Himnuszunk családfája – avagy az Erkelek és a zene vérvonala

A legszerényebb ember zsenije is képes átütni a középszer falait, a tehetség családi vérvonala megteremi a gyümölcseit. A muzsikus családba született és a muzikalitást tovább örökítő Erkel Ferenc, nemzeti imádságunk zenébe álmodója, nagy történelmi operáink szerzője néhány napja az Egyesült Államokban debütált. De vajon milyen út vezetett a pozsonyi Notre Dame-i zenemester őstől a New York-i Lincoln Centerig?

Erkel László. Kép: Profimédia - Red Dot
Erkel László. Kép: Profimédia - Red Dot

Erkel László. Kép: Profimédia - Red Dot

„– Kedves bátyámuram – mondottam neki egyszer –, én azt gondolom, hogy mindig apró véletlenségek irányítják az életünket. Hogyan lett zenésszé?” – kérdezte Gárdonyi Géza az „öreg úrtól”, aki mielőtt belefogott volna történetébe, szemöldökét felemelve visszakérdezett: „– Hát nem hiszi, hogy a talentum veleszületik az emberrel?”
A Himnusz megzenésítője, Erkel Ferenc születésnapja után néhány nappal  a zenébe beleszületett Erkelek családi titkaiba pillanthatunk bele.

„Erkelék rendkívül szűkszavúak. Ilyen volt a leghíresebb, legnagyobb családtag éppen úgy, mint a legnévtelenebb – mindig; sem szóval, de még tettel sem iparkodott egyikük sem szolgálni a maga bárminemű érdekeit. Mert ez a fő kútfeje annak, hogy az Erkelekről egyáltalában oly keveset, szégyenletesen keveset tud a magyar kultúra, mely pedig véghetetlenül le van kötelezve nemcsak Erkel Ferencznek, hanem családjának is” – kezdi az Erkelek krónikáját 1910-ben a zenekritikus Kereszty István, aki kissé szemrehányóan jegyzi meg, hogy egészen addig nem akadt egy „reporter-talentum” sem, akinek eszébe jutott volna felkeresni az Erkeleket, s lejegyezni történeteiket. Azóta azért már más a helyzet: zenetudósainknak hála többet tudunk a családról, amelyben a zene szeretete és művelésének képessége, a zeneművészi tehetség nemzedékeken át csodálatos vérvonalként apáról fiúra szállt.

Már az ősatya, az 1737-ben született Erkel (pontosabban Erkl) Vilmos  is a pozsonyi Notre-Dame-zárda zenemestereként vált ismertté.

Három fia közül 1757-ben jött világra az elsőszülött, József, Erkel Ferenc nagyapja, aki – édesapja ösztönzésére – ugyancsak a muzsikusi hivatást választotta (nem mellesleg a családnevet ő magyarosította), ahogyan az ő hasonnevű elsőszülött fia is, aki a mi Erkelünk édesapja. Idősebb Erkel József családjával Pozsonyból Gyulára költözött, ahol gróf Wenkcheim Ferenc kastélyának gondviselője és – persze – házi muzsikusa lett. Ifjabb Erkel József, bár kitűnő zenei oktatásban részesült, tanító lett bár, de mellette kántorként szolgált a templomban. 1808-ban vette feleségül Ruttkai Klárát, aki tíz gyermeknek adott életet. Erkel Ferenc 1810-ben közülük másodikként született meg.

Testvérei közül többen is foglalkoztak zenével: János ugyan a Wenkcheim-birtok jószágigazgatójaként működött, de közben maga is professzionális szinten zongorázott. Az Erkel Józsefek sorában a legifjabb operaénekessé lett, a Nemzeti Színház tenoristájaként lépett fel. Terézia kislánykorában kitűnt zenei tehetségével, szép hangja volt és jól zongorázott. Ezekből is érthető, hogy Erkeléknél nem volt ritka a házi muzsikálás, szülők és gyermekeik a zenében éltek. A kis Ferenc már tíz-tizenkét évesen, zárdában „kosztoló” pozsonyi kisdiákként bemutatkozott orgonajátékával, ám igazán nagy művész zongorán lett.

Erkel Ferenc 1839-ben az ugyancsak muzsikuscsaládból származó Adler Adélt vette feleségül. Az ifjú hölgy apja karnagyként működött, a család férfitagjai négy generáción át orgonisták voltak,  testvére pedig zongoraművészként vált ismertté. Adél maga is kitűnően zongorázott, s nemritkán házimunka közben tanult be egy-egy darabot.

Ferenc és Adél házasságából tizenegy gyermek született, s a felnőttkort megélt hat fiú közül négy muzsikus lett.

A legidősebb, Gyula apjától tanult zongorázni, ám jobbkeze kisujját megsértette, így nem lehetett zongoraművész, pályáját üstdobosként kezdte, aztán az Opera karmestere és a Zeneakadémia tanára lett, gyermekei szintén a zenei pályán mozogtak.

A második fiút, Eleket, mivel tanulni sehogyan sem akaródzott neki, lakatosnak adták, ám – ahogy Horatius mondja: „Vasvillával sem űzhetni ki az emberből a természetet” – belőle is előbújt a zenésztehetség, s előbb nagydobos, majd a Népszínház karmestere lett. Ő is és Gyula is besegített az apa egy-egy művébe. A harmadik gyermek, László szintén atyja szárnyai alatt nevelkedett, tizenöt évesen már hangversenyen szerepelt. Kóruskarnagy, majd zongoratanár lett – még maga Bartók is a tanítványa volt. Az Erkel fiúk között a negyedik, Sándor volt a legnagyobb zenei talentum. Apja tanította, s kiváló karmesterré vált, majd az Operaház igazgatója lett. Lajos énekesnek készült, ám első fellépésekor megbukott, így felhagyott a zenei pályával, s az Operaház ügyelője lett.

Erkel László és felesége, Wittman Mária, gyermekeik: Ferenc, Ilona és Irma.

 

Az „öreg úr” nemcsak muzsikálni, de sakkozni is szeretett, és kora egyik legnagyobb sakkjátékosa volt.

A pesti sakk-körből valók Gárdonyi Géza Erkel-anekdotái is, amelyek közül a legmegkapóbb talán a Himnusz keletkezését elbeszélő.

Egyszer csak nekiront az utcán Erkelnek Bartay, hogy: „Írtál-e himnuszt?” „Nem, nem is írok” – feleli a művész. „Kell!” – vágja rá Bartay, majd betuszkolta Erkelt a lakásában álló ütött-kopott zongorához: „Csináld meg rögtön.” „De bátyám, hova gondol! Nem szivarsodrás ez, hogy csak úgy rögtön.” Ám Bartay kifordult az ajtón, ráfordította a kulcsot, Erkel meg ott maradt a kottapapírral és a szöveggel: „Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz.”

E családi zenei hivatás öröklődési láncolatának legnagyobb géniusza így hordta ki a generációkon át hömpölygő, benne kicsúcsosodó talentumot, és adta nekünk nemzeti imádságunk hátborzongatóan kedves dallamát. Muzsikája néhány napja a Magyar Állami Operaház művészeinek előadásában a világ egyik legrangosabb zenei központjának számító New York-i Lincoln Centerben is felcsendülhetett. Erkel Ferenc Bánk bánja letaglózta immár a tengerentúli közönséget is – hiába, a tehetség útjai kifürkészhetetlenek…

 

 

 

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti