogok csinálni, akkor a flow-nak semmilyen szerepe nem volna. Így nem tudom megmondani, hogy ez most lezárás és egyben új korszak kezdete-e. Mindig jobbat és frisset szeretnék csinálni, ebben biztos vagyok.

– Amikor megszületett a gondolat, hogy kiadjátok ezeket a forgatókönyveket, milyen közönséget láttál magad előtt? Mondtad korábban egy interjúban, hogy amikor írod a forgatókönyvet, akkor is látod a mozinézőt, aki ezt majd be fogja fogadni.

– Nagyon sokszor az a néző én voltam, illetve a kamaszkori önmagam. 16-18 éves koromban hatottak rám legerősebben a filmek, a versek, a szerelmek… Tetszene-e ez annak a kamasznak, aki én voltam? Tehát gondoltam azokra, akik most kamaszok, és nem láttak még forgatókönyvet – mert magyar forgatókönyvekhez egyébként nem lehet hozzájutni, üzleti titokként vannak kezelve, holott ez véleményem szerint irodalom. Ha egy 120 oldalas paksamétára nem írok műfaji megjelölést, azt mindenki irodalomként fogadja el.

Ha ráírom, hogy forgatókönyv, azonnal elvitatják az értékét – pedig szerintem ez a negyedik műnem, a líra, dráma, epika mellett.

Ott van a helye a polcon, mert ötvözve a másik hármat, új minőséget hoz létre. Egyébként a forgatókönyvet összevetni a kész filmmel a legjobb tanulási folyamat, ha valaki filmes pályára készül.

– Tanítasz forgatókönyvírást – ezt is szereted csinálni?

– Amit most csinálok a MOME Open keretein belül, inkább felnőttképzés. Nagyon élvezem, anyukám tanár volt, és én még 14 évesen is tanítani akartam, ami nem is veszett el: a filmjeimben is van állandó történelmi ismeretterjesztő szándék. Mégis sokáig úgy gondoltam, hogy ebben a formában nem lehet tanítani forgatókönyvírást, de most már célratartó vagyok abban, amit át szeretnék adni.

– Az a dilettáns kérdés forog bennem, hogy tanítható-e egyáltalán?

– Nagyon sok filmet kell nézni – jókat, rosszakat egyaránt, hogy ösztönösen megérezze az ember, milyen a jó forgatókönyv, és erre lehet aztán építeni tudatos tanulási folyamatot. Az amatőr sosem a rossz szinonimája. Annyit jelent, hogy lehet, hogy valaki egyszer képes akár világszínvonalú teljesítményre is, de nem tudja reprodukálni és nem tudja analizálni magát. A profi azt jelenti, hogy valaki biztosan be tudja lőni a gólt.

– Mindig tudod az ötöslottó nyerőszámait?

– Ettől a ponttól kezdve viszont az a nehézség, hogy megmaradjon a tűz is a szakmaiság mellett és az az igény, hogy mély koncentrációban alkotva szülessenek meg ezek a munkák, és ne váljon az ember kiégett profivá.

– Könnyű ezt elkerülni? Azt mondtad korábban, hogy sosem kerültél írói válságba – közben ott a rutin fenyegető réme.

– Az „üres papír válságába” valóban nem, de elhinni, hogy évről évre lehet jobbat csinálni, számomra is feladat. Szerencse, hogy ez nem élsport, visszatérve Katinkához – a sportolók kiöregednek. Az író élete végéig potenciálisan egyre jobb író lehet azáltal, hogy egyre többet lát az életből. Nem akármiről írunk, hanem az életről.

– 2016-ban adtál be sportfilmtervet, amely nem kapott pénzt. A Katinka, bár más műfaj, de kárpótol ezért valamelyest, vagy gondolkodsz még sportfilmen? 
– Szeretem a témát, de most máson dolgozom, Szent-Györgyi Albertről írok filmet. Nagyon régóta foglalkoztat a kivételes életútja: nemcsak az ország legokosabb embere volt a maga korában, de repülőgépet vezetett, motorozott, vitorlázott, rektor volt Szegeden, kutatóként felfedezte a C-vitamint… remélem, hogy ez lesz a következő film, ami meg is valósul. A János vitéz sem jött össze, pedig iszonyú jó forgatókönyvet írtam hozzá, Puskásról is írtam, a Piros, fehér, zöld is nagyon erős volt, Máté Péterről, József Attiláról is született forgatókönyvem…

– Van, ami nagyon fáj, hogy nem valósult meg?
– Ez mind fáj.

Ezekbe belehal az ember, de nincs más gyógy­mód, mint menni tovább, és írni egy következőt. Ha megállok a sebeimet nyalogatni, akkor ott is maradhatok ebben a pózban örökre.

Látom azt is, hogy ezeknek lejár a szavatosságuk előbb-utóbb, mert nem ugyanaz az ember vagyok öt és tíz év múlva, mint aki írta őket, és egy idő után már nem is akarom, hogy megvalósuljanak.

– Mit mond rólad 2022 – a Katinka, A játszma, a Blokád? 
– Ezek összecsúsztak. 2020 januárjában kezdtük a Katinkát forgatni és azon az őszön A játszmát, 2021 őszén a Blokádot, amelyet valószínűleg ősszel már láthatnak a nézők is. Véletlenül alakult így – a 2019-es Apró mesék óta nem volt bemutatóm, pedig folyamatosan dolgoztam. Most egy évben lett három film, ami az elmúlt három évről azt meséli, hogy nagyon szerencsés ember vagyok, bár keményen megdolgoztam ezért.

Az interjú a Képmás magazin 2022 júniusi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Huntington Európa vonatkozásában megkülönbözteti a „nyugati”, pontosabban euroatlanti civilizációt az orosz-ortodox civilizációtól, amelynek keresztény vallási identitása a bizánci keleti kereszténység hagyományaiból ered. E két civilizáció közötti határvonal Ukrajnában húzódik, amelyen egyrészt egy nyugati orientációjú katolikus és ukrán ortodox, másrészt egy keleti, részben orosz nyelvű ortodox, Moszkvához igazodó közösség osztozik. Ez a civilizációk érintkezési területére jellemző megosztottság Huntington szerint a törést okozó konfliktusok előhírnöke. A civilizációk összecsapásának paradigmája azzal az előnnyel jár, hogy nem rövid és esetleges, hanem közép- és hosszú távú folyamatokra mutat rá.

Huntington az orosz–ukrán törésvonal konfliktusának három lehetséges forgatókönyvét vetítette előre, amelyek ma is meghatározzák az elemzéseket.

Az Oroszország és Ukrajna közötti közvetlen háború forgatókönyvét a két szomszédos állam saját biztonságáért való kölcsönös aggodalma indokolta. John Mearsheimer már 1993-ban úgy vélte, hogy az oroszok fontolgatják Ukrajna annektálását, ezért az elrettentés érdekében az ukrán nukleáris arzenál megtartását szorgalmazta. Huntington ezt az első forgatókönyvet valószínűtlennek tartotta, hiszen két szláv népről van szó, főként ortodoxokról, akik évszázadok óta szoros kapcsolatokat ápolnak, és akik között rendkívül gyakoriak a vegyes házasságok.

Reálisabbnak tartotta azt a lehetőséget, hogy az ország kettéválik a két régió között, és a keleti területet – akár föderatív formában – Oroszországhoz csatolják. Egy nyugati orientációjú Ukrajna létrehozása azonban csak erős és hatékony nyugati támogatással lenne lehetséges – azaz, ha Nyugat-Ukrajna csatlakozna az EU-hoz és a NATO-hoz –, ami viszont Oroszország és a Nyugat közötti, hidegháborús jellegű konfrontációt okozna. Huntington egy harmadik forgatókönyvet tartott a legvalószínűbbnek, nevezetesen azt, hogy Ukrajna egységes és független, de megosztott ország marad, és számos területen együttműködik Oroszországgal, miután a nukleáris fegyverekkel és a haderővel kapcsolatos vitákat rendezik.

Az első forgatókönyv zajlik a szemünk előtt

Az elmúlt hónapok eseményeinek fényében az első forgatókönyv látszik megvalósulni. Az igaz, hogy minden háború előbb vagy utóbb véget ér, ám a civilizációs töréspontok mentén kialakuló konfliktusok hajlamosak ismétlődni, nehezen találnak tartós megoldást, és a szereplők közötti megállapodások inkább fegyverszünetek, mint békék.

Huntington nemcsak a problémát körvonalazta, hanem lehetséges megoldást is felvázolt. Eszerint csak az jelenthet kiutat, ha Európa széleskörű megállapodást kínál Oroszországnak, amelyet társulási és megnemtámadási szerződések kísérnek, s elismeri az ortodox világ vezető államaként.

A realista Mearsheimer napjainkban szintén úgy véli, hogy Putyin nem akarja meghódítani és integrálni Ukrajnát egy nagyobb Oroszországba, és ez nem is lenne lehetséges. Mearsheimer március eleji elemzésében még komoly lehetőséget látott arra, hogy az ukránok valamiféle modus vivendit dolgozzanak ki az oroszokkal. Ennek esélyét egyértelműen rontotta minden külső beavatkozás a háborúba, még ha a humanitárius helyzet erre alkalmas ürügyet szolgáltatott is.

A modernizáció nem mindenütt jelent nyugatiasodást

Sok nyugati gondolkodó számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy Oroszország visszatérjen tekintélyelvű és ortodox gyökereihez. Huntington ugyanakkor rámutatott, hogy számos országban a modernizáció folyamata nem feltétlenül jár együtt ideológiai közeledéssel a Nyugathoz, hanem éppen ellenkezőleg, a nyugati dominancia által elnyomott, ezeréves kultúrához tartozás tudatának erősödésével kell számolnunk, amelyet fenyegetve éreznek a globalizációtól. A nyugati tudományos és technológiai fejlődés ugyan inspirálja őket, de a modernizáció sajátos útját követik, amelynek nem feltétlenül része az individualizmus, a jogállamiság vagy a vallási és világi hatalmak szétválasztása. Ezért a civilizációk közötti konvergencia helyett inkább a feszültségek fokozódását eredményezi az ideológiai nyomásgyakorlás, ami akár nagy intenzitású konfliktusokhoz is vezethet.

A Kreml által a 2000-es évek óta hangoztatott „szuverén demokrácia” koncepciója az orosz kulturális sajátosságokhoz igazodó modernizációt javasol. Ezt az irányvonalat követve Putyin a hagyományok, a vallási és konzervatív értékek védelmezőjeként jelenik meg az individualistaként és dekadensként elítélt Nyugattal szemben.

Ezen ideológia erejét tükrözi, hogy a fegyveres erők és az elnök mellett az ortodox egyház pátriárkája a kommunizmus megszűnése után az orosz nemzeti identitás egyik szimbólumává vált.

A Kirill pátriárka által vezetett egyház a polgárok 61 százalékának bizalmát élvezi, és a keresztény civilizáció védőbástyájaként tekint önmagára, miközben a nyugati kereszténységet és civilizációt egyre vehemensebb kritikával illeti. Ferenc pápa kérését a találkozóra és felajánlását, hogy közvetítőként közreműködjön a fegyverszünet létrejöttében, Moszkva határozottan elutasította. Alexander Dugin szerint, akit Putyin fő ideológusának tartanak, a modern keresztényellenes Nyugaton a pápa befolyása minimális, jelentéktelen humanitárius feladatokra szűkül. Moszkva számára viszont nem számít, hogy Ferenc pápa mit gondol az „igazságos” és „igazságtalan” háborúkról, hiszen a régió sajátosságait figyelmen kívül hagyja.

Dugan az orosz célokat így határozta meg: „Optimális esetben Oroszország megteremti az ellenőrzést Ukrajna egész területe felett, vagy minimumként az orosz erők a Donyecki Népköztársaság és a Luganszki Népköztársaság szövetséges egységeivel visszafoglalják és felszabadítják Novorosszija területét, Harkovtól Odesszáig.”

Ez a terv egyértelműen a huntingtoni paradigmába illeszthető, akkor is, ha ilyen volumenű konfliktus kialakulását még ő maga sem tartotta valószínűnek.

