Komlóska a Tokaji borvidék és a Zempléni-medence határán fekszik, valami mesebeli határon is túl. Nem csak a történelme, de a ma zajló története is csodákat, meglepetéseket és legendába illő tanulságokat tartalmaz.

Az élni akarás szimbóluma: a mészkő

A „falucska” – hogy magam is csatlakozzam a becézéshez – a Zemplén egyik legfestőibb fekvésű települése, gyakran emlegetik a Zemplén gyöngyszemeként. Határában áll Solymos vára, amelynek egyedülálló szépsége abban rejlik, hogy romos állapotában maradt fenn, tehát valóban azt látjuk és érintjük, amit a középkori vár egykori lakói. Mivel nem építették újjá, Komlóska több ezer éves múltja és mozgalmas jelene között egyfajta „időzárványt” képez, a helyiek csak Pusztavárként emlegetik. Az elnevezés azonban ne tévesszen meg senkit, a puszta mint helyszín mindig is nagy lehetőség volt a csodákra, az izgalmas találkozásokra, a nagy ráismerésekre…

Komlóskáról 600 évvel ezelőttről származnak az első írásos emlékek, de a múltja több mint 5 ezer évre tekint vissza, természeti és kulturális öröksége pedig felbecsülhetetlen.

A helyhez fűződő csodás történetek közül a legrégebbit maguk a kövek mesélik. A középkorban Aranyos Komlóskának nevezett településen 1400 körül aranyat bányásztak, később viszont a helyi mészégető tevékenység ejtette ámulatba a geológusokat. A Komlóskát körülölelő Zempléni-hegység vulkanikus eredetű, mészkövet találni benne tehát ugyanannyira rejtélyes, mint aranyat. A vulkáni működés azonban sajátos módon a Bolhás-lejtőnek nevezett részen hosszanti hasadékokat alakított ki, amelyekben a forróvizes oldatok mészkőalapanyag-teléreket hagytak hátra, ezeket pedig a helyiek kibányászták, és mészkövet égettek belőlük. A maroknyi kis közösség élni akarásának egyik szimbóluma ez: a magma és hamu fölött élve mészkövet égettek, házakat építettek.

Mélyről kapaszkodtak vissza

Komlóska nemzetiségi falu, a magyarországi kicsiny ruszin közösség egyik központja, és ma is a hagyományaiban él. Több mint negyven egyházi és hagyományos ünnepük van évente, mint például a tavaszköszöntő óriási tábortűz, a gyógynövények megáldásának ünnepe, vagy a vízszentelés, amely ebben a faluban januárban zajlik – a zajlást szó szerint értve, hiszen a vizet a határban csörgedező patakban szentelik meg. Minden ünnephez külön étel társul.

Jellegzetes böjti étel itt a savanyú gombaleves, amelyet ők savanyú káposztával főznek, de a böjt elmúltával, miután este feljön a Hajnalcsillag, kolbászkarikákkal is kiegészítenek.

Szintén hagyományos étel a túrós vagy mákos bobajka, amelynek elkészítése a tészta „söndörgetése” és körömnyi darabkákra vágása után kezdődik.

A nemzetiségi kis közösség élete Trianon után hanyatlásnak indult. A világháborút követően az egész országban egyfajta erőszakos magyarosítási folyamat indult meg, és az akkori rendszer beolvasztotta az egyedi ruszin nyelvet a szlovák tájnyelvek csoportjába. Az akkori ruszin óvodások a helyi intézményben szlovák nyelvet tanultak… Sok fiatal, gyerekes családot 1948-ban kitelepítettek. A falut ebben az időben lényegében felszámolásra ítélték, élhetetlenné is vált a helyi szolgáltatások megszűnése miatt. Tilos volt itt telket venni, és új munkahelyeket sem tudtak teremteni. A lakosság száma ekkor 500 fő alá csökkent, a jövőbe vetett hitük és reményük is megingott.

A rendszerváltozás után Komlóska visszakapta az önrendelkezési jogát, és élni is tudott vele. A falu programot alakított ki a túlélésre, amelyben szerepet kapott a helyi vendégszeretet, a hagyományok, Komlóska nevének védjeggyé válása, a saját termékek létrehozása. Komoly közmunkaprogramot szerveztek, szolgáltatásokat üzemeltettek, és azóta is folyamatosan munkahelyeket teremtenek.

Kép

Kép: Wikipédia

 Sikerek az elmúlt évtizedben

Komlóskára egy időben több mint száz vállalkozás volt bejelentve a kedvező adózási feltételek miatt, és a közösség ma már erősen megáll a saját lábán. Az egymásrautaltságuk és az önállósági igényük hatalmas eredményekig vitte őket: 2013-ban a magyar falumegújítás bajnokai lettek, örökös öko-falu minősítést szereztek. 2014-ben nyílt meg az ország legkisebb nemzetiségi iskolája a faluban, öt tanulóval a padokban.

Köteles László, a fiatal polgármester több mint húsz évig küzdött azért az álmáért, hogy a kis ruszin közösség továbbra is megőrizhesse népi hagyományait, saját nyelvét, létjogosultságát.

Itt, Komlóskán valósult meg az első falusi bölcsőde, az ország legkisebb falusi óvodája és iskolája, amelyekben ruszin nyelvet és hagyományt is tanítanak. A mindennapos testnevelés az iskolában hetente egyszer úszás, néhányszor túrázás, hegymászás, télen többször is szánkózás formájában valósulhatott meg, és egyedi tantervet készítettek minden diákjuknak. Évek óta sikerrel küzdenek a kisfalvak jogaiért, pert nyertek annak ügyében, hogy saját postájuk és hivataluk legyen, ezzel is két munkahelyet nyerve a falunak. Több országos méretű mozgalmat is ők kezdeményeztek, ilyen a Nemzeti Zarándoklat vagy az Engesztelési Zarándoklat, amelynek a társadalmi megbékélés, megtisztulás, a lelki megújulás a kitűzött célja.

Nem adják meg magukat a sorsnak

Komlóska egyetlen utcából áll, de több ezer évet képvisel. Itt még hallhatunk élő ruszin beszédet, a porták szépek, gondozottak, minden szeglet tele van virággal. A faluban sehol nincs szemét, viszont van egy tiszta mosdó a turistáknak, amely mindig nyitva áll. A Ruszin Tájház, amely a falu kulturális ékessége, az utca közepén található, tapasztott falú, nádfedeles épület, amely eredetileg valóban lakóházként működött. Egész Magyarországon csak itt maradt meg eredeti formájában a kabolás kemence a mellé épített masinával, amely azt a célt szolgálta, hogy a tűzhely lángja ne csaphasson fel a nyitott kéménybe.

Komlóska gyönyörű látványossága a gazdag kivitelezésű görögkatolikus temploma, amelynek oltárképe a mennybemenetelnek van szentelve. Az ajtón belépve rögtön mintegy belépünk a képbe, és a csöndes helyen megpihenve részesei lehetünk Jézus menybemenetelének. A padokban itt-ott népviseletbe öltözött asszonyokat láthatunk, vagy fiatal, szalaggal átfont hajú lányokat.

A falu szélén túl, a határban kecskék legelnek, és felnézve látható, ahogy körülölel minket a Szkalka, a Barlang-hegy, a Tölgyesbérc, a Hollós-tető és a Pusztavár. Komlóska csillagtúrák gyakori kiindulási helyszíne, és a Sólyombérc is ismert sziklamászás-gyakorló hely.

Kép

Komlóska vára - Kép: Wikipédia

Köteles László 2021 áprilisában, 48 évesen sajnos elhunyt, a helyi iskola azóta bezárt. A polgármester azonban örökségét és álmait hátrahagyta a falujának, és a helyiek ma sem adják meg magukat a sorsnak. 

Én ilyennek szeretem látni ezt a parányi falut. Vörös dáliák, virágzó rózsabokrok mindenütt. Alatta a vulkáni kőzet, fölötte az ég...

Már az ókorban is szőrtelenítettek

A női testszőrzet eltávolításának gyakorlata az ókori Egyiptom és Róma idejére vezethető vissza. Az egyiptomiak sok szépségrituálénak voltak előfutárai évezredek távlatából is, de különösen a testük szőrtelenítésével foglalkoztak sokat. Az ókori egyiptomi nők tengeri kagylókkal, habkővel, méhviasz- és cukoralapú viasszal távolították el a teljes testszőrzetüket, ebbe beletartozott a hajuk lenyírása is a fejükről.

Az első, rézből készült borotvákat is Egyiptomban és Indiában használták i.e. 3000 körül.

A test teljes szőrtelenítése nemcsak a kor szépséggel kapcsolatos felfogását tükrözte, de a tetűfertőzés kezelésére is szolgált, amely elterjedt probléma volt az észak-afrikai régióban is. Az eltávolított hajat gyakran núbiai parókára cserélték, amelyet könnyebben karbantarthatónak és divatosnak tartottak.

Az időszámításunk előtti Rómában a felsőbb osztálybeli gazdag nők és férfiak a test teljes szőrtelenítésével jelezték, hogy az elithez tartoznak. A szeméremszőrzetet az egyiptomiakhoz hasonlóan civilizálatlan dolognak tekintették, ezért sok híres görög és római szobor, festmény szőrtelenül ábrázolja az ideális alakokat. A nők és a férfiak egyaránt csipeszekkel, habkővel és viasszal szőrtelenítettek, illetve az ókorban népszerű volt egy erősen koptató hatású szőrtelenítőpaszta, amely oltott mész, víz, fahamu és sárga festék (arzén-triszulfid) keverékéből állt. India és Irán egyes részein ezt a keveréket vajibtnek hívják, és most is használják a szeméremszőrzet eltávolítására. Más kultúrákban az éretlen olajbogyóból kivont olajat (amely még nem érte el a természetes érettségi foka egyharmadát) használták a testszőrzet eltávolítására.

A fejborotválástól az elektrolízisig

A középkorban a legtöbb kultúrában, így a keresztény nőktől is azt várták, hogy nőiességük megnyilvánulásaként hagyják hosszúra nőni a hajukat. Az arc volt az egyetlen olyan terület, ahol a szőrnövekedést kifejezetten csúnyának tartották, ezért a 14. századi hölgyek még a homlok tetején, a hajas fejbőrnél is visszaborotválták a hajat, hogy nagyobbnak tűnjön a homlok, és oválisabb formát kapjon az arcuk.

A 16. század közepétől I. Erzsébet királynő tette divattá a szemöldök eltávolítását, a kopaszra nyírt fej pedig lehetővé tette az előkelő nők számára, hogy rikító parókát vagy fejfedőt viseljenek, ami akkoriban nagyon divatosnak számított.

A fejborotválás egy igen fáradságos napi rutin volt, ráadásul a testszőrzetet is el kellett távolítaniuk, hogy vonzóbbnak és tisztábbnak tűnjenek. Számos eljárást használtak, köztük dióolajat, ammóniát (amelyet macskák vizeletéből nyertek) és ecetet. Amikor I. Erzsébet elkezdte eperszőkére festeni a haját és a szemöldökét is (már ami megmaradt), persze rengeteg nő utánozta, néhányan még kénsavval kevert rebarbaralevet is használtak a szemöldökükön és a szempillájukon a tökéletes végeredményért.

A 18. század végén megjelent a szőrtelenítés civilizáltabb formája, amikor Jean Jacques Perret, egy francia borbély a „Pogonotómia, avagy A borotválkozás megtanulásának művészete” című kiadvány szerzője 1760-ban megalkotta az első egyenes borotvát férfiaknak, hogy biztonságosan leborotválhassák a szakállukat, és ne vágják el véletlenül se a torkukat. Akkoriban sem az európai, sem az amerikai nők nem tartották fontosnak a szőrtelenítést, ám a korabeli dokumentumok szerint a biztonságos borotvát elkezdték nők is használni. Néhány évvel később, az 1800-as évek közeledtével a házi készítésű krémeket felváltották az ipari krémek, amelyekhez kezdetben egy olyan veszélyes összetevőt használtak, amit az állati bőrök szőrének eltávolítására is alkalmaztak húsüzemekben.

