Andrea házával átellenben három testvér lakik, közülük az egyik egy Álmossal egy napon született fiú, mára már nyúlánk kamasz. Együtt lóg a haverjaival, talán már randizik is egy lánnyal, focizni jár a grundra a barátaival… minden lehetőség valóra válik benne, ami Álmosék számára valaha is remény lehetett. Náluk más élet folyik, Álmos napi szintű életben tartása a fő célkitűzés. És az édesanya nyeli a könnyeit, ha a szomszéd srác biciklije megcsikordul a kavicson.

 – 35 évesen szültem Álmost, és semmi jele nem volt annak, hogy vele bármi probléma lesz. Jól szopott, és gyönyörű baba volt. Nekem azért hamar támadtak megérzéseim, éreztem a szemkontaktus elégtelenségét, fejlődési lemaradást. A következő jel az volt, hogy Álmos nem látszott hajlandónak semmit megrágni, visszautasította a darabos ételt, nem hallgatott a nevére sem. Kezdtük futni a köröket, hallásvizsgálaton, gyerekorvosnál jártunk. Másfél évesen egyszer leült a szőnyegre, és a játékautóját megfordítva a kerekeit kezdte forgatni… akkor tudtam. Autizmus. A szakemberek azt mondták aranyos, bújós fiú, kicsit megkésett fejlődéssel. Kétévesen még ugyanott tartottunk, akkor én indítottam el a szakértői vizsgálatot, ahol F84 kódot kaptunk.

– Mit jelent az F84?

– Azt, hogy innentől kezdve Álmos nem követte a szomszéd fiút semmiben.

Ez az autizmus BNO kódja, amivel a gyermek tízéves koráig tartó GYES jár, és az a tudat, hogy az önállóság alapvető formái csak álmok maradnak.

Az életünk fenekestül felfordult, és más irányt vett minden tervünk. Korai fejlesztésre hordtam, és ragaszkodtam ahhoz, hogy közösségbe járjon. Találtam egy óvodai csoportot, ahol befogadták, és ötéves korától négy éven át járt ide. Szerették őt, és ő is szeretett oda járni, pedig a helyzetünk súlyosbodott. Álmos akkoriban már a folyadékot is visszautasította, a mai napig felturbózott tápszert eszik egy cumisüvegből. Krumplipéppel, rizspéppel, zsiradékkal, vitaminokkal egészítem ezt ki, és folyadékkal. Hárman vannak az országban ennyire súlyos táplálkozási rendellenességgel az autizmusuk mellett. Álmos ma 170 cm magas, és 38 kiló. Az óvodában Álmos a közösséget tanulta meg, számára húzóerő volt a többiek teljesítménye.

– Nyolcévesen már iskolaköteles lett volna, jól gondolom?

– Ezeknek a gyerekeknek az oktatása szerintem senkit, sehol nem érdekel… Ha én nem jártam volna ki, senki nem szólt volna arról, hogy milyen fejlesztésre jogosít a kódunk, és Álmos hol tudná ezeket megkapni. Nagyon sok velünk egykorú autista gyerek nem talált óvodai csoportot, és egyszerűen nem jártak óvodába.

– Te honnan szerezted az információkat? Van olyan közösség, amiben tapasztalatokat cseréltek, és küzdötök a gyerekek érdekeinek érvényesítéséért?

– Igen, volt információs forrásom, de leginkább azért, mert én is gyógypedagógiai területen dolgoztam Álmos születése előtt. Akkor az volt a kimondatlan szabály, hogy az ilyen gyerekeket nem mutogatjuk a világnak. Én mindenhova viszem Álmost, és ebben a kisvárosban már tudják, hogy nem fog megállni attól a világ, ha ő minden műszaki termék dobozát végigkopogtatja. Sokan mondják, hogy még nem is láttak autista gyereket, pedig nem vagyunk egyedül ebben a városban… Ha Álmos belenyúl valaki szatyrába, elmondom, hogy autista, és megértik.

Minket soha nem ért emiatt kellemetlenség, a bizarrériái ellenére kedvelik őt, helye van a kisvárosunkban.

– Amikor megkaptátok a diagnózist, te azzal szembesültél, hogy nem mehetsz vissza dolgozni, otthon van rád szükség.

– Minden évben jártunk vizsgálatokra. Álmos a bizottság szerint mindent megtestesít, ami maga az autizmus. Valamennyire sérült értelmileg, de nem ez a meghatározó a tünetegyüttesében. Ő nem beszél, de képkártyás módszerrel tökéletesen megérteti magát, és saját jelei is vannak. Mindent megért, amit mondanak neki. E mellett szélsőségesen érzékeny minden érzéki ingerre, például ezért is nem enged a szájába darabos ételt. A terapeutája mondta el nekem, hogy Álmos ezt úgy éli meg, mintha nekünk köveket raknának a szánkba, és azt mondanák nekünk, hogy rágd. Furcsa látvány a cumisüvegével, de értem az érzékelési sajátosságait. Álmos barátságos, nem akar elvonulni, szereti a társaságot, a hangos kisgyerekektől viszont fél, mintha a zaj fájna neki. A tekintete, a ritmikus kopogtatás, a dolgok nyelvvel való megérintése kifejezetten a kanneri vagy nukleáris autizmusra utal: ők a nem beszélő, nem önellátó autisták. Rengeteg módszert és diétát próbáltunk, de az autizmus velünk maradt.

– Álmos nyolcévesen iskolás lett.

– Hiszek a gondviselésben: pont abban az évben a Máltai Szeretetszolgálat épített egy Gondviselés-házat, ahol vállalták a fogyatékos gyerekek iskolai jellegű fejlesztését. Én addig úgy láttam, hogy iskola csak úgy lesz lehetséges, ha Álmos bentlakásosként idegen városba kerül, és úgy éreztem, nem engedhetem el őt, mert senki nem fogja érteni a turmixot, a kopogtatást… Ez az iskola volt a kegyelem. Most is teltházzal működnek, az egész környéket ők látják el.

Kép

Képek: Lipusz Andrea

– Álmos táskával indul el reggel fél nyolckor, te pedig vállalhattál egy félállást?

– Ne így képzeld ezt el… Ők szűkebb körű fejlesztésekre járnak, nem padokban ülnek, hanem mozgásos-vizuális foglalkozásra járnak, egyéni programokat készítenek a számukra. Álmos napi három órát tölthet benn, sokszor nem is mindennap. A fiam a mai napig ide jár, van felnőtt részlegük is, a „Nagy Máltai”.

– Kialakult az évek alatt szülői közösség?

– Én mindig írtam magunkról történeteket, igyekeztem Álmossal együtt jelen lenni a világban, és az írásomat örömmel osztottam meg. Létrejött egy olyan közösség, amihez kapcsolódhattam az írásaimon keresztül, amiben támogatói közegre leltem. Mi persze nem mozdulhatunk a gyerekeink mellől, de a virtuális térben létrejön a találkozás. Az egyik ilyen csoport a Lépjünk, hogy léphessenek Egyesület, egy másik a CSak Együtt Van Esély, azaz a CSEVE CSOPORT. Én írtam az ápolási kampány egyik beszédét is, aminek eredményeképp a Parlament megszavazta az otthonápolási díjat (GYOD), ami némi méltóságot adott a munkánknak. Nem tudtam ott lenni, mert Álmosra vigyáztam, de felolvasták az írásomat.

– Te nagyon bizakodónak tűnsz, megkeresed a mindennapokban az apró örömforrásokat. Hogyan viseli a helyzetet a család, a testvérek, Álmos apja?

– Sajnos elváltunk… Álmos apja hat éve kilépett az életünkből. Ő jó apa, de elmondta, hogy ezt nem tudja végignézni… Álmosnak súlyos gyomorfekélye, gerincferdülése van, púpos is, ez nyomja az egyik tüdőlebenyét, csökken a tüdő kapacitása. Nem tudjuk, meddig bírja a szervezete a vészes alultápláltságot, a fogai nagy részét elvesztette a cumisüveg miatt, krónikus fogínyvérzése van. Fogászatra csak altatásos magánellátásra tudom vinni. Nagy szükség van az erőmre, és nem haragszom Álmos apjára.

– Gondoltál a jövő tervezésekor lakóotthonra, támogatott lakhatásra?

– Igen és nem… Mi nagyon összenőttünk, nem is tudom már, melyikünk támogatja a másikat. Talán senki nem fogja tudni megadni neki azt, amit én, és ő nem igazán alkalmas a támogatott lakhatásra. Nem az autizmusa, hanem a társbetegségek miatt.

És végtelenül hiányozna nekem, a cumijával, az alvórongyával, a mi kis közös életünkkel.

Mi már éjjel együtt kezdjük a napot, akkor kapja tápszerben a gyógyszereit. Próbálok minél több kalóriát beletuszkolni, ez a napom legfőbb célja. Szűkös a tér számunkra… Igyekszem nem átadni magam a képzeletnek, mert nem lehetek hitevesztett. Megyünk a Máltaiba, intézem az ügyeket, végigkopogtatjuk az árukat a boltban. Délután kinn vagyunk az udvaron, fürdetéskor nekem kell kiemelnem őt a kádból, a takarót huszonötször kell megigazítanom, este pedig ugyanazt az altató mondókát mondom neki: „Arcra rózsapír, csillagpor szemre, boldog a kisfiú reggelre.” Mindennap elég egy napot megcsinálnom, és nem gondolkodom távlatokban.

– Most jutottam el oda, hogy szólni sem tudok.

– Az én történetem talán abban segíthet, hogy a nehézségeink fokát a megfelelő helyre tegyük gondolatban.

– Nemrég szélesebb körben is elérhetővé tették a szoptatásra felkészítő tanfolyamukat. Hogyan született meg ez a nagylelkű felajánlás, amit a Szülni jó! honlapján keresztül kínálnak?

– A kórházi munkám mellett a várandósság, a szülés és a gyermekágy terén igyekszem – amennyire lehetséges – segíteni az anyáknak, hogy azok is, akik esetleg nem engedhetik meg a magánellátást, minél felkészültebbek lehessenek a babázás időszakára.

