Zséda: „Az éneklést történetmesélésnek tartom”

– A Zséda becenév is volt, vagy művésznévnek született? 

– Zsédiztek korábban, de amellett, hogy a saját nevemen is szerettem volna működni, a Zsédenyi ékezetei nem mindig oda kerültek, ahova kellett, ezért egy könnyebben megjegyezhető művésznevet is szerettem volna. Ez a nevem két felének az összevonása. Megtisztelő, hogy azóta már anyakönyvezhető lánynév, tudok gyerekekről, akik már pár évesek, és így hívják őket. 

– Ismered a családneved eredetét? 

– A származásunkat I. Rákóczi Ferenc koráig tudta visszavezetni az egyik családtagunk. A Vaszary család egyik ága is a Zsédenyi nemzetséghez tartozott, ők egy időben Pápán éltek Vaszar közelében, és amikor onnan Keszthelyre költöztek, nevet változtattak. Ez a Vaszary János festő, Piroska színésznő, Kolos hercegprímás vonal. 

– Mennyire fontosak neked ezek az eredettörténetek? Mit tudsz meríteni ezekből? 

– Apukámnak is, nekem is fontos a gyökerek ápolása. A művészvonal és a közhivatalnok-­vonal erős, apukám is főjegyző volt. Anyukám egyszerű családból származik, de mindkét oldalról fontosak az értékek, amelyeket átadtak. A nagyszüleim is nagyon erős karakterek, főleg a női vonal.

A mi családunkban a nők nagyon jól tudtak szabni‑­varrni, sütni-főzni, lekvárt eltenni, őrizték az otthon melegét. Őrizzük a recepteket is, például nagymama habos lepényének titkát.

Nálunk mindenki nagyon megdolgozott azért, amivé vált, a tudás, a hagyományok és a hit fontos értékek. Anyai dédnagyanyám Pápán Szűz Mária-szobrot állíttatott az udvarán, amikor a fiai hazajöttek a frontról. 

– Te pedig egészen korán továbbvitted a művészvonalat, hegedülés, színészet, éneklés, és van itt egy kakukktojás is, a szociálpedagógus diploma... 

– A 80-as években az általános iskolában majdnem mindenki járt zeneiskolába és tanult hangszeren. A pápai Esterházy-kastélyba jártam, ahol az előadó-művészet minden ágába belekóstoltam, szavaló és prózamondó szakkör, színjátszó csoport, dzsesszbalett, hangszeres órák, aztán az éneklés végül utat tört. A szüleimnek nagyon fontos volt, hogy legyen diplomám, és azért választottam ezt a szakot, mert én már 15 éves koromtól egyre többet koncerteztem, ebből éltem, ezért a húszas éveimben maradt erre időm, és akkor ezt tudtam levelezőn elvégezni. 

– A szüleid megnyugodtak? 

– Valójában már korábban, amikor kiléptem a Cotton Club Singersből. Mert azt mondták, aki egy ilyen sikeres együttesből kilép, leugrik egy robogó szekérről, az nagyon komolyan gondolja. Addig azt hitték, majd megkomolyodok. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Emlékszel hasonlóan nehéz döntésekre az életedben? 

– Például amikor 15 évesen Budapestre költöztem az éneklés miatt, addig a szentesi drámaiba jártam.

Itt egy régi apácazárdából átalakított lánykollégiumban laktunk. 28-an voltunk egy szobában. 

– Mint a Matulában? 

– Ha nem is volt olyan szigorú, mint a Matula, nem olyan volt, mint a mai koleszok: közös háló, közös szekrényszoba, közös tanulószoba. Egyébként kislánykoromban nagyon hasonlítottam Szerencsi Évára és sokan kis Abigélnek hívtak. Nagyon szerettem őt, tragikus, hogy ekkora színészi tehetséggel és szépséggel ilyen hamar elment. 

– Ez 15 évesen izgalmas kaland volt vagy kicsit azért be voltál ijedve? 

– Egyáltalán nem voltam beijedve. Én olyan védett helyről, olyan érzelmi biztonságból jöttem, amelyben nem volt mitől félnem. Éltem a falusi életet nagymamáméknál, megismertem a kisvárosi és a lakótelepi közeget, sokféle karaktert, ahogy Agatha Christie az egyik Miss Marple-ben fogalmaz, „aki St. Mary Meadben nevelkedik, az az emberek összes típusát megismeri.” Ráadásul annyira biztos voltam abban, hogy itt tudom mindazt megvalósítani, amit csinálni szeretnék, hogy semmi sem tántorított volna el. És jó döntés volt, mert újabb lehetőségek jöttek, nyíltak az ajtók egymás után. 

– Segített a szakmában, hogy a színészetbe is belekóstoltál? 

– Alapjában véve mindkettőt történetmesélésnek tartom. A színpadi létet abszolút színházi szemmel néztem, ahogy mindenki a Cotton Club Singersben, ezért is volt olyan szórakoztató az a formáció. Amikor az éneklést választottam, megtanultam ezt a szakmát is. Ma is sok szép hang van, de csak az lesz jó énekes, és az tud fennmaradni, akinek a torkában dal van, és a szívében történetek. 

– A legfőbb témád azért a szerelem, nem? 

– Leggyakrabban az foglalkoztatott, hogy lehet egyetemesen a megtalált és elveszett szerelem történeteit megírni, de azért van karácsonyi lemezem is, vagy a 2007-es Ajtók mögött a családon belüli erőszakról szól, és nyilván vannak különböző korszakaim. Tizenéves koromtól ismer a közönség, de az akkori naivabb, líraibb énem azóta drámaibb, nőiesebb lett. 

– Az aktuális korszakod, életszakaszod mellett mennyire szerep az, amit a dalokkal megmutatsz? 

– Nem szerep. Csak akkor tudom megmutatni és sikerre vinni a monológokat, ha ez nem csupán egy szerep. Az én felfogásomban az énekes azonosul a dallal. Ezeket én akartam létrehozni, nem felkérésre születtek. Hálás vagyok az alkotótársaimnak, hogy meg tudnak valósulni, de a magam producere vagyok. 

Kép

Kép: Emmer László

– Van olyan dalod, ahol rajtad kívül két szerző van feltüntetve. Hogy kell elképzelni egy ilyen közös szövegalkotási folyamatot? 

– Például a most készülő új lemezemhez Létray Ákos hozott zenei ötleteket. Fontos, hogy ő ismeri a zenei világomat és azt, hogy épp mi felé tartok, ahogy Moldvai Márk vagy Rakonczai Viktor is. Ákossal ezt feldemóztuk, összeállt egy dallá, én kitaláltam, miről szóljon. Ezután rendszerint briefelem, sokszor képzőművészeti utalásokkal, versekkel egészítem ki, esetleg konkrét sorokat küldök a szövegírónak. Nagyon fontos, hogy a szöveg minőségi legyen, és a szerző rám tudjon hangolódni, hiszen ez az én dalom lesz és a szöveg lesz majd a dal igazi arca, addig csak érezzük, hogy ki ő, de nem ismerjük. 

– Ha az alkotás ennyire átjárja az életedet, könnyű letenni mindezt az otthonod küszöbén? Mennyire tolakszik be a munka a családi életedbe? 

– A munkám és a családom nem vagy-vagy, hanem is-is. Érezni kell, minek van itt az ideje, és a napom nagy része azért nem rólam mint énekesnőről szól.

A közönség a dalok által ismer, de egy átlagos napon nagyobbrészt a 13 éves fiamról szól, az iskolába menetelről, az edzésekről, a tanulásról, a beszélgetésekről. Nagyon akartam őt, fontos, hogy ő van.

Persze, amikor elkezdődik egy koncertezős nap, és telnek az órák, egyre inkább énekes leszek, úgy veszem a levegőt, átállnak a gondolataim és estére eljutok a színpadig. 

– Ezeken a napokon a családod is alkalmazkodik ehhez? 

– Abszolút, de ez egy szakma, tehát ezt az állapotot mindig tudnom kell hozni, enélkül is. 

– Emlékszel olyan helyzetre, amikor ez mégis nagyon nehéz volt? 

– Engem meggyógyít a színpad. Olyan még nem volt, hogy ne tudjak énekelni, a zene, a hangadás megnyugtat, helyre rak, nekem is terápia. Előfordult már, hogy valaki nagyon felidegesített, és előtte fél órával nem hittem el, hogy menni fog, vagy olyan beteg voltam, hogy beszélni sem tudtam, de amikor kimentem a színpadra, valahogy a sejtjeim annak a másfél vagy kétórás koncertnek a szolgálatába álltak. 

– De utána megvan azért a böjtje is? 

– Ó, az már nem érdekel! Persze, volt nehéz időszakom, előfordult, hogy csalódtam emberekben. Olyan is volt, hogy túl sokat foglalkoztam a hangképzéssel, a tartalom rovására, de rájöttem, hogy nem a hajlítások a fontosak, hanem a mondanivaló. Aztán felszabadító érzés volt, amikor elengedtem, és visszajött az igazi karakterem. 

– A videoklipjeidben nagy a hangsúly a vonzó énekesnői megjelenésen, sőt, olykor a kifejezetten szexuálisan vonzó női megjelenésen. Ez szerinted fontos egy női énekesnél? 

– Én mindig azt kérem, hogy énekesnőnek mondjanak, ne előadóművésznek, ne énekesnek, a nő ebben számomra nagyon fontos. Élvezem, hogy nő lehetek, hogy ennek a szépségét, az erejét, a sokszínűségét megmutathatom. Az utóbbi években a női karakterek hihetetlenül izgalmasak lettek, nemcsak okos vagy szexi, vagy gonosz lehet, lehet véleményformáló, lehet családanya. Akkor kezdtem el a színpadon tudatosan használni a testemet, amikor a Szombat esti lázban táncoltam. Sokszor maguk a dalok hoznak ki belőlem valami új színt. Például, amikor a Fekete rúzs szövege megszületett, Geszti Péter tudta, hogy ezt csak úgy lehet elénekelni, ha egy igazi „dög” jelenik meg koncerteken és a videoklipben. Ez volt a kisfiam születése utáni első dalom, és azt gondoltam, itt a pillanat, hogy ebbe minden hangot, érzést, testet beletegyek. Aztán valahogy ezeket a dalokat kezdtem bevonzani. Fontos számomra a vizualitás, a kép, a képalkotás, elég konkrét elképzeléseim vannak. Persze, van olyan, hogy hibázik az ember, de összességében elégedett vagyok ezzel az imázzsal. Most az új lemezhez sok új ötlet is van a fejemben, igyekszem most is elmozdulni az eddigiektől, és újabb kihívásokat keresni. 

Kép

Kép: Emmer László

– 2014 óta kalendáriumokat jelentetsz meg. Hogy találtál rá erre a műfajra? 

– Ez is valahogy a fotózással függ össze, és azzal, hogy sokan kérdeztek életmódról, kedvenc helyekről, gyerek­nevelésről. Azt gondoltam, egy éves könyvecskében összeszedem ezeket. Nagymamámnak voltak ilyenjei receptekkel, naptárral, hasznos tanácsokkal. A kalendáriumokban sokféle szöveg van: írás Budapestről; Pápáról, a szülővárosomról; memoáros visszaemlékezés; divattippek… 

– A legutóbbiban pedig a környezettudatosság a fő irány? 

– Az a címe, hogy Minimalizálj.

Korában elkezdtem már, hogy az életemből lassan kiraktam a felesleges lelki és fizikai dolgokat. Ez egy életfilozófia – fokozatosan kidobsz mindent az életedből, ami nem fontos, és utána nem töltöd tele újra felesleges dolgokkal.

Számomra a szabadságot jelenti. Hogy azt veszem meg, amit valóban akarok és nem azt, amit a reklámok rám kényszerítenek. A lélekkel kell kezdeni! Ha valami nem belülről fakad, nem érzed a magadénak, akkor úgysem fog menni. De ha kipakolod a felesleget, megdöbbentően könnyűvé, tisztává és egyszerűvé válnak körülötted a dolgok. Csináltam például gardróbvásárokat, és ezekre nemcsak az én nem viselt darabjaimat vittem, hanem magyar tervezők is hoztak ruhákat, jó volt látni, hogy egy ruhadarab másnál új életet kezd. A hazai tervezők csak pár darabot készítenek, nincs hosszú szállítás, sok felesleges darab, sokkal környezettudatosabb választás, mint a fast fashion. Úgy éreztem, szükségem van egy ilyen tisztulásra. Ez a mostani helyzet ezt nagyon aktuálissá is tette. 

– Ebben a vírushelyzetben mi a legnagyobb nehézség számodra? 

– Én szeretek itthon lenni, de az éjjel-nappal főzés még akkor is teher, ha vidéki lányként úgy voltam trenírozva, hogy mindig legyen itthon étel, ha bárki jön, legyen mivel megkínálni. A fiam versenyszerűen úszik, és a reggeli, délutáni edzések megszűntek. Az ő energiáinak a lekötése talán a legnehezebb. Ugyanakkor, amikor megtudtuk, hogy mi vár ránk, valahogy a nehéz helyzet ellenére is megszállt valamiféle nyugalom. A világnak változásra van szüksége, és kellett már nagyon ez az elmélyülés, hogy kicsit elmúljon az állandó megfelelés, hajtás, hogy ne kelljen állandóan újat kitalálni, jól kinézni. Azért persze most is készülnek az új dalok, lesz új lemezem, és csinálok otthonról éneklős videókat. 

– A hit, amiről a beszélgetésünk elején beszéltél, vallásosságot is jelent számodra vagy inkább értékekbe vetett hitet? 

– A történelmi keresztény értékeket hozom, apukámék evangélikusok, anyukámék katolikusok, amikor megszülettem, nem tudták eldönteni, melyik felekezet szerint kereszteljenek. Mindig volt hitem, imádságaim, de nagyon irigyeltem azokat, akik nem csak nagyobb ünnepekkor mentek templomba. 14 évesen határoztam el, hogy megkeresztelkedem, kamaszként az evangélikusok puritanizmusát választottam. 

– A fiadat Nimródnak hívják. Egy igazi harcos? 

– Apukám nagy vadász, ráadásul Imre, és így kicsit az ő neve is benne van. Nagyon meg volt hatva, amikor kiderült, hogy Nimródnak neveztük el az unokáját. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. május-júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>