1844-re dr. François Xavier Gouraud megalkotta az egyik első szőrtelenítőkrémet Poudre Subtile néven.

Ennek ellenére a korábbi szőrtelenítők a 20. században is népszerűek maradtak, még akkor is, ha megnyomoríthatták, megvakíthatták, vagy akár meg is ölték az ezeket használó nőket.

Bár 1875-ben feltalálták az elektrolízis eljárást – amely során az akkumulátorhoz csatlakoztatott tűt egyenesen a hajgyökérbe vagy a szőrtüszőbe helyezték, hogy áramütéssel elpusztítsák azt –, ez azonban rendkívül fájdalmas volt, és nem is túl hatékony, így nem alkalmazták hosszú ideig.

A testszőrzet szerepe a párválasztásban

Csak a 19. század végén kezdtek el a nők Európában és Amerikában a szőrtelenítésről a személyes higiéniájuk részeként gondolkodni. Rebecca Herzig, a maine-i Bates College gender- és szexualitáskutató professzora szerint mindez Charles Darwin 1871-ben megjelent könyvére vezethető vissza, amelynek címe „Az ember származása és a nemi kiválasztás”. Darwin könyve számos evolúciós téma között tárgyalja a nők domináns szerepét a párválasztásban, továbbá a testszőrzet szerepét is, amelyet a primitív ősökkel és a korábbi, kevésbé fejlett közösségekhez való atavisztikus visszatéréssel társít. Más 19. századi orvosok és tudományos szakértők a szőrösséget egyenesen szexuális túlzásokhoz, betegségek patológiájához, őrültséghez és bűnözői hajlamhoz kezdték hozzárendelni. Ezeket a jelentéseket leginkább a nők, nem pedig a férfiak testszőrzetére vonatkoztatták a 19. században, s az üzenetük az volt, hogy a kevésbé szőrös nő szexuálisan vonzóbb.

A női testszőrzet így a párválasztási verseny kérdése lett.

Az 1900-as évek elején a felső- és középosztálybeli fehér amerikai nők a sima bőrt már a kívánatos nőiességgel társították. A női testszőrzetet visszataszítónak tartották, a szőrtelenítés pedig módot adott arra, hogy elkülönüljenek a durvább emberektől, az alsóbb osztálytól és a bevándorlóktól. A szőrtelenítést három különböző iparág ösztönözte: a női divatipar, a férfi szőrtelenítőipar és a női magazinipar, amelyek mindegyike felismerte a nők új fogyasztói szerepét, és igyekezett profitálni belőle. Először a ruhák szegélyvonala emelkedett, ami a szőrös lábak felfedésével fenyegetett. Aztán ujjatlan ruhadarabok jelentek meg fedetlen karokkal. Az 1900-as évek eleji divatban a végtagok szabaddá válása arra kényszerítette a nőket, hogy borotválják a hónaljukat és a lábukat. Az 1907-ben megjelent X-Bazin szőrtelenítőpor hirdetése egyenesen azt ígérte, hogy eltávolítja „az arcon, a nyakon és a karokon a megalázó szőrnövekedést”.

Kép

Szőrtelenítés a '20-as években

Hónalj- és bikiniforradalom

1910-ben megnyíltak az első szépészeti röntgenszalonok, amelyekben a szőrös területeket hetente egyszer, hónapokon keresztül négyperces röntgensugárzásnak tették ki, ami hihetetlenül veszélyes mértékű sugárterhelés volt – erről persze akkor még nem tudott a nyilvánosság. Ezek a kezelések rákot és mindenféle egyéb, sugárzással összefüggő betegséget okoztak, amelyek közül néhány halálos is volt.

Ráadásul ezek a szalonok a munkásosztálybeli nőket célozták meg, akik azt remélték, hogy ha szőrtelennek néznek ki, az segít nekik a jobb állások megszerzésében.

A Harper's Bazaar volt a női magazinok közül az első, amely egy 1914-ben debütált kampányban olyan szőrtelenítési hirdetéseket jelentetett meg, ahol egy nő felemelt karral és csupasz hónaljjal látható. Ahogy a karok és lábak egyre láthatóbbá váltak, a Gillette cég megalkotta a Milady Décolleté nevű, kifejezetten nők számára készült biztonságos borotvát, amelynek reklámjaként 1915-ben elindított egy hónaljszőrzet elleni kampányt, hogy a hónalj „fehér és sima” maradjon. A Remington cég 1940-ben kezdte árulni az első elektromos női borotvát, miután a férfi verzió már sikeres volt. A háború okozta nejlonhiány miatt még több szőrtelenítési termék és technika került a piacra, mivel a nők gyakrabban kényszerültek harisnya nélkül megjelenni.

A bikini 1946-os bevezetésével a nők elkezdték nyírni a szeméremszőrzetüket. Az 1950-es években a Playboy magazin teljesen borotvált, gyéren öltözött modelleket mutatott be szexi fehérneműbe öltöztetve, akik hamar az ideális megjelenés mércéivé váltak. Ekkor a szőrtelenítés már nyilvánosan elfogadottá vált, ám mivel sok szőrtelenítőkrém még mindig irritálta a bőrt, a nők leginkább a borotvára hagyatkoztak lábuk és hónaljuk szőrtelenítését illetően.

Feminista trendek, közel-keleti higiénia

A viaszcsíkok az 1960-as években mutatkoztak be, és hamar nagyon népszerűvé váltak a karok és lábak szőrtelenítésében, különösen Raquel Welch filmje után, amelyben a kor szexidolja egy szarvasbőr bikiniben látható. A szőrtelenítés népszerűsége előkészítette a miniszoknya megjelenését is ebben az évtizedben, s 1964-re az amerikai nők 98 százaléka már rendszeresen borotválta a lábát. A szépségipar közben ismét visszatért a közel egy évszázada megjelent elektrolízises eljáráshoz, de a bőrkárosító hatása nem változott, így újra felhagytak vele. A hetvenes években azonban a tranzisztoros berendezések kifejlesztésével megbízhatóbbá és biztonságosabbá vált az eljárás, s az egyik legnépszerűbb szépségápolási szolgáltatássá tették. Ugyanakkor éppen akkoriban, a „Peace and love” időszakában, amikor megerősödtek a feminista mozgalmak is, a nő au natural (természetes) alakja is hódított, aki a szeméremszőrzetét dúsan hagyja.

1987-ben hét brazil nővér szalont nyitott New Yorkban J. Sisters néven, és divatba hozták az úgynevezett brazil gyantázást, ami a teljes női test, annak minden apró részlete szőrtelenítését jelenti, és hagyományosan sokáig a Coco de Mono fából kinyert anyaggal végezték.

A közel-keleti társadalmakban (Libanonban, Palesztinában, Törökországban, Egyiptomban) a női és férfi hónaljszőrzet és szeméremszőrzet rendszeres nyírását vagy eltávolítását a személyes higiénia részének tekintik. A fiatal lányok és a hajadon nők megőrzik testszőrzetüket röviddel a házasságkötés előttig, amikor az egész testet nyaktól lefelé leszőrtelenítik cukorgyantával. Ezt a férj iránti tisztelet jelének tartják, mivel csakis a szőrtelen bőrt tartják tisztának és szépnek.

Forrás:

• https://womensmuseum.wordpress.com/2017/11/22/the-history-of-female-hair-removal/
• https://en.wikipedia.org/wiki/Hair_removal
• https://www.elle.com/beauty/makeup-skin-care/tips/g8155/history-of-hair-removal/?slide=11
• https://www.vidasleek.com/blogs/blogs/a-brief-history-of-body-hair
• https://comedy.com/news/a-quick-but-not-painless-history-of-female-hair-removal

A szörnyűségek előszele

Az észak-hollandiai Haarlem városában állt egy kis órásüzlet, amely 1937-ben már 100 éve a ten Boom családé volt. A bolt kedves tulajdonosát a városban sokan ismerték és szerették. Casper ten Boom 4 saját és 11 fogadott gyermeket nevelt fel, és híres volt a nagylelkűségéről. A nagy szakállú pátriárka kedves természetét örökölte lánya, Cornelia ten Boom. Corrie-nak, ahogy a család nevezte, életrajza szerint egyszerű és boldog gyermekkora volt. A kislányt szeretetben nevelték, az otthonuk mindig vendégektől volt hangos. A ten Boomok protestánsok voltak, Corrie egyik nagynénje keresztény röpiratokat írt, édesapja pedig nagyon szeretett teológiai vitákat folytatni különösen zsidó kereskedőkkel, és minden egyes nap leült a család Bibliát olvasni. Bár az apa nem végzett egyetemet, öt nyelven olvasott, és a gyermekeit is mind a tudás szeretetére nevelte. Corrie bátyja, Willem református lelkész lett.

Corrie ten Boom élete egészen a második világháborúig egyszerű és nyugodt mederben folyt. Miután fiatal lányként a szerelme szülei nyomására más nőt választott feleségül, Corrie elfogadta, hogy soha nem fog férjhez menni. Órákat javított, végezte a vállalkozásuk könyvelését, szellemi fogyatékosoknak tartott istentiszteleteket, testvérei gyermekeit tanította zongorázni, és sok-sok barátjukat fogadta a boltban. Az édesanyjuk halála után Corrie és idősebb nővére, Betsie egyedül maradtak a házban az édesapjukkal, miután két testvérük és a nevelt gyerekek is megházasodtak és elköltöztek. Nem is sejtették, hogy életük hamarosan gyökeresen megváltozik.

A ten Boom családhoz eljutott Hitler híre, de Corrie leírja, hogy naivan azt gondolták, a németek előbb-utóbb le fogják váltani. Sok német üzlettársuk volt, és az első jele a közelgő szörnyűségeknek akkor érte el őket, amikor német-zsidó menekültek kezdtek felbukkanni Haarlemben.

Corrie bátyja, Willem református lelkészként fenntartott egy öregek otthonát zsidók számára, amelybe egyre több fiatal menekült érkezett.

Zsidó üzlettársaik elkezdtek megfogyatkozni, és egy német segédjüket kénytelenek voltak elküldeni, miután a náci érzületű férfi terrorizálta az egyik idős – és ezért a német fiatalember szemében – „haszontalan” alkalmazottat.

Egy nem szokványos ellenálló

1940-ben Németország megszállta a szomszédos Hollandiát. Jaap W. Focke leírja a hollandiai zsidómentés egy epizódjáról írt művében, hogy az ország számára hatalmas sokk volt a megszállás. Mindössze négy nap alatt véget ért a küzdelem, a királynő és a kormány Londonba menekült, és a nácik átvették a civil irányítást. A rádiókat be kellett szolgáltatni, az újságok csak propagandahíreket közöltek, és szinte azonnal a megszállás után elindultak a zsidóellenes törvények. A ten Boom családnak sok zsidó barátja volt, és Corrie leírja, milyen megütközve tapasztalták, hogy sok holland mennyire könnyen átadta magát az antiszemitizmusnak. Corrie édesapjával gyakran beszélgetett arról, hogyan tudnának segíteni a barátiaknak. 1941-ben az utcájukban a németek kifosztottak egy zsidó tulajdonú szőrmekereskedést.

A kereskedés tulajdonosait Willem segítségével – aki már a háború eleje óta segített zsidó menekülteket – vidéki búvóhelyre juttatták. Így kezdődött Corrie ten Boom részvétele az életmentésben.

Corrie-nak komoly dilemmát jelentett, hogy a náci törvények megszegése és az ellenállás olyan dolgokra kényszeríthetik, amelyeket korábban helytelennek tartott volna. Ahogy a háború haladt, a német megszállók is egyre kevésbé próbálták a barátságos arcukat mutatni. Egyre több fiatalt vittek el kényszermunkára, és Focke leírja, hogy a zsidókat már 1941-ben elkezdték deportálni a buchenwaldi és a mauthauseni koncentrációs táborokba, még mielőtt a „végső megoldás” megkezdődött volna. 140 ezer zsidó élt Hollandiában, és a holland ellenállás igyekezett minél több embert elbújtatni, azonban így is mindössze 25 százalékuk élte túl a háborút.

Miután ten Boomék több családon segítettek, elterjedt a házuk címe, és egyre több menekülő bukkant fel náluk. Az életrajz leírja, hogy a mentés nem volt egyszerű, hamis iratokra volt szükség, élelmiszerjegyeket kellett szerezni, és ahogy egyre több ember érkezett, egyre több volt a különleges igény is. Corrie és családja azonban a fél várost ismerte, mintha egész életükben arra készültek volna, hogy ha eljön a nap, bárkin segíteni tudnak.

A munka olyan komollyá vált, hogy a holland ellenállás felvette velük a kapcsolatot.

Azt tanácsolták, hogy hozzanak létre a házukban egy titkos szobát, hogy az éppen náluk rejtőző emberek razzia esetén el tudjanak bújni. A rejtekhelyet éppen Corrie szobájában építették meg, és innentől kezdve gyakorlatozni kezdtek, hogy a Gestapo érkezése esetén mindenki időben a búvóhelyre érjen.

A háború leleplezte az emberek igazi természetét: sok ember, akitől segítséget kértek, nem segített, mások pedig meglepetésre igen. Corrie említ egy epizódot, amikor egy lelkésztől kérték, hogy rejtsen el egy fiatal anyukát és a kisbabáját, de a férfi kijelentette, hogy nem hal meg értük. Majdnem másfél éven át úgy tűnt, senki nem sejti, mi történik a házban, aztán egy nap meghívást kapott a rendőrfőnöktől, aki, mint kiderült mindent tudott a mentési akcióikról, és szimpatizált az ellenállással. Azonban ez az epizód nyilvánvalóvá tette, hogy a városban számtalan embernek lehet tudomása arról, mi folyik az órásüzletben.

1944 februárjában tört rájuk a Gestapo, ekkor 7 embert bújtattak maguknál, és mind időben elbújtak a rejtekhelyen. Corrie-t, édesapját és nővérét is letartóztatták, de a rejtekhelyet nem találták meg.

Veszteségek után is tettre készen

Casper ten Boom alig egy héttel a letartóztatása után meghalt, a lányai a börtönben hallották a hírt. Az életrajzból kiderül, hogy az idős férfit eredetileg el akarta engedni a Gestapo azzal a feltétellel, hogy „nem folytatja a tevékenységét”, mire ő azt válaszolta: „Ha ma hazamegyek, holnap be fogom fogadni azt, aki a bajban az ajtómon kopogtat”.

Corrie mélyen hívő volt, akinek minden döntését megelőzte az ima, és még ellenállóként is igyekezett, hogy minél kevesebbet kelljen hazudnia. Még a kihallgatásai során is igyekezett a Bibliáról és Jézusról beszélni. Erős hite átsegítette őt a nehéz helyzeteken, azonban a koncentrációs tábor minden korábbi nehézséget felülírt. A nővéreket először Vughtba vitték, majd Ravensbrückbe a nácik hírhedt, kimondottan nők számára épített táborába. Ravensbrück embertelen körülményei az ötvenes éveikben járó ten Boom nővérek számára különösen nagy kihívást jelentettek. Az éhezés, a folyamatos megaláztatás, a betegségek közepette a táborba belopott Bibliában leltek menedékre. Corrie nővére, Betsie 1944 decemberében meghalt a táborban. Corrie-val néhány nappal testvére halála után váratlanul közölték, hogy szabadon bocsátják.

Évekkel később, amikor egy csoport tagjaként újra járt a koncentrációs táborban, megtudta, hogy „adminisztrációs hiba” következtében engedték el, és egy héttel a távozása után gázkamrába küldték a középkorú nőket.

Corrie ten Boom soványan és meggyötörten tért haza Haarlembe. Tevékenységre vágyott, és úgy döntött, rehabilitációs otthonokat nyit, ahol a háború lelki sebeit gyógyítják. Hosszú élete végéig a megbékélést hirdette az egykori harcoló felek, valamint az üldözők és az áldozatok között. A hatvanas évek végén találkozott Elisabeth és John Sherrillel, akik segítségével megírta önéletrajzát, amely világszerte ismertté tette. 1983-ban, 93 esztendősen hunyt el.

Források:

• Corrie ten Boom – John és Elizabeth Sherill: A menedék, Harmat Kiadó, Budapest, 2019 (A magyar szöveget gondozta: Szűcs Teri)
• Jaap W. Focke: „1940 to 1942: Occupation, oppression, persecution” in Machseh Lajesoumim: A Jewish Orphanage in the City of Leiden, 1890-1943, JStor,
• https://www.jstor.org/stable/j.ctv1zvccg1.12ú
• https://encyclopedia.ushmm.org/content/en/article/ravensbrueck
• https://www.yadvashem.org/righteous/statistics.html
• https://encyclopedia.ushmm.org/content/en/article/the-netherlands

Annamari 14 évesen észlelte magán először a vörös kiütéseket zuhanyzás közben. Arra gondolt, hogy a kis faluban, ahol lakott, rossz minőségű a víz. Ám idővel a testápolókra is ugyanígy reagált a bőre, és nem bírta abbahagyni a vakarózást. Ha mosogatott, a karja teljesen kivörösödött, minél melegebb volt a víz, annál erőteljesebben jelentkezett a csalánkiütésszerű tünet.

Nyáron a fokozott izzadás is ugyanezt váltja ki nála, ami azért is kellemetlen, mert az emberek ilyenkor arról kérdezgetik, fertőző-e.

Rengeteg gyógymódot kipróbált otthon, például az almaecetes borogatást, de semmi nem használt.

„Nem olyan ez, mint a dióallergia, hogy anafilaxiás sokkal járna, de rettenetesen szenvedek tőle. Budapesten nemrégiben kivizsgáltak, és azt mondták, vízallergiám van. Elkeseredtem, amikor közölték, hogy jelenleg nincs rá gyógymód. Allergiagyógyszert írtak fel, de a fájdalom és a viszketés még mindig a mindennapjaim része. Az egész korábbi életmódomat meg kellett változtatnom. Az egyetlen jó hír, hogy találtam egy olyan testápolót, amely extrém száraz bőrre való, nagyon zsíros az állaga, és így nem irritál” – meséli a lány.

Az orvostudomány tanácstalanul áll a betegség előtt

„A víz okozta csalánkiütés – más néven vízallergia – a csalánkiütés (urticaria) egy ritka fajtája. Vízzel történő érintkezést követően vörös kiütések jelennek meg a bőrön, ami viszketéssel és égő érzéssel társul. A törölközést követően a bőrtünetek 30-60 percen belül kezdenek halványodni.

Van, hogy ugyanilyen allergiás reakció történik, ha a beteg bőre esővízzel, könnyel, hóval vagy izzadsággal érintkezik, sőt tudunk olyan súlyosabb esetekről is, amikor a beteg vizet inni sem tud, mert a szájával érintkezve az is tüneteket okoz.

Az érintettek számára is léteznek azért olyan italok, amiket tünetmentesen képesek fogyasztani, de hogy miért éppen azt (egyik külföldi beteg esetében például a diétás kóla, egy másiknál a tej vált be), annak még nem tudjuk az okát” – magyarázza Dr. Csiki Árpád háziorvos.

Víz helyett kólát isznak, és a majonézt is kerülik

Michaela Dutton mindennapjai még Annamariénál is fájdalmasabbak: attól is ég az arca, ha könnycseppek gördülnek le rajta, ha pedig vizet inna, kiütések jelennének meg a szája körül, nyelési és légzési nehézségekkel küzdene. Hogy mindezt elkerülje, folyamatosan nézi a különböző italok és ételek címkéit, hogy a lehető legkevesebb vizet vigye a szervezetébe.

A magyar származású, de 2007 óta Amerikában élő Valentina Bones először tinédzserként észlelte a tüneteket magán. A saját izzadsága, a megevett gyümölcsök leve vagy az állatok nyála is veszélyt jelenthet számára, zuhanyozni pedig maximum 3 percig képes, és akkor is csak minél hidegebb vízben, mert úgy kevésbé fájdalmas.

„Ha párás a levegő, vagy ha esik az eső, nem mozdulok ki itthonról.

Esti egyetemre járok, mert akkor nem olyan fülledt a tanterem, és mindig van nálam olyan ruhadarab, amellyel el tudom takarni az alkalomadtán jelentkező kiütéseimet.

Egyébként, ha majonézt ennék vagy kennék magamra, az ugyanúgy allergiás reakciót váltana ki” – avat be a lány, aki missziójának érzi, hogy a saját YouTube csatornáján is beszéljen a ritka betegségéről.

Szégyentől a depresszióig

Amikor allergiás reakciót tapasztalunk, az immunrendszerünk hisztamint szabadít fel az allergén anyaggal szembeni küzdelemben. Egyesek úgy vélik, sokkal inkább a vízben előforduló vegyi adalékanyagok, például a klór, okozzák ezt a reakciót, nem pedig magával a vízzel való érintkezés, de ezek csak feltételezések. A kutatók még dolgoznak azon, hogy a vízallergia pontos okát meghatározzák.

„Egy biztos: a vízallergia nem fertőz” – mondja Csiki doktor, majd hozzáteszi, fontos, hogy a vízallergiától szenvedő páciensek bőre a lehető legkevesebbszer érintkezzen vízzel, viseljenek könnyű ruházatot nyáron, és változtassanak az étrendjükön is, vagyis vonják ki a magas víztartalmú élelmiszereket.

Egy ilyen életmódváltás komoly odafigyelést igényel, s néha pont ez az, ami depresszióhoz és vízfóbiához vezethet.

„Ha valakinél a vízallergia súlyos esete áll fenn, akkor EpiPen használatára lehet szükség. Az EpiPen epinephrine hatóanyagot, más néven adrenalint tartalmaz. Ezt kizárólag súlyos allergiás reakció esetén alkalmazzák” – tudjuk meg az orvostól.

Út az ég felé

Akad olykor olyan pillanat az ember életében, amikor átértékeli a korábban könnyelműen meghozott döntését. Ilyen az a perc is, amikor Horváth Tamással, a Belvárosi Építő Kft. főépítésvezetőjével és Rokolya Péterrel, az esztergomi Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Főszékesegyház kulturális és turisztikai menedzserével elindulunk a bazilika kupolájához tartó lift felé. A felvonó ugyanis nem az épület belsejében tör a magasba, hanem a bazilika oldalának támaszkodva halad egy függőleges sínen. 32 méter magasba.

Nagy megkönnyebbülés, amikor a szél által kissé meg-meglökött szerkezettel felérünk a kupola alapzatához.

Ám itt kiderül: csak pár pillanatra szakítjuk meg az utunkat, tudniillik átszállunk egy másik liftbe, amely 64 méternél is magasabbra visz.

Egészen pontosan oda, ahol a kupola rézhéjazata kezdődik.

A kivitelezőknek nagyjából 70 méteres magasságban kellett berendezniük egy bádogosműhelyt, a feltekercselt rézből ugyanis egyenként kell kivágni a 0,8 milliméter vastag lemezeket, majd felhelyezni a rácsozatra. Minden egyes rézlemez egyedi méretű.

A kupola felületének egynyolcadánál nagyobb részt a kivitelező nem nyithat ki. A kupola teljes felülete 144 cikkből áll, vagyis egyidőben 18 lehet fedetlenül. A munkát egy éve kezdték, és eddig a felével végeztek, mondja Horváth Tamás. Megállapítjuk, a rézborítás cseréje rendkívül sziszifuszi munka.

Háborús célpont volt

Egy szűk nyíláson belépve a kupola belső terébe, sejtelmes félhomály és vadgalambok fogadnak. A hívek fölött pompázó, stukkókkal díszített belső kupolát egy vízhatlan PVC-lemezzel védik a csapadéktól – mivel a rézlemezek cseréje mellett az azokat tartó acélszerkezetet is megerősítik. A rozsdamentes kiegészítő acélszerkezet több mint tíztonnás. A régi is megmarad mellette, hiszen menet közben az tartja a kupolaszerkezetet.

Kép

Kép: Velkei Tamás

A régi rácsozat négyrétegű korrózióvédelmi mázolását a kutatások során feltárt (eredeti) szín utánzásával acélkékre festették. Mellette az új rácsozat barna színt kap. Körbemegyünk a kupolában, egy helyen éppen homokfúvással takarítják a rácsos tartó vaselemeit.

A régi rácsszerkezet a figyelmes szemnek egyéb titkokat is elárul a bazilika (s egyben Magyarország) történetéről. Rokolya Péter több második világháborús golyó- és repesznyomra hívja fel a figyelmem. A nagy világégés során a magyar haderő légvédelmi egységet telepített a bazilika kupolájába, amely a támadó szovjet csapatoknak kitűnően bemérhető célpontot jelentetett.

A harcok során sok találatot kapott a kupola, a felújítás közben találtak egy fel nem robbant gránátot is, a bazilika keresztjének restaurálásakor pedig az ott talált időkapszulában bukkantak a régészek egy repeszdarabra.

Mérnöki bravúr

Visszatérünk a lifttel a kupola talapzatához, ahol belépünk a belső kupolába. Egy hatalmas állványzaton kezdjük meg hosszú, fémlépcsőkön vezető utunkat a különböző szintekig. Az állványzat érdekessége, hogy kivitelezése során olyan technológiát alkalmaztak, amelyet csupán tavaly engedélyeztettek, egészen addig Magyarországon nem alkalmazták.

A négyzetalapú, teherhordó acélvázat a talajszinten építették meg, amit felemeltek a kupola párkányzatáig, nagyjából 40 méter magasságba. Ott a négy tamburablakon keresztül rögzítették, kitalpalva a tetőzetre. Az így létrejött plató felett állványozták be a kupolát belülről, három állványrendszer egybeapplikálásával. A mérnöki bravúrnak számító fémszerkezet 100 tonnát nyom.

Ez a szerkezet teszi lehetővé, hogy a liturgikus élet folyamatos maradjon, alkalmazásával nem kellett a magyar „Szent Péter-bazilikát” bezárni a hívek és a turisták előtt. Alattunk egy kifeszített zöld háló látható, amikor megkérdezem, mi célt szolgál, Horváth Tamás azt feleli: ha valaki véletlenül leesne az állványzatról, az életvédelmi háló megóvja az életét… Szerencsére erre eddig nem került sor.

A kupola íves felületeinek restaurálása gyakorlatilag a végéhez ért, pótolták és kiegészítették, valamint átfestették a stukkókat, emellett az aranyozás is megtisztult és megújult.

Vakító fényesség

Amikor ideérünk, a lélegzetem is elakad a látványtól: aranyban pompáznak a gyönyörű stukkók. És ami külön büszkeséggel tölt el, az az, hogy Rokolya Péter szerint valószínűleg nagyon kevesek láthatják a díszítőelemeket ilyen közelről az elkövetkezendő száz évben.

Kép

Kép: Velkei Tamás

Az olasz Piacenti cég munkatársait figyelhetjük munka közben, akik már az utolsó simításokat végzik a belső kupola felújításán. S hogy mit keresnek az olasz restaurátorok egy magyar műemlék munkálatainál? A válasz egyszerű: az országban jelenleg számos helyen zajlik műemlékek felújítása, ezért egyszerűen nincs elég magyar restaurátor a nagy szaktudást igénylő munkálatokhoz.

Amíg várjuk a liftet, megtudom azt is: a bazilika felújítása ütemterv szerint halad, készül a kupola körbejáró részének és szoknyájának fedése, illetve az ahhoz kapcsolódó ereszcsatornák, levezető csapadékejtőcsövek. A kupola oszlopainak restaurálása is folyamatosan zajlik, megtisztították az oszlopok lábazatát, új festést kap a homlokzat és az oszlopok egyaránt.

A bazilika tetejét díszítő kereszt már új aranyrétegben pompázik, ami úgy veri vissza a napsugarakat, hogy kilométerekről látható a vakító fényessége.

A sikertörténet folytatódik

Török Csaba atya, címzetes prépost, főiskolai tanár, plébániai kormányzó szerint a kereszt elkészülte igazi sikertörténet. Vele már ismét a talajszinten beszélgetek. 

Elmondja: a hajdan az osztrák Mooser cég építette műemléki orgonát június 20-án kezdik bontani, ezt követően Pécsre szállítják, ott fogják restaurálni, a feladatra egy konzorcium alakult, mert a munka olyan sokrétű, hogy egyetlen cég nem tudta vállalni. (A híveknek nem kell nélkülözniük a liturgia során az orgonadallamokat, már felállítottak egy ideiglenes elektromos hangszert, amely biztosítja az énekek kíséretét.)

Az oltárnál található festményhez eddig nem mertek hozzányúlni a szakemberek, mert a képet egy hatalmas, 13,5 × 6,5 méteres vászonra festették. A festmény megvizsgálásához építettek elé egy kutatóállványt, hogy a restaurátorok feltárhassák a sérüléseket a vásznon. Találtak is egy öklömnyi, második világháborús repeszszilánk ütötte lyukat.

Kép

Kép: Velkei Tamás

A belső kupola stukkói, illetve a kupolaház oszlopainak felújítása után a Dunára néző szárnyat is megújítják, a munkálatok már el is kezdődtek. Ennek során az első emeleten található kincstár alapterülete megnő, mivel az eddig itt működő irodák jó része az északi harangtoronyba költözik annak restaurálása után. A bazilika két oldaltornyát – amelyeket idén ősszel állványoznak majd fel – követi az épület teljes külső homlokzatának a felújítása. 

Ég és föld között

Június 25-én rendezik meg a Múzeumok éjszakáját, amelynek keretében igazán különleges és izgalmas program várja az érdeklődőket Esztergomban is, este 18-tól 23 óráig. A panorámateremben gyerekprogramokat és különböző tematikájú előadásokat tartanak, így például Török Csaba atya beszél majd a bazilika alapkőletételéről (1822. április 23.), kutatásokról, építéstörténetről, míg a Kincstárban a magyar szentek életéről tart előadást. A Bakócz-kápolna „graffitijeiről” Aguera Zoltán mesél érdekes történeteket az 1500-as évektől a 20. századig. Rokolya Péter virtuális idegenvezetést tart majd a világ székesegyházai, mecsetjei és templomai címmel. Az Aranybulla kamarakiállításhoz kapcsolódva Hegedűs András, a Prímási Levéltár igazgatója tart tárlatvezetéssel összekötött előadást. A legizgalmasabb programnak a mini „Ég és föld között” túra ígérkezik, amely a kupolán zajló építkezést mutatja be. A bátor kíváncsiak hozzánk hasonlóan a külső lifttel törhetnek az ég felé.

– Mit tudtatok a Képmásról az ominózus találkozás előtt?

Kata: Ismertem a lapot, de azt nem tudtam, hogy ki és hol csinálja. Gondolom járt a szüleimnek, valószínűleg a solymári nagymamámnak. Akkoriban független tanácsadóként dolgoztam, és volt egy ügyfelem, aki a kisvasutakkal foglalkozott, szerettünk volna megjelenési lehetőségeket keresni neki, emiatt írtam a Képmásnak. Talán Urbán András válaszolt, és megkért, hogy jöjjek be személyesen a szerkesztőségbe. Én meg gyanútlanul besétáltam. A Szent Margit Gimnázium tetőterében, a kicsi, szedett-vedett iroda rongyos kanapéján körém ültetek, és elkezdtetek faggatni, hogy szerintem hogy kéne ezt a lapot működtetni. Meg is illetődtem, mert nem azért mentem oda, meg nem is igazán gondoltam, hogy én ezt meg tudnám mondani. Zavarba ejtő szituáció volt. De mégis, talán mint legnagyobb testvér a családomban, fel vagyok ruházva azzal, hogy ha valaki segítségért fordul hozzám, annak segíteni kell. Ez a fajta felelősségvállalás talán néha túlzó is bennem.

– És hamarosan már egy brandújításba cseppentünk, és hoztál ehhez egy tervező­grafikust is…

Kata: Igen, akkor még nem is volt meg a közös cégünk, a Salt Communications. Valójában a Képmás lett a Salt első ügyfele, a lap vizuális brandje lett az első munkánk.

– István, te milyennek láttad a Képmást és az akkori keresztény médiát?

István: Egyrészt volt egy erős kritikai attitűd bennem a katolikus orgánumok és a katolikus kommunikáció színvonalának megítélésével kapcsolatban. A szakmai szempontokat figyelembe véve számomra egyáltalán nem volt megnyugtató, ami ezen a téren zajlott. Katolikusként én is érintett vagyok, ezért mindig is szenvedélyesen érdekelt, hogyan lehetne magasabb minőségre emelni a vizuális kommunikációt, a tartalom és forma nászát, tekintettel ezek kölcsönös egymásra utaltságára, kölcsönhatására, egyensúlyára. Itt a korszerűségről és nem a korszellemről van szó, hiszen a keresztény gondolkodás mindig is valamiféle alternatívát képviselt az általános korszellem mellett. A korszerűség nélkülözhetetlen, ha a kor nyelvén, a kortársainkhoz szólunk. Ehhez szükséges elsajátítani azt a dialektust, ami bennünket körülvesz, hogy gördülékeny párbeszédet folytathassunk. Amikor a Képmással találkoztam, ez volt a prekoncepcióm. De a lapról alkotott képem munka közben finomodott abban az értelemben, hogy a Képmás nem egy hitbizományba kapott egyházi lap, hanem határozott értékrendet közvetítő, hangsúlyozottan független, elkötelezett szellemi műhely. Olyan alapvető kérdésekre vártunk például választ, hogy a Képmás tradicionális, a női lapok műfaji konvencióit követő vizuális öltözékben akarja magát megmutatni, vagy alternatív formai megoldásokat keres. A munkánk úgy indult, hogy vizuális elemeire szedtük szét az újságot. A formátum, a papírminőség, a nyomdai feldolgozás, a tipográfia, a fotók, az illusztrációk, a kompozíció, a terjedelem mind-mind intenzív egyeztetési folyamat részeit képezték. Bár akkor még talán nem voltunk annyira szofisztikáltak az analízisben, a termékelemzésben, mint most, tíz évvel később, de hoztuk félig-meddig tudatosan azokat a szakmai reflexeket, amivel próbáltuk kívülről nézni, kellő távolságból szemlélni az egészet. Ugyanakkor pedig egy üzleti termékként, hiszen tisztában voltunk vele, hogy a lapot el is kell adni. Salát Zalán látványtervező bonmotját megidézve: „Szeretjük a megrendelő pénzét költeni, de nem szeretjük pazarolni.”

– És jó nem elveszíteni a régi vásárlókat.

István: Igen, ez egy nagy dilemma, kötéltáncolás volt.

Kata: Élmény volt figyelni István munkamódszerét. Akkor még kevésbé ismertem őt, fogalmam sem volt, hogy dolgozik egy dizájner. Lenyűgöztek a szakmai szempontjai, elvei. Hogy van egy szakmai, mérnöki tudás az egyik oldalon, a másikon meg a termék, a megrendelő, a célcsoport, ami hús-vér emberekből áll. Hogy a véleményeket és elképzeléseket ütköztetni kell, és megtalálni azt az okos kompromisszumot, amivel aztán a termék megfelel a szakmai elveknek is, meg a célcsoport igényeinek is. Amikor nekiálltunk a terméket aprólékosan szétszedő, majd újra összerakó munkának, volt egy felületes képünk a lapról. Elsősorban rólatok, a csapatról, láttuk, hogy ti hisztek a Képmásban, ez a ti kedves gyereketek, és úgy voltunk vele, mint valaki másnak a gyerekével, hogy persze, hogy a szülő szereti a gyereket, de attól ő még messziről sem tökéletes… Aztán a kutató-elemző munkában elmélyedve kiderült, hogy van alapja annak, hogy ti hisztek benne, van kitapintható márka a nem túl sikeres termék mögött is, és működik.

Határozott felismerésünk volt, hogy ez egy piaci réstermék. Van helye a piacon, olyan helye, ahol csak ő van, tehát tulajdonképpen nincs konkurenciája. Egyre inkább az domborodott ki, hogy ez a márka minőséget képvisel, van múltja és van jövője is.

Akkor már nagyon élveztem ezt a munkát, egy kicsit a mi gyerekünk is lett a Képmás, elkezdtünk erősen kötődni hozzá, végül néhány év elteltével tulajdonosként is csatlakoztunk a csapathoz.

– Azért te egy fáradt, viharvert csapatba érkeztél. Vagyis az első feladatod az volt, hogy mi is elhiggyük, van értelme mindent újragondolni. A saját félelmeidet háttérbe kellett szorítani?

Kata: Volt egyfajta csodavárás a részetekről, és az kicsit ijesztő volt. Másrészről meg azt is láttam, hogy azért ez a feladat olyan, mint egy zöldmezős beruházás, és amiket én a szakmában tanultam, amivel már máshol foglalkoztam, azt itt még soha nem tolta végig senki. Éreztem, hogy van értelme dolgozni, mert nem arról van szó, hogy már ötször végigcsináltatok egy brandingfolyamatot, és még mindig nem jutottatok semmire, hanem hogy ilyenfajta tudatosság nélkül működött úgy-ahogy ez az egész. Üzleti tudatosság vagy márkatudatosság nélkül. Persze ezeknek a hiányát pótolta a Szentlélek, ezt azóta én is így hiszem.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Emlékeztek az első új lapra?

István: Igen, a Schäffer Erzsi volt rajta.

Kata: Emlékszem, amikor István dolgozott a címlapterveken, Tilda Swintont használta dublőrnek. Kicsit megijedtem, hogy fog ez működni… jó volt utána a Schäffer Erzsi ismerős arcát látni a címlapon.

István: Igen, a Tilda Swinton-fotónak volt egy erős underground jellege, képviselt valamit, ami finoman provokatív volt, ez kellett nekem ahhoz, hogy kimozdítsuk abból a fél profi-fél amatőr világból a képi gondolkodást. Egy lapot megtervezni szép és hálás tervezőgrafikai feladat, az embert ilyenkor a bizsergő öröm hatja át, kevéssé az aggodalom. Inkább az a kérdés, hogy az a fajta vízió, amely nem is racionális szempontok, hanem inkább megérzések mentén formálódik, mások számára is ­inspiráló‑e. Megkönnyítette a munkafolyamatot, hogy nagyon erős megelőlegezett bizalmat, ráhagyatkozást és tisztelet éreztünk a szerkesztőségből, de ez abban az értelemben fokozott felelősséget ruházott ránk, sőt éberségre késztetett, hogy kezdeményező szerepünkből fakadólag könnyebben vakvágányra tudtuk volna vinni az ügyet. És akkor elkezdte az ember önmagát is kontrollálni, és kétszeresen kontrollálni. Tehát a megrendelő helyett is elkezdtem önreflexíven gondolkodni, hogy vajon azok a megoldások, javaslatok, amiket én felkínálok, valóban minden szempontból megfelelnek-e a célnak.

– Volt olyan titkos vágyad, amit akkor feláldoztál a kompromisszum oltárán?

István: Ott, akkor nem. Az a lapszám, ami akkor kijött a nyomdából, tényleg egy jó konstrukció volt.

Kata: Büszkék voltunk rá.

István: Persze azóta vannak új gondolataim, ötleteim, de gyakorlatilag háttérbe vonultam az aktív tervezői zónából, és a kollégáim szaktudására bíztuk a lapot. Balassa Nikoletta tervező grafikus készíti hónapról hónapra a terveket, és Légár Béla DTP-szakember felügyeli a lap műszaki minőségét.

– Közben pedig a print kistestvére, az online is növekedésnek indult.

Kata: Korábban a weboldal a nyomtatott lap statikus marketingfelülete volt. Néhány évvel később fogalmazódott meg bennünk, hogy szeretnénk egy önálló termékként jelenlevő kepmas.hu-t. Ez nyilván egyrészt fejlesztői, informatikai munka, az Integral Vision jól használható és korszerű oldalt alakított ki ehhez, másrészt viszont itt is meg kellett fogalmazni a brandet. Egy kicsit más a kepmas.hu, mint a nyomtatott Képmás, a print lap kicsit konzervatívabb műfaj, hisz mégiscsak egy maradandóbb, kézzelfogható dolog, az online pedig egy lazább stílusú, dinamikusabban változó, kevésbé kötött. Visszatérve a print lapra, voltak olyan évek, amikor azt gondoltuk mindannyian, hogy ez a legszebb magazin a magyar piacon. Biztos, hogy most is az egyik legszebb. De a jó márkák saját magukkal vannak versenyben, mert bármilyen jó is valami, egy idő után unalmassá válik, és el is telt tíz év... Persze, egy ilyen döntés nem egyszerű, ugye, Kati, 10 évvel ezelőtt is meg kellett győzni az olvasókat? Szó se volt arról, hogy mindenki azonnal lelkes lett volna. Voltak, akik nem örültek, hogy amit megszoktak, amihez kötődtek érzelmileg, hirtelen megváltozott.

– Ugyanakkor azok a lapok, amelyek leginkább konkurenciáink voltak, és maradtak ott, ahol mi voltunk, azóta megszűntek.

Kata: Több lap is megszűnt, valóban.

A brandváltásnak és a következetes munkának köszönhetően a Képmás nem egy belterjes katolikus újság maradt, hanem fokozatosan a keresztény, konzervatív közösség számontartott, presztízzsel, reputációval bíró lapjává vált.

– Amikor a brandváltásba belefogtunk, meg is fogalmaztuk, hogy ez a magazin adjon bátorságot, hogy a saját értékrendünket képviseljük a médiában, az életben. A saját közös cégeteknek kovásza volt a Képmás, de miben változtatott a Képmás rajtatok, a médiáról alkotott elképzeléseteken, a saját hivatásotokon?

István: Talán a legbeszédesebb, amikor másoknak bemutatkozom, és a munkám felől érdeklődnek. A Képmást mindig megemlítem, mint szakmai identitásom részét. Ami pedig a médiát illeti: elámulok, hogy

a Gutenberg-galaxison belül a Magazin égitesten is van még élet! A periodikus nyomtatott tartalmak egy része ugyan átvészelte a fogyasztási szokások radikális megváltozását, amelyet a digitális forradalom okozott, de ehhez olyan lélekkel-szellemmel átitatott atmoszférára volt szükség, mint amivel a Képmás is rendelkezik.

De azért van feladat. Férfiként úgy látom, hogy a lap fejlécében szereplő hívószó – nőknek és férfiaknak – egyrészt kötelez, másrészt további kihívásokat, feladatokat jelent.

Kata: Ugyan többféle munkakörben, felelős és érdemi munkákkal foglalkozom, a legtöbben mégis a Képmás kiadójaként ismernek, ezt szokták megjegyezni. De a Képmás olyan minőséget képvisel, amit örömmel és büszkén viselek a képzeletbeli címeremben. 

EAz interjú a Képmás magazin 2022. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ez a cikk a Képmás magazin alapításának 20. évfordulója kapcsán készült. A sorozat többi cikkét ide kattintva olvashatja el.

Dr. Máté Gábor szakmai berkekben igencsak megosztónak számít. Megosztó, mert szembemegy azzal, amit az orvostudomány normálisnak tart. Például, hogy a mentális betegségek kizárólag gyógyszerekkel kezelhetők. Orvosként azt a holisztikus szemléletet képviseli, hogy a test és a lélek elválaszthatatlan egység, s hogy érzelmeink óhatatlanul hatással vannak testünk állapotára. Könyveiben (A sóvárgás démona – Ismerd meg a függőségeidet, A test lázadása – Ismerd meg a stresszbetegségeket, Szétszórt elmék – A figyelemhiány zavar új gyógymódja) is hangsúlyozza: az aktuális tüneteken túl fontos feltárni és kezelni a betegségek mögött rejlő pszichés tényezőket a hatékony gyógyítás érdekében.

Az életét bemutató dokumentumfilm világos képet ad arról, hogyan működik a trauma az életünkben, hogyan kapcsolódik össze más jelenségekkel – például a bolygónk pusztulásával vagy a politikával –, illetve, hogy miért is tartjuk mi, nyugati emberek normálisnak az elfojtást.

Mi a trauma?

Máté szerint egy mindent felülíró fenyegetés, amit nem tudunk kezelni, mert nincs meg hozzá a megfelelő eszköztárunk.

És mivel nincs meg a megfelelő eszköztárunk, olyan viselkedési formákhoz vagy szerekhez fordulunk, amik oldják a trauma miatt bennünk burjánzó félelmet, szorongást, dühöt, csalódottságot.

„Ha egy gyereket verbálisan vagy fizikailag bántanak, vagyis, ha a gyerek tartós stresszt és szorongást él meg, traumatizálódik. Nem érti, miért érdemli mindezt. Végül azt szűri le, hogy vele van a baj. Hogy ő rossz. Amikor ez a gondolat megfogalmazódik benne, lényegében elveszíti a kapcsolatot önmagával, mert a »rossznak lenni« túl fájdalmas igazság a számára. Hajlamos lesz a bezárkózásra, az elfojtásra. Nem fejezi ki az egészséges dühét, ha valaki átlépi a határait. Ezek a folyamatok testet megbetegítő stresszt generálnak benne hosszú távon” – mondja Máté.

„Aki traumatizálódik, annál egy életre szóló dinamika alakul ki, cipeli magával a stresszt, a szorongást, és nem tudja, hogyan kezelje az érzelmeit. Ennek társadalmi következményeit például börtönben látjuk viszont.”

Máté kategorikusan elutasítja az Amerikában „divatosnak” számító szokást, miszerint a gyereket nem kell felvenni, ha sír.

„De igen! Fel kell venni! Amikor a traumára gondolunk, mindenkinek valami szörnyűség jut az eszébe. Pedig ennél sokkal egyszerűbb dologról van szó.

Nemcsak az lehet trauma, ha gyerekkorodban abuzáltak, hanem az is, ha elhanyagoltak, érzelmileg ignoráltak, ha nem érintettek meg.

Ha nincs fizikai és érzelmi kötődés, az önmagában trauma.”

Nem elítélni, hanem megérteni kell(ene) a függőket!

Nézőként láthatjuk Mátét, amint előadást tart, elkísérjük workshopokra, rendhagyó magán és csoportos terápiás beszélgetésekre is, utóbbi során különböző függőségekkel, betegségekkel küzdő személyeket ismerhetünk meg a hátterükkel együtt. Mátéhoz jár Alicia is, akit gyerekként apja több mint tíz éven át vert bőrövvel, s akit kamaszként egy taxis elrabolt, és eladta szexrabszolgának. A lány senkivel nem tudott beszélni a fájdalmairól, majd szép lassan rászokott a drogokra.

„Teljesen érthető, hogy ezt az utat választotta. Ezt volt a válasza a traumára. Ezért hangsúlyozom mindig, hogy a függőség önmagában nem probléma, vagyis nem a fő probléma. Ez egy kétségbeesett próbálkozás, hogy enyhítsük a traumából fakadó fájdalmunkat, hiszen sokszor ezek a függőségek örömöt, boldogságot, elégedettséget adnak.”

Máté állítja, hogy ha az ember menekül, és a menekülés eszközéül a függőséget választja, az normális, ugyanis nincsenek tanult eszközeink arra, hogyan kezeljük, amit éppen átélünk. 

Szerinte – sokakkal ellentétben – nem az a fő kérdés, hogy miért jelent meg az addikció, hanem hogy miért van a fájdalom, amit a függő csillapítani, feledtetni próbál.

„A társadalom elítéli és bünteti a függőket. Pedig csak azt kellene megérteni, hogy aki szenved, az el akar menekülni a fájdalomtól. Például kábítószerekbe. Csak hát, ahelyett, hogy igazán meghallgatnánk, odafigyelnénk és érdeklődnénk, elítéljük vagy gyógyszerezzük őket. Mert, ahol egy háziorvosnak 6, egy szakorvosnak csupán 10 perce jut egy betegre, ott nagyjából receptírásra van idő. A függőségben szenvedőket viszont nem lehet anélkül gyógyítani, hogy ne néznénk jobban a dolgok mélyére. Felírják a gyógyszereket nekik, de ezek a szerek csupán elfedik a valós problémát azzal, hogy megváltoztatják az agy kémiai folyamatait.  Ne értsenek félre, nem vagyok gyógyszerellenes. De csak addig tartom szükségesnek szedni őket, amíg a probléma gyökerét nem sikerül feltárni és korrigálni” – magyarázza a szakember, szavaiból pedig sugárzik az az együttérzés és elfogadás, amivel a függő személyek felé fordul.

A munkafüggő

„Már nagyon korán megkaptam azt az üzenetet, hogy a világ nem akar engem, mert az édesanyám boldogtalan, amikor velem van, így biztosan nem akar engem. Miért lettem később munkafüggő? Mert ha már egyszer nem akarnak, akkor legalább legyen rám szükségük. Így lettem orvos, így tudtam elrejteni ezt az érzést” – mondja Máté, amikor a saját traumájáról vall. Megtudjuk, hogy a náci megszállás alatt született Magyarországon, zsidó családban, s csupán egyéves volt, amikor édesanyja egy hónapig a rokonainál hagyta, hogy megmentse az ő életét.

„Utólag, felnőttként hiába értettem meg, hogy édesanyám ezzel a cselekedetével a túlélésemet biztosította, és a szeretet nevében cselekedett.

Én, a csecsemő ebből annyit érzékeltem csak, hogy elhagytak.

Tudniillik egy gyereknek nincs, vagy csak nagyon limitált erőforrásai vannak arra, hogy feldolgozza, mi történik vele, és mivel nem tudja megtanulni, hogyan kezelje a fájdalmát, inkább elfojt, lezár, és emiatt elveszíti a kapcsolatát önmagával.”

A traumák kialakulása miatt nem mutogathatunk ujjal egymásra!

A film második felében elhangzik, hogy a traumában nem lehet kijelölni egy fő felelőst, mert az generációról generációra öröklődik. Felesleges tehát firtatni, miért érnek bennünket traumák. Ami fontos, hogy megpróbáljuk megérteni a trauma dinamikáját. Máté emellett azt tanácsolja, hogy nézzük meg, mit tanulhatunk a saját traumáinkból, és azok hogyan szolgálhatnak minket. Tegyük fel a kérdést: mi az, amit akkor nem tudtunk kezelni, és mit érzünk, gondolunk róla most?

„A traumák okozta érzéseket nem szabadna elnyomni! El kell fogadni, hogy az élet néha mélypontra visz. Csak hagyjuk, hogy a rossz érzések, mint a düh, a szomorúság, keresztülfolyjanak rajtunk! Az, hogy nem állunk ellen, már önmagában képes visszavenni a mérgező energiákból, és máris sokkal kevesebb dolgon fogunk szorongani.”

A Zaya Benazzo és Maurizio Benazzo által rendezett dokumentumfilm fontos alkotás. Új látószöget kínál az emberi szenvedés pszichés természetének megértéséhez, s az egyik legfontosabb üzenete, hogy a traumatizált, önmagát romboló személyiség mélyén ott van egy egészséges egyén.

S ha nem megyünk el mellette közönyösen, újra visszatalálhat egészséges önvalójához.

A teljes film regisztrációt követően itt tekinthető meg: https://thewisdomoftrauma.com/hu/

Dr. Máté Gábor új kötete 2022 szeptemberében The Myth of Normal címmel jelenik meg az Egyesült Államokban, október elején pedig tucatnyi nyelven világszerte, köztük magyarul, Normális életek – Trauma és gyógyulás mérgező világunkban címmel.

„Mit akarsz a boldogságtól, miért várod úgy, miért várod úgy, hogy majd elér?” Kedvenc Jimmy-számát fújva Elvi egy pillanatra megfeledkezik arról, amire az imént még ő figyelmeztetett engem: a szomszéd szobában lakó Józsi nem bírja a hangzavart. Ideges lesz tőle. Most tehát én jelzem neki, hogy csöndesebben. A tekintetem újra körbejár a harmincnyolc éves, értelmi fogyatékkal élő nő színes birodalmán: Krisztus-képek a szekrényeken, játék lovak a polcon, plüssök az ágyon, díszgömbfüzér a párkányon, Zámbó Jimmy-poszterek, feliratok, újságkivágások, nos… mindenhol. A dal refrénje csak úgy zeng, és most már nem csak ebben a szobában. „Elvi, te boldog vagy?” – vetem közbe gyorsan, először csak Józsi lelki békéjéért aggódva, majd a kérdés jelentőségétől megilletődötten. „Én igen” – feleli Elvi. „Itt jó. Kimondtam az igent. Rózsát is ültettem.” 
A közösség vezetőjétől, Jeney-Tauzer Katalintól megtudom: nem műkedvelő kertészeti elfoglaltságról, hanem az újrakezdés szimbólumáról van szó. „Amikor meghívjuk egy sérült barátunkat erre az életformára, és kölcsönösen kimondjuk egymásra az igent, akkor elköteleződünk a közös élet mellett.

Nekik ez lesz az otthonuk, a családjuk a földi életük végéig, a beköltözéssel így azt is vállalják, hogy nem házasodnak meg. A segítők is csak addig lakhatnak bent, amíg nincs saját családjuk” – magyarázza a Bárka Alapítvány vezetője. 

Belélegezhető vigasz 

Az 1964-ben Franciaországban, Jean Vanier által alapított, világszerte elterjedt Bárka Közösség az értelmi, illetve halmozottan sérült embereket szolgálja úgy, hogy a segítők és önkéntesek életközösséget vállalnak velük. A magyar Bárka 1991-ben alakult meg Dunaharasztiban: először a lakóotthon, majd a néhány utcával arrébb található kézműves műhely nyitotta meg kapuit. A műhelyben a lakókon kívül a helyi és környékbeli értelmi fogyatékkal élő fiatalok részesülhetnek nappali ellátásban, fejlesztő foglalkoztatásban.

Az otthonnak pedig tizenkét lakója van, főleg olyan rokon nélküli, értelmi sérült vagy halmozottan fogyatékos emberek, akik korábban az állami intézményrendszerben éltek. Vagy túléltek. 

A nagy létszámú intézetekről a Bárkába költözőknek többnyire keserves emlékeik vannak. Aki a fizikai bántalmazás, az elzárás, a hideg zuhany, a rengeteg nyugtató, sőt a vélhetően nem csak ciklusszabályozás miatt adagolt fogamzásgátló tabletták világában élt, azt sokáig, kitartóan és jól kell szeretni ahhoz, hogy elhiggye: tényleg szeretik. Ám aki a Bárkába belép, előbb-utóbb felhagy minden reménytelenséggel. Itt még a vendég is érzékeli: benne van a levegőben az a vigasz, hogy ha a sérültségre nincs is, a szerzett sebekre van gyógymód. 

Élő kölcsönösség 

Elvi és a szobájából kimerészkedő Józsi a szárítóhoz irányítanak: a lakóotthon alsó szintjén lévő mosószobából nagy kosár tiszta ruhát hoznak elő. Elvi holmija: a rend szerint ma neki van mosásnapja. Gyakorlott mozdulatokkal, szélsebesen tereget. Közben meséli: legjobban a főzésben szeret segédkezni. A háztartási teendőket a lakók a segítőkkel együtt végzik, heti beosztás alapján. Képességeihez mérten mindenki az önállóságra törekszik. 
„Azon túl, hogy a praktikus dolgainkban együttműködünk, a kapcsolatunk lelki szempontból is kétirányú. Például mindig megérzik és odajönnek, ha levertek vagyunk, hihetetlen radarjuk van erre. A gondnokuktól kapott zsebpénzük a jogszabályban minimumként kijelölt havi hatezer forint, amiből még arra is szánnak, hogy megajándékozzák egymást, sőt minket is” – mondja Brenner Sári, a közösség másik vezetője. Katalin hozzáfűzi, hogy míg egyes külföldi közösségekben a segítők inkább személyzetként vannak jelen, akik odaadóan, de alapvető gesztusok elvárása nélkül szolgálják ki a fogyatékossággal élő embereket, addig a magyar Bárkában a bocsánatkérés, a konfliktusrendezés és az odafigyelés a sérült tagok felelőssége is. Enélkül nem lenne valós az egyenrangúság. 

Kép

Kép: Éder Vera

A Bárka szellemisége és életvitele a kereszténységben gyökerezik. A vallásos meggyőződés sem a sérült emberek, sem a segítők felé nem elvárás, de mindenkinek el kell fogadni, hogy a közös ima, mise és a keresztény értékrend része a közösség mindennapjainak. A lakók vasárnaponként a saját felekezetükbe járnak istentiszteletre, Zsolti harangozik a helyi katolikus templomban, Ferkó ministrálni szokott. A műhelyben egy hitoktató ötlete alapján gyermekeknek készülő „imadárkát” – az imák tanítására szolgáló filcmadarakat – is varrnak.

„Egész apró dolgokért is lelkesen adnak hálát. Én még sosem köszöntem meg Istennek, hogy borsófőzelék volt az ebéd, ők igen. Amikor Katalin főiskolára járt, és a vizsgáira készült, teljes komolysággal kérték: »Add, Uram, hogy Kata tanuljon, ne legyen buta!«

Rafkósak, mert amikor együtt imádkozunk, beleszövik az imáikba azt is, amit valójában tőlünk várnak: »Add, Uram, hogy Sári hazavigyen magához vendégségbe.« Mikor haláleset történik, ők erősítenek minket, annyira megingathatatlan a mennyországban való bizonyosságuk” – mondja Sári. 

Magunkból szeretetet vagy szeretetből magunkat adni? 

Sokan vannak a lakók által csak Bárka Barátoknak nevezett emberek: ők azok, akik akár adományozóként, akár korábbi önkéntesként, segítőként visszajárnak, és időt töltenek velük. Ám önkéntest, főleg bentlakó segítőt találni egyre nehezebb: Jeney-Tauzer Katalin szerint azért, mert a fiatalokat hajtják a teljesítménnyel kapcsolatos elvárások, így ritkábban szánnak egy-két évet önkéntességre, és ha mégis, azt nyelvtanulás céljából külföldön teszik. A Bárkában a tizenkét lakóval most négy teljes és egy félállású segítő dolgozik, akik nem laknak bent. „Nagy álmunk, hogy legyen még egy házunk, és további négy sérült embert meghívva a közösségi életre, mindkét lakóotthonban nyolcan-nyolcan legyenek, tehát elfogadhatóbb létszámban éljenek. Ehhez persze segítőkre is szükség lesz” – mondja Katalin. 
A közösség eddigi harminc éve alatt háromszor fordult elő, hogy egy lakótól meg kellett válni, mert ellehetetlenült a biztonságos együttélés. Aki azonban a féléves próbaidő után kimondja az igent, és elkezdi a közösségi életet a társaival, az tényleg otthonra lel, gyógyulni kezd, tehetségei szárba szökkennek.

A Bárka Műhelyben eladásra készített vászontáskák, gyertyák, karkötők, szőttesek, bábok, szappanok bevételi forrást is jelentenek. Fontosabb szerepük azonban, hogy készítőik „belső tartalékait” töltik fel: a tevékenységben meglelt öröm ugyanúgy táplálja a sérült emberek önbecsülését is, mint bármelyikünkét. 

Az elfogadó közegben a személyiség megismételhetetlen szépségei kerülnek előtérbe. Ezek persze nem szüntetik meg, de valamiképpen hiányból adottsággá „szelídítik” a fogyatékosságot. Így bontakozhat ki például Vilmos rendíthetetlen Csillagok háborúja-rajongása, Robi nyugodt összpontosítása, amellyel rajzolja a virágokat, vagy az áhítat, amellyel Józsi tartja füléhez a hangvilláját. Így lehet önfeledt Elvi rajongása Jimmyért, vagy Csilláé az illatos cipőkért. Biztonságos, szerető otthonban lehet csak a gyengeségeinket is felvállalni: felmordulni olykor, hogy „én világgá megyek”, hogy „felrobbantom a koronavírust”, vagy hogy „nem szeretnék tovább Down-szindrómás lenni, ennyi elég volt”.
A Bárka-légkört nem lehet egy csapásra általánossá tenni vagy „kiterjeszteni”, hiszen a személyes találkozás, ami további találkozások által hat tovább, semmivel sem pótolható. Az egymásra bukkanás öröme mindig egyedi. Akár a másik emberben vesszük észre a kapcsolat lehetőségét, akár a kapcsolódásban fedezzük fel a másik embert.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Júlia színészóriások mellett nőtt fel; nemcsak szüleit, édesanyja későbbi szerelmét, Latinovits Zoltánt is elsősorban mint magánembert ismerhette. Milyen értékeket, illetve inspirációt kapott ebben a nem mindennapi családban? 
Júlia: A legfontosabb, amit kaptam a szüleimtől, hogy az életben a munka nem feladat, amit kínkeservesen végre kell hajtani, hanem örömforrás. A szüleim rengeteget, éjt nappallá téve dolgoztak, így magánéletükben és szerepeiken keresztül is sokféle emberrel, különféle élethelyzettel találkoztak, amelyek gazdagították életüket. Gyerekként öntudatlanul hatott rám a példájuk. Ma is úgy gondolom: minden munka, amelyet az ember örömmel végez, többé, jobbá, értékesebbé teszi őt. Kisgyerekkorom óta a könyvek bűvöletében élek. Hasonló környezetben nőttem fel, mint a mai otthonunk: körben, a padlótól a plafonig könyvespolcok sorakoztak két szobában. A rengeteg könyv között szabadon garázdálkodhattam, de hamar elkezdtem saját könyvtárat is gyűjteni. Apukámat szinte mindig könyvvel a kezében láttam, így észrevétlenül számomra is napi szükséglet lett az olvasás. A szüleim nagyon különböző módon olvastak. Édesapám érdeklődése szerteágazó volt, nem kizárólag az irodalommal, a színházzal vagy a filmmel kapcsolatos könyveket halmozta fel, de a krimitől a matematikáig, a sci-fitől az útleírásokon át a képzőművészetig sokféle kötet megtalálható volt a könyvtárában. Amit olvasott, értelmiségiként dolgozta fel: gondolkodott róla, beépítette az egyéniségébe, tudását, műveltségét, világlátását gyarapította; rendszeres naplóíró volt, azok lapjai is őrzik az olvasmányokkal kapcsolatos benyomásait. Anyukám számára az olvasmányok inspirációs forrást jelentettek. Ha ő elmesélte egy könyvnek – vagy akár egy filmnek – a történetét, az már nem a könyvről vagy a filmről szólt. Mindig színészként látta a világot, a történeteket drámai helyzetként élte át, amelyek benne folytatódtak, és ezt az élményt mesélte el, amely sokszor többet árult el róla, mint az eredeti műről, viszont nagyon izgalmas volt. 

– Gábor, önt milyen meghatározó hatások érték gyermek-, illetve fiatalkorában? 
Gábor: Nekem kicsit másképp alakult a gyerekkorom. Ötéves koromban halt meg édesapám, édesanyám belerokkant, haláláig betegeskedett. Voltam rokonoknál, egy évig árvaházban, sokfelé jártam iskolába. Tizenhárom éves koromtól kezdve a nagymamámmal, édesanyám édesanyjával éltünk kettesben. Ő hallatlanul okos ember volt. Tizennégy éves korában kezdett dolgozni, tizennyolc évesen ment férjhez: a kétszoba-konyhából és hat testvére mellől emelte magához nála tizenkét évvel idősebb, székesfővárosi számtanácsos nagyapám. A kislányból nagyságos asszony lett.

Fiatalon megözvegyült, nagyapám barátai segítették: a családi legenda szerint az első levelezőn érettségizett magyar nő volt, és levelezőn a számviteli főiskolát is elvégezte. Kiváló pénzügyi szakember volt. Sokat olvasott ő is.

A családi könyvtárunk azonban 1945-ben elégett. „A gyereknek enni kell” – mondta édesapám, és könyvekkel fűtötték a kályhát, mert tüzelőnk az nem volt. Édesanyám hordta haza kiskamasz koromban az üzemi könyvtárból az olvasnivalót, beleszerettem az olvasásba, a könyvekbe. Az elmúlt hatvanöt évben gyűlt össze a körülbelül tízezer kötetes könyvtáram. Művészember nem volt a családban, a színházat kamaszkoromban magamnak találtam ki. Julit a Vígszínházban láttam meg először, hétéves volt, én 18 éves díszítőmunkás – nem jutott eszünkbe a szerelem. 

– A hetvenes évek első felében ért aztán valóban össze az életük, Júlia Gábor tanítványa volt az ELTE bölcsészkarán. Mesélnének a találkozásuk körülményeiről? 
Gábor: Juli angol–magyar szakos hallgató volt a bölcsészkaron. Szemináriumi társainak be nem állt a szája, Juli egész órán némán figyelt. A félév végén megkérdeztem: „Júlia, magának hány dioptriás a szemüvege?” Rám nézett: „Miért kérdezi, tanár úr?” „Szerettem volna egyszer hallani a hangját.” Nem tudtunk egymásról semmit. Juli ott akarta hagyni az egyetemet, körülöttem csapkodtak a szakmai és politikai hullámok, a családi életemben is gondok voltak. Juli nem írta meg a félévi dolgozatot, kértem, jöjjön a Múzeum kávéházba péntek délután három órára a dolgozatával. Engem éppen aznap rúgtak ki a rádióból, hónom alatt egy könyvcsomaggal fordultam vissza a találkozóra, amit majdnem elfelejtettem. Feldúlt voltam, indulatosan kérdeztem: „Elhozta a dolgozatát?” Ijedten válaszolt: „Nem”. Megijedtem én is: keserűségemet, dühömet nem önthetem egy egyetemi hallgatóra. Hirtelen nem jutott más az eszembe, megkérdeztem, mit iszik. „Cseresznyét” – felelte. Beszélgetni kezdtünk, és azóta is beszélgetünk. 
Júlia: A történet másik fele: Gyűlöltem a gyerekként ezerszer hallott mondatot, hogy „ugye te is színész leszel?”. Amikor fiatalon a jövőmet terveztem, egy dolgot tudtam biztosan: színházzal semmilyen körülmények között nem akarok foglalkozni. A bölcsészkart választottam, és annak ellenére, hogy nem szerettem oda járni, ma már tudom: azért kellett odamennem, hogy Gábort megismerjem. Másodévben tanított, szigorúan tanár-diák viszony volt közöttünk. Egyetlen magánemberi megjegyzése számomra kimondottan bántó volt. Egy alkalommal összetalálkoztunk a színházban apukám egyik premierjén.

Utána én beteg lettem, és amikor újra találkoztunk az egyetemen, a tanár úr azt kérdezte: „Ugye attól a szörnyű előadástól betegedett meg?”

Akkor azt hittem, gonoszkodik, nem tudhattam, hogy talán ő az egyetlen, aki nem tudja, hogy kik a szüleim. A Gábor által említett kávéházi találkozás után aztán komolyan beteg lettem, egy hónapig kórházban feküdtem, Gábor ott látogatott. Akkor már éreztük, tudtuk, hogy összetartozunk. Ezután sem voltak titkos találkáink, Gábor, aki nős ember volt, otthon is tisztázta a helyzetet. 
Gábor: Nem emlékszünk arra, hogy miről beszélgettünk negyvenhét évvel ezelőtt a Múzeum kávéházban, azt viszont, hogy miért vagyunk együtt azóta is, azt nagyon pontosan tudjuk.

Kép

Kép: Éder Vera

– Figyelek. 
Gábor: Nagyon sok minden tarthat egymás mellett két embert. Mi mind a ketten munkamániások vagyunk, és nagyon hasonló az érdeklődési körünk. Kapcsolatunk kezdetén reggeltől estig együtt ültünk a könyvtárban. Azokban az években szerkesztettem a Gondolkodó magyarok-sorozatot, Juli még egyetemre járt, a szakdolgozatát írta. 1989-ben együtt álmodtuk és teremtettük meg a Ruttkai Éva-emlékszobát, ami tizenöt évig volt közös örömünk, közös munkánk. Az utóbbi tizenöt évben pedig már mozdulni sem tudok Juli nélkül: íróasztalom alatt felejtettem az írógépemet, csak kézzel írok, még könyvet is. Csodálatos „titkárságom” van, a számítógépes ügyintézés Juli birodalma.

És remek szerkesztő: kiadói szerkesztőimnek nem sok dolga akad gondosan előkészített kézirataimon. Igaz, szorongva várom, milyen javításokat fog javasolni. Boldog-szomorú öröm: Julinak szinte mindig igaza van. Változatlanul a közös munkánk a közös örömünk.

Amúgy pedig nagyon különbözőek vagyunk: én gyors vagyok, Juli lassú; én felületes, ő alapos; én szangvinikus, ő melankolikus. Én átlátom az egészet, ő nagyon pontosan látja a részleteket. 
Júlia: Ha arról beszélünk, mi a legfontosabb, számomra a kezdet kezdete: a halálos szerelem. Magyarázat nincs rá, csak azt érzed, nem tudsz levegőt venni a másik nélkül. „Az ember először beleszeret valakibe, és aztán nézi meg” – ahogy egyszer egy barátunk mondta. Hihetetlenül hálás vagyok, hogy a rózsaszín ködben megtaláltam az igazit. Van, akinél egyszer csak felszáll a köd, és azután nézi: „Jé, ki ez?”. Annyi közös örömteli élményt éltünk át! A színház. Mert végül csak beszippantott a színház, 16 éven keresztül voltam a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának ügyvezető titkára. Akkor hetente három-négy előadást néztünk meg. Gábor közben otthagyta a bölcsészkart, rendezett – szinte mindenkit ismertünk a magyar színházi életben. 
Gábor: Amikor a Duna Televíziónál dokumentumfilmeket forgattam, Juli mindig jött velem. 
Júlia: Máig tartó barátságok születtek ezeken a forgatásokon. 
Gábor: A Ruttkai Éva-emlékszobában is tökéletes volt közöttünk az összhang. Belépett a látogató, és pontosan tudtuk, melyikünk fogja kísérni. Sajnálom azokat az embereket, akik állandóan váltogatják társaikat, szerelmüket, feleségüket. Mi negyvenhét éve élünk együtt, elmondhatatlanul sok közös élményünk van. Egymásnak ajándékoztuk az életünket. Ami azt jelenti: fenntartás nélkül, folyamatosan egymásra figyelve élünk. Ez nem elhatározás kérdése, hanem közös hullámhossz. 

– A szeretet harmadik iránya, az istenhit, a vallás milyen szerepet játszik a közös életükben? Ha jól tudom, Gábor evangélikus, Júlia pedig katolikus. 
Júlia: A családomban egyedül anyai nagymamám járt templomba, a másik nagymamámmal együtt, titokban vittek el megkeresztelni háromévesen, 1956-ban. Talán ez az első emlékem, hogy a pap leönti a fejemet szenteltvízzel, én pedig tiltakozom. Aztán ’89-től Gábor gyakran járt Pannonhalmára, előadásokat, órákat tartott. Egyszer elvitt magával, ahol összetalálkoztam Godofréd atyával, nagymamám egykori gyóntatójával, aki akkor térhetett vissza a bencés közösségbe. Mise, zsolozsma, vesperás – a lenyűgöző pannonhalmi bazilika falai között felébresztette lelkemben a gyerekkori emlékeket, amikor nagymamámmal mentünk misére.

Sok időt töltöttünk a szerzetesekkel: beszélgettünk, ebédeltünk, sétáltunk együtt – de soha senki nem akart megtéríteni. Valószínűleg ez hatott rám.

Így ma már Gábornak „kell” velem járnia a katolikus misére. 
Gábor: Juli felnőttkorában lett hívő ember, én első elemista koromban még kötelezően hittant tanultam az iskolában, nyolcévesen az evangélikus árvaházban minden este olvastuk a Szentírást. Juli számára fontos a vasárnapi szentmise, nekem pedig fontos, hogy minden reggel együtt olvassuk a Bibliát. Néha a Károli-fordítást, néha a Káldi-félét. Vasárnap reggel zsoltárokat olvasunk, este együtt megyünk szentmisére. Az égiek is összekötik mindennapi életünket. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Cseri Miklós őszinte örömmel, érthető büszkeséggel mutatja végig az újonnan épült erdélyi tájegységet: ha teljesen elkészül, valódi léptékváltást jelent majd a skanzen történetében, hiszen 15 hektáron 140 épület alkotja, amelyekben összesen 25000 műtárgy várja majd a látogatókat. A májustól látogatható rész központi eleme egy erdélyi város főtere: kávéház, szecessziós szerkesztőség és nyomda, szatócsbolt, gyógyszertár, működőképes postahivatal, felette a hivatalnok lakása, és a tér közepén egy 48-as emlékmű. Nem véletlenül mozgunk ismerősen ezek között, az épületek több erdélyi városból is ismerősek lehetnek, Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről, Kézdivásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Székelykeresztúrról. A hagyományos skanzenek falusi házaival ellentétben nem szétszedték, leszállították, és újra összerakták őket, hanem replikaszerűen megépítették a korhű másolatokat.

Nem ez az egyetlen, ami miatt úgy érzem, néhány óra alatt teljesen át kell programoznom a fejemben mindazt, amit eddig a skanzenről gondoltam. A skanzen már nem az eltűnőben levő hagyományos falusi életmód élethű, de statikus, a pillanatba belemerevedett emlékműve. Nemcsak megjelenik a város is a tájegységek között, hanem élővé is válik:

a gyógyszertárban lehet vásárolni, a postahivatalban levelet feladni, a kávéházban enni egy jó süteményt.

Kép

Kép: Páczai Tamás

A skanzenek új generációja, így a világelsők között számon tartott szentendrei gyűjtemény is, információt ad át, de nem állításokat fogalmaz meg, hanem kérdéseket tesz fel a látogatónak. Gondolkodásra késztet és óvatosan terel ebben a folyamatban, külön odafigyelve a skanzen látogatóinak jelentős hányadát kitevő gyerekekre is. A legkisebbeknek már nincs meg az igazi „skanzen-fee­lingje”, a személyes kötődése a skanzenekben kiállított tárgyakhoz: már nem láttak ezekhez hasonló eszközöket, bútorokat a nagyszüleiknél, nem aludtak vakációk alatt a nagymama dunyhája alatt, és kemencét is legfeljebb a látványpékségekben figyelhettek meg. Őket történetmeséléssel, élményszerű elemekkel lehet megfogni. Ilyennek szánják az erdélyi tájegység leendő főbejáratát, amely a román–magyar határt idézi a rendszerváltás előtti időkből. A „határfrász” felidézése, az aprólékosan átvizsgált gépkocsiban átcsempészett irodalomról vagy éppen élelmiszerről szóló történetek már az első pillanatban erőteljesen megjelenítik a látogatónak, hogy itt két, egymástól mesterségesen, erőszakos eszközökkel elválasztott országrészről beszélünk. Mert valójában cseppet sem magától értetődő, hogy

Szentendrén egy határon túli, erdélyi tájegységet alakítottak ki most.

„Komoly szakmai, történeti és néprajzi oka van, hogy miért foglalkozunk Erdéllyel is, és persze van érzelmi és nemzetpoliti­kai célja” – mondja a főigazgató. „A szakmai oka az, hogy Erdély néprajzi, kulturális, történeti tekintetben is önálló entitás, kiemelt, kitüntetett helye van a magyar történelemben. 1998-ig a régi, kommunista időkben létrehozott alapító okiratunk alapján működtünk: nem volt lehetséges, majdhogynem tiltott volt, hogy határon túli területekkel foglalkozzunk. Amikor végre ez a lehetőség is bekerült a telepítési koncepcióba, el kellett döntenünk, hogy legyen egy új, határon túli tájegységünk, vagy kövessük a szakmai megfontolásokat a skanzen bővítésénél. A szakmai kánon, nagyon helyesen, azt mondja, hogy a kulturális jelenségeket nem kötik a közigazgatási határok. Ebből az következik, hogy ha Burgenlandban ugyanazt találjuk, mint amink az Őrség–Göcsej tájegységben már felépült, akkor nem hozunk épületeket, eszközöket Burgenlandból. A Csallóköz a Kisalfölddel, a Felvidék a Palócfölddel, Kárpátalja a Felső‑Tiszavidékkel mutat azonos jegyeket. De

Erdély nem hasonlít semmihez, mert önálló, ráadásul az összes többi tájegységnél nagyobb és sokszínűbb entitás. Hogy csak egy példát mondjak, az úgynevezett keleti vagy szamosi háztípus nem található meg sehol a Kárpát-medencében.

Persze a szakmai és laikus közönségtől folyamatosan jött a kérdés, hogy miért nem foglalkozunk a többi határon túli területtel is, ezért végül abban maradtunk, hogy a már meglévő tájegységekhez áthozunk egy-egy jellemző épületet a szomszédos területről is. Ez tehát a szakmai oka az erdélyi tájegység kialakításának.

Kép

Az erdélyi tájegység makettje Cseri Miklós irodájában - Kép: Páczai Tamás

De van érzelmi, ha úgy tetszik, szubjektív oka is, ez pedig abból a borzasztó buta és gyilkos viccből indul ki, ami így szól: »Mikor lesz a székelyből román? Amikor leszáll a vonatról a Keleti pályaudvaron.« Sok kérdés és nagy katyvasz van a fejekben ezzel kapcsolatban, erre valami tisztességes választ kellett adni. A kulturális nemzetegyesítés arról szól, hogy ez a közigazgatásilag, politikailag Magyarországtól elszakított régió része a magyar fejlődéstörténetnek. Mindig is az volt, és a jövőben is az lesz, és erre oda kell figyelni. És nem utolsósorban van egy ezeknél praktikusabb célja is az erdélyi tájegység kialakításának: az értékmentés, hiszen Ceaușescu legszebb álmában nem gondolta volna, hogy olyan mérvű lesz a falupusztulás, a régi épületek pusztulása, mint ami a németországi, olaszországi vagy angliai munkavállalás következtében lett. Kimennek az erdélyi falvak lakói, jön haza a pénz, és ebből a magyarok azonnal felújítják a nagyszülőktől örökölt, hagyományos házaikat. Ez érthető, de nagy károkat okoz. Néhány hónap alatt egész utcaképek változnak meg. Az utolsó pillanatban vagyunk, hogy ebből valamit megmenthessünk.”

Kép

Imakönyv az örmény ház hálószobájában - Kép: Páczai Tamás

Cseri Miklóstól megtudom, hogyan alakult ki konferenciák, egyeztetések mentén lassan a szándék, majd a koncepció; hogy lett a búvópatak-szerűen előkerülő álomból terv, a tervből kormányhatározat; hogy vásárolták meg különféle pénzekből a legfontosabb tárgyakat és épületeket, mentették a menthetőt, és hogy épülhetett fel végül a most átadott tájegység. Nemcsak a politikai vezetést, de a szakmai közvéleményt is meg kellett győzni, ráadásul együtt kellett működni a romániai hatóságokkal is. A főigazgató elmeséli, hogy hogyan kapott helyet az erdélyi tájegység koncepciójában végül a magyar néprajzi jelentőséggel bíró tárgyakon túl a román, szász, cigány, zsidó, örmény, szórványmagyar, tömbszékely, tehát gyakorlatilag az Erdély varázsát adó valamennyi nemzetiség. És szót ejtünk a talán legfontosabb, szemléletbeli különbségről is, hogy a hagyományos, vidéki életet bemutató skanzen-koncepcióhoz képest itt a városi élet bemutatásának is jelentősége van.

Kép

Az örmény ház szalonja - Kép: Páczai Tamás

2022 tavaszára felépült az erdélyi város – már az autóútról jól látszik a megtévesztő épületegyüttes, ha az ember nem tudja, hogy egy skanzen két oldala között vezet, nem is értené, hogy került ide a szentendrei dombok közé. De készen áll a faluból is 5-6 porta, templom, közösségi épület, egyelőre csak mutatóban. Hozzám hasonló laikusok biztos ugyanúgy kíváncsiak arra, mégis mi alapján válogatják össze a szakemberek a tájegységet bemutató épületeket Erdély egész területéről. Cseri Miklós az Amélie csodálatos élete című filmre utal, arra a jelenetre, ahol a főszereplő egy zsák gabona szemeit pergeti át az ujjai között. Ilyen szűrőt alakítanak ki a néprajzosok is, a nagy tájegységen belüli kisebb egységekből a Szilágyságtól Moldváig, a jellegzetes erdélyi kulturális jelenségekből, mint a medve, a só, a puliszka vagy a tánc, a zene, de akár az unitárius vallás maga is. Összetett mátrixon szűrik át az összegyűjtésre alkalmas tárgyakat és épületeket, és igyekeznek egy olyan leltárt felállítani a végére, ahol egy-egy tárgy vagy épület több jellegzetes kategóriába is beletartozik és típust alkot. Ezek rajzolják ki mozaikszerűen a teljességet, már amennyire ez egyáltalán kirajzolható egy ilyen sokrétű, gazdag hagyománnyal bíró közösség évszázadairól.

Kép

Próba a kalapszalonban - Kép: Páczai Tamás

„Mikor lesz készen a teljes erdélyi tájegység?” – horgad fel bennem a türelmetlenség. Meglepetésemre Cseri Miklós egészen pontos dátummal válaszol: a második ütem 2025. július 5-én kell hogy megnyíljon. „Ez kitüntetett dátum, ekkor megyek nyugdíjba. És úgy lenne jó, ha ezt a harmincegynehány éves pályafutásomat ezzel be lehetne fejezni” – mosolyog a bajsza alatt a főigazgató.

Kép

Cseri Miklós - Kép: Páczai Tamás

De addig is vannak még tervek a tarsolyában: az egyik ilyen a diaszpórákban élő magyarság építményeinek a bemutatása. Azt meséli, hogy már itt van a pennsylvaniai és az argentínai magyarok egy-egy lebontásra ítélt, ikonikus épülete, de hazahoznak egy izraeli magyar kibucból is egy kis építményt. Ezek segítségével tulajdonképpen az idehaza maradtak gondolkodhatnak el, miért és milyen utakat választottak a megmaradásra az emigránsok szerte a világban. A másik fontos terv az 1920 utáni évszázad bemutatása. „A néprajzi kánon eddig tartja számon a hagyományos paraszti életmódot, nem törekszik az elmúlt száz év életmódjának a kutatására. Pedig a történelem kellőképpen felgyorsult már ahhoz, hogy bőven legyen mit bemutatni a huszadik század későbbi évtizedeiből is, kezdve a Kós Károlyék által tervezett és egyéb típustervek alapján épült épületektől, egészen a beregi árvíz és a vörösiszap-katasztrófa után kialakított, népies formák alapján újjáépített házakig. Nagyon izgalmas az épített örökségen keresztül megérteni azokat a folyamatokat, amelyek során eltűnt a parasztság, átalakult az életmód, kialakultak az ingázó, városba települő közösségek, vagy éppen megépültek a víkendházak, mert a városi emberek zsigereiben is ott élt még a kertművelés iránti vágy” – lendül bele a Cseri Miklós távlati tervei részletezésébe. Még sokáig érdemes lesz vissza-visszajárnunk a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba, Szentendrére. 

A Képmás magazin egy új sorozatot indít Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.