Mennyi ideje foglalkoztatott a Szétszakítottak című dráma témája, s milyen gondolatok dolgoztak benned akkor?

Az írás régóta velem van, leginkább dalszövegek formájában. Aztán érlelődni kezdett a gondolat, mi lenne, ha színpadi művet is írnék. Ismertem egy a családunkhoz is kötődő történetet az első világháború idejéből. Ha Trianonról vagy az első világháború utáni Magyarországról beszélünk, mindannyian érezzük a veszteségek fájdalmát, másrészről egy pillanat alatt megosztottá válik a társadalom. Régi, tanult reflexek jönnek elő: ne beszéljünk arról, ami fáj, ne beszéljünk olyanról, amivel nem mindenki ért egyet, mert konfliktusba kerülhetünk. Mindig lesznek, akik kerülni fogják a témát, hogy mi történt, s hogyan dolgozzuk föl, mit kezdjünk a történelmi eseménnyel. Amikor komolyabban fölvetődött bennem, hogy Trianon feldolgozása kapcsán szeretnék darabot írni, arra gondoltam, a művészet segítségével, színházban kellene elmondani a történetet.

A családomban többen kérdezték: „Biztos, hogy ezzel akarsz foglalkozni? Sok támadás ér majd, politikailag fölcímkézhetnek.” Épp ez adott végül nagy energiát.

Miért ne lehetne elmondani azt, ami történt a történelem egy adott pillanatában, és hogy az milyen fájdalmakkal, veszteségekkel járt? Iskoláskorunkban mindenfélét tanulunk erről, de az emlékeim felületesek voltak, s azt akartam, hogy a gyerekeimnek ne csak a számok maradjanak meg. Elvesztettük az ország kétharmadát, sok ember került hadifogságba, rengetegen haltak meg a háború alatt, de én Trianon kapcsán emocionálisan akartam megszólítani az embereket, és erre a zenés műfaj alkalmas. A kor egyik fontos személyisége szemszögéből akartam elmondani a demarkációs vonalak, a határok meghúzásának pillanatát és az utána történteket.

Pontosan hogyan sikerült ezt megtenned?

Ahogy kutakodtam, megtaláltam az Apponyi Albert-féle védőbeszédet. Arra gondoltam, monodráma-szerűen írnám meg, ahogy Apponyi visszagondol a békekötés körülményeire: amikor Magyarországnak hitelt kellett felvennie ahhoz, hogy ki tudjon utazni a békeküldöttség Franciaországba, és ott kint nem is találkoztak a döntéshozókkal, csak a kezükbe nyomták a papírokat. Apponyi viszont egy évet készült a békebeszédére vagy védőbeszédére, és ez tényleg egy fantasztikus történet! Arra jutottam, olyat kell írnom, ami közelebb van az emberekhez. Segítséget kértem Dankó István pedagógustól, aki összekapcsolt Pintér Tamás történésszel. Sokat beszélgettünk, és előkerült egy katonatörténet Dér Zoltán naplójából. Ő maga nem volt katona, egy temesvári család legidősebb fia volt, aki életpályáját Sopronban, egy gimnázium igazgatójaként fejezte be.

Az ő naplója szolgált alapul a Szétszakítottak születéséhez, de más katonatörténetekből is kiemeltünk szemelvényeket, és vizsgáltuk, hogy a katonák életének mely pillanatai azok, amelyek szépen összefűzhetők, s vezetik majd a nézőt.

Az Örök hűség kapcsán azt nyilatkoztad, a film címe arra utal, hogy mi örökké összetartozunk. Ha nem a nemzet vonatkozásában vizsgáljuk, lehet más olvasata is? Akár a hétköznapi emberek életében megjelenő hűség, a család, a szerelem vonatkozásában?

Az egymáshoz való ragaszkodást illetően mindenképp. A történelem nehéz időszakaiban az Istenhez fordulás, az összekapaszkodás egymással, a hűség létfontosságúvá válik. Sokkal fontosabbakká válunk egymásnak, mint a hétköznapi életben. A cím kiválasztásánál maradva, nekem egy kicsit el kellett engednem ezt a „gyereket”, mármint a saját művemet. Németh Ákos írta a forgatókönyvet, s mi hosszasan beszélgettünk előtte, hogy a nézők mit szeretnek, a filmben mi hogyan lesz izgalmas. Én meg féltettem: jaj, csak ne érjenek hozzá, ne írják át, csak azt ne írják bele… Aztán amikor elindultunk a forgatás első napjára 2021 novemberében, csodálatos volt megtapasztalni, hogy az utolsó szögig minden elő van készítve.

Olyan precizitással és odaadással dolgozott az egész stáb, a technikai részlegtől a statisztákig mindenki, olyan szeretettel forgattuk ezt a filmet, amit nagyon ritkán tapasztalok.

Sokan tudták a dalokat, és amikor egy statisztát odaállítanak, akinek négy-öt órát is ott kell állnia a hidegben, de azt mondja a végén, hogy teljesen magával ragadta a történet... Vagy amikor a fodrászok és sminkesek mondják, hogy nem is tudták, mi mindent vesztettünk Trianonnal – ezek a pozitív visszajelzések letaglóztak. A legtöbb jelenetet a Magyar Vasúttörténeti Parkban vettük fel, az ott található korabeli szerelvények, mozdonyfordító és fűtőház szolgáltak a történet háttereként, amikor vagonlakóként éltek az elcsatolt területekről Magyarországra menekült családok. A lakásbelső-jelenetek műteremben készültek Cziegler Balázs díszlettervező tervei alapján, a látványelemeket Vati Tamás készítette, a koreográfia Gombai Szabolcs munkája, a film operatőre pedig Tóth Zsolt volt. Én „a” vasutasként jelenek meg a filmben.

Kép

Az Örök hűség forgatásán - Kép: Lőrincz Attila, Bohár Dániel/Budapesti Operettszínház

A Szétszakítottak zenéje drámai, mély, érzelmes. Hogyan találtad meg a zeneszerzőt?

Cári Tibor írta a darab zenei részét, ami nem kis feladat volt. Tibor sokfelé dolgozik, többek közt a Temesvári Színházban is zenei vezetőként, de ő írta a Ruben Brandt, a gyűjtő című film zenéjét is. A Facebookon találtam meg, miután folyamatosan kerestem azt az alkotót, akinek a zenei világa passzol a történethez. Egy portálon nagyon sok zeneszerző munkája közt találtam rá Tibor műveire, s mindent meghallgattam tőle, ami elérhető volt. Tudtam, éreztem, hogy ő az. Megkerestem, és ő válaszolt, hogy küld néhány zenét, ami szerinte passzol. Az első perctől teljesen egymásra hangolódtunk. Van a történetben egy Ibolya nevű hölgy, aki elveszíti a bátyját. Szóltam Tibornak, hogy kellene ide egy dal, de még nincs meg a szöveg, csak azt tudom, nagyjából miről szól majd. Megírtam a szöveget, ő közben átküldte a dalt, de úgy, hogy nem tudtuk, a másik mit csinált.

Kiabáltam a lányaimnak: „Gyertek fel, ezt meg kell mutatnom! Három szótagot kell javítani, de a dalszövegem tökéletesen rásimul Tibor dallamaira...” Most is végigfut rajtam a borzongás, ha visszagondolok, de sok ilyen pillanat volt még.

Éreztem, hogy velünk van a Jóisten, csinálni, írni, dolgozni kell akkor is, ha azt mondja valaki, ez most nem aktuális.

Úgy érted, hívást kaptál arra, hogy mindez elkészüljön?

Először provokációnak éreztem, de aztán igen. Miközben írtam a darabot, jöttem-mentem, autóztam, előttem ment egy sárga furgon. Rá volt írva a hátoldalára, hogy „szeressük vissza Erdélyt”. Belekapaszkodtam ebbe a mondatba, mindvégig velem volt, s azt gondoltam, biztosan a Jóisten keze, hogy az lett a refrén, hogy „szeress Magyarország, hogy könnyebb legyen, az élet könnyebb legyen.” Vannak benne nagyon drámai és lázadó részek is. Felfoghatatlan, hogy mehettek boldogan háborúzni az emberek, hogyan hihették, hogy két hét alatt miénk lesz a győzelem. Ebből született is egy dal, az a címe, hogy Csak hősök akartunk lenni. Valójában nem tudták a frontra indulók, hogy mi vár rájuk, csak a dicsőséges hazatérést látták. Ha végiggondolták volna a következményeket, ez a sok rossz talán nem történt volna meg. Persze ezt ma is mondhatnánk, gondoljunk csak arra, mi zajlik most körülöttünk váratlan és gyors fordulatokkal. A filmben elmeséljük, hogy a Temesváron lakó Bor család a demarkációs vonal meghúzása előtt az egyik pillanatban még a románokhoz tartozott, a következőben már a szerbekhez. Villámgyorsan történnek meg az események, és azonnal kész a dráma.

Amikor Iványi Marcell rendező átküldte az első kópiát, nem hittem, hogy valaha ennyire aktuális lesz ez a téma, amiről beszélgetünk. Félelmetes, de ez még erősebbé teszi azt az üzenetet, hogy csak a szeretet működik, csak az számít.

