Okok a háttérben, első a biztonság

Krisztináék kálváriája úgy kezdődött, hogy kislánya, Lili hosszabb ideig küzdött megfázással, ezért otthon maradt. Amikor visszament az iskolába, annyira kifordult magából, hogy többet nem is akarta betenni a lábát az intézménybe.

„Próbáltam megértetni vele, olyan nincs, hogy az ember többé nem megy iskolába, de annyira kiborult, hogy bántani kezdte magát, viszont semmi konkrétumot nem mondott, hogy miért nem akar elindulni. Ez egészen odáig fajult, hogy olyan szinten bántalmazta magát, hogy akkor már én mondtam, hogy így nem lehet iskolába menni. Gondoltam, itthon marad két napot, aztán hétfőre talán megoldódik a dolog, de nem így lett” – meséli Kriszti.

Kürthy Anna rávilágít: annak hátterében, hogy a gyermek nem akar iskolába menni, többféle tényező állhat. Ilyen a nem megfelelő iskolai légkör, a bántalmazás, a túl nagy elvárások, a teljesítményszorongás, az önértékelési és önbizalomproblémák, a családi nehézségek.

„Úgy gondolom, hogy egyszerű dac nincsen, vagyis amennyiben a gyermek erősködik az otthonmaradás mellett, annak mindig oka van. Van, hogy egy kisebb presszionálással már sikerül iskolába küldeni, azonban mindig fel kell térképezni az okokat, amennyire lehetséges.

Nem érdemes erőltetni az iskolába járást addig, amíg nem érzi magát kellőképpen biztonságban a gyermek.

Ehhez szülőként mutassunk kellő empátiát, adjunk érzelmi támogatást, és keressünk megfelelő szakembert, akivel a fiatal feldolgozhatja belső feszültségeit!”  – hívja fel a figyelmet a pszichológus.

Krisztina családja azért is került nehéz helyzetbe, mert az édesanya hiába próbálta kipuhatolni, hogy mi állhat az ellenállás hátterében, lánya általánosságokkal válaszolt. Arra, hogy valamelyik osztálytársa vagy tanára pécézte-e ki, mindig nemmel felelt, de leginkább nagyon dühös volt. Amíg Krisztina a szülői keret terhére tudta igazolni a hiányzást, nem részletezte az okokat az iskolának. Utána kislánya megint részt vett a tanórákon két napig, aztán újra erőt vett rajta a kétségbeesés, úgyhogy Kriszti már tudta: nincs mese, lépni kell, mert ez a probléma nem fog egyik pillanatról a másikra magától megoldódni.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A szakértői segítség mindenkit megnyugtathat

„Elmagyaráztam az osztályfőnöknek a helyzetet, aki megkért, hogy menjek be hozzá, és beszéljünk személyesen. Nagyon pozitívan állt az egészhez, és elmondták: ők sem tapasztaltak korábban semmi kirívót. Érdekes volt, hogy nem nagyon lepődtek meg azon, hogy Lili nincs lelkileg teljesen jól, mert a Covid-időszak elszigeteltsége után szinte nem volt olyan gyerek, akinél ne jelentkezett volna valami probléma” – emlékszik vissza az anya.

Kriszti örült annak, hogy a pedagógusok pozitívan álltak az ügyhöz, és ők is kérdezgették, miben tudnának segíteni a kislánynak. A gyerekorvos ezzel szemben nem olyan reakciót adott, amilyenre az édesanya számított.

„Elmondtam az orvosnak, mi a helyzet, hogy annyira kiborul a lányom attól, hogy iskolába kell mennie, hogy vagdossa magát, a karján ezért már hegek is vannak. Erre azt válaszolta, hogy ez valóban orvosi problémának tűnik, de ő nem akarja igazolni a hiányzást, tegyem meg én a szülői keret terhére. De hát, az csak pár nap, amit már régen kimerítettem” – panaszolja Kriszti, aki nem sokkal később a gyermekpszichiátriához fordult segítségért.

Amikor megkereste az osztályt, azt mondták, hogy hónapokkal későbbre tudnak csak időpontot adni, úgyhogy kénytelenek voltak magánúton elindulni. Szerencsére gyorsan találtak szakembert, így a kislány két héten belül megfelelő ellátáshoz juthatott.

„Ez megnyugtatta Lilit, egyrészt tisztában volt azzal, hogy szüksége van szakértői segítségre, másrészt látta, hogy foglalkozunk a dologgal, komolyan vesszük azt, hogy felvetődött valamilyen probléma, még akkor is, ha én nem bírtam rájönni, hogy mi az oka ennek az egésznek. Azt tudom tanácsolni azoknak a szülőknek, akik ilyen helyzetbe kerülnek, hogy vegyék fel a kapcsolatot az iskolával, a gyermekorvossal, és szakembert kell keresni” – teszi hozzá Kriszti.

Az igazolást végül az intézmény közreműködésével úgy oldották meg, hogy az édesanya részletesen leírta egy kérvényben, hogy miért szeretne a megszokottnál több napot igazolni, amit a különleges helyzetre való tekintettel el is fogadtak.

A depresszió nem gyengeség

Kürthy Anna azt tanácsolja, ha a gyermek mentális tüneteket mutat, érdemes érdeklődni, hogy elérhető-e az intézményben megfelelő iskolapszichológusi ellátás (sajnos nincs mindenhol). Ilyenkor az a menetrend, hogy a szakember felveszi a szülőkkel a kapcsolatot, és konzultáción járják körbe a problémát.

Ha úgy látja, hogy a kompetenciáján belüli a helyzet, akkor elkezd a gyermekkel heti vagy kétheti rendszerességgel foglalkozni, folyamatosan tartva a kapcsolatot a szülőkkel.

Amennyiben úgy ítéli meg, hogy a gyereknek más típusú ellátásra van szüksége, máshová irányítja. „Az iskolapszichológus segíthet a beilleszkedési nehézségek, szorongás, félelmek, önértékelési nehézségek, frusztráció, agresszió, viselkedészavar esetén, veszteségfeldolgozásban, pályaválasztásban, tehetséggondozásban. Amennyiben a probléma túlmutat ezeken, úgy megfelelő szakemberhez irányítják a családot, ahol elkezdődhet a terápiás folyamat” – magyarázza a szakértő.

A pszichológus szerint a megelőzés a legfontosabb. Érdemes már korán érzékenyíteni a gyermekközösségeket, szülőket, pedagógusokat a mentális problémákkal kapcsolatban. A depressziót még mindig sok helyen gyengeségként, kevés akaraterőként definiálják, pedig ez nem így van, a mentális és a fizikai betegségek kéz a kézben járnak.

Ha egy törött csonttal orvoshoz megyünk, miért ne mennénk megtört lélekkel is?

A támogatás, az empátia, a meghallgatás és az egymásra figyelés a kulcsa annak a biztonságos légkörnek, amelyben a gyermekek is jól tudják érezni magukat.

„Mindenekelőtt figyeljünk a gyermek szükségleteire, mert már egészen kicsi korban meg tudják fogalmazni, mi az, amitől jobban éreznék magukat. Adjunk teret és időt a beszélgetésre, amikor tényleg csak egymásra figyelünk! Próbáljunk meg minél több minőségi időt eltölteni, kilépni a mókuskerékből, és új programokat találni, amelyekben szülő és gyermek egyaránt jól érzi magát! Vegyük fel a megfelelő szakemberekkel a kapcsolatot, és támogassuk meg minél több oldalról a mentális nehézséggel küzdő fiatalt. Kapjon pszichológiai és pedagógiai megsegítést is!” – összegzi gondolatait a szakember.

Trinity, több mint egy évvel ezelőtt jöttél Magyarországra, ez a második tanéved a Szegedi Tudományegyetemen. Hozzászoktál már az itteni élethez?

Trinity: Múlt szeptemberben, az Eucharisztikus Kongresszus idején érkeztem. Nehéz volt hozzászokni például az itteni időjáráshoz, az elején nagyon fáztam. De a legnagyobb nehézség egyértelműen a magyar nyelv volt. Most már azért ki tudom fejezni magam, heti kétszer van nyelvórám. A napjaim nagy részét a tanulás tölti ki, emellett részmunkaidőben dolgozom is. Ha van szabadidőm, sportolok: pingpongozom, röplabdázom, focizom.

Réka: Igen, az elején majd megfagyott, a magyar konyhától rosszul volt, visszasírta a hazait. Amit meg én nem bírok megenni. Nem szeret dicsekedni, de a múlt félévben 19 tantárgyából 15 ötös lett, a többit is négyessel zárta. Elképesztően sokat tanul.

Van kedvenc magyar szavad, mondatod?

Trinity: Persze. Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön… (nevet, és sorolja magyarul a napokat. Majd újra angolra váltunk.– a szerk) Be tudok mutatkozni magyarul. Sok szót ismerek, amikor magyarul beszélek, általában megértenek, de nyelvtanilag biztosan nem helyes, amit mondok.

Egy éve élsz itt, ez idő alatt milyennek ismerted meg a magyar embereket?

Trinity: Kedvesek, befogadók, segítőkészek, és adakoznak. Nem rossz emberek.

Viszont észrevettem, hogy nem szeretnek külföldiekkel beszélni, még akkor sem, ha jól tudnak angolul, zavarba jönnek, és félnek, hogy hibáznak.

Itt Szegeden van egy nemzetközi diákcsoportunk, sokan panaszkodnak erre.

Forgassuk vissza az időt egészen a gyermekkorodig. Elmesélnéd, hol nőttél fel? Hogy telt a gyermekkorod?

Trinity: Nigériában, Onitshában születtem 1995-ben. Négyen vagyunk testvérek: két lány, két fiú, én vagyok a második gyerek a családban. Anyukám civil servantként (kormányzati alkalmazott – a szerk.) dolgozott, most már nyugdíjas, apukám üzletember, de ebből nem volt bevétele, ezért a családunk csak az édesanyám jövedelmére tudott támaszkodni. Tehát nem voltak túl rózsásak a családi körülményeink. A szüleim most Onitshától nem messze, Ogidiben élnek.

Onitshában van egész Nyugat-Afrika legnagyobb piaca, körülbelül akkora, mint egész Szeged. Zajos város, ott nem látsz öltönyös, nyakkendős irodai dolgozókat, hanem papucsos, rövidnadrágos embereket. Nigéria dél-keleti részén a lakosság legnagyobb része katolikus keresztény, ahogy én is. Az északi részen viszont a muszlim vallásúak vannak többségben.

Kép

Fotó: Afréka Alapítvány Facebook oldal

Réka: Afrika legnagyobb drámája, hogy nincs ingyen oktatás és egészségügy. Trinity szülei mind a négy gyereküket ki tudták taníttatni legalább az általános iskoláig, ami nagy dolog. Emberek millióinak nincs pénze tandíjra. Nigériában nagyon sokan nem tudnak tanulni, mert vagy eszel, vagy tanulsz, ezért generációkra nyomorban maradnak. Hivatalosan 200 millióan lakják az országot, de lehet, hogy sokkal többen, mert akik nem iskolázottak, azokat nem is anyakönyvezik. A lakosság 60 százaléka a WHO szerinti létminimum alatt él, ami napi egy dollárt jelent.

Ha egy szegény ember gyermeke elkapja a maláriát, bár könnyen gyógyítható lenne, pénz híján belehal.

Úgy képzeld el, mint Móra Ferenc Kincskereső Kisködmönjében, ahol Hugihoz akkor hívták az orvost, amikor a papot kellett volna. Az átlagember számára a kórház elérhetetlen.

Hogyan kell elképzelni a nigériai egészségügyet, hogy néz ki egy kórház?

Trinity: Azt nem mondanám, hogy az egész rendszer rossz. Többféle fenntartású kórház van. Ha a nagyvárosokba mész, ott nagy magánkórházak vannak, ahol jó ellátást kapsz, de nagyon drágán. Az emberek azért nem jutnak hozzá az egészségügyi ellátáshoz, mert nincs pénzük. Ezért is döntöttem úgy, hogy ápoló leszek, hogy segítsek a magam módján. Egy utazásom során tanúja voltam egy szörnyű közlekedési balesetnek, igazából ez játszott főszerepet a döntésemben. Ott például nincs mentőszolgálat...

Réka: Trinity most már látja a különbségeket egy európai kórházhoz képest. Ami ott van, az minden, csak nem kórház. Például egy sebészet van, és mindenki ott fekszik, akit meg kell műteni: 10, 20, 30 ember egy kórteremben. Generátor fejleszti az áramot, különben még hűteni sem tudják az inzulinokat. Ha nincs áram, nincs CT sem. A nemzeti energiaszolgáltató napi egy-két órára elegendő áramot ad. Amikor legelőször be akartam rakni a maradék ebédemet a hűtőbe, akkor rám szólt a kórházigazgató, Izunna atya hogy ne rakd be, mert nincs benne áram.

Van, hogy a kórteremben kapirgál egy tyúk, vagy egy kecske legel a kórház udvarán.

Nem olyan, mint egy magyar kórház, de ettől még működik.

Hol máshol, mint egy kórházban találkoztatok először.

Trinity: A nővérképzőbe jártam, és gyakorlaton voltam Onitshában a Borromeo kórházban. Volt egy dialízises beteg, az ő ágyánál beszéltünk először. Réka azt hitte, végzett nővér vagyok, nem tanuló. Így kezdődött a közös történetünk.

Réka: Mi a legszegényebb betegekhez megyünk, akik nagyrészt analfabéták. Az angol a hivatalos nyelv, de ők csak a törzsi, igbo nyelvet beszélik. Évekig Trinity volt a tolmácsom.

Egy végstádiumú vesebeteg, négygyermekes férfi, Tobias ágyánál találkoztunk 2018-ban. A dialízis-kezelése 100 dollárba került hetente, ez körülbelül annyi, mint egy havi átlagkereset Nigériában, tehát reménytelen volt a helyzete. A kezelését a misszióra kivitt pénzből kezdtük el. Vérnyomáscsökkentőre is szükség volt, hogy ne kapjon agyvérzést, ez napi egy dollárba került, de a családjának erre sem telt. Nem akartam, hogy meghaljon, ezért kampányt indítottam, és a magyarok összeadták a pénzt. Megvettem a vérnyomáscsökkentőket, és Trinityre bíztam, hogy adja be őket. Nem tudtam, hogy ő diák.

A művesekezelések nem szoktak azzal végződni, hogy spontán meggyógyul a beteg; meghal, vagy örökre művesére szorul. Én hazajöttem, és amikor később misszióstársam, dr. Csókay András professzor kiment, küldtem vele 800 dollárt, hogy megint legyen pénz Tobias művesekezelése. Aztán egy nap hív András, hogy „te, Réka, azt mondják, a beteg meggyógyult, és hazament”.

Én ezt nem hittem el, csak akkor, amikor a következő missziómkor elzarándokolt a kórházba, és megköszönte, hogy meggyógyult. Ha nincs Trinity és a Jóisten, lehet, hogy tényleg meghal.

Kép

Fotó: Afréka Alapítvány Facebook oldal

Mindig fogadott lányodként beszélsz róla. Hogyan alakult ki ez a szoros kötődés köztetek?

Réka: 2018-ban döntöttük el Csókay professzorral, hogy a legtehetségesebb tanulókat ösztöndíjjal fogjuk támogatni. Trinity évekig azért dolgozott nagyon kevés pénzért, hogy továbbtanulhasson, így bejutott a nővérképzőbe. Ez a pénz csak az első évére volt elég, ezért pályázott az ösztöndíjunkra. Amikor az ottani atyák szóltak nekem, hogy őt választották ki, akkor ismertem meg az élettörténetét, olvastam az önéletrajzában, hogy mennyit nélkülözött, és elsírtam magam. Ezt nem tudtam róla, mert az igbók nem panaszkodnak. Amikor megkapta az ösztöndíjat, felsikoltottam, hogy a Jóisten választotta őt.

Az évek alatt jó barátságba kerültünk, aztán 2020-ban volt az áttörés, amikor kimentem két hétre, és a lezárások miatt fél évig nem tudtam hazajönni. Március helyett szeptemberben tértem haza. Ez idő alatt együtt laktam Trinityvel. Abban az évben én fizettem ki a családjának a lakbérét. Amikor kitört a koronavírus-járvány, bezárták az iskolákat egy olyan országban, ahol a legtöbb lakásban nincs áram, pláne internet, sőt lehet, hogy ágy sem.

Ott nincs olyan, hogy online oktatás. A járvány miatt milliók örökre búcsút mondtak az iskolának.

Trinity: Amikor befejeztem a nővérképzőt, diplomát kaptam, de ez nem ugyanaz, mint Magyarországon az egyetemi alapképzés. Dolgoztam a kórházban, és Réka megkérdezte, akarok-e Magyarországra jönni, mert lenne lehetőségem itt továbbtanulni. Segített jelentkezni a Hungary Helps ösztöndíjra, intézte a vízumomat.

Réka: Amikor másfél éve kiderült, hogy felveszik Szegedre, az édesanyja, aki kétoldali térdízületkopásban szenved, és nem tud lábra állni, személyesen eljött hozzám. Egy kekében (háromkerekű kis kocsi) ült, borzasztó nagy fájdalmak között kiszállt, és beszélgettünk. Köszönetet mondott, és átadta őt nekem. Trinitynek fontosak a gyökerei, soha nem fogja megtagadni a családját. Egyik öccse most egyetemista, befizették a tandíjat, de kint hét hónapja tanársztrájk van.

Trinity, te hogyan szólítod Rékát?

Trinity: Anya. Így hívom, magyarul. Vezető- és anyaszerepet is betölt az életemben. Mi egy család vagyunk.

Azt nagyon nem szereti, ha a doktort a neve elé teszem.

Réka: A két lányom testvérként tekint Trinityre. Együtt járnak bulizni. Amikor itt ül velünk egy asztalnál, ahogy végzünk az evéssel, megy, rohan, és mosogat. Én meg rosszul érzem magam, mert a lányaim nem szoktak ilyet csinálni. (nevet)
Házias, kitakarít, figyeli, tud-e bármit viszonozni nekünk. De ő otthon is ezt csinálta, van mit tanulnunk tőle. Most, a négynapos hosszúhétvége alatt eljött hozzánk, de ha csak kétnapos hétvége van, akkor tanul. Az ünnepeket általában együtt töltjük.

Trinity: Amikor együtt vagyunk, eszünk, filmezünk, kártyázunk, sokat nevetünk. Tervezünk egy körutazást az egyetemi társaimmal a közeljövőben, ha ez nem karácsonykor lesz, akkor, ahogy tavaly, úgy idén is együtt tudunk ünnepelni.

Mik a terveid az egyetem után? Szeretnél majd hazatérni Nigériába?

Trinity: 2024-ben végzek Szegeden. Utána mesterképzésre szeretnék menni, mellette pedig kórházban is dolgoznék. Majd pedig a doktorit is szeretném megszerezni, akár itt Magyarországon, ha kapok ösztöndíjat. De Európa más országaiba vagy Amerikába is továbbmennék. 

Most nyáron otthon voltam, így jövőre nem, majd csak két év múlva megyek újra. De tartom a kapcsolatot a családommal, a fő célom, hogy egyszer hazatérjek, és visszaadhassak valamit a közösségnek. De innen is segítem őket.

Nigériában az emberek éheznek, alultápláltak, és ezért lesznek betegek. Ezért is vállaltam munkát az egyetem mellett, hogy a családomnak segítsek, pénzt tudjak nekik küldeni.

Réka: Trinity nem egy átlagos képességű lány, sem mentálisan, sem érettségben. Jó vezető lenne, vagy akár professzor a nővérképzőben.

Kép

Fotó: Afréka Alapítvány Facebook oldal

Réka, hamarosan újabb misszióra indulsz. Eközben a hírekből egyre többet hallani arról, hogy Nigériában óriási árvíz pusztít.

Réka: Hatalmas humanitárius katasztrófa van. Több mint kétmillió embert kellett kitelepíteni, miután kiáradt a Niger folyó. Majdnem minden évben van árvíz, mivel nekik nem volt Széchenyi Istvánjuk, és nincs adórendszerük. A sok eső, ami márciustól szeptemberig lehull, felduzzasztja a talajvizet, egy idő után mindent eláraszt. Az árvíz miatt jelen pillanatban maximum hajóval tudnánk kimenni missziós munkát végezni. Két-három hét múlva viszont lemegy az árhullám, és akkor tudunk segíteni. Ilyenkor a sok szúnyog miatt mindig tífusz- és maláriajárvány van. A misszióm kezdeti célja pont ez volt, hogy gyógyítsam a maláriás, tífuszos betegeket.

Pár héten belül indulok, és három hétig tervezek maradni. Nem egyszerű megoldani, mert főállásban itthon a Semmelweis Egyetemen tanítok, és van egy háziorvosi praxisom. Nagy kihívás helyettes háziorvost találni ma Magyarországon.

Az orosz-ukrán háború óta kint több mint 300 százalékkal megnőttek az árak. A kórházban dízel működteti az aggregátort, így van áram. Tavaly 140 forintnak megfelelő összeg volt literje, ma meg már 890 forint. Ezt a betegek nem bírják kifizetni. Nincsen társadalombiztosítás, a gyerekek és a betegek a legnagyobb vesztesek. Ahhoz képest, amit 10–20 éve tapasztaltunk, most kataklizma van.

A magazin ír a katari foci-vb körüli dilemmákról, a női alkoholizmusról, arról, mi történik velünk a krízisek után. Olvashatunk benne arról, hogyan védekezhetünk a szokatlan benti hideg ellen, mi az a darabos hozzátáplálás és mikor érdemes bevezetni az allergéneket a babakosztba. A történelmi kalandozás ezúttal a merényletek túlélésének bajnokáról, Fidel Castróról és az Afrika-kutató Magyar Lászlóról szól. Szabó Borbálának pedig ismét új sorozata indul Öreganya címmel.

Fizesse elő a lapot itt!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Elárulja, honnan jött az indíttatás, hogy lelkész legyen? 

A szüleim Kibédről származnak, ez a település a 20. század első felében a Bethánia nevű ébredési mozgalom körforgásába került. Nagyapám a Don-kanyarban maradt, így édesanyám hadiárvaként nőtt fel, és egy darabig az a dédanyám nevelte, aki a bethánista kör egyik alapembere volt. Ez a lelkiség a családi örökségem. Ezenkívül Szovátán, ahol születtem és nevelkedtem, egy önazonos és hiteles lelkésznőm is volt Járosi Margit, Reményik Sándor unokája személyében. Ő Szováta előtt a besztercei szórványban szolgált, a férjét közben bebörtönözték, mégsem a sérelmeiből élt. Jó kedvet sugárzott, nem volt benne önsajnálat. És ugyan nem volt már fiatal, de volt nyelve a fiatalok felé. Tőlük jött az indíttatás. 

Mennyire támogatta a család az elképzelését, és hogyan találta meg a helyét az egyházi közegben? 

Édesapám kicsit megszeppent, hiszen a Ceaușescu-érában voltam gyerek, amikor az egyházakat megfojtották, s ez nem tűnt karriergyanús hivatásnak. Székelyudvarhelyen matekos osztályban érettségiztem, onnan kerültem a kolozsvári teológiára. A férjem ezekben az években a moldvai szórványban szolgált, és végül együtt kerültünk egy-egy háromszéki kis gyülekezetbe, ahol nehezen találtam a helyem, nem egy nyelvet beszéltünk a gyülekezeti tagokkal. Megrendültem. 

Mi volt ennek az oka? 

Székelyföldön belül is nagy különbségek vannak viselkedésben, lelkiségben, világlátásban. Ha a férjemmel gyülekezetet cseréltünk volna, talán működhetett volna a szolgálatom, ugyanis az ő gyülekezete ragyogó pontként világított Háromszéken. De alapjáraton zárkózottnak éreztem a háromszékieket, nem találtam a kódot, nagyon fiatal is voltam. Az is problémát jelentett, hogy női lelkész vagyok, azaz „szoknyás pap”. De a közöny volt a legnagyobb probléma. Például dramatizáltam Eszter könyvét, a gyerekekkel egyórás előadást hoztunk létre, ügyesen voltak és élvezték, de a szülők nem jöttek el a bemutatóra – télen sem, amikor nem voltak mezőgazdasági munkák. Fel sem vetődött senkiben, hogy ez nem helyes.  

Sok évre lett volna szükség és folyamatos magvetésre, de türelmetlen voltam. Fuldokoltam. 

A kezdet akkor nem volt könnyű. Ezután következett Temesvár? 

Temesváron a gyárvárosi új gyülekezetben négy évig szolgáltam. Leginkább gyerekekkel, fiatalokkal és nőkkel foglalkoztam, majd a Temesvár agglomerációjához tartozó Újmosnicára kerültem, már 17 éve. Újmosnica eredetileg telepes falu, a Bánság szinte utolsó telepes községe. A hatvanas évekig színreformátus volt, de én már egy asszimilálódó közösségbe érkeztem. A hívek 1906-07-ben többnyire az Alföldről telepedtek ide, de a bekövetkező impériumváltás miatt nem tudtak igazi közösséggé formálódni. Nem rendelkeztek a soknyelvűség biztonságával, mint a temesváriak, könnyen talajt vesztettek, nem volt nehéz a harmadik-negyedik generációt román tannyelvű iskolába irányítani. Én értem a bizonytalanságukat, Székelyföldön mi is úgy nőttünk fel, hogy nemigen ismertünk román embert. Kislányként azt gondoltam, minden román ember szereti Ceaușescut, a televízióban ezt láttam. A lelkészi szolgálatom így összetett, a szórványgondozás és némiképp a közösség kulturális életének szervezése is a feladatom. Itt érzem először igazán hasznosnak magam. 

Volt olyan konkrét élmény vagy tapasztalat, amely felülírta a pályakezdőként érzett megrendülését? 

Egy 24 éves nő alig alkalmas arra, hogy egy székely konzervatív presbitériumban, 70 éves férfiak között elnököljön, vagy rögtön a biblikateológia kurzus után a templom tetőfödésébe és a könyvelésbe ugorjon fejest. A lélek nem bírja ezt a váltást. Az enyém legalábbis nem bírta. A sok évnyi szolgálattal a legtöbb dolog mégis a helyére került. Mostanság is dohogok a járulékos munkák miatt, nehezen tudom szolgálatként értelmezni az adminisztrációt vagy az épületjavítási munkákat. De már nem tűnik abszurdnak, hogy egyik órában a harangokhoz kell felmásznom, és közben azon bosszankodnom, hogy szoknyában maradtam, mögöttem két-három munkással, a következő órában pedig bibliaórát tartok vagy éppen írok. Nem tragédia, hátha Isten ebből is kihoz valami jót. Ami még fontos: korábbi gondnokom, Józsi bácsi és felesége – Bözsike néni, aki a pandémia alatt eltávozott közülünk – személyében két református hitű, szent embert ismertem meg egy alig református, alig magyar faluban. Sokszor segítettek ők, a laikusok rajtam, a lelkészen.  

Ha nagy volt a baj, beszaladtam hozzájuk, ha nem tudtam imádkozni, leültem közéjük, és imádkoztak ők. Vagy csak megfogták a kezem, és hallgattunk. 

Mikor döntött úgy, hogy felvállalja az irodalomhoz fűződő vonzalmát? 

Verseket mindig is írtam, és állandóan olvastam szépirodalmat, már 15 évesen Kafkát, diákként irodalmi versenyeken országos szintig jutottam. Mégsem volt önbizalmam. Ha viszontláttam egy írásomat nyomtatásban, azonnal elbizonytalanodtam. Amikor pedig már tudtam, hogy ez számomra létbevágó önkifejezési eszköz, rég messze kerültem a centrumtól, mindentől és mindenkitől, Temesváron nem volt irodalmi műhely, ahová tartozhattam volna. Küldtem prózákat irodalmi folyóiratokhoz, de nem válaszoltak, utóbb kiderült, nem olvasták el a szövegeket. Ugyanakkor közel kerültem a kortárs színházi nyelvhez, és amikor az ezredforduló körül a temesvári Csiky Gergely Társulat Pintér Béla Parasztoperáját bemutatta, küldtem az előadásról egy recenziót a Játéktér nevű romániai színházi lapba, ahonnan két napon belül jött a válasz, hogy ez milyen nagyszerű, nem egy átlagos kritika, üdítő a külső szem. Végül körülbelül tíz színházkritikám jelent meg náluk. 

Kép

Mátyus Melinda - Kép: Kis Zoltán

Innen jutott el addig, hogy a Literán, a Látóban, a Pannon Tükörben és a Szifonline felületén is publikált. A Jelenkor folyóirat pedig idén teljes egészében lehozta A kántor lánya című nagy elbeszélését vagy inkább kisregényét… 

Ez óriási számomra. A Jelenkorban ez a második szövegem, ráadásul ezerlábú hosszúságú, boldogság, hogy így leközölték. Visky András író érkezett a színházba dramaturgnak mintegy három éve, Az ember tragédiáját állították színpadra a kiváló rendezővel, Silviu Purcăretével. Andrást a teológia idejéből ismerem, Hamvas Béláról írtam a diplomamunkámat, és a dogmatikaprofesszorom javaslatára az ő segítségét kértem. Aztán nem tartottuk a kapcsolatot, messzire kerültem. Amikor Temesváron egy író-olvasó találkozót szerveztünk vele, rögtön lecsaptam rá, nem olvasná-e el egy-két rövid szövegemet. Utóbb bevallotta, nem örült, mert tapasztalata szerint ha egy lelkész írni kezd, „kánaáni” nyelven ír, a szövegeit agyonkontrollálja.  

Az írói életem ezzel a mondatával indult: „Te nem író leszel, hanem már író vagy.”  

És innentől írtam, írtam, és a következő évben már Látó-Nívódíjas voltam. Gyorsan történt minden. Azóta is rengeteg szeretetet kapok az irodalmi közegből, olyan nagy kaliberű szerzőktől is, akikre annyira felnézek, hogy öt éve el sem tudtam képzelni, hogy valaha akár barátságba is kerülhetünk. 

Azt tudta előre, hogy A kántor lányával mit szeretne üzenni vagy kiírni magából? 

Egy szöveg nem úgy indul el, hogy az ember valamit el akar mondani, és ennek a környezetéből nem tágít. A szöveg, ha elindul, önjáróvá válik. A szerző egyszer csak észreveszi, mire megy ki a játék, és fut a szöveg után. De persze, hogy a saját világodat, tapasztalataidat írod bele, ami körülvesz, amiben élsz, az én esetemben a lelkészi tapasztalat megkerülhetetlen. Az igehirdetés és az irodalmi szöveg nyelve viszont két külön világ, noha lehet, hogy ugyanarról beszél. A kántor lányának az alapötlete onnan indult, hogy elvittem a konfirmandusaimat a város különböző felekezeti templomaiba, hogy az adott felekezet tanításait a legjobb helyszínen, a templomban mondjam el és mutassam meg nekik. A belső terek jelentésesek, szerettem volna, hogy érezzék az építészet jelzéseit. Az evangélikus templomba is elmentünk, amelybe háromnyelvű gyülekezet jár, s még ma is szinte mindenki a saját anyanyelvén mondja az imádságot. Ez ugye lehet Bábel, de lehet Pünkösd is – attól függ, ki milyen lélekkel helyezkedik bele a térbe, a közös imakavalkádba. Ez az élmény indította el bennem azt a szövegfolyamot, amely A kántor lányához vezetett. A soknyelvű párhuzamos imádság volt a kiindulópont, ki hogyan érzi magát egy ilyen térben, miként tudja megélni a hitét. 

Mit gondol, a végeredmény mennyiben tart esetleg görbe tükröt az egyház elé? 

Ha arra gondolok írás közben, mi a dogmatikai elvárás felém, mert lelkész vagyok, mert tartanom kell magam bizonyos tanításokhoz, hagyományhoz, jobb, ha nem is írok. Mert az irodalom másról szól. Íróként nem lehet semmilyen elvárásnak megfelelni, csak jó szöveget kell írni.  

A kántor lánya egy „vallássérült” fiatal nő életéről szól. Arról, hogy milyen nagy a baj, ha a mondatok és az élet között nagy a távolság.  

Ha a nyelv tökéletes, maga a szeretet nyelve, pláne amikor kifelé irányul, miközben a valóság, az élet egész más. Az ebből fakadó feszültség lelki hasadáshoz vezethet. 

Milyen visszajelzéseket kapott az írására? 

Egy kolléga megkérdezte, hogyan használhatok csúnya szavakat a szövegben, mégiscsak lelkész vagyok. Hiába próbáltam magyarázni, hogy a figura, akit megformálok, így beszél, tehát nem használhatok mennyei nyelvet, a saját közegében kell működtetnem. Tudatosítanom kellett magamban is, hogy a szövegeim radikalitásából semmiképp nem az következik, hogy a lelkiségemet ne venném komolyan. Más a két nyelvezet, de ugyanazokat a tapasztalatokat fogalmazom meg a szószéken és az irodalmi szövegben. A Bánsági Magyar Napokon felolvasóestet tartottunk A kántor lányából, a résztvevők feltehették kérdéseiket, a gyülekezeti tagok is. Három nagyszerű színésznővel együtt egy óra alatt olvastuk fel a teljes szöveget, egy pisszenés nem volt. A kántor lányát is Melindának hívják a történetben, mi pedig négyen fehérben, mezítláb, szinte angyalként olvastunk fel, mert szerintem a figura is angyalszerű, azt mondja, amit gondol. Ahogy egy angyal teszi. A hallgatók szerették. A Koinónia táborban is volt egy felolvasásom, amelyre visszajelzés-özön érkezett, a résztvevők elárasztottak kérdésekkel, szeretettel. Sokan magukra ismertek valamilyen szinten, utólag is mondják, hogy beléjük égett a szöveg. Azt is kihallottam a reakciókból, hogy érzékeny pontokra tapintottam. 

Mik a további tervei az írással? 

Másfél kötetre való rövidprózám gyűlt össze, ezek mind megjelentek irodalmi folyóiratokban. Remélem, mihamarább kötet születik ezek egy részéből. Most egy regényen dolgozom. 

Küzdelmes utat jár be a magyar kisebbség tagjaként a határainkon túl. Hogy érzi, mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy egy másik országban kell magyarként értéket teremtenie? 

Határon túli magyarként akkor jut először eszébe az embernek, hogy ő egy kicsit más, amikor magyarországi magyarokkal találkozik. Addig a saját közege a természetes, hiszen abba született bele. Majd rájön, hogy ő kisebbségi magyarként alkalmazkodóképesebb az anyaországiaknál, talán kevésbé tart a más nemzetiségű emberektől, a másfajta gondolkodástól. Sőt egyáltalán nem fél a másságtól, mert van tapasztalata arról, hogy a különbözőség természetes. 

A MagyarBrands díjat 2010-ben alapították. A díj küldetése az elmúlt 12 év alatt nem változott: a cél a vásárlók és az üzleti világ figyelmét ráirányítani a legsikeresebb hazai fogyasztói, üzleti vagy innovatív márkák termékeire, szolgáltatásaira.

E három kategóriában összesen 850 márkát díjaztak 2022-ben – fogyasztói és üzleti márka kategóriában 350-350, innovatív márka kategóriában pedig 150 vállalat nyerte el a legkiválóbbaknak járó elismerést.

Az idei évben a Képmás magazin a legjobb fogyasztói márkáknak járó elismerést zsebelhette be.

„Nagyon örülünk, hogy az idén 20 éves Képmás ilyen nagy mérföldkőhöz érkezett.  Szerkesztőségünkben mindig arra törekedtünk – és törekszünk a továbbiakban is –, hogy tartalmaink hazai vonatkozású, keresztény értékrendű és családi értékeket kiemelő témákat dolgozzanak fel, amelyekkel nemcsak a fővárosi és vidéki magyar olvasókat, de a határon túl élő magyarokat is igyekszünk megszólítani. Magazinunk online felületén angol nyelven is lehet a cikkeket olvasni, amellyel eljuttathatjuk történeteinket a világ többi részén élők számára is” – mondta Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadójának ügyvezetője.

A MagyarBrands díjra érdemes vállalatok kiválasztása rendkívül komplex: egy márka pénzügyi adatainak többszempontú vizsgálata, valamint fogyasztók és szakértők egyöntetű értékítélete alapján részesülhet ebben az elismerésben. A díj odaítélése számszerűsíthető kritériumok alapján történik, amelyet egy önkéntes, független szakértőkből álló bizottság döntése egészít ki.

A díjhoz kapcsolódó korábbi felmérésből kiderült: 2021-ben MagyarBrands díjat elnyert fogyasztói márkák átlagos ismertsége magasabb volt, mint 75 százalék, kedveltségük pedig 85% feletti volt. Ez jól mutatja a hazai fogyasztók elkötelezettségét a magyar márkák iránt. Az adat alátámasztja azt a piaci jelenséget is, hogy a hazai fogyasztók mintegy kétharmada szerint

a termék magyar származása jobban befolyásolja vásárlási döntéseiket, mint a csomagolás vagy az ár.

A Képmás magazin 2002-ben indult. Cikkeinek és tartalmainak központi témája a család, a párkapcsolat és a gyereknevelés. A magazin felelős kiadója Molnár-Bánffy Kata, a Salt Communications ügyvezető tulajdonosa, főszerkesztője Szám Kati.
A nyomtatott magazin online felületeként jött létre honlapunk, a kepmas.hu.

Honnan ered a mi kultúránkban a halottak iránti kitüntetett figyelem, a halottak emlékezete? 

Minden kultúra igyekszik kapcsolatot tartani az elhunytakkal valamilyen módon, többnyire az emlékezés rituáléin, gesztusain keresztül. Az egyes társadalmak egyrészt valamilyen gondolati rendszert, másfelől egy szokásrendet alakítanak ki erre vonatkozóan, amely beleillik a saját komplex szokásrendszerükbe. Az európai gyakorlatban elsősorban a katolikus vallás szabályozta és alakította a halottakra emlékezés ma is ismert alapformáit, amelyek aztán területi és környezeti befolyások által változtak. 

Az alapvető elgondolás az volt, hogy amint valaki meghal, megszűnik a környezetével való kapcsolata – a népi hiedelemanyag szerint ez fokozatosan következik be –, ezért az emlékezéssel kell ezt a kapcsolatot élővé tenni.  

Úgy tűnik, hogy a halottak a világítás és temetőjárás „főszereplői”, ám valójában éppen az élőkre vonatkozik a szokás lényege: évről-évre rendszeresen meg kell erősíteni egyrészt a két szféra – élők és holtak – közötti határt azzal, hogy megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, másrészt a múlthoz kapcsolódásunkat is így nyomatékosítjuk. 

Mikor alakult ki a világítás és temetőjárás szokása? 

A katolikus vallás a kora középkor táján szabta meg, hogy naptár szerint mikor kell a már üdvözült, azaz minden bizonnyal a mennyországba jutott elhunytakra emlékezni: ez a Mindenszentek ünnepe. A köztudatban a Mindenszentek napjának értelme kicsit módosult, és ma már úgy gondoljuk, hogy ez a nap mindazon halottak emléknapja, akiket tulajdonképpen nem ismerünk. A halottak napját valamivel később, a IX-X. század táján nyilvánították hivatalossá és rögzítették november 2-ára a naptárban. 

A mai temetők rendszerint a települések szélein, külterületein helyezkednek el, de ez nem mindig volt így, hosszú történeti folyamat eredménye. A XIX. századig a templomkertben, a települések központjában temették el a halottakat, azonban a járványok során a közegészségügy felismerte, hogy ez a gyakorlat nem feltétlenül higiénikus, majd a XIX. század végétől egyre távolabb helyezték el a temetőket a falvaktól. Az új, erre kijelölt részeket lassan körbekerítették, és temetőkertté, sírkertté formálódott a temető. 

Milyen változást hozott ez a halálról, a halottakról és a velük tartható kapcsolatról való gondolkodásban? 

A halál az emberélet fordulói közül az utolsó átmeneti rítus, amelynek a rítuselméletek szerint minimum három fokozata van.  

A temetés maga az elválasztó rítus, amely az elhunyt távozását legitimizálja a közösségben.  

Ezzel párhuzamosan vagy ezt követően történik a halott helyének kijelölése a közösségben különböző szokáscselekvésekkel, hiedelmekkel. Majd a megerősítés fázisában, vagyis az éves emlékezésekkel rendszeresen nyomatékosítjuk az elhunyt helyét, az élők közösségével való kapcsolatát és azt a határvonalat, amely élők és holtak világa között fennáll. Persze, ma már sok szokásunk megkopott, a temetésnek pedig elterjedtek új formái is, de a temető „konzervatív” intézményként az idő és a társadalmi változások lenyomata is egyben. 

Például a paraszti kultúrában kezdetben a temetőt még nem használták „kertként”, nem is volt bekerítve, csak egy árok húzódott körülötte, praktikus és szimbolikus jelentéssel: egyrészt sok helyen vizesárokként működött, másrészt ebbe az árokba temették a kereszteletlen csecsemőket és az öngyilkosokat, hiszen őket megszentelt földbe nem vihették be. Ahogy fokozatosan bekerítették – először élősövénnyel, majd épített kerítéssel –, beültették fákkal, kialakult a temetői sírrend, azaz a sírok helyének és a síremlékek formájának a szerepe, úgy vált a temető kitüntetett hellyé, sírkertté, egyszersmind szimbolikus síkon is megszelídítve a halál gondolatát.  

Mit jelent ez pontosan? Mi változott meg a gyakorlatokban? 

Ahogy a halottal bánunk, az az élő társadalom tükre, így a temetők gondozásában és a megemlékezés formáiban az aktuális közösség állapota is megmutatkozik.  

Már a temetési szertartásban is, a halott előkészítésének módjában kifejeződik, hogy az élők nemcsak az elválasztásról gondoskodnak, hanem arról is, hogy az elhunytnak rendezett élete legyen a túlvilágon.  

Megmosdatják, megfésülik a halottat, a körmét levágják, ünneplő ruhába öltöztetik, de helyenként a fiatal lány stafírungjának darabjaiból és a ruháiból is tesznek a koporsóba, másutt pénzt és egyéb értéktárgyakat, hogy a túlvilágon meglegyen neki, amire szüksége lehet. Ez a szokás a két világháború között a magyar falvakban is élt még. 

Kép

Gyászszertartás 1941-ben - Kép: Fortepan / Dobóczi Zsolt

Az európai gondolkodás elkezdte a halál gondolatát befogadhatóbbá, feldolgozhatóbbá tenni – ez tükröződik a sírhelyek átalakulásában is. Egy társadalomban a temető szerkezete visszatükrözi az élő közösség struktúráját. A temetési rend eredeti logikája szerinti sorban temetkezést például felváltotta a családok egy helyre temetkezése, családi sírboltokba, kriptákba, ez a halott és a család közötti szorosabb kapcsolatot tükrözi. Ma már a „világítás” családi ünneppé nőtte ki magát. Különösen azért, mert a sokfelé elszármazott családtagok évente egyszer, ilyenkor gyűlnek össze – így a megemlékezés fájdalmát a találkozás öröme enyhíti. Ezáltal a temető a közösségi emlékezés és találkozás helyszínévé is vált. 

Azt gondolnánk, hogy „a halál az élet része” gondolat mindig is természetes volt az európai kultúrkörben. Miért kellett befogadhatóbbá tenni? 

Mert Európa nagyobbik részén a halottakról való megemlékezés melankolikus, szomorú színezetet kapott, komor hangulatú eseményként honosodott meg a gyakorlatban. Ez nem mindenhol van így, mert például az angolszász kultúrából ismert Halloween a megfordított világot tükrözve fékevesztett vidámsággal éli meg a halálra emlékezést. Ez a megfordított világkép és a nagy vidámság például a mexikói kultúrában is megfigyelhető, ahol a halottak napja leginkább karneválra hasonlít.  

Ezt az oldódást mutatja Európában, hogy a gyász egyre inkább egyéni lelki folyamatokban fejeződik ki, a halottakra emlékezés szokásai individualizálódnak. 

Magától értetődőnek tűnik, de nem biztos, hogy eleget tudunk a gyertyagyújtás szokásáról. Miért gyújtunk gyertyát a halott emlékére?  

Érdekes kulturális jelenség, hiszen korántsem olyan régi, mint hinnénk: Nyisztor Tinka néprajzkutató vizsgálataiból tudjuk, hogy a moldvai csángók körében például kifejezetten új szokásnak számít. Az égő gyertya lélekszimbólumnak tekintéséből ered a gondolat, miszerint a halott lelkének üdvéért gyújtunk gyertyát világításkor és egyéb emlékezési alkalmakkor – például, amikor külföldön betérünk egy-egy templomba imádkozni. Ám ez a gesztus ennél összetettebb: az adott pillanat emelkedettségét fokozzuk a fénnyel.  

Hasonlóan a gyertyagyújtáshoz, a virággal díszítés szokása is újabb keletű: a biedermeier művészeti irányzatra vezethető vissza, és nem is terjedt el általánosan. Természetesen a szezonálisan elérhető virágokat viszik a sírokra, ezért vált például nálunk a krizantém halottak napi virággá. 

Egyre gyakoribb ugyanakkor, hogy nem temetőbe temetkeznek: az urnát egyes családok hazaviszik, vagy éppen szétszórják a hamvakat. Ez hogyan befolyásolja az emlékezés rituáléit? 

Átalakulóban van a halotti megemlékezések szokásrendszere, ami a halálról való gondolkodás finomodásának a következménye.  

„Befogadhatóbbá” próbálja tenni az európai ember a halál gondolatát.  

Aki hazaviszi az urnát, nyilván az otthoni intimitásban fog gyertyát gyújtani, nem megy ki a temetőbe, és a hamvak elszórására használt szóróhengerhez sem térnek vissza emlékezni. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy a hamvasztás gyakorlatával egy fontos kultúrtörténeti forrással lettünk szegényebbek: a sírok feltárásából, a csontok vizsgálatából rengeteg olyan információ áll rendelkezésünkre, amelyeket az elhamvasztottakról már nem tudhatunk meg.  

Kép

Gyászmenet 1941-ben - Kép: Fortepan / Dobóczi Zsolt

Halottak napján a temető nemcsak a személyes emlékezés színtere: az elesett hősökért, elhunyt nagyjainkért is gyertyát gyújtunk.  

Szinte minden temetőben vannak olyan emlékpontok, ahol azokra lehet emlékezni, akiknek egyáltalán nincs sírjuk, vagy megközelíthetetlen a nyughelyük. Nemcsak a névtelen hősökre vonatkozik ez, hanem például a temetőrendezés során kikerült sírköveket a temető bizonyos pontján állítják fel, ahol látogathatók. Ugyanakkor a települések különböző pontjain is léteznek emlékhelyek. A Fiumei Nemzeti Sírkertben pedig Művészparcellát is kialakítottak, ahová híres költőink, tudósaink, művészeink síremlékeihez látogathatunk el az év bármely időszakában, és tematikus kultúrtörténeti sétákon vehetünk részt. Ugyancsak a Nemzeti Sírkertben található a Nemzeti Emlékezet Múzeuma, amely a halál, a gyász és a temetkezés kultúrájának állít emléket színvonalas és érdekes anyagával. Itt végigkövethető az a folyamat, ahogyan a temetés szokása fokozatosan egyre inkább ünnepi jelleget öltött a magyar kultúrában is.  

Artistából színész, majd a Kulacs sztárja 

Seress Rezső 1889-ben Spitzer Rudolf néven kikeresztelkedett zsidó családba született. Alacsony termete – felnőttként is mindössze 156 centiméteresre nőtt – és alkata tökéletes volt ahhoz, hogy artistának álljon, így otthonról már fiatalon megszökve egy vándorcirkusz légtornásza lett. Hogy mégsem ebben a művészeti ágban vált sikeressé, arról egy vecsési munkabaleset tehetett: egy előadás előtt, gyakorlás közben leesett a trapézról, és a zuhanásba majdnem belehalt. A hosszas lábadozást követően újabb pódiumon tette próbára tehetségét: egy átmulatott éjszakán barátkozott össze az ismert komikus Bilicsi Tivadarral, aki azt javasolta neki, próbálkozzon meg a színészettel. 

Seress így is tett, ám a színpadi világban sem találta meg azt, amit keresett – leginkább önmagát. A Margitszigeten, illetve a városligeti Műszínkörben lépett fel a leggyakrabban, ám utóbbi helyszín mégsem egy sokak által látott, hanem egy színfalak mögötti előadásától vált fontossá az életében. Egyszer ugyanis unaloműzésből leült a háttérben egy zongora mögé, és játékát az igazgató is meghallotta. Nem volt visszaút: egyedi stílusa hallatán fellépéseket szerveztek neki, és hamarosan már az általa szerzett érzelmes-borongós melódiákat mutathatta be a nagyérdeműnek. 

Ami hátránynak tűnt – hogy az első világháborút követő években lemezkiadásra Magyarországon nem volt lehetőség, és rádiója is csak keveseknek volt –, az a zongorán sokszor csak fél kézzel játszó művész előnyére vált.  

Az élő zene ugyanis virágzott a húszas évek Budapestjén, így városszerte egyre többen megismerték „a kis Seress” nevét.  

Nádor József zeneszerző ajánlotta be őt a VII. kerület előkelő mulatójába, a Dohány utcai Kulacs Vendéglőbe. 1925-től zenélhetett itt – nagy sikerrel tette –, sőt ekkor már lemezt is kiadhatott, így jutott el hanghordozón is zenekedvelők ezreihez a „Még egy éjszaka” című és a „Ki volt az az asszony, akinek a szíve…” kezdetű slágere. 

Már-már pszichedelikus hatású örökzöldje az öngyilkosok himnusza lett 

Nótáitól zengett a fővárosi éjszaka, állítólag kocsisok, inasok, cselédek is e dallamokat fütyörészték, amerre a fül elhallott. A Kulacs-beli sikerek Seress egzisztenciáját is megalapozták: a keresetéből még lakást is tudott venni a Dob utcában, ami a színészként átélt nyomorgásához képest nagy előrelépést jelentett. „Szeressük egymást, gyerekek”, „Csillogó hópehely”, „Én úgy szeretek részeg lenni, mert akkor nekem nem fáj semmi”, „Fizetek, főúr, volt egy feketém és egy életem, mit elrontottam én” – egymást követték az újabb népszerű szerzemények, amelyek sajnos a kocsmai zenész skatulyájába is beleragasztották a többre hivatott művészt. Pedig még operettet is írt „Szerelem az egész vonalon” címmel, ám az akkori neves operettszerzők műveivel nem versenyezhetett, senki nem vitte színre. 

Halhatatlansága kulcsa, a „Szomorú vasárnap" 1935-ben született. Érdekes, hogy amíg a művészek többsége jellemzően fiatalon írja meg élete slágerét, Seressnek ez 46 esztendősen sikerült. Talán ez az általa képviselt melankolikus, nem annyira ifjonti hevületet tükröző, inkább nosztalgikus, merengő műfajból – meg a személyiségéből is – következett. Az ikonikus mű nemcsak ösztönösen, ihletből, hanem megrendelésre íródott: Jávor László újságíró, bűnügyi tudósító kérte fel Seresst, hogy szerezzen zenét az egyik verséhez.  

Miután megszületett a külföldön később „Gloomy Sunday” címen elhíresült alkotás, meghökkentő hatást váltott ki az emberekből.  

Fura utat kezdett bejárni: először egy Zeneakadémiát végzett fiatal kottázta le öt pengőért fütty után – mivel Seress nem ismerte a hangjegyeket, csak a hangokat –, majd egy kottamásoló nyomtatta ki a kottáit. 

Seress Rezső a dalról a Délmagyarországnak (1936): 
„[Jávor László] Mutatott egy nótát, amelynek szövegét ő írta, míg a zenéjét Rácz Zsiga cigányprímás szerezte. Az volt a címe, hogy »Fekete vasárnap«. A muzsika nem tetszett Jávornak, és megkért, hogy írjak hozzá másik zenét. Megtetszett a szöveg, de kijavítottam a fekete szót szomorúra, mert úgy emlékeztem, hogy Fekete vasárnap című nóta már van. Mikor készen volt a muzsika, zongorálni és énekelni kezdtem a dunaparti kávéházban. Nagyon tetszett a közönségnek, egy este húsz-harmincszor kellett elénekelnem.” 

A dal kottáit aztán rendre budapesti öngyilkosságok helyszínein – például egy valószínűleg olvasni sem tudó cselédlány holtteste, majd egy minisztériumi tanácsos búcsúlevele mellett – találták meg a következő időszakban, vagyis a mű szinte az öngyilkosok himnuszává vált. A szövegíró Jávor Lászlótól még azt is megkérdezték, vajon mindez nem függ-e össze azzal, hogy bűnügyi tudósítóként ő a halálesetek színhelyére mindenkinél előbb odaér. „Az öngyilkosok költője lettem? Rettenetesen levert, hogy ez lett a dal sorsa. Ezen az áron nem kell a siker! Idegességemben és a támadó cikkek hatása alatt lassan elhittem, hogy én vagyok a gyilkos” – mondta később Jávor. 

Seress az öngyilkos tanácsosról (szintén Délmagyarország, 1936): 
„A tisztviselő az egyik budai kiskocsmában egész éjjel a Szomorú vasárnapot huzatta a cigánnyal. Jókedvűen telt el az éjszaka és hajnalban – éppen vasárnap volt – beült egy taxiba, elvitette magát egy zöld zsalugáteres, fehér csipkefüggönyös ablak alá, és ott az ablak alatt szívenlőtte magát. (…) Megdöbbentem… Az én muzsikám miatt? … Magam is nyomozni kezdtem, és rövidesen kiderítettem én is a tényállást. A fiatalember reménytelenül szerelmes volt. Ezért lett öngyilkos. Megnyugodtam. Hogy a Szomorú vasárnapot huzatta? Hát istenem! Szép dal, tetszett neki…” 

A nótát a bizarr eseménysor misztikuma indította el a világhírnév felé vezető úton.  

Nyugat-Európa és Amerika is rajongott érte, hivatalosan 28 nyelvre fordították le, de állítólag száznál is több nyelven adták elő. A New York Times már azt is híresztelte, hogy Budapesten tömegek ugrottak a Dunába a Szomorú vasárnap hatására, noha itthon nem is volt olyan népszerű a szerzemény, mint külföldön. A legenda szerint amikor egy francia úr Pesten ezt a számot kérte, a zongoristának fogalma sem volt róla, a francia viszont szerzett egy példányt a kottájából, amit ereklyeként vitt magával Párizsba. 

Nem hagyta el Budapestet, Budapest hagyta el őt 

A második világháború kitörése előtt Seress Rezső szinte turistalátványosságnak számított, akinek a kedvéért hírességek zarándokoltak Budapestre. Az itthonról megélt világsikernek hála 1945-re a számláján összesen 370 ezer amerikai dollár jogdíj halmozódott fel, Magyarországról azonban nem juthatott hozzá az összeghez. Ehelyett a világháború idején előbb származása miatt munkanélkülivé vált, majd munkaszolgálatra kényszerült. Édesanyját deportálták, és odaveszett egy haláltáborban. Seress életét a zene mentette meg: egy német katonatiszt, amikor társai végezni akartak vele, felismerte benne „a kis Seresst, akit hallott egyszer Budapesten játszani”, ezért elbújtatta. Csak így térhetett vissza a művész a háborút követően a magyar fővárosba, ahonnan még akkor is – vagy akár ’56-ban – könnyen elcsábulhatott volna az Egyesült Államokba, ahol hírnév, dúsgazdagság, munkaajánlatok várták. Ám ő maradt Budapesten, ahol az Akácfa utcai Kispipa étteremben és korábbi bevált helyén, a Kulacsban zenélt ismét. Karrierje viszont már nem ívelt felfelé, sőt leáldozott, hiszen a zeneszeretők érdeklődése akkoriban a rock ’n’ roll és a beat felé fordult. Erre ő egy ikonikus mondattal reagált:  

„Hol lesznek már a Beatlesek, amikor én még mindig itt leszek!" 

Seress fokozatosan elzárkózott a nyilvánosságtól, visszavonultan élt, és 1968-ban öngyilkosságot követett el. Nem sikerült neki elsőre: a lakása ablakából kiugorva még túlélte a zuhanást, amely azért is volt részéről döbbenetes módja az öngyilkossági kísérletnek, mert tériszonya volt, többek között azért sem utazott el Amerikába, mert félt a repüléstől, miután megálmodta: valahonnan lezuhanva fog meghalni. Nem így lett, de a kórházban a gipsze drótjával már sikeresen megfojtotta magát. A „Szomorú vasárnap" szerzőjének szomorkás élete így ért véget, de a „Gloomy Sunday" azóta is forog a világban a legeldugottabb klubok és a legnagyobb sztárok koncertműsorán. Seress Rezső ma is él a dalaiban: a mintegy 60 általa előadott alkotásban és vagy 40 dalszövegben, amelyeket másoknak írt. Ahogy Otto Klemperer német karmester és zeneszerző mondta róla: nem muzsikus volt, csak zseni. 

Kép

Seress Rezső a zongoránál - és feleségével, Helénnel - archív fotók

Egy ellentmondásos házasság 
Seress Rezső 1934-től volt házas, a legenda szerint Pest egyik legszebb asszonyát szerette el egy jómódú katonatiszttől. Egybekeltek Helénnel, de a munkatáborból négy év után visszatérve Seress a nála két fejjel magasabb, keresztény vallású nejét egy másik férfi karjaiban találta. A nő végül megszakította a kapcsolatot a szeretőjével, és a hátralévő életében kitartott a férje mellett. Utolsó éveikben sem volt felhőtlen a kapcsolatuk, s végül Seress után egy évvel Helén is öngyilkos lett. 

Emléke a filmvásznon, a színpadon és az utcán 
1999-ben Marozsán Erika, Joachim Król, Stefano Dionisi közreműködésével német–magyar film készült Szomorú vasárnap címmel, amely fiktív elemekkel kiszínezve meséli el a világsláger születésének történetét. Seress élettörténete színdarabként is népszerű, 2021-ben a Madách Színház tűzte műsorára musicalként Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter és Nagy Sándor főszereplésével. A művész Akácfa utcai hajdani törzshelye, a Kispipa vendéglő mellé pedig 2019-ben került egy, a zongorázó Seress Rezsőt ábrázoló miniszobor, Kolodko Mihály alkotása. A szobor környezetét az aszfaltra festett zongorabillentyűk teszik egyedivé. 

Források: 
https://rubicon.hu/kalendarium/1968-januar-11-seress-rezso-ongyilkossaga 
https://www.torilecke.net/cikkek/magyarsagtortenet/azota-szomoru-mindig-a-vasarnap...--seress-rezso-elete-es-ongyilkossaga-.html 
https://nullaev.hu/hu/seress-rezso 
Gál Róbert: Szeressük egymást, gyerekek – Seress Rezső története című könyv 

„Az ember nem azért indul a versenypályán, hogy ha nem győz, többet meg se próbálja” – Andrásfalvy Bertalan

Hosszúheténybe érve a szépen átalakított parasztház kapuját egy fiatal újságíró nyitja, váltjuk egymást. Míg bekísér, elmondja, őt néprajzi érdeklődése hozta az idős professzorhoz. Mari, Berci bácsi felesége nyit ajtót, mosolya nyugalmat áraszt. Kedvesen invitál minket, s leülünk a régi, nagy kerekasztalnál.

„A valahova tartozás érzése az emberi kapcsolatokat elemi szükségletté tette – kezdi Berci bácsi. –  Nemcsak fizikai, hanem lelki egészségünknek is meghatározója a másokhoz kötődés, annak minősége és erőssége. Ennek az emberek között szövődő erős köteléknek sokféle formája van a bevonódás mértéke szerint. Az emberi kapcsolatainkat rangsorolhatjuk, osztályozhatjuk, de nem feledkezhetünk meg róluk.

Ha ezek a kötelékek leoldódnak, annak súlyos személyi és hosszú távon társadalmi következményei lesznek. Kapcsolataink védelme nemcsak magánügy, hanem ebből a szempontból közügy is.

A másik iránt érzett kötődés kimutatása a legösztönösebb érzés. Jelen korunkban a kultúránk mintha elfeledkezni látszana a két ember közti tiszta és erős kapcsolat hangsúlyozásáról, a pszichológiai kutatások pedig arról beszélnek, hogy lelki egészségünk és a fizikai egészség kéz a kézben jár. Azok a mély szeretetkötődések, amelyek életben tartanak embert, társadalmat, jócskán megtizedelődtek. Teljesen mindegy, hogy a rohanó életet vagy a médiatechnológia fogságát hangsúlyozzuk ennek okaként. A lényeg az, hogy ha igazán prioritást élveznének, küzdenénk ezekért az emberi szövetségekért: házasságért, közösségért” – teszi hozzá.

A Széchenyi-díjas tudós arról is beszél, hogy néprajzi kutatásait hogyan vezette az emberi kapcsolatok megértése iránti vágy, a szeretet kifejezésformái a néphagyományban. Hisz a szeretet mit sem ér, ha nem tudjuk kimutatni, a kultúránk pedig ehhez kínál eszközkészletet. Elmondja készülődését a pécsváradi Leányvásárra, amelynek hagyománya a párválasztás lehetőségét kínálta fel a megtizedelt és ennek következtében jobbára egymással házasodó magyar falvak fiataljai számára.

„A párválasztáshoz szükséges a személyes kontaktus, s mivel a templomban, ahol külön padsorban ültek a lányok és a legények, nem illett beszélgetni, megteremtődtek azok a kulturális formák, amelyek segítették a kapcsolatalakítást.

A néphagyományra és a kultúrára érdemes úgy is tekinteni, mint amely mintákat, stratégiákat mutat meg számunkra, ahogy eleink a mindennapok kihívásait kezelték. Nem polcra való, idejétmúlt dolgok ezek, hanem segítségükkel a jelen működésmódját érthetjük meg jobban, a benne foglalt értékek a jövőnk építésében segítenek.

Ennek a tapasztalatnak a felismerése segít átformálni a jelent, de nem működik, ha nem szerzünk róla tudomást. Az életművem nem többről, mint erről szól: megmutatni azt, amit eleink tudtak, ahogy éltek, és amilyen történeteket osztottak meg egymással. Néprajzkutatóként számomra sosem az volt a fontos, hogy egy újabb, még soha le nem gyűjtött történethez, meséhez vagy dalhoz jussak, és azt rögzítsem, hanem hogy megértsem, miért tudja az illető ezt a történetet, éneket. Honnan tudja? Kiktől kapta? És mikor használja? Ha ezekre a kérdésekre választ lelünk, az emberi tapasztalat működésmódját értjük meg. És ez a tapasztalat feltételezi a másik embert – azért, mert vele éljük meg, tőle halljuk, vagy épp neki adjuk tovább. Ez volt az én életutam: ami érték, a mellé akartam állni” – magyarázza Berci bácsi.

Kép

Andrásfalvy Bertalan és felesége – Fotó: Páprádi Dóri

Hamar eljutunk a közösség fogalmáig. A megosztás szavunk szorosan kapcsolódik a társakhoz, akik hallgatják ezeket a történeteket. Barát az, akinek elbeszélhetem a dolgaimat, mondja, és mélyen érzem igazát. Arról beszélgetünk, hogy az egyén csakis másokkal kölcsönösségben fedezheti fel, ismerheti meg önmagát, láthatja meg saját értékeit, teljesedhet ki. Istennel való kapcsolatunk is az emberekkel való kapcsolatainkban mutatkozik meg legnyilvánvalóbban.

„Az embernek nem is lehet más feladata az életben, mint ezt felismerni. Isten által látott önmagam, a saját magammal való kapcsolat és az emberekkel való viszonyom szorosan egybefonódik. Az önismeret feltétele, hogy másokat megismerjek.

Az ember sajátossága, hogy ebbéli vágyában keresi a hozzá hasonlókat, a társakat, akik vele azonos módon és értékek mentén gondolkodnak.

Ugyanis ott lehet igazán önmaga. Nagyon kevés ilyen közösség van, ahol az élet szinte minden területe beszédtémává válhat, ahol mindent meg lehet tárgyalni, ami önmagunkról szól, erre pedig igencsak szükség van” – hangsúlyozza a kutató.

A Házas Hétvége nevű katolikus lelkiségi mozgalmat, annak házaspárokból álló csoportjait ilyen közösségeknek látja.

A tudós szerint a párokat nem az köti össze, hogy baj lenne a házasságukkal, hanem hogy meg tudnak osztani történeteket, érzéseket. Ha nem tudom kifejezni a szeretetemet, nem ér semmit, a másik nem tudja venni a jelzéseket. Fontos, hogy ki tudjuk mondani. A szeretet megosztásának kultúrája van. Ebbe a közösségbe nemcsak saját magunk megmutatása vezet minket, hanem a közösen megélt tapasztalatok megosztása. A házasságnak pedig ereje van, egy igazi szeretetközösség.

Ha azt látjuk, hogy a gyerekekkel baj van, a háttérben a házassággal is gond szokott lenni. Fontos az alapokat rendbe tenni.

A Házas Hétvége közösségeiben felvetett témák olyanok, amelyekről ritkán szoktunk beszélni. Nagyon mély és bensőséges, bizalmi kötődés kell hozzá.

Berci bácsi és Mari 35 éve részesei ennek a közösségnek. Eleinte gyakrabban, most havonta találkoznak, ritka és csak betegség miatti a kihagyás. Gyors számolgatást végzek, több mint 400 közös estét élt meg ez a csoport, több mint 400 történetet és sokkal több megosztást hallottak tagjai a házasságról, szeretetről, hűségről. Már ismerik egymást, mégis minden találkozás új élményt jelent. Ha a szavak a koruk előrehaladtával már nehezen jutnak eszükbe, vagy ha valaki már korábban elmesélte a vele történt eseményeket, megértően és szeretettel, elfogadással és türelemmel hallgatják újra és újra. Mert nem azon van a hangsúly, hogy mi is éppen a téma, hanem hogy gondolatban, érzésekben társakra találtunk. Fontos ezeknek az érzéseknek a kimondása.

„Sokszor gondoljuk azt, hogy a dolgok maguktól érthetők, de nem azok. Ki kell mondani őket ahhoz, hogy érthetők legyenek, mint ahogy meg kell ölelni a gyermeket, házastársat, hogy valóságosan érezze, ott vagyok vele” – mondja Berci bácsi.

A gyász szakaszai

Bő három éve önsegítő gyászfeldolgozó csoportokat is vezetek mentálhigiénés szakemberként, eddig több mint 14 csoportom volt. Ezek a csoportfoglalkozások 8–10 fősek, tízalkalmasak, és kéthetente találkozunk. A legtöbb gyászoló a csoportba jelentkezéskor azt fogalmazza meg, hogy azért szeretne a csoporthoz csatlakozni, mert sokszor a legközelebbi környezete sem tudja teljesen megérteni mindazokat az érzéseket, amelyek lejátszódnak benne a gyásza során. Sokszor még a hozzátartozók sem értik, ő miért sír még mindig, fél évvel a haláleset után is, vagy miért érez még így vagy úgy az elhunyttal kapcsolatban. A legtöbb csatlakozó még azt is megfogalmazza a csatlakozás előtt, hogy szeretnének maguknak teret és időt arra, hogy a fájdalmukkal, veszteségükkel foglalkozni tudjanak.

Erre abszolút teret is ad egy ilyen önsegítő gyászfeldolgozó csoport. Az alkalmakon alaposan körbejárjuk az érzéseket és a gyászhoz, halálhoz való viszonyulásunkat.

Mert egy szerettünk elvesztése a saját halandóságunkat is elénk hozza, végrehajt egyfajta értéktisztázást, ami csak tovább távolíthat minket attól, hogy mélyebben is foglalkozzunk a veszteségünkkel.

Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy minden gyász egyedi, nincs olyan, hogy valaki jól vagy rosszul gyászol. Sokszor viszont könnyen abba a hibába esünk, hogy akarva-akaratlanul is elkezdjük magunkat a család többi gyászoló tagjához hasonlítani, és ha azt látjuk, hozzájuk képest máshol tartunk, rögtön arra gondolunk, hogy valamit biztosan rosszul csinálunk. De nagyon fontos kiemelni, hogy erről szó sincs.

Dr. Pilling János gondolatai mentén a gyász feldolgozásának öt szakaszát különböztetjük meg: anticipációs gyász, sokk, kontrollált szakasz, tudatosulás, átdolgozás és adaptáció. Az egyes szakaszok között nincsenek éles határok, ezek inkább összemosódva, semmint egymástól erősen elválasztva jelennek meg a gyászolók életében. Sokszor az is tapasztalható, hogy a sorrendiségük is megváltozik, és ahogy újabb és újabb emlékek törnek elő, lehet, hogy egy olyan szakaszba lépünk vissza újra, amelyben már korábban is jártunk, és amelyről egyszer már azt gondoltuk, túl vagyunk rajta. Ez sem azt jelenti, hogy bármit rosszul csinálnánk, ez a tipikus hullámzási folyamat a gyász természetes velejárója.

Sorstársközösség

A gyászfeldolgozó csoportok a sorstársközösség megteremtése révén tudják segíteni az egyéni gyász feldolgozását. 

A sorstársközösség összeköti a csoport résztvevőit, és a megértettség érzése mellett egy nagyon erős bizalmi kapcsolódást is teremt, ami tovább tudja segíteni mind az egyéni elmélyülést, mind a megosztásokat.

Annak köszönhetően, hogy többféle szemléletmód, életkor, életmód és veszteséghelyzet találkozik egymással a csoportalkalmakon, a résztvevők saját megoldási eszköztárukat, tapasztalataikat, fájdalmas és néha kevésbé fájdalmas gondolataikat is megosztják egymással, ezáltal is gazdagítva önmagukat és egymást.

Ezek a tízalkalmas foglalkozások összetartó közösséget szülhetnek, és a résztvevők igény esetén a jövőben is tudják egymással tartani a kapcsolatot, ezzel is lehetőséget teremtve a későbbi közös kapcsolódásokra. Az alkalmakon ugyanúgy helye van a mosolynak, a nevetésnek, mint a könnyeknek, haragnak és fájdalomnak. Az alkalmak végén többször azt mondják a résztvevők, hogy ez jó volt. És félve ejtik ki a szájukon a „jó” szót, hiszen mégiscsak gyászról beszélünk. Pedig a „jó” szó jelentésében ott van, hogy milyen jó, hogy erről is lehet beszélni, jó megérteni másokat, és nagyon jó érzés megértve lenni mások által. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash/Adrianna Geo

A folyamat során tölcsérelv mentén dolgozunk, és folyamatosan közelítünk az elvesztett szerettünk felé. Ránézünk korábbi veszteségeinkre, azokra az eszközökre, személyekre, amik és akik akkor is velünk voltak és segítettek nekünk, és megpróbáljuk átemelni ezeket az erőforrásokat is a jelenbe. Szociális atom mentén megnézzük a családi kapcsolatok alakulását a halálesetet követően. Nagyon szép része a folyamatnak, amikor fényképek mentén emlékezünk az elhunytakra, és amikor levélbe is foglaltatnak az eddig már kifejezett és a még nem kifejezett érzések és gondolatok is. A folyamat a jövőbe tekintéssel zárul.

Egy gyászfolyamat akkor tekinthető feldolgozottnak, ha a gyászoló már lelkiismeret-furdalás nélkül mer jól lenni, nevetni és élni, ha élete középpontját már nem a veszteség és a köré szerveződő gondolatok uralják.

Úgy is mondhatjuk, akkor válik feldolgozottá a gyász, amikor megtanulunk együtt élni elvesztett szerettünk hiányával. Erőt adhat a gyászban, hogy attól még, hogy ők fizikailag már nincsenek itt velünk, a szívünkben örökké velünk maradnak. Ott vannak a génjeinkben, a transzgenerációs történeteinkben, és ott élnek tovább bennünk egy-egy gesztusunkban, tettünkben, az értékrendünkben és a világról alkotott képünkben is.

Gondolatok a csoportok résztvevőitől

„35 éves nő vagyok, aki az édesanyját veszítette el többéves alkoholbetegsége után. A gyászomat nehezen éltem meg. A csoport és a csoportvezető rendkívül támogató volt, a bizalom légkörét mindvégig éreztük. A folyamat eredményeként valódi érzéseim kerültek a felszínre, és egészséges mederben alakulnak tovább.”

„40 éves férfi vagyok. A gyászcsoport nemcsak édesanyám halálának a feldolgozásában segített, hanem ez a közösség megerősített abban is, hogy álljak ki magamért, valamint, hogy nem szégyen a szenvedés.”

„48 éves férfi vagyok. Nem sokkal az után jelentkeztem a csoportba, hogy elvesztettem anyukámat. Zsolti és a csoport is segített abban, hogy ezt a friss gyászt kezelni tudjam. A résztvevőkkel vállalt sorsközösség megmutatta, hogy nem vagyok egyedül, van, aki meghallgat és megérti, hogy min megyek keresztül, ezt óriási segítségnek éreztem. Amikor elkezdtük a csoportot, szinte minden gondolatom anyukám elvesztése körül forgott, nem tudtam koncentrálni a munkámra, nem tudtam aludni, egyfolytában sírtam, és állandóan a fájdalmamról akartam beszélni. A csoport ennek teret adott, teljes elfogadással és empátiával fordultunk egymás felé, így mostanra eljutottam odáig, hogy már tudok más dolgokra is gondolni, másról beszélni, és a jelenre fókuszálni a múlt helyett.”

„35 éves nő vagyok, és a páromat vesztettem el. Szerintem mindenkinek, akit hasonló veszteség ért, komoly segítséget nyújtana, ha részt venne egy ilyen foglalkozáson. Bár én tényleg szkeptikus és hitetlen voltam kezdetben, mégis teljes szívvel hiszem, hogy sokat segített ez a csoportban eltöltött idő nekem abban, hogy összeszedegessem életem széthullott darabkáit, és reményem legyen azokból valami újat építeni. Hogy be tudjam engedni a szeretetet a szívembe, és esélyt kapjak még egyszer a boldogságra. Köszönöm ezt az ajándékot, ezt a lehetőséget.”

Érzések halottak napján

Ahogy halottak napja közeleg, a szív talán újra jobban sajog, erősebben fáj szeretteink hiánya. Az emlékezésnek ezen napjai újra feltépik a kicsit talán már begyógyult sebeinket, minden újra elkezdhet fájni, talán még jobban, mint korábban. A legfontosabb ebben az időszakban, hogy próbáljunk nem úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Fontos, hogy az emlékezés adta meghittség egyfajta lehetőség is legyen az érzelmek megélésére, az emlékezésre és a hiány kifejezésére.

Ugyanakkor lehet, hogy van olyan családtag mellettünk, aki még tagadásban van, és egyáltalán nem akar beszélni a történtekről. Tartsuk tiszteletben őt is, engedjük, hogy esetleg elvonulhasson, vagy a jelenlétében ne beszélgessünk még ezekről a témákról. Fontos, hogy próbáljunk megértőek lenni egymással. Ha van hozzá erőnk, idézzünk fel kedves történeteket, családi legendákat, nézzünk fényképeket, és próbáljunk meg kicsit pihenni is, időt tölteni a szabad levegőn, sétáljunk nagyokat, ha van rá lehetőségünk, és ha fizikailag is meg tudjuk engedni magunknak. 

Kívánom mindenkinek, hogy az emlékezés percei szeretetben, egészségben és békességben teljenek!

Nagy Zsolt
mentálhigiénés szakember, gyászcsoport vezető és képzésben lévő családi tanácsadó

Amikor elkezdtem ezzel a témával foglalkozni, és valódi történeteket felkutatni, azt gondoltam, velem ilyesmi nem esett meg, sosem ért véget drasztikusan semmilyen barátságom. Aztán ahogyan másokkal beszélgettem, és egyre többet tudtam meg, ráeszméltem, hogy bizony akad nem is egy baráti viszonyom, amelyik kis időre szünetelt, pár hónap alatt véget ért, vagy éppen idővel teljesen elhalt. A cikk írása közben érdekes önismereti felfedezéseket tettem, ugyanakkor rengeteg fontos ismerettel gazdagodtam a barátságok megszakadásának természetéről.

Így kerülünk közel, ezért vál(hat)unk szét

Ahhoz, hogy mindezt megértsük, lényeges tudnunk, milyen tényezők mentén alakul(hat)nak ki a barátságok, vagyis mi az, ami jellemzően összehozza és együtt tartja az embereket.

„A baráti kapcsolatok általában a térbeli közelségre és a hasonló életszakaszban való létre alapozódnak, nem véletlen, hogy sok barátság azért alakul ki, mert a felek azonos környezetben (iskola, munkahely, egyéb csoportosulás) vannak – magyarázza Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. – Amíg ez fennáll, vagyis van egy adott összetartó erő, addig jól működhetnek a barátságok, a kapcsolat megszakadását pedig ezeknek a tényezőknek a megváltozása idézheti elő.

Az eltávolodás gyakran úgy indul, hogy az egyik vagy mindkét személy elhagyja az addig közös színteret, például elköltözik, iskolát, munkahelyet vált, kikerül egy társaságból.

Habár ettől még működhet a barátság, egyre nehezebbé válhat fenntartani azt.”

A szakértő szerint további oka a barátságok felbomlásának, hogy másik élethelyzetbe, életszakaszba kerülünk, ez pedig eltérő szerepet kíván tőlünk. A leggyakoribb szituációk, amikor valakinek párkapcsolata lesz, vagy családot alapít. Ekkor új szerepbe helyeződünk bele, mások lesznek a prioritások, és egyre kevesebb közös téma kerül elő, ami megnehezíti a kapcsolódást is.

 „Az eltávolodások mögött mindezen kívül pszichés folyamatok, féltékenység, sértettség, bizalomvesztés is állhat, illetve az, ha nincsenek kielégítve az érzelmi szükségleteink – teszi hozzá a Budapest Pszichológia – Pszichológia és Pszichoterápiás Központ vezetője –, és persze az is előfordulhat, hogy valamelyik fél idővel kinövi azt a szerepet, amit a barátságban betöltött, és disszonancia alakul ki a kapcsolatban.”

A harmincas éveiben járó Éva hasonló okokból intett búcsút egy egyetemi barátságnak, a körülmények megváltozása, az összhang hiánya és a lelki megterheltség komoly döntés elé állította. 

„Nagyon közel álltunk egymáshoz Dórival azokban az években, egyértelműen az hozott össze bennünket, hogy közös volt a világszemléletünk, az élethez való viszonyulásunk. Sok helyzetben támogattuk egymást, megvolt a bizalom is. Visszatekintve tudom csak megfogalmazni, hogy mindez azért működött, mert hasonlóan éreztük magunkat, egyforma dolgok érdekeltek minket, szinte azonos céljaink voltak, és az érzelmi állapotunk is egyezett. Mindketten önbizalomhiánnyal küzdöttünk, nem hittük el, hogy képesek lehetünk bármire is, megérdemlünk akármit is az élettől.

Ez a közös szenvedés lett a barátságunk alapja, és nagyon jó volt, hogy valaki megértett, és én is pontosan értettem valakit.

Az egyetem után külföldi önkéntes szolgálatra mentem, mert szerettem volna elindulni az életben. Végig közel maradtunk, és mivel nem éreztem jól magam, és sokszor volt nehéz az ottlét, a barátnőm folyamatosan támogatott, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Amikor hazatértem, ugyanolyan szoros volt a barátságunk, aztán kis idő elteltével úgy döntöttem, külföldre költözöm, és ezzel minden megváltozott. Nem voltunk ott annyira egymásnak, mint korábban, annak ellenére, hogy tartottuk a kapcsolatot. Ezzel párhuzamosan, közeledve a harminchoz, amikor már tízéves volt a barátságunk, megfogalmazódott bennem, hogy valami nincs rendben az életemmel, ezért elkezdtem terápiára járni, és dolgozni magamon. Ez sok mindenben segített, és ahogy jobban lettem, Dórival annál inkább eltávolodtunk egymástól.”

Nemet mondani egy barátságra

Az önismeret, valamint az önreflexió elengedhetetlen elemei annak, hogy észre tudjuk venni, eljött az a pont, amikor az adott barátság már nem pozitív élményeket ad és épít, hanem negatív energiákat közvetít és terhes. Egy barátságban, akárcsak a többi kapcsolatunkban, kifejezetten fontosak a saját érzelmi, mentális és lelki igényeink, így, ha ezek hosszú távon nem elégülnek ki, tanácsos megvizsgálnunk, mi állhat valójában a háttérben, és átgondolnunk, merre haladjunk tovább.

„Ahogy az életem rendeződni kezdett, észrevettem, hogy ő egyre rosszabbul van – folytatja a történetét Éva. – Megterhelővé váltak számomra a beszélgetések, üressé a kapcsolat, és hiába kommunikáltam felé, hogy gond lehet, és ő is érezte, hogy talán depresszióval küzd, nem fogadta meg a tanácsaimat.

Sokat beszélgettünk, próbáltam valamit előremozdítani benne, de azzal, hogy én fejlődtem, és már láttam, mi az egészséges, egyre inkább elborzadtam az ő állapotán, gondolatain.

Kértem, hogy forduljon szakemberhez, de nem volt rá nyitott, engem pedig elkezdtek nagyon mélyre húzni a negatív, önpusztító gondolatai, a tünetei, betegségei. Idővel azt éreztem, hogy ez túl sok energia. Elefánt volt a szobában, de mi nem beszéltünk róla, és én képtelen voltam ezt tovább csinálni, így írtam egy hosszú levelet, és elmondtam neki mindezt. Nem jelentkezett többé, egy év elteltével pedig én is el tudtam engedni. Számomra az a legnagyobb tanulság ebből, hogy fontos arra figyelni, mi hogyan érezzük magunkat egy kapcsolatban. Szerintem attól is függ, hogy milyen barátaink vannak, hogy hol tartunk az életben, kik vagyunk adott életszakaszban. A környezetünk a tükrünk, és ha elkezdünk változni, valószínűleg nem ugyanazok az emberek maradnak körülöttünk, mert velük már nem biztos, hogy tudunk, szeretnénk, bírunk kapcsolódni.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Az eltávolodás és az újrabarátkozás pszichológiája

A végnapjaikat élő baráti kapcsolatok, jól látszik, megszakadhatnak szélsőséges módon, ám gyakoribb, hogy szép lassan épülnek le. Többek között ezért is mások, mint egy szerelmi szakítás. A pszichológus szerint a két dolog több ponton is különbözik, például az érzelmi töltetben, az elválás módjában (eltávolodás/konfliktusos, hirtelen lezárás) és a véglegességben. Amíg egy párkapcsolat jó eséllyel végérvényesen befejeződik, és jobban megviseli a feleket, addig egy baráti szál akár újra is éledhet.

„Egy barátságban a felek folyamatosan változnak, ezért előfordulhat, hogy évekkel ezelőtt közel álltunk valakihez, míg ma csak nagyon ritkán (vagy egyáltalán nem) beszélünk, találkozunk.

Ilyen esetekben célszerű úgy gondolkozni a viszonyról, hogy jelenleg éppen nem vagyunk állandó kapcsolatban, de attól, hogy most ennyit tudunk adni egymásnak, még barátok vagyunk.

Ez segíthet megbékélni a helyzettel” – mondja a szakértő.

Ha egy barátunktól távolabb kerülünk, jellemzően szomorúság, de akár düh és harag is jelentkezhet, mivel egy veszteségélménnyel találjuk magunkat szembe. Ezt ugyanúgy fel kell dolgozni, meggyászolni, mint más veszteségeket az életünkben. Támasz lehet, ha úgy tekintünk erre az eseményre, vagyis a kapcsolat végére, mint egy útra, ami egy darabig egy irányba tartott, most különvált, de elképzelhető, hogy később újra találkozik.

Egyes barátságok végét sokan új ismeretségek megkötésével szeretnék kompenzálni, azt azonban érdemes szem előtt tartani, hogy az ilyen kapcsolatok elmélyüléséhez időre van szükség, és bizonyos lépcsőfokokat nem lehet, és nem is érdemes átugrani.

„Természetes dolog, ha új emberekkel szeretnénk megismerkedni egy barát elvesztését követően, az új élethelyzetek pedig egyértelműen magukkal hozzák az új kapcsolatokat, barátságokat. Nem jó ötlet viszont kapkodni, inkább lépésről lépésre alakítsuk ki a viszonyt, és ne várjuk el azt, hogy pár találkozás után ott tartson az ismeretség, mint egy régi, többéves barátság. A példa kedvéért képzeljünk el két búvárt, akik egy rövid kötéllel össze vannak kötve. Ha az egyik mélyebbre merül (vagyis jobban megnyílik), akkor a másiknak is követnie kell őt. Ám, ha ő nem akar tovább süllyedni, akkor mi sem tehetjük. Mindkét félnek egyformán kell akarnia, és tiszteletben kell tartanunk, ha a másiknak esetleg nehezebb megnyílnia.

Egy mély kapcsolat kialakulásához idő, türelem és empátia szükséges, és csak úgy tud működni, ha kölcsönösségen, elfogadáson és egymás támogatásán alapul.

Ha ez sikerül, a világ egyik legszebb és legértékesebb köteléke jöhet létre, amire érdemes vigyázni, például úgy, hogy ha rossz érzések keletkeznek, átbeszéljük őket. Amikor pedig az egónk gátolni szeretné mindezt, gondoljuk arra, hogy az adott konfliktus hátterében biztosan nem a barátunk rosszindulata, sokkal inkább a felszínen nem látható dolgok állnak” – zárja gondolatait a pszichoterapeuta.