Mikor és hogyan indult a nagy kaland?

Hajdúböszörményben emelt szintű ipari iskolát végeztem asztalosként. Pár hónapig Budapesten dolgoztam, majd piros útlevéllel átmentem Jugoszláviába, s onnan vonattal tovább Ausztriába. Vitt a kalandvágy, utazni akartam, megismerni a világot, ami az akkori Magyarországon maradva kizárt lett volna. A vasfüggönyön túl viszont tárt karokkal vártak, munkát, letelepedési engedélyt kaptam, de már előre kinéztem magamnak Dél-Afrikát, s még abban az évben mentem is tovább oda. Teljesen egyedül, otthonról senkit nem avathattam be a tervembe. A hozzátartozóim nyilván sajnálták, és nem is jött jól nekik abban a politikai helyzetben, hogy a családból valaki disszidált. A legnagyobb bűnnek számított, míg ma rengeteg magyar fiatal dolgozik külföldön. Nagyot fordult a világ.

Mi vonzotta éppen Dél-Afrikába?

A klíma, a munkalehetőség és az Európát, Amerikát behálózó akkori politikai helyzettől való teljes függetlenség. A földrajz volt a kedvenc tantárgyam, ezért is tudtam, hogy előbb-utóbb repülési engedélyt akarok szerezni. Dél-Afrika fejlődő ország volt tengerrel, a munkavállaláshoz is megvoltak a papírjaim, 1974 áprilisában befogadtak mint bevándorlót. Persze egy új országban nyelvtudás és ismeretség nélkül izgalmas az első év, de ha bedobnak a mély vízbe, akkor megtanulsz gyorsan úszni, vagy elsüllyedsz. Nekem nem volt kedvem elsüllyedni. Dolgoztam, pénzt gyűjtöttem, szótárból tanultam a nyelvet.

Ez egy többnyelvű ország, a helyi feketék a saját törzsi nyelvüket beszélik, plusz vannak az angolok és a dél-afrikaiak, akiket régebben búrnak, ma Afrikaans-nak hívnak, ők ugye a hollandoktól származnak, de itt nekik is saját nyelvük van. A munkában a legtöbben azt használták.

Hogyan jutott túl a kezdeti megpróbáltatásokon, pontosan milyen akadályokat kellett leküzdenie?

Európában sokkal több lehetősége van egy egyedülálló fiatalnak ismerkedni. Itt az angolok hidegvérűek, jóformán csak akkor állnak szóba veled, ha valaki bemutat nekik, ha úgy beszélsz és úgy iszod a teát, mint ők. A magyar származású George Mikes nagyon jól érzékelteti ezt a How to be an Alien című könyvében. Az Afrikaans-ok kedvesebbek, de ők is tartottak némi távolságot, főleg, hogy nem koccintottam velük, mert nem fogyasztok alkoholt. Minden nap új tanulságot hozott, de őszintén mondom, fiatalon ez a felfedezés minden napomat széppé tette. Az európai szokások, a kultúra, a magyar nyelv hiányzott, de úgy voltam vele, hogy ha letettem itt a lábam, itt kell gyökeret vernem.

Miként sikerült eljutnia az álma megvalósításáig, hogy pilóta legyen?

Két évet az építőiparban, hét évet a bányaiparban dolgoztam. Szinte mérnökként kezeltek, az otthonról hozott szaktudásom itt sokat ért. Gyémántbányákban építettünk új bányarészeket, ha elkészült, vittek tovább egy másikba. Közben elkezdtem kitanulni a repülést. Zsúfolt időszak volt: pénzkeresés, nyelvtanulás, vizsgák repülésből… A tanfolyamot a helyiek is sokan feladták, miközben én a matekot értettem, csak angolul volt nehéz leírni a válaszokat. Az irányitótoronyban dolgozókhoz jártam fel segítségért, ők becsülték, hogy így próbálkozom, támogattak, biztattak. Féltem, hogy ha nem sikerül, elveszett pénz lesz, amit befizettem, de 1982-re már megvolt az engedélyem, és ’83-ban munkát is kaptam Délnyugat-Afrikában. Keveset fizettek, de továbbképeztem magam, és ’86-tól már Johannesburgból repülhettem szabadúszó charterpilótaként. Változatos utakra vittem kirándulókat az Okavango-deltához, a Kruger Nemzeti Parkba, szafarikra. Később üzletembereket, politikusokat is. Így ismertem meg egy bankárt, akinek saját vadrezervátuma volt, és pilótát keresett. Azt mondta, mások mellett félt, de mellettem nem. Megkérdezte, átköltöznék-e Fokvárosba, hogy neki dolgozzak.

Kép

Fotó: Kiss Lajos

Ez 2000-ben volt, addigra nyilván beilleszkedett már Johannesburgban. Mit válaszolt?

Nehéz volt becsukni az ajtót, feladni a munkát és a kapcsolatokat, amiket 15 évig építettem, egy új helyért, gépért, munkáltatóért. Fokváros földrajzilag érdekelt, de gazdaságilag minden Johannesburg környékén összpontosult, ám ha nem próbáltam volna meg, örökre ott maradt volna bennem a „mi lett volna, ha…” Leköltöztem hát. Nyitottan gondolkodom, az új helytől nem vártam mást, mint újdonságot, egy kis változás meg nem ártott. Fokváros alvó város, eléggé lelassult hely. Gondoltam, ha nem tetszik, úgyis sokat leszek majd úton. Nos, annyira más volt, alig hittem el, hogy egy országon belül két ilyen külön világ létezhet! De nem engedtem, hogy csalódás érjen, ha már így döntöttem. Johannesburgban az aranyláz idején mindenki gyorsan meg akart gazdagodni, innen maradt meg az a rohanó, pénzcsináló hozzáállás, hogy tényleg csak kemény munkával lehetett ott haladni, túlélni.

Fokvárosba, a tengerpartra meg főleg azok a nyugdíjkorhatárosok költöztek le, akik már sok pénzt csináltak, és egy fiatalabbnak az ottani féllábas tempó viccesen szólva „zombik gyaloglásának” tűnt.

Miként nehezítette meg ez a ráérősség az ön dolgát?

A repülésnél elvárás, hogy minden tökéletes legyen, a gép készen álljon, időben induljon, érkezzen, ne legyen semmi fennakadás. Na, de itt a tisztításra vagy az üzemanyagra is órákat kell várni, ha a szolgáltató félálmosan úgy áll neki, hogy mindegy, hogy most, délután, vagy csak másnap készül el. Ugyanakkor Johannesburg meg túlnépesedett, veszélyesebb lett. A környezete mindkettőnek szép, Fokvárosé a hegy miatt, Johannesburg meg úgy tele van fákkal, hogy felülről nézve, mintha erdőben lennének az épületek. A klímája az utóbbinak jobb, és onnan 3-4 órán belül vadrezervátumban vagy. Fokváros egy kicsit túlértékelt, nem csoda, hogy reklámfilmeseket is szoktam szállítani onnan.

Afrika más országaiban is megfordult. Veszélyes helyzetbe soha nem került?

Megúsztam mindent, pedig Kongóban, Angolában is jártam, ahol háborúk voltak. Szomáliába is vittem vöröskereszteseket. Azt szoktam mondani félig viccesen, hogy Johannesburgnál semmi sem veszélyesebb. Kongóban mások a hotelben ülnek, ahonnan autóval viszik őket tárgyalásra, míg én egyedül sétáltam fehéremberként, s körbenéztem. Sokan rám köszöntek, hogy „Zungu” – ez jelenti a fehérembert –, ám senki nem bántott vagy diszkriminált. Dél-Afrikában viszont neked eshetnek a bűnözők, mert meggyőződésük, hogy aki fehér, annál pénz van. De veszélybe még itt sem kerültem.

