– Nem tart attól, hogy megszólják, amiért interjút ad egy konzervatív magazinnak? 
– Ki és miért szólna meg? Komplex a világnézetem. A világ kihívásaira nincs egyetlen érvényes válasz, ezért is kell szót értenünk. Bajos lenne, ha a különböző beállítottságú emberek nem cserélnének eszmét. A kooperáció globálisan is nélkülözhetetlen, lásd a járványkezelést. Másrészt az egész országra ráférne az empátia. Erre is jó az irodalom. Bepillanthatunk egymás gondolkodásába, netán megérthetünk valamit, amit addig nem.

– Nemrégiben egy podcastban beszélt gimnáziumi magyartanáráról, az ellenzéki, konzervatív, katolikus Csorba Simon Máriáról, aki meghatározó alakja volt írói pályája indulásának, és talán annak is, hogy Ön 16 évesen, a Kádár-korszak alkonyán bátran felvállalta zsidóságát. A Tanárnő című tárcájában is neki állított emléket. Később is tartották a kapcsolatot?
– Egy gimnáziumi alkotóköri felolvasóestre válogattunk verseket. Tartottam egy zsidó témájú írás felolvasásától. Biztatott, a verset végül felolvastam, és az osztálytársaim elismerően fogadták. A tanárnő édesapja Horthy vezérkari tisztként 1944 telén nem akarta a biztos halálba vezényelni a leventéit, ezért átállt az oroszokhoz. Besúgták a németeknek, majd tisztázatlan körülmények között, golyó által halt meg. A hivatalos jelentés szerint önkezével vetett véget az életének.

Az én szüleim ausztriai deportálás gyerektúlélői voltak nagyanyáimmal, nagyapáim a keleti fronton, munkaszolgálatban vesztek oda.

A Kádár-rendszer múltat övező hallgatásának világában mi beszélgetni tudtunk a tanárnővel. Olvasmányokat javasolt, köztük akkoriban csak másolatban terjedő szövegeket, segítette kibontakozásomat. Nyomot hagyott a gondolkodásomon. Legutóbb tavaly nyáron beszéltünk.

– Amikor írói pályáján elindult a kilencvenes évek elején, akkor nem volt ekkora trend a zsidó témához nyúlni, mint napjainkban. Mit gondol, mi lehet az oka, hogy ez a korábban elhallgatott téma ekkora népszerűségnek örvend most az irodalomban? Nem veszít így a hitelességéből?
– A rendszerváltáskor kevesen gondolták, hogy ekkora teher lesz a 20. század megemésztése. Az emlékezetpolitikai viták, olykor dacból, sokakban felkeltették az érdeklődést, a nyílt azonosságvállalást üldözött elődeikkel. Az ország is tanul, sokan ráébrednek, mit veszített félmillió deportált, meggyilkolt áldozattal. Bízom benne, hogy lesz békésebb időszak, lesz nagyobb empátia, ha nem is lesz homogén az emlékezet. Sokáig a trauma csendje övezte a témát. A túlélő családok gyakran átörökítették ezt a gyerekeikre, a társadalom nagy részének pedig talán ma is nehezére esik szembenézni az egykori állami felelősséggel, a közönnyel, a részesedéssel a deportáltak javaiból. A diktatúra örökségével is nehéz szembenézni sokaknak, ha személyesen érintette őket. Én harminc éve írok a vészkorszak és a diktatúra utóhatásairól. Ma is születnek fontos könyvek, de akik csak divatból írnak ezekről a súlyos témákról, ritkán alkotnak maradandót. 

– Tárcanovelláiból és A szabadulás íze című kötetének verseiből az olvasó betekintést kap az Ön szorongásokkal teli gyerekkorába, ezen kívül üldözött és jórészt meggyilkolt családja történetébe is. Ahogy említette, a gyerekek megöröklik a fájdalmakat. Ki beszélt először Önnek a családi traumákról, és hogyan fogadta mindezt, voltak-e félelmei a származása miatt? 
– A veszteségek nyomán a szüleimből kiveszett a vallásos hit. Amikor iskolába mentem a 70-es évek elején, elmondták, hogy zsidók vagyunk, számos rokonunkat ezért ölték meg, és ma is vannak olyan emberek, akik pusztán a származásuk alapján ítélnek meg másokat, de ez helytelen, mert minden ember egyenlő. Ha bárki bántana a zsidóságom miatt, ne hagyjam magam. Volt valami bizalmas beavatás jellege a dolognak, de inkább terhes titokként működött bennem, nem szerves identitásként. Elszigetelt, egészen addig, amíg nem társult hozzá saját magam által szerzett kulturális tudás, társasági élmény.

Később a vallási hagyományból is sikerült valamennyit beépíteni az életembe: pozitív identitást építeni a velünk élő veszteségélményekre és a családban megtapasztalt elfojtott és továbbadott gyászra. 

– Úgy gondolom, Ön túllát a sérelmeken. Elbeszélés­kötetében, az 1945 és más történetekben a holokauszttúlélők mellett empátiával fordul kitelepített felvidéki nemesekhez, svábokhoz, megvetett leányanyához, regényében, az Európa szimfóniában a kolozsvári magyarokhoz. A Szombatban, amit szerkeszt, zsidók és keresztények egyaránt közölnek írásokat. 
– Az, hogy a lapban nem a származás, csak a téma számít, magától értetődő. Az, hogy írásaimban próbálok többféle közép-európai perspektívát felmutatni, a kisebbségi élményt női és gyerekszemmel is minél sokrétűbben érzékeltetni, az alkat, írói érzékenység kérdése. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy az általam leginkább ismert élményanyagot dolgozzam fel, mert íróként ezzel tudom a legfontosabbat tenni, akkor is, ha ezt adott pillanatban, a kultúra egyik vagy másik táborában nem értékelik, vagy nem is érzékelik kellőképpen. Témaválasztásaimat visszaigazolja az írásaim iránti filmes érdeklődés, illetve hogy opera is született két elbeszélésemből. Meglátjuk, utóbbiak színpadra jutnak-e.

Kép

Kép: Szakál Szilvia

– Gondolt arra, hogy 1945, Hazatérés című novellája meghódítja majd a világot?
– Tudtam, hogy fontos, elbeszéletlen történetet írtam meg, és erős novella született belőle, de hogy másfél évtizeddel később világsikert arat a belőle készült 1945 című film, arra nem gondolhattam. Arra azonban igen, hogy jó filmes alapanyag, ezért adtam Török Ferenc rendező kezébe, és ezért működtem közre a forgatókönyvírásban is. 

– Nemrég újra kiadták Keleti pályaudvar, végállomás című regényét. Három nő sorsán át mutatja be a Rákosi-korszak rémségekkel teli éveit. Regényeinek női szereplőiben általában hangsúlyos az erotika. Friedmann Benjaminné Judit viszont teljesen eltér női szereplőitől – köszönhetően annak is, hogy egy ortodox asszonyt formált meg. De hadd lépjek egy kicsit tovább: korábban megjelent A szabadulás íze című kötetének egyik verséből tudom, hogy az Ön egyik nagymamájának is juhtúró-kereskedése volt, mint Friedmann Juditnak. Csak én gondolom mindezt az asszony karakterébe?
– Három házaspár jelenik meg főszereplőként a regényben a társadalom különböző rétegeiből. A diktatúra mindnyájuk életét felforgatja, a házasságokat, a szülő–gyerek viszonyokat is konfliktusokkal terheli meg. A szereplők hús-vér figurák. Küszködnek az elnyomással, de kétségtelenül vannak vágyaik is, amelyeket meg tudnak élni, vagy éppen csak késve ébrednek rá, hogy mulasztottak.

Író vagyok, hivatásom része, hogy az embert a maga háromdimenziós mivoltában ábrázoljam.

Juhtúróval egyébként valóban foglalkozott az egyik dédnagyapám és nagyanyám is, de államosították őket. A regénybeli figura fikciós, csak a juhtúrógyártás apró mozzanatait merítettem a valóságból. 

– A Keleti pályaudvar, végállomás bemutatóján azt mondta, hogy dühből írta meg a regényt. Válaszként a rendszerváltás utáni antiszemita közbeszédre, miszerint az ávó a zsidók bűne volt. Mit gondol, hozott-e a műve akkor némi változást a magyar társadalom gondolkodásában?
– Szeretném remélni, hogy könyvem olvasói árnyaltabban, pontosabban látják a kort, amelyről írok. Előítéletes, felszínes gondolkodás a kommunista rendszert a zsidók nyakába varrni, ráadásul a zsidó közösség és a polgárság is súlyos csapást szenvedett, a cionista mozgalmat is szétverték, sokakat bebörtönöztek, megfosztottak javaitól. Többeket a keresztény családi háttér sem védett meg attól, hogy kommunisták, sőt a párt vezetői legyenek. Aki akar, okulhat a történelemből. 

– A kortárs magyar irodalomban Ön érintette elsőként a békepapok kényes témáját is. Mószer című regényének főalakja egy III/III-as rabbi. Hogyan fogadták regényét a vallási közösségében?
– Érdeklődést keltett. Ez a valamennyi egyházat sújtó jelenség fájdalmas és nehezen feldolgozható. Ezért is kell tennünk azért, hogy se a besúgórendszer, se a megfélemlítés ne térhessen vissza. 

– Ha jól tudom, elkezdtek dolgozni Európa szimfónia című regényének megfilmesítésén. Beszélne erről egy kicsit? 
– Egy kolozsvári és egy nyugat-berlini család története kapcsolódik össze a múltban egy 1945-ös szovjet fogolytábor révén, csakhogy felnőtt gyerekeik mit sem tudnak erről. Az erdélyi főszereplő édesanyja egy kétségbeesett helyzetben, amikor a fiát beszervezné a Securitate, felfed valamit a titokból, hogy a fia szabadulhasson. Mint annyi 20. századi trauma, ez is felforgatja a szereplők sorsát, még negyedszázaddal később is. Pályázat előtt állunk, reméljük, támogatják a tévésorozat tervét. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az Ukrajnában dúló háború hatására az egyébként is feszített idegeink miatt hajlamosabbak vagyunk felkapni a fejünket egy olyan tárggyal mosolygó kisgyerekre, amivel embert is lehetne ölni. Az óvodavezető kérdésünkre, miszerint mi volt a célja a bemutatóval, annyit válaszolt, hogy szerette volna, ha a rendőrök munkáját közelebbről megismerik a gyerekek, nem hitte, hogy bármi probléma lehet az esetből. Habár azt belátja, hogy mivel közel 90 óvodás vett részt a bemutatón, sem az idő, sem a tér nem volt elegendő és megfelelő arra, hogy a rendőrök elmondják a felelős fegyverviselés szabályait, és arról sem volt szó, hogy mennyi kiképzés és tanulás kellett ahhoz, hogy engedéllyel használhassák a fegyvereket. A gumibotok használatáról sem világosították fel a gyermekeket, csak körbeadták az eszközöket.

A megfelelő szó: fegyverhatás

„Az első és legfontosabb szabály egy fegyverrel kapcsolatban az, hogy sosem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy nincs megtöltve.

Mindig kellő óvatossággal és elővigyázatossággal kell tartani, hiszen egy töltött és egy töltetlen fegyver ugyanúgy néz ki.

Ezért veszélyes dolog kisgyerekek kezébe adni egy fegyvert úgy, hogy esetleg egymásra is célozhatnak vele” – magyarázza szakértőnk. „Fegyverhatásnak hívjuk azt a jelenséget, miszerint, ha a környezetünkben erőszakhoz köthető tárgy van – legyen az egy vadászkés, puska vagy gumibot –, az növeli az agresszív viselkedés valószínűségét, felnőttekben és gyerekekben egyaránt. 1967-ben Berkowitz és LaPage írta le a fegyverhatás definícióját, ők végeztek először nem laboratóriumi pszichológiai kísérleteket a témában. Megfigyelték felnőttek és gyermekek viselkedését egy zárt térben, ahol nem volt fegyver, azután egy pisztolyt helyeztek az asztalra, és úgy monitorizálták a résztvevőket. Mérhetően magasabb volt az agresszív viselkedés akkor, amikor a fegyver is jelen volt.”

Édesapám vadász, és én is fegyverszekrény mellett nőttem fel. Az ajtaja mindig be volt lakatolva, és sosem láttam, hogy honnan kerül elő a kulcs. Amikor apa tisztította a puskát, néha kézbe vehettem, de előtte mindig ellenőrizte, hogy nincs-e töltve. Mindig elmondta, hogy szigorúan tilos emberre tartani, és nem tehettem az ujjam a ravaszra. Eszembe sem jutott volna egyedül játszadozni, vagy valaki másban kárt tenni benne. De sajnos néha a szülő elővigyázatlanságából vagy önhibáján kívül a fegyver avatatlan kezekbe kerülhet, és maradandó károsodást okoz.

„Az ujj húzza meg a ravaszt, de a ravasz is meghúzhatja az ujjat”

A szülővárosomban tíz évvel ezelőtt történt a baleset. Az apuka vadász volt, két kislányt neveltek, egy kilenc- és egy hétévest. A gyerekek kifigyelték, hogy az apjuk hol tartja a fegyverszekrény kulcsát, és amikor a szülők elmentek otthonról bevásárolni, a nagyobbik lány kinyitotta a lakatot. Csak érezni akarták az erőt, amellyel „a villámló bot felruházza a simabőrűt”. Vonzotta őket a zöld ruhás férfiak látványa, akik erejük teljében hajnalban az erdőbe indulnak, és majd a kiterített zsákmány mellett pózolnak kutyáik és fegyvereik társaságában. Nem gondolták, hogy baj lesz.

És azt sem gondolták, hogy az egyik puska a négy közül töltve van, és pont azt fogják meg. A nagylány véletlenül nyakszirten lőtte kistestvérét.

Mire a szülők hazaértek, a gyerekek sokkos állapotban voltak. A kicsi lány magatehetetlenül feküdt a földön, a nagy pedig fel sem tudta fogni, hogy mi történt. A sérült gyermek nem halt meg, ma már tizenhét éves, és kerekesszékben tolja a nővére. Nyaktól lefelé teljesen lebénult, napi huszonnégy órás felügyeletet és ápolást igényel.

Nem vonta kétségbe senki, hogy a lányok nem akartak rosszat, és nagyon könnyen hibáztatja a környezet a szülőt. Azonban a helyzet nem ennyire egyszerű. „A vadászcsaládok fegyvertartása mindig megosztotta az embereket” – mondja szakértőnk. „Viszont én úgy látom, hogy ezekben az emberekben a természet iránti rajongás és alázat a fegyverrel való elővigyázatossággal párosul. Lehet nagyon jól is kezelni ezt a helyzetet, és pontosan megtanítani a gyereknek a felelős fegyverviselés és a fegyverhasználat szabályait. De, mint minden helyzetben, természetesen itt is történhetnek balesetek, ahogyan egy faággal is ki lehet szúrni a másik szemét. A hangsúly a szülői kontrollon és a figyelmen van. Fontos, hogy mindig legyen szem előtt a gyermek, és ha fegyver van a szobában, az eszköz a szabályoknak megfelelően legyen mindig zárt szekrényben, és a szülő tartsa magánál a kulcsot.”

Sokat hallani iskolai lövöldözésekről Amerikában, ahol a terepjáró hátsó ülésére dobott önvédelmi célokra használt puska megszokott látvány a szupermarket parkolójában. Így aztán könnyen megeshet, hogy – mint Jodi Picoult Tizenkilenc perc című regényében – egy iskolai bántalmazásnak kitett gyermek az apja fegyverével szolgáltat igazságot a gimiben. Az említett könyvet ajánlom azoknak, akik szeretnének mélyebben megismerkedni az elfojtott erőszak lélektanával és a folyamattal, hogy egy visszahúzódó kamasz fiúból hogyan lesz tizenkilenc perc alatt tömeggyilkos.

Sajnos az amerikai törvényeknek és a társadalmi vélekedésnek köszönhetően a gyermekek sokszor feljogosítva érzik magukat arra, hogy fegyverrel védjék magukat, vagy csak a mérhetetlen elkeseredés teszi, de mégis, megkönnyíti a dolgukat, hogy szinte minden háztartásban van lőszer és éles fegyver.

„Az ujj húzza meg a ravaszt, de a ravasz is meghúzhatja az ujjat” – idézi fel szakértőnk a fegyverhatást vizsgáló pszichológus szavait. „Ez azt jelenti, hogy néha önkéntelenül is elsülhet a puska, ha már kézben tartják. Akárcsak a színházban: ha pisztoly van a színen, az előbb-utóbb el fog sülni.”

Gyerekjáték a lövöldözés?

Sokszor figyelem a gyerekeimet otthon, és látom, hogy legóból, duplóból fegyvereket építenek, és háborúsat játszanak. Vajon hagyjuk vagy tiltsuk a lövöldözős játékokat?

„Az aranyszabály, hogy minden, amit készen kap a gyermek, az nem fejlesztő. Amit maga készít, és játszik vele, azt pedig olyan módon gyakorol pozitív hatást, hogy utat enged az evolúciósan belénk rögzült mintáknak, és lecsatornázza az elfojtott agressziót. Ugyanis az erőszak, a háborúzás ősidők óta az ember sajátja, sajnos a génjeinkben van. De attól még nem lesz egy gyerek erőszakos, hogy a maga által készített játékpuskával lövöldöz. Éppen ellenkezőleg: ez segít megfelelő mederbe terelni és kordában tartani az indulatait. Sőt, ha a gyerek néhány alkalommal erőszakot lát a tévében, vagy egy alkalommal háborús számítógépes játékkal játszik, még az sem okoz maradandó károsodást a személyiségében. Viszont, ha mindennap következetesen készen kapja ezeket az ingereket, ha nincs ideje és alkalma feldolgozni ezeket az impulzusokat, akkor könnyen megjelenhet az agresszív viselkedés. Ezért azt tanácsolom, hogy ne találkozzanak a gyerekek mindennap erőszakos médiatartalmakkal.

Azt viszont mindenkinek javaslom, hogy ha a gyermek időt és energiát fektet egy játékszer elkészítésébe, legyen az akár egy kard, fából faragott kés vagy lőfegyver, engedjük, hogy megélje a játékot a maga teljességében, amíg a környezetének nem esik bántódása.

Ha gumilövedékes játékról vagy éles végű nyilakról van szó, akkor is fontos, hogy a szülő a biztonsági szabályok megbeszélése és betartatása mellett figyelemmel kísérje a gyermek tevékenységét, és magyarázza el neki, miért fontos, hogy ne kerüljünk lőtávolba még egy játék esetében sem. Óva intem a szülőket az olyan játékszerek megvásárlásától, amelyek pontos másai az igazi fegyvereknek, mert ezek behatárolják a gyermek fantáziáját és a játékot. A fegyverek emberi természetre gyakorolt hatása evolúciós beidegződés, reflexszerű, nem, vagy csak nagyon nehezen tudjuk felülírni az évezredes örökletes mintákat. Ezért fontos, hogy körültekintően járjunk el, ha lőfegyver van a házban, és mindig kísérjük figyelemmel a gyermekeink játékát, ha mégis valósághű pisztolyokkal játszanak” – összegez Kürthy Anna.

Az ingyenes applikáció, amelyet Bólyai Eszter álmodott meg, saját erőforrásból és lelkes édesanyák munkájának köszönhetően jött létre. A Momz Appot bárki letöltheti és használhatja, a kismamának, édesanyának a regisztráció során a címét és a gyermeke/gyermekei életkorát kell megadnia, és egyből láthatja, hogy 15 kilométeres sugarú körben kik regisztráltak a környékén hasonló korú gyermekkel. Természetesen a címet senki sem láthatja, csupán a távolságszámítás miatt van szükség rá. Ezután bárkivel felveheti a kapcsolatot, küldhet neki üzenetet, és akár egyből szervezhetnek közös programot. „Arra szeretnénk ösztönözni az édesanyákat, hogy ne csak bejelöljék egymást és online ismerkedjenek, hanem személyesen is találkozzanak” – mondja Eszter, aki komoly igényfelmérést végzett az édesanyák körében, rengeteg interjút készített, mielőtt belevágott az alkalmazás létrehozásába.

Az eredményen maga is meglepődött, ugyanis a megkérdezett édesanyák 75 százaléka érzi magát elszigeteltnek, a társadalomból kivetettnek.

Annak ellenére, hogy az online térben aktívak, ott tanácsot kérnek, információkat keresnek, több csoportnak tagjai, nincsenek nagyon személyes kapcsolataik. A család, a barátok általában messze laknak, ők pedig nem szívesen vállalkoznak hosszabb útra a babával. A megkérdezettek 90 százaléka mondta azt, hogy nagy segítséget jelentene neki a mindennapokban egy másik anyuka társasága, akivel beszélgethetne, akivel megoszthatná örömeit, gondjait.  A felmerésből az is kiderült, hogy legtöbbjüknek azért is okoz nehézséget bárkivel találkozni, mert nem tudnak előre tervezni, időben elindulni, mert mindig van, ami keresztülhúzza a programot: megbetegszik a gyerek, nem a szokott időben alszik el, nyűgös, vagy épp az utolsó pillanatban kell pelenkát cserélni, megetetni stb. Sokkal könnyebb volna, és nyugodtabbak lennének, ha spontán tudnának bárkivel találkozni. Eszterék mindezeket figyelembe véve alakították ki az applikációt, amelynek olyan felülete is van, amelyen láthatja az édesanya, hogy ki az a környéken, aki épp ráér és szívesen szervezne spontán programot, illetve ő maga is bejelölheti, hogy mettől meddig ér rá.

„A Momz-nak nem az a célja, hogy a nők legjobb barátnőt találjanak, még csak hasonló érdeklődési körnek sem kell lennie, csupán az, hogy olyan anyatársakra leljenek a környéken, akikkel programot szervezhetnek, közösséget alkothatnak, hogy ne kelljen egyedül megélniük az anyaságot” – mondja Eszter. Ezért a regisztráció során mindenki csak annyit oszt meg magáról – humoros, könnyed kérdésekre válaszolva – amennyit szeretne, ám számos aktivitás közül választhat: milyen gyerekes programot csinálna szívesen más anyukával: sétálna, ebédelne, játszótérre menne, kutyát sétáltatna stb. Az alkalmazás lokális fórummal is rendelkezik, így az anyáknak lehetőségük van arra, hogy helyi közösséget, kis falut építsenek maguk köré.

