„Jobban fájt a sok hazugság, mint maga a megcsalás”

„Mindmáig tisztán emlékszem arra a szombat estére. Vacsorával és behűtött pezsgővel vártam a férjem. Három felnőtt gyermekünk Pesten volt, senki sem jött haza hétvégére. Vártam, hogy kicsit kettesben legyünk, mert oly ritkán került rá sor. Férjem már évek óta vidéken dolgozott, minden vasárnap délután elment, és csak péntek este jött haza. Aznap délután rendezvényre volt hivatalos, azt mondta, nem marad sokáig. Teltek-múltak az órák, már többször hívtam, mikor érkezik. Késő este toppant be, akkor már nagyon dühös voltam rá, hogy neki mindig minden fontosabb nálam. Kifakadtam, veszekedtem vele. Az ágyon feküdt, én vele szemben ültem a fotelban. Egyszer csak kibökte: – Van valakim. – Tessék? Először azt hittem, rosszul hallok. Szívemig hasított a mondata. Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt, vége van az életemnek, a családomnak, amely mindig is a legfontosabb volt nekem, amelyért oly sok mindent feláldoztam. Megszűnt körülöttem a világ, zokogásban törtem ki. Ő csak hallgatott, nem vigasztalt. Mintha idegen férfi feküdt volna velem szemben, nem az, akinek már harminckét éve a felesége vagyok, akinek minden mozdulatát, gondolatát ismertem. Később aztán kiderült, egyáltalán nem ismertem őt, legalábbis a másik énjét nem.

Próbáltam összeszedni magam, sorban tettem fel a kérdéseket: – Ki az? Ismerem? Mennyi ideje tart? Válaszokat nem kaptam, csak annyit, hogy vidéken ismerte meg, és két gyereke van. – És a mi gyerekeink? Velük mi lesz? – kérdeztem dühösen. – Ők már felnőttek, megértik! – válaszolt. Bele sem gondolt, mit fog ez jelenteni nekik. Bár a legkisebb tulajdonképpen apa nélkül nőtt fel, mert akkor már vidéken dolgozott. – Válni akarsz? – tettem fel az újabb kérdést. Nemmel válaszolt, és távozott. Visszafordulva megígérte, hogy ő mondja el a gyerekeknek. – Még jó – gondoltam magamban keserűen.

Ott maradtam egyedül, magányosan a nagy házban. Az érzés nem volt szokatlan, hiszen amióta a gyerekek kirepültek, a hétköznapokat majdnem mindig így töltöttem. Most mégis minden más volt, ordított a ház az ürességtől.

Olyan magányosnak, szeretet-vesztettnek éreztem magam, mint még soha. Legbelül már éreztem egy ideje, hogy valami nem stimmel. Soha nem ért rá, még hétvégéken is alig láttuk, amikor elvileg itthon volt. Rengeteget utazott konferenciákra, szakmai utakra belföldön és külföldön egyaránt. Egyszer színházjegyet találtam a zsebében. Nagyon fájt, rá is kérdeztem, nincs-e valakije. Tagadta, és kimagyarázta ugyanúgy, mint oly sok minden mást az évek során. Mindig mindent elhittem neki, vagyis inkább el akartam hinni, még akkor is, amikor éreztem, hogy nem őszinték a válaszai. Minden jól működött közöttünk, ezért soha nem gondoltam, hogy folyamatosan lenne harmadik a kapcsolatunkban.

Legközelebb két hét múlva jöttek haza a gyerekek. Életem leghosszabb tizennégy napja volt. Napközben dolgoztam, esténként egyedül voltam és zokogtam. Senkivel sem tudtam megosztani fájdalmamat, ez volt a legrosszabb. Amikor megjöttek a gyerekek, egyből érezték a feszültséget. Férjem, aki az érkezésükre jött haza, leültette őket. Nem kertelt, kimondta újra: – Van valakim. Ugyanúgy a szívembe hasított a mondata, mint két héttel korábban, most azonban, hogy tanúk is voltak, kijelentése végérvényesen igaznak és megmásíthatatlannak tűnt. Padlót fogtak a gyerekek. Hirtelen olyan védtelennek, kiszolgáltatottnak láttam őket, mint kiskorukban. Fájt, hogy nekik is ekkora fájdalmat okoz. Sorban kapta a kérdéseket. Eleinte nem nagyon akart válaszolni, de érezte, hogy sarokba van szorítva, nem teheti meg, hogy válaszok nélkül hagy mind a négyünket. Elmondta, hogy nem vidéken ismerte meg, ahogy nekem két héttel korábban állította, hanem itthon. A személyére is fény derült. Az volt az igazi döbbenet! Mindannyian ismertük. – Még nem tudom, mit akarok, mi lesz, de ez van – zárta mondandóját, és otthagyott bennünket összetörten.