Huntington helyzetértékelésének kritikusai

Huntington kritikusa, Olivier Roy francia iszlámkutató szerint az, hogy Putyin háborút indít – és nem először – egy nagyrészt ortodox keresztény szomszéd ellen, miközben az Orosz Föderáció muszlim lakosaira támaszkodik, Huntington tézisének alkalmatlanságát bizonyítja. Christopher Caldwell amerikai író, újságíró, a Weekly Standard korábbi főszerkesztője pedig úgy véli, hogy a civilizációs modell hasznos keret volt az elmúlt húsz év eseményeinek megértéséhez, de az utóbbi időben visszatértünk a kifejezetten ideológiai konfliktusok világába, amelyet a neoliberalizmus és a woke „egyetemes evangéliumát” hirdető nyugati elit, valamint az ennek ellenállni próbáló rendszerek és mozgalmak határoznak meg. Azt is megemlítik, hogy 1991 óta számos háború tört ki ugyanazon civilizációhoz tartozó harcoló felek között (például Ruandában). Valamint azt, hogy erős szövetségek állnak fenn különböző civilizációkhoz tartozó országok között. Huntington azonban nem állította, hogy az azonos civilizáción belül elhelyezkedő államok között nem alakulnak ki konfliktusok, sem azt, hogy a különböző civilizációkhoz tartozó államok között nem köthetők szövetségek.

A mai világ etnikai, vallási és civilizációs vonalak mentén rendeződik

Mindkét kortárs érv gyengébb értelmezési keretet kínál, mint amit Huntington nyújtott. Egyetlen 25 vagy 30 évvel ezelőtti elmélet sem lesz tökéletes útmutató a világ dolgaihoz.

De ha meg akarjuk érteni a világpolitika jelenlegi irányát, a Huntington-tézis aktuálisabb, mint valaha. A világ nagyhatalmai közötti konkrét eltérések ugyanis a Huntington által felvázolt civilizációs mintákat követik.

Ezt bizonyítja a Kínával kapcsolatos „konstruktív elköteleződés” amerikai politikájának kudarca, miközben a kínaiak úgy vélik, hogy gazdasági sikerük nagyrészt az ázsiai kultúra terméke, amely magasabb rendű, mint a Nyugaté, amely kulturálisan és társadalmilag dekadens. Hasonló fiaskónak bizonyult a Közel-Kelet demokratizálásának terve is, hogy csak a két legátütőbb hatású stratégiai hibát említsük. E tévedések közös vonása, hogy figyelmen kívül hagyták Samuel Huntington felismerését, miszerint a hidegháború utáni világ etnikai, vallási és civilizációs vonalak mentén rendeződik. Gondoljunk csak arra, hogy a volt Jugoszláviában az Egyesült Államok, Németország, Oroszország és a muszlim országok is felsorakoztak, hogy civilizációs hasonlóságok alapján támogassák a harcoló feleket.

Még kevésbé magyarázza az ukrajnai konfliktust az, hogy az amerikai típusú woke exportja – bármennyire foglalkoztatja is Putyint – egy új globális ideológiai konfliktus kiváltójává válhat. A woke lényegében egy befelé forduló és szűk látókörű, kifejezetten nyugati és különösen angol-amerikai válasz a neoliberális korszak csalódásaira. Ahelyett, hogy univerzális üzenetet kínálna, fő szlogenjei valójában csak Észak-Amerikában és Nyugat-Európában értelmezhetők.

Amik nem igazolódtak be Huntington elméletéből

A részleteket tekintve azonban két fontos kiegészítést kell tennünk Huntington elméletéhez. Egyrészt azon feltételezése, miszerint a civilizációs irányultságok felülírják a nemzeti elköteleződést, nem igazolódott be, mert Kelet-Ukrajna hevesen ellenállt az orosz inváziónak. Másrészt, jóllehet a törésvonalak a civilizációk találkozási pontjaiban rajzolódnak ki, a szövetségek kialakítása ennél nehezebbnek látszik. A feltörekvő nem nyugati nagyhatalmak egyike sem épített még civilizációs rokonságon alapuló nagy szövetségeket. Úgy képzelte például, hogy a felemelkedő Kína képes lesz békésen integrálni Tajvant, és talán még Japánt is a befolyási övezetébe vonhatja; ez a forgatókönyv jelenleg nagyon valószínűtlennek tűnik.