Alapvetően a nő rendelkezik a képességgel, amely által szülni, szoptatni, a babáját ellátni tudja. Mostanság viszont olyan világot élünk, amelyben sok anyukának nincs lehetősége spontán felkészülni, mint az elődeinknek. Régen a többgenerációs nagycsaládokban már egész korán találkozhattak a nagyobb testvérek, rokonok akár a szüléssel, de a gyerekápolással, szoptatással biztosan. Napjainkban ez ritkán adott.

Évekkel ezelőtt a Szülni jó! YouTube-csatornája ezen tudás pótlására indult el. Az utóbbi időben számos vészhelyzet állt fenn; gondolok a Covid-járványra, a háborús fenyegetettségre és a napjainkban egyre erősödő gazdasági válságra.

Átérezve ezen nehézségeket a családok életében, az 5 órás online szoptatási tanfolyam kedvezően vagy akár ingyenesen elérhető.

Lelkiismeret kérdése, ki mennyiért tölti le az anyagokat. Beszélgetésünkig már több mint 250 letöltés valósult meg, és az akció még február végéig tart – mi ezzel próbálunk segíteni.

Az árnövekedés kiemelkedő a tápszerek esetében, emiatt úgy látjuk, most még inkább aktuális a szoptatás népszerűsítése. Hiszen azon túl, hogy ez a legeslegjobb táplálási forma a baba számára, gyakorlatilag ingyen van.

– Milyen tudást szereznek a tanfolyamon résztvevők?

– A tanfolyam egy-egy probléma/tematika köré épült a könnyű kereshetőség végett. Fontos, hogy ha mondjuk egy mellgyulladással néz szembe egy szoptató anya, akkor könnyen találjon rá segítséget. Emellett lelki támaszt is próbálunk adni, mert a szoptatáshoz elengedhetetlen, hogy kiegyensúlyozott legyen az anyuka. Például szó esik arról, hogy ha valaki hangulatingadozást él meg – ami teljesen természetes ebben az időszakban –, ettől nem apad el a teje. A tanfolyamot elvégzőknek javasolni szoktam a hasonló életállapotban lévő anyukák támogató csoportjához való csatlakozást is, hiszen a nehézségek és örömök megosztása könnyebbé teszi a helyzetek kezelését. Erre mi is indítottunk belső csoportot.

– Mikortól és hogyan érdemes készülni a szoptatás időszakára?

– A várandósság alatt már jó készülni. Javaslom hivatalos szoptatási tanácsadó oldalak meglátogatását: például a La Leche Liga keretében online és személyes tanácsadás is elérhető. Fontos a tárgyi tudás elsajátítása, de legalább ilyen meghatározó a tapasztalatszerzés is.

Jó, ha egy barátnő, családtag segítségével történik ez, akiknél az anyuka láthat szoptatási pozíciókat, találkozhat egy-egy megoldási lehetőséggel, így rengeteget tanulhat, és könnyebben értelmezi majd helyesen a baba jelzéseit.

– Számos kismama már a várandósság idején elhatározza, hogy szoptatni szeretné a babáját, viszont a kezdeti nehézségek, vagy éppen fizikai/biológiai akadályok meggátolják ezt. Mi segítheti a sikert?

– Fontos tudni, hogy a nők 98%-a anatómiailag képes a szoptatásra. Azt ellenben nagyon kevesen tudják, hogy a szoptatást tanulni kell. Sokan azt gondolják, ez egy teljesen ösztönösen működő folyamat. Pedig mind az anyának, mind a babának időre van szüksége és sok-sok gyakorlásra, kitartásra, hogy sikerrel járjanak.

A szülésre most már egyre többen tudatosan készülnek. Bár ez esetben is vannak, akik olyan természetes folyamatként kezelik, ami így vagy úgy, de lezajlik. Ez igaz, de lelkileg és testileg is készülni kell a változásra. Találkozom olyan esetekkel, ahol, bár a szülésre fel tudtak készülni, a szoptatás és a gyermekágy időszakára kevésbé fordítottak figyelmet. Ezek a tanfolyamok nagyban segítenek a szoptatás utáni vágy gyakorlatba ültetésében és az ebben való kitartásban.

Kép

Dr. Dékány Ágnes – Fotó: Páczai Tamás

– Bár elsősorban az anya-baba párosé az oroszlánrész, de az apukákat se hagyjuk ki. Mi az ő feladatuk?

– Régebben csak élőben tartottuk a szoptatási tanácsadás tanfolyamunkat, és az apákat is invitáltam rá. Számos esettel találkoztam, amikor mókásan mesélték az apák, hogy ők jöttek, mert a feleségük azt mondta, a doktornő várja őket is. Ezeknél az apáknál sokszor mély hozzáállásbeli váltás ment végbe: itt értették meg a szoptatás komplexitását, amelynek rengeteg buktatója lehet. Tudatosult bennük, hogy a baba és az anya szempontjából ez milyen testi-lelki erővel bír. Sokan itt döbbentek rá, hogy apaként mekkora támaszt nyújthatnak a párjuknak és a babájuknak. Fontosnak tartom az apukák részvételét, mert amikor a nő a gyermekágy időszakában van, egy hormonális hullámvasúton ül, kissé a realitástól is elszakad – ami teljesen természetes.

Sokszor érezheti úgy az anya, hogy egy-egy szoptatás élet-halál kérdése. Ilyenkor megmentheti a helyzetet egy olyan apa, akinek van tárgyi tudása a szoptatásról, aki objektív szempontból lát és biztat.

Emellett a kívülről érkező, akár destruktív támadásokat, véleményeket is tudják hárítani az apák, ha rendelkeznek egy biztos tudással a szoptatás milyenségéről.

– Ön is érintette, és valóban, több elbizonytalanító tényezője lehet a szoptatásnak. Sokan ilyenkor arra gondolnak leghamarabb, hogy kevés a tej stb., és jöhet a tápszer. Valóban ez a következő lépés?

– Ha elbizonytalanodik egy anyuka, mindenképp ajánlom egy szoptatási szaktanácsadó kihívását, mert a legtöbb esetben kiderül, hogy nem a tej mennyiségével van a baj. Ha mégis, akkor első körben a tej egyszerű módszerekkel visszaszaporítható. Ezen túlmenően léteznek szoptatásbarát eszközök is, azok is segíthetnek a baba táplálásában.

– Azoknak, akiknek a kisbabája kizárólag tápszert fogyaszt, mit tud tanácsolni ebben az időszakban, amikor a gazdasági helyzet miatt ennek az ára is rohamosan nő? Hogyan tudják kiváltani/redukálni a tápszert?

– Megoldás lehet és jó hír, hogy a szoptatás valamilyen mértékig visszahozható. De ez attól is függ, mi az indítéka a tápszeres táplálásnak. Hiszen vannak kizáró okok.

Mindenképp mérlegelni kell a helyzetet: lelki, pszichés, fizikai problémák, kötődési elakadások esetén nem szabad erőltetni a szoptatást.

Ugyanakkor függ a baba korától, szopizásra való nyitottságától és az anya nyitottságától is. Számos pozitív példát ismerek, amikor végül lecserélték a tápszert. Például, amikor műtétje volt az anyának, és hazatérve szilárd elhatározással, kitartással többségében újra szopizni tudott a baba. Ha „csak“ a figyelem tolódott el a tápszer irányába, érdemes lehet újra próbálkozni a szoptatással.

Abban az esetben nagyon nehéz a kérdés, ha egy családnál úgy alakul valami oknál fogva, hogy a tápszer lesz a fő tápláléka a kisbabának – ez a legkiszolgáltatottabb helyzet. Viszont ez esetben a nagyobb babáknál a hozzátáplálás bevezetését gondolnám át. Szakemberek segítségével a tápszer mennyiségét próbálnám alakítani, lassan átvezetni a kisgyermek táplálásának szintjére. Természetesen az egészségügyi szabályokat betartva, és a baba/kisgyermek lehető legtáplálékdúsabb étkeztetésének megfelelve.

– Válságok, bizonytalanságok jellemzik napjainkat. Milyen kapaszkodók, biztatások léteznek a mai kor kismamái számára?

– Fantasztikus, ahogy az emberbe a gyerek utáni vágy mélyen bele van kódolva. Persze számos ideológia és nehézségek sora próbálja ezt elnyomni. Mi, szülés körüli segítők azon fáradozunk, hogy megpróbáljuk a szülést és annak környezetét a lehető legbiztonságosabbá, örömtelivé tenni, és kapaszkodót próbálunk adni. Nyilván tapasztalható egy visszaesés, de a szívünkbe kódolt vágy mindig utat tör magának.

Ha társaságban szóba kerül az alvászavar, valamiért egyből a „Harcosok klubja” című film egyik jelenete ugrik be elsőként. Talán azért, mert a történet elején a főszereplő álmatlanságára az orvosa nem hajlandó gyógyszert felírni, helyette inkább macskagyökeret és több mozgást javasol neki.

De hogy történik ez a valóságban? Egy ilyen helyzetben mikor elegendő csupán a gyógynövény? Mi a teendő, amikor már a felírt erős gyógyszer sem segít? Egyáltalán mikor kell orvossághoz nyúlnunk? Megannyi kérdés, amelyekre nem biztos, hogy egyedül megtaláljuk a helyes választ...

Mikor beszélünk alvászavarról?

Kezdjük talán azzal a szakemberek által is hangsúlyozott megnyugtató ténnyel, hogy ha valaki egy éjszakát nem tud végigaludni, az ő esetében még nem beszélhetünk alvászavarról. Ilyenkor többnyire még egyáltalán nincs szükség altatóra. Sőt, cikkem megszólalói is kifejezetten amellett érvelnek, hogy ameddig lehet, próbáljuk meg altatók nélkül átvészelni az álmatlan éjszakáinkat.

Ha viszont alvási nehézségünk négy napnál tovább fennáll, már szinte biztos, hogy valamilyen alvászavarral állunk szemben.

A fenti kitétel mellett dr. Vida Zsuzsanna szomnológus, neurológus, a Benyovszky Orvosi Központ és a JóAlvás Központ főorvosának szavai szerint akkor állapítható meg alvászavar, ha alvásproblémánk jelentős életminőségi zavart okoz, ha az elalváshoz szükséges idő meghaladja a harminc percet, ha az alvást legalább három tudatosult ébredés szakítja meg, továbbá, ha az ébredés a tervezettnél egy órával hamarabb történik.

„Az alvászavar relatív fogalom, ugyanis, ha valaki ki tudja pihenni magát annak ellenére, hogy rosszabbul alszik, elégedett lesz; más pedig az egyébként kielégítő alvása mellett is lehet panaszos. Hogy a jó alvás kinek mit jelent, az tehát részben szubjektív élmény” – mondja Vida Zsuzsanna.

„Ha az ember ritmusos életvitelt alkalmaz, tehát ha körülbelül ugyanakkor kel, fekszik és étkezik mindig, kialakul a természetes életritmusa. A mai felpörgött világban persze ezt nehéz kivitelezni, mégis ez volna az ideális” – teszi hozzá Bölcs Judit gyógyszerész, a Budai Korona Patika vezetője.

Mik lehetnek a kiváltó okok?

Közismert adat, hogy a lakosság egyharmada küszködik valamilyen alvászavarral, amelyekből az alvástudomány már százfélét ismer. Alvászavarok kialakulhatnak akár egy életviteli változás, például egy új munkahely miatt is. Ám nagyon sok tényező befolyásolja, hogy el tudunk -e aludni.

Például, hogy „alvás-üzemmódba” kapcsolunk-e, azaz kellőképp rákészülünk-e az éjszakai pihenésre, vagy sem.

Sokszor pszichés tényezők miatt nem tudjuk álomba ringatni magunkat, például azért, mert a nyaralónkban teljesen más illat van, mint a jól megszokott otthoni hálószobánkban.

Kevesen tudják, hogy az alvászavarok hátterében egyéb – például belgyógyászati, reumatológiai, kardiológiai, pulmonológiai, sőt pszichiátriai – betegségek is állhatnak. Ezek közül is kiemelendő az úgynevezett alvásbetegségek csoportja (például az alvási apnoe betegség), amelyek kivizsgálása kifejezetten szomnológusi feladat.  A fájdalommal járó betegségek is gyakran okoznak alvászavart.

Többségünk szereti halogatni az orvoshoz menetelt, és elkezdünk önmagunk doktorai lenni, például az internet segítségével. Aki viszont nem rest, az háziorvoshoz, vagy – ritkább esetben – egyből szomnológushoz fordul, ahol a kezelést megelőzően kikérdezik a beteget az életmódjáról, hogy egyedül él-e, vannak -e háziállatai, illetve, hogy éri-e elegendő természetes fény.

„Sajnos a rendelésre érkező betegek sokszor már a végstádiumban érkeznek hozzánk.

Ebben a szélsőséges esetben a páciens azonnali megoldást szeretne, hiszen számára az a legfontosabb, hogy végre alhasson.

Ilyenkor altatót vagy más kémiai alapanyagot tartalmazó gyógyszert adunk a betegeknek. Amennyiben nem ennyire rossz a helyzet, kipróbáljuk a gyógynövényalapú készítményeket” – avat be a lehetséges forgatókönyvekbe Vida Zsuzsanna. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Hernan Sanchez kEFrAFKY6Sk/Unsplash

Az álmot hozó gyógynövények

A gyógynövények bizonyos fajtái nyugtató, relaxáló hatásukról ismertek, emiatt segíthetnek az alváshoz nélkülözhetetlen ellazult állapot elérésében. Ráadásul másnap nem érzünk tőlük levertséget, és még függőséget sem okoznak. Fontos, hogy hatásukat csak hosszabb idő után fejtik ki – ez akár egy hét is lehet. 

„Szinte mindegyik nyugtató gyógynövényes készítményben vagy gyógyteakeverékben van macskagyökér. Komlót, citromfüvet, illóolajat tartalmazó készítmények is megfelelők a kívánt hatás elérésére. A sáfrány is alkalmas, hiszen kiváló relaxáló altatószer” – mondja Bölcs Judit patikus.

Vida Zsuzsanna szakorvos a kúrában szereplő gyógynövényeket minden esetben egyénre szabottan választja ki: „Már a kezelés elején megbeszélem a betegekkel, hogy a gyógynövényterápia nem hosszú távú megoldás, csupán gyors segítség. Hogy melyik gyógynövény a leghatásosabb, az személyenként változó. Nyilván függ attól is, hogy kinek melyik szimpatikus, mert önmagában már az ronthatja a hatékonyságot, ha a páciensnek olyan szert írok fel, amit nem szívesen vesz be. A levendula minden formájában nagyon sok betegemen segít, de mostanában divatba jöttek a keleti gyógynövényeket tartalmazó készítmények is, és a komló is nagyon jó altató” – teszi hozzá a szomnológus főorvos.  

Ha a felírt gyógynövények ellenére is azt vesszük észre, hogy nem javul a helyzetünk, akkor semmiképp nem vehetjük félvállról, mert valami komolyabb egészségügyi probléma okozza az alvási nehézségünket.

Ebben az esetben meg lehet próbálkozni a kémiai alapú gyógyszerekkel – persze kizárólag orvosi felügyelettel.

Kémiai altatószerek 

A kémiai alapú altatók akut helyzetekben nagy segítséget jelenthetnek, de számos mellékhatásuk lehet. Egyes betegeknél ellentétes hatást váltanak ki, vagy hosszabb szedési idő után a szervezetből történő kiürüléskor elvonási tünetek léphetnek fel, például szorongás, figyelemzavar, szédülés. Az altatók egyes típusai függőséget is okozhatnak.

„A betegek nagy része ott rontja el, hogy a kezelőorvosát megkerülve elkezd emelni a gyógyszeradagján. Sokszor a betegek hozzáállásával van a baj, mert szeretnének mindent egyből megoldani – mondja Bölcs Judit. – Mindenképpen orvosi konzultációt igényel ez a helyzet is, hiszen lehet, hogy csupán egy családi feszültség áll a háttérben, amire alkalmazható lenne akár egy enyhe szorongásoldó is. Persze, ez a megoldás sem veszélytelen.”

Egy kis melatonin

Nem mehetünk el szó nélkül az alvási ciklusunkat irányító hormon, a melatonin mellett sem. Míg a kortizol az a stresszhormon, amelyik a nappali túlélésünket szabályozza, a melatonin a testünk által termelt éjszakai hormon, amely a biológiai óránkért felelős. Ha ennek termelődése felborul, azaz a kortizol mennyisége éjjel is magas szinten marad, az akadályozza a melatonintermelést.

A számítógép és a telefon kék fénye, különösen, ha közvetlenül lefekvés előtt ér minket, gátolja a melatonintermelődést – egy újabb ok, amiért nem tudunk aludni.

„A melatonin alapú étrendkiegészítőket általában azoknak írják fel, akik sokat repülnek a kontinensek között, és az időeltolódások miatt nem tud helyreállni a biológiai órájuk. Ez egy szervezetbarát hormon, amely egyáltalán nem káros” – mondja Bölcs Judit.

De a gyógyszerész arra is felhívja a figyelmet, hogy „túl egyszerű lenne, ha minden alvászavart a melatoninhiánynak tulajdonítanánk. A probléma ennél sokkal bonyolultabb, ezért nehéz kezelni és eltalálni az optimális altatót az optimális mennyiségben” – teszi hozzá a patikus.  

Mi lehet a valódi, nem csupán tüneti megoldás?

Összességében kijelenthetjük, hogy altatók átmeneti megoldás gyanánt ugyan alkalmazhatók, de csak tüneti javulást eredményeznek, és az alapproblémát nem szüntetik meg. Az ok kiderítése és kezelése, adott esetben az életmód megváltoztatása – a káros stressz kerülése, a táplálkozás újragondolása, több testmozgás a szabad levegőn, több énidő, relaxáció, pozitívabb világszemléletre hangolódás – jelenti a hosszú távú megoldást. Próbáljuk meg még az elején felismerni a bajt, és lehetőség szerint mielőbb látogassuk meg orvosunkat! Ha pedig egyik éjjel szimplán nem tudunk elaludni, gondoljunk Vida Zsuzsanna főorvos egyszerű tanácsára: „Ha valakinek beválik, nyugodtan számoljon felhőket! Bármilyen módszert lehet alkalmazni, néha tényleg egy apró segítségen múlik az egész. A legfontosabb, hogy a szervezetünk alvás közben regenerálódjon, és kipihenten ébredjünk!”

Miért fontos, hogy időben megkapjuk a diagnózist?

Mariann: A szülők általában jóval hamarabb érzik, ha gyermekük másképp fejlődik, vagy valamiben más, mint hogy az óvoda vagy az iskola jelezné. Nem szabad ezt elnyomniuk magukban, forduljanak szakemberhez! Nem maga a diagnózis fontos, hanem az, hogy jól értsék, hogyan tudják támogatni a gyermeküket. Attól még, hogy a gyermek kap egy BNO kódot, nem fog megváltozni a család élete, attól viszont igen, hogy elkezdik jobban érteni őt, a szükségleteit, nehézségeit. Ráadásul az első hat életév rendkívül szenzitív időszaknak számít az idegrendszer fejlődése, fejlesztése szempontjából. Minél később fordulnak szakemberhez, annál több frusztrációja, kudarcélménye, kirekesztettség- és meg nem értettség érzése lesz a gyermeknek és a szülőknek is.

Zsófia: …és annál nehezebb lefejteni a komorbid tüneteket az organikus háttérről, mert már annyi egyéb szerzett tünet is van, amellyel foglalkozni kell. Tapasztalataink szerint minél később kerül egy gyermek fejlesztésbe, elfogadásba, megértésbe, annál inkább előtérbe kerülnek a társult tünetei, amelyeket az ADHD vagy az autizmus önmagában nem indokol, hanem elsősorban a környezetből érkező hatások okozzák.

Ám a diagnózis még csak az első lépés, utána jön a java, az igazi munka, amelybe az egész családnak bele kell állnia, mert az érintett gyermekre nem lehet úgy tekinteni, mint egy elromlott autóra, nem tudják a szakemberek „megjavítani”.

Milyen szerepe van a családnak a terápiában?

Mariann: Hisszük, hogy a család az alapegység, és ha bármi probléma van a gyermekkel, az mindenkit érint, ezért mi az egész családdal foglalkozunk. Sokszor tapasztaljuk, ha egy családban valaki eltérő idegrendszeri fejlődésmenetű, akkor felvetődik a szülő vagy a testvér(ek) érintettsége is.

Zsófia: Már az is, ha a családban egyvalaki autizmussal vagy ADHD-val érintett, rendkívül sok kihívást, feszültséget okoz. Lehet, hogy sokan nem elvált szülőként hoznák gyermeküket, hanem együtt maradnának, ha időben megkapták volna a megfelelő segítséget. A családot támogatni kell az elfogadásban, és hogy át tudjon állni egy olyan típusú rendszerbe, amelyben az eltérő idegrendszerű családtag is jól tud működni. A terápia csak akkor hasznosul, ha elkezdik alkalmazni azokat a módszereket, szabályokat, amelyek az érintett családtag mindennapjait segítik. Sőt, az óvodának, az iskolának is fontos szerepe van, mert az a legnagyobb segítség, ha az érintett gyermek az élet minden területén megkap minden támogatást.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Elvárható a pedagógustól, illetve egy harminckét fős osztálytól, hogy egy-két gyermekhez alkalmazkodjon?

Mariann: Elfogadást várhatunk, de fontos leszögezni, hogy egyetlenegy ADHD-s vagy autista gyermeknek sincs joga zavarni az órát, másokat bántani vagy félelemben tartani, senki sem bújhat e mögé.

Ahhoz, hogy elfogadják őt, neki is erőfeszítéseket kell tennie.

Látjuk, hogy a pedagógusok szenvednek, mert sokszor nem tudnak az érintett gyermek miatt tanítani. Sőt, osztályonként általában nem egy, hanem két-három eltérő idegrendszeri fejlődésmenetű tanuló is van, és akkor még nem beszéltünk azokról, akik egyéb nehézségekkel küzdenek, például egészségügyi problémáik vannak, vagy elváltak a szüleik, és konfliktusos a kapcsolattartás. Mindeközben nagy nyomás van a tanárokon, hogy leadják a hatalmas tananyagot. Keresik, hogyan tudják megoldani ezt a helyzetet.

Zsófia: Az eltérő idegrendszeri fejlődésmenettel élő gyermekek iskolai nevelése, oktatása nagy kihívás a mai iskolai rendszerben. Tapasztaljuk, hogy a pedagógusok nyitottak a speciális ismeretek, alkalmazható módszerek megismerésére, alkalmazására. Épp ezért elkezdtük végigjárni a környékbeli iskolákat, érzékenyítő és edukációs előadásokat tartunk arról, hogyan tudnak a pedagógusok és a szülők ilyen helyzetben összekapaszkodni, egymást támogatni, hiszen ez mindannyiuk közös érdeke, az érintett gyermekek számára pedig a jövő záloga. Már abban sokat tud segíteni a szülő, hogy megosztja a pedagógussal azt, amit ő már megtanult a gyermekéről, ezzel ugyanis hozzájárul a gyermek iskolai életének kiegyensúlyozottságához. A pedagógusok számára az az egyik fontos üzenet, hogy az eltérő idegrendszeri fejlődés nem szülői hiba eredménye, ezért részükről is nyitottságra és támogatásra van szükség.

Mi a helyzet az osztálytársakkal?

Mariann: A pedagógusok legtöbbször rájuk hivatkoznak: „S mi lesz a többivel?” De sohasem a gyerekekkel van baj.

Azt gondolom, rendkívül fontos, hogy tolerálni tudjuk a különbözőséget, és ezt megtanítsuk a gyermekeknek. Ők anélkül is, hogy elmagyaráznánk nekik a teljes diagnózist, megértik, elfogadják, sőt támogatják egymást.

Ám ez csak akkor működik, ha nemcsak ők, hanem az érintett is alkalmazkodik. Ha ez nem valósul meg, akkor kialakul bennük a kivételezés érzése, amelynek kirekesztés lehet a következménye.

Zsófia: Ha megosztjuk velük, hogy azért van a társuk kezében nyugilabda, mert úgy jobban tud figyelni, és a többieket sem zavarja, vagy azért rágózik, hogy leküzdje az ingerkeresést, akkor az egész osztály jobban tud működni, vagyis a közösség ezzel nem veszít, hanem nyer.

Kép

Kémenes-Piros Mariann és Szabó Zsófia

Ha valakiben felnőttkorban merül fel, hogy esetleg ADHD-s vagy autizmusban érintett, késő már diagnosztikára jelentkeznie, és bármilyen fejlesztésbe fognia?

Mariann: Sohasem késő, bár kisebb hatásfokkal lehet őket fejleszteni, mint a gyermekeket. Sok felnőtt keres fel minket, de inkább az ADHD kapcsán, valahogy azt divatosabbnak, társadalmilag elfogadottabbnak tartják. Az autizmust általában fogyatékossággal társítják, és amikor közöljük, hogy felvetődik a spektrumzavar-érintettség is, felháborodnak, pedig az egy rendkívül színes, értékes világ, sok árnyalattal.

Zsófia: Mi abban hiszünk, hogy minél hamarabb lehetőséget kell adni, hogy az érintettet megsegítsük, és sem ő, sem a családja ne kerüljön olyan helyzetbe, ami nem fog jól működni. Az a célunk, hogy minden hozzánk forduló olyan életminőségben élhesse az életét, amely neki a legmegfelelőbb, ezért a diagnózist mindig feldolgozó konzultáció követi, ahol átbeszéljük a felvetődő kérdéseket, esetleges félelmeket, és a hogyan tovább-ot.

Aztán egyéntől függően edukációt, konzultációt, pszichológiai tanácsadást, terápiát, pszichodrámacsoportot vagy gyógypedagógiai fejlesztést javasolunk.

Mariann: Központunk működését az „Érték a különbözőség!” alapelv mentén álmodtuk meg és szervezzük a mindennapokban. Ha csak probléma-fókusszal közelítjük meg a hozzánk fordulókat, elvesszük tőlük azt az érzést, hogy értékesek. Hisszük, hogy neurodiverzitás (idegrendszeri variánsok) nélkül nem létezne az emberiség a mai formájában. Az eltérő idegrendszer elképesztően sok előnnyel járt az emberiség történelmében, és ha elfogadással, az erősségeket is észrevéve fordulunk az érintettekhez, az sok előnnyel fog még járni a jövőben is.

„Zsófi csinos, őszinte nő, pozitív, életbölcsességgel teli kisugárzással” – így kezdődik az interjú „a főváros egyik kedvenc örömlányával”, amelyet nemrég olvastam a közkedvelt női portálok egyikén. Annyira jól hangzik, nem? Mármint az a rész, hogy jól néz ki (biztos jól is keres), pozitív a kisugárzása, és tíz év prostitúció után telis-tele van bölcsességgel. De vajon mi mindenről tudna mesélni Zsófi a mosolygós emotikonok álarca mögül? Sajnos az interjúból ezt nem tudjuk meg.

A pedagógusnak van hivatása, nem a prostituáltnak

A virtuális hasábokon a lány arról beszél, hogy húszas évei elején került a szexiparba, eredetileg módos férfit keresett, aki a testi szolgálatokért eltartja, de akit kinézett magának, az valójában futtató volt. „Végül elvállalta a munkát, mert úgy érezte, ez a legtesthezállóbb út számára a biztos megélhetéshez.”

Az, hogy milyen szavakkal írunk le egy jelenséget, erősen befolyásolja, hogyan értelmezik azt, amiről beszélünk. Ebben az interjúban a prostitúcióra a „szakma”, „mesterség”, „hivatás”, „karrier” kifejezéseket használják.

Holott a prostitúció minden, csak nem hivatás, mert azt elhivatottság, a pálya iránti erős vonzódás jellemzi – és ugyan ki érezne elhívást arra, hogy idegen, sokszor kívül-belül visszataszító alakok hatoljanak a testébe pénzért? Egyetlen, normális körülmények között felnövő kislány sem álmodozik arról, hogy egyszer majd ebből fog élni!

Zsófi is elmondja, rengeteget sírt az első alkalom előtt, és beszél arról, hogy erőt kellett vennie magán, amikor „kevésbé kellemes alakok” vették birtokba a testét (ezek telefonszámát az aktus után „soha többet” néven mentette el, a mondat végére pedig egy mosolygós szmájlit tettek a szerkesztők, mert ez olyan jópofa gondolat!). Képzeljük el, hogy mit jelentenek ezek a sorok valójában! Kinyitottad az ajtót, beengedted az embert a szobádba, aki se kívül, se belül nem szimpatikus, elraktad a pénzt, majd hagytad, hogy azt csináljon veled, amit akar, végül úgy csuktad rá az ajtót, hogy soha többet nem akarod látni. Hogyan lehet ezt rendszerszinten elviselni? Disszociációval!

„Kettéhasadnak” a teher alatt

„A nem kívánt érintéseket, az undor zsigeri reakcióit úgy lehet elviselni, ha valaki megtanulja szétválasztani saját érzéseit a viselkedésétől.

A disszociáció azt jelenti, hogy át sem éli valójában, ami vele történik, hanem mintegy megfigyelőként van jelen a helyzetben.

Ahogy például a gyerekek túlélik a szexuális bántalmazást, így védekezik a pszichéjük, hogy ne essenek szét mentálisan. Bár ez a mechanizmus tulajdonképpen a túlélést segíti, nagy árat kell fizetnie annak, aki ehhez az eszközhöz nyúl! Évek hosszú terápiás munkája lehet, hogy feldolgozza valaki ezeket a tapasztalatokat. Hangulatzavart, függőséget, poszttraumás stressz-szindrómát, szorongást, álmatlanságot okozhat. Elég, ha csak egy adatot említek példaként: több kutatásban a prostituáltak nagyjából 70 százalékánál voltak jelen depresszív tünetek, míg az átlagpopulációban ez az arány csupán 5–10 százalék!” – mondta nekünk korábban Kovács Orsolya, a Be Balanced Pszichológiai Pont szakmai vezetője.

A pszichológus szerint még mindig rengeteg téveszme él a társadalomban a prostitúcióval kapcsolatban, ezek közül az egyik leggyakoribb az, hogy a prostituáltak élvezik a szexet.  A velük dolgozó pszichológusok, szociális munkások, ápolók ezzel szemben egészen más képet rajzolnak fel: „Tévhit, hogy prostituáltnak lenni szabad választás eredménye, hiszen külső és belső kényszerítő erők vezetik az egyént ebbe az irányba, még ha ezt magának sem tudja valaki megfogalmazni” – tette hozzá.

„Lehet, hogy egy-két évig normális alakokat fogsz ki, aztán jön egy…”

A Zsófival való beszélgetés végén van egy nem reprezentatív közönségszavazás: mi a véleményed az ősi mesterséget űző nőkről? 1. Az ő döntésük, hogy mivel keresik a napi betevőt, én nem ítélkezem felettük (51%). 2. Sajnálom, hogy nem jutott nekik jobb sors, szerintem nagyon káros ez a tevékenység (23%). 3. Támogatom őket, ez a mesterség mindig is jelen volt, jelen is lesz, nem kell álszenteskedni (26%).

Az álszenteskedés és az ítélkezés valóban rossz dolog, de az is, ha úgy állítjuk be a prostitúciót, mint egy teljesen normális vállalkozást, figyelmen kívül hagyva a testi-lelki következményeket.

Amikor korábban prostituáltakat kérdeztem az életükről, egytől-egyig beismerték, nem egészen olyan ez a pálya, amilyenre számítottak. „Lehet, hogy egy-két évig tök normális alakokat fogsz ki, és egyszer jön egy, amelyik olyan brutálisan szétver, hogy soha nem felejted el. Nincs ráírva az arcukra, csak a szerencsén múlik!” – mondta egyikük.

Gyakran érvelnek azzal is azok, akik támogatják az érintetteket a prostitúcióban, hogy több olyan örömlánnyal találkoztak, aki boldog az életével, jómódban él, sok szabadideje van, és neki „nem nagy cucc” a szex.

Sajnos ez torzított kép. Nem azt a prostituáltat kell megkérdezni arról, hogy milyennek látja az életét, aki éppen kiszáll a drága autójából, és azt hiszi, hogy a kemény munkája egész életében boldogságban tartja majd, hanem azt, akinek a szépsége idővel már megkopott, akinek a „piaci értéke” már nem ugyanaz, mint a 18 éves escortoké, aki már nem tudja csinálni, és ott tart, hogy kezdeni kellene valamit az életével. Új munkára, esetleg családra vágyik.

Hogyan tudja integrálni a múltját a jelenébe és a jövőjébe?

A pszichológusok szerint nagyon nehezen.

„Aki végül abba tudja hagyni a prostitúciót, annak később komoly munkát jelent, hogy beillessze énképébe a múltját, vagy hogy visszaállítsa az énhatárait, azaz képes legyen reálisan megítélni és képviselni, hogy mi az, amit egy másik embertől elfogad mint viselkedést, és mi az, ahol már kiteszi a stoptáblát” – magyarázta Kovács Orsolya, aki több olyan terápiát is vezetett, amelynek résztvevői áruba bocsátották a testüket.

Minden jó is, amit szabad?

A segítő szándék két teljesen ellenkező irányú gondolkodásra osztható. Az abortusz kérdéséhez köthető fogalmakhoz hasonlóan, mint „pro life – az életért” és „pro choice – a választásért” táborként szoktam rájuk hivatkozni, és mindkét csapatnak megvan a maga logikája.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy az ember szabad választása mindent felülír, „az ő teste, az ő döntése”, ez a „legősibb mesterség”, amivel „úgysem lehet mit kezdeni”, ezért a legtöbb, amit tehetünk a prostituáltakért, hogy törvényi szinten védjük az érdekeiket (pro choice). Mi a Képmásnál nem ezt valljuk, ugyanakkor azt sem, hogy a társadalom perifériáján kellene tartani őket, és inkvizíciós hozzáállással ítélkezni felettük. Nem! Mi pro life gondolkodók vagyunk, szerintünk a méltó élet mindennél előrébb való, és az, hogy valamit szabad megtenni, nem biztos, hogy jó is lesz nekünk. Azt valljuk, hogy a tabudöntés, az ehhez kapcsolódó megelőzés, a társadalom, az „ügyfelek” edukálása, a prostituáltak kiugrását elősegítő szervezetek támogatása és az érintettek érzékenyítése vezet hosszú távon ahhoz, hogy csökkenjen a szexipar áldozatainak száma (mivel a prostitúciót eltörölni valóban nem lehet, csak a károkat mérsékelni).

A prostitúció tehát nem hivatás, hanem kényszerpálya, és az egész társadalom érdeke, hogy ezek a fiúk és lányok más utat válasszanak maguknak.

Nekünk ebben kell őket segíteni, még akkor is, ha vannak olyan érintettek, akik most még nem értenek egyet velünk. 

A gázárak emelkedésével mindenhol lejjebb veszik a hőfokot, a lakásokban, a munkahelyeken, az iskolákban és az óvodákban sem lesz kánikula a téli hónapokban. Attól, hogy a hőmérséklet az utóbbi helyeken is alacsonyabb lesz a korábban megszokottnál, sokan megrémültek, pedig ezzel egy bizonyos határig nincs gond. „A kicsiknek elég jó az alkalmazódóképességük, talán még jobb, mint a felnőtteké. A hőmérséklet, amit komfortosnak éreznek, széles skálán mozog, elsősorban attól függ, hogy mit szoknak meg. Persze náluk is számítanak az egyéni adottságok is, például a nagyon vékony gyerekek jellemzően fázósabbak” – mondja dr. Havasi Katalin csecsemő-gyermekgyógyász, házi gyermekorvos, a Házi Gyermekorvosok Egyesületének elnöke. Szülőként elsősorban réteges öltözködéssel tudjuk segíteni, hogy jobban viseljék az alacsonyabb hőmérsékletet.

Izgő-mozgó ovisok

„Pici gyerekeknél a helyzet jobb, mert ők egész nap játszhatnak, rohangálhatnak, ami a hőtermelés legtermészetesebb formája. Ha a bölcsőde vagy az óvoda padozata megfelelően szigetelt, és arra egy meleg szőnyeg is kerül, nekik az sem okoz gondot, ha játék közben a földön ücsörögnek” – mondja a gyerekgyógyász. Klasszikus tévhit, hogy a gyerekek a hideg miatt fáznak meg, pedig az önmagában nem vezet meghűléses betegségekhez, azokat vírusok és baktériumok okozzák. A hidegnek akkor van jelentősége, ha a kórokozó már a gyerekek torkában, orrgaratjában van. Ilyenkor

egy hirtelen lehűlés segítheti a vírusokat és a baktériumokat abban, hogy a nyálkahártyában szaporodni kezdjenek, de ez a hatás nem 16 fok fölött jelentkezik, hanem ennél jóval hidegebb környezetben.

Például ha a gyerek a kinti játék közben nagyon áthűl.

Ücsörgő iskolások

Az iskolában már más a helyzet, ott a gyerekeknek 45 percet ülniük kell.

A cikk folytatását a novemberi Képmásban találja, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Gratulálunk a nívós gasztronómiai versenyen elért helyezésedhez!

Köszönöm szépen, de fontosnak tartom megjegyezni, hogy a helyezés relatív, úgy értve, hogy három versenyzőé lett az első, a második és a harmadik helyezés, a többiek egységesen negyedik helyezettek lettek. A 17 induló között ott volt többek között Ausztrália, Új-Zéland, Finnország, Németország, Anglia, Norvégia, Svédország, Hollandia és az Amerikai Egyesült Államok versenyzője is. Nem mondom, hogy nem vagyok elégedett az eredményemmel, de mint mindenki, én is úgy mentem a versenyre, hogy győzni szeretnék. Utólag úgy érzem, többet is beleadhattam volna. Egy biztos, Mexikó óta egyre több csilit használok. (nevet)

Hogy lettél szakács és séf? Már gyerekkorodban ilyen hivatást álmodtál magadnak?

Igen.

Sokat voltam a nagymamámnál, aki rengeteg finomságot készített. Nem volt kérdés, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek.

Szeretem a hivatásom, élvezettel hallgatom az olaj sercegését a serpenyőkben, és azt is élvezem, hogy mindig finom alapanyagokkal dolgozhatok. A kertészkedés is ilyen számomra. Amikor épp nem a párommal közös éttermünk konyháján vagyok, akkor Zala megyében, egy családi birtokon kertészkedem, többek között retket, hagymát, krumplit, paradicsomot és padlizsánt termesztek, pálinkát főzök. Közel 600 tő paradicsom és több mint száz gyümölcsfa nő a kertben. Öröm, amikor egy magból termés lesz, amit aztán felhasználhatok az ételekhez. A semmiből alkotni – ez érdekel a kertészkedésben és szakácsként is.

Éttermetek, amely a Kristinus Borbirtokon található, idén februárban nyitotta meg a kapuit. Milyen jelentőséggel bír a Lokal47 névben szereplő szám?

Az étterem neve azt üzeni, hogy zömében maximum 47 kilométerről érkező hozzávalók kerülnek a tányérra. Kizárólag őstermelőkkel dolgozunk, az étlapunk zöldséghangsúlyos. A hagyományos recepteket ötvözöm a fine dining világban felszedett tudással, a hely háziasszonya pedig nem más, mint a párom, Gelencsér Janka.

Kép

Richárd és párja, Gelencsér Janka – Fotó: Lokal47/Horváth Attila

Olyannak tűnsz, aki nem kérkedik az elért eredményeivel.

Mert hiszem, hogy nem dicsekedni kell az elért eredményekkel, hanem továbbfejlődni.

Hiszel abban is, hogy egy igazán jó szakácsot az alázatos hozzáállás különbözteti meg az átlagos szakácstól?