Az első hetekben még az utolsó mondatába kapaszkodtam: Lehet, hogy csak ennyi volt, engem választ, szakít, és minden megy tovább. Reménykedtem, küzdöttem, be akartam bizonyítani, hogy jobb neki velem, de hiába kapálództam… Aztán sorban kaptam a hidegzuhanyokat. Egyre több információ derült ki a kalandnak hitt kapcsolatról, amely valójában már évek óta tartott. Együtt is éltek a közeli városban, ugyanis a férjem jó ideje már nem dolgozott vidéken, elküldték. Egy ideig munkanélküli is volt, amit szintén eltitkolt előlünk. Hétvégéken, amikor hazajött, jó feleség módjára körbeugráltam, igyekeztem a kedvében járni, mostam, kivasaltam az ingjeit, főztem, több napra csomagoltam neki ételt. Közben ő csak a szomszédos városig ment a nőjéhez, akire úgy tűnik, szintén én főztem.

Rettenetesen megalázva éreztem magam. Földbe tiprott nőként, feleségként. Haragudtam magamra, hogy ilyen ostoba liba voltam, és mindent elhittem neki.

Ahogy telt az idő, és egyre több mindenre derült fény, én egyre nagyobb dühöt, gyűlöletet éreztem iránta. Nem vagyok rá büszke, de egyik este teljesen önkívületi állapotba kerültem, tehetetlenül csapkodtam a párnákat és zokogtam. Mindmáig nem tudom, hogyan jutottam idáig, magam is meglepődtem a viselkedésemen. Felhívtam a férjemet, hogy most azonnal jöjjön haza. Hazajött, kiabáltam vele, és leöntöttem egy pohár vízzel. Magyarázatot követeltem tőle, hogy mondja meg, mi volt a baj a házasságunkkal, velem! – Semmi – válaszolta –, veled semmi. – Ha velem semmi, akkor mi volt a baj? Szerelmes lettél? – kiabáltam, de most se válaszolt.

Ahogy teltek a hetek, hónapok egyre mélyebbre süllyedtem lelkileg, nem érdekelt senki és semmi, egyetlen egy pillanatra még a gyerekeim sem. Nem fordult meg bennem az öngyilkosság gondolata, de úgy éreztem, nem lenne baj, ha meghalnék, nem tűnt többé félelmetes dolognak a halál. Egyszer el is ájultam a munkahelyemen, máshol jártam néhány percig, nagy boldogságot és könnyedséget éreztem. Fájdalmas volt feleszmélni, nem akartam volna visszatérni abból az állapotból. A nappalokat még csak-csak kibírtam valahogy, mosolyogtam, nem akartam, hogy kollégáim és ügyfeleim bármit is észrevegyenek, de az éjszakák rettentő magányosak és hosszúak voltak. Nem tudtam aludni, mindössze két-három órára szenderültem el, majd felriadtam, hánykolódtam, jöttek elő az emlékek. Próbáltam összerakosgatni közös életünk apró mozaikdarabjait: mikor változott meg valami a kapcsolatunkban, mennyi ideje lehetnek együtt, mikor nem volt velünk, mikor utazott szakmai konferenciára, mikor akadt hirtelen dolga, miért nem jött el családi eseményekre. Sokat beszélgettem a gyerekekkel is, akik maximálisan mellettem voltak, mindenben támogattak, együtt tártuk fel a múltat, és rájöttünk, hogy már bizony közel tíz éve tart ez a kapcsolat. Férjem nem tagadta. Tíz éven át hazudott, nemcsak nekem, hanem a gyerekeinek is. Amikor minderre fény derült, csak annyit mondott: – Nem vagyok rá büszke, de ez van.

Kép

Kép: Freepik

Jobban fájt a sok hazugság, mint maga a megcsalás. Rosszabbnak éltem meg az egészet, mintha meghalt volna. Az is pokoli lehet, de akkor legalább a másik emlékezhet a boldog közös életre. Nekem meg mi maradt?

Hirtelen minden megkérdőjeleződött a múltban, még az is, amit szépnek, jónak hittem.

Eltelt egy év, megjártam a poklok-poklát, már csak nyugtatóval tudtam aludni, rohamosan elkezdtem fogyni is. Mindeközben egyre mélyebb gyűlöletet éreztem a férjem és a nője iránt. Ha meghallottam a hangját, a fenébe kívántam, látni se bírtam.

Egy nap ráébredtem arra, hogy el kell gyászolnom a házasságom, össze kell szednem magam, nemcsak a gyerekeim, hanem magam miatt is. Lányomék közben hazaköltöztek, megszületett az első unokám. Sokat segített, hogy itt voltak, de mégis nagyon magányosnak éreztem magam esténként a hálószobában. Öröm, vidámság költözött újra a házba, de belül gyötrődtem. Eljutottam oda, hogy muszáj segítséget kérnem. Több helyen próbáltam vigaszra lelni, voltam lelkésznél, pszichológusnál, kineziológusnál, még látónál és jósnőnél is megfordultam, akikhez amúgy soha nem mentem volna. Azt vártam, hogy segítenek rajtam. Idővel megértettem, nekem kell végigjárnom ezt az utat, senki sem tud megmenteni, nekem kell begyógyítani a sebeimet. 
Egyre többet figyeltem magamra, próbáltam megérteni mindazt, ami történt, miért kaptam ezt az óriási pofont, mit kell tanulnom belőle, miben kell változnom. Próbáltam férjemet is megérteni, hogyan jutott idáig, miért hazudott éveken keresztül. Egyik nap azon kaptam magam, hogy sajnálom őt. Ez az érzés pici vigaszt nyújtott, gyűlöletem is enyhült tőle. Erőt vettem magamon, elkezdtem ismerkedni, újra nőnek éreztem magam, ettől megint tovább csökkent a bennem lévő harag.

Teltek-múltak az évek, már azt tudtam mondani, jól vagyok, összeszedtem magam. Aztán egy nap összefutottam a nővel az utcán. Nem köszöntünk egymásnak, mindketten elfordítottuk az arcunkat. Akkor döbbentem rá, még mindig mekkora gyűlölet van bennem. Rossz érzés fogott el, hogy még ennyi idő után is milyen érzésekkel viseltetek iránta, milyen harag van még mindig a szívemben. Megijedtem önmagamtól.

Rájöttem, ha nem bocsátok meg, nem fogadom el, hogy ők egy pár, és boldogok, akkor soha nem lelem meg a lelki békém.

Elkezdtem sokat olvasni, gondolkodni az elfogadásról, a megbocsátásról. Olvastam II. János Pál pápáról, aki megbocsátott a merénylőjének, egy anyáról, aki pedig gyermeke gyilkosának. Micsoda emberi magasságok! Hol vagyok én ettől? Mi az én fájdalmam az övékhez képest! Olvasmányaim előrébb vittek, felismertem, nem jó, amit érzek. Attól még, hogy engem megaláztak, megszégyenítettek, nem táplálhatok mások iránt ilyen érzéseket. Szeretném, hogy egyszer ki tudjam mondani, megbocsátok, nem haragszom többé rájuk.

Úgy érzem, ráléptem a megbocsátás útjára, és a Jóisten mellettem van, támogat. Még vannak bennem tüskék, haragszom, hogy ezt megtették velem, ennyi évet elvettek tőlem, de már nem érzek gyűlöletet. Azt gondolom, ezek után már ez is nagy lépés. És milyen érdekes az élet? Nemcsak én változom. Nem olyan rég újra összefutottam a nővel az utcán, és rám köszönt. Visszaköszöntem. Jó érzés volt, egyedül az bántott utána, hogy nem én tettem meg az első lépést. Nemrég szívességet tett a fiamnak, most azon gondolkodom, írok neki és megköszönöm.”