Nem lehet négyzetméterekben mérni az emberek életét. Ez a célja, a küldetése a filmnek is, hogy amikor megkérdezik a gyerekek a szüleiktől: „Apa tényleg így volt? Vagy ez csak egy kitalált történet? Meddig tart a fikció, és meddig az igazság?”, akkor nem lesznek olyan válaszok, amelyek mindenki számára elfogadhatók, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy beszéljünk róla.

A misszió szempontjából látszólag lényegtelen dolgot kérdezek: hogyan viseled a nigériai időjárást, hogyan véded a bőrödet a nagy napsütéstől, hogy ne égjen le, viselsz-e például napszemüveget? Úgy gondolom, hogy a személyes jólléted is foglalkoztatja azokat az embereket, akik figyelemmel és adományokkal kísérik afrikai missziós útjaidat.

Nem használok semmi különöset, jól viselem a magyarországitól eltérő körülményeket. A nigériai ételek nem mindegyike ízlik, de vannak olyanok, amelyek hasonlítanak a magyar ételekre, így el tudom kerülni azokat, amik nem esnének jól. Ugyanúgy otthon érzem magam Nigériában, ahogyan Magyarországon, most is hamarosan visszatérek oda.

Amikor az első interjút adtad a Képmásnak az első afrikai utadról, egyszínű ruhákat viseltél általában. Azóta a viseleteddel is egyre inkább alkalmazkodsz a nigériai emberekhez: megszínesedtél, afrikai mintás ruhákat viselsz, és afrikai fonatos a frizurád.

Így van. A varrónők ruhákat készítenek nekem ezekből a csodálatos, színes mintás anyagokból, amiket ajándékba kapok. Én még soha nem vettem ott ruhát, hiszen ki se mehetek a piacra, annyira vigyáznak a biztonságomra.

Egyszer kiutazott már veled a férjed és a nagyobbik lányod is. A kisebbik, 14 éves lányod nem szeretne veled tartani?

Hívtam már korábban, de azt mondta, csak akkor jön, ha majd nagyon jól tud angolul, és ha nagyon sokat tud ott segíteni. Nem vakációs célpont Nigéria, ahol egy európai szabadon kirándulhat.

Az ő hozzáállása egyébként megmutatja, milyen a jó önkéntes: csak akkor érdemes egy fehér embernek Afrikába utazni segítő munkára, ha olyan feladatot tud ott megoldani, amire a helybéliek nem képesek.

Semmi értelme az afrikaiak helyett elvégezni olyan munkákat, amikre ők még nálunk is rátermettebbek. Ha például egy építkezésen vakolókanalat vagy ecsetet adsz egy afrikainak, boldogan és kiválóan elvégzi a feladatát annak a pénznek a tizedrészéért, amennyibe egy európai odautazása kerülne. Tehát, hogyha nem tudsz hozzátenni az életükhöz, a jólétükhöz, akkor ne menjél „segíteni”, mert felesleges. Nekem, ha kint vagyok, már az asszisztensnőm is nigériai. Egyetértünk missziós társammal, Csókay Andrással abban, hogy leginkább szakorvosokra lenne nagy szükségük, de sajnos az európai szakorvosok nem élnek azzal a lehetőséggel, hogy évente egy-két hétre elmenjenek dolgozni egy afrikai kórházba.

Gyakran úgy emlegeted az onitshai Borromeo Szent Károly kórház vezetőjét és az érsekség egyik munkatársát, hogy „bátyáim”. A Magyarországon tanuló nigériai lányokat meg fogadott lányaidnak nevezed. A barátság magas foka ez a családias megnevezés?

Valóban a családtagjaimnak tekintem őket. Az egyik fogadott lányom, Trinity, aki diplomás ápolónak tanul kormányösztöndíjjal a Szegedi Egyetem Egészségtudományi és Szociális Képzési Karán. Képzeld el, alig kezdődött el a vizsgaidőszak, és máris letett minden vizsgát, majdnem minden tantárgyból ötöst kapott! Nagyon-nagyon okos lány, doktori iskolába is szeretne majd járni. A többiek Pécsett tanulnak, és nagyon komolyan készülnek ők is a vizsgáikra.

Te mivel segíted vagy biztatod őket?

Ügyesen beilleszkedtek annak ellenére, hogy egy afrikai, amikor először érkezik Magyarországra, ugyanolyan kultúrsokkon esik át, mint amikor egy európai utazik először Afrikába. És itt nemcsak a környezeti hatásokról, nemcsak az életmódról van szó, hanem a szellemi-erkölcsi közeg különbözőségéről is.

Az például, hogy egy nő meg egy férfi már együtt élnek, mielőtt összeházasodnak, elképzelhetetlen egy nigériai keresztény számára. Az, hogy egy fiú kapcsolatot akar velük kezdeni „csak úgy”, valódi erkölcsi sokkot jelent számukra.

Persze az ételeket se könnyű nekik megszokni, pedig azt hittem, hogy a színes magyarországi gasztronómiai kínálat majd tetszeni fog nekik. De számukra idegenek például a hűtött húsételek, a felvágottak és a sajtok, mert ők életük első 20 évében ahhoz szoktak hozzá, hogy nem volt hűtő a környezetükben, hanem mindig frissen főzött és sütött ételeket ettek. A nigériai gasztronómia a mi étkezésünkhöz képest sokkal egészségesebb, hiszen ott minden bio, minden organikus, tartósítószermentes, friss, órákig főzik, és az egy szent dolog. Ha Nigériában járok, én hozok nekik például szárított halat, azzal beszórják a magyar ételt – a mi ízlésünk szerint „elrontják”, számukra viszont ettől lesz otthonias az íze, és úgy már meg tudják enni.

Hogy bírták az elmúlt enyhe tél hidegét?

Rengeteg ruhaadomány érkezett, csizma, kesztyű, kabát. Az is segítette őket, hogy még szeptember elején érkeztek meg, az Eucharisztikus Kongresszus idején, és szépen lassan hozzá tudtak szokni a hideghez. Nem voltak betegek se.

Kép

Afréka, dr. Fodor Réka Nigériában - Kép: Merényi Zita/Magyar Kurír

Találtak már társakat, barátokat?

Ők nem azért jöttek, hogy bulizzanak, hanem hogy mindent megtanuljanak, amit lehet, és hazavigyék a tudásukat, segítve ezzel a népüket. Kemény volt számukra a tanévkezdés ősszel, mert alig ocsúdtak fel a budapesti Eucharisztikus Kongresszus nagy öröméből, máris az online oktatással találták szemben magukat – úgy, hogy korábban saját laptopjuk se volt, mi szereztünk nekik. Hatalmas kihívás volt számukra, hogy online kellett választásos teszteket kitölteniük, amilyenekkel addig még nem találkoztak, hogy online kellett vizsgázni, hogy nem ismerhették meg személyesen a csoporttársaikat… De belejöttek mindenbe, mert okosak. Egész nap tanultak, még akkor is hozták magukkal a tankönyveiket, amikor eljöttek hozzánk karácsonyozni. Sajnos az albérlet, ahol a pécsiek laknak, eddig 100 ezer forintba került, szeptembertől már 200 ezer forintos bérleti díjra számíthatunk.

De mi itt még csak most kezdjük tapasztalni a háború gazdasági hátrányait, Nigériában viszont pár hétre leállt a belföldi közlekedés, mert nem tudták megtölteni üzemanyaggal a repülőket!

Azt gondolhatnánk, hogy mi vagyunk nagyobb veszélyben itt, a háború közvetlen szomszédságában, nem egy olyan afrikai ország, amelytől 7500 kilométerre zajlik a háború. Ezek szerint nem így van…

Nem, az ukrán–orosz háború hatalmas gazdasági rombolást okoz mindenütt a globális világban, elsőként a törékeny gazdaságú országokban. Millióknak kell most dönteni, hogy „vagy eszel, vagy tanulsz” – és nyilvánvaló, hogy az iskolát hagyják abba, így viszont elveszítik annak az esélyét is, hogy valaha kilábaljanak a nyomorból. Számomra most az egyik legfontosabb feladat, hogy megőrizzük 135 diáknak az Afréka Alapítvány által fizetett ösztöndíját, ami elképesztő teher most, amikor a megélhetés ott is egyre többe kerül, naponta emelkedik mindennek az ára. Elképesztő nagy az éhezés, és még nagyobb éhínség lesz a háború következményeként.

Mondok egy hétköznapi példát: a Hungary Helps és az Afréka Alapítvány építtet együtt egy nővérképző iskolát. Egy zsák cement helyi pénzben februárban még 300-ba került, most 700-ba, tehát több mint 100 százalékkal növekedett az ára. Ugyanez igaz a rizsre is: amikor a Covid-okozta éhínség idején rizst vásároltam, még 300-ba került, most már ugyanannak a mennyiségnek több mint duplája az ára.

Többe kerül jelen pillanatban egy kiló rizs Nigériában, mint Magyarországon, miközben ott egy képzett nővér kb. 20 ezer forintnak megfelelő fizetést kap.

Ezért tartok mostanában ilyen sok előadást, interjúkat adok, közönségtalálkozókra járok, mert az itthoni adományokból tudok csak segítséget vinni a nálunk sokkal rosszabb körülmények között és nagyobb életveszélyben élő embereknek. A szívem vérzik, éjszakánként zokogok hetek óta az irántuk érzett aggodalom miatt, mert milliók esnek ki jelenleg az oktatásból, pedig az egyetlenegy kiút számukra a nyomorból a tudáson át vezetne, és közben már milliók éheznek.

Kép

Kép: Merényi Zita/Magyar Kurír

Rövidesen újra Nigériába, Onitshába utazol. Miben tudsz segíteni most, mi lesz a legfontosabb tevékenységed?

Az orvosi szaktudásom az egyetlen, ami miatt személyesen kell ott lennem, hogy szűrővizsgálatokat végezhessek és a gyógyulás lehetőségét megteremtsem a tífuszban, maláriában, hepatitiszben és egyéb fertőző vagy krónikus betegségekben szenvedőknek. Az összegyűjtött pénz szétosztásához, az ösztöndíjak kifizetéséhez, a rizs kiosztásához nem lenne szükség a személyes ottlétemre. Az orvosi szaktudásom az, amit nem tudok átutalni egy bankszámlára.

Már majdnem befejeztük az interjút, amikor érkezett a szörnyű hír: a dél-nigériai Owo városában, a pünkösdvasárnapi mise idején fegyveresek rontottak be a templomba, sok embert meglőttek, legalább ötvenen meghaltak. Dr. Fodor Rékát lesújtotta a hír, pedig nem ez az első, keresztények elleni atrocitás, ami közelről érinti őt is.

Soha többé nem mondhatjuk már azt, hogy a keresztényüldözés csak Észak-Nigériában zajlik, és minket délen ez nem érint. Onitshától ez a vérengzés mindössze 200 kilométerre történt.

Pünkösd előtt egyébként négy papot is elraboltak, de őket sikerült kiváltani. Az emberrablás nem a legrosszabb bűncselekmény, mert azt inkább anyagi nyereségvágyból követik el, így van remény a szabadulásra.

De a vasárnapi bűncselekmény nagyon kilátástalanná teszi a helyzetet. Hamarosan visszamegyek, ahogy össze tudom szedni a pénzt, mert még inkább szükség van a segítségre. Nincs elég kórházi kapacitás a sebesültek ellátására sem, ezért Okeke onitshai érsek atya felajánlott 50 ágyat a Borromeo Szent Károly kórházban a szállítható sebesültek kezelésére, én meg felajánlottam, hogy ha kint leszek, ingyen adok orvosi segítséget.

AFRÉKA Nemzetközi Humanitárius Alapítvány (AFRÉKA International Humanitarian Foundation).
Számlaszám: Afréka Alapítvány 10101346-27099400-01004002
IBAN: HU66
SWIFT kód: BUDAHUHB

Andersen születésekor minden körülmény adott volt ahhoz, hogy egy teljesen átlagos család teljesen átlagos tagja váljon belőle, aki soha semmiben nem tűnik ki a tömegből, és a társadalom számára észrevétlenül hal meg néhány évtizeddel később. Apja cipész volt, anyja egyszerű, írástudatlan mosónő. Dániában, Odense városának szegénynegyedében született 1805-ben, szegények számára fenntartott iskolába járt. Ráadásul itt is átlagon aluli teljesítményt nyújtott: írni és olvasni is csak kínkeservesen tudott megtanulni. A család egy pici házban, egy szobában aludt, aztán amikor a kis Hans Christian megszületett, anyagi helyzetük tovább romlott. Két évre rá még ennél is rosszabb körülmények közé kellett költözniük. Itt már három család osztozott egy házon, tizenketten zsúfolódtak össze néhány apró szobában.

Mivel magánélet ilyen viszonyok között egyetlen pillanatra sem volt lehetséges, a kisfiú befelé menekült: a saját képzeletvilágában töltötte az ideje nagy részét.

Apjának volt néhány régi könyve, ezeket olvasta föl a gyereknek esténként. Hans kedvence az Ezeregyéjszaka volt, akárhányszor képes volt végighallgatni ezeket az egzotikus, valószínűtlen történeteket.
Amikor tizenegy éves lett, megtörtént, amitől minden munkáscsalád a legjobban rettegett: meghalt az apa, és a család bevétele hirtelen a töredékére zuhant. A fiú elveszítette azt az embert, aki enyhítette a mindennapok nehézségeit a szeretet és a mesék erejével. Andersen alig-alig járt be az iskolába, minden tantárggyal küszködött. Eközben munkát vállalt, ahol csak tudott. A mesék imádata töltötte ki az életét: ezeket kívülről tudta, és mivel olvasni nem nagyon tudott, fejből mondta el, akinek csak lehetett. 
Tizennégy évesen rábeszélte az anyját, hogy engedje el egyedül Koppenhágába szerencsét próbálni. Itt persze csöbörből vödörbe került. Nyomortanyákon lakott, és megpróbálta alkalmi munkákból fenntartani magát. Előbb egy takács segédje lett, aztán egy szabóé. Egy tánc­csoportba is bekéredzkedett, de olyan ügyetlenül botladozott, hogy elküldték. Később a Dán Királyi Színház kórusában próbált énekelni, de hiába volt szép szoprán hangja, amint elkezdett mutálni, kipenderítették. Verseket írt, meséket talált ki, a színházon és a költői mesevilágokon kívül semmi nem érdekelte. Erre az időszakra nyilvánvalóvá vált, hogy „nem erre a világra való”, és gondjai lesznek a társadalomba való beilleszkedéssel.
Egyszer mégis szerencséje volt. A színház igazgatója, Jonas Collin kedvelte a csetlő-botló gyereket, és nagyra értékelte az írásait. Azt javasolta neki, hogy próbáljon meg ebbe az irányba elindulni, ráadásul VI. Frigyes királytól szerzett neki egy ösztöndíjat. Így Hans Christian Andersen tizenhét évesen beiratkozhatott egy bentlakásos középiskolába. A magába forduló, furcsa gyereknek persze itt sem volt nyugalma. Nemcsak a diáktársai, hanem a tanárai is gúnyolták, megalázták, büntették azért, mert író akart lenni. Az oktatási rendszer minden eszközével megpróbáltak „tisztességes állampolgárt” faragni belőle.

Hosszú évek szenvedése után Collin végül kivette a fiút az iskolából, és Hans magántanulóként készült tovább az egyetemi felvételire, amely kínkeservesen, huszonhárom éves korára sikerült neki.

Korai írásai kezdetben mérsékelt, majd egyre komolyabb sikert arattak. Harmincévesen jelentette meg az első négy meséjét tartalmazó kötetét, egyre ismertebb lett a neve az olvasóközönség körében, a király jóindulatának újabb megnyilvánulásaként pedig utazási ösztöndíjat is kapott. Bebarangolta egész Európát, és útjairól később hatalmas sikert arató útleírásokat publikált. Egymás után jelentek meg a meséskönyvei, negyvenes éveire már világhírűvé vált. Voltak írásai, amelyek előbb jelentek meg egy amerikai magazinban, mint Dániában.
A siker ellenére Andersen magányos volt, pedig mindennél jobban vágyott arra, hogy valaki végre szeresse. Számos nőbe lett halálosan szerelmes, de mindegyikük visszautasította a közeledését. Végtelenül ügyetlenül és gátlásosan próbált udvarolni, a nők inkább barátot és testvért láttak benne. Életéről részletes naplót vezetett, ezért tudjuk, hogy család híján időről időre bordélyházakban próbált társaságot találni magának. Négy ilyen bejegyzés szerepel a naplójában, és mind a négy ugyanazt a forgatókönyvet követi. Andersen bemegy, beszél a madammal, kiválaszt egy lányt, bemennek a szobába, majd megsajnálja, pénzt ad neki, és távozik anélkül, hogy bármi történt volna.

Nem tudta elviselni, hogy léteznek olyan helyek, ahol „emberi húst” árusítanak.