Persze! És fontos az is, hogy az ember folyton tele legyen tudásszomjjal.

Én például többször elkészítem ugyanazt az ételt, de mindig egy kicsit változtatom, mindig más úton igyekszem eljutni a végeredményig.

Mindemellett szeretek, szeretünk környezettudatosak lenni a munkában is. Még egy rothadt almának is levágom az ép részét, semmit nem dobok ki. A legrosszabb esetben alaplevet főzünk a megmaradt alapanyagokból, és komposztálunk is.

Tudásszomjadat először Bodrogi Gyula színművész és fia éttermében elégítetted ki még gyakornokként, majd megjártad a hazai top- és Michelin-csillagos éttermek konyháját is.

Tapasztalatot szereztem többek közt a budapesti Borkonyhában, az Alabárdosban, az egykori Olimpiában, külföldön, aztán beköltöztem a balatonszemesi Kistücsökbe.

Innen vezetett az utad a 2018-as Bocuse d’Or szakácsversenyre.

Igen, Pohner Ádám segédjeként vettem rész a versenyen. Megnyertük a magyar selejtezőt, az európain nyolcadikak lettünk, a világversenyen pedig tizenkettedikek. De volt még egy nagyon fontos állomás az életemben: egy teljes nyarat dolgoztam Nagykanizsán a Szőlőskert Fogadóban, amely nem mellesleg párom édesapjának az étterme. Ekkortájt határoztuk el Jankával, hogy saját termelői piacot nyitunk, később pedig jött a saját étterem ötlete…

Melyik az az általad elkészített étel, amelyért Janka rajong?

A dödölléért.

De alapból szereti, mert zalai lány, kislány kora óta ez az egyik kedvence.

A mexikói Ifjúsági Szakács Világbajnokságon milyen ételek kerültek tőled a zsűri elé?

A verseny napján kaptam egy úgynevezett black boxot, azaz meglepetéskosarat, s az ebben talált alapanyagokból kellett megalkotnom egy három fogásból (előétel, főétel, desszert) álló, 4 adagban elkészített menüsort három és fél óra alatt. Az idei meglepetéskosárban volt marhahátszín, marhaoldalas, rák, osztriga, karfiol, avokádó, ananász, mazsola, csili és fehér csokoládé. Mindenki másra, valami tipikus mexikóira számított, például kukoricára, tequilára.

Előételnek csilis pirított kukoricát készítettem korianderrel, osztrigával, folyami rákkal, zöldfűszeres halszósszal. Főételnek a hátszínt megsütöttem, az oldalast lefőztem kuktában, majd a húst összekockáztam, és megcsináltam ragunak hagymával, mazsolával, korianderrel, mustármaggal és egyéb fűszerekkel. Köretnek kukoricaliszttel készült burgonyakrokett, avokádós, csilis paradicsomsaláta és articsókapüré készült.

Kép

Fotó: Lokal47/Horváth Attila

Most jön a számomra legfontosabb rész, a desszert!

A desszert egy panna cotta lett ananászos, mézes, kardamomos szósszal, fehércsokis krémmel, mangóhabbal.

Istenien hangzik, és biztos finom is volt!  Hogyan lehet egy ilyen versenyre felkészülni?

A zsűritagokkal, Ádám Csabával, Kovács Lázárral és Borka Áronnal kétszer tartottunk közös főzést. Arra nem számítottam, hogy a versenyen nem annyira modern konyha lesz, de ez nem hátráltatott a munkában.

Ünnepekkor is tiéd a konyha? Te főzöl az egész családnak?

Képzeld, ünnepekkor sosem főzök!

Egyrészt, mert Jankával egymás szüleinél ünneplünk, és így elhalmoznak minden finomsággal, másrészt, mert szívesebben eszem más főztjét, mint a sajátomat, sokkal jobban esik a mástól kapott, szeretettel készített étel.

Ha tízes skálán kellene elhelyezni, mennyire hasonlított a légió valósága Rejtő Jenő regényeihez és a fejedben élő képhez, hány pontot adnál?

Nem könnyű, talán egy gyenge ötöst.

Az nem olyan rossz.

Hát, az első időszakban lehet inkább kettes vagy hármas. Utána sem a körülmények változtak, inkább csak az elvárásaim. Az hittem, kimegyek, pár hónap kiképzés után meg én leszek a Rambo. (nevet) Dzsungel vagy sivatag, jöhet minden, esővizet iszok, kukacokat eszem, gallyakból házat építek. Ehhez képest, amikor megérkeztem a kiképzőezredhez 1995 januárjában, óriási csalódás volt, mennyire rendezett minden. Gyönyörű pázsit, makulátlan épületek, még a kövek is fehérre festve.

Mi a baj ezzel?

Nem értettem, hogy lesz ilyen körülmények között kemény katona belőlem. Pár évvel korábban sorkatonaként két évet lehúztam a csehszlovák hadseregben a határőrségnél, 1987 és ’89 között őriztük a vasfüggönyt. Állandó riadókészültségben éltünk, ha kellett, pizsamában rohantunk ki a riasztáshoz, itt meg az ember köveket festeget, meg élre vasalt egyenruhában csikkeket gyűjt a kaszárnya körül. Eleinte nagyon furcsa volt. Utólag értettem meg, ennek is oka van.

Le kell kötni a légióst, különben hülyeségeket csinál. Ha ehhez az kell, hogy körömollóval nyírja a pázsitot, hát legyen.

Ezzel együtt a négyhónapos alapkiképzés alatt összkomfortos körülmények között éltünk. A legnagyobb bajom a francia konyha volt.

Nem bírod a hollandi mártást?

Nehezen viseltem, hogy nincs normális reggeli. Tojásrántotta, kolbász meg szalonna helyett croissant-t meg vajat, dzsemet ettünk. Egy haszna volt, szaladtak le rólam a kilók.

Mikor kezdted úgy érezni, végre azt kapod, amiért jelentkeztél a légióba?

Az első misszió idején. Nem nagyképűsködni akarok, nem arról van szó, hogy ne lett volna kemény a kiképzés, de mindig sportos gyerek voltam, huszonévesen nem okozott gondot felvenni a tempót. A mentális része már keményebb volt. Minden kiképzés alapja, hogy meg kell törni az egyén akaratát, csak így lehet kemény katona belőle. Annak, akinek a kiképzés fizikai része még plusz gondot okoz a mentális kihívások mellé, sokkal nehezebb volt a dolga. Ezzel együtt nem nagyon dobják ki az embert, legfeljebb a négyhónapos alapkiképzés végén nem írod alá a szerződést. Első körben öt évre szól. Ez nem azt jelenti, hogy az alapkiképzés után másnap visznek is harcolni, manapság simán elképzelhető, hogy öt évig a lőtéren kívül még csak puskaport sem szagol az ember. A kilencvenes évek közepén ez még nem így volt.

Az alapkiképzés után pár héttel, 1995 októberében minket Jugoszláviába vezényeltek. Fontos a dátum! Mentünk a sűrűjébe, Mostarba.

Nagyon kellemetlen volt. Jött az ősz, fűtetlen sátrakban aludtunk a Neretva mellett, nappal homokzsákokat töltöttünk, este meg, ha nem kellett járőrözni, iszogattunk a kantinban. A szerbekkel meglepően jól ki lehetett jönni, a bosnyákokkal nehezebb volt.

Kép

Lajos egy ex-jugoszláviai mesterlövész gyakorlaton 1999-ben – Fotó: Makky Lajos

Ezt követően jött Elefántcsontpart, Dzsibuti, Gabon, Új-Kaledónia. Az átlagember a térképen sem találja meg mindegyiket.

Ezek az élmények örökre velem maradnak. Volt, ahol fegyveres konfliktusba csöppentünk, máshol csak katonai jelenlétet biztosítottunk. A kettő nagyon nem ugyanaz. Az utóbbinál szinte olyan, mintha az ezred laktanyájában élnénk, csak nem Franciaországban, hanem valahol Gabonban mondjuk. Délelőtt sport és kiképzés, délután egy kis szieszta, aztán megint sport. Este ki lehet menni a városba, egészen addig, míg ki nem tör a balhé. Sajnos előbb-utóbb kitör. (nevet) Ez Új-Kaledóniában volt tipikus egyébként, nagydarab polinéz srácok nem egyszer szerették volna megmutatni, ki az úr a szigetükön. A fegyveres konfliktus már nem ilyen. Ott homokzsákokból épült bunkerben vagy páncélautók tetején alszol, állandó készültségben. Egy előnye van: a katonai formaságok már nem olyan fontosak. Senkit nem érdekel, milyen az egyenruhád, előírásszerűen tisztelegsz-e. Az egy jóval szabadabb élet. Meg persze jóval veszélyesebb is…

Nem csinálsz belőle titkot, mint Rejtő regényhősei, te is a börtön helyett választottad az idegenlégiót.

Nincs miért titkolnom. A ’90-es évek elején Dunaszerdahely a szlovákiai szervezett bűnözés egyik központja volt. Volt egy szállítmányozó cégem, mit szépítsem, belekeveredtem egy csalási kísérletbe.

A tárgyalások során szabadlábon védekezhettem, de jöttek a telefonok édesanyámékhoz, hogy ha sokat beszélek a bíróságon, megjárhatom.

Aki ismeri a dunaszerdahelyi maffiavilágot, pontosan tudja, ez nem üres fenyegetés volt akkoriban. Már akkor fontolgattam, ha megúszom a börtönt, ha nem, egy időre lelépek. 1993-ban aztán négy évet kaptam.

Hogyan lett a lelépésből idegenlégió?

