Az orosházi születésű Lászlót már kamaszként is az alkotás vonzotta: középiskola után az Iparművészeti Egyetemre (a mai MOME) készült. Hogy pluszpontokat szerezzen, nyomdászként vállalt munkát, a papírok közt pedig még nagyobb kedvet kapott a rajzoláshoz. Pedagógus szülei nyomására viszont tanári képesítést szerzett, így lett később rajz -és biológia szakos tanár a Szigetvár közeli szentlászlói általános iskolában.

Feleségével, aki szintén kézműves (Horváth Antónia csuhéjáték-készítő), kezdetben egy szolgálati lakásban éltek, de szerettek volna építkezni, amihez szükség volt valamilyen plusz jövedelemre. Több fafaragót is ismert, akik inspirálták, az ő hatásukra lépett maga is a „famívelés” útjára. Antóniával csatlakoztak a Baranyában működő, különféle kézművesekből álló Kaptár Egyesülethez, majd a kilencvenes években, többedmagukkal megalapították a játékkészítőket összefogó Játék Céhet. (A csoport azóta a Duna-Tisza-Közi Népművészeti Egyesület része lett – a szerk.) A házaspár számos néprajzos és magyarsághoz kötődő előadáson és rengeteg alkotótáborban vett részt.

Hogy László játékokat készítsen, abban gyermekei születésének és életének is nagy szerepe volt. Eredetileg puzzlékat tervezett, innen erednek az egymásba illeszthető elemek.

Amikor a kilencvenes években Andrásfalvy Bertalan akkori művelődési és közoktatási miniszternek köszönhetően sok más fiatallal együtt lehetősége nyílt részt venni egy kézművesvásár-sorozaton, munkái nagy sikert arattak. Azóta számos hazai és külföldi vásárt megjárt, a legnagyobb játékpiacon, a Nürnbergi Nemzetközi Játékvásáron pedig szemlélőként kétszer is részt vett. Külföldi utazásai nagy hatással voltak rá – eljutott Erdélybe, Felvidékre, Ausztriába, Németországba, Finnországba, Törökországba és Algériába is – de úgy véli, munkái inkább a külső és a belső világ találkozásának visszatükröződései.

Fő ihletforrása a természet: legtöbb fafigurája valamilyen állatot formáz. „Falun élünk, ahol macskát, csirkéket is tartunk, a közeli tónál pedig sokféle madarat, de még borzot is látni. A természet közelében élve óhatatlanul élményekhez jut az ember” – meséli.

Kép

​Fotó: Fapaci Laci Facebook oldal

Egy-egy figura elkészítése több órát vesz igénybe. Először megrajzolja papírra, majd megformálja cseresznye- vagy bükkfából. Ehhez egy varrógépszerű gépet használ, amely tű helyett fűrészlappal működik. (Ilyen masinát a nürnbergi játékkiállításon látott először.) A folyamat meghatározó része a fűrészelés, de fontos a durva és finom csiszolás is, és a figurák kifestése, ami nemcsak aprólékos, hanem művészi munka is.

Az elkészült figurák – állat- és emberpárok, szülők és kicsinyeik – szeretetteljesen olvadnak egymásba testhajlataikkal.

Egyes figurák keretet is kapnak, amelybe szintén illeszkednek. Bár vannak visszatérő szereplők, mint a kölykeit szoptató macska vagy az egymásba simuló leány és legény, nem találni két egyformát. Neki egyébként mindegyik, a régebbiek is közel állnak a szívéhez, de mindig formálódnak újdonságok is.

A játékkészítést a tanítás mellett űzi, ami sok időt és energiát elvesz, a műhelyébe vonulva azonban le tudja tenni a mindennapok nyűgét-baját. „A kézművesség számomra olyan, mint a sivatagban az oázis. Nagyon szeretek az anyaggal bánni, mert – ahogyan a mesterem, Rétfalvi Sándor szobrász is mondta – az nem szól vissza.”

Kép

Fotó: Fapaci Laci Facebook oldal

Munkáit elsősorban a gyermekeknek készíti, de azok az idősebbeket is megszólítják. „A játék fontos része az életnek, felnőttkorban is: aki hajlandó és tud is játszani, annak egy boldogító tényező” – vallja a famíves. A nagy játékgyártók mellett kézművesként ma nyilván nehezebb érvényesülni, szerinte viszont egy játék nem attól lesz jó, hogy sok pénzből, modern technikával készült; az ember a legegyszerűbb anyagokból, a két kezével is remek dolgokat hozhat létre. Az indiaiakat említi, akikről egy Indiából származó professzor tartott előadást a Játék Céh körében. „Még a tolmácsoláson keresztül is átsütött a barátságos észjárás! Láttatta, hogy az indiai kölykök megannyi utcán heverő kellékből miként pattintanak össze ötletes játékokat. A söröskupakokból és madzagocskából eszkábált pörgő csak egyike volt az ötletarzenálnak” – idézi fel. 

László azt szeretné, ha játékai révén a kézművességre való fogékonyságot a gyerekek felnőtt korukban is megőriznék. „Ahhoz, hogy valaki értékelni tudja, érzékeny lélek kell.”

A famíves saját gyerekeit is ebben a szellemben nevelte, akik hamar beletanultak a kézművességbe, és a vásárokra is mindig velük tartottak. Nagyobbik lánya, Tarjányi Gyöngyi azóta maga is kézműves, filcállatokat készít, húga, Virág pedig kedvtelésből alkot csuhéállatokat – néhány éve „Az Év Ifjú Mestere” címet is elnyerte. László szerint ehhez a szakmához az ügyeskezűség mellett nyitottság szükséges. „Azokban van a remény, akik hajlamosak észrevenni egy kis résen át a nagy világot” – véli. Emellett kell egy hátszél, ami összefogja a hasonló alkotókat, egyedül ugyanis nehezebb boldogulni, főleg az utóbbi időben.

Ők a feleségével régen szinte minden hétvégén jártak vásárokra, ma már ritkábban: a rendezvényeken való részvétel díja az utóbbi időben nagyon megugrott, amit gyakran csak a viszonteladók tudnak kifizetni. A járványhelyzet miatt ráadásul sok vásár elmaradt, ami szintén nem kedvezett a kézműveseknek. Az ő munkáit viszont többen is pont a Covid alatt fedezték fel. „Sok kismama ekkor talált rá a Facebook-oldalamra, és nagyon megtetszettek nekik a portékáim” – meséli.

A Mesterségek Ünnepére egy igazi állatsereggel érkezett: az asztalán macska- mókus-róka- és nyúlcsalád is felsorakozott, de olyan, kevésbé reprezentált állatok másából is válogathattak az érdeklődők, mint a szarvasbogár, a denevér és a szarka.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

Hogy mikor milyen figurát tervez, azt a belső késztetés mellett az élet felhívásai határozzák meg, egy felkérésre például kórházban fekvő gyermekeknek és gyermekekkel is készített figurákat. „Mindannyian, az egészségesek is hordoznak lelki sebeket, a kézműveskedés viszont nemcsak begyógyíthatja ezeket, hanem át is tudja fordítani valami jóra, a teremtés élményét adva a gyerekeknek” – vallja. Ő maga az alkotásban azt szereti leginkább, amikor egy kihívást jelentő figurába fog. „Ha sikerül felülkerekednem a nehézségeken, és kezd összeállni egésszé, az örömhormont szabadít fel bennem. Jó érzés, hogy megküzdöttem érte, mintha bevettem volna egy várat.”

Hogyan jött az életedbe a művészettörténet?

Gyerekként folyton csodáltam anyukám és nagymamám kézimunkáit, imádtam a népi értékeket, a népviseletet. Szerettem rajzolni, festeni is, ezért általános iskolásként, amikor ötödikbe kellett mennem, szóba jött a képzőművészeti osztály, de végül nem váltottam, maradtam Magyarlónán. Középiskolában klasszikus ének szakra iratkoztam, csakhogy végzősként elbizonytalanodtam az énekesi karriert illetően, úgyhogy elkezdtem azon gondolkodni, mi az, ami kötődik a zenéhez, vagy kiegészíti azt. Így akadtam rá a művészettörténetre. Ezt tanultam alap- és mesterképzésen. Elkezdtem a doktori tanulmányaimat is, de ez jelenleg szünetel.

A közösségi médiaoldalaid arról tanúskodnak, hogy imádsz utazni. Ilyenkor is művészettörténész szemmel figyeled meg az épületeket, utcákat, szobrokat?

Igen, más szemmel látom ezeket. Igyekszem az apró, érdekes részleteket megtalálni mindenhol. Nagyon szeretem az ajtó- és ablakkereteket, a szép padlócsempéket vagy a díszes lépcsőházakat. Lenyűgöz az, hogy emberek hogyan tudtak ilyen szép dolgokat létrehozni.

Az épületek nagyon mély húrokat tudnak megpendíteni bennem. Bolognában az egyik romantikus stílusú templomban a saját bőrömön éreztem azt az istenfélelmet és misztikus hangulatot, amit az akkor élő emberek érezhettek.

Több helyen sírtam már el magam egy-egy épület láttán. Sírtam az athéni Akropoliszban, Prágában egy szecessziós teremben. De nemcsak épületek, festmények is ki tudják váltani belőlem ezt az erős hatást.

Kép

Fotó: Enyedi Bálint Zsolt

Feltételezem, hogy nem lehet veled egyszerű az utazás…

Tény, hogy egyedül könnyebb, viszont társasággal nagyobb élmény. Sokat tanultam arról, hogyan kell másokkal együtt utazni. Korábban voltak is konfliktusok ebből, amikor barátokkal indultam el. Viszont már én sem gondolom úgy, hogy le kell nyomni egy 20-30 pontos műemléki listát egy-egy új helyen, inkább igyekszem több időt tölteni a számomra fontos, nekem tetsző helyszíneken, és hagyni időt a tervezetlen csatangolásra is. Kiállításokból sem nézek meg annyit, mint korábban. Amikor érzem, hogy telítődöm velük, akkor hagyom ülepedni a látottakat.

Nemcsak felfedezni, de bemutatni is szereted a városokat. Honnan ered a mesélés iránti szenvedélyed?

Szerintem ezt a tulajdonságomat anyukámtól örököltem. Ő az, aki a vendégek fogadásakor mindig rengeteg történettel szórakoztatja a társaságot.

De a zeneiskola is sokat adott, mert itt koncentrációt és színpadi jelenlétet tanultam, ezért nekem nem okoz gondot kiállni egy tömeg elé.

Szerencsés vagyok, mert már az egyetemi évek alatt bekapcsolódtam a Korzo Egyesület munkájába, nem sokkal az alapítás után. Itt a városvezető sétákkal kiélhetem a mesélés iránti szenvedélyem.

Mivel foglalkoztok a Korzo Egyesületnél?

A célunk, hogy általános, illetve tematikus városnéző séták és egyéb interaktív programok segítségével megismertessük, megszerettessük Kolozsvár épített örökségét a helyiekkel és a turistákkal egyaránt. De belevágtunk más jellegű projektekbe is: az épületekről családi munkafüzeteket készítettünk, terveztünk társasjátékot is, blogot vezettünk, és cikkeket írtunk a helyi újságoknak a városról. Jelenleg az osztályok, iskolai tevékenységek felé szeretnénk tágítani a programkínálatunkat. 

Kép

Fotók: Enyedi Bálint Zsolt

Melyek voltak a legnépszerűbb városnéző sétáitok?