Egy idő után a férfiak felé fordult, megpróbált például szerelmi kapcsolatot kialakítani Edvard Collinnal, egykori jóakarója fiával, aki udvariasan visszautasította. Andersen korábban Edvard húgának, Louise-nak is szerelmet vallott. Viszonyt folytatott több férfival is, többek közt a szász–weimar–eisenachi nagyherceggel. Ezekből a vonzalmaiból egyáltalán nem csinált titkot, ezzel sok fejcsóválást és gúnyt váltott ki a tizenkilencedik század közepi társadalomban. 
Egyik kedvenc időtöltése szinte jelképe lehetne az introvertált ember magába fordulásának. Papírkivágásokat készített, méghozzá nagy mennyiségben. El lehet képzelni, hány ilyen sziluettet vágott ki, ha még ma is négyszáz megtalálható különböző gyűjteményekben. Persze ezek sem hétköznapi darabok. Az egyik lezárt palackban táncoló bale­rinát ábrázol, egy másik egy sarkantyús csizmás, virágfejű botanikust, egy harmadikon pedig egy nagy szélmalom tövében kedvenc mesefigurájának, Ole Luköiének két példánya esernyőket feszít egy-egy gyerek feje fölé. Az utolsó darab olyan bonyolult és kifinomult munka, mintha egy furcsa csipketerítő tucatnyi figuráját nézegetnénk.
A szeretetkeresés utat talált magának az Andersen-mesékbe is. A kis hableány annyira vágyakozik az emberek közé, hogy egész harmonikus világát hajlandó hátrahagyni a gyönyörűséges, fiatal királyfi szerelméért. Vállalja, hogy soha többé ne tudjon beszélni, sőt azt is, hogy halfarka helyett lábat varázsoljon neki egy boszorkány, és minden lépése annyira fájjon, mintha késpengéken járna. A végén mindent elveszít, meghal, és habként szétfoszlik a tenger vizében, miután a királyfi egy emberlányt vesz feleségül. Hasonló mélabú, reménytelen szerelem és kirekesztettségérzése árad A rendíthetetlen ólomkatona történetéből. A féllábú katona veszélyről veszélyre bukdácsol a balerina szívéért, míg végül mindketten a kályhában halnak tűzhalált.
Érdekes adalék, hogy azok a történetek, amelyeket ma Andersen-mesékként ismerünk, erősen cenzúrázott változatok. A kis hableány nyelvét például az eredeti változatban kivágják, ezt azonban átírták a puritán elveket valló, Viktória királynő kori Nagy-Britanniában, így az új verzió szerint a vízi boszorkány fizetségképpen egyszerűen elveszi a hangját.
Az egyik legismertebb meséje Ole Luköie világát jeleníti meg. Ez a furcsa lény – manó vagy ember, nem tudni pontosan – este, lefekvésidőben oson a gyerekek szobájába. Csöndesen, papucsban, színes kabátban jár, és két esernyőt hord a hóna alatt. Az egyiken gyönyörű képek vannak, a másikon semmi. A gyerekek szemébe varázstejet hint, hogy ne lássák őt, majd a nyakukra lehel, amitől elnehezül a fejük, és elalszanak. A jó gyerekek feje fölé a színes ernyőt terjeszti ki, ők szépeket álmodnak, az engedetlen gyerekek viszont a fekete ernyőt kapják. Ők úgy alszanak reggelig, mint a tuskó, és nem álmodnak semmit. 
Nem szokványos gyerekmese ez, lehet érezni, hogy valami sötétebb dolog húzódik meg a hátterében. Az eredeti történet E. T. A. Hoffmann meséje, amelyik régi legendák alapján a Homokemberről szól. Ő nem olyan kedves manó, mint Ole Luköie: az aludni nem hajlandó, rossz gyerekek szemébe homokot szór, hogy ne tudják nyitva tartani. Ekkor a Homokember kiveszi a szemüket az üregéből, összegyűjti őket sok-sok házból, majd elviszi a hold túlsó oldalára, a fészkébe, és megeteti a gyerekeivel. A történet végén kiderül, hogy Ole Luköiének van egy testvére, akit ugyanígy hívnak. Ő csak egyszer jön el az ember életében, mert ő a Halál.

Andersen nem minden meséje szól gyerekeknek. Vannak olyanok is, amelyeket kifejezetten felnőtteknek szánt, és felkavaró dolgokról szólnak.

Az egyikben egy férfi árnyéka függetleníti magát, és belopózik egy házba, hogy az ott felhalmozott titkokat kilesse, majd emberként él, zsarolással meggazdagszik, és árnyékává, rabszolgájává teszi az egykori gazdáját. Más történetekben olyan témák szerepelnek, mint a sírgyalázás, a lefejezés, egy udvarlóit lemészárló sorozatgyilkos hercegnő, egy gonosz herceg, aki nőket és gyerekeket gyilkol, majd hadsereggel támad a mennyországra, vagy egy anya, akinek elragadja a gyermekét a Halál, neki pedig tüskés ágakkal kell véresre marcangolnia a mellkasát, hogy megtudja, merre vitte.
Hans Christian Andersen egész életét sötét gondolatok között élte le. Hiába telt életének csaknem a fele utazással, hiába lett messzi földön tisztelt, világhírű író, mindig érezte, hogy a világ nem fogadja be. Ennek talán legjobb példája a Charles Dickensszel folytatott, rossz véget ért barátsága. Megismerkedésük után évekig leveleztek, egymás iránt mély tiszteletet tanúsítottak, majd Andersen megint félreértelmezett egy kapcsolatot. Meglátogatta a nagy írót és családját, de annyira jól érezte magát, hogy nem jutott eszébe távozni, és hetekig kéretlenül náluk vendégeskedett. Dickens – amikor végre megszabadult tőle – megszakította vele a kapcsolatot, és a leveleire sem válaszolt többé.
Andersen hatvanhét éves korában egy éjszaka kiesett az ágyából, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem tudta őket kiheverni. A halál hetvenévesen érte. Nem sokkal korábban azt kérte, hogy a temetésén olyan ütemű zenét játsszanak, amilyenre a gyerekek is kényelmesen tudnak lépkedni az aprócska lábukon. Amikor az ágyában holtan találták, a mellkasán egy vékony bőrtárca feküdt. Benne az egyik, évtizedekkel korábbi, viszonzatlan szerelme, egy Riborg Voigt nevű lány levele volt elrejtve. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A 21 halálos áldozatot követelő texasi iskolai lövöldözés elkövetője, Salvador Ramos mindössze 18 éves. Mi vezethet egy ilyen szörnyűség elkövetéséig?

Az egyik lehetséges ok az elkövető személyiségtorzulása. Minden emberben él egy ösztönös genetikai tiltás az embertársai megölésére vonatkozóan, hogy ne haljon ki a faj. Ezért a történelem során a férfiak még a háborúkban is gyakran, bár erejüket kifejtve harcoltak, életben hagyták az ellenfelüket.

A pszichopata, azaz antiszociális személyiségzavaros emberekben viszont nincs meg ez az ölésgátlás.

Másrészt a tömeggyilkosok valószínűleg maguk is valamilyen erőszak áldozatai, és a bosszúvágy hajtja őket, hogy mások is szenvedjenek meg az őket ért sérelmekért. A texasi lövöldözőről úgy tudni, társai kiközösítették, emiatt akart elégtételt venni.

Az elkövető ugyanakkor egy általános iskola diákjait és pedagógusait ölte meg...

A gyilkos az áldozatválasztással mindig üzen valamit magáról és a sérelmeiről. Ramost korábban az iskolában érte bántás, bizonyára ezért egy iskolát nézett ki célpontnak. A tömeggyilkosok egy másik típusa pedig paranoid személyiségzavaros, akinek rögeszméje lehet, hogy mindenki ártani akar neki, ezért válogatás nélkül öl.

Mi jellemzi a pszichopata személyiségzavarost?

Nagyon bájosan, simulékonyan tud viselkedni, amivel ügyesen manipulál másokat, emellett minden új helyzetben új szabályokat állít fel.

Nem szorong, nem tanul a hibáiból, és nem tud szeretni.

Az a meggyőződése, hogy az emberek azért vannak, hogy kihasználja őket a céljai érdekében.

Milyen jelek utalhatnak rá, hogy valaki gyilkosságra készül?

Az egyre szaporodó agresszív megjegyzések, vagy ha az illető arról kezd beszélni, hogyan állna valakin bosszút. A közösségi felületeken megosztott fenyegető írások szintén gyanúra adhatnak okot. A későbbi elkövető egy idő után úgy érzi, muszáj eggyé válnia az általa mutatott képpel, hogy ne gondolják szájhősnek, ezért a szavakat tettre váltja. Ám gyakran lassú változás megy végbe a leendő gyilkosban, amit a közvetlen ismerőseinek is nehéz észrevenni, így arra is nehéz következtetni, mit fog tenni. Az elkövető pszichéjében lezajló folyamatokat csak a szakemberek tudják pontosan diagnosztizálni.

A 18 éves gyilkos édesanyja próbált magyarázatot találni fia tettére. Úgy fogalmazott, Ramosnak megvoltak a maga okai, és arra kérte az elhunytak szüleit, bocsássanak meg neki. Hogyan dolgozhatja fel az elkövető családja a történteket?

Ilyenkor a szülők elsősorban a gyereküket védik ahelyett, hogy szembenéznének a tényekkel. Másodsorban a gyerekükön keresztül önmagukat, a gyerekhez való hozzáállásukat, saját nevelési módszereiket is védik, amivel valamilyen formában ők is hozzájárultak a gyilkos tettéhez.

Ha az elkövetőt például verték otthon, akkor ennek gyakori következménye, hogy ő is erőszakkal akar igazságot tenni.

Tehát a gyilkosság elkövetésében mindig közrejátszik a családi háttér?

Nem feltétlenül, és az sem igaz, hogy csak a szegény vagy a gazdag rétegből kerülnek ki gyilkosok.  Az európai terrorcselekmények elkövetői jellemzően középosztálybeli szülők gyerekei, akik valamilyen ideológiát kerestek, és így kapcsolódtak valamely bűnszervezethez.

Harmonikus családban felnőve miért lehet erre szükségük?

Mert egy célt, küldetést akarnak teljesíteni, hogy azzal értelmet nyerjen az életük. Másrészt, így egy valós vagy virtuális közösség tagjainak érezhetik magukat.