Magyarországon hányszor járt 1974 óta?

Nyolc évig nem térhettem vissza, aztán négy-öt évenként mentem. A szüleim már nem élnek, de vannak még rokonok a Hajdúságban. A legérdekesebb a kilencvenes évek eleje volt, amikor hirtelen megváltozott az emberek viselkedése. Egyből utaztak, mindent lehetett kapni, és főleg vidéken senki nem beszélt már a múltról. Dél-Afrikában is nagy változás volt ’94-ben, de ott ma is az apartheid a téma. Magyarországon senkitől nem hallottam, hogy a háború utáni 40 évről panaszkodna, inkább előre néztek, dolgoztak, nem számított, mit vesztettek előtte. Megható volt látni, hogy végre senki nem olyan lehangolt.

Soha nem gondolt arra, hogy visszatérjen?

Amikor eljöttem, tudtam, hogy ezt csak úgy lehet honvágy és depresszió nélkül kibírni, ha elfogadom azt, ami van. Nem lehet két élet között „döntetlenül” élni. Ha eldöntesz valamit, vidd végig. Sokan, akik nem tudtak dönteni, visszamentek, de már nem azt találták, amit otthagytak, amire vágytak. Én ott hozom ki a legtöbbet a helyzetből, ahol vagyok. Szívesen járnék sűrűbben haza, Európában nagyobb a szervezettség, de télen meg is őrülnék arra gondolva, hogy Afrikában meg süt a nap. Európa népesebb, zártabb, itt minden lazább, senki nem háborgat, kocsival is óriási területek járhatók be, ami kikapcsol. A csodás magyar ízek helyett viszont főleg barbecue van a kellemes klíma miatt. A viccek és a történetek is hiányoznak. A magyar nyelv, amit a szüleimtől tanultam.

Sosem feledem az Édes anyanyelvünk című műsort, amelyet Lőrincze Lajos tanár úr szerkesztett, abban olyan szépen elmagyarázott mindent, hogy még mindig a fülemben csengenek a kifejezések.

Meg is nősült a „másik hazájában”?

Hosszú évekig egyedülálló voltam, mert hétvégén állandóan utaztam, teljesen lekötött a munka. Senkit nem tettem volna ki annak, hogy hol Mozambik szigetén, hol a Namib-sivatagban vagyok. Aztán találkoztam Sandrával, vele nemrég összeházasodtunk. Ő sem volt még férjnél, gyereke sincs egyikőnknek sem. Már háromszor volt Magyarországon velem, azon nevetek, hogy ő meg a magyar ételeket képtelen megszokni. Ő az egyik ágról német, a másikról pedig francia hugenotta.

Kép

Kiss Lajos pilóta és párja Dél-Afrikában és Budapesten – Fotó: Kiss Lajos

A kaméleonos fotója miatt kérdezem: élvezi, hogy érdekes állatokkal is találkozhat?

Olyan sok szafarin voltam, annyi állatot láttam a nyitott dzsipről – oroszlánt, elefántot, bivalyt, érdekes madarakat –, és mindig annyira csodáltam a természetet, hogy nem is tudok betelni vele. A kis kaméleon előbb homokszínnel olvadt be egy homokbuckába, majd ahogy közeledtem, sötétedett. Az élénk szín, amit megcsodálhattam, a védekező színe, így mutatja a többi állatnak, hogy mérgező.

Kép

Fotó: Kiss Lajos

A pilóta hivatást meddig űzheti?

Elmehettem volna egy légitársasághoz jobb pénzért, de az nekem monoton lett volna, katonás szigor mellett. Akkor 65 évesen el is küldtek volna nyugdíjba, így pedig már betöltöttem a 66-ot, de még nyugodtan repülök, sőt ragaszkodnak is hozzám a gyakorlatom miatt. Amíg a látásom, a hallásom és a szívem bírja, folytatom. Így is megélek belőle a középosztály szintjén, csak az infláció meg a gazdasági bizonytalanság ne lenne. Fokváros peremvárosában lakunk egy 3 szobás saját házban.

Mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy magyarként kell egy idegen országban boldogulnia?

Ezen én is sokat gondolkodtam. Amikor eljöttem, megnyílt előttem a világ, új helyet, nyelvet, életformát választhattam. De az alapokat Magyarországnak köszönhetem. Ha az itteniekhez hasonlítom magam, ők kényelemben nőttek fel, de nincs meg az az élettapasztalatuk, ami nekem, ők nem mentek át azokon a nehézségeken, amelyek nekem erőt adtak. Mert nemcsak országot, hanem földrészt is váltottam, ám itt sosem kerültem teljesen egy szintre a helyiekkel. Újrakezdeni felnőttként, megváltoztatva a nyelvet, a körülményeket, amelyek közt felnőttem, kemény megpróbáltatás volt. De örülök annak, hogy itt kötöttem ki, és hogy mindezeken átmentem. Annak pedig pláne, hogy mindezeken magyarként mentem át, és meg is maradtam magyarnak.

Kiszakadni a mókuskerékből

Schmidt-Kovács Judit eredetileg terméktervező mérnök, korábban belsőépítészettel foglalkozott, a művészet pedig már egész kiskorától kezdve az élete része volt. Két évvel ezelőtt édesanya lett, sőt rögtön duplán, ugyanis egypetéjű ikerfiai születtek.

„Az ikrek születése után szükségem volt arra, hogy visszanyúljak valami olyan tevékenységhez, amely korábban is az életem része volt, és ezáltal ne anyaként, hanem szimplán Juditként funkcionáljak” – mesél a kezdetekről a harmincas évei elején járó anyuka, aki az első hónapokban a gyerekek fotói alapján kezdett el rajzolni.

„Nagyon megterhelő és sokkoló volt az elején az ikrekkel.

Nem így képzeli el az ember az anyaságot. Arra gondol, hogy milyen cukik lesznek, milyen jó lesz otthon babázni, a valóság pedig azért eléggé arcul tud csapni.

A rajzolás kellett ahhoz, hogy kiszakadjak a mókuskerékből, és feltöltődjek” – folytatja.

„Okostelefonon kezdtem el rajzolni, mert két egyhónapos baba mellett esélytelen volt, hogy papírt, ceruzát vegyek elő, pláne, hogy számítógép elé üljek. A telefonom viszont mindig nálam volt, ha a szobájukban ültem, akkor is tudtam rajzolni. Először sima érintős ceruzával egy ingyenes applikáción. Amikor a férjem látta, hogy kell a rajzolás a lelkemnek, kaptam tőle egy tabletet. Ezen alkotok most.”

Kép

Schmidt-Kovács Judit - Fotó: Gulyás Péter

„Anyának lenni nehéz”

Mit csinál az anya, amikor alszanak a gyerekek? Elképzelés: takarít, főz, hajtogat. Valóság: ül a kanapén, és kávézik. Ezzel, az első vicces rajzzal indult el a rajzolomacsaladom. Ekkor félévesek voltak az ikrek.

Azóta sok idő eltelt, a rajzolomacsaladom is kinőtte magát, az ikrek is megnőttek. Bálint és Máté augusztusban ünnepelték kétéves szülinapjukat, a családi mindennapok pedig bőven szolgálnak témával az anyukájuknak.