Végül érdemes megjegyeznünk, hogy Huntington szerint a nyugati vezetők legfőbb felelőssége nem az, hogy más civilizációkat próbáljanak meg a hanyatló Nyugat képére átformálni, hanem az, hogy megőrizzék, megvédjék és megújítsák a nyugati civilizáció egyedülálló értékeit.

Az ukrajnai háborúra adott felelősségteljes reakció első lépése tehát nem a proxyhadviselés kiterjesztése lenne, hanem annak – immár megkésett – meghatározása, hogy Európa milyen civilizációt épít, és ezt milyen külpolitikai stratégiával igyekszik támogatni. A lokális konfliktusok ugyanis globális veszélyt jelentenek, ha a különböző civilizációkhoz tartozó, egymással ellentétes értékrenddel és ideológiával rendelkező nemzetek felsorakoznak a harcoló felek mögött.

A Standby, Kodály köröndön megrendezett kiállítás első állomása közös segélykiáltás volt, tavaly pedig a legfrissebb kortárs válaszokkal folytattuk a szabadtéri tárlatot. Ezekből az utcai kiállításokból adunk válogatást a Pintér Galériában június 8-tól 30-ig, és közben új alkotókat és műveket is meghívtunk a tárlatra.

Breznay Pál: Effervescene

Szeretettel várunk a megnyitónkra, amelyet június 8-án 19 órai kezdettel a Pintér Galéria és Aukciósházban tartunk. A kiállítást P. Szabó Dénes kulturális újságíró nyitja meg, zenél: Kardos-Horváth János.

A műveiket kiállító alkotók: Ázbej Kristóf, Baksai József, Breznay Pál, Barakonyi Zsombor, Cseke Szilárd, drMáriás, Fehér László, Gerber Pál, Gesztelyi-Nagy Zsuzsanna, Horváth Éva Mónika, Incze Mózes, Jovián György, Kondor Attila, Méhes Lóránt Zuzu, Naomi Devil, Péterfy Ábel, Szabó Ábel, Szikra Ágnes, Szurcsik József, Zászkaliczky Ágnes, Tayler Patrick, Verebics Ágnes, Verebics Kati, Weiler Péter

Verebics Ágnes: Csipkemaszk

Weboldal: standbygallery.hu
Támogató: Emberi Erőforrások Minisztériuma
Védnök: L. Simon László a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója
Szervező: Nemzeti Kulturális Értéktár Egyesület (NEKTÁR)
A képek szállításában a fuvar.hu segített.

Ambrózyt már kisfiúként elbűvölte a vadvirágok változatossága, érdeklődött a növénytan iránt, amelyben nemcsak a szintén kertrajongó édesanyja, Erdődy Agáta grófnő támogatta, hanem későbbi ifjú felesége is. A Migazzi Antónia grófnővel kötött házasságával hozományként szerzett felvidéki, malonyai birtokán kezdett bele a kertépítésbe, amelyet az első világháború kitöréséig tudott folytatni. A házaspár élte az arisztokraták életét, sokat utaztak, külföldi útjaikon megcsodálták idegen tájak kertjeit, és Afrikából, Spanyolországból, a francia Riviéráról különleges magokat és főképp örökzöld cserjéket hoztak.

Ambrózy ugyanis meg volt győződve arról, hogy a Kárpát-medencei klímán is lehetséges örökké virágzó, mindig tavaszi kertet fenntartani.

Jelszava – amely a Jeli Arborétumban maga kiválasztotta sírhelyén is olvasható – így hangzik: „Semper vireo” – „Örökké zöldellek”.

Malonyai kertje – amelybe babérokat, fenyőket, tiszafákat, összesen mintegy hétszázféle örökzöld vagy félörökzöld fajtát telepített, köztük rhododendronokat is a világ minden tájáról – ma a Szlovák Tudományos Akadémia fennhatósága alá tartozik.

Az első világháború után az Ambrózy-Migazzi család Magyarországon maradt, malonyai birtokukat elveszítették, és a Szombathely melletti Tana községben (a mai Tanakajdon) rendezkedtek be, ahol Ambrózy korai gyermekéveit is töltötte. Klasszicista kastélyuk az impozáns, vadregényes kerttel ma a NÉBIH Talajvédelmi Laboratóriumának ad otthont.