A közelmúltban két másik tragikus eset is nagyobb figyelmet kapott. Egy aszódi férfi a lányait, egy volt kolozsvári tanár pedig a párját ölte meg. Mi a magyarázata annak, ha valaki a saját szerettei életére tör?

Általában kiderül, hogy az elkövető mentális beteg. A gyerekeit megölő apa valószínűleg volt feleségén akart a tettével bosszút állni. A másik gyilkosság hátterében a függőségi kapcsolatok problémája húzódhat: ilyenkor az egyik fél, az üldöző áldozatot keres, akin uralkodhat, a magány elől menekülő áldozat pedig megmentőt.  Nem tudnak együtt élni, de egymás nélkül sem, mert félnek az egyedülléttől.

A közösségi médiában megjelentek az áldozathibáztató hozzászólások. A kolozsvári gyilkos korábban előző partnerét is bántalmazta, amiért felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Egyesek szerint későbbi párjának nem kellett volna kapcsolatba kerülnie a férfival, és a megölt nőt vonták felelősségre, amiért elment vele kirándulni a tragédia napján.

Az áldozatot sosem szabad hibáztatni. A szociopaták tudják, milyen szavakkal vonhatják a hatásuk alá a másikat.

Az elhunyt nem sejthette előre, mi fog történni.

Korábban börtönpszichológusként is dolgozott. Tapasztalata szerint van rá esély, hogy egy gyilkos visszailleszkedjen a társadalomba?

Csak nagyon csekély. Az elkövetők gyakran úgy élik meg, hogy kivetette őket a társadalom, miközben saját magukat izolálják a környezetüktől. Az ilyen fiúk vagy lányok áldozattípusú személyiségek is, akik azért követnek el bűncselekményeket, hogy börtönbe kerüljenek, vagy akár, hogy megöljék őket (ahogyan a texasi tömeggyilkost is lelőtte a rendőrség – a szerk).

A négyéves Inez még küzd az életéért az intenzív osztályon, mert ahogy korábban már sok társát, őt is a forró, levegőtlen autóban felejtették. A Blikk információi szerint a kislány mintegy nyolc órán át várakozott Tomajmonostorán arra, hogy észrevegyék a bajt azok, akikre a szülei felelősségteljesen, teljes joggal és nyugalommal rábízták őt. A hírek szerint a gyerekeket óvodába szállító kisbusz sofőrje nem vette észre, hogy Inez bent maradt a kocsiban, amely akár 50 fokosra is felmelegedhetett. Ebben az ügyben felmerül az óvoda felelőssége is.

Sokan teszik fel a kérdést: mégis hogyan történhetett meg, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy hiányzik egy kislány a csoportból, aki bajban lehet?

Azt hittem, megsülök!

Harminchat fokos nyári meleg volt, amikor néhány éve megkísértett a gondolat, hogy kiderítsem, tényleg túlélhetetlen körülmények alakulnak-e ki a napon álló autóban még úgy is, ha az ablakokat egy kicsit letekerem. Nem féltem a hőgutától, mert tudtam, hogy amint kellemetlenné válik a helyzet, rögtön kiszállok, hiszen nem az a célom, hogy a határokat feszegessem. Már az első néhány percben izzadni kezdtem, miközben azt szajkóztam, hogy „fuh, de meleg van”. Később az ablakhoz nyomott orral próbáltam egy kis plusz levegőhöz jutni, de nem lett jobb. Folyt rólam a víz, pihegtem, fújtattam, szomjas lettem. Láttam már embereket szalonnát és tükörtojást sütni a napon hagyott autó műszerfalán, és úgy éreztem, hogy belőlem is az utóbbi lesz, ha nem szállok ki azonnal. Ez a holtpont mindössze kilenc (!) perc után jött el, amikor úgy voltam vele, hogy a saját biztonságom érdekében fel kell adnom a kísérletet (és azt is éreztem, hogy nagy butaság volt az egész, ne próbálja ki senki!). Ez nagyjából annyi idő, amíg valaki kiugrik a kocsiból a boltba, vagy bedob valamit a postára, esetleg elhozza a nagyobb gyereket az oviból.

Tudtam, hogy a napon álló autóban szörnyű meleg lehet, de az még engem is meglepett, hogy mennyire gyorsan válik a helyzet elviselhetetlenné.

És még csak nem is kell, hogy ekkora hőség legyen odakint! Már 25-26 fokos melegben is sokkal magasabb hőmérséklet alakulhat ki az autóban. (Létezik egy elég jó kalkulátor, ami megmutatja, hogy különböző körülmények között mennyire hevül fel a jármű belső tere, és mi történik a testünkkel az idő múlásával, ha a kocsiban maradunk.)

A hőgutát pedig nagyon komolyan kell venni, mert gyorsan felléphet, és súlyos maradványtüneteket (például agykárosodást), sőt halált is okozhat. Az állapotnak három jellegzetes tünete van: az izzadás hiánya, a test maghőmérsékletének progresszív és jelentős emelkedése (akár a 41 fokot is elérheti), és az eszméletvesztés. Azt is érdemes tudni, hogy a kisgyerekeknek sokkal gyorsabban emelkedik a testhőmérsékletük, mint a felnőtteknek, így nagyobb kockázatnak vannak kitéve.

Az elhagyatott, segítséget kérő, de nem kapó gyermek ráadásul olyan traumát él át, amit egy életen át magával cipelhet.

Léteznek jelzőrendszerek, de a felelős gondoskodás jelenti a legnagyobb biztonságot

Izraeli egyetemisták fejlesztették ki azt a mesterséges intelligenciával működő eszközt, amelynek használatával szerintük megelőzhetők a felforrósodó kocsiban történő balesetek. A rendszer alapja egy olyan hőérzékelő, amelyet a gyerekülés elé építenek be. A szenzor adatokat küld a számítógépnek, amelyeket az elemez, és szükség esetén a tulajdonost, de akár a mentőket is képes riasztani. Az elképzelés nem rossz, de a gyakorlatban előfordulhatnak hibák, például téves riasztások, és egyik rendszer sem terjedt el még elég széles körben ahhoz, hogy hatékony megoldást jelentsen a problémára, amelyet így a felnőttek felelősségteljes gondolkodása előzhet meg leginkább.

Sok olvasó gondolhatja azt, hogy ez a téma már unalmas, hiszen nyáron a csapból is az folyik, hogy „Ne hagyd a gyereket az autóban!” és „Ne hagyd a kutyát a kocsiban még résnyire nyitott ablakokkal sem!”. Mégis minden évben történnek balesetek.

Egyes pszichológusok szerint azért, mert vannak olyan emberek, akik kívül helyezik magukat a statisztikán, és azt mondják, hogy velük ez úgysem történhet meg.

Pedig mindenkivel megeshet, aki nem elég elővigyázatos! Kevesen gondolnák, de eltávolodni is veszélyes lehet, ha a gyerek a kocsinál játszik, és nincs nálunk a kulcs, mert akár be is zárhatja magát. A hőmérséklettől függetlenül is fontos, hogy kisgyermekünket soha, semmilyen körülmények között, még pár percre se hagyjuk felügyelet nélkül sem a kocsiban, sem a házban. Ürge-Vorsatz Diána klímakutató nemrég arról írt a Facebookon, hogy idén forró, száraz nyárra kell készülnünk, az átlaghőmérséklet akár 2 fokkal is a szokásos felett lehet, ezért fokozottan kell figyelnünk az egészségre, biztonságra.

FRISSÍTÉS: A Blikk információi szerint elhunyt a kislány, akit az óvodabuszban felejtettek. A tragikus hírt a szülők megerősítették a lapnak. 

Ezt tehetjük, ha kocsiban felejtett gyermeket vagy kisállatot látunk
Ha embert vagy kisállatot látunk bezárva, a napon hagyott autóban (még akkor is, ha le van tekerve kicsit az ablak), nem maradhatunk közömbösek, nézzünk körül, hátha a közelben van a jármű tulajdonosa, akinek a figyelmét felhívhatjuk a veszélyre. Ha nem találjuk, hívjunk rendőrt, ha pedig azt tapasztaljuk, hogy a gyermek vagy állat már nagyon rosszul van, életveszélyesen dehidratált, esetleg elájult, próbáljunk meg betörni egy távolabbi ablakot, és hívjunk mentőt, majd rendőrt. Ha úgy érezzük, hogy egyedül tehetetlenek vagyunk, riasszuk a környezetünket, és kérjünk segítséget!

Ízek és izgalmak

A tömegközlekedés külföldön mindjárt magával hozza, hogy az ember szóba áll a helyiekkel, hiszen egy dolog az internetes térkép és menetrend, meg egy másik, hogy biztosan jó helyen várakozunk-e, a megfelelő járatra sikerül-e felszállnunk. Már, ha vannak épp körülöttünk helyiek, s találunk velük közös nyelvet. Ez mindig jó kérdés Szardínián, ahol a többség csak olaszul, szárdul, korzikaiul, esetleg katalánul kommunikál, de úgy előszeretettel, még akkor is, ha mi nem értjük. Alghero város reptere pedig nem bővelkedik a kitáblázott információkban, így a velünk a fedélzetén landoló magyar gép utasai már a reptérről a városba induló busz megállóját keresve „csapatépítő tréningen” vehettek részt. A kézzel-lábbal elmutogatott helyi segítségnek hála végül meglett a busz, és az is kiderült, hogy automatából vagy mobilos alkalmazáson keresztül jegyet előre venni kell rá, a sofőrnél nem kapható.

Szardínia Olaszországon belül autonóm régió, 24 ezer négyzetkilométeres területével Szicília után a Földközi-tenger második legnagyobb szigete. A szárdok a kontinentális Olaszországot continentének, az ott élő olaszokat continentalinak nevezik.

A következő kaland a szállás felkutatása és átvétele. Mivel a szárd emberek alapvetően alacsonyak – és a többségük vékony is –, ne lepődjünk meg, ha például szűk zuhanykabinnal találjuk magunkat szembe, s úgy általánosságban semmi sem lesz túl tágas. Ehhez már – hogy a gyönyörű Algherónál maradjunk – az óváros keskeny sikátoraiban bolyongva hozzászokhatunk. Persze ha egy igazi olasz fagyival nyitunk, azt nem mérik szűken! Számítsunk rá, hogy két gombóccal jól fogunk lakni, és a végére mindenünkről pisztáciát meg étcsokit (vagy amit kértünk) fogunk törölgetni, nyalogatni, hogy az utánozhatatlanul eredeti ízekből egy csepp se vesszen kárba. Ha utána mégis belénk férne még egy fekete, azaz tintahaltintás spagetti is – megszórva a szigeten különösen kedvelt bottargával, vagyis sózott, szárított halikrával (parmezánsajt mellett vagy helyett) –, úgy fogjuk érezni, mintha máris beleharaptunk volna a tengerbe. Ínyenceknek leszaladhat mellé egy friss caprese saláta is.

A bottarga a szardíniai halászok mindennapos ételeként indult, s az elit konyhák presztízstermékévé vált. A pérhalból sértetlenül, ikrazacskóval együtt emelik ki az ikrát, préselik, sózzák, érlelik, majd reszelnek belőle az ételre. A szardíniai „arany kaviár” markáns íze főleg a tésztafogásokban dominál.

A nemzeti park és a nemzeti sajátosságok

Alghero városára turistaként egy nap is elég lehet (strandoló turistaként persze bármennyi eltölthető itt), de még jobb bázisként használni az egynapos buszos (vagy hajós) kirándulásokhoz. Az egyik ilyen túra a Porto Conte Nemzeti Park valamelyik szegletébe vezethet: legtöbben a Grotta di Nettuno nevű, hajózható cseppkőbarlangot keresik fel, ezért mi pont nem azt választottuk, hanem leszálltunk eggyel korábban a buszról. Néztek is sokan sajnálkozva, hogy biztosan elszúrtuk, de nem! Nem tudhatták, hogy a Belvedere Foradada kilátópontot és a Grotta dei Vasi Rotti sziklamagaslatot céloztuk meg, s jó ötletnek is bizonyult szinte madártávlatból körülnézni. Lényegesen többet láttunk fentről a vadregényesen csipkézett partszakaszokból, mint tehettük volna a tengerszinten lévő cseppkőbarlangból. Zöld gyíkok menekültek a lépteink elől, ahogy siettünk vissza a buszhoz, mert csak néhány járat indul a nap folyamán vissza a városba, nem tanácsos tehát lekésni.

Nem is késtük le, de a kalandvágy győzött: nem mentünk el vele a városig, hanem még egy köztes megállónál – az Antoine de Saint-Exupéry Múzeumhoz közel esőnél – leszálltunk. A parti séta itt is élmény, de a múzeumőr a legbarátságtalanabb (értsd: az egyetlen barátságtalan) ember volt, akivel az egész út során találkoztunk. Mivel a helyszín egy őrtorony belseje, ezt betudtuk annak, hogy az úr túl sok magányos órát tölthetett el az építmény falai között. Ismét fontos volt elérnünk a következő járatot, az utolsó előttit aznap, ebben sorstársunk volt egy bolognai pár, akik a megállóban többek közt arról is felvilágosítottak, hogy amit mi bolognai spagetti néven ismerünk, az valójában nem az, mert Bolognában ezt az ételt nem spagettitésztával készítik. Majd együtt szurkoltunk magunknak, hogy tényleg jöjjön a (beharangozott pontatlanság ellenére nem is olyan) szeszélyes autóbusz. Jött is, igaz, hamar elakadtunk vele egy strandbejáratnál a dugóban, ami újabb csapatépítéshez vezetett.

Az utazóközönség olasz tagjai egyszerre, egymás szavába vágva kiabáltak ki növekvő hangerővel az utunkban lévő autósoknak, azok meg gesztikulálva vissza, majd – kevéssel az után, hogy a felek kis híján hajba kaptak – mindenki harsány nevetésben tört ki.

A felszabadultság oka: végül sikerült úgy tolatni, félrehúzódni a járművekkel, hogy elfértünk egymás mellett, és ki-ki haladhatott tovább. A végén a bolognaiakkal nagy pacsizások közepette búcsúztunk az átélt közös kaland örömére. Mire visszaértünk Algheróba, már a szieszta végét tapostuk: ilyenkor még síri (amolyan vihar előtti) csend honol a városban, de már szinte vibrál a levegő, amely rövid időn belül – úgy este hét-nyolc körül – megtelik előbb cipőkopogással a macskaköveken, majd tányércsörgéssel az éttermek teraszain. Az egész hangjáték nagy össznépi, ismét csak egymást túlkiabáló traccspartiban tetőzik, amit aláfestő zeneként olasz slágerek dallamai kísérnek. Még este 11 tájban is, azaz korai fekvéssel ne számoljunk. Szerencsére a fagyis és például a korallékszeres butikok sokáig nyitva vannak, azaz lehet nézelődni.

Castelsardo és Bosa – vidéki varázs

Két további város is elérhető busszal, és erősen ajánlott felkeresni őket, az egyik Castelsardo. Ide át kell szállni, amiben van némi izgalom, de nekünk működött a terv, bár ehhez a 6:45-ös járattal kellett indulnunk. 9-kor viszont már a helyi strand homokjáról integettünk a kameránk lencséjébe egy-két szelfi erejéig. A szárd strandok homokjából tilos akár egy szemcsét is – pláne kagylót vagy kavicsot – magunkkal vinni emlékbe, ezt szigorúan büntetik, így alaposan leporoltuk magunkat, mielőtt a várba indultunk.

Tavaly ilyenkor turisták tucatjait büntették meg Szardínián, mert homokkal, szikladarabokkal és kagylókkal a poggyászukban próbáltak meg hazatérni az ottani nyaralásukból. A vámhatóság 41 személyt sújtott 3 ezer euróig terjedő pénzbírsággal, akiktől 100 kilónyi követ, homokot, kagylót koboztak el.

Eleinte féltünk, hogy nem éri meg a nap közepén 30 fokban felkaptatni az emelkedőre, ám az útközbeni és a fenti látvány minden izzadságos mozdulatért kárpótolt. Színes házikók, fiókáikat nevelő sirályok, girbegurba utcácskák kínáltak igazi „elveszős” kalandot. A Ristorante Il Bounty nevű étteremnél „kerültünk elő”, mindenképp ott akartuk megkóstolni a helyi specialitást, a culurgiones nevű szardíniai, krumplis-sajtos raguval töltött, paradicsomszósszal és parmezánnal borított tésztát. Mivel a teraszuk tele volt, csak nekünk kinyitották a pincében a dísztermet, ahol kellemes hűvös várt. Étteremben sosem csináltunk még ilyet, de kétszer kértük ki ugyanazt a fogást, azaz repetáztunk…

Tintahaltintás spagetti bottargaval és a híres culurgiones - Kép: Szász Adrián

A tömegközlekedős túrákban az is jó, hogy az ember belefeledkezhet a tájba, amelyet a buszról lát. Szardínián ezt a tájat olajfaligetek, gigantikus kaktuszok, mediterrán fenyők, elegáns olasz asszonyok és kerthelyiségekben kigombolt ingben sportújságot lapozgató olasz urak jelentik. Vagy balról drámai magasságú hegyek zöld és vöröses növényzettel, jobbról tengerbe nyúló sziklák – ez már a következő napi Alghero–Bosa buszút „díszlete”.

Senki nem készített fel, hogy már az egyórás, olaszosan lendületes kanyargás ilyen lélegzetelállító panorámát nyújt – így itt most közhírré tesszük –, a netes ajánlókban ugyanis csak az szerepelt, hogy maga Bosa kisvárosa szép. De már az odaútért megéri nekiindulni!

A városka tetején ugyanúgy vár magasodik, mint Castelsardóén, s itt talán még színesebbek a házak, meredekebbek az idilli kis utcák. A település nem közvetlenül a tenger, hanem a Temo folyó partján fekszik, kicsi, de mutatós kikötővel. Félnapos kirándulás még úgy is belefér ide, hogy az ember még aznap hazautazik Budapestre az esti géppel: a visszainduló busz pompás időzítéssel délután 5-kor startol Algheróba, s újra táthatjuk rajta a szánkat.

A szánkat egy utolsó pizzára is érdemes kitátani a hazaút előtt, főleg, ha soron kívül elkészítik, ahogy tették nekünk a La bottega dei sapori Alghero nevű pizzériában, ahol emlékeztek ránk előző napról (mi is emlékezni fogunk rájuk a következő látogatásunkig, az biztos). Annyit mondtunk, sietünk a reptérre, s már formázták is a tésztát. Közben elköszöntünk Michelétől, aki a Casa Machin panzióban a vendéglátónk volt – ez a szállás annyira az óváros szívében található, hogy akkor is testközelből élvezhettük a szardíniai miliőt, ha egy-egy órát épp pihentettük a lábainkat a szobában, vagy az ablakba kiülve kortyoltunk el egy kávét. A reptéri buszon pedig újra várt a kis magyar csapat, akikkel odafele is együtt utaztunk, s néhányukkal városnézés közben is összefutottunk. Mindenki csak két számjegyű órát töltött a szigeten, ám ami közös volt bennünk: nemcsak jobb színben, de kisimultan, vidámabban is indultunk haza, mint ahogy érkeztünk. A legtöbbet használt helyi szövegek is remekül mentek már: „Ciao, ciao, grazie mille, ma bene, miracolo!” (Helló-szia, ezer köszönet, de jó, csoda!)

„A hároméves számára életkori sajátosságainak megfelelően természetes, hogy nem tud kilépni a saját nézőpontjából. Számára nehéz kognitív folyamat valaki másnak a helyébe képzelnie magát, és átélni, hogy Pannika is szeretné megetetni a játékbabáját. Számára az egocentrikus világnézet a magától értetődő, amikor minden őérte és őmiatta történik. Akkor van probléma, amikor a felnőtt ember sem tud kilépni a saját nézőpontjából, és képtelen átérezni, hogy a saját érdekeinek érvényesítése vagy a saját szempontjainak kizárólagos figyelembevétele negatív hatással van a környezetére. Egy felnőttre jogosan mondhatjuk, hogy önző, ha mindig tudatosan figyelmen kívül hagyja a körülötte élők szükségleteit, érdekeit” – magyarázza szakértőnk, Szőnyi Lídia.

Amikor egy csésze kávé is luxus

Gyakran találkozhatunk nehezen kezelhető gyerekekkel, akik abban szocializálódtak, hogy a család, de legfőképpen az anya kizárólagos figyelme őket illeti. A családban ilyenkor elmosódnak a határok tér és idő tekintetében. Mónika így nyilatkozik a kismama éveiről: „Amikor a gyerekemnek megérkezett a kistestvére, mindent elkövetett, hogy a kizárólagos figyelmemet élvezze.

Felmosás után kiszaladt a konyhába, és szétkente a nedves virágföldet a frissen felmosott kövön. WC-kefével kisúrolta a mosdókagylót. Az újonnan festett falra zsírkrétával absztrakt képet festett.

Amikor elaludtak a gyerekek, eszembe jutott, hogy mit fog gondolni akárki, amikor a házba lépve látja, hogy felfordulás van, és koszos edények roskadoznak a mosogatóban. Folyamatosan őrlődtem a kötelező teendőim és a számomra jóleső fantázia között, ami egy tejeskávé nyugodt elfogyasztása volt. Amikor már végleg kimerültem lelkileg abban, hogy azon stresszeltem, ha nem a gyerekeimre fordítom minden éberen töltött percemet, majd harmincévesen a pszichológus kanapéján fekve fogják részletezni, hogy milyen önző anyjuk voltam, akkor azt mondtam: NEM. Anya most nem tud figyelni, játsszatok a szobában. Már lejjebb adtam az igényemet. Az volt a cél, hogy ha a gyerekek kávét látnak a kezemben, akkor öt percre elcsendesedjenek.”

„Egy bizonyos fokú önzőség szükséges a túléléshez – kezdi szakértőnk. – A saját védelmünk érdekében muszáj meghúzni a határainkat a munkahelyen és a családban is. Ehhez elengedhetetlen, hogy tudjunk kapcsolódni a saját belső világunkkal, és tudjuk mérlegelni, hogy az adott élethelyzetben jogosak, kivitelezhetők-e az igényeink? Mindennek a kulcsa az önismeret. Ha képesek vagyunk meghallani a saját belső hangunkat, és át tudjuk gondolni, hogy az általunk elképzelt dologból mit tudunk megvalósítani, s milyen lépések vezetnek odáig, akkor már jó irányba tartunk. Vannak olyan élethelyzetek, amikor fontos, hogy tudatosan felül tudjuk írni a saját szükségleteinket. Például, ha éjszaka sokszor felsír a babám, de nekem alvásra lenne szükségem, akkor is fel tudok hozzá kelni éjszaka, mert tudom, hogy akkor ez nagyon fontos. De nem kifizetődő tartósan, mondjuk évekig felülírni a saját igényeinket. Nagy tudatosság és komoly egyéni belső munka kell ahhoz, hogy meg tudjuk teremteni az élhető egyensúlyt. Mondjuk, ha tartósan nem tudom otthon meginni a kávémat, mert mindig történik valami, akkor hétvégén megajándékozom magam azzal, hogy elmegyek otthonról, és egy kávézóban élvezem a nyugalmat a barátnőmmel.

Fontos az is, hogy magunkban el tudjuk különíteni, melyek a társadalmi és melyek a családi elvárások, mik a belső szükségleteink, s mik azok, amiket tulajdonképpen senki nem vár el tőlünk, mégis megcsináljuk.

Mert így tanultuk, vagy azt hisszük, hogy csak úgy lehet jól csinálni: például naponta fel kell mosni, csak akkor lesz igazi tisztaság. Fontos, hogy magunkba tudjunk nézni és átgondolni, miért akarunk megfelelni a vélt vagy valós elvárásoknak. Mert akkor érezzük jónak, szerethetőnek magunkat? Ha teret engedünk a saját szükségleteinknek, akkor épp ezek lesznek azok a dolgok – adott esetben egy kávé –, amelyek annyira feltöltenek minket energiával, hogy utána teljes figyelemmel tudunk a családunk vagy a munkánk felé fordulni.”

Ne mások elvárása alapján döntsünk

A karrierista nő alakja negatív aurát von maga köré a társadalomban. A negyvenes Anett tudatosan nem vállal gyermeket, bár tíz éve párkapcsolatban él. Dühös lesz, amikor a családi ebédeken a kotnyeles nagynéni édesanyjával egyetértésben beszél a mai világ önző, érthetetlenül viselkedő embereiről, akiknek csak a pénz számít, és fittyet hánynak arra, hogy édesanyjuk már nagymamai örömökre vágyna. A baráti társaságában már mindenkinek van gyereke. Jól kijön a kicsikkel, de négyszemközt elárulta, nem hinné, hogy jó anya lenne, és nem is érzett magában leküzdhetetlen vágyat egy kisbaba iránt. Anett úgy érzi, hogy a tudatos lemondás lehet ugyanolyan felelősségteljes döntés, mint a gyermekvállalás.

„Nagyon fontos lenne, hogy ítélkezésmentesen tudjunk viszonyulni a másik emberhez – tanácsolja a pszichológus. „Nem tudhatjuk, hogy mi áll a döntése hátterében. A gyermekvállalás, illetve annak elutasítása esetén is fontos a reflektáltság, annak végiggondolása, hogy miért akarunk gyereket, milyen szülők szeretnénk lenni.

Milyen üzeneteket hordoznak a saját szülői mintáink, azoknak mely aspektusaival tudunk azonosulni, és mit nem akarunk továbbvinni a saját neveltetésünkből?

Könnyen hangzik, hogy engedjük el a környezet elvárásait, de ez nagyon nehéz belső munka. A saját döntéseink meghozatalához kell egy stabil önismeret és önszeretet, de jó, ha nyitottak maradunk abból a szempontból, hogy nem érdemes bebetonoznunk a saját magunkról alkotott képet. Mindig adjuk meg magunknak a változás lehetőségét, ha szükségét érezzük! Ha külső visszajelzés érkezik, érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy ez milyen érzelmeket ébreszt bennem. Rólam vagy a kérdezőről szól? Ha egy megjegyzés vagy kritika heves indulatokat generál bennünk, azzal a kérdéskörrel valószínűleg még dolgunk van. Ha rólam szól, akkor szeretnék-e változtatni, és ha igen, hogyan tudok? Jó, ha van bennem egy stabil alap, miszerint szerethető, elfogadható vagyok. Innen könnyebb fenntartani a fejlődés és a változtatás igényét. A befelé figyelésen túl lehetnek még olyan gyógyító kapcsolatok az életben, amelyek segítségünkre lehetnek a szerethetőségünk biztos tudatának kialakításában. A legtöbb ember életében felbukkan a bűntudat, de ha napi szinten vasmarokkal szorít az érzés, ha valaki mindig azon gondolkodik, hogy a környezete hogyan vélekedik róla, és ez már nagyban nehezíti számára a mindennapok megélését, érdemes szakemberhez fordulnia.”