Kamaszfejjel sokat olvastam róla, de azt sem tudtam, létezik-e egyáltalán, vagy ez csak valami kamu. Ne feledjük, bőven az internet előtt vagyunk, nem volt hol utánanézni. Aztán az előzetesben volt egy szlovák srác, akiről kiderült, lehúzott pár évet a légióban. Olyan respektje volt, hogy ha csak csúnyán nézett, a többi fogvatartott rögtön csendben maradt. Mondtam magamban, ez komoly ember lehet! (nevet) Végül száz nap után szabadultam, sokáig úgy volt, megúszom a börtönt. Az ügyvéd folyton hitegetett, már csak egy kis idő, meg még egy kis pénz, és rendben leszünk. Aztán amikor kiderült, hogy nem leszünk, akkor egy munkaajánlat után kimentem Németországba. Nem voltam körözés alatt, így simán átengedtek a határon. Végül kaptam négy év letöltendőt, de én akkor már nem voltam Szlovákiában. Magyarországra jöttem, édesanyámék is ideutaztak, elköszöntem a családtól, majd a francia nagykövetségen kaptam egy papirost rajta a légió toborzóirodájának címével.

Nem néztek rád furcsán a konzulátuson?

Dehogy! Azokban az években szerintem naponta jöttek fiatal gyerekek olyan fejjel, mint én. (nevet) Alig beszéltem valamit franciául, mondtam a posztoló francia rendőrnek, hogy „légió, légió”, elmosolyodott, és a kezembe adott egy cetlit, rajta egy címmel.

Sok hasonló fiatallal találkoztál?

Rengeteg magyar volt, a mi századunkban kábé minden tizedik srác.

Volt köztük egy-két rovott múltú, mint én, de nagy részük teljesen hétköznapi srác volt. Nekik volt nehezebb. A kilencvenes években sok magyar jött, majd lépett le. Járta egy vicc a légióban: „Hogyan köszön egymásnak két magyar?” „Szia, te mikor szöksz meg?!” Ez azért sokat elárul.

Kép

Új-Kaledóniában, vitorlaszerkesztés közben, egy 2007-es fotón – Forrás: Makky Lajos

A történet elejéről most ugorjunk a végére! 19 évet húztál le a légióban, 2013-tól 2019-ig civilként éltél, majd jött a börtön. Megint.

A sztorihoz hozzá kell tenni, hogy én az idegenlégióban megkaptam a francia állampolgárságot, volt francia nevem, francia útlevelem, tudtam mozogni. Utazgattam elég sokat, kirándulni jártunk a nejemmel, úgy, hogy közben 2011 óta, tehát még szolgáló légiósként érvényes schengeni elfogatóparancs volt ellenem. Akkorra jutott eszébe a szlovák államnak, 18 év után, hogy nekem azt a négy évet csak le kellene töltenem. Amikor 2019-ben lekapcsoltak, Magyarországon éltünk, Budapestről tartottunk a munkahelyemre, Görögországba. A macedón–görög határon egyszer csak félreállították a kocsit. Akkor már tudtam, ennyi volt, amúgy is tisztában voltam vele, csak idő kérdése, hogy elcsípjenek. Nem mondom, hogy vártam, de készültem rá.

Hogy jutunk el a görög–macedón határtól odáig, hogy mi most egy szép családi ház nappalijában beszélgetünk az életedről, itt van előttünk egy általad írt könyv, és szabad emberként élheted az életed?

Döcögősen! (nevet) Fél évig voltam különböző görög börtönökben, mire kiadtak Szlovákiának.

Képzeljünk el egy balkáni börtönt, és a fejünkben megjelenő képet szorozzuk meg tízzel! Elképesztő körülmények között éltünk, főleg afrikai és közel-keleti illegális bevándorlókkal, illetve rengeteg csótánnyal.

Egy szerencsém volt, hogy mindenkivel tudtam beszélgetni, kivel franciául, kivel angolul, a szlovák nyelvtudásom miatt kicsit oroszul is pötyögtem. 27 év után tértem vissza Szlovákiába, igaz, nem önszántamból, hanem három rendőr társaságában. Egy pozsonyi börtönben kezdtem meg a büntetésem, ahonnan aztán tavaly nyáron jó magaviselet miatt szabadultam. Időközben az egy év felfüggesztettem is letelt.

Hiányzik a légió?

Jó kérdés. Őszintén szólva csalódtam az idegenlégióban. Nem a 19 év alatt, amit ott lehúztam. Utána. Engem francia állampolgárként zártak börtönbe Szlovákiában, azt vártam volna, hogy a légió utánam nyúl. Közbenjár értem. Ehhez képest, amikor a francia konzulátusról eljöttek utánam a pozsonyi börtönbe, mert kértem, hogy hozzanak már valami olvasnivalót, behoztak pár darab 4–5 éves francia magazint. Mit mondjak erre?!

Kép

Djiboutiban, egy Sniper-tanfolyamon – Fotó: Makky Lajos

Így utólag ezek szerint nem is olyan nagy baj, hogy akkor lekapcsoltak a görög–macedón határon?

Azt hiszem, nem. Nem lehetett volna örökké úgy élni, hogy a visszapillantó tükröt nézem. Hidd el, nem volt könnyű együtt élni ezzel, tiszta paranoiás lettem, ha sokáig jött utánam egy autó, inkább mentem még egy kört a legközelebbi körforgalomban. Talán, ha elmegyek Európából, de ugye itt a család...

Bármilyen furcsán hangzik, jókor jött az elfogásom. Addigra megvolt a francia nyugdíjam, nem volt már banki hitelem, ennek így kellett történnie.

Minden egyes útlevélellenőrzésnél megkönnyebbülést éreztem, megint megúsztam, de amikor elkaptak, úgy voltam vele, na, jó, ezen is túl vagyunk! Lássuk, mi következik!

Például írsz egy könyvet.

Például! (nevet) Annyi hazugságot, féligazságot és csúsztatást olvastam és láttam a légióról az elmúlt lassan harminc évben, úgy éreztem, muszáj elmondanom a valóságot. Erről szól ez a könyv. A valóságról.

– Hogyan értesültetek Flóra betegségéről?

– A születésekor tudtam meg, hogy dongalába van. Amikor kitoltak, a férjem, Andor mondta, hogy baj van a gyerek lábával. A legjobb kezekbe kerültünk, dr. Szabó Miklós Károlyhoz, azóta is ő kezeli Flórát. Szerencsére semmilyen kezelésről nem maradtunk le amiatt, hogy nem tudtuk meg ezt az információt előbb. Viszont utólag értettem meg, hogy ezért nem tudott megfordulni, végig farfekvéses volt, és hogy ez volt az oka annak is, hogy bokszolást, kis mozgásokat éreztem, de rúgást soha.

– Sokkoló lehetett a dongaláb diagnózisa.

– Azt mondták a kórházban: „Anyuka, miért sír? Ez csak egy dongaláb.” Hát nekem nem csak egy dongaláb volt, hiszen én egészséges gyermeket vártam. Eleinte nem tudtuk, mivel állunk szemben. Váratlanul ért, nagyon sokat sírtam. Aztán rátaláltam egy Facebook-csoportra, amely ma már közel ezer főt számlál, ott kaptam hihetetlenül nagy támogatást.

A szülők a legnagyobb támaszai egymásnak, és az érzés, hogy nem vagyunk egyedül, felbecsülhetetlen.

Meg tudjuk adni egymásnak a megfelelő információt is, és akkor nem járod be az ezer utat, csak a százhuszonkettőt. Sokkal kevésbé megterhelő így, lelkileg, fizikailag, időben.

– A korai kezelés miből állt? Mennyire volt nehéz megbirkózni vele?

– Ötnaponta váltották a gipszet. A hatodik gipsz után Flórának volt egy dupla Achilles-ín bemetszése, és aztán kapott még egy gipszet három hétre, ami három hónapos korára le került a lábáról. Nehéz volt, mert nem csak annyi volt a feladat, hogy ettünk, sétáltunk, aludtunk. Az időpontokat a gipszelésre, a tornákra tartani kellett, a fürdetést is máshogy tudtuk megoldani. Gipsz föl, gipsz le, ő sírt, én vele sírtam. Nagyon átéreztem a félelmét, a bizonytalanságát, én is ezeket éreztem, de tudtam, hogy a legjobb helyen vagyunk, és a Ponseti-módszer, amit nála alkalmaztak, a legjobb. Az megnyugtatott, hogy van ebből kiút. A gipszek után folytatódtak az álmatlan éjszakák, mert tíz hónapos koráig napi huszonkét órán át egy összekötött sínt kellett hordania, olyan volt, mint egy snowboard. Ezzel párhuzamosan jártunk fejlesztésekre, Dévény-tornára, hidroterápiára, talpreflexológushoz.

 – A férjed, a nagyszülők melletted voltak? 

– A nagyszülők segítettek, amiben tudtak, de édesanyám akkor még messze lakott tőlünk, anyósom pedig még dolgozott, de bátorítottak, támogattak, együttéreztek. Andor, a férjem akkortájt külföldön dolgozott, váltakoztak a hetek nehézségei. Amikor itthon volt, ugyanúgy részt vett mindenben, jött, vittük, csináltuk együtt, amit kellett – ez ma is így van. Ha lehet, együtt megyünk minden vizsgálatra, szemészhez, ortopédiai vagy gerincvizsgálatra. Ha ott kell dönteni, együtt döntünk. De benne mégis több volt mindig a kérdés, miért viszem ennyi helyre, miért viszem tovább mindig. Emiatt voltak pillanatok, amikor nagyon egyedül éreztem magam. Utólag beigazolódott, nem volt rossz, hogy én addig mentem, amíg lehetett, mert végül a tizenvalahányadik neurológus után a második genetikus, dr. Szakszon Katalin mondta el Debrecenben, hogy miről van szó, mi a diagnózis.  

– Miért kellett továbbmenni, mire kellett választ találni? 

– Flóra nem állt fel. Eleinte szépen kúszott, mászott, minden időben történt. De nagyon puha volt az izma, gyenge, és nem állt fel, nem kezdett el járni. Egy évig kerestük a válaszokat. Kétéves volt, amikor megkaptuk a Charcot-Marie-Tooth diagnózist.  

 A CMT elnevezés a betegséget leíró három orvosra utal. Ez a rendellenesség az izomzatot irányító perifériás idegrendszer működési zavara, a mozgató- és érzőidegeket érintő megbetegedés. Általában lassan kibontakozó, egyénenként teljesen eltérő tünetekkel jelentkező betegség. Jelenleg nem gyógyítható, néhány érintettet jelentősen korlátozhat a mozgásban, a betegek kis százaléka kerekesszékbe kerül. Tünete az izomgyengeség, az izomsorvadás, valamint a funkció- és érzékelésvesztés a végtagokban. Az első tünetek általában az alsóvégtag törzstől távolabbi részén jelentkeznek, később pedig a felsővégtagban is megjelennek. Jelenleg több mint hárommillió embert érint világszerte, Magyarországon 4000 beteget tartanak számon (www.wonderfloraandcmt.hu) .  

 – Mit éreztél? 

– Emlékszem, autóban ültünk, talán az M0-n voltunk, és telefonon mondta el az orvos az eredményt. Nem szokott ilyet tenni, tette hozzá, de a távolság és a téma fontossága miatt muszáj volt. Nem is haragudtam rá ezért. Természetesen kellett egy kis idő, hogy feldolgozzuk, ritka betegség van a háttérben, további kérdéseink lettek, de összességében megnyugodtam. Rögtön mindent el akartam olvasni a betegségről, de ez jó volt, mert volt róla mit elolvasni. Viszont magyarul alig találtunk valamit, ezért jött létre az alapítvány. De végre nem abban a bizonytalanságban éltünk, hogy mi ennek az oka. Jött a gyászfolyamat: elfogadni, hogy ez van. Akkor jössz rá, hogy túl vagy rajta, amikor már vagy annyira erős, hogy sírás nélkül tudsz beszélni róla. Megerősödik az ember. Nekem is vannak rosszabb napjaim, de általában próbálom azt nézni, minek örülhetünk, és nem azt, mi hiányzik. 

 – A diagnózissal meglett az irány, a cél és a feladatok? 

– Inkább további kérdéseim lettek: hogyan tovább? Sokszor megválaszolatlanul maradtak ezek. A CMT esetében ráadásul az a nagyon nehéz, hogy ez egy progresszív idegsorvadással járó betegség, csomó kérdőjel van még. Bármilyen tünete van, meg kell vizsgálni, köthető-e a CMT-hez. Nemcsak arról van tehát szó, hogy adott egy állapot, és azt elfogadod, hanem arról, hogy folyamatos a bizonytalanság.  

 – A lábán kívül érintheti más szervét is? 

– Igen. Én azt szeretném, hogy csak ennyi maradjon.

Csak a mozgása legyen érintett, ezért imádkozom. 

 – A mozgásban való akadályozottsága ma annyit jelent, hogy kerekesszékes. 

– Igen, nem maradt ki semmiből. A többi gyerekkel a programokon eleinte a háromkerekű, kis műanyag motorral élte a szabad életét, otthon pedig járókeretet használt, aztán négyévesen kapott kerekesszéket. Mindenhova vittük, sok rendezvényre jártunk, és a kislány a kis lila kerekesszékével, Pudinggal mindenkit elvarázsolt.  

Kép

Fotó: Katona László

 – Sportoló vagy, a vízilabdában kiemelkedően tehetséges és sikeres voltál. Flóra betegsége kapcsán mit tudsz kamatoztatni egykori sportolói múltadból, énedből? 

– A sportban is fontos a kisebb és nagyobb célok kitűzése, a kitartás, a közösségformálás, az elfogadás magam és egymás iránt. Továbbá rengeteg olyan szakmai tudást halmoztam fel edzőktől, gyógytornászoktól, amit tudok kamatoztatni: hogyan végezze a nyújtó és erősítő gyakorlatokat, más feladatokat, és hogyan győzzön le egy-egy nehezebb akadályt, akár lelkit, akár fizikait. Emellett igyekszem őt önállóságra, tudatosságra, a stressz tudatos kezelésére, a közösségben való mozgásra nevelni.

– Mint az edzés- vagy a versenyhelyzet: az adott pillanatból hozzátok ki legtöbbet, és van előttetek egy hosszú távú cél, amiért dolgoztok. Milyen ez a munka a mindennapokban? 

– Nekem könnyebb, ha más hozza ki belőle a maximumot nap mint nap, velem legtöbbször nyűgösebben dolgozik. Én elsősorban az édesanyja, a lelki támasza szeretnék maradni, a szakemberek „küzdjenek” vele, hiszen ők a profik, ők tudják motiválni. Úgy érzem, az én feladatom a menedzselés, a logisztika, a legjobb lehetőségek felkutatása, elérése. Máshoz nem is igazán lenne erőm, néha érzem, hogy fontos megállnom, pihennem. Főleg tanácsokat tudok adni, de dolgozni neki kell. Buzdítom, vele örülök a jobb napokon, és együttérzek a nehezebbeken, és kívánom, hogy megtanulja, hogyan hozza ki magából a maximumot. Hálás vagyok, hogy ehhez a terapeuták is hozzájárulnak. A cél, hogy mindig egy kicsit többet dolgozzunk. Amikor már fáradunk, akkor leszünk jobbak. 

– Flóra már harmadikos, inkluzív iskolába jár. Miért volt fontos eleinte a speciális iskola, aztán egy másfajta közeg számára? 

– Mindkettőre igaz ugyanaz a megközelítés: ő ott egy a sok közül. Csak mást jelent ugyanaz a mondat a két helyen. A Mexikói úti mozgásjavító oviban és iskolában ő is egy volt a kerekesszékes gyerekek közül. Megtanult mindent, magabiztossá vált, természetes volt neki, hogy nem tud mindenki járni. Fantasztikus szakemberek foglalkoztak vele, barátokra lelt, a többi családdal szabadidős programokat csináltunk. Nagyon sok terhet levett a vállunkról ez a hely, még az úszás és a vízi fejlesztés is megoldott volt helyben, így normál életet élhettünk. A változás pedig azért érett meg, mert úgy gondoltuk, hogy kamaszként sokkal nehezebb lenne belépnie a való világba, mint hatévesen. Most a Gyermekek Házába jár, egy fantasztikus intézménybe, ép és akadályozottsággal élő gyerekek közé, ahol ő ugyanúgy egy a sok közül, de másképp. 

Kép

Fotó: Katona László

– Létrehoztál egy CMT-vel foglalkozó civil szervezetet, a WonderFlora & CMT Alapítványt, és jószolgálati nagyköveti feladatokat vállalsz „A játék összeköt” programban, hogy felhívd a figyelmet a befogadó játszóterek fontosságára. Mi indított ebbe az irányba? 

– A Szerencsejáték Zrt. felkérése testhez álló feladat és nagyon fontos számomra. Hogy mi indított? Elsősorban az „önzés”, szeretném a gyermekem jövőjét jobbá tenni, de ezáltal persze az összes többi érintettért és az ő jövőjükért is dolgozom, legyen valaki CMT-s, kerekesszékes vagy olyasvalaki, aki parasportot szeretne űzni. Ezek mind-mind kapcsolódnak az életemhez, Flóra jövőjéhez és ahhoz, milyen világot látok magam előtt. Az alapítvány víziója, hogy a CMT orvosságának feltalálásáig szakmai, embertársi segítséget tudjunk egymásnak adni. Végtelenül motivált vagyok. Az egyetemen a szakdolgozatomat mesterképzésben a sportlétesítmények akadálymentesítéséről írtam.

A fogyatékosügy, az érzékenyítés túlmutat azon, hogy nekem jó legyen, sokkal inkább társadalmi, rendszerszinten kell változtatni.

Látom, hogy egyre többen akarják erre felhívni a figyelmet. Mi anya-­lányaként tökéletes páros vagyunk, hogy hírét vigyük. 

– Veled együtt Flóra is ennek az ügynek, a kezdeményezésnek az „arca” lett, megsokszorozódik a tapasztalata, hogy a világ így kerek. Ő sem kevesebb, ő sem más. Nagyon kiegyensúlyozott kislánynak tűnik. 

– A családunk a komoly nehézségek ellenére együtt tudott maradni. Bár ismerek olyan családot is, ahol az anyuka egyedül van, és így működnek jól, de talán akkor lesznek teljesek ezek a gyerekek lelkileg is, ha a család együtt marad. Flóra volt a zászlóvivő az ülőröplabda Európa-bajnokságon, nem olyan rég pedig kiválasztották egy reklámfilm forgatására is, idén karácsonykor láthatjuk egy különleges játékreklámban. Ez neki mind olyan visszajelzés szerintem, hogy fontos dolgokban vehet részt, egyre nagyobbra nyílik a világ számára. A kerekes­szék neki a szabadságot jelenti. Gyorsabban fut vele, mint én. Nem tudja, milyen az, hogy futni, de a jövőképében benne van. 

– Van remény arra, hogy egyszer járni fog? 

– Pár lépést már most is meg tud tenni, rengeteget dolgoztunk ezért, jelenleg pedig épp egy külföldi gyógykezelés elbírálására várunk, ami áttörést hozhat. Mindent megteszek, hogy sikerüljön. Van egy vízióm, egy képem, hogy Flóra egy színpadon áll, és meséli a történetét. Az pedig, hogy már ő is állva rajzolja magát, magáért beszél.  

Adód egy százalékával most te is támogathatod a CMT-ortopédiai deformitásokkal élő, ideg- és izomsorvadásos betegeket, akik számára ez a talpon maradás esélyét jelentheti! 
WonderFlora & CMT Alapítvány
Számlaszám: 11742300 – 21449149
SWIFT: OTPVHUHB   IBAN: HU40 1174 2300 2144 9149 0000 0000 
Közlemény: WonderFlóra adomány
Adószám: 19288631-1-42

Az interjú a Szerencsejáték Zrt. támogatásával készült.

 Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2022/11-es számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás tartalmából:

- A kommunikáció kezdete, a tanulási folyamata és használata az életünkben;
- Az eszközhasználatokról - elidegenedés - nagyvárosi környezet;
- Köszönésről, tegezésről, magázásról;
- A világ rohan, vagy mi?
- Beszélgetés a családban.
- Kérdésekről, őszinteségről és udvariasságról;
- A fogyasztói társadalom emberi kapcsolatairól;
- Az online kommunikáció veszélyeiről, a kommentelésekről;
- Mi a vita és mi nem?
- A filter buborékról.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.