Eszter személyes indíttatásból hozta létre az applikációt, ugyanis a saját bőrén is tapasztalta, milyen magányosnak tudja érezni magát egy újdonsült édesanya. 

Amikor megszületett a kisfia, nagyon boldog volt, tulajdonképpen nagyobb nehézsége sem akadt a babával, nagyjából mindenre felkészült. Egy dologra azonban nem számított a korábban nagy társasági életet élő anya. „Mindig sok ember vett körül, barátok, kollégák, ügyfelek, és hirtelen azon kaptam magam, hogy rettentő magányos vagyok, nem tudok senkivel sem találkozni napközben, mert a barátnőimnek mind nagyobb gyerekei vannak, vagy vidéken, külföldön élnek, a párom pedig egész nap dolgozik. Nem volt senki a közelemben, akivel megoszthattam volna örömeimet, kételyeimet, vagy akivel egy kávét meg tudtam volna inni, hiányoztak a felnőtt kapcsolatok” – meséli Eszter, aki kezdetben nem is tudta, hova tenni az érzéseit: boldog volt, hiszen gyermeke született, mégis volt benne egyfajta szomorúság, hogy senkivel sem tudja megosztani érzéseit a hétköznapokban.

Kép

Sánta-Arany Virág, Bólyai Eszter és Zsengellér Anna - Kép: Thurzó Réka

Mindig is érdekelte ez a téma, amely most is megerősítette abban, hogy nem természetes az az elszigetelt állapot, amelyben a modern nők vannak a gyermek születése után: külön-külön élik meg az anyaságot, sokszor nincs más anya a közelben, akiről példát vehetnének, aki támogatná őket, ahogyan az régen természetes volt, vagy még ma is az más társadalmakban.

„Egymástól izoláltan élünk, és ez akkor vág pofon minket, amikor anyák leszünk” – mondja Eszter, aki babázás közben kezdett azon gondolkodni, hogy lehet, két házzal arrébb van egy másik anyuka, aki hasonlóan érez, mint ő.

Itt vannak egymás közelében, mégsem tudnak egymásról, hogyan ismerkedhetnének össze. Utcán nem igazán akart senkit sem leszólítani, és soha nem is volt az a játszótéren ismerkedő fajta. Már egyéves volt a kisfia, amikor végre talált egy anyatársat. Egy baba-mama klubban ismerkedett meg Lindával, akinek hasonló korú kislánya van. Szimpatikusak lettek egymásnak, többször beszélgettek, majd elhívta őket magukhoz. Azóta is heti rendszerességgel találkoznak, amíg a gyerekek játszanak, ők beszélgetnek. Kölcsönösen segítik és támogatják egymást, ha kell, majd vigyázhatnak egymás gyerekeire, sőt már nélkülük is szerveznek esti programot.

Miután a kisfia bölcsődés lett, rövid időre visszament ahhoz a nagy céghez, ahol bérlőképviseleti tanácsadóként dolgozott a kereskedelmi ingatlanpiacon, ám egyre többet motoszkált a fejében, hogy jó lenne ennél többet tenni, értéket teremteni. Nem sokkal később egy nőknek szóló karrierváltó konferencián üldögélt, amikor kipattant a fejéből az anyatárskereső applikáció ötlete: „Néztem a rengeteg nőt, anyát, és azon gondolkodtam, hányan lehettek magányosak, vagy érezhettek hasonlót az otthon töltött évek alatt. De jó volna, ha megtalálnák egymást, ha valahogy össze lehetne kötni őket” – meséli Eszter. Rögtön kutakodni kezdett, miképpen lehetne ezt megvalósítani, és ahogy jobban beleásta magát a témába, kiderült, hogy néhány országban már létezik is hasonló alkalmazás. Ez még jobban motiválta, hogy Magyarországon is létrehozzon egyet. Az applikáció ötlete azonban akkor tudott megvalósulni, amikor megtalálta hozzá a megfelelő társakat Sánta-Arany Virág, a „Hadd szóljon, Anyukám!” blog írója és Zsengellér Anna, kamaszkori ismerőse személyében, utóbbival az anyaság hozta újra össze.

Bő két hete indult el a Momz App, és már több mint kétezren regisztráltak.

Eszterék is meglepődtek a nagy érdeklődésen. Mivel teljesen új dologról van szó, azt hitték, edukálni kell majd az édesanyákat, de nem így van: „Abszolút nyitottak rá, értik, hogy miről szól ez az egész, napról napra látjuk, hogy egyre többen keresik egymást” – mondja Eszter, aki reméli, hogy sok édesanyának tudnak segíteni, és nem kell keresztülmenniük ugyanazokon a nehézségeken, mint neki. Nem kell félve leszólítaniuk anyukákat, és nem kell rosszul érezniük magukat egy esetleges visszautasítástól. „Annyira kellemetlen, amikor próbálsz barátkozni, és falakba ütközöl, nem tudsz bejutni egy játszótéri közösségbe, mert bizony ott is megy a klikkesedés, és mindettől csak még rosszabbul érzed magad” – emlékszik vissza Eszter saját tapasztalataira, majd így folytatja: „Az alkalmazás mindezt megkönnyíti, ha valaki fent van, már azzal jelzi, hogy nyitott az ismerkedésre, a kitárt kapun csak be kell lépni.”

„Fenn a csúcson és lenn a völgyben is jártam már....”. Az eddigi csatáim és háborúim megvívása által megláttam önmagamat és a működésemet. Az anorexia számomra olyan fordulópont volt, amikor szembekerültem a valósnak vélt énemmel, és két oldalról láttam azt, aki vagyok. Egyik vállamon ott csücsült az anorexia kisördöge, a másikon pedig megjelent a tudatos oldalam, aki trambulinnak használva a vállamat jelezte, hogy nem jó hangot követek.

Hat év csak arról szólt, hogy erősítsem a tudatosságot, megismerjem, hogyan jelez felém. Mindennap tükröt tartott elém, ahol megmutatta az addigi személyiségem különböző részeit. Az utána következő két év megtanított egyfajta belső látásra. Érzékeltem azt, hogyan reagálok különböző helyzetekben, minden pillanatban figyeltem, mit vált ki belőlem az adott szituáció, és hogy arra miként válaszolok. Izgalmas és egyben tanulságos is volt ez az időszak. Nyolc éve voltam anorexiás, és ennyi időnek kellett eltelnie, hogy megértsem az érzékenységem forrásait egészen a gyökerekig mélyre ásva.

Amikor azt hittem, hogy most végre hátradőlhetek, elvégeztem a feladatot, levontam a következtetéseket, megerősödtem, és már tök jól vagyok, akkor egy újabb pofonba futottam bele. Ez nem más, mint a mindent felemésztő önbizalomhiány. Annyira az apróságokra fókuszáltam, hogy elkerülte a figyelmemet ez az óriási akadály, és egy újabb háború kellős közepén találtam magam, amikor azzal szembesültem, hogy nem lépek meg újabb fokokat a fejlődés lépcsőjén, nem állok ki magamért húzós helyzetekben. Egy szürke, elrontott kisegérnek érzem magam nagyobb tömegekben, aki, ha felszívódna, senkinek sem tűnne fel. És mindezt azért, mert félek. A felismerés ereje ledöntött az addig stabilnak gondolt lábaimról.

Az anorexia kisördöge a múlté már, készségesen átadta a helyét az önbizalomhiánynak.

Folyamatosan lökte nekem a dumát, hogy nulla vagyok. Itt kezdődött az igazi harc, mivel régi jó barátom, a tudatosság folyamatosan mutatta az apró jeleket, hogy ez korántsem igaz, nem látom a valóságot valósnak, hanem hallgatok a duruzsolásra. Aztán erre rögtön rákontrázott az önbizalomhiány mondván: „Ugyan már, nehogy megszólíts egy olyan embert, akivel előtte még nem beszéltél...” vagy „Ne dőlj be azoknak a szeretteidnek, akik büszkén mutogatják másoknak a képeidet, hiszen nekik az a dolguk, hogy azt mondják: szép, okos, csodás vagy, miközben te is tudod, hogy ez egy nagy kamu..”, illetve „Semmi esélyed nincs valóra váltani az álmaidat. Amit eddig elértél, azt bárki képes megcsinálni. Nem vagy más, mint egy a millió közül...”. Állandóan jött ezekkel a „bátorító” mondatokkal. És nem voltam felkészülve az erejére... Annyira nem, hogy az eddigi kapcsolatom a tudatossággal hirtelen megrekedt egy szinten, ahonnan nem tudtam tovább emelni. Sőt, nem is éreztem, hogy egyhelyben toporgok. Ezt a kapcsolatot arra fordítottam, hogy a segítségre szoruló anorexiásoknak, bulímiásoknak és testképzavarosoknak segítsek. Úgy éreztem, hogy minden pillanatban, amikor segítek másokon, egyre közelebb kerülök önmagamhoz is. Aztán rádöbbentem, hogy ez csak egy szinten igaz, hiszen újabb és újabb kockák kerültek helyükre a régi időkből, és egyre jobban megértettem, hogy miért kellett ez az egész csata az anorexiával, hiszen így tudok másokon is segíteni a saját példámból merítkezve.

Igen ám, csak közben elfelejtettem szembenézni, vagy inkább elmenekültem a jelen jeleitől.

Az anorexia megmutatta, hogy igazán makacs tudok lenni, illetve, ha valamit a fejembe veszek, akkor a kitartásommal sincs probléma. A gyógyuláshoz nagy bátorságot kellett merítenem. Manapság ezeket kombinálva vetem bele magam az újabb kihívásokba. Feszegetve a határaimat, olyanokba vágok, olyan dolgokat teszek meg, amiket eddig álmaimban sem mertem, miközben teremtem a belső egyensúlyomat ezekben a helyzetekben, és figyelem a változásokat. Van, amikor érzem, hogy nem is volt nehéz meglépni a következő fokot, csak épp eltakartam önmagam elől az utat. Viszont előfordul olyan is, hogy elesek. Ilyenkor leporolva magamat újabb mosollyal az arcomon és szeretettel a szívemben folytatom utamat.

Annyian észrevétlenül harcolnak a saját démonjaikkal. Észre sem vesszük, elsétálunk mellettük.

Nem beszélünk róla, mondván, hogy ciki, illetve egy irreális világba ez nem fér bele. Egy elképzelt tökéletesség él bennünk, amit, ha nem sikerül elérnünk, szenvedünk. Ostorozzuk magunkat éjt-nappallá téve. És itt szól bele a tudatosság oly csengő és biztató hangja: „Ha tudod, drága, nagyon mélyen, hogy irreális a kép a fejedben, akkor egy reális és kézzelfogható valóságban miért kínzod azt az egyedülálló és megismételhetetlen csodát, aki vagy? Egy fénylő reménysugárnak születtél, aki képes másokban is reményt, fényt és szeretetet gyújtani...”.

Ez a hang a felemelkedésünket szeretné, ha nagyon melós is, míg a másik belülről, némán üvöltve szétbombáz, elpusztít. Mindenkiben megvan ez az erő, és én hiszem, hogy mindenki egy-egy különálló csodás fényláng, aki eddig rossz hangra figyelt önmagában.

Tudtam, hogy császármetszés lesz megint, három mini stroke és egy soron kívüli MR vizsgálat után már nem is bántam. A neurológus is azt javasolta, semmiképp se szüljek természetes úton, nehogy esetleg újabb stroke-ot kapjak szülés közben. Így legalább már tudtam, mire készüljek, mi miután következik, hogyan megy a lábadozás. Egyedül az bántott, hogy megint nem kapom egyből kézbe a gyermekemet, nem teszik a mellkasomra, de a férjem kiválóan helyettesített a lányom születésekor is, és most megint megnyerte az első aranyperceket.

Programozott császár lévén időpontra mentem a kórházba, reggel bejött hozzám az orvosom, és azt mondta, beszélt az aneszteziológussal, aki mindenképp felkeres a műtét előtt, hogy az előzmények miatt konzultáljunk. Én csak vártam és vártam egyedül, mert a férjem akkor már nem lehetett mellettem, de az altatóorvos csak nem jött, sőt senki más se. Már azt hittem, elfeledkeztek rólam, amikor megjelent egy kedves fiatal doktornő.

Közölte, hogy konzíliumot hívtak össze, és a vezető altatóorvos azt tanácsolta, hogy altasson szülés közben a stroke elkerülése végett. Elfogadtam, nem is tudtam volna máshogy dönteni. „Így még hamarabb túl leszek rajta” – gondoltam magamban.

Egyből jött is értem a műtős fiú, feltett a kocsira, és elindultunk. „Egy, kettő, három, négy, öt…” – számoltam sorban a helyiségeket, amelyeken áthaladtunk. Magam sem tudom megmondani, miért, hirtelen azon kezdtem el aggódni, ha kiveszik a gyermekemet, és nem látom rögtön, honnan fogom tudni, vajon tényleg az enyémet adják-e oda nekem. Miközben kiviszik a férjemnek, simán el is cserélhetik. Lehet, hogy túl sok olyan történetet hallottam, hogy összecserélték az újszülötteket a kórházban, akkor és ott valósnak éreztem ezt a félelmet. Azzal nyugtattam magam, hogy a vörös színű hajáról fogom megismerni. Ha már a lányom nem örökölte a hajszínemet, ő biztosan fogja, és abból tudom majd, hogy az enyém. Hülye gondolatok keringtek a fejemben, és közben meg is érkeztünk a műtőbe, négy-öt idegen ember vett körül, az orvosom, akiben bíztam, sehol sem volt, így a félelmem tovább fokozódott. „Ugye addig nem altatnak el, amíg nincs itt az orvosom?” – tettem fel a kérdést, de egyből megnyugtattak, persze, hogy megvárják. Láthatták rajtam az aggodalmat, mert próbáltak beszélgetni és viccelődni velem. Közben kiderült, hogy a fiatal aneszteziológus doktornő ismeri az egyik nővéremet, már a nevem miatt sejtette, de ahogy meglátott, egészen biztos volt benne. „Még egy ember, akiben teljesen megbízhatok itt a műtőben, az orvosom kívül” – könyveltem el magamban. Végre valahára ő is megérkezett, és neki is kezdtek az előkészületeknek. Az utolsó utáni pillanatban altattak, hogy ne érje akkora gyógyszerhatás a babát, minél kevesebb altatóanyag menjen át a szervezetébe. Fertőtlenítettek, felhelyezték a katétert, és még vagy negyedórát vártunk a műtős főnővérre, aki egy másik műtétnél segédkezett. Ennyi várakozás után már csak az altatás pillanatát vártam, és hogy végre kezembe foghassam a kisbabámat, akivel nem túl könnyű kilenc hónapot éltem át.

A következő momentum, amelyre emlékszem: tolnak a folyosón, és megpillantom a férjemet egyedül. Teljesen kétségbeestem: „Hol a gyerekem?!”

És egyre csak azt kérdezgettem, hogy vörös színű-e haja. A férjem próbált megnyugtatni, hogy minden rendben, megvan a fiunk, nemsokára hozzák is hozzám, de nem vörös, hanem hatalmas fekete haja van. Én még annyira sem voltam magamnál, hogy felfogjam, amiket mondott.

Levittek a kórterembe, és egyből hozták a kisfiamat. Akkor már kezdett tisztulni a kép, de annyira hihetetlenül fájt a hasam, hogy meg sem bírtam fogni. A férjem karjában néztem a pici csomagot. Tényleg nem örökölte a vörös színű hajamat ő sem, ám mindkét arcocskáján mosolygödröcske látszott, pont ugyanolyanok, mint nekem vannak. Így bizonyossá vált, hogy nem cserélték el, sőt, azóta már szőke a haja és a szeplőinek száma is közelít az enyémhez. Este tehettem először mellre, addig kellett várni, hogy az altató kimenjen belőlem is.

Lemaradtam a kiemelés pillanatáról, az első felsírásról, nem tették a mellemre, nem puszilhattam meg, egyáltalán nem voltam részese gyermekem világrajövetelének. Csak a kezembe kaptam a pici babát, hogy tessék, ez az ön gyermeke, gondoskodjon róla. Ha első gyermekem lett volna, biztos, hogy óriási traumaként élem meg az egészet, de mivel második volt, anyai ösztöneim, érzéseim, amelyek már bennem voltak, elég gyorsan előtörtek, és a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ő is az enyém, és most már róla is gondoskodom.

Egy szomorú Pünkösd Balatonaligán

„Évente 5–20 között van azok száma, akik belefulladnak a Balatonba. A nyolcvanas-kilencvenes években ez 50–60 fő volt, majd néhány évig sikerült tíz alá szorítani” – tudom meg Bagyó Sándortól, aki a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata és Önkéntes Tűzoltó Egyesület (VMSZ) elnöke. 1987 óta dolgozik vízimentőként, sok mindent látott már.
A VMSZ munkatársai a Balaton több mint ötven strandján, valamint az ország több pontján, például a soproni Kistómalomnál, valamint Esztergomban a Szent István-tónál teljesítenek szolgálatot. Ellátás, vízből mentés, újraélesztés – ez mind-mind a feladatuk. Többezer bajba jutott emberen segítenek évente, és többszáz alkalommal mentenek hajóval is. A pünkösdi balatonaligai tragédia idején is részt vettek az eltűnt személyek keresésében.

„A 17–18 éves fiatalok nem tudtak úszni, vagy ha tudtak is, csak nagyon-nagyon kicsit. A parton találtak egy szörfdeszkát, amit használatba vettek. Ezzel meg is történt a baj, be is csapták magukat. Kimentek helyismeret nélkül a vízre, és nem gondolták végig, hol milyen mély a víz. Emellett egy szörfdeszkát használtak, ami egy emberre lett tervezve, nem háromra” – magyarázza Bagyó Sándor.

A legkevésbé úszni tudó fiú elmerült, neki próbált az egyik társa segíteni, végül mindketten odavesztek. Harmadik társuknak egy csónakos segített partra jutni.

Bárki bérelhet strandeszközt?

A szabályok szerint alapvetően csak úszni tudó ember bérelhet strandeszközöket. Strandeszköznek számít például a vízibicikli. A manapság egyre népszerűbb SUP besorolása nem egyértelmű, de erről majd később.

A szakember figyelmeztet, egy úszni nem tudó ember ne akarjon ilyen eszközöket bérelni! A bérléskor ugyan a szabályok szerint nyilatkozni kell, hogy tud-e úszni, de senki nem fogja vizsgáztatni az illetőt. Ezért fontos, hogy őszinték legyünk magunkkal szemben. További kitétel, hogy ilyen eszközöket 14 év alattiak csak felnőtt felügyeletével, engedélyével bérelhetnek. „De sokszor sajnos a felnőttek is nagyon felelőtlenek” – összegzi Sándor.

Minden szabály annyit ér, amennyit betartatnak vagy betartanak belőle – tartja a mondás. A VMSZ elnöke szerint a bérlés és a mentés szabályozásával van a legkevesebb probléma, inkább az a baj, hogy az emberek nem gondolják végig, mire vállalkoznak.

Mélyvíz, csak úszóknak

„Ha én fölmegyek Budapest legmagasabb épületére, és kiugrom a tetejéről azzal a szándékkal, hogy valószínűleg megtanulok repülni, mire leérek, akkor valószínűleg mindenki kiröhög. Bármilyen furcsa, ez történik a vízpartokon is” – szemlélteti Bagyó Sándor. „Ha nem tud valaki úszni, miért megy a mélyvízbe? Vagy ha egy eszközzel megy, miért feltételezi azt, hogy alatta nem mély a víz?” – folytatja.

Az emberek végig se gondolják, milyen veszélyforrásokat hordoz, hogy ismeretlen vízben úgy mennek előre, hogy nem tájékozódnak. A másik a fokozatosság elve. Egy eszközről fokozatosan kell bemerészkedni a vízbe, tájékozódva, például egy jó úszót érdemes előre küldeni, hogy felmérje a helyzetet. „Nyáron ez azért megy nehezebben az embereknek, mert nyár van, szabadság van, még az eszünket is szabadságra küldjük, itt van a baj” – magyarázza.

Nem szégyen a mentőmellény

Az egyre népszerűbb SUP-oknál még készül a jogszabály, ezért nem egyértelmű, hogy strand- vagy vízi sporteszköznek minősül. Vízi sporteszközön – ilyen például a szörf – mindig kötelező viselni mentőmellényt. A kisvitorlások, a tengeri vagy vadvízi kajakok a csónak kategóriába tartoznak, ezeken viselni nem kötelező, de magunknál kell tartani a mentőmellényt.

„SUP esetében nagyon fontos, hogy használják a bokapántot, így közvetlen kapcsolat marad mindig az ember és a deszka között. És vigyenek magukkal mentőmellényt, tegyék fel a SUP elejére és ha romlik az idő, akkor vegyék föl. Még a jó úszók is” – figyelmeztet a VMSZ elnöke.

„Nem szégyen egy ilyet fölvenni, az a nagyobb szégyen, ha valaki megfullad a 21. században, egy olyan tónál, ahol minden a rendelkezésére áll, hogy ezt elkerülje”

– teszi hozzá. A mélyvízi mentőknél, a mentőhajókon is mindenkinek folyamatosan kötelező mentőmellényt viselnie, hiszen véletlenül se szeretnék azt, hogy bármelyiküknek baja essen.

Egy esetleges rosszullét miatt is nagyon fontos a mentőmellény.
„Egy veszélyeztetett vagy idős ember kaphat infarktust a vízben, és egyből elmerül, mert nem tud mit csinálni. De ha rajta van a mellény, nem merül el, és még lehet rajta segíteni” – mondja Bagyó Sándor.
Ha szárazföldön veszíti el valaki az eszméletét, kap egy stroke-ot, akkor van esély, hogy megmentsék. De a vízben egyből elmerül, ráadásul a magyar vizeink többségében nulla a látótávolság: nem látszik, hogy hová süllyed el valaki, tehát a vízimentők se tudnak rajta segíteni.

„Amikor valakinek egy családtagja fullad meg, annak mit mondasz?” – teszi fel a kérdést a szakember, aki állítja: a halálesetek mögött túlnyomó többségében az egyéni felelőtlenség vagy betegség áll. Ide tartozik az ittasság és a drogfogyasztás is.

Hasznos appok, amik segíthetnek a bajban
Ha a Balatonon kerülünk bajba, a leggyorsabban úgy kapunk segítséget, ha a BalatonHelp alkalmazáson keresztül értesítjük a vízimentőket. Csak meg kell nyomni az alkalmazás segélyhívóját, és a Mentésirányítási Központ azonnal megkapja a GPS koordinátáinkat, rögtön elindul oda a mentőhajó. Fel is hívják azt a telefonszámot, amiről a jelzés érkezett, de ha a bajbajutott nem tudja felvenni, akkor is az adott GPS ponthoz indulnak.
A TaVihar alkalmazást pedig be lehet állítani úgy, hogy hanggal jelezze, ha változik a viharjelzési fokozat, ez nagy segítség abban, hogy időben visszainduljunk a partra. És nagyon fontos, hogy tudjunk segítséget hívni, ha bajba kerülünk, ezért legyen nálunk feltöltött telefon vízálló tokban, és ne a kajak tárolórekeszében, hanem a nyakba, vállra akasztva. 

Pánikhelyzetben nem gondolkodunk

„Ha valaki bajba kerül a vízen, először is őrizze meg a lélekjelenlétét. Álljon meg az eszközzel, gondolkodjon, mi a legjobb megoldás, és utána cselekedjen. Az emberek pánikhelyzetben sajnos pont fordítva csinálják ezt. Előbb cselekednek, és utána rájönnek, hogy rosszul csinálták, és csak ekkor kezdenek el gondolkodni.

Észlelem a veszélyforrást, megállok az eszközzel, veszek egy mély levegőt, gondolkodom, aztán cselekszem. Az esetek többségében az emberek összekeverik ezt a cselekményláncot”

– fejti ki a VMSZ elnöke. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy tevékenységük 98–99 százaléka sikeres mentéssel végződik. „Folyamatosan megyünk, segítünk, ellátjuk a bajbajutottakat, egy vízimentőnek ez a normális, ezért vagyunk. Csak erről sajnos nincsenek híradások” – teszi hozzá.

Mit kell tudni a viharjelzésről?
A Katasztrófavédelem minden év április 1-től október 31-ig üzemelteti a viharjelző rendszereket a Balatonon, a Velencei-, a Tisza- és a Fertő tavon. Ha a rendszer alaphelyzetben van, tehát nincs mit jelezni, a lámpák nem világítanak.
Elsőfokú viharjelzés esetén a lámpa 45-öt villan percenként. Ez azt jelenti, hogy a szél erőssége 45 és 60 km/h között van vagy lesz hamarosan. Ilyenkor fürdeni vagy strandeszközzel, vízi sporteszközzel (kajak, vitorlás) nem szabad messzebb menni a parttól, mint 500 méter. Egy ilyen erősségű szél is lehet nagyon veszélyes. A felfújható strandeszközöket, a vízibicikliket, SUP-okat nagyon könnyen fújja el már egy kisebb erősségű szél is. Azt javasolják, hogy ilyenkor mindenki maradjon a kijelölt fürdőterületen belül, ne menjen a bóján túl.
Másodfokú viharjelzés esetén már 90-et villan a lámpa percenként. Ilyenkor tilos a vízben tartózkodni.

Ma már nem igaz, hogy a vihar váratlanul érkezik a Balatonon.

A szél erősödését és a vihar közeledtét előre jelzi az Országos Meteorológiai Szolgálat, nem csak akkor kezd el villogni a lámpa, ha már felerősödött a szél. Tehát van időnk arra, hogy partra menjünk vagy felkészítsük a vitorlásunkat és a személyzetet a szél erősödésére. Ha elsőfokba lép a viharjelző rendszer, akár a telefonunkon is utána tudunk nézni annak, hogy milyen időjárás várható, mire készüljünk.

Felhasznált források:
http://vmek.niif.hu/00100/00154/html/kresz/f9.htm
https://vizimentok.hu/hu/hirek2/te-tudod-mit-jelent-a-viharjelzes-1604.html
https://viharsarok.hu/hajozasi-es-szorfozesi-szabalyok/

Sűrűn hallani a „nem” tiltószót a szülő szájából, és a tiltással és szabályokkal nincs is semmi baj, kiváltképp, hogy a gyermek fejlődéséhez elengedhetetlen fontosságúak. Lényeges, hogy a gyermeknek tudnia kell, mit tehet és mit nem, mert ha keretek között mozog, az biztonságot nyújt számára.

„A szabályokat, kereteket világossá kell tenni, és ki kell mondani a miérteket is. A transzparens kommunikáció, mint bármilyen emberi kapcsolatban, elengedhetetlen a szülő és gyermeke között is. A legtöbb esetben nem elég a »nem« szó, hiszen nem válik egyértelművé a gyermeknek a tiltás miértje” – fejti ki a gyermekpszichológus, Kürthy Anna, aki a hét minden munkanapján foglalkozik gyerekekkel. A szakember az iskolában leginkább prevenciós és támogató tevékenységet folytat, de végez szorongásoldó, önismereti, feszültségoldó, érzelemszabályozási tevékenységeket is, emellett tart szülőkonzultációkat, így nagy rálátása van a szülő-gyermek kommunikációra.

Legfőbb elve, hogy nem elég önmagában a gyerekkel foglalkozni, muszáj, hogy az őt körülvevők is változzanak, ha elakadást észlelnek.

Ugyanolyan fontos a pedagógus, a szülő, a nagyszülő, a testvérek önvizsgálata, önismerete és együttműködése, mint a gyereké, aki tünetet produkál. Ha például nem fogad szót, érdemes megvizsgálni, milyen okok állhatnak e mögött.

Mindig érdemes megbeszélni a tiltás okát

A gyermek már korán megtanulja, hogy a „nem” szó valamilyen tiltást jelent, de hogyha a szülő folyamatosan ezt mondja neki, könnyen lehet, hogy éppen az ellenkezőjét éri el vele. A pszichológus úgy véli, fontos a „nem” mögötti tartalom is, mert ha nincs, akkor könnyebben elmegy a gyerek füle mellett a tiltás.

„Vannak olyan helyzetek, amikor nincs idő és tér hosszasan elnyúló beszélgetésekre, és a »nem« vagy a »ne« szó életet menthet, például valamilyen életveszélyt jelentő helyzetben. Ilyenkor kell és szükséges a határozott »nem« válasz, így tanulja meg a gyermek, hogy ez valóban veszélyes helyzet. »Ne menj át az úttesten«, »Ne érj a tűzhöz« stb.

Azonban minden helyzet után érdemes röviden megbeszélni, hogy miért nem lehet például felmászni a szekrény tetejére, hiszen a gyermek számára a tiltás önmagában csak azt jelentené, hogy »anya megakadályoz az izgalmas dolgok megismerésében«.

Ezután pedig csak azért is csinálná, hiszen a gyermeknek lételeme, és a fejlődésének is elengedhetetlen lépcsője, hogy felfedezze a körülötte lévő világot” – teszi hozzá a szakember.

A pszichológus fontosnak tartja kiemelni, hogy a szülőnek fel kell ismernie a kommunikáció jelentőségét, és nem csak legyinteni vagy megszidni a gyermeket, ha valami „rosszat” csinál. A kapcsolatnak és beszélgetésnek már egészen pici kortól kezdve teret kell adni.  Hangsúlyozza, miután elmagyaráztuk a gyermeknek, hogy mit miért lehet, és mit miért nem lehet csinálni, figyelni kell arra is, hogy a „nem” és a magyarázatok helyett inkább opciókat, választási lehetőségeket adjunk neki. Például „ne festékezd össze az arcodat, gyere, csináljunk inkább kézlenyomatot, festékezzük össze a kezünket!” Ezzel megismeri a tiltó szabályt, de tudja azt is, hogy van más lehetőség a szórakozásra.

„Fontos azonban tudni, hogy a szabályok, a keretek minden családban másmilyenek, mindig az adott mikrokörnyezet határozza meg, mit szabad és mi az, ami már nem fér bele. Lényeges, hogy a szülő igyekezzen minél inkább következetes maradni, hiszen, ha egyszer össze lehet festékezni az arcot, máskor meg nem, abból a gyermek nem fogja megérteni a szabályt, és csak összezavarodik. Így számára nem lesznek világosak és biztonságot adók a keretek, mert ebben az esetben nem is azok” – magyarázza Kürthy Anna.

A szakember szerint mindenben fontos megtalálni a középutat, s nem átmenni szélsőségekbe.

Életszerűtlen lenne elhagyni a tiltást a nevelésben, nem is lehetne, és nem is kell. Vannak helyzetek, amikor életet ment, és olyanok is, amikor a szülő kezében nincs más eszköz.

A szülőnek tiltania kell dolgokat, ezzel segít a gyermeknek életben maradni. Fontos beszélgetni a tiltásról, a szabályokról, és megérteni a gyermek vágyát a világ felfedezésére. A szakember emellett a tudatos nevelés és a pozitív kommunikáció lényegi elemeire is felhívja a figyelmet.

Hitelesség és tudatosság

„Nagyon fontos a nevelésben a tudatosság, de talán még fontosabb a hitelesség. Úgy gondolom, érdemes minél inkább kitapasztalni, hogy szülőként milyen nevelési stílus az, ami közel áll hozzánk, és ebben nyitottan mozogni, új eszközöket tanulni. A pozitív kommunikáció is tanulható. Életkor tekintetében a »minél előbb, annál jobb« a mérvadó, a megfelelő kommunikációt nem lehet elég korán elkezdeni” – figyelmeztet Kürthy Anna.

Koncz Angéla gyermek gyógypedagógus-logopédus és óvónő szerint is kiemelkedően fontos, hogy időben elkezdjük a pozitív kommunikációt és az esetleges tiltást, hiszen utóbbival a kisgyerek már babakorában, a kúszás-mászás időszakában találkozik.

„A tiltás fontos a baba testi épségének megóvása érdekében, illetve, hogy megtanulja, milyen keretek között van biztonságban.”

„Ebben a korban már megérti a »nem« szót, és fontos, hogy megismerje a tiltást, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor nincs idő hosszasan magyarázni neki egy helyzetet, egyszerűen csak muszáj nemet mondani” – fejti ki Koncz Angéla, aki a szakmája kapcsán számos gyakorlati példát lát a tiltás alkalmazására a gyermeknevelésben. Fontosnak véli, hogy a gyerekeknek már ebben a korban is határokat kell szabni, mert ők még nem tudják meghatározni, mi veszélyes és mi nem, s nem tudják, minek mi a következménye, például, ha belenyúlok a forró vízbe, az megégeti a kezem. Ugyanakkor a pedagógus szerint is vannak a tiltásnak fontos alapelvei.

„Mindig mondjuk el, mit miért nem szabad, mi lesz a következmény! Fontos, hogy ezt ne csak azzal magyarázzuk, hogy »mert én azt mondtam«, vagy »mert még kicsi vagy«, mivel ez nem jó kommunikáció a gyerek felé. Legyen a tiltás konzekvens, emellett lehetőleg a gyermeket körülvevő felnőttek legyenek egy véleményen a tiltással kapcsolatban, hogy mit engednek és mit nem. Nevelés szempontjából hamar össze lehet zavarni a gyerekeket, ha az egyik szülő vagy felnőtt teljesen mást mond, illetve másképp cselekszik, mint a másik.

„Ha valamiről úgy ítéljük meg, hogy nem szabad, akkor tartsunk ki az álláspontunk mellett, akkor is, ha a gyerek megharagszik, ugyanis egy bizonytalan és határozatlan felnőtt ijesztő lehet számára” – fűzi hozzá az óvodapedagógus.

A szakember arra is figyelmeztet, hogy nem szabad egy nap százszor elmondani a gyereknek, hogy ne csináljon valamit, mert egy idő után nem fog figyelni erre, s egy valóban veszélyes helyzetben nem fogja kellően érezni a helyzet súlyát, például amikor meg kell állnia az úton, mert jön az autó. Dackorszakban a gyerekek szeretik csak azért is megszegni a tiltást. Érdemes ilyenkor feladatként megfogalmazni a kérést, és partnerként tekinteni a gyerekre, mert így nagyobb valószínűséggel fogad szót. Például a „ne gyere be sáros cipővel” helyett mondjuk azt, hogy „vedd le a cipődet kint, ügyesen, egyedül”.

Számomra a matematika túlságosan elvont tudománynak bizonyult, hiszen elsősorban az életszagú problémák és azok megoldásai érdekelnek, amelyek közelebb visznek az elemi logika törvényszerűségeihez, mint a számok világához. Talán ezért is kedvelem annyira a 2021-ben, mindenszentek napján, százévesen elhunyt Aaron T. Beck által kidolgozott kognitív terápiás eljárást, amelynek lényege a logikai hibákat tartalmazó negatív automatikus gondolatok azonosítása és pozitív átkeretezése. Magyarul, ha reálisan, józan paraszti ésszel gondolkodom, akkor jól fogom érezni magam. 

A sötétség rabságában 

„Mégis minek örüljek? Semmiben sem lelem kedvem. Minden összejött, az élet elviselhetetlen. Teljesen reménytelen a helyzetem. Egy csőd vagyok. Az élet értelmetlen.” Ugye, mennyire elsötétül a hangulatunk, amikor ilyen gondolatokon járatjuk az agyunkat? Vagy ez jut eszünkbe: „Hűha, ezek a mondatok egy depressziós ember észjárására utalnak.”

Beck szerint a depresszió hátterében olyan gondolkodási hibák rejtőznek, mint az önmagunkra, a világra és a jövőre vonatkozó negatív elképzelések. A logikai torzítások sokfélék lehetnek, ám a hangulatzavar esetében többnyire túláltalánosítás, címkézés vagy a pozitívumok figyelmen kívül hagyása jellemző.

Miért képes vajon pár rosszkor elejtett, helytelenül megfogalmazott szó elrontani a kedvünket? 

„A szónál könnyebb sincs, nehezebb sincs” 

Erdélyi származású anyósom népi bölcsessége frappánsan foglalja össze a megfogalmazott és kimondott gondolatok erejét. Milyen egyszerű odavetni valakinek egy megfontolatlan, durva kritikát, ami olyan mélyen bevésődhet a személy elméjébe, hogy talán egész életében kínozni fogja. 
Ádámot serdülőkorában csúnyán elutasította a szerelme, akinek bántó szavai még felnőtt férfiként is a fülében csengnek. Ennek kapcsán nyomban ki is mondja a negatív automatikus gondolatait: „Folyton olyan nőkbe szeretek bele, akiknek nem vagyok elég jó.” „Igaz, hogy a feleségem szerelmes volt belém, de rá sosem tudtam olyan mély szenvedéllyel vágyakozni, ezért is váltam el.” 
A férfi néhány esemény alapján általános, negatív színezetű következtetést von le a kapcsolataira nézve (folyton így történik, nem vagyok elég jó). A pozitívumokat figyelmen kívül hagyja vagy leminősíti (hiába szerette a felesége, ha rá nem tudott úgy vágyni, mint egy elérhetetlen nőre). 
A bennünk élő gondolatok foglyaiként elveszíthetjük kezdeményezőkészségünket és hitünket önmagunkban, bátortalanná válhatunk kapcsolatainkban, reménytelenné az élet buktatói közepette. Minél korábbi életszakaszokban vésődnek belénk a negatív gondolatok, viszonyulások és sémák, annál markánsabb a hatásuk. 

Rágódni a múlt veszteségein 

A depressziós emberek gyakran esnek tudatműködéseik csapdájába. A múlt veszteségeinek vermébe vezető út a negatív automatikus gondolatokkal van kikövezve. 
Tamással hirtelen és megokolás nélkül szakított a randipartnere. Még csak az ismerkedés fázisában tartottak, ezért indokolatlannak tűnt az a heves fájdalom és indulat, ami eltöltötte a fiatalembert. A csalódás és veszteségérzés nyomán eljutottunk azokhoz a negatív automatikus gondolatokhoz, amelyek a súlyos reménytelenségérzést fenntartották: „Mindig ez történik, amikor igazán megtetszik egy lány. Előbb-utóbb faképnél hagy.” „Sosem jön össze egy normális párkapcsolat.” „Született balek vagyok.” „Hát, igen, az első szerelem is óriási csalódás volt. Tényleg mindig elhagynak.” 

A túláltalánosítások tömege után (mindig…, sosem…) eljutunk ennek a logikai hibának a végletes formájáig, amikor a kliens egyetlen negatív jelzővel illeti saját magát (balek), mellőzve minden egyéb tényt, amely a drasztikus, önmagára akasztott címkének ellentmondana (értelmes, a munka világában jól teljesítő, saját egzisztenciát teremtő, barátaival együttérző, társaságban szórakoztató személy).

A friss tapasztalat fájdalma a múltbéli emlék gyötrelmével karöltve bizonyítják Tamásnak, hogy a nők számára nem vonzó, nem szerethető. 

Hogyan keretezzük át negatív gondolatainkat? 

Többféle technika létezik az automatikusan megjelenő negatív gondolatok pozitív átalakítására, ám ezek közül azt szeretném kiemelni, ami már gyerekek esetében is működőképes. Lássuk a címkézés átkeretezését! 
„Született balek vagyok!” – Először összegyűjtjük az összes olyan bizonyítékot, ami alapján a személy ezt a következtetést vonta le. Például sikertelennek érzi magát a párkapcsolataiban. Ezt követően az ellenérveket keressük meg, vagyis azokat az állításokat, amelyek a címkézés ellen szólnak. Tamás esetében összeszedjük azokat a pozitív tulajdonságait, amelyek vonzóak lehetnek az ellenkező nem számára, továbbá azokat a korábbi tapasztalatokat, amikor tetszett egy nőnek, vagy sikert ért el. Fiatalabb férfiaknál előfordulhat, hogy erre nincs elég élményük, ilyenkor a jó tulajdonságokra helyezzük a hangsúlyt, és arra, hogy még elég kevés ellenkező neművel találkoztak közelebbről, így nem ítélhetik meg jogosan az egész női nemet. Tapasztaltabb személyeknél szinte biztosan találunk pozitív élményeket is. Végül közösen kijavítjuk a hibás gondolatot egy reálisabbra. Például: „Ezzel a nővel most nem jött össze, de vannak olyan sajátosságaim, amelyek miatt vonzó lehetek.” Majd megvizsgáljuk, miként változott a negatív gondolathoz tapadó érzés (reménytelenség), amelynek intenzitása vagy csökken, vagy pozitívba (halvány reménysugár) is fordulhat. 
Ha szemfülesen nyakon csípjük és kitartóan átkeretezzük negatív automatikus gondolatainkat, elég rugalmassá és fogékonnyá válhatunk az észszerű gondolkodás elsajátításához, egyúttal alkalmasabbá egy kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb és vidámabb élethez! 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A 18. század végén hazánkban még az sem volt gyakori, hogy egy nő könyvet vett a kezébe, és ha mégis, nagy vita kerekedett abból, mit olvashat. Évtizedekig szinte közügynek számított annak meghatározása, hogy mely műfajban és milyen témákat olvashat a magyar nő. Egy fiatal hölgyeknek készített életvezetési tanácsadó könyvecske például a történeti műveket ajánlotta a lányoknak, de a szépirodalommal szemben már óvatosságra intette őket: „Mesés, Román és Komédia könyveket vigyázással olvass, hogy elmédet, érzékenységedet el ne ragadozzák.” A legtöbben azonban magát az olvasást és az írást is ártalmasnak, veszélyesnek vélték, olyan tevékenységeknek, amelyek megrontják, összezavarják a fiatal lányokat vagy a férjes asszonyokat. Így nem meglepő, ha az első híres költőnőnket, Molnár Borbálát gyerekként nem is tanították meg írni. Édesapja csak az olvasásra taníttatta, mert a női írástudást már feleslegesnek és károsnak tartotta.

A Magyar Minervát versei mentették meg a szegénységtől

Molnár Borbála csak később, titokban tanulta meg a betűvetést, és már lánykorában is írt verseket, asszonyként pedig boldogtalan házassága elől menekült a költészet világába. Még csak 17 éves volt, amikor a szülei kívánságára és saját akarata ellenére férjhez ment, az írás pedig nem csupán ezekben az években segítette, hanem akkor is, amikor három gyermek édesanyjaként özvegyen maradt. A komoly anyagi gondoktól éppen költői munkája mentette meg. Verseit hamar megszerette a közönség, sőt négykötetes költői műveinek akkora sikere lett, hogy rövid időn belük újra ki kellett adni őket. Számos művét még kalózkiadásban is terjesztették. A verselés mellett Mikes Anna grófnő társalkodó- és felolvasónőjeként is dolgozott Erdélyben, majd idősebb korára fiához költözött, és vele élt a haláláig.

A Magyar Minervaként emlegetett költőnő verseiben és levelezéseiben sosem próbált kibújni a női költő szerepéből, mindig a nők problémáiról mesélt, és a boldogtalan szerelmet, a szülők által ráerőszakolt házasságot, saját élményeit és érzéseit írta meg.

Munkáját olyan nagy és ismert mecénások támogatták, mint Ráday Gedeon, Festetics György és Gvadányi József. Utóbbi nemcsak egyengette a tollforgató nők pályáját, de saját költségén meg is jelentette a velük folytatott levelezéseit.

Tragikus és romantikus sors jutott nekik

Fábián Juliánna éppen Molnár Borbála sikerét látva bátorodott fel, és kérte meg Gvadányi Józsefet, hogy tanítsa és mentorálja őt a költővé válás útján. A nemesi származású lány húszévesen ment férjhez, és négy gyermeke született. Háziasszonyi és anyai feladatai mellett kezdett írni, és az akkori komáromi irodalmi élet ismert személyisége lett. Gyakran nála vendégeskedtek költőtársai, sőt Csokonai Vitéz Mihály az ő otthonában ismerte meg Lilláját.

Gvadányi örömmel vette pártfogásába a tollforgató asszonyt, és közös verses levelezésüket is kiadta. Juliánna saját életéből sem hiányzott a költőiség és regényesség. Özvegyként beleszeretett egy katonába, az orosz cári testőrség egykori tagjába. A pár olyan nagyon szerette egymást, hogy az asszony mindig azt kívánta, ne kelljen túlélnie a férjét. Kívánsága teljesült, mert férje halála után pár órával ő is elhunyt betegségben.

Újfalvy Krisztina költőnek sem jutott könnyű sors. Fiatalkori első nagy szerelme elhagyta, és mást vett feleségül. A csalódott és kiábrándult Krisztina ezután édesanyja tanácsára kérői közül kiválasztotta a legrútabb művelt férfit, és vele kötött házasságot azzal a feltétellel, hogy ura teljes szabadságot ad neki. Krisztina nem is töltött sok időt közös otthonukban, eleinte csak a telekre utazott el, később az év nagy részére, végül teljesen külön költözött. Idejét lánya nevelésének és a költészetnek szentelte, de amikor megtudta, hogy a férje nagybeteg lett, hazament hozzá, a haláláig ápolta és segítette.

Krisztina különc életvitelével, nézeteivel és nem mindennapi öltözködésével is meglepte a kortársait. Amazonnak öltözve (kalapban, férfias szabású kosztümben) járt az utcán, de verseivel is kitűnt a többi írónő közül.

Fábri Anna irodalom- és művelődéstörténész Krisztinát nevezete meg mint a legtehetségesebb és legeredetibb költőnőt az első szárnypróbálgatók között. Krisztina a mentorválasztásában is rendhagyó volt. A magyar irodalomban elsőként egy nő vette pártfogásába, az akkor már híres és elismert Molnár Borbála. Három éven át leveleztek verses és prózai formában, és számtalan témáról beszélgettek: a nők és férfiak erényeiről és hibáiról, a rossz nevelésről, boldogságkeresésről. Mivel a két asszonynak nagyon eltérő volt a világnézete és a személyes tapasztalata, ezért írásaikban sokat vitáztak, különböző nézeteket ütköztettek, amitől csak még élvezetesebb és izgalmasabb olvasmány lett közös kötetük, a Barátsági vetélkedés.

Kép

Újfalvy Krisztina

Rajongók gyűrűjében

Az első szárnypróbálgatók közül ma talán a legismertebb Dukai Takách Judit, aki rokonságban állt Berzsenyi Dániellel. A költő tanácsokkal is ellátta, sőt verset is írt hozzá. Judit egy jómódú birtokos lányaként tanult nyelveket, zenét és gazdasszonyi ismereteket is. Verselni már gyerekkora óta szeretett, 20 évesen pedig kezdett hírnevet szerezni magának. Költeményei annak ellenére híresek lettek, hogy évekig nem publikált lapokban, hanem magánlevelekbe zárva juttatta el kéziratait az olvasókhoz. Rajongói között szép számmal akadtak máig híres költők és írók. Sokan felvették vele a kapcsolatot levélben vagy versben, köztük Katona József, a Bánk bán szerzője. Fábri Anna azt írta róla, hogy a gyermekhalált, a múló ifjúságot és a hervadó szépséget nagyobb személyességgel szólaltatta meg, mint férfi kortársai.

Az írás bepiszkítja a nő kezét? 

Ne higgyük azonban, hogy ezek az első női alkotások elfeledtették és megszüntették az előítéleteket a női költőkkel és írókkal szemben. A 19. század derekán még mindig sokan úgy vélték – és papírra is vetették –, hogy a nők kezébe csak tű és cérna való, míg az írás olyan komoly munka, amelyhez csupán a férfiak értenek.

A nők írogathatnak, de az csak szórakozás, amellyel hiúságukat legyezgetik, nem pedig valódi irodalmi alkotás.

Még Petőfi Sándor is úgy gondolta, hogy a nők nem képesek bármilyen műfajban jót teremteni. Bár felesége, Szendrey Júlia is szeretett verselni, Petőfi a regényírást már nem tartotta megfelelő női tevékenységnek. Kerényi Frigyeshez címzett útilevelében így vélekedett Georges Sand, egy férfi álruhás írónő munkáiról: „G. Sand az új világ csodája, és én bámulom, talán imádom is, de nem szeretem. Ő, mint a mészáros a marha böndőjét fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát, és azt kiáltja: így nem maradhat! (…) Oh, ez merész, dicső nagy munka, de férfinek való, nem asszonynak. Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, ha eszembe jut, hogy ezeket asszony írta, s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is a kezét; de az istállót bízza a férfiakra.”

Az irodalmár férfiak, köztük Jókai Mór író és Gyulai Pál kritikus is úgy vélték, hogy vannak olyan műfajok és témák, amelyekről a nők is írhatnak, különösen a gyerekeknek és a nőtársaiknak, a magas irodalom azonban nem nekik való. Jókai Mór arra biztatta az írni vágyó nőket, hogy női nézőpontból a női lélek rezdüléseit, érzéseit, gondjait, álmait fogalmazzák meg, hiszen ezt ők ismerik a legjobban.

Nőies bordal és az első magyar gyerekkönyv

Tény, hogy a női irodalomnak a 19. század közepén még nem volt hagyománya, amelyre támaszkodhattak volna a női szerzők, ezért nekik nehezített pálya jutott: meg kellett küzdeniük a közvéleménnyel, és saját utat kellett kitaposniuk maguknak.

Ráadásul borzasztóan kevés volt az a terület, ahol szerepeket vállalhattak, hiszen hétköznapjaik nagy részét a családi körön belül élték, és nehezen írhattak hitelesen olyasmiről, amit nem tapasztalhattak és ismerhettek meg.

A költőnők előtt tehát két út állt: vagy olyan női nézőpontokat és témákat vetettek papírra, amelyeknek még nem volt addig hagyománya, vagy a férfi szerzők alkotásaira támaszkodtak. Erre is, arra is bőven akadt példa, és mindkettőre szükség is volt. Tarnóczy Malvina például több politikai verset és bordalt is írt, ám Arany János tanítói bírálatában figyelmeztette, hogy jobb, ha a költőnő arról ír, amit megélt, mintha férfi szerepekben mutatkozik, és önmaga paródiájává válik. Arany János azonban elismerte Malvina tehetségét is, és dicsérte eredeti verseit, ahol nem másolt, hanem saját gondolatait vetette papírra. Malvina a versírás mellett operettszerzőként is kipróbálta magát, több darabját is játszották.

Kép

Tarnóczy Malvina

Más költőnők teljesen új szerepeket teremtettek, és elkezdtek alkotni a gyerekeknek, vagy anyaszerepben, feleségszerepben verseltek. Közülük néhányan hasznos céllal ragadtak tollat, és a lányok erkölcsi neveléséhez vagy gyerekeknek írtak regényeket, meséket. Így született meg az első eredeti magyar gyerekkönyv, a Flóri könyve is, amelyet Bezerédj Amália írt lányának és a birtokukon tanuló óvoda-iskolás gyerekeknek. A könyv csaknem száz éven át a kisiskolások első olvasmányélménye lett. Még Benedek Elek is ebből tanult meg olvasni, és így írt róla: „Az én első könyvem nem az ABC volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv, a Flóri könyve… Ennek a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjúsági könyveimnek terebélyes fája.”

Kép

Bezerédj Amália (korabeli metszet)

Petőfi özvegyeként

A 19. század közepén már jóval több költőnő kereste a helyét az irodalomban, köztük Majthényi Flóra, Kisfaludy Atala, Ferenczy Teréz.

Ma Szendrey Júlia a legismertebb közülük, akire elsősorban Petőfi Sándor feleségeként emlékezünk, holott maga is írt verseket, meséket, és magyarra fordította Andersen történeteit.

Már Petőfi Sándor feleségeként is megjelent néhány írása, ami rögtön sikert és elismerést hozott számára. Ám Petőfi Sándor halála után elfordult tőle a közvélemény, amiért újra férjhez ment. Vádolták, hogy nem maradt hű költőférje emlékéhez. Azzal keveset törődtek, hogy Júlia mit érzett Petőfi elvesztésekor, milyen hosszan kereste eltűnt hitvesét Erdély-szerte, és nehéz anyagi gondokkal is küzdött özvegyen, egy kisfiú, Petőfi Zoltán édesanyjaként. Horvát Árpád egyetemi tanár biztonságot, törődést ígért Júliának, ezért igent mondott a kérésére. Második házassága azonban nem sikerült jól, Júlia csak az esküvő után ismerte meg férje természetét, aki durván bánt vele. Júlia külön dolgozószobát rendeztetett be magának, és a gyermekei nevelésével, valamint az írással vigasztalódott. Árpádtól négy gyermeke született, de csak három érte meg a felnőttkort: Attila, Árpád és Ilona. Verseiben gyakran a gyermekeihez szólt, róluk mesélt, és épp ezek az anyai érzelmeket tükröző művei lettek a legerősebbek. Andersen történeteit is lefordította és gyerekeinek ajánlotta. Erről a könyvéről és Majthényi Flóra verseskötetéről írt kritikát a híres irodalomkritikus, Gyulai Pál. Cikksorozatában erősen bírálta a nőírókat és nőköltőket, megkérdőjelezve, hogy alkothatnak-e.

Tű és cérna helyett írótoll

Érdekesség, hogy Gyulai Pál a lapokban keményen támadta a női alkotókat, a magánéletben azonban rokonságban állt Júliával, hiszen a húgát vette feleségül. Sógoraként jóban volt Júliával, és a cikkeiben is dicsérte őt és mesefordításait. A kedves szavak körítéseként azonban határozottan kifejtette, hogy a nők csak kevés műfajban írhatnak, igazán jót és kiemelkedőt nem hozhatnak létre.

„Mi egyéb az írónőség, mint be nem vallott, eltakart, félbeszerbe alkalmazott nőemancipatio, e bohó és bűnös tan, mely senkit se tenne oly szerencsétlenné, mint épen a nőt, kinek sorsán javítani akar. (…) Amit állítani merünk, sem több, sem kevesebb, mint az, hogy bármily nagy tehetséggel bírjon valamely nő, sem az államügyekben, sem a költészetben, sem a tudományban nem emelkedhetik egy rangra a hasonló tehetségű férfiúval. A nőnemen egy Napóleon, egy Washington, egy Homer, egy Shakespeare, egy Bacon, egy Kant, egy Phidias, egy Michelangelo teljes lehetetlenség, mert mindaz, mi a férfiút valóban naggyá teszi, vagy egészen hiányzik a nőben, vagy soha sem fejlődhetik ki benne teljesen.”

Gyulai hosszan érvelt amellett, hogy a tű helyett írótollat ragadó nők mely tulajdonságaik miatt alkalmatlanok az írásra. Korlátoltnak, gyöngének, dilettánsoknak tartotta őket, akik szeszélyből, unalomból írnak.

„Bármily gondosan nevelték, bármily sok ismeretet szerzett, a munka komolyságát, a gondolkodás szigorát sohasem szokhatja meg. Többé-kevésbbé dilettáns marad s annál inkább, minél bölcsészibb téren mozog” – fogalmazta meg.

A kritikushoz hasonlóan sokan azt is az írónők és költőnők szemére vetették, hogy elhanyagolják a családjukat, és ha írnak, akkor nem tehetik boldoggá férjüket és gyermekeiket, mert nem tudnak háziasszonyi és anyai kötelességeiknek eleget tenni. Ezekre a vádakra Szendrey Júlia is reagált egy novellával, amelyben egy olyan írónőt mutat be, aki szerető édesanya, feleség és háziasszony. A család boldogan él, a nő esténként ír, amikor már mindenki lefeküdt. Ám egy napon a férj olvassa a lapokban az írónők elleni támadásokat, és a felesége szemére veti, hogy olyasmivel foglalkozik, amivel nőnek nem kéne. Onnantól ő is, a szomszédok is ellenségesen méregetik az írni szerető asszonyt.

A fentiekből jól látszik, hogy az első szárnypróbálgatóknak sok nehézséggel kellett megküzdeniük. Mégis nekik és a kitartásuknak köszönhetjük, hogy új ösvényt nyitottak a későbbi költőnőink és írónőink előtt.

Forrás:

• Gyimesi Emese: Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában
• Gyulai Pál: Kritikai dolgozatok 1854-1861
• Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé” – A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905)
• Fábri Anna: Az irodalom magánélete

Ha jól tudom, beleszületett ebbe a természetközeli életformába…

Édesapám gulyás volt, ahogy a családból többen is csikósok, gulyások, például a nagyapám is. Több generációs történet ez nálunk, akárcsak a férjeméknél, de ők mindig juhászok voltak. Én Komádiban születtem, de mivel a szüleim elváltak, később Komárom-Esztergom megyében nevelkedtem. Lacival „középen”, Budapesten találkoztunk, és már a 34. házassági évfordulónkra készülünk.

Szerelem volt első látásra?

Igen, noha a rossz példa miatt egészen addig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nekem gyerekem lesz, de férjem soha! Laci három évvel fiatalabb nálam, s már az első találkozáskor láttam, hogy olyan éretten gondolkodik, ahogyan még 30–40 évesek sem. Nem tipikus kis suhanc volt, bármiről el tudtunk beszélgetni. Érdekes, nem is tanyán találkoztunk, hanem akkor végeztem a szakmunkás iskolában – női ruhakészítő a szakmám –, és egy ruhagyárban láttuk meg egymást. Mint a mesében, mint ló a gödörbe… Egy-két hétig beszélgettünk, mikuláskor eldöntöttük, hogy járunk, május 18-án eljegyzés, június 18-án esküvő. Mondom, nem korai? Azt mondja, ráérünk megunni egymást, ha most nem jövünk ki, később sem fogunk. És igaza lett. Azóta is feltétel nélkül szeretjük egymást.

Önnek gyerekként is voltak már olyan feladatai, amelyek felkészítették a pásztornői szerepre?

Állataink mindig voltak, de külön a pásztorsággal járó feladataim nem. Amikor összekerültünk Lacival, akkor kezdtem, de talán valahol a génjeimben volt, mert egyből otthon éreztem magam. Szerettem a bárányokat, mindent szívesen csináltam, nem volt teher.

Eleinte nyilván megpróbáltatás legeltetni, naponta több kilométert menni, de belejöttem, már nem is tudnám másképp elképzelni az életem. Nagy törés volna, ha egyszer fel kellene adnunk.

A hétköznapokban kezdettől fogva megosztják a munkát?

Régebben én mentem ki a fias juhval közelebb legeltetni, a férjem pedig a messzebbi legelőkre a meddő és a hasas juhval. Neki sokszor 10–15 kilométert is meg kellett tennie, nekem kevesebbet. A testvérével, Lajossal együtt kezdtük, csak az volt, ami rajtunk volt. Amink ma van, azt mind a magunk erejéből hoztuk létre, ezért is becsüljük meg, és ez nagy összetartó erő. Komoly nehézségek árán indultunk. Amíg a férfiak elmentek „sántázni”, azaz a juhok lábát rendbe tenni, nyírni mások állatait, hogy anyagilag boldoguljunk, addig enyém volt otthon a jószág, én legeltettem, délben főztem, elláttam a benti feladatokat, délután megint kimentem, s csak késő este jöttem be, amikor a férfiak is hazaértek. Kellett a pénz, hogy a téli takarmányt is meg tudjuk venni.

Munkamegosztás
„A bárányokat mi, nők neveljük, a papírmunkát én viszem, Laci legeltet, Lajos arat, betakarít, rendezi a szénát, szalmát. Mivel a bárányeladásból van leginkább jövedelem, igyekszünk a lehető legjobban tartani őket, hogy jó legyen a szaporulat. És hát, szeretjük is a juhot, jót akarunk neki.”

Hogyan lett ebből saját gazdaság?

Amíg Laci más juhát hajtotta, én oda is kijártam segíteni, hordtam neki az ebédet. A Jóisten mindig terelgetett, úgy igazította, hogy vehettünk „OTP-re” egy házat, a város szélén az utolsó előttit. Ott volt mindjárt a rét. Akinél Laci utoljára juhász volt, az épp felszámolta a juhait, s mi a gyűjtögetett pénzünkből vettünk magunknak 44 darabot, ez volt 1996-ban. Ma 500–600 közti birkaállományunk van, de mondom, csak úgy ment, hogy a Jóisten velünk volt. Mindig kértem, hogy áldjon meg egy gyermekkel is, mindegy, hogy fiú vagy lány, csak egészséges legyen! 21 évig vártunk türelmesen, s 21-én megszületett Ibikém, aki ma már 13 éves.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Ő egy isteni csoda, mert minden gyermek csoda – nekünk aztán pláne! Sosem voltam hitetlen, de nem is volt akkora hitem, mint amióta ő megfogant.

Mennyire tudnak családi, társasági életet élni, alkalmas erre a mai világban az életformájuk?

Alapból összetartó család voltunk, de a mostani világ bizony széthúzza a családokat. Dr. Molnár Zsolt botanikus ébresztett rá minket, hogy a tudásunkat másokkal is fontos megosztanunk, hogy az utókor számára se vesszen el, mert a juhászság kihalófélben van. Rózsa Péter balmazújvárosi biogazda pedig találkozókat kezdett szervezni a pásztoroknak. Ha tehetjük, elmegyünk azokra a fesztiválokra is, ahol sok pásztor van jelen, ez a társasági életünk.

Pásztorkülső
„Megvan a díszes, ünnepi viseletünk, de nem öltözünk lyukas, szakadt nadrágba a ház körül sem. A férjem, aki a bőrösmunkában nagyon jó, készített a családnak egyforma derékszíjakat, van hozzá egyennadrágunk és kényelmes kockás ingünk is. Azt pedig a legelején megbeszéltük Lacival, hogy ha ő levágatja a bajszát, vagy én a hajamat, akkor nem is kell mondani semmi többet, válunk!”

Milyennek látja belülről a pásztorközösség tagjait?

Ez egy olyan közösség – na, nem azokra gondolok, akik csak beöltöznek a díszes ruhába, hanem az igazi pásztorokra –, amelyikbe, ha odakerül egy kisgyermek vagy egy idős ember, az nem hall csúnya beszédet, és nem is tapossák el, hanem meghallgatják, odafigyelnek rá. Ez a mai világban nagy érték. Ezért hordjuk mi is oda a családból a gyerekeket, hogy ők is megkapják ezt az értékrendet. Büszke emberek is a pásztorok, van egy komoly tartásuk. Szeretnek beszélgetni, s megnyílnak annak, akinek érdemes. A férjemet telefonon is sokan keresik tanácsért, s bár nem szeret telefonálni, mindig segít.

Nehezebb ma pásztornak lenni, mint pár évtizede volt?

A pásztorszakma mindig nehéz volt, hiszen ki vagyunk téve az időjárás viszontagságainak. Ha esik, ha fúj, az állatnak nem mondhatjuk, hogy ma nem eszel, mert rossz idő van.

Persze amilyen szárazság, szinte sivatagi homok van mifelénk mostanában, bár áznánk megint egy hétig! Az emberek, főleg a fiatalok a sok kütyüvel viszont el vannak kényelmesedve, és igencsak meg kell szeretniük ahhoz a szakmát, hogy csinálják is. De van remény, a férjemről film is készült, amire nagyon jó visszajelzések jöttek, ezek is erőt adnak a munkánkhoz. Bár az is különbség, hogy régen mehettünk szinte bármerre az állattal, még örültek is, ha műveletlen területen legeltettünk, ma meg olyan irigyek az emberek, hogy inkább fizetnek a földjük letárcsázásáért, csak be ne tegye oda a lábát senki.  

A pásztorételekről is legendák keringenek. Önök miket főznek és esznek szívesen?

Bármit, ami tartalmas, laktató. És a tanyasi munka meg a sok adminisztráció mellett az sem árt, ha gyors. A férjem egész nap kint van, viszem neki az ebédet, mire megáll delelni a juh. Nyíráskor a nyírók, fogók, gyapjúszedők – akik közé a mi és a sógoromék gyerekei is be vannak fogva – eszik a babgulyást, a töltött káposztát. Sokan hiszik, hogy a juhásznál mindig birkapörkölt van, ami nem igaz! A lányok mondjuk nagyon szeretik, a szülinapjukra a férjem szívesen meg is főzi, ez mindig az ő feladata. De kedvencük a csirkepörkölt is jó kemény nokedlival, sőt mások dicsérik a krumplis tésztámat is házi tésztából, amit mi magunk készítünk a sógornőmmel. Nem járunk mindennap boltba, van minden a tanyán, ellátja hússal a családot.

Hogy látja, lesz majd, aki továbbvigye a családi tradíciót?

Ibolyám azt mondja, szeretné, de ő még csak hatodikos. Lajos lánya pedig 17 éves, ő állatorvosnak készül, de a praxis mellett a gazdaságot is vinné, ami szépen hangzik, de nem lesz egyszerű.

Férfivélemény
„A hölgyek kulcsfontosságúak, nélkülük nehéz lenne, erre mondják: »üss el egy szeget kalapács nélkül!« Igazán jól családban lehet vinni ezt az életformát, az apósom is pásztorember volt, így a feleségemnek sem okozott gondot, hogy ebből fogunk élni. Szerencsés vagyok, benne is ott az állatok szeretete” – mondja Ibolya férje, Sáfián László ebben a cikkben a nők pásztorok melletti szerepéről.

Honnan jött a Nők a pásztorságban csoport ötlete?

A már említett dr. Molnár Zsolt javasolta a spanyol pásztornők közössége mintájára. Engem a férjem mindig nagyra becsült, azt mondta, ha együtt húzzuk az igát, akkor együtt is szórakozunk. Mentünk hát a különböző rendezvényekre, de én ott nem láttam asszonyokat, csak a férfiakat.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Egy idő után a többi férfi pásztor is kezdte elfogadni, hogy mi, nők is részesei vagyunk a munkának, s már ők is hozták a párjukat, feleségüket.

Hozzáteszem, ha nem volt ott az asszony, az azért volt, mert ő állt helyt addig a gazdaságban. A csoporttal már volt két összejövetelünk – egyrészt nekünk is kell a kikapcsolódás, másrészt mindenki tapasztalatára szükségünk van. Már csak azért is, mert a juh mindig tud újat mutatni, nem olyan, mint egy tál, hogy csak leteszem, és holnap is ugyanott, ugyanúgy vár.