Hatalmas a teher a szendvicsgeneráción

A gyermekvállalás mellett egy másik nagy kérdés az életben önfeladás és önzőség tekintetében az idős szülők gondozása. Anikó unokatestvére idősotthonba, majd a helyi kórház elfekvő osztályára vitte a saját szüleit, amit Anikó mélyen elítélt, amíg nem került ő is hasonló helyzetbe. Anikó valósággal belerokkant idős és tartósan beteg szülei öt évig tartó gondozásába. A szülők szerettek volna otthon meghalni, ami lassú, fizikai-lelki fájdalmakkal teli időszak volt. Anikó kamasz gyermekei nevelése mellett idős szüleinél töltötte az éjszakákat, többször felkeltették, itatta, etette, pelenkázta őket, felügyelte a gyógyszeradagolásukat. A család összes megtakarítását felemésztették a beteggondozás költségei.

Anikó azt mondta a gyerekeinek, hogy ő senkinek sem szeretne időskorában a terhére lenni, bár tudja, hogy ha az ember kiszolgáltatott állapotba kerül, megváltozhat a halálról és az utolsó hónapokról alkotott elképzelése.

„Ezek azok a helyzetek, amelyekkel kapcsolatban nem lehet konkrét tanáccsal szolgálni. Érdemes összeülni a családtagoknak, és közösen meghozni azt a döntést, ami még mindenkinek vállalható, belefér a család anyagi és időkeretébe. Ha csak egy gyermek van, akkor nehezebb a helyzet, és az illető egyedül is marad a feladatokkal. Mindig alaposan mérlegelni kell a helyzetet, és ezután meghozni a döntést” – véli a szakértő.

Mit tehetünk azért, hogy a mi vívódásainkkal a gyerekeinknek már ne kelljen együtt élniük? – kérdezem Szőnyi Lídiától. „A legjobb az, ha megtanulunk dolgozni magunkon. Gyakoroljuk az önreflexiót, s tisztába jövünk a saját érzéseinkkel. Ugyanis hiába próbálnánk mást mutatni a gyermekeinknek, mint ami valójában a lelkünkben történik, a kis radarjaikkal nagyon pontosan érzik a rezdüléseinket. Az általunk mutatott mintákkal azonosulnak, magukévá teszik azokat. A másik fontos dolog, hogy azt tapasztalják a velünk való kapcsolatukban, hogy ők úgy szerethetők, ahogy vannak, nem kell ezért küzdeniük vagy teljesítményt felmutatniuk. Tudatnunk kell a gyerekeinkkel, hogy nem azért szeretjük őket, mert beteljesítik a vágyainkat, és kiszolgálják az igényeinket, hanem önmagukért. A szeretettség elementáris tapasztalat, és megalapozza a bizalmat, biztonságélményt ad. Így nagyobb biztonsággal fognak navigálni az életben.”

Az adás tartalmából:

• A nevelőszülővé válás folyamata
• Mi a különbség az örökbefogadó és a nevelőszülő között
• Miért hívják szakembereknek a nevelőszülőket?
• A nevelőszülő feladatai, a nevelőszülőség nehézségei, örömei
• A döntések, mérlegelések szerepe
• A nevelőszülői háló szerepe és feladata

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.  
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Kosztolányi Dezső levelei közül kedvenceim azok az 1915-ben írt darabok, amelyekben kisfiáról, Ádámról mesél feleségének. Harmos Ilona tüdőcsúcshurutját a Tátrában kezelték ekkor, így kénytelen volt egy kis időre elszakadni csupán öt hónapos fiától. Vajon hogy oldották meg az etetését? Egyáltalán, mit ettek akkoriban a gyerekek? Régi szakácskönyveinkből ezt is kiolvashatjuk. 

Honnan volt tej? 

„Egésségesbek is az anyák, ha magok szoptatnak, mely tejek bévségét [bőségét] künnyebbítik” – írta Pázmány Péter az 1600-as években. A szoptatás népszerűsítése, megbecsültsége jellemző volt a katolikus egyházra (eszünkbe juthatnak a kis Jézust szoptató Máriát ábrázoló festmények), a dajkaság intézménye a felvilágosodás időszakában vált divatossá. Természetesen más volt a helyzet, ha egy anya valami miatt nem tudta táplálni gyermekét, ilyenkor rokonok, szoptatós dajkák siettek a baba segítségére. A védőnői szolgálat szerveződése idején pedig megkezdődött az anyatej gyűjtése, közvetítése. Kosztolányiék mégsem éltek ezzel a lehetőséggel, az öt hónapos Ádám eleinte a fóti Károlyi-uradalomból származó pasztörizált tejet kapta, amely „kitűnőleg hatott rá”. Ugyan tíz évvel később, 1925-ben jelent meg bánffyhunyadi Hunyadi Erzsébet szakácskönyve, ez még jól tükrözi a hozzátáplálás korabeli szokásait. A szerző budapesti orvosokkal, tanárokkal konzultálva írta meg az alapelveket. Mint írja, a helytelen táplálás későbbi betegségek, emésztési zavarok okozója lehet, ezért fontos, hogy ne sajnáljuk az időt a tájékozódásra.

Ő hat hónapos korig a kizárólagos szoptatást ajánlja (a későbbi tévhitet cáfolva már ekkor világossá teszi, hogy se víz, se tea nem kell ebben az esetben pótlásként), ugyanakkor nem igény szerint, hanem 3-3,5 óránként.

Harmos Ilona is szoptatott, aggódtak is amiatt, hogy a betegség befolyásolhatta az akkor kapott tejet. Szanatóriumba kerülése után jött csak a tehéntej. Hunyady szakácskönyve alapján tudjuk, a tehéntejet ilyenkor vízzel vagy teával hígították, liszttel dúsították. (A Kufeke, a Szitmaltin, a Maltosit és a Demaltos nevű ún. gyermeklisztek tejport, malátakivonatot, tojássárgáját tartalmaztak, cukorral vagy kakaóval ízesítették.) Kosztolányiék a tej mellett teát adtak a babának, előbb zacharinnal (a szakácskönyvben is ez szerepel), majd orvosi utasításra cukorra váltottak. 

Az első kanál étel 

Zabdarás levessel egészült ki eleinte a kisbaba menüje, majd 1915. október 9-én „kapott először almabefőttet, gondosan átfőzve, kétszer megmelegítve” – írta levelében apukája (az alma foszfortartalma csonterősítő). Október 15-én „a Baby kétszersültet (nagyon szereti) kap forró tejbe beáztatva, sárgarépát stb. Baby nagyon falánk. Csak úgy reszket az ételért. De nagyon jól emészt mindent, a kétszersültet is!” Harmos Ilona alighanem korainak találta ezt, mert Kosztolányi nyugtatásképp többször megírta, hogy a kétszersült sem okoz gondot már a babának. Az anyának azonban igaza lehetett, mert később beöntésre és orvosi látogatásokra is sor került, ezután pedig már csak egy fél kétszersültet kaphatott a kis Ádám.

A Hunyady-szakácskönyvben egyébként csak egyéves kortól szerepel a tejbe áztatott zsemle, piskóta vagy kétszersült.

Kosztolányiék fia azonban hat hónaposan már kóstolta a kenyeret, és a hónap végétől egyre nagyobb sikerekről tudott beszámolni a kisfiáról mindig gondoskodó szeretettel író apa. „Hízik. Múltkor egy kis málnalevet adtunk neki. Hogy szereti! Ínyenc. Apja fia. [...] Baby most ebédel: krumpli- és almapürét. Az almapürét igen szereti, de a krumpli sehogy se tetszik neki. Visszafújja a kanálba!” – olvashatjuk 1915 novemberéből. Mindez összhangban áll Hunyady útmutatásaival. Szerinte is először a húsleves levével érdemes próbálkozni. Ehhez lehet majd darát, tápiókát főzni, és ezután következtek a pürék – először a leveszöldségből, spenótból, krumpliból. Aztán jöhetett a narancslé, az alma- és szilvapüré és a pépesített banán. Tíz hónapos kortól tejbegríz. Húst csak a második évben javasolt Hunyady könyve, egész tojást pedig csak a harmadik évben – sárgáját lehetett korábban.

Leveseket, főzelékeket, könnyebb felfújtakat, piskótát és néhány húsfélét (csirke, borjú, őz, nyúl például) ajánl a szerző a hároméveseknek, a család étrendjét leghamarabb négyéves korban veheti át teljesen a gyerek az 1925-ös ajánlás szerint.

Rántást egyébként csak a második évtől, előtte pürésített, vajjal és tejjel krémesített főzelékeket olvashatunk a szakácskönyvben, például borsóból, karfiolból, lencséből, babból, sárgarépából, spenótból. Töltött káposztáknak és körmös pacalnak tehát nyoma sincs. A II. világháború után előszeretettel adott cukros víz, tápszer, tejbegríz csak végszükség esetén jöhetett szóba. A kizárólagos anyatej, a friss zöldségek, a válogatott és minőségi húsok viszont már az 1920-as években is fontos táplálékai voltak a kisbabáknak. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Június 4. és szeptember 17. között, csütörtökönként olyan előadók és zenekarok lépnek fel a Kossuth téren, mint a Voice & Guitar – Micheller Myrtill&Pintér Tibor Duo, a Huszárruhás rézfúvósók és a Budapesti Filharmónia Társaság.

A részletes program az esemény szórólapján valamint Facebook eseményénél olvasható.

Kép