Ambrózy, magával hozva a Malonyán töltött 22 évének minden kertészeti tapasztalatát, nagyszabású kísérletbe kezdett a Kám melletti erdőben vásárolt öt hektáron. Különcségét bizonyítja, hogy nem a korszakban oly divatos, gondosan ültetett angolparkot tervezett romantikus műromokkal és vadregényes kis zegzugokkal, hanem az eredeti növénytakarót megtartva igyekezett akklimatizálni a helyi viszonyokhoz a külhoni útjairól szerzett növényritkaságait.

1933-ban bekövetkezett halála után birtoka az államra szállt, amely jelentős bővítés után ma már több mint 100 hektáron várja a látogatókat.

A hatalmas területet nagyvonalú, széles sétautak szelik keresztül, ezért a park babakocsival és kerekesszékkel is könnyen látogatható. A kisgyermekes családokra gondolva tájba illő, fából készült játszóteret alakítottak ki, és néhány éve lombkorona-sétánnyal is bővült a kert. Az észak-amerikai Sziklás-hegységben őshonos mamutfenyők közt, az Óriások erdejében kanyargó építmény hossza 130 méter, amelyen végigsétálva a lombkorona 10 méteres magasságából szemlélhetjük meg a fákat, amelyeknek a földről csak vaskos törzsében gyönyörködhetnénk. A magas sétányról viszont megnézhetjük a tűlevelek és a tobozok különleges formagazdagságát, és szabadon figyelhetjük a madarak röptét. Ebből a magasságból indul egy óriási csőcsúszda, amelyet szakszemélyzet jelenlétében a gyermeklelkű felnőttek is kipróbálhatnak.

Kép

Kép: Wikipédia

Annak, akit még ez a magasság sem rettent, bátran ajánlhatom az idelátogatók egyik régebbi kedvencét, a 20 méter magas gyönyörű kilátót. Az igényesen kivitelezett épület az őrségi tájegységre jellemző szoknyás haranglábakat idézi, s talán nem bánja meg, aki megmássza a hatvan lépcsőfokot.

Tetejéről remek kilátás nyílik a tóra, a vadregényes Hétforrás-szurdokra és a japán kertrész bambuszligetére.

Tavasszal megtelik illatokkal, madárdallal az erdő, ilyenkor a nárciszgyűjteményben, a tulipánfákban és a különleges, keleti csillagsomokban gyönyörködhetünk. A nyári melegben hűsölésre, piknikezésre csábít a kert, és érdemes felkeresni azt a több mint negyven fajta hortenziát is, amelyeket nemrég telepítettek az arborétumban, és épp ebben az évszakban virágzanak. Ősszel gyönyörködhetünk a tóban visszatükröződő, színpompás lombhullatókban, élvezhetjük az avarillatot, a nyugodt napsütést.

A rhododendronok elképesztő gazdagsága miatt viszont még mindig a tavasz vége, nyár eleje a Jeli csúcsidőszaka.

Májusban több ezren zarándokolnak el megnézni a harsány színekben tobzódó bokrokat, hisz ilyenkor virágoznak a fehér, sárga, narancs, bíbor színekben pompázó növények. Hatalmas, néhol 8-10 méter magas bokrok fogadnak, karvastagságú, erős, fás szárakkal. A lassan százéves, egybefüggő, tropikus erdőket idéző bokoróriások sötét, babérmeggyéhez hasonló levelei közt tenyérnyi, halványlila virágkötegek ülnek százával; csokronként hat-nyolc trombita. Közelről megnézve egyet, a természet remekműve, ahogy az áttetsző szirmokra fekete mintákat rajzolt. Finom, aranysárga virágpor száll kezünkre, orrunkba, és mennyei az illat.

Főleg az apróbb virágú, lombhullató azáleák kényeztetnek és csábítanak szimatolásra, sűrű, enyves mézillatukkal. Náluk is hófehértől a bíborliláig nyúlik a színskála: cirmosak, habos-babos rózsaszínek, delejező narancsok, parázsló vörösök, citromsárgák; magyar erdőkhöz szokott szemnek már-már természetellenes ez a színorgia, mégsem lehet vele betelni. Újra és újra megcsodáljuk, ahogy a törékeny, hófehér kehely szára bíborvörösbe fordul, újra és újra megszagolunk minden utunkba kerülő virágot, hogy minél intenzívebben vihessük haza magunkkal az élményt, hogy kitartsunk vele jövő tavaszig vagy nyárig, amikor a Jeli Varázskert újra visszavár.

A fodrászüzletben sokszor több vendég van egyszerre, s míg egyiknek szárad a festéke, a fodrász levágja a másik haját, közben pedig már érkezik is a következő vendég. Hangzavar van, zúg a hajszárító, vannak, akik csacsognak, míg mások a telefonjukba temetkeznek. A kozmetikusnál, bár egyedül van a vendég, általában fekszik a kezelés közben, és becsukja a szemét, el-elbóbiskol, csak akkor beszélget, ha kedve van hozzá. A manikűrösnél azonban más a helyzet: szemtől szemben ülök a vendéggel, felém nyújtja a karját, megfogom a kezét, és akarva-akaratlanul összekapcsolódunk, érezzük egymás rezgéseit.

Itt nem lehet elzárkózni, elfordulni, karba tenni a kezet, telefonozni.

Ennek következtében előbb vagy utóbb mindenki megnyílik, és mesél anélkül, hogy bármit is kérdeznék.

Amikor 18 évvel ezelőtt elkezdtem a szakmát, élveztem, hogy munka közben beszélgethetek a vendégekkel, mindenféléről társaloghatok velük, családról, párkapcsolatról, az élet nagy dolgairól. Aztán ahogy idősödtem, gyermekeim születtek, elváltam, újra férjhez mentem, elköltöztem, egyre nagyobb élettapasztalatra tettem szert. Azon kaptam magam, hogy egyre komolyabb, mélyebb dolgokat osztanak meg velem a vendégek. Előfordult, hogy egy napon valaki elmesélte nekem, hogy meghalt az egyik közeli hozzátartozója, a következő vendéget megcsalta a férje, a harmadikról kiderült, hogy rákos, a negyediknek komoly problémai vannak a kamasz gyerekeivel, az ötödik pedig elvesztette a munkáját. Még külön-külön is nehéz helyzetek, de egymás után sorban e történetek meghallgatása engem is megvisel. Bármennyire igyekszem is nem magamra venni, és nem hazavinni, néhány sztorit mégis napokig hordozok, de csak magamban, mert ami a szalonban elhangzik, az ott is marad, hiszen a vendégek bíznak bennem.

Tudom, hogy a kapott bizalmat egy pillanat alatt el lehet játszani, és ha nem őrizném mások titkait, rövid időn belül új munka után nézhetnék.

A legtöbb vendégem már 10-12 éve jár hozzám, figyelemmel kísérem az életüket, tudok minden örömükről, bánatukról. Ha olykor tanácsot kérnek, elmondom a véleményem, nem kertelek, ám ettől az őszinteségtől sokan megijednek. Egyetlenegy dologra azonban soha nem voltam vevő, az pedig a pletyka, pedig bőven akad belőle egy kisvárosban. Ezekre nem szoktam reagálni, ebből a vendégek is érzékelik, nem vagyok benne partner. Ha új vendég érkezik hozzám, elég hamar kiderül, hogy összepasszolunk-e vagy sem, működik-e köztünk a kémia, nálam marad-e hosszú távon. Egyszer-kétszer fordult csak elő velem, hogy nehezemre esett valakinek megfogni a kezét, egyszerűen szédültem tőle. Valamit ők is érezhettek, mert lassan lemorzsolódtak, nem jöttek többet. Az évek során annyira kifinomultak az érzékeim, hogy amint hozzáérek valaki kezéhez, érzem, milyen passzban van, azt is, ha beteg.

Annak ellenére, hogy mindig mindenki történetét szívesen meghallgatom, és könnyen ráhangolódom másokra, olykor együtt is sírok vagy nevetek a vendéggel, az évek során telítődtem mások gondjával-bajával. A vírus aztán rátett még egy lapáttal, a vendégeim egy része hirtelen virológussá vált, és mást sem hallottam nap mint nap, csak a különböző összeesküvés-elméleteket, oltás pró és kontra érveket, ki hogyan vészelte át a betegséget, hány rokonát, ismerősét veszítette el. Egy ponton túl eljutottam oda, hogy kész vagyok, nem bírom tovább hallgatni, megvan a magam baja.

Én csak dolgozni szeretnék, szép körmöket készíteni, hogy elégedettek legyenek a vendégek, nem akarom mások terhét cipelni.

Ebben a lelkiállapotban tulajdonképp jól is jött nekem a teljes lezárás, jó volt kicsit megpihenni, de így is sokan kerestek, nem dolgozom-e otthonról, nem csinálnám-e meg csak az ő körmüket. „Itt van nekünk egy óriási világjárvány, emberek betegszenek és halnak meg, hatalmas bizonytalanságban élünk, és valakinek tényleg az a legnagyobb problémája, hogy szép-e a körme, ki van-e festve?” – tettem fel magamban sokszor a kérdést. Aztán mindig arra jutottam: „Lehet, hogy csak beszélgetni akarnak, megosztani valakivel az érzéseiket.”

Amikor lehetett, újra munkába álltam, de minden ugyanúgy folytatódott, és én lassan teljesen kiégtem. Annak ellenére, hogy szeretem a munkám, és minden vendégemmel jóban vagyok, nem volt kedvem dolgozni menni, beszélgetni se nagyon akartam velük. Azoknak, akik régebb óta ismernek, ez fel is tűnt, ugyanis nekem minden az arcomra van írva, nem tudtam palástolni a valós érzelmeimet, és hiába próbáltam bizonyos témákat kerülni, másra terelni a szót, két-három mondat után újra visszatértek ahhoz, ami őket foglalkoztatta. Mindennek tetejében a szervezetem is jelzett, egyre több egészségügyi problémám lett, a nyakam és a vállam már annyira fájt, hogy alig bírtam dolgozni. Sokáig nem foglalkoztam vele, de folyamatosan kaptam a jelzést, hogy „állj meg, állj meg!”.

Komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy abbahagyom a szakmám, de nem volt B tervem, és mindig arra jutottam, hogy én ezt szeretem csinálni.

Ám tisztában voltam azzal is, ha nem váltok, akkor is muszáj lesz valamin változtatnom, mert nemcsak magamat teszem tönkre, hanem a családomat is, akik idővel megtanulták, hogy amikor 10-12 vendég után hazaérek, egy ideig nem lehet hozzám szólni, meg kell várni, míg átkapcsolok otthoni üzemmódba.

Végül segítséget kértem, szerencsére többekhez is tudtam fordulni. Megtanultam, hogyan hallgassam meg a vendégeimet, hogyan kezeljem a történeteiket, és hagyjak mindent a szalonban. Elkezdtem meditálni, különböző légzőgyakorlatokat végezni, amelyek mindmáig nagy segítségemre vannak, 20 perc meditáció felér két óra alvással. Elfogadtam, hogy mások történeteinek a meghallgatása a munkám velejárója, és sokan nemcsak azért járnak hozzám, hogy megcsináltassák a körmüket, hanem azért is, hogy valakivel megoszthassák a dolgaikat, beszélgethessenek. Tulajdonképpen hálás is lehetek nekik, mert jóval nagyobb tudásra teszek szert a való életben, mint ha pszichológiai könyveket olvasnék. Ma már csak feleannyi vendéget vállalok egy nap, és kellő időt fordítok a saját feltöltődésemre is. Így újult erővel tudok a munkámra is koncentrálni, számos új tervem van: szeretnék továbbképzésekre menni, új anyagokat és eszközöket beszerezni.

Amikor fiatalon ezt a szakmát választottam, senki sem készített fel arra, hogy nemcsak csinos körmöket kell készítenem, hanem segítőnek is kell lennem.

Eszembe sem jutott, hogy lelkileg ennyire megerőltető lesz a munkám, arra pedig végképp nem gondoltam, hogy ebben a szakmában is ki lehet égni, de 18 év monoton munka után, amely ilyen erősen igénybe veszi a pszichét, azt hiszem, borítékolható volt. Javasolnám is, hogy a képzésben ne csak munkavédelmet, hanem pszichológiát is oktassanak.