A tematikusak a legnépszerűbbek, ezek elsősorban a helyieknek szólnak, akiknek már van valamilyen ismeretük a városról. Nagy népszerűségnek örvendett az Acélabroncs, bricsesznadrág – a mulató város ükapáink korában című sétánk, amely a 19. századi kolozsvári szórakozásokról szól: színházba járásról, kaszinózásról, korzózásról a sétatéren. A másik, amit nagyon szeretnek, az az igaz-hamis történetek Kolozsvár középkoráról. Ez az úgynevezett félrevezetésünk: minden helyszínen mondunk történeteket, és a közönségnek meg kell szavaznia, hogy ezek igazak vagy hamisak. De a legnagyobb sikerélményem egy Pokesétához kötődik; itt a Pokemonok létrejöttének történetét fűztük össze a különböző épületek történetével.

Egy hetedik osztályos fiú azt mondta, hogy ezen a sétán többet tanult, mint az eddigi történelemórákon összesen.

Hogyan készülsz egy-egy ilyen sétára?

Rengeteget sajtózunk a kolleganőmmel egy ilyen séta előkészítésekor, ez rendkívül izgalmas, nagyon szeretjük a 19. századi újságokat lapozgatni. Ami régebbi korokról szól, ott szakirodalomból építjük fel a sétát, de a 19. századtól mi is megnézzük a korabeli forrásokat.

Van kedvenc történelmi korszakod?

Nehezen tudnék kiemelni egyet. A 19. század azért jó, mert közelebb van hozzánk, könnyebben bele tudjuk képzelni magunkat, ehhez pedig a források is hozzásegítenek. De megnéztem volna Kolozsvárt az 1500-as évek végén, 1600-as évek elején, ekkor kapja a kincses jelzőt. Ebben az időben reneszánsz ajtó- és ablakkeretek jelennek meg a városban, a hölgyek is nagyon gazdagon öltözködnek, imádtam volna.

Egy építészetrajongónak biztos konkrét elképzelése van arról, hogy néz ki álmai háza. Te hogy írnád ezt le?

Nagyon nagy bajban lennék, ha nulláról kellene megterveznem egy házat. Számomra egy 19. századi vagy még korábbi szecessziós villa lenne az ideális, szép kerttel és terasszal. Vagy egy Bauhaus villa, hatalmas ablakokkal, letisztult, geometrikus formákkal és erkéllyel. A falak tele lennének plakátokkal.

Nagy álmom, hogy legyen egy télikertem tele növényekkel. Továbbá lenne egy ablakom széles párkánnyal, ahova ki lehetne ülni olvasni, vagy csak nézni az utcát, figyelni az embereket.

Kép

Fotók: Enyedi Bálint Zsolt

Milyen céljaid vannak a közeljövőt illetően?

Az egyesületi munka mellett nemrég egy új pozícióban is kipróbálhattam magam, a kolozsvári Pont Csoport PR és kommunikációs munkatársaként. Ez egy teljesen más szerepkör, ebben szeretnék fejlődni. Továbbá szeretnék elmélyedni az épített örökség területében. A Hétfői kép nevet viselő blogomat jó lenne könyv formájában is megjelentetni – itt minden hétre ajánlanék az olvasóknak egy-egy műalkotást. Most újra intenzívebben foglalkozom a zenével is, elvégeztem az első évet zenepedagógia szakon. Ezt szeretném összekötni az épített környezetneveléssel. Nagy tervem, hogy zenei sétákat is megvalósítsunk a Korzo Egyesületnél.

Mit gondolsz, mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?

Szerintem nagyon sok mindent. Az egyik legfontosabb, hogy értékelni tudom azt, ami a magyarságomhoz kötődik, például a népi kultúrát, a nagymamámtól hallott népdalokat és a népviseletemet, amit bármikor büszkén viselek. Értékelem a nyelvet, amit beszélek, de tudom értékelni a többség kultúráját is. Szerintem az épített örökség megmaradásának is az a záloga, hogy a kisebbség és a többség is fontosnak tartja ezt. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha már gyerekként megismertetjük velük ezeket az értékeket, történeteket. Éppen ezért szeretnénk az egyesülettel román iskolákba is elvinni a gyermekfoglalkozásainkat, és idén a családi munkafüzeteinket is le szeretnénk román nyelvre fordítani.

Először Farkas Róbert, Vága múltjának és jelenének legnagyobb krónikása vesz a szárnyai alá, aki – tekintve, hogy ezt a kis zenés, sütögetős összejövetelt a helyi futballpálya mögötti fák árnyékában tartják –, már újságolja is, hogy náluk járt a Fradi! Kérdezem, mikor, s ő mondja, hogy 1984-ben. A falunak kétezer lakosa van, akkor háromezren töltötték meg a stadiont, sem előtte, sem azóta nem voltak ennyien. Róbertnek a mai napig megvan a belépőjegye, mert őt az egyik legnagyobb szerelem a magyarsághoz, a másik a Ferencváros csapatához köti. Miheztartás végett most is zöld pólót visel.

„Vágán valamikor az összes ház kapuja zöld volt vagy piros, ma már kéket is látni, az vegyes családé. Ilyen jelentősége van itt a színeknek, a szimbólumoknak.”

Aki zöld pólóban van, az tuti, hogy magyar, ha mégis szlovák, megszólják érte. Nekem a magyar–olasz focimeccsre is megvan a jegyem, öt-hat órát kellett a számítógép előtt ülni érte, de visszük Pestre a piros-fehér-zöld zászlót, a piros részbe Felvidék van írva, a zöldbe Vága. (Itt közbevetem, milyen jó mostanában a magyar csapat, mire Róbert barátja, Csaba a lehető legtermészetesebb módon rávágja: nekik nem az számít, hogy jó, hanem az, hogy magyar.) A falunál húzódott valaha a magyar határ, kicsit be is nyúlunk a szlovákok közé. Voltak ebből fiatalon viták, ha átmentünk egy mulatságra a szomszéd szlovák községbe, öt percet adtak, hogy eltűnjünk, volt, hogy három kilométert futottam hazáig. Vágán akkor még 34 magyar és 3 szlovák gyerek kezdte az első osztályt, tavaly ez az arány a szlovákok javára billent.”

Róbert körbekalauzol a szépen rendben tartott faluban, megmutatja a magyar emlékhelyeket. Neki szívügye, napi szintű harcot vív azért, hogy mindenhol minden információ magyarul is ki legyen írva. A helyi kocsmát ma is Kurta Kocsmának hívják, és az imént egy helyi férfi azt újságolta, az ő édesapja arra volt a legbüszkébb életében, hogy 19 évesen a Hősök szobránál – ahol épp állunk – szavalhatta el a Nemzeti dalt. A falutáblát elhagyva, az egykori magyar határtól pár lépésre fakereszt jelzi, hogy mély lelki és érzelmi töltetű helyen járunk. Innen térek vissza a mulatságra, a vágai asszonyok közé.

Kép

Helyi kalauzunk, Farkas Róbert – Fotó: Dr. Szász Adrián

Lóbab, libák, cigányzene

„Kár, hogy nem a júliusi családi napra jött, az még a régi pesti vidámparkot is fenékbe szúrná!” – jegyzi meg az egyikük. „Akárcsak a 100–150 fős lakodalmak, amik a háznál indultak, a kultúrházban vagy a kocsma nagy termében folytatódtak. A cigányzenére meg a magyar nótákra megbolondult a jónép. Előtte gyalog mentünk a hivatalba a polgári esküvőre, onnan a templomba az egyházira. Kint volt a falu népe, figyelték, ki miképp vonul. De a kocsmába is beültek ám, nézték a lakodalmasokat, sőt be is szálltak a táncba.”

„Nagy tálakban járt körbe a diós, mákos kalács, a túrós lepény. Éjfélkor meg irány vissza a lakodalmas házhoz, ott vacsora és reggelig mulatás.”

– ezt Forró Rozália meséli.

„Az én menyegzőm is ilyen volt” – teszi hozzá Adamkó Mária. „Sok keszkenős asszonyka figyelte a táncot, közben pletykáztak: ez ezzel jár, az azzal. Amikor gyerek voltam, anyám is járt a lagzikba »zsűrizni«, a zsebében hozta nekem meg az öcsémnek a kalácsot. Hétköznap meg, amikor nem volt lagzi, esténként tollfosztás volt. Gyerekkoromban olyan sok liba volt itt, a folyónál, hogy mindenkinek jutott vagy 10-20, tavasztól őszig neveltük őket. Kihajtottuk reggel a Vághoz, este mentünk értük. »Papaty, papaty, papaty«, kiabáltam nekik, s jöttek, de csak az enyémek. Ha a másik kiabált, akkor az ő libái. Megkerültük velük a falut, a gúnár ment elöl, a többi utána, maguktól tudták az utat. A fejük búbja pirosra vagy zöldre volt festve! A tollfosztást megelőzte, hogy anyámék megmellesztették őket, azaz leszedték a mellükről a tollat, ami aztán újra kinőtt. Abból lett a dunyha meg a paplan.”

Közben Zsigó Magda és Dudás Éva is csatlakozik a beszélgetéshez, miközben egy speciális helyi kalács tésztáját gyúrják, de erről majd később, most vissza a tollfosztáshoz, amiről egymás szavait kiegészítve, együtt mesélnek. „Esténként nem volt tévé, hát összehívták az utcabelieket egy hosszú asztal köré, fazékba tették a tollat, rá egy nehezéket. Leültek, szedték a markukba, lefosztották. Ami leesett, azt eltüzelték a sparheltben, melegítettek vele, a tollszárból pedig, amellyel valaha körmöltek – amilyen Lúdas Matyi kalapján is volt –, összekötöttek ötöt-hatot, sütéskor azzal kenték-zsírozták a tepsit. Egy hétig az egyik, aztán a másik háznál voltak este hattól tízig. A végén teát ittak, süteményt ettek meg lóbabot. Főzték, sózták, kipattintották a supájából, finomabb volt, mint a főtt gesztenye! Ha sokat főzött a gazdaasszony, csomagolt belőle bögrébe haza is. Vártuk anyánkat, hozott-e babot. A hetet áldomással zárták: pogácsa, kalács, esetleg kompót, de az már nagy flancnak számított!”

A tüzes masina és az elkapott kabátujj

A helyi hagyományok, történetek felidézésével repül az idő, közben elkészül a jó vágai halászlé, a férfiak elsőre nekem mernek belőle. Amikor szednék mellé a csomagolt szeletelt kenyérből, egyikük felkiált:

„Na, nem ám abból veszel! Neked megszegjük az igazi magyar cipót!”

S már emel is fel egy akkorát abból a nemzeti szalaggal átkötött fajtából, mint a felsőtestem. Amíg hűl a halászlé, ismét Mária mellé csapódom, s a hagyományok után a helyi romantikáról kérdezem. Erre nevetve idéz fel egy sztorit: „A községházán dolgoztam, amikor egy helyi asszonyka 100. születésnapját ünnepeltük. Kérdezi tőle a helyi riporter: mi lehetett a férjével az örök szerelmük titka? Azt mondja az asszony: »volt neki tüzes masinája!«. Azaz cséplőgépe. Hát, mi a nevetéstől könnyeztünk! Szerelem? Tüzes masina! Ami pedig az én romantikámat illeti: kereken 50 éve vagyok férjnél, s nálunk szerelemből történt minden. Megtetszettünk egymásnak, elhívott mulatságba táncolni, hazakísért, összejöttünk. Két-három évet jártunk, utána egybekerültünk. Az 50 évet kirándulással ünnepeljük kettesben a Tátrában.”

Ezen a ponton nem tudom nem megjegyezni, mennyire tetszik a felvidéki magyar beszéd hangzása, ez az ízes nyelvjárás. Mária szerényen válaszolja – s ezt az indokolatlan szégyenlősséget másokon is érzem: szerinte ők csúnyán beszélik a magyart, félig már „eltótosodtak”. A virsli nekik párki, a mustár meg horčica, de szerintem a jól csengő dialektus akkor is a helyi nők szexepilje. Erre a felvetésre egy ifjú hölgy, Simona már mondja is, hogy az ő tájszólásuknak is van mindenféle – födémesi, szerdahelyi és egyéb – alváltozata. A tekintetben megnyugtat, hogy nagy magyar lagzik falun ma is vannak – ő idén már a negyedikbe megy –, de azokat a száz százalékig magyar búcsúkat, amelyekbe korábban jártak a helyi fiatalok, már nagyítóval kell keresni. Azt is mondja, ma már az udvarlásban sincsenek meg a régi jó szokások, pedig „bárcsak a maiak is kedvet kapnának az ilyesmihez!” – zárja szavait.

Na, majd én kiderítem a régiek titkát, gondolom, s a 82 éves Róberthez fordulok, aki a halászlevet is készítette. Kissé elpirul, majd ugyanazzal a határozottsággal válaszol, amivel anno a feleségét is meghódíthatta. A következőket meséli róla: „Azelőtt még csak nem is köszöntem neki. Volt egy másik barátnőm, aki már férjhez akart menni, de én még nem akartam nősülni, így vele vége lett. Szomorúan ültem hát a vágai mulatságon, amikor megláttam őt, hogy veszi a kabátját, s indul haza. Megfogtam a kabátujját: »szia, hova mész?«. Azt mondja, haza, mondom, mehetek? Ő bólintott. Mentünk is, mögöttünk az anyjával, aki vigyázott a lányára. Onnantól együtt voltunk, három év után el is vettem. Előtte a szüleim fiatalnak tartották, 6 és fél év volt köztünk. Végül a szerelem győzött!”

Úgy, mint most a vágai kalács, amely a halászlé után desszertnek érkezik. A morvai kalács helyi változata ez: ugyanúgy köralakú, de nem túróval, hanem vaníliával és lekvárral sütik. Szívből.

„Látja az emblémánkat?” – mutat Mária a „Szeressük egymást, gyerekek!” feliratú pólójára. „Rajta egy kis szívecske, mert szívből csinálunk mindent, egy életfa és egy napocska, mert mindig virulunk.”

Kép

Zajlik a sütés-főzés, közben pörögnek a sztorik – Fotó: Dr. Szász Adrián

Ha megértés van, kibékülés is van

Ezt támasztja alá két újabb csinos helyi asszony is, akik mellé a hazaindulás előtt még lehuppanok csevegni a régi időkről. „A háború elején születtem, akkor ez éppen Magyarország volt” – kezdi Gréti. „Emlékszem, hogyan jöttek előre a németek, aztán az oroszok. Soha nem feledem, amíg élek, hogy a Vág folyó töltésénél egy ágyú volt felállítva, s mi húsvétkor a templom helyett a bunkerba mentünk, mert még a feltámadás napján is jöttek a repülők. Aztán apusomnak a kitelepítésekkor alá kellett volna írnia, hogy szlovák, hogy maradhassunk, de ő kijelentette: »magyarnak születtem, az is maradok!«. Mivel nem volt vagyonunk, amit elvehettek volna, végül békén hagytak, maradhattunk. De szlovák iskolába jártam, mert a magyar nem volt engedélyezve. Később szlovák férjem lett, nem is mondok semmi rosszat rájuk. 20 évig éltünk együtt, sajnos fiatalon meghalt. Ő sem panaszkodott, hogy magyarok közt van, együtt kártyáztak munkába menet a buszon, s noha inkább csak értette, mint beszélte a magyart, apussal jól kijöttek. A két lányunk persze már mindkét nyelvet beszéli.”

„Mindig szegényen és szerényen éltünk” – veszi át a szót Gréti sógornője, Irénke, aki 62 éve él házasságban Gréti testvérével, Dénessel. „Hogy mentünk-e a környéken romantikázni, például sétálni? Hát, persze! Kiskocsival, amiben a gyerek feküdt. A férjemet a süteménygyárban ismertem meg, ahol együtt dolgoztunk: ő felfedezett, s mindig jött utánam segíteni. 24 volt, én még csak 18, ezért várni akartam, de megkérte a kezem. Megígértem, hogy hozzámegyek, mert beleszerettem, és ő is belém. A 62 év még megmondani is sok, de sajnos már öt éve fekvőbeteg. Jóban, rosszban…”

A hölgyektől mint illetékesektől végül arról érdeklődöm, mi tarthatja ennyi évtizeden át életben a szerelmet, a házasságot, s mi jelenti a boldogságot nekik. „Minden azon múlik, hogyan tudnak egymásnak megbocsátani” – véli Gréti.

„Mindenkinek mások a szokásai, minden családban van összeveszés, de ha megértés is, akkor kibékülés is.”

„Ma az emberek egyet gondolnak, s elválnak. Miből gondolják, hogy egy másik majd jobb lesz? A boldogság pedig az, ha a gyerekek, unokák jól vannak, egészségesek, jól tanulnak.” Irénke bólogat, és így összegez: „Mi, ha összevesztünk is, eszembe nem jutott volna elválni tőle! A közös célok, a házépítés, a család is összetartottak, de a boldogságot az jelentette, hogy szerettünk egymás közelében lenni. Amikor összekaptunk, iparkodtunk kibékülni.”

Erre a végszóra megérkezik Gréti lánya, Ali is, akinek a fiát egyébként a régi királyunk után Károly Róbertnek hívják. „Hogy ti milyen manuszt csíptetek föl!” – viccelődik édesanyjával, pont azzal az ízes beszéddel, amelyet korábban már annyit dicsértem. „Gondolkoztam is, hogy nem láttam még itt ezt a fiatalembert” – nevet. „Ő az, aki Budapestről jött, a tűzijáték helyett miközénk” – mondja az ekkor újra hozzám lépő Rozália, akivel a rendezvény elején beszélgettünk. Kis zacskóval a kezében érkezik, csomagolt nekem kalácsot a hazaútra. Megnyugtatom, hogy én köztük is otthon éreztem magam.

Vágáról ezt is érdemes tudni
A Mátyusföldön fekvő Vágát már 1259-ben említi – Waga néven – egy magyar királyi adománylevél.
Az első világháborúban 77 helyi lakos halt hősi halált. A községet Trianon után 1939 márciusában csatolták vissza Magyarországhoz, majd 1945-ben újra Csehszlovákia, később Szlovákia része lett.
A helyi katolikus templom mennyezeti freskóján a budapesti Parlament is látható.
Vágán különös hagyománya van a karácsonyi ostyasütésnek. A vágai ostyát Szlovákia-szerte fogyasztják a családok a karácsonyi asztaloknál.
A község büszkesége az Omega Revival együttes is. Kóbor János személyesen adta áldását arra, hogy Omega-dalokat játszanak, miután elcsodálkozott azon, hogy az énekesük megszólalásig hasonlít rá.

Hogyan lett belőled illusztrátor?

A rajzolás, festés mindig is jelen volt az életemben, bár gyerekként sosem gondoltam arra, hogy ezzel komolyabban is foglalkozzak. Rajzoltam, pályázatot készítettem, szakkörre jártam, festőtáborba mentem, amikor épp kedvem volt hozzá. A szüleim látták, hogy tehetséges vagyok, mindig örültek, amikor rajzoltam, de sohasem erőltettek, inkább csak terelgettek. Mindig sok pozitív visszajelzést kaptam, például 14 éves koromban az egyik festőtáborban, amikor az utcán festettünk, odajött hozzám egy férfi, és 20 ezerért megvásárolta a még csak félkész képemet, annyira tetszett neki. A gimnáziumi évek alatt nem sokat rajzoltam, az utolsó évben mégis úgy döntöttem, hogy a Képzőművészeti Egyetem festő-restaurátor szakára adom be a jelentkezésemet, ahova mindössze öt embert vesznek fel.

Nagyon céltudatosan készültem a felvételire, minden délutánt a rajziskolában töltöttem, a rajztanáraim is látták, hogy már pár hónap alatt is rengeteget fejlődtem.

A felvételin kiestem a második fordulóban, de a felvételiztető tanárok meghívtak abba a rajziskolába, ahol ők tanítottak. A következő évben az utolsó, harmadik fordulóig jutottam, ahova már csak tizenhárman kerültünk be. Kicsit a kedvemet szegte, hogy megint nem sikerült, pedig éjjel-nappal rajzoltam. Végül jelentkeztem tájépítész karra, ahova egyből felvettek. A rajztanáraim többször kerestek, hogy ne hagyjam abba a festést, de én akkor már hajthatatlan voltam. Tájrendező és kertépítő mérnök lettem, de csak rövid időt töltöttem a szakmában. Más területen helyezkedtem el, de közben mindvégig hiányérzetem volt: hiányzott a rajzolás, a festés, maga az alkotás. Néhány évvel később, amikor megszületett a kisfiam, festettem neki néhány képet az ágya fölé, majd a testvéreim gyerekeinek, barátoknak, ismerősöknek ajándékba. Utána sorban jöttek a megrendelések, végül saját vállalkozást indítottam. A képeimmel, valamint a festményeimmel ellátott termékekkel egy gyermek-dizájnvásárra is bekerültem, majd jött az első megkeresés mesekönyv-illusztrációra, aztán a második, majd a harmadik...

Elsősorban gyermekeknek festesz. Miért ők lettek a fő célközönséged?

Az anyaság, a kisfiam születése adta a témát. Való igaz, hogy a képeim elsősorban gyermekeknek készülnek, de a felnőttekhez is szólnak, hiszen sokszor olyan témákat – barátság, együttérzés, összetartozás, gondoskodás, vidámság stb. – jelenítek meg, amelyek bennük is jó érzéseket keltenek.

Igyekszem őket is elgondolkodtatni, meglepni, vagy csak mosolyt csalni az arcukra.

Szeretem, ha egy képen van valami többlet is.

Kis nyuszi öleli a plüssrókáját, mosómedve ül a mosógép tetején és újságot olvas, szurit ad a szurikáta, pálmalevéllel repül a süni a Szabadság-szobor felett, és épp úgy tartja a levelet, mint a szobor, oroszlán ül a Lánchíd kőoroszlánján, a szarvas agancsára rácsavarodik a fülhallgató – hogy csak néhány példát említsek a képeid közül. Miért tartod fontosnak, hogy humort is vigyél az alkotásaidba?

A humor átsegít bennünket a nehézségeken, megkönnyíti a szürke hétköznapokat, gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Oldja a feszültséget, a szorongást. Fontosnak tartom, hogy önmagunkon is tudjunk nevetni, és ne vegyük mindig olyan komolyan magunkat. Örülök, amikor a képeim megmosolyogtatják az embereket, vagy látom rajtuk, hogy értik, mit is akartam megjeleníteni, legyen szó egy paradox helyzetről vagy tükörmutatásról.

Kép

Fotó: Tas Boglárka

Nevedet ma már legtöbben az állatos képeiddel azonosítják. Miért épp az állatokat választottad?

Minden gyerek szereti az állatokat, könnyen azonosulnak velük, főleg, ha emberi tulajdonságokkal vannak felruházva, és hamarabb mesebeli világba röpítik őket, mint a hétköznapi helyzetekben ábrázolt emberek. Ha az állat csinálja ugyanazt, mint ők, rögtön beindul a képzelőerejük.

Sok szülő mondta már, hogy a képeim mesemondásra ihlették őket.

Ugyanakkor állatkarakterekkel könnyebb bizonyos dolgokat, tulajdonságokat, jellemeket megfogalmazni a festményen, nem annyira direkt.

Egyedi festményeket is készítesz megrendelésre, illetve mesekönyveket is illusztrálsz. Hogyan születnek a karaktereid?

A legtöbb munkám egyedi megrendelésre készül, legtöbbször állatkaraktert kérnek egy számukra kedves időtöltéssel. Nászajándékba a pár kedvenc hobbiját, városát, autóját szokták kérni, keresztelőre pedig a védőszentet egy rá jellemző tulajdonsággal, a keresztelendő gyermekkel együtt. Amikor a megrendelők elmondják, mit szeretnének, már egyből jön egy érzés, és látom magam előtt a képet. Mesekönyv esetében is már olvasás közben megelevenedik a történet a fejemben, látom a szereplőket, nemcsak a külsejüket, hanem a belső tulajdonságaikat is.

Kép

Kép: Bodonovich Márta

Miért az akvarelltechnikát választottad?

Amikor életemben először festettem akvarellel, Sáfár Pál festőművész, akitől rengeteget tanultam, megjegyezte, mennyire előrehaladott az akvarellem. Akkor még nem is tudtam, mit jelent ez pontosan, csak éreztem, hogy könnyen tudok vele bánni. Élvezem, ahogy a vízzel szétfolyatom a színeket, és különböző árnyalatokat tudok így megjeleníteni.

Régebben olajjal is sokat festettem, de ott adott a festék sűrűsége, nem lehet vele úgy játszani. Az akvarellnél azonban én határozom meg, mennyire legyen erős vagy gyenge az ecsetvonás.

Például, ha lágy hátteret szeretnék, akkor csak kicsit mártom bele az ecsetet a festékbe, és sok vizet használok.

Változott a stílusod az évek során?

Kifinomultabb lett, a mostani rajzaim sokkal lágyabbak. Eleinte csak egy vagy két figurát festettem egy képre, most már többet is, és a hátteret is jobban kidolgozom, az egész képet megtöltöm élettel. Egyre gyakrabban ábrázolom a figurákat mozgás közben. Nekem is kihívást jelent, hogy épp azt a sokat sejtető pillanatot ragadjam meg, amelytől tovább gondolható a képen megjelenő történet.

Mi okozza a legnagyobb örömöt ebben a munkában?

Nem érzem munkának, hálás vagyok azért, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Mindig izgatottan várom, hogy nekikezdjek egy újabb felkérésnek, akkora örömöt jelent, amikor szabadjára engedhetem a fantáziámat, és színekkel dolgozhatok. A pozitív visszajelzésekről nem is beszélve: „Épp olyan lett, ahogy elképzeltük! A legszebb nászajándék az egyedi képed volt!”

Mivel hivatásnak tekintem a festést, nem mindig könnyű határt szabni a munkaidőnek, nemet mondani, vagy úgy meghatározni az árat, hogy mindenki jól járjon.

Ma már látom, hogy elég időt kell fordítani a pihenésre is, ha nem teszem, az a kreativitás rovására is megy.

Kép

Bodonovich Márta – Fotó: Tas Boglárka

Mennyire értékelik az emberek az egyedi festményeket?

Ma már megértik és elfogadják az emberek, hogy egy egyedi tervezésű ruha vagy cipő miért kerül sokkal többe, mint egy fast fashion darab, és hajlandók is áldozni rá. Ám egy festmény, grafika, szobor esetében sajnos nincs így. Sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy egy egyedi kép mögött mennyi munka van, nem is beszélve a tervekről, változtatásokról és az anyagköltségről, amelynek végeredményeként olyan festményt kapnak kézhez, amely csak nekik készült, az ő kívánságuk szerint, és nincs belőle még egy. Sok illusztrátor már digitálisan rajzol, jóval hamarabb elkészülnek, könnyebben is módosítanak a rajzon, és nem is kell utólag digitalizálniuk. Én azonban nem szeretném feladni a kézzel való festést, főleg ebben a digitális világban. Hiszem, hogy ez magasabb értéket képvisel, és a jövőben még nagyobbat fog.

Min dolgozol most? Mik a jövőbeni terveid?

Elkezdtem festeni a jövő évi falinaptáram képeit. Akkora sikere volt az ideinek, hogy a visszatérő vásárlóim már várják a 2023-ast. Minden hónaphoz egy-egy város nevezetességét festettem meg állatokkal, így született meg a pécsi Zsolnai-kútból ivó sünik, a tatai tavon – háttérben a várral – SUP-deszkázó vörös panda, vagy a hollókői templom előtt locsolkodó macik képe. Idén természetesen más városokat választok, de a koncepció ugyanaz marad.

A célom, hogy megismertessem a gyermekekkel a magyar városokat, és erősítsem bennük a magyarságtudatot. Ha ilyen állatos, vidám képeken látják a nevezetességeket, talán élőben is felismerik majd.

Kép

Képek: Bodonovich Márta

A kisfiam már hatéves, ahogyan ő nő ki a kisgyermekkorból, úgy én is nyitok a nagyobb korosztály felé. Új képeim között egyre több van, amelyen „nagyobbaknak való” témák is megjelennek. Időközben kitanultam a dekorfalfestést is, bármilyen kérést, kívánságot már nemcsak papíron, hanem falon is meg tudok valósítani, nemcsak festékkel, hanem glettel is. Rengeteg ötletem van még, amelynek csak a képzeletem szab határt.

Apácák illegalitásban

„Szomorú rakomány. Hivatásuktól megfosztott, néma szerzetesek, négy könnyező apáca. Két szuronyos őr a kocsi farában. Elöl szintén. Tizenkettőt ütött, mikor a rendőrség előtt megálltunk. Utána út a messzeségbe. Internáltak vagyunk” – írta később egyikük a visszaemlékezéseiben.

A szétszóratás évei, sőt évtizedei kezdődtek el számukra azon a napon. Az egyház vezetői igyekeztek a szerzetesek számára menekülési útvonalakat biztosítani, javaslatot is tettek arra, hogy a kormány tegye lehetővé, hogy ezek az „osztályidegen elemek” a rendek feloszlatása nélkül szabadon külföldre távozhassanak. Rákosi viszont úgy döntött, hogy a szerzetesek közül „a kormány lehetőleg egyet sem gondol kiengedni.”

Az apácák a közösségi életük megtartására a rendet helyettesítő életformákat választottak. Olyan életterekben vállaltak feladatot, amely hasonlított a zárdai élethez, és az együtt maradást, összefogást tartották túlélési stratégiájuk legfőbb eszközének. Sokan közülük titokban követték a régi szerzetesi életük napi beosztását, a rendi szokások szerint imádkoztak, és továbbra is betartották szerzetesi fogadalmukat. A hűség a fogadalomhoz veszélyes és kockázatos is volt, besúgók figyelték a lépéseiket, mégis előfordult, hogy új tag csatlakozott a régiekhez, vagy teljesen új közösség kezdte el működését.

Ez a panellakásokban és albérletekben működő titkos szövetség azonban kívülről, egy fiatal lány számára láthatatlan és teljesen elérhetetlen volt.

Erzsébet disszidál

Váli Erzsébet – vagy ahogy a családja és későbbi rendtársai hívták: Tücsök – 1971-ben egy 27 éves, csöndes, farmernadrágos fiatal tanítónő volt. Édesapja orosz hadifogságban halt meg 1946-ban, amikor ő még a második életévét sem töltötte be. Édesanyja tanítónőként dolgozott, 25 éves korára kétgyermekes özvegy lett. Erzsébet az ostrom heteit lenn a pincében, csecsemőként alig élte túl, később pedig az óvodában tetűveszély miatt meg kellett kopasztani a „vörös hajú angyalkát”. Kisgyermekként cserfes volt, órákon át énekelt akár a villamoson is.

Naplójegyzetekből tudjuk, hogy bátyjával, Váli Dezsővel életük egy pontján szobát cseréltek, az általa nagyon kedvelt apró udvari cselédszoba helyett megkapta a térre nézőt – hátha jönnek majd hozzá az udvarlók, vélte édesanyjuk –, majd később visszacserélték a szobákat.

Kép

Erzsébet és bátyja, Dezső – Fotó: Váli Dezső

Kertészeti technikumot végzett, és egy illegális bencés cserkészmozgalom tagja lett, amelynek pap-vezetője a „klerikális tevékenysége” miatt később két évre börtönbe került. Amikor tanítóképzőbe kezdett járni, két évig nem járt templomba, a marxista oktatás hatására megingott a hite, ezalatt édesanyja vasárnaponként titokban még egy misét hallgatott helyette. Tanító lett, zárkózott, komoly nő. Egy németországi útja alkalmával kolostorban lakott néhány hétig, és miután elhívást kapott, új utakat keresett magában.

Megtérése csendes és minden feltűnéstől mentes volt, néhány hétig mintegy láthatatlan habitust, szerzetesi ruhát viselt, és otthon érezte magát benne. Kevesen váltottak akkoriban hazát olyan lelki háttérrel, mint ő. Itthon senki nem tudta, mi zajlik a lelkében, mire készül, és mindenki számára váratlanul milyen döntést hoz meg az 1971-es évben.

Egy este vacsorakor egyszerű szavakkal elmondta, hogy másnap elmegy, disszidál Ausztriába, apáca lesz. Bátyja leszaladt a boltba egy üveg pezsgőért, hogy döntését megünnepeljék, bár soha nem ittak addig semmilyen alkoholt.

19 év az Alpokban

Erzsébet turistaútlevéllel lépett ki az országból egy augusztus eleji napon. Szándékait a hazai hatóság előtt titkolnia kellett. Egy ausztriai, határmenti kolostort szeretett volna választani, ahonnan „átlátni Magyarországra”, de végül a salzburgi Nonnberg bencés apácakolostorba lépett be. A szemlélődő szerzetesi létforma vonzotta.

A disszidálást a helyi hatóságok mindig igyekeztek megtorolni az itthon maradt családtagokon, ha mással nem, hát a kérelmek és járandóságok megtagadásával. Három év múlva Erzsébet bátyja, a festőművész Váli Dezső itthon azért nem kapott útlevelet, mert húga disszidált, ám ő nem adta fel, fellebbezett a döntés ellen, és megígérte, hogy ő nem hagyja el az országot:

„Most lett Buda egyik legszebb műterme az enyém, bolond lennék itt hagyni. Meg amúgy is nagyon jó kis ország ez. Írásba adom” – írta naplójába, és végül megkapta az útlevelet.

Erzsébet Nonnbergben a kertészetben és a gazdaságban dolgozott, majd idős apácákat ápolt. Hét évvel később tette le az örökfogadalmat. Apátnője a saját rendi nevét, az Ancillát adta neki, és nagy reményeket fűzött hozzá. (Ancilla azt jelenti, szolgálólány – arra emlékeztet, hogy Szűz Mária az Úr szolgálólányának nevezte magát az angyali üdvözletkor.) Cellájában néha magyar népdalokat furulyázott imaként az Úrnak, és úgy tűnt, hogy Ancilla az Alpok lábainál éli majd le az életét.