„Van olyan időszak, amikor egyszerre több téma is eszembe jut, máskor a férjem mondja, hogy ez milyen vicces, le kéne rajzolnom. De az elmúlt egy évben minden hétre jutott valami, ami jó alapanyag volt” – mondja.

„Ikres vagy nem ikres, anyának lenni nehéz. Szerintem nincs különbség az ikres vagy a többgyermekes anyaság nehézségi szintje között, a két verzió csupán más kihívásokat rejt magában. Én sosem fogom megtudni, milyen nem ikres szülőnek lenni, csak azt tudom, hogy ez most még nagyon-nagyon nem egyszerű” – szögezi le Judit, aki a rajzokat a fiúknak is megmutatja, ám őket egyelőre még jobban érdekli a toll, mint az, amit az anyukájuk azzal készít.

Régen és most

Az anyaság mindent megváltoztat. Máshogy alszol, máshogy eszel, máshogy vásárolsz… Máshogy létezel, mint régebben. A rajzolomacsaladom mindezt őszinte humorral, iróniával ábrázolja. Az egyik rajzon például az anyuka épp elkéredzkedik a saját édesanyjától, hogy a férjével kettesben lehessenek.
Régen: Anyuci! Peti a suliból elhívott moziba. Elmehetek? Hazaérek 10-re!
Most: Anyuci! A férjemmel kettesben elmehetünk valahova szombaton? Hazaérünk este 7-re!

 

 

 

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Schmidt-Kovács Judit (@rajzolomacsaladom) által megosztott bejegyzés

„Ez pontosan így történt nálunk” – meséli nevetve.

Mint mondja, ő a szerencsések közé tartozik, ugyanis van segítsége: anyósa minden hétköznap munka után átjön hozzájuk. Ilyenkor vagy napközben, alvásidőben, esetleg esti fektetés után van ideje alkotni.

Rajzain a kakaóscsiga-hajú – vagy ahogy Judit hívja, a gyes-kontyos – anyakarakter állandó szereplő.

„De minden egyes alkalommal újra és újra meg kell rajzolni” – avat be a részletekbe. „Emlékezetes számomra a törlőkendős rajz is. Az ember mindig próbál kihúzni egyet a tasakból, de úgy van összerakva, hogy mindig kijön egyszerre tíz. Viszont, ha a gyerek húzza ki, akkor ő egyesével ki tudja húzni az összeset” – mond egy példát.

 

 

 

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Schmidt-Kovács Judit (@rajzolomacsaladom) által megosztott bejegyzés

„Nem lenne jó egyedül megöregedni”

Judit szerint az anyaság nehézségeiről beszélni kell, de nem mindegy, hogyan.

„Ez veszélyes terep, mert eleve alacsony a gyermekvállalási kedv. Ha az anyaság negatívumait még jobban kihangsúlyozzuk, lehet, hogy még inkább csökken a lelkesedés. Ugyanakkor nyilván kell róla beszélni, mert ha csak akkor szembesülsz a nehézségekkel, amikor már ott a gyerek, akkor nincs visszaút.”

„Valahol a kettő között lenne az ideális megoldás” – fogalmaz.

„A Nemakarokbeleszólni oldal alapítói is elkezdtek az anyaság árnyoldalairól kommunikálni. Az egyikük, Fancsikai Eszter teljesen őszintén beszélt erről, és most, amikor a második gyermekét várja, nagyon sokan bántják a kommentekben, hogy akkor minek vállalt másodikat. Ez szerintem nem fair” – hangsúlyozza Judit. „Amikor az ikreket vártuk, az elején mi is megkaptuk a barátoktól, hogy milyen nehéz lesz majd velük, de most, hogy már kétévesek, azt látom, talán ők is szívesen lennének a helyünkben. Azért mindenki belegondol abba, hogy nem lenne jó egyedül megöregedni, kivel ünnepelnéd a karácsonyt nyugdíjasként” – veti fel.

Sorsközösséget hoz létre

A rajzolomacsaladom-hoz hasonló kezdeményezések külföldön is szép számmal vannak. Az ausztrál Paula Kuka Common Wild néven gyárt hasonló tartalmat. A Mom is drawing egy dél-kaliforniai illusztrátor édesanya ötletéből jött létre. A kétgyermekes holland Natasha Sena Heartilyart néven hozta létra a saját oldalát, ő inspirálta leginkább Juditot arra, hogy belevágjon a rajzolomacsaladom-ba. 

A rajzolomacsaladom Insta-oldalt már több mint 7200-an követik. „Az oldal sikere abban rejlik, hogy egy anyai sorsközösséget hoz létre. Ezeken a nehézségeken mindenki átesik.”

„Az én életemet is rajzolod” – ilyen visszajelzések is érkeztek már” – mondja az ötletgazda.

Apukák is írtak, hogy az ő szemszögükből is meg kellene rajzolni a családi pillanatokat. De, mint Judit mondja, ő akkor hiteles, ha azt rajzolja, amit ő átél, érez. „Régebben készítettem egy apukás rajzot, a lényege az volt, hogy az apa ne is lélegezzen, maradjon csöndben, miközben a gyerekek alszanak. Tudom, hogy annak idején, amikor picik voltak a gyerekek, a férjemet nagyon bántotta, ha ilyesmit mondtam neki” – emlékszik vissza.

Judit célja, hogy a rajzok minél több anyukához eljussanak, mosolyt csaljanak az arcokra, és segítsenek átvészelni a mindennapi nehézségeket. „Tudom, nekem is mennyit számított annak idején, hogy inkább csak legyintsek egy-egy dologra” – mondja.

Az oldalnak köszönhetően Judit több kisgyerekes anyával is jóban lett. Például az Anyamajom blog készítőjével, illetve így ismerte meg a benkakonyvek alapítóját is, aki szintén ikres anyuka. 

„Anyagi hasznot még nem hozott a rajzolás, de nem is ezért kezdtem el, hanem hogy támogatást nyerjek a mindennapokhoz. Ez egy őszinte oldal, ami semmi mást nem akar, csak kiadni a feszültséget, és közösséget építeni. Hosszú távon jó lenne elérni, hogy ez lehessen a munkám. Ez az igazi nagy vágyam” – teszi hozzá.

A film az 1920-as évek közepére, Alaszkába repít vissza minket, főszereplője egy szánhúzó kutya, Togo, aki több mint 400 kilométert tett meg fogatával az alaszkai hidegben annak érdekében, hogy a diftéria elleni szérummal emberi életeket mentsen.

Az első jelenetben rögtön őt és a gazdáját látjuk, utóbbi a beesett arcú, mord Sheppala (Willem Dafoe), aki szánhúzó kutyáit instruálja, s aki a faluba érve kapja a hírt: kitört a diftériajárvány, s bár van ellenszere, 600 mérföldre kell utazni érte. A férfi csak hosszas töprengés után vállalja, hogy elhozza szánhúzó kutyáival az ellenszérumot.

„Kibírsz még egy utat, Pupák!” – mondja a 12 éves Togónak, s hozzáteszi: „Durva lesz. Nem felejtjük el hamar” – s egyaránt gondol a saját megpróbáltatásukra és a járványra.

 A férfi felesége, Constance nagyon félti Togót a kimerüléstől, mint kiderül, nem alaptalanul, ugyanis a kutya kölyökkorában sokat betegeskedett. Sheppala éppen emiatt eleinte nem is tartotta alkalmasnak az ebet a munkára, ráadásul a temperamentuma is folyamatosan bosszantotta. Togo rendszeresen rosszalkodott, elterelte a többi kutya figyelmét, kitört a kenneljéből, s megtámadta a vezérkutyát is. Egy alkalommal egy nála jóval testesebb malamutnak is nekiment, de ő húzta a rövidebbet. Miután sérüléseiből felépült, nem támadott többször. „Ők állatok, munkakutyák, nem ölebek, nem a barátaink!” – figyelmezteti feleségét egy ízben a férfi, de mint az a filmből kiderül, Togónak ő sem tud ellenállni.

Már nyolc hónaposan bizonyított gazdájának

Kapcsolatuk alakulását flashback-jelenetekből ismerjük meg, szemtanúi lehetünk, amikor Togo nyolc hónapos korában észrevétlenül a fogat után ered, és az éjszakát Sheppala kabinja mellett tölti, aki csak másnap reggel veszi észre, hogy Togo is velük van.

A férfi nem tud mást tenni, mint befogni őt is a csapatba, Togo pedig meghálálja a bizalmat: remekül teljesít, olyannyira, hogy első munkanapján 120 kilométert fut a szánnal, ami kezdő kutyához képest bámulatos, soha nem látott teljesítmény.

Sheppala ezután született tehetségnek nevezi, és a fogat elejére teszi őt, a másik vezér, Russky mellé. Folyamatosan gyakorol vele, és versenyeken is indítja, az évek során pedig Togo lesz a legféltettebb kincse – őszinte és feltétlen szeretet bontakozik ki kettejük között a zord, rideg, mégis lenyűgöző alaszkai tájon.

Ami a diftériajárványt illeti: Sheppala a leghosszabb és legveszélyesebb szakaszon viszi az oltóanyagot kutyáival. Hatalmas viharokon és úszó jégtáblákon át haladnak elképesztő sebességgel. A megszokott táv 40 mérföld volt akkoriban a kutyafogathajtók között, ők azonban 300 mérföldet tesznek meg. Egyébként a forgatásra való felkészülés és maga a forgatás is feladta a leckét Dafoe-nak: nagy hidegben kellett több napot töltenie, ami – és ezt többször nyilatkozta is – fizikailag rendkívül megterhelő volt számára.

Togo és Balto

A filmet Ericson Core rendezte Tom Flynn forgatókönyvéből, a csodaszép tájfelvételek is a rendező munkáját dicsérik. Az alkotók valódi kutyákkal forgattak, és ez hitelesen adja vissza az igazi sztorit (bár akinek a szeme rááll a CGI-elemekre, annak bőven lesz jegyzetelnivalója).

A filmben a hős kutyát egy Diesel nevű eb játssza, aki Togo 14. generációs leszármazottja a valóságban. Sheppala elmondása szerint soha egy kutya sem ért fel Togóhoz, még a híres Balto sem, aki szintén az ő tenyészetében látta meg a napvilágot.

Baltónak 1925 decemberében szobrot állítottak a Central Parkban, életéről pedig mesefilmet készítettek 1995-ben. Balto 1933 márciusában hunyt el, testét a Clevelandi Természettudományi Múzeumban állították ki, míg Togo 1929 decemberében távozott az örök vadászmezőkre. Őt a Time magazin a történelem leghősiesebb kutyájává választotta.

Kép

Leonhard Seppala – Forrás: Wikipedia

A huskyk a legfejlettebb technikát is túlszárnyalják

A szánhúzó kutyák legtöbbje husky, szibériai husky vagy husky-keverék. Teherszállításra is használják őket mind a mai napig, például Grönlandon. Ma már kevés kutya űzi eredeti hivatását, de a sarkvidéki expedíciókban pótolhatatlanok, mivel a legfejlettebb technikát is túlszárnyalják finom ösztöneikkel. Megérzik a jegesmedvék közeledtét, megtalálják a legbiztonságosabb utat a vastag hótakaró alatt. Atletikusak, mozgékonyak, gyorsak, ezért lelkes, energikus gazdival jönnek ki a legjobban, olyannal, aki biztosítja nekik a sok mozgást, játékot és törődést. Nem árt tisztában lenni azonban azzal, hogy a szibériai husky imád ásni, vagyis teljesen más elképzelései vannak a kertrendezésről, mint az embernek. Az idegen macskát és a baromfikat zsákmánynak tekinti, és élvezettel kergeti. Természetes ösztöne a rohangálás, ezért nem ajánlott a forgalmas belvárosban sétáltatni.

Ahogy Panyi Zita kutyaviselkedés-terapeuta nyilatkozta korábban a Képmásnak: a kutya szőrös testbe született csodálatos kis lélek – ezt a Togo is megerősíti. Helye van a legjobb kutyás filmek között, még azoknak is jó szívvel ajánljuk, akik nem kifejezetten kutyapártiak.

A rendezvény célja, hogy újabb ízelítőt nyújtson kultúránk szakrális kincseiből, prezentálva a nagy magyar művészek és a reményteljes fiatal tehetségek előadásait, alkotásait.

A kiemelt programok szereplői többek között: a Gemma énekegyüttes, a Klukon Edit, Ránki Dezső házaspár és Fülöp fiuk, Bogányi Gergely, Fassang László, Lackfi János, Szabó T. Anna, a Szent Efrém Férfikar és a 25 éves Misztrál Együttes.

Az idei fesztivál sok különlegességet tartogat. A legújabb és máris világhírűvé vált magyar koncerthelyszín, a Magyar Zene Háza ad például helyet a tehetséges ifjú zongoraművész, Ránki Fülöp előadásának, aki Kodály Zoltán ritkán hallható, összes zongorára írott művét játssza el a zeneszerző születésének 140. évfordulója alkalmából.

Először lép fel a fesztiválon a fiatal Jazzation Acapella együttes és a patinás Makám zenekar. Kokas Katalin és Kelemen Barnabás is első alkalommal szerepel a rendezvényen zenekari koncerten, az Anima Musicae kamarazenekarral. Lackfi János irodalmi estjén most először Dorottya lánya énekel, Bogányi Gergely pedig testvérével, Bogányi Bernadett fuvolaművésszel játssza el a saját szerzeményét. Sok év után két korábbi fellépőt is újra láthatunk-hallhatunk: Juhász Róza színművészt és Konyicska Renáta zongoraművészt.

Szeptember 20–24. között a már hagyományossá vált négy ökumenikus Keresztkoncert mindegyikén egy-egy mű ősbemutatója tekinthető meg.

Ezzel a gesztussal a szervezők négy felekezetben is a szakralitás mai létjogosultságát hangsúlyozzák. E művek  Bogányi Gergely, Tasi Csaba, Kecskés D. Balázs és Bubnó Tamás szerzeményei.

Szeptember 19-én  Képmás-est is lesz a rendezvény keretében, amely során Az imposztor című rövidfilmet vetítjük. Utána Dr. Versegi Beáta Mária teológus, coach, szupervizor és Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, író, költő, a Párbeszéd Háza igazgatója lesz Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztőjének beszélgetőtársa. Bővebb információ itt olvasható.

Kép

Kép: kepmas.hu

A helyszínekhez az új épületbe költözött Néprajzi Múzeum is csatlakozott. Az új művészek között bemutatkozik a világhírű, Franciaországban élő magyar szobrászművész, a Szent István Bazilika altemplomában kiállító Maria de Faykod, akinek a Lourdes-ban álló „A feltámadás keresztútja" című alkotássorozata nagyméretű fotói lesznek kiállítva, ezeket a művésznő maga készítette.