Kép

Váli Erzsébet már Ancilla nővérként Ausztriában – Fotó: Váli Dezső

A rendek újraindításának lehetőségétől a magyar kormány 1989-ig következetesen elzárkózott, ám augusztus 30-án erős kényszer hatására visszavonták a korábbi korlátozásokat. A szerzetesrendek újjászervezése akkor már javában zajlott, a szétszóratásban és külföldi emigrációban élő magyar apácák is hittel várták az újrakezdést. A döntés az lett, hogy minden olyan szerzetesrend újraindulhat, amely legalább három tagot számlál. Ancilla ebben az évben Pannonhalmán járt, német–magyar tolmácsként hívták meg egy újoncmesteri konferenciára. A magyar szerzetesrendek új lehetőségeit látva nagy vágy ébredt benne arra, hogy magyar földön közösséget alapítson, újraindítsa a bencés nővérek magyarországi ágát.

Hazatérés küldetéssel

Egy belső rendi megállapodás keretében 1990-ben, 19 külföldön töltött év után hazajöhetett.

A rendi megállapodás lényege az volt, hogy bár apácaként a helyben maradás kötelezettsége vonatkozott rá, de ha Magyarországon visszaállítják a női bencés rendet, Ancilla Magyarországra költözhet. Ezt a speciális, belső áthelyezést még a Vatikán is jóváhagyta.

Ancilla tehát hazajött az édesanyjához, és tovább tervezett csöndesen és alázattal. Saját magának tett fogadalmat, hogy ha a körülmények lehetővé teszik, ha szabad lesz az ország, akkor újra meghonosítja a nagy történelmi hagyományokkal rendelkező bencés női rendet, amelynek Szent István felesége, Boldog Gizella királyné Esztergomban zárdát alapított, s tagja volt az a Caritas nővér is, akinek tanácsára Szent László kegyelmet adott a trónkövetelő Salamonnak. A török hódoltság és a reformáció idején azonban a rend megszűnt az egykori Magyar Királyság területén.

Erzsébet, azaz Ancilla nővér egyszer csak megkérte a bátyját, hogy vegye ki a bankból az ő négymillió forintját, amit németországi és belga támogatóitól kapott a rend újraindítására, és vigye át a ferencesekhez. Váli Dezső barna tarisznyája dugig volt angol fonttal, és később úgy emlékezett vissza erre az epizódra, hogy szerette volna valakinek megmutatni, megosztani ezt az élményt, mert nem látott még annyi pénzt egyben soha, tarisznyában meg végképp nem. Ancilla viszont másképp gondolkozott a pénzről, mint a civilek: ő Isten eszközének tekintette azt az ember kezében, és így is járt el vele. Jól sáfárkodott a talentumokkal. Nem aggódott előre azon, hogy tervéhez, a kolostorépület kivitelezéséhez honnan szerez majd szaktudással rendelkező mestereket, hanem elkezdte a feladatot az elejétől, és haladt tovább előre. 72 helyet nézett meg az országban, amikor az új rendház helyét kereste.

Ancilla először Bélapátfalvára költözött, ott próbált kolostort építtetni, ehhez megkapta volna az egri érsektől a helyi templomot, de a szomszédos hegyen egy hangos kőtörő üzem működött, ami keresztülhúzta a terveket.

Végül Kaposszentbenedeken, a Szent Benedekről elnevezett településen állapodott meg. Megrendelt Finnországból egy kolostort…

A Békesség Kapuja

Az előre gyártott elemeket két kamion hozta, a kolostor lappföldi festetlen fenyőből épült, és belső kertes kerengővel ellátott, 20 személyes, kétszintes épület lett. Kívülről lefestették a fából készült falakat, de belül az eredeti, natúr állapotban hagyták – ez mára sajátos eleganciát kölcsönöz a belső térnek, hiszen a fa az évek folyamán természetes folyamatok révén megérett, csakúgy, mint az épületet létrehívó gondolat. Az épület a Porta Pacis (Békesség Kapuja) nevet kapta.

Két novícia élt mellette egy ideig, de rendtársak végül nem csatlakoztak hozzá. Osztrák és német ismerősei továbbra is segélyezték, ő pedig fuvolát, hittant és németet tanított a gyerekeknek. A falu lakói elfogadták őt, szellemi-lelki vezetőjükké vált, és a környék élete a hatására lassan megváltozott: idősödő élettársak házasságot kötöttek, a gyerekeket síelni, nyaralni vitték, esküvők és keresztelők váltották egymást. Ancilla nővér biciklis, később piros kocsis alakja rendre feltűnt a városban is: hol apácaruhában, hol szoknyában és kardigánban, de a fején mindig fityulát viselt. Ügyeket intézett, vásárolt – ahogy a szükség hozta.

Kép

Fotó: Váli Dezső

Néhány évvel az alapítás után Alzheimer-kór tünetei mutatkoztak rajta, amelynek következtében 2011 nyarán, 67 évesen Pannonhalmára került az egyházi szeretetotthonba. 2022. február 27-én, életének 78., szerzetességének 50. évében halt meg.

Utolsó kérése az volt, hogy a ház nevét tartsák meg, és az egyszerű, de melegséget sugárzó épület maradjon egyházi működésben.

A Békesség Kapuja ma is lelkigyakorlatos házként működik. Kaput nyit azoknak, akiknek csendre, elmélyülésre, újrakezdésre van szükségük. Az elmúlt években új épületrészekkel bővült, óvják, csinosítják.

„Húgom a láthatatlan látható jele” – írta korábban Ancilláról testvére, Váli Dezső. „Harminc éve ugyanazt csinálja. Azt mondja, nem volt még két egyforma napja. Az önkéntes korlát az igazi szabadság”.

Felhasznált irodalom:

• https://deske.hu/iras/html-2016/tucsok.htm
• https://deske.hu/iras/html-2016/tucsok-2.htm
• Balogh M. – Gergely J.: Állam, egyházak, vallásgyakorlás Magyarországon
• Hűség és megújulás A szerzetesi élet Magyarországon 1950–2000
• Böszörményi Géza: Szétszóratás és újrakezdés

A Katolikus Társadalmi Napok, azaz a KATTÁRS célja, hogy  a társadalom egészét megszólítva a mindennapi élet aktuális kihívásai között ráirányítsa a figyelmet a Katolikus Egyház társadalmi tanítására, annak erejére és életünket átformálni képes gazdagságára. Szegeden ez azért különösen hangsúlyos, mert a település elmúlt száz éve a város, az állam, az egyházmegye és az egyetem közös munkálkodása folytán alakult, és lett olyan, amilyennek ma látjuk. A székesegyház és a Dóm tér ennek a jelképe. Felépítésük az újjászületés szimbóluma, létük a vallás, a kultúra, a tudomány, a művészet találkozási pontja a városban. Szeged egykori püspöke, Glattfelder Gyula pedig a társadalommal folytatott dialógus és a szociális kérdések iránt elkötelezett főpásztor volt. Így Szeged és történelme szépen kifejezi mindazt, amit a KATTÁRS idei mottója hirdet: „Megújulni közös értékeinkben”.

A KATTÁRS szegedi programkínálatában utcai kiállítások (a hitvalló tudós, Bálint Sándor munkásságát bemutató, illetve a teremtésvédelem témájához kapcsolódó tárlatok) tudományos- és egyháztörténeti konferenciák, családi nap, ifjúsági alkalmak, számos kulturális program, könyvbemutató található.

Kiadók, mozgalmak, szervezetek és közösségek mutatkoznak majd be a Dóm téren. Esténként koncertek várják az érdeklődőket, amelyeken a dicsőítés és a komolyzene jól megfér egymás mellett. A Dóm téri forgatag színpadán bemutatkoznak az egyházi iskolák művészeti csoportjai, és a NEK hírnökei is. A Szent Gellért Fórumban a sporté lesz a főszerep: a KATTÁRS Kupán 13-14 éves labdarúgók mérhetik össze erejüket, és küzdhetnek a kupagyőzelemért. A liturgikus programok az egységet kifejező Ökumenikus Istentisztelettel kezdődnek, amelyet Balog Zoltán, a Magyar Református Egyház zsinatának elnöke és Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök vezet. Vendége lesz a szegedi KATTÁRS rendezvénysorozatának Veres András győri püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Marton Zsolt családreferens püspök, valamint Erdő Péter bíboros, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke.

A szeptember 22. és 25. között zajló szegedi rendezvénysorozatot – amelyhez szeptember 19-től már számos program kapcsolódik – a Szeged-Csanádi Egyházmegye és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottsága közösen szervezi. További tartalom a kattars.hu oldalon található.

Fel tudná idézni, milyen volt az expedíció kiindulópontjánál állni?

Gáborral a tavaszi szezont választottuk, és nyugatról indultunk keletnek. A 660-as pont, az expedíció hivatalos indulási pontja egy dimbes-dombos hely, háznyi, autónyi nagyságú dombokkal, sziklákkal. Az út eleje inkább kavicsos, ott nem is csúszik a szán, nálunk pedig volt egy 100 kilós meg egy 65 kilós szán, szóval, nagyon lassan haladtunk velük. Amikor végre odaértünk a jégfal széléhez, magunkra csatoltuk őket a rajtunk lévő hám segítségével. Ez volt az a pillanat, amikor belém hasított, hogy most valami nagyon különleges dolog történik. Egyáltalán nem volt bennem félelem, inkább azt éreztem, hogy valószínűleg ötször olyan nehéz lesz teljesíteni ezt a kihívást, mint ahogy elképzeltem, mégis vagány dolog. A felkészülés 8-9 hónapja alatt hetente többször futottam, teljesítménytúráztam, kerékpároztam, ami jelentősen fejlesztette az állóképességemet. A felkészülés során folyamatosan a holtpontokat kerestem, mert tudtam, hogy lesznek. Tudatosan figyeltem, hogyan, milyen módon akarom lebeszélni magam a célomról, mert ha az ember kitalál valamit, ő lesz az is, aki ilyen-olyan okoknál fogva eldönti, hogy mégsem csinálja meg.

Korábban sem voltam elveszett ember, de ez az expedíció megerősítette bennem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit gondolok magamról.

Rakonczay Gábor már rutinosnak számít, hiszen extrém teljesítmények vannak mögötte az óceán-átevezéstől az antarktiszi túrákig. Volt olyan helyzet, amikor Gábor egy mondata, tekintete átsegítette a nehézségeken?

Volt ilyen, amikor például az volt a terv, hogy naponta 8-9 órán át megyünk, 50 percet menetelünk, 10 percet állunk, s nagyjából 12 órát vagyunk kint. Gábor az előző két sarkvidéki expedícióján, az Antarktiszon meg Grönlandon nagy rutint szerzett, de azt a két kihívást nagy csapatban csinálta. Nyolc ember megy együtt, elöl valaki a szánnal, töri az utat, navigál, a háta mögött lévő hét másik pedig a kitaposott úton halad. Ha elérnek egy pihenőpontot, aki elöl volt, az picit pihenhet a következő hét órában a többiek mögött haladva. Most viszont ketten voltunk, amitől mindez sokkal nehezebbé vált. Folyamatosan váltottuk, figyeltük egymást, súlyokat rakosgattunk át, nagyon komoly összhangban kellett dolgozni. Volt, hogy vártuk, hogy felérjünk a platóra, 2400-2500 méter magasra, mert onnan lefelé már biztosan könnyebb lesz. Aztán nemhogy nem lett könnyebb, egyre nehezebb lett minden. Az időjárási helyzet romlott, egyre süppedősebb volt a hó, és 12 óra helyett reggeltől éjfélig is meneteltünk. Négy-öt órát aludtunk a sarkvidéki expedíción ajánlott kilenc-tíz helyett. Aznap kiszámoltuk, hogy még 300 kilométernyi táv van hátra, és ha nem teljesítjük a napi húsz kilométert, akkor az egész expedíció elbukik. Egyévnyi előkészítés, engedélyeztetés, a felszerelés beszerzése, nagyon sok munka volt pedig benne.

Egymásra néztünk Gáborral, s ő azt mondta: „Figyelj, lehet, hogy ez még sokkal rosszabb lesz, készüljünk fel rá. Teljesen mindegy, mi történik, mi akkor is meg fogjuk csinálni. Akkor is mindennap húsz kilométert fogunk menni.”

Folyamatos újratervezésben voltunk, kiszámoltuk, hogy ha például 65 percet menetelünk, akkor pár perccel többet tudunk pihenni, vagy fordítva, mindig egy órát terveztünk meg előre, hogy abba mennyi fér bele.

Élelmet és vizet hogyan szereztek? Előfordult, hogy nem jutottak hozzá?

Vittünk magunkkal benzinfőzőt, felmelegítettük a havat, betettük kulacsokba, és az a nap végéig kitartott. Összesen 270 ezer kalóriát vittünk magunkkal, ebből előre összekészítettük napi 4500 kalória per főre az ételt. Minden napra egy kis csomagot állítottunk össze, amit óránként elővettünk: magok, kesudió, dió, nagyon magas kalóriatartalmú aszalványok, csokik, energiaszeletek, chips, kávé, forró csoki, müzliszeletek voltak a csomagban. A nap végén pedig rendes vacsorát ettünk, többnyire dehidratált ételeket, amelyeket felönt az ember forró vízzel a zacskójában, például Smack leves, spagetti, ami nyolc perc alatt kész, fogyasztható. Reggelire 700-800 kalória tartalmú müzlihez öntöttünk forró vizet, tettünk bele tejport, magvakat, aszalványt, csokit, hogy jó tömény legyen.

Kép

Fotó: Vámos Nóra és Rakonczay Gábor

Egy ilyen út során számtalan veszély felvetődhet, mint a jegesmedve-támadás, a fagyási sérülések, a kimerültség, a lelki mélypontok. Ezek közül volt, amelyik önöket is utolérte?

Szerencsére jegesmedve-támadás nem történt, de a lehetőségére fölkészültünk, mert egy-egy szezonban évente 5-6 támadás történik. A grönlandi üzletekben az élelmiszerek, a tisztasági szerek mellett mindenhol lehet puskát is venni. Mi a puskáinkat az utolsó állomásunkon becseréltük szállásra. Nekem egy nagyon durva fagyási sérülésem volt, majdnem két tenyérnyi a combomon. Meg kellett állnunk pisilni, és bármennyire gyorsan próbáltam is, amikor 60 kilométer per órás szél süvít, és a hőmérséklet mínusz húsz fok, elég pár perc, és bekövetkezik a fagyás.

Érdekes, de ott akkor nem is vettem észre, csak este a sátorban. Melegítettem, próbáltam arra kondicionálni magam, hogy nem lesz belőle baj, pedig lehetett volna, akár vérmérgezés is.

Nyilván voltak holtpontok is, amikor már nagyon ki van merülve az ember, és szinte tehetetlennek érzi magát. Az expedíció vége felé, amikor már csak 23 kilométernyi menetelés volt hátra, elkapott minket egy vihar. Még hajnali egy órakor is meneteltünk, hogy valahogy leérjünk. Nem sikerült. Maradt még négy óránk, mielőtt csúcsosodik a vihar. Mérlegelnünk kellett, hogy pár órát menetelünk, és talán leérünk a partra, vagy beülünk a sátorba, ami szintén totál veszélyes, mert 70 centis hó esik, száz kilométer per órás széllel, ami be is szakíthatja a sátrat. Akkor jött el az a pont, amikor egyszerűen már nem tudtam bekapcsolni a karabinert, amit mindennap huszonötször ki-be kapcsolgattam, hogy felcsatoljam magamra a szánt. Ez veszélyes helyzet, gyaloglás közben beleeshetünk egy hasadékba, vagy fagyási sérüléseket szerezhetünk. Felállítottuk a sátrat, és a vihar közben próbáltuk lapátolni a havat, hogy ne szakítsa be a ponyvát. De olyan is előfordult, hogy bár 80 kilométer per órás széllökések jöttek, mégis muszáj volt továbbmennünk. Vállalnunk kellett, hogy lassabban megyünk, nagyon figyeljük a másikat, összekapcsoljuk magunkat, és nagyon jól eltakarjuk az arcunkat, hogy ne fagyjon meg az orrunk, a fülünk.

Megérintette ez a különös kapcsolódás a természettel? Volt valamiféle transzcendens élménye, felismerése saját magával, az életével kapcsolatban?

Rengeteg ilyen élményem volt, és valahogy sejtettem is, hogy így lesz. Nem sok mozzanata van az expedíciónak, de azt a pár dolgot be kell tartani, mert végzetes lehet. S éppen attól, hogy nagyon fókuszálni kell, az ember „kikapcsolja magát”, automatikusan csinálja a dolgokat, és ez teljesen a középpontba húz.

Teljesen befelé kezdtem figyelni, elképesztő felismerések jöttek, hogy mennyire összetartozunk mi, emberek, mennyire felelősek vagyunk egymásért, hogy mindenki fontos, hogy egyszerűen csak el kellene mondanunk egymásnak, hogy értékes, amit a másik csinál, bármi legyen is az, és mindenkiben van valami érdekes és különleges.

Sokszor órákon át sírtam, annyira boldog voltam. Egy csodálatos boldogságérzés áradt szét bennem, egyszerűen a létezéstől. Az út során jöttem rá, hogy milyen egyszerű az élet, és az itt gyűjtött tapasztalataim szerint élek most. Nagyon pozitív életszemléletű ember vagyok, és mindig minden helyzetből próbálok kihozni még valamit. Gábortól rengeteg támogatást kaptam, de előfordult, hogy neki volt mélypontja. Akkor elkezdtem hülyéskedni, viccelődni, vagy beraktam valami zenét. Láttam, ahogy változik az arca, a végén már ő is hülyéskedik, és könnyebben húzza a szánt.

Fotóművészként nem tartott attól, hogy egy ilyen monoton táj túl lehangoló, nyomasztó lesz egy olyan elme számára, amelyik folyamatosan keresi a színeket, a formákat, az alakokat, megjeleníti az emberek és a tájak különlegességét?

Egy kicsit féltem ettől. Amikor komoly fizikai terhelés alatt vagy veszélyesebb szituációban voltunk, nyilván azon agyaltam, hogyan oldjuk meg. Amikor viszont könnyebb napunk volt, azonnal kerestem a témát. Érdekes, de meg lehet találni még a legmonotonabb helyen is, meg az ember ilyenkor átteszi a fókuszt: Gáborról készítettem képeket, vagy videót csináltunk. Szüntelen alkotási folyamatban voltam belül, művészként gondolkodtam, hogy bármi, amit átéltem, ne csak a fotókon, de a gondolatokon keresztül is átadható legyen. Legyen mélysége, mások számára is érthető legyen, kiváltson valamilyen érzelmi hatást.

Kép

Fotó: Vámos Nóra és Rakonczay Gábor

Motivációs előadásokat is tart, amióta visszatértek az expedícióról. Van olyan mondata, amelyre sokan fölkapják a fejüket?

Igen, például amikor arról beszélek, hogy ha valami túl nagy, vagy túl lehengerlő dolog van az ember életében, bontsa apró, kicsi részekre úgy, mint a legót. Ha ezt csak úgy magunk elé öntenénk, akkor csupán egy rakás apró alkatrész lenne, egy halmaznyi probléma. Ha lépésről lépésre haladunk, akkor mindent meg lehet valósítani. A saját példámat szoktam mondani: amikor 600 kilométer teljesíthetetlennek tűnt, megnéztük, hogy egy nap során, egy óra alatt mit tudunk csinálni, de közben nem vesztettük szem elől a célt.

Az expedíció arra világított rá, hogy sosem arra kell figyelni, mennyi van még hátra, hanem mindig csak a következő kis lépésre összpontosítani.

Amit ismerünk, attól már nem félünk annyira, könnyebben meg tudjuk oldani.

– Egyik világnézeti oldalon se arat egyértelmű sikert a konzervatív feminizmus. A progresszív feministák azért nem ismerik el a létjogosultságát, mert szerintük egy konzervatív nőmozgalom nem lehet haladó, nem tudhatja igazán, mire van szükségük a nőknek; konzervatív nézőpontból pedig a feminizmus eleve gyanús baloldali kezdeményezés, amelynek sok rossz irányú társadalmi befolyást tulajdonítanak.

– Napjainkban a feminizmus kifejezés inkább negatív értelmezésű, és ha hozzátesszük a konzervatív jelzőt – ami idejétmúlt irányzat Nyugaton –, akkor érthető, hogy sokakból ellenérzést vált ki. Meggyőződésem, hogy a jövő a konzervatívoké lesz, akik számára fontos a tradíciók tisztelete, a családcentrikusság, az erkölcs és a nemzetek fennmaradása. Ugyanakkor a konzervatív oldalon is be kell látni, hogy ha igazságosságra törekszünk, akkor van még mit tenni az egyenlőségért. A nők gyakran nem tudják képességeiket kibontakoztatni, mert erősek a régi korok régi elvárásai, és a fejlődéshez szükséges körülmények nem mindig adottak. Ráadásul a liberális feminizmus elhitette velük, hogy a munkahelyi feladatok, a gyermekvállalás, a házimunka egyidejűleg teljesíthető. A konzervatív feministák viszont úgy gondolják, hogy a családalapítás közös esemény, és a női életút természetes része. Segítséggel – például az állam és a férfiak részéről – a magánélet és a munkahelyi karrier is kibontakozhat.

– Mivel a nők egyre több, korábban férfias életterületen jelennek meg, a férfiak körében elbizonytalanodás, szerepkeresés, sőt, a nőkkel szembeni indulat is tapasztalható.

– Az évszázados férfi-sztereotípiákba nem vagy csak részben épült be a nők támogatása a magánszférában, a gondoskodás területein. A konzervatív feminizmus a már megvalósult és megvalósuló eredmények elismerése mellett – például törvény előtti egyenlőség, szavazati jog, azonos bérezés, munkamegosztás – a „láthatatlan” területekre is fókuszál. Ilyen a nők önbizalmának növelése, hogy elhiggyék, a férfiakéval azonos szellemi képességekkel rendelkeznek, és képzettségük, tehetségük révén ugyanolyan pozíciókban is hitelesek lehetnek, mint ők. A nők könnyebben megkérdőjelezik kompetenciáikat, és egy-egy döntés előtt határozatlanabbak: „Biztos, hogy jól megvizsgáltam a lehetőségeket? Biztosan jó döntést hozok?” A férfiak ezzel szemben bíznak magukban. Ez látszott abban a kutatásban, amelyben országgyűlési képviselők felszólalásait elemeztük. A nők, noha felkészültek voltak, témaajánlásban és improvizatív elemek használatában bizonytalanabbnak mutatkoztak. De gyakorlat teszi a mestert, tehát a lehetőség biztosítása – ami nem egyenlő kvóták állításával – idővel meghozza a rutint.

Kép

Horváth Júlia Borbála

– A feminizmusnak immár a negyedik hullámát éljük, amikor a női egyenjogúsági törekvések összekeveredtek a gender- és LMBTQ-célokkal. A liberális és baloldali feministák „természetes szövetségeseiknek” tekintenek mindenféle hátrányos helyzetű kisebbséget, felvállalják az ő küzdelmeiket is. Közben pedig épp a női érdekvédelem lényegét veszítik el.

– Egyes szervezetek azzal próbálják növelni hitelességüket, hogy felvállalnak szociális problémákat. Csakhogy a nőknek más jellegű nehézségeik vannak, mint mondjuk a testi fogyatékossággal élő csoportoknak. Nyilván utóbbi is kiemelten fontos, de a kettő nem összekeverendő, mert attól egyiküknek sem lesz jobb. Ide sorolható például, hogy a nők csoportjában megjelentek a transz „nők”, vagyis a magukat nőnek valló férfiak, akik együttérzést, sőt morális és fizikai előnyöket remélnek. Látjuk ezt sok helyen a nyilvánosság szférájában, legyen az államvezetés, sportverseny vagy egy női mosdó. Ezáltal a nőiség leértékelődik, hiszen melyik nő akarna úgy viselkedni vagy gondolkodni, mint egy transz nő? A #metoo mozgalom története is az átpolitizáltság miatt vesztett irányt. A zaklatás valós probléma, és nők ezreit érinti, de az érdekszféra eszközévé vált, miközben az áldozatokat cserben hagyja. Miért ment bele? Általában ezt kérdezik, és nem azt, hogy miért ajánlották fel neki. Nemrég indítottam egy füzetsorozatot, amelyben „rázós” témákat járok körül: konzervatív feminizmus, láthatatlan munka, párkapcsolati kulturálatlanság, LMBT+ lobbi, keresztény önazonosság. Meggyőződésem, hogy az efféle ismeretterjesztés sokat segíthet a megértésben.

– Hogyan látod a párbeszéd lehetőségét a magukat progresszívnek és a konzervatívnak nevező feministák között?

– A női érdekvédelem újabb válaszúthoz érkezett. A már említett célok részben teljesültek, de a szélsőséges genderideológiával a progresszívek túllőttek a célon. Sokan visszakoznának, és a harcos múlt és a zavaros jelen után belátják, hogy józanságra lenne szükség. A közeledés érzékelhető és értékelendő. Nemrég vettem részt egy konzervatív vs. liberális beszélgetésen, ahol a főbb egyenjogúsági kérdésekben nem volt vita köztünk. A célokban és eszközökben viszont igen. A tapasztalat szerint a szélsőséges elképzelések nem a férfi és a nő konszenzusát hozzák el, hanem további megosztottságot, idővel pedig országok, nemzetek széthullását okozhatják. Holott a férfi és a nő egyenlőségével igazi szövetség jöhet létre, utódokkal és elégedett emberekkel, akik úgy érzik, hogy nem éltek hiába. 

Halhatatlan. Ezt a jelzőt használták sokan a királynőre, aki tegnap, 2022. szeptember 8-án visszaadta lelkét a Teremtőnek. A tragikus hír az egész világot sokkolta és elszomorította, hiszen II. Erzsébet neve, amióta élünk, egybefonódott Nagy-Britanniával.

1. Az „autószerelő hercegnő”

Erzsébet királynő egész életében imádott vezetni, de ezt nem mindig önmaga szórakoztatására tette. A második világháború idején, szülei tiltakozása ellenére mindössze 18 évesen másodbeosztottként csatlakozott a Női Kisegítő Területi Szolgálathoz (Women's Auxiliary Territorial Service), a fővárosban kezeslábast öltött, megtanult kocsit szerelni, és kiképezték teherautósofőrnek.

Ő volt a királyi család egyetlen olyan női tagja, aki belépett a fegyveres erők állományába, ahol nem részesült kivételes elbánásban a származása miatt.

„Beosztott tiszt volt, ugyanazt az egyenruhát viselte és ugyanazokat a parancsokat kapta, mint társai. Megtanult háromtonnás teherautót vezetni, kereket és gyertyát cserélt, megismerte a gyújtásrendszer működését, féket légtelenített és motorokat szerelt szét. Arca és keze feketéllett az olajtól, és szalutálnia kellett a magasabb rangú tisztek előtt…” – írta Sally Bedell Smith „Erzsébet, a királynő” című könyvében. A sajtó abban az időben az „autószerelő hercegnőként” hivatkozott rá. A vezetési szenvedélyéről idős korában sem mondott le, még tavaly is lencsevégre kapták, amikor zöld Jaguár kombijával furikázott Windsor közelében.

Kép

A fiatal Erzsébet 1945-ben a Női Kisegítő Területi Szolgálat másodbeosztottjaként – Forrás: Wikipedia

2. 90 felett is lóra ült

A körülöttem élő idős emberektől gyakran hallottam, ahogy áhítattal vegyes irigységgel áradoznak arról, hogy a királynő időskorára is micsoda fittségnek örvend. Kisgyermekkora óta szenvedélye volt a lovaglás: az első hátasát négyévesen kapta, és 96 évesen újra nyeregbe ült, ráadásul egy szemtanú szerint mindössze néhány nappal az után, hogy letette a sétabotját, amelyre járás közben támaszkodott. Időskorában is aktív életet élt, hivatalos eseményekre látogatott, segítség nélkül szállt ki az autóból, és lépcsőzött is. „Nekünk, a királyi család tagjainak sokszor órákon át kell ácsorognunk. A lábaidat tedd harminc centi szélesre, a testsúlyodat pedig egyenlően oszd el. Talán nem sikkes, de tőlünk nem is várnak el sikket, állóképességet igen” – egy bulvármagazin szerint állítólag ezt mondta a királynő Dianának, amikor hozzáment Károly herceghez.

Az önfegyelem egy életen át elkísérte, soha nem dohányzott, és fontosnak tartotta a kiegyensúlyozott, egészséges étrendet.

„Erzsébet királynő nem azért él, hogy egyen, hanem azért eszik, hogy éljen” – nyilatkozta egykori szakácsa, Darren McGrady.

Kép

Balról jobbra: 1932-ben, 1982-ben és 2020-ban – Forrás: Profimedia

3. Míg a halál el nem választ

Míg több leszármazottja a mai napig kínos ügyekbe keveredik, Erzsébet mindig kerülte a botrányt, házasságát pedig világraszóló szerelemként szokták emlegetni. Férjével, Fülöppel életük végéig nagy tiszteletben és szeretetben kitartottak egymás mellett, az elköteleződésük példaértékű. A királynő 1939-ben ismerkedett meg majdani férjével, amikor családjával a Tengerészeti Akadémiára volt hivatalos. Állítólag már a kezdetek kezdetén szikrázott köztük a levegő, évekig leveleztek egymással, Erzsébet az ágya mellett tartotta Fülöp bekeretezett fotóját. Az eljegyzés 1947-ben történt meg, és még abban az évben össze is házasodtak. Erzsébet és Fülöp 1997-ben ünnepelték házasságuk 50. évfordulóját. Az aranylakodalmon a királynő beszédet mondott és megköszönte férjének, hogy ezidáig kitartott mellette.

„Ő olyasvalaki, aki nem igazán szereti a bókokat. De az biztos, hogy mindvégig ő volt az én támaszom” – mondta akkor a királynő.

Frigyük 73 éven át tartott, a brit királyi családban korábban nem volt példa ilyen hosszú házastársi kapcsolatra.

Kép

Kép: Profimedia

4. Lépést tartott a technológia fejlődésével – tévéközvetítéstől az Instagram-bejegyzésig

A monarchiát általában a hagyományokhoz és nem a progresszióhoz kötjük, pedig Erzsébet hozzáállása a technológiai fejlődést tekintve is haladó volt. Ő volt az első uralkodó, akinek a koronázását közvetítette a tévé, és az elsők között volt, aki elektronikus levelet küldött, miközben részt vett egy hálózati technológiai bemutatón a Royal Signals and Radar Establishment kutatóintézetben. A levelet az Arpaneten, a ma ismert internet elődjén keresztül továbbították 1976. március 26-án. Az Insider cikke szerint Erzsébet minden évben rögzített egy karácsonyi üzenetet, 2012-ben viszont csavart egyet a hagyományon, és 3D-s technológiával készíttette el a felvételt. Ez 80 évvel azután történt, hogy V. György először sugárzott karácsonyi beszédet a rádióban, és elindította a december 25-i hagyományt. Az uralkodó 2014-ben küldte el a legelső tweetjét, a Londoni Science Múzeumban tett látogatása során.

Ugyanezen a helyen posztolt 2019-ben először a királyi család hivatalos Instagram-fiókja nevében, amikor megosztott egy fotót a múzeumban lógó levélről, amelyet dédnagyapjának, Albert hercegnek írtak.

Kép

Kép: Wikipedia

5. Isten óvta a királynőt

Nem túlzás azt állítani, hogy II. Erzsébet a történelem viharaiban élt és uralkodott, ám a legkilátástalanabb helyzetben sem veszítette el Istenbe vetett hitét. Regnálása során Erzsébet királynő gyakran beszélt személyes keresztény hitéről. 1952-es első karácsonyi beszédében a királynő arra buzdította az embereket, hogy imádkozzanak a közelgő koronázásáért. „Arra akarok kérni mindenkit, bármilyen vallású legyen is, hogy imádkozzon értem azon a napon, hogy Isten adjon bölcsességet és erőt, hogy végrehajtsam az ígéreteket, amelyeket teszek, és hogy hűségesen szolgálhassam Őt és önöket életem minden napján” – eleveníti fel 1952-es karácsonyi beszédét a Christianity Today. A királynő nagy erőfeszítéseket tett a különböző vallású emberek békés együttéléséért, törekvéseit 2007-ben ismerte el a Three-Faiths Forum, egy olyan szervezet, amelynek célja a vallási tolerancia előmozdítása.

„Számomra Krisztus tanításai és saját személyes felelősségvállalásom Isten előtt olyan keretet adnak, amelyben megpróbálom vezetni az életemet. Én is, mint oly sokan közületek, vigaszt merítettem a nehéz időkben Krisztus szavaiból és példázataiból” – mondta 2000-ben.

Isten nyugosztalja a királynőt!

„Ápolni kell az álmaitokat!”

A keresztény misszionáriusok – mind a protestánsok, mind a katolikusok – a 19. század elején kezdték meg Közép- és Dél-Afrikában a leprások egészségügyi ellátását, menedékházak létesítését a számkivetetté vált betegeknek. Az ugandai Buluba faluban Szent Ferenc Kis Nővérei 1934 óta gondozták őket. A rend apácái képzett ápolónők voltak, s mintegy 22 ezer betegről gondoskodtak, akik szegényes kunyhókban éltek, elkülönítve az egészségesek világától. A misszió első, állandó orvos munkatársa Wanda Błeńska lett, a trópusi betegségek specialistája. Błeńska 1951-ben kezdte meg munkáját a Viktória-tó partján található településen. Már 1952-ben 80 ágyas kórházat és műtőt alakított ki, amelyet gyermekosztállyal és diagnosztikai létesítményekkel bővített. Az évek során nemzetközileg is jegyzett orvosi centrumot hozott létre, szakmai kapcsolatokat ápolt az indiai és dél-afrikai hasonló központokkal, londoni, amszterdami és hamburgi kutatóintézetekkel, valamint az Egészségügyi Világszervezettel.

Az ugandai kormánnyal együttműködésben országszerte leprakezelő állomások hálózatát hozta létre, mintegy száz szakrendelővel. Erőfeszítései révén a közegészségügyi oktatás és a lepra korai kezelése ezrek számára vált elérhetővé.

Wanda Błeńska 1911. október 30-án született a lengyelországi Poznańban. Mélyen vallásos katolikus családban nőtt fel, gyermekkorától orvos szeretett volna lenni. Tanulmányai kezdetétől tagja volt az egyetemi Missziós Társaságnak, tudatosan készült a missziós munkára. Gyógyszereket és kötszereket gyűjtött a kínai misszióknak, az Annales Missiologicae, az első lengyelországi missziós folyóirat szerkesztője volt. Küldetése megkezdésére 22 évet kellett várnia. Elszántságára így emlékezett vissza: „Amikor fiatalokkal beszélek, mindig azt mondom nekik: ha vannak jó, ragyogó ötleteitek, ápoljátok őket. Ne hagyjátok őket kihunyni, ne utasítsátok el őket. Még akkor is, ha megvalósíthatatlannak, túl nehéznek tűnnek. Ápolni kell az álmaitokat!”

Mindenáron leprások közé készült

Amikor 1939 szeptemberében Hitler megtámadta Lengyelországot, kinevezték a gdyniai Tengeri Kórház vezetőjévé, majd a Higiéniai Intézet laboratóriumában dolgozott. 1942 októberére aktív tagja lett a földalatti Lengyel Honi Hadseregnek, valamint a Gryf Pomorski titkos alakulatnak. A Toruńban raboskodó lengyel katonáknak fehérneműt, élelmiszert és leveleket juttatott be.

1944 júniusában a Gestapo letartóztatta, bebörtönözték, halálos ítélettel fenyegették, és többször megverték. Ám egy alkalommal a börtönigazgató is a kezelésére szorult.

Erre később így emlékezett vissza: „A cellánkban nagybetűkkel felírtam a falra: »Isten óvja Lengyelországot«. Szerencsénkre nagyon meleg nap volt. A börtönigazgató kiment a Visztula folyóhoz. Olyan csúnyán leégett, hogy a gondozásom alá került. A többi fogoly azt mondta, hogy eljött az idő, hogy mindent visszafizessek neki. De az orvosi lelkiismeretem azt mondta: »Ne árts«. Segítettem rajta.”

A háború után rövid ideig a toruńi városi kórházban dolgozott, majd Gdańskba költözött, ahol az Állami Higiéniai Intézet bakteriológiai és szerológiai osztályának vezetője lett. 1946-ban egy szénkonténerben elrejtőzve Németországba szökött, ahol hadifogságba esett bátyja évek óta betegeskedett. Fivére halála után az 1939 óta nyugaton harcoló Maczek lengyel tábornok páncélos hadosztályának női alakulatához csatlakozott, kórházakban dolgozott, lengyel hadifoglyokat és sebesülteket ápolt. A kommunista hatalomátvétel miatt nem térhetett vissza Lengyelországba, ezért Hamburgban trópusi betegségekből szerzett szakképesítést. Ezt követően Angliába utazott, ahol a lengyel alakulatok kórházában dolgozott, majd laboratóriumvezető lett. A Liverpooli Egyetemen 1948-ban trópusi orvoslásból és higiéniából szerzett diplomát.

1950-ben munkát ajánlottak neki Ugandában, ezért Fort Portalba érkezett, hogy előkészületeket tegyen egy leprakórház felépítésére. 39 éves volt ekkor. Elutazása napján ezt írta a naplójába: „Ma délután 4 órakor elhagytam Londont. Állandóan esik az eső. A hajó tele van emberekkel. Próbálok nem gondolni arra, hogy elhagyom Angliát. A fizikai kimerültségtől eltekintve békét érzek a szívemben és valami csendes, békés örömöt – tulajdonképpen teljesen boldog vagyok –, mint akinek semmije sincs, és akinek mindene megvan....” A leprakórház terve meghiúsult, ezért 1951 januárjában ellátogatott a Viktória-tónál található Nyengába és Bulubába. Elhivatásáról egy naplóbejegyzése tanúskodik: „1951. március 4., vasárnap – beszélgettem a püspökkel. Elmondtam neki, hogy egy sátorban is ellaknék, de a lepratelepen szeretnék dolgozni.”

Kép

Fotó: Wanda Błeńska Archivum

A hangos ima ereje

Błeńska 1951-től 1993-ig, 82 éves koráig dolgozott a Buluba Lepra Központban, az irányítást 1982-ben egy volt tanítványának, dr. Joseph Kawumának adta át. A lengyel orvosnő világviszonylatban is az egyik legismertebb szakértője lett a lepra kezelésének.

Pénzügyi támogatást szerzett számos nemzetközi intézménytől és Uganda kormányától. A Központ napjainkban is együttműködik a WHO-val, európai és afrikai orvosi egyetemekkel. A lepra szakértőjeként dr. Błeńska különböző orvosi társaságok tagja volt, többek között a Nemzetközi Lepra Szövetségé (Egyesült Államok), a Királyi Trópusi Orvosi Társaságé (Anglia) és a Kelet-Afrikai Sebészek Ugandai Orvosi Társaságáé. A „leprások anyjaként” emlegetett doktornő nemcsak a leprát kezelte, hanem minden más kórt is, amelyektől a betegei szenvedtek. Így gyakran a sebész, az ortopéd szakorvos, a szemész és a nőgyógyász feladatát is el kellett látnia. Dr. Błeńska innovatív módszereket vezetett be a diagnosztikában, a kezelésben, és megkezdte a leprás betegek társadalmi integrációját.

Wanda doktornő hite meghatározta az egész intézmény légkörét. Erről később így nyilatkozott: „Imádkoztam velük a kórházban. Ha tudtam, hogy valamelyik betegem súlyos állapotban van, fennhangon beszéltem róla. Aztán mindenki imádkozott. Ebben a tekintetben az afrikaiak egyszerűbbek. Itt, Lengyelországban a hangos ima bizonyos korlátok áttörését igényli, otthon és máshol is. Ugandában nem. Ez érthető volt számukra. A missziókba vetett hit erősödött. Soha nem tartottam katekézist. Ezt másokra bíztam. Mindig volt katekéta vagy pap, aki az úgynevezett térítéssel foglalkozott. Én pedig ragaszkodtam a gyógyászathoz. Rájöttem, hogy ezek az emberek a misszionáriusokat nézik. És az, hogy megszeretik-e a kereszténységet vagy elutasítják, attól függhet, hogy milyen lenyomatot hagy bennük a magatartásunk.”

Kesztyű nélkül az emberi méltóságért

Az orvosnő megtanulta a legelterjedtebb ugandai nyelvjárást, motorbiciklin járt, és gyakran viselte a lengyel nemzeti színekben pompázó fehér-piros sapkáját.

A sportolás fontos volt számára, ha tehette, evezett a Viktória-tavon és hegyet mászott. Ő volt az első nő, aki meghódította az ötezer méteres Vittorio Emanuele-csúcsot a közép-afrikai Ruwenzoriban.

Plasztikai műtéteket is végzett, amelyekkel javította betegei testi torzulásait és mozgásképességét. Elsajátította, hogyan lehet a szemhéjakat sebészi úton korrigálni a trachoma esetében, amely a leprásoknál igen gyakori és kínzó társbetegség. Korszerűsítette a kórházat, felállított egy szövettani laboratóriumot, hogy citológiai és szövettani vizsgálatokat is végezhessen. Az idegsebészetet Maliban tanulta.

Ahhoz, hogy az orvosi ellátást Uganda minden részére ki lehessen terjeszteni, dr. Błeńskának képzett személyzetre volt szüksége. 1956-ban heti leprológiai tanfolyamokat kezdett tartani orvostanhallgatók, ápolók és rehabilitációs szakemberek számára, akik Ugandából, Kenyából, Szudánból és Tanzániából érkeztek. A kampalai Makarere Egyetem Orvosi Karán is tartott továbbképzéseket. 1986 és 1987 között az indiai Puri lepraközpontjában is dolgozott, amelyet egy lengyel misszionárius, Marian Żelazek, az Isteni Ige misszionáriusainak tagja hozott létre. Błeńska napi áldozó volt, gyakran hajnali 4-kor kelt, hogy munkája előtt részt vehessen a szentmisén. Amint arról levelezése tanúskodik, legnagyobb hibájának a lobbanékonyságát, a hirtelen haragját tartotta, amellyel sokat küzdött.

Köztudott volt, hogy amikor csak lehetett, kesztyű nélkül vizsgált, hogy betegei emberi méltóságát ezzel is erősítse. Leggyakrabban azt a kérdést hallhatta, hogy vajon nem félt-e attól, hogy megfertőződik. Erre egy interjúban így válaszolt: „Orvos vagyok, és minden orvosnak vannak betegei, akik veszélyesek lehetnek rá. De ez soha, talán szinte soha nem készteti arra, hogy tartózkodjon az ellátástól.

Vannak különböző óvintézkedések. Azonban fontosabb, hogy ezeket úgy válasszuk meg, hogy a beteg ne lássa. A beteg nem láthatja, hogy félünk tőle. Az túlságosan fájdalmas.

Én felvettem a kesztyűt, amikor valamilyen beavatkozásra került sor, vagy nyílt sebet kezeltem, de nem az én biztonságomról volt szó, hanem a beteg biztonságáról.”

„Szeretned kell a betegeidet”

Egy másik interjúban így magyarázta meggyőződését: „A betegek látják, érzik, hogy van valaki, aki megérti őket, aki együttérez velük. Ez nagyon fontos számukra. Ezeket az embereket átjárja a fájdalom. Arra várnak, hogy valaki enyhítse ezt. Ha jó orvos akarsz lenni, szeretned kell a betegeidet, adj nekik időt és törődést... Igen, ez a legfontosabb dolog – a beteghez való hozzáállás. Ez mindenütt így működik. Mert mindenhol az ember szenved, és sokkal gyorsabban gyógyul, ha bízik az orvosában.”

A leprás gyermekekről is gondoskodott, megtanította őket arra, hogy ápolják a külsejüket. Sportversenyeket szervezett, és ha a falusi fiú nyert, az növelte a büszkeségüket és az önbecsülésüket. „Ha tudod, hogy mit kaphatsz el, könnyebb betartani a fertőzés elleni védekezés szabályait. Ha mindent elmagyaráznak, az ember már nem fél.”

Błeńska 1993-ban, 82 évesen tért vissza Poznańba. Életművéért több mint 40 kitüntetésben részesült. Élete utolsó két évtizedében számos ismeretterjesztő és tudományos előadást tartott, naponta járt a déli szentmisére a poznańi domonkosok templomába.

Kép

Forrás: Wikipedia

Wanda Błeńska a szentek számára meglehetősen ritka életformát valósított meg. A katolikus egyház által oltárra emelt nők között sok apáca és mártír van, egyre gyakrabban feleségek és anyák is, betegségben is hitvalló emberek. Błeńska nem illik egyik kategóriába sem: nem volt szerzetesi elhívása, nem alapított családot sem, de életét teljesen Istennek és az embereknek szentelte. 2014. november 27-én halt meg 103 éves korában.

Amikor 1984-ben II. János Páltól megkapta a Benemerenti pápai érdemérmet, azt mondta, hogy nem tudja, hány beteget gyógyított meg gyógyszerekkel, hányat törődéssel és hányat imával.

Wanda Błeńska boldoggá avatási pere 2020-ban kezdődött meg. Egy feljegyzésén a következő fogadalom olvasható:

„Én, Wanda, Téged választalak, Jézus, egyedüli Uramnak, és fogadom Neked a Szeretetet, a Hűséget és az Engedelmességet mindhalálig. Így segíts meg engem, Mindenható és Háromságos Úristen, Lengyelország Királynője és minden Szentek Királynője! Jézus Szentséges Szívének ünnepén, 1958. W. Błeńska”.