A szervezőcsapat még 2021-ben az Eucharisztikus Kongresszusra álmodta meg a magyar szenteket, boldogokat és tiszteletre méltó személyeket ábrázoló szabadtéri kiállítását. Idén ismét bemutatják a kiállítást a Budai Várban, a Magdolna-torony előtti téren. Ez a kiállítás már augusztus 26-tól szeptember 26-ig a nap bármely időszakában megtekinthető. A kiállításhoz kapcsolódva szeptember 11-én 11 órakor a 4 Akkord Show Kórus fellépésével tervezik az Ars Sacra Fesztivált beharangozni, népszerűsíteni.

A fesztivál ünnepélyes megnyitója szeptember 16-án 15 órakor lesz a Magyar Nemzeti Múzeumban.

355 programra kerül sor országszerte 11 műfajban, 72 településen, ebből három helyszín Erdélyben lesz. Összesen 117 templom nyitja meg kapuit. A zene, az irodalom és a képzőművészet világában ismét új dimenziókat fedezhetünk fel, s a szakrális művészetek üzenete akár további életünk útmutatójává is válhat.

A család volt számára a legnagyobb érték, mindennél többre becsülte, szülei válása hatására ugyanis elvesztette biztonságérzetét az életben és bizalmát a férfiak felé. Hatévesen apja minden előzmény nélkül elhagyta őt és a családját. „Egy nap egyszer csak elment. Édesanyám azt mondta, üzleti útra megy, de sosem tért vissza… Anyukám nem tudta abbahagyni a sírást. Próbáltam mellette lenni, de gyerekként nem értettem, mi történik pontosan.” Később, a ’60-as években felkereste édesapját, rendezték a kapcsolatukat, és Audrey elvárások nélkül, anyagilag is támogatta őt egészen a halálálig.

Párkapcsolataira gyermekkori élményei azonban rányomták bélyegüket. Karrierjében a tökéletesség és az előkelőség dominált, a színfalak mögött viszont ő maga törékeny, sebezhető személyiség volt. Az apja által okozott sebtől sosem tudott szabadulni.

Legidősebb unokája, Emma Ferrer szerint a nagymamája sikerei titka paradox módon a szomorúságában rejlett – abban, ahogy ezt az érzést a filmjeibe is képes volt belevinni.

Egy kalandos, sikeres, ám fájdalmas út kezdete

1952-ben, a Római vakáció forgatása idején – később ezzel a filmmel Hepburn elnyerte a legjobb női alakításért járó Oscar-díjat – egy vagyonos és előkelő angol férfival, Lord James Hansonnal készült összekötni az életét. Zoe Fontana tervezte az esküvői ruháját, amely törékeny alkatára tökéletesen illeszkedett. Az esküvőre azonban végül nem került sor, az utolsó pillanatban lefújták. Indokként a felek akkori életvitelüket jelölték meg, mondván, azt nehezen tudták volna összeegyeztetni a házasélettel. A színésznőt munkája Hollywoodhoz kötötte, ahol színpadoktól filmforgatásokig járt, míg James üzleti karrierje miatt a legtöbb idejét Angliában és Kanadában töltötte. Audrey a tervező engedélyével ikonikus ruháját elajándékozta egy szegény itáliai lánynak, aki nem engedhetett volna meg magának hasonló ruhakölteményt.

A jegyesség felbontásában az is szerepet játszhatott, hogy Hepburn és a Római vakáció másik főszereplője, Gregory Peck egymásba szerettek, ám Peck nős volt, így valódi kapcsolat nem alakulhatott ki köztük.

Peck későbbi nyilatkozataiból kicsengett, talán sajnálta, hogy így döntöttek, mert nem sokkal később a házassága amúgy is tönkrement… Annyi bizonyos: kettejüket egész életükben nagy szeretet és barátság fűzte össze.

Kép

Audrey Hepburn és Gregory Peck a Római vakáció egyik jelenetében

Boldog-szomorú másfél évtized

Egy évvel a Római vakáció bemutatása és nagy sikere után Gregory Peck egy partin bemutatta Audrey-t későbbi jövendőbelijének, a nála 12 évvel idősebb, már kétszer elvált Mel Ferrernek. 1954. szeptember 25-én a legnagyobb titokban egy meghitt ceremónián össze is házasodtak. Az esküvőre csak a legközelebbi barátokat hívták meg, akiknek még a pontos címet sem adták meg – minden vendégért külön autót küldtek, s a helyszínre szállították őket. A következő években viszont hiába ívelt felfelé Audrey karrierje, a magánéletét elárasztotta a keserű fájdalom. A Ferrerrel közös életük során négyszer elvetélt, egyszer halva szülte meg gyermekét egy baleset következtében, amikor a Kitaszítva című film forgatása során leesett a lóról. A sok fájdalom és veszteség megterhelte a kapcsolatukat.

1960-ban végre világra hozta első élő gyermekét, Sean Hepburn Ferrert.

Úgy érezte, Sean születésével értelmet nyert az élete.

Ebben az időszakban kevesebb filmforgatást is vállalt, mert minden idejét az anyai örömök megélésének szentelte. A boldog pillanatokat azonban beárnyékolta a romlásnak indult házassága: férje hűtlenségének jeleit már egészen korán tapasztalta, s mindezt ő is más férfiak karjaiban próbálta feldolgozni.

Megcsalások vagy menekülések?

„A romantikus szerelem mindennél erősebben táplálja bennünk a teljesség iránti vágyat” – vallotta Hepburn, s mivel ezt a teljességet a házasságában nem lelte meg, szeretők társaságában próbálta csökkenteni a hiányérzetét.

1954-ben főszerepet kapott a Sabrina című filmben, William Holden oldalán. A forgatás során a két színész közel került egymáshoz, Audrey Holdent a „legjóképűbb férfiként” jellemezte, akivel valaha találkozott. Kapcsolatuk azonban tele volt bonyodalommal, hiszen mindkettőjüknek családja volt. A közös életet állítólag komolyan tervezték, egészen addig, amíg ki nem derült: Holden vazektómiát végeztetett magán, így nem lehetett gyermeke. Audrey végett vetett a kapcsolatnak, mert bár szerette a férfit, a gyermek iránti vágya felülírta a szerelmét. Majdnem 10 évvel később, 1964-ben találkoztak újra, amikor főszerepet alakítottak a Párizsi mesék című filmben. Holden a Daily Mailnek adott interjújában őszintén beszélt érzéseiről: „Emlékszem, amikor a Párizsi mesék forgatása kapcsán megérkeztem az Orly reptérre. Hallottam lépteim visszhangját a folyosón, mint egy elítélt az utolsó sétáján. Rájöttem, hogy foglalkoznom kell az alkoholproblémámmal, és azzal is, hogy újra találkozni fogok Audrey-val. Nem tudtam, hogyan fogok megbirkózni mindezzel.”

A forgatás alatt még egyszer utoljára megpróbálta elnyerni a színésznő szívét, Audrey azonban visszautasította őt.

1956-ban a Háború és béke című filmben a mozinézők együtt láthatták az „álompárt”, Audrey Hepburnt és férjét, Mel Ferrert. Itt még úgy tűnt, a házasságuk menthető, mert mindketten megbánták félrelépéseiket, lehet még közös jövőjük. Audrey legalábbis ebben bízott, férje azonban nem osztozott e törekvésében. Hepburn az Egy apáca történetén dolgozott, ahol vonzalom ébredt köztük a forgatókönyvíróval, Robert Anders-szel, de nem akart kapcsolatba bonyolódni vele, éppen a házasélete megmentése miatt. Ez akkor változott meg, amikor fülébe jutott férje újbóli hűtlensége, amelyet mégis ezzel a futó viszonnyal próbált kompenzálni. Házassága végül 1968 novemberében, 14 év után ért véget. Amikor közös fiúk, Sean idősebb lett, így emlékezett vissza szülei válására: „Apám nehéz eset volt, nagy igényeket támasztott. Aztán örök életében bánta, hogy elvesztette ezt a kapcsolatot.”

Kép

Hepburn és Mel Ferrer fiukkal, Seannal – Forrás: Profimedia

Újabb remények

Nem sokkal a válás után egy mediterrán hajókiránduláson Audrey megismerkedett az itáliai származású pszichiáter-neurológus Andrea Dottival.

Egy évvel később, 1969. január 18-án feleségül ment hozzá, majd Rómába költöztek. Négy hónappal az esküvő után Hepburn állapotos lett, és 1970. február 8-án életet adott második gyermekének, Luca Dottinak.

Nagy boldogságot jelentett ez számára, s elhatározta, hogy visszavonul egy időre Hollywoodtól, és csak a családjára összpontosítja a figyelmét.

Sajnos azonban ez a házassága sem úgy alakult, ahogy szerette volna: férjének más elképzelései voltak a hűségről, illetve egy újabb vetélés is beárnyékolta az életüket.

Helena Coan, az Audrey című dokumentumfilm rendezője mély kutatásokkal tárta fel e házasság részleteit. Számos film- és hangfelvételt elemzett, s olyan emberekkel készített interjúkat, akik közelről ismerték a párt. Munkája nem volt hiábavaló, ezek az emberek ugyanis Audrey férjét csaknem 200 különböző nővel boronálták össze (az esetek egy része feltehetően nem viszony, csak valamiféle flört volt). Egy beszélgetős műsorban a színésznő férje kapcsán kifejtette, hogy „az orvosok jók a betegeikhez, de sosem akarnak a családjukkal foglalkozni”. 1982-ben aztán a válás mellett döntöttek, persze a házasság valójában már régen megszűnt.

Audrey Hepburn és második férje, Andrea Dotti – Forrás: Profimedia

Még egy hiánypótló románc

Mivel Andrea Dotti mellett sem élhette meg a biztonságot és a teljességet, az igaz szerelem illúziójának Hepburn a továbbiakban sem tudott ellenállni. A Vérvonal forgatása alatt, 1979-ben megismerte Ben Gazzarát. Kiderült, hogy mindketten boldogtalan házasságban élnek, így egymásban próbáltak gyógyírt találni. Gazzara szavaival: „Audrey sérült és boldogtalan volt a házasságában. Én szintén sérült és boldogtalan voltam. Vigaszt nyújtottunk egymásnak, és a végén egymásba szerettünk.” Ebből sem lett azonban tartós kapcsolat, miután a forgatás befejeződött, mindketten visszatértek – akkor már romos – házasságukba.

Ezek után Hepburn visszavonult a színészettől, és az UNICEF-nek szentelte életét. 1988-ban az ENSZ Gyermeksegélyezési Alapjának jószolgálati nagykövete lett.

Az igaz szerelem későn, de megérkezett

A művésznő 1980-ban találta meg új párját, Robert Wolders-t. Egy interjúban úgy emlékezett ezekre az évekre, mint élete legboldogabb időszakára. Roberttel közösen az UNICEF kötelékében bejárták a világot, segítve a rászoruló gyerekeket. Sosem házasodtak össze, amiben szerepet játszhattak Audrey korábbi rossz tapasztalatai. 1992-ben, egyik utazása során azonban Audrey alhasi fájdalmakkal küzdött. Az orvosi vizsgálatok eredményei nem voltak kecsegtetők, ezért Los Angelesbe utazott, ahol laparoszkópos műtéttel kiderítették, hogy bélrákja van. Kemoterápiával és a daganat eltávolításával próbálták meggyógyítani, de a szervezetében akkorra már annyi áttét alakult ki, hogy nem tudták megmenteni az életét, s 1993-ban, 63 évesen elhunyt. „Az emberek azt mondják, a fájdalom idővel enyhül. Ez nem igaz…” – nyilatkozott Robert Audrey elvesztéséről, majd arra törekedett, hogy szerelme szellemiségét az UNICEF-en belül is megőrizze. 2002-ben a szervezet bronzszobrot készíttetett Hepburn tiszteletére, amely egy nőt ábrázol gyermekkel a kezében, a címe: „Audrey szelleme”.

Források:

• https://www.weddingetc.co.za/the-dramatic-love-life-of-audrey-hepburn/
• https://www.theguardian.com/culture/2020/nov/15/the-best-kept-secret-about-audrey-hepburn-is-that-she-was-so-sad
• https://www.harpersbazaar.com/celebrity/latest/a10002427/audrey-hepburn-love-life-timeline/
• https://www.citatum.hu/szerzo/Audrey_Hepburn/2
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Audrey_Hepburn#cite_note-10
• https://www.youtube.com/watch?v=juGZaHPwUaU

Mint mondják, manapság kevesebb a felelős gazdi, mint a kitett, kóbor macska. Éppen ezért lett a 2021-ben létrehozott Safi Cicamenedék Alapítvány fő célkitűzése a gazdátlan macskák számának csökkentése, amit a megelőzés humánus eszközével, az ivartalanítással segítenek a civil munkájuk mellett, szabadidejükben.

Ha örökbe szeretnék fogadni egy cicát, most nagy bajban lennék, ugyanis ennyi bújós szépség közül meglehetősen nehezen tudnék választani. A ti szívetekhez melyik mancsos áll a legközelebb?

István: Én nagyon szeretem a főgengsztert, a fekete Gúnárt. Vérömleny volt a fülében, meg kellett műteni, de mivel eléggé akaratos, leszedte a védőgallért, piszkálta a fülét. Így lett birkózófüle.

Ildikó: Az én egyik nagy kedvencem Hael, aki korábban parvovírusban szenvedett, ami igen fertőző és akár halált okozó vírusos megbetegedés. Gyöngyösről mentettük, sokat küzdöttünk érte. Meggyógyult, de maradt vissza egy kis idegrendszeri defekt, amitől a mozgása nem teljesen koordinált.

István:

Földszintes macskának is szoktuk nevezni, ugyanis a koordinálatlansága miatt nem ugrik fel a bútorokra.

A mentett cicák mellett – akikről nemsoká beszélgetünk – több sajátotok is van. Melyikőtök hány cicát hozott a házasságba?

István: Ildinek volt régebben egy kutyusa, de cicája egy sem.

Ildikó: Akkor mi még nem ismertük egymást.

István: Nekem is volt kutyám gyerekkoromban, sőt, mi alapvetően kutyapártiak voltunk.

Ildikó: Aztán a fiam elkezdte mondogatni, hogy „jó, jó, nektek van két kutyátok, hozzám viszont egyik sem húz igazán, úgyhogy szeretnék egy macskát!”. Egy kertészetben találtuk neki Maffia cicát, aki ma már 12 éves. Később István Tiszaújvárosból kezdte el begyűjteni a kóbor cicákat, ő ugyanis onnan származik.

Az állatok iránti szeretet mellett még mi volt nektek szimpatikus és szerethető egymásban már a megismerkedéskor?

Ildikó: Szeretem, hogy kettőnk közül István az észszerű fék. Én inkább hűbelebalázsként megyek előre, kitartok a céljaim mellett, akkor is, ha néha falakba ütközöm.

István: Nekem pont ez az eltökéltség tetszett mindig Ildikóban. Amit a fejébe vesz, azt rendszerint végrehajtja. Amikor meg beletörik egy kicsit a bicskája valamibe, akkor itt vagyok én, hogy segítsek neki.

Ildikó: Már a kezdetekkor elmondtam Istvánnak, hogy én nem az a nő leszek, aki mindenre bólogatni fog.

Nyitottan állok az ő verziójához is, de fontos, hogy legyen verziója.

Hogy mondjon, javasoljon valami olyat, ami adott esetben jobb ötlet, mint az enyém. És jól működünk így.

Kép

István és Ildikó egy-egy kedvencükkel – Fotó: Safi Cicamenedék Alapítvány

Ki vigyáz erre a sok cicára és a két kutyusra, amikor például elutaztok?

Ildikó: Ó, mi ezt nagyon egyszerűen és praktikusan oldjuk meg: nem utazunk el.

István: Azért volt, hogy sikerült ellógnunk pár napra, akkor Ildi anyukájáék vigyáztak rájuk.

Ildikó: Kétszer voltunk nyaralni, mióta együtt vagyunk. Vannak terveink jövőre, mert jó volna egy picit feltöltődni, de egy utazást nálunk komoly logisztika fog megelőzni.

István: Volt, hogy karácsonykor is cicát mentettünk, egy csontsovány, macskának kinéző teremtményt. Gyakorlatilag le volt rohadva a szőre. Nagyon úgy tűnt, hogy az utolsókat rúgja szegény.

Ildikó: Le kellett mosni, borotválni, de aztán minden nap erősödött, és csodaszép lett.

Surprise-nak neveztük el. Később jelentkezett érte végleges gazdi, és bár örömmel adtuk neki, nagyon nehezen engedtük el, mert borzasztóan megszerettük.

Sosem éreztétek úgy, hogy az állatok társaságában lenni számotokra egyfajta „menekülés” is? Menekülés a világtól, amely főleg mostanában meglehetősen agresszív, és az emberektől, akik közül sokan elkeseredettek és pesszimisták.

Ildikó: Egy élelmiszerboltot és egy nemzeti dohányboltot üzemeltetünk, tehát abból, amiket említesz, épp eleget tapasztalunk ahhoz, hogy a nap végén siessünk haza a cicáinkhoz, kutyusainkhoz. A pesszimizmus még valahol rendben van, mi inkább a rosszindulattal nem tudunk mit kezdeni. Elfogadjuk, hogy ez van, de a mi értékrendünk nem ilyen. Számunkra természetes, hogy akkor is segítünk, amikor nem jár érte fizetség. Távol áll tőlünk az önfényezés – ezen az interjún is sokat töprengtünk, mert egyáltalán nem vagyunk magamutogatók –, de a Cicamenedék esetében is a jó ügy és a szeretet hajt bennünket. Mindig igyekszünk magunkon kívülre is nézni.

Miért épp a Safi nevet viseli az alapítványotok?

Ildikó: Tizenkét éve egy parkolóban találtunk egy fekete kiscicát. Először csak enni adtunk neki, aztán annyira megsajnáltuk, és megtetszett nekünk, hogy hazavittük Kistarcsára. Akkoriban még ott éltünk.

István:

Három-négy napig csak a kertben volt, aztán megmutattuk neki a házat, mire ő besétált, és fél évig ki sem ment.

Ildikó: Safinak neveztük el. Tavaly ment el. Kiderült, hogy nemcsak pajzsmirigybeteg volt, hanem béldaganattal is küzdött. Mindent megtettünk érte, de végül el kellett engednünk. Az ő tiszteletére lett az Alapítványunk neve is Safi.

István: De a befogadott macskák akkortól kerülhettek nagyobb számban hozzánk, amikor beköltöztünk ebbe a nagytarcsai házba.

Ildikó: Nagytarcsán valahogy mágnesként vonzzuk a kitett cicákat. Az első macsekok kint és bent is lehettek, vagyis töredelmesen bevalljuk, hogy mi sem voltunk mindig száz százalékban felelős állattartók. Nem tudtuk, hogy a bent tartott cicák élettartama hosszabb lehet pusztán attól, hogy bent tartjuk őket, holott logikus, hiszen nem szednek össze betegségeket, nem üti el őket autó…

Kép

Fotó: Safi Cicamenedék Alapítvány

Jelenleg 26 végleges otthonra váró cicának viselitek gondját. Az ivartalaníttatást ti intézitek, de az oltatás és a chip beültetése már az örökbefogadó gazdi feladata?

Ildikó: A kötelező oltásokat egészen addig mi intézzük, amíg nem jelentkeznek az örökbefogadók. Nálunk minden cica oltva, féregtelenítve van, és a chipről is gondoskodunk – rendszeresen járunk tehát állatorvoshoz velük.

Mi az a tulajdonság az állatokban, amit nekünk, embereknek sem ártana elsajátítanunk?

István: Az alkalmazkodási képesség. A macskák szó szerint bárkihez tudnak alkalmazkodni. Egyébként az sem igaz, hogy érdekből vannak az emberrel.

Ha megkapják a megfelelő törődést, eszükbe nem jut elkóborolni.

Ildikó: Mi szerintem szélsőséges példa vagyunk, mert nálunk olyan szinten megkapnak mindent a gyógyszertől a törődésen át az ápolásig és az eledelig, hogy vannak esték, amikor rádöbbenünk: a mi hűtőnk ellenben üres. (nevet)

Elfelejtetek abból a boltból élelmet hazahozni, amit ti működtettek?!

Ildikó: Igen. A nagy pörgésben kimegy a fejünkből.

Az egyik unokatestvérem gyerekként elképesztően tudta kínozni az állatokat. Szerintetek mi (lenne) az első és legfontosabb dolog, amit jó, ha egy kisgyereknek megtanítunk, mielőtt állatok közelébe kerül?

Ildikó: Nálunk a fiam nagyon korán találkozott állatokkal, együtt is aludt a kutyusával, zsigerből jött neki a szeretetteljes kapcsolódás, ösztönösen érezte, és persze tőlem is látta, milyen felelősséggel jár együtt élni egy kutyával vagy macskával.

István: A szülői példamutatás a legfontosabb, s hogy a gyerekek minél korábban tanuljanak az állatokról, a velük való kontaktusteremtésről. Ha kiskorban a szülő megmutatja, hogyan kell gondozni, megérinteni egy állatot, az már siker. Fontos megértetni a gyerekekkel, hogy a háziállatok tőlünk, emberektől, a szeretetünktől, a gondoskodásunktól, a figyelmünktől függnek, és ezzel soha, egyetlen embernek sem lenne szabad visszaélnie.

A Safi Cicamenedék Alapítvány jelmondata az Együtt a cicákért!, amely arra próbálja felhívni az emberek figyelmét, hogy ők maguk is rengeteget tehetnek a gazdátlan cicákért, és közös összefogással jelentős eredmények érhetők el annak érdekében, hogy a gazdátlan, nélkülöző cicák sorsa jobbá váljék. A Safi nonprofit szervezetként nagyrészt támogatók, segítők és adományozók hozzájárulásaival tudja fenntartani a cicákért végzett minőségi munkát, így minden anyagi, illetve tárgyi adományt hálásan fogadnak. Kapcsolatba lehet lépni velük a www.saficica.hu oldalon, valamint a Safi Cicamenedék Alapítvány Facebook-oldalán.

1. Megtörtént az, amiről a tanulni vágyó nők még ötven éve sem álmodhattak: 2010–2021 között hazánkban minden évben több nő nyert felvételt a felsőoktatásba, mint férfi. Így a 2022-es tanév őszi félévében a felsőoktatásban tanuló nők aránya már 54,55%. Az oklevéllel végzettek között – a férfi hallgatók lemorzsolódása miatt – még magasabb, mintegy 60% a nők aránya.

A 11 év adatait összesítve összesen 600 086 nő (55,3%) és 485 153 férfi (44,7%) nyert felvételt a felsőoktatásba, azaz összesen 114 933 fővel (10,6%-kal) több nő, mint férfi.

Tehát a számok azt mutatják, az oktatás terén nemcsak hogy megvalósult a nőjogi mozgalmak célja, az esélyegyenlőség, hanem már a nőknek lejt a pálya. Vajon jót tesz-e a társadalom egészének, ha újra növekedni kezd az oktatási esélyegyenlőtlenség, csak ezúttal a férfiak lesznek a kárvallottjai? Kell-e javítania a kormányzatnak és a civil mozgalmaknak a közép- és felsőoktatásba nehezített pályán be nem jutó fiúk esélyeit? Úgy tűnik, igen, és a közeljövőben ennek érdekében végre lépéseket is kell tenni, nem lenne hasznos megvárni a 90–10% arányt.

2. De mit is jelent az, hogy a férfiak számára nehezített a bejutás a közép- és felsőoktatásba? Például azt, hogy a közoktatási rendszer előnyben részesíti a nőkre inkább jellemző képességeket, emiatt sérülhet a nemek közti esélyegyenlőség – erre a következtetésre jutott az elemzés a kérdőíves felmérés alapján, amelyet 300 tanár és 400 szülő töltött ki.

A liberális irányultságú genderkutatók mindig a fejükhöz kapnak, ha elhangzik az, hogy „nőies és férfias tulajdonságok, képességek”. A gender studies képviselői többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy a biológiai adottságok vajmi kevéssé teszik különbözővé a két nem képviselőit, mert az eltérő viselkedés és képességek leginkább a szocializáció hatására, a kisgyerekkortól felénk irányuló elvárások miatt alakulnak ki. (Magam is fültanúja voltam, amikor egy neves szociológus egy konferencián a női és férfi agyműködés eltéréseiről előadó orvos-kutatónak szegezte véleményét: „Ez a biológiai megközelítés olyan divatjamúlt!”. Amire persze csak egyetlen válasz adható, amelyet az előadó udvariasan elhallgatott: „Lehet, hogy nem divatos, de ez a valóság.”)

A lányok és a fiúk intelligenciája, szellemi adottságai megegyeznek egymással, az átlag IQ-érték 100 pont.

A fiúk intelligenciaértékeinek eloszlási görbéjén azonban a szélső értékeknél több személy helyezkedik el, emiatt közöttük több a zseni és az értelmileg fogyatékos is. A lányok esetében nagyobb arányban fordulnak elő átlagos képességűek.

Nemzetközi kutatások alapján négy területen mutatható ki a két nem között különbség: verbális képességek, vizuális-térlátási képességek, matematikai képességek és agresszió – ezzel együtt sokkal több területen nincs értékelhető képességbeli különbség férfiak és nők nagy csoportja között. Ehhez képest meglepő, hogy szülők és tanárok mégis mennyire sztereotipikus tulajdonságokkal jellemzik ebben a felmérésben a lányokat és a fiúkat: a leginkább nőies tulajdonságoknak tartják az érzelmi, szociális érettséget; a szorgalmat; a szófogadást; a kézügyességet; a jó szóbeli és írásbeli kifejezőkészséget; a monotónia tűrését és a precizitást, pontosságot. Ezzel szemben a leginkább férfias tulajdonságoknak tarták a technikai-műszaki érzéket; a kockázatvállalást; az élénkséget, mozgékonyságot; a jó térlátást; a vállalkozószellemet és a jobb logikai képességet. Egyértelműen úgy értékelik a mai oktatási rendszert, hogy az a nőies tulajdonságokat díjazza, vagyis könnyebb érvényesülniük az iskolákban a lányoknak.

Bizonyosnak tekinthető, hogy a válaszadók a mai valóságban tapasztaltakat adták vissza. Túlzó sztereotípiák ezek? A lányoknak és fiúknak tulajdonított jellemző tulajdonságok pusztán a nevelés, a társadalmi elvárások következményei (ahogyan a genderkutatók vélik), vagy a biológiai adottságok érvényesülnek a nagyobb csoportmintákon (ahogyan inkább konzervatív kutatók érvelnek)?

Van-e létjogosultsága egyszerre mindkét álláspontnak, s milyen arányban?

Jó lenne végre szétszálazni és rendszerbe foglalni, mi az, amit tudunk a nemekre jellemzőnek tartott tulajdonságokról, például melyek azok, amelyek egy-egy agyterület működéséhez köthetők, melyek azok, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben fejleszthetők, milyen tulajdonságok örökletesek, mekkora a szerepe az öröklésben az epigenetikának, stb. Ehhez a társadalomtudósoknak és a természettudományos kutatóknak végre együtt kéne működniük, mert ha az egyik szakterület képviselői nem vesznek tudomást a másik kutatási eredményeiről (mert az „bezavar” ideologikus vagy evolúciós világképükbe), addig csak a ködöt szurkáljuk.

3. A poroszosnak nevezett iskolarendszer – amelyet eredetileg európai férfiak hoztak létre európai férfiak számára – mára nehezebben teljesíthetővé vált a fiúk számára.

Valószínűleg régen is csak a tekintélytisztelő, szorgalmas tanulók számára volt teljesíthető, a többiek könnyen kibuktak. Ám akkor erről még nemigen készítettek felmérést, most viszont a koedukáció ezt napvilágra hozta.

Ugyanakkor a tanulmány nem említi, hogy a mai felvételi rendszer kiskaput nyit a középiskolában nem túl jól teljesítő, a poroszos rendszert nehezen tűrő, ám jó értelmi képességekkel rendelkező fiúk (és lányok) számára is: ez pedig az érettségin elért jegyek duplázásának lehetősége. Mert fiús-lányos tulajdonságok ide vagy oda, egy bizonyos értelmi színvonalat meg kell ugrania annak, aki egyetemre akar menni. Ha a fiús kompetenciák jobban érvényesíthetők a matematika, fizika, kémia, biológia, közgazdaságtan érettségi vizsgán – vagy akár testnevelés érettségin (élénkség, mozgékonyság) –, akkor az érettségivel elért pontjai duplázásával is be tud jutni az egyetemre.

4. A helyzetre ráerősít a pedagógusszakma elnőiesedése.

2021-ben az általános iskolai tanárok 85,8%-a, a középiskolai tanárok 69,4%-a volt nő. A felsőoktatásban ma még több a férfi oktató (58,4% a 2019/2020. tanévben).

A pedagógusszakma nemi szegregációs szempontból olyan, mint az állatorvosi ló: minden krízistünetet mutat egyszerre. Ugyanakkor ma leginkább azt példázza, hogyan hal el egy szakma, amelyből hosszú évtizedek alatt vonják ki fokozatosan az anyagi és az erkölcsi megbecsülést: először elnőiesedik, utána elfogy.

5. A felsőoktatás magasabb (doktori) szintjein továbbra is férfitöbbség tapasztalható.

A nők aránya 44,1% volt a doktori szinten 2020-ban a 25–64 évesek között. A legmagasabb, akadémikusi szinten pedig az arányuk mindössze 6%.

Vajon köze van ennek az intelligencia-megoszláshoz, amely szerint a férfiak között több a kimagasló képességű? Talán igen, de ennél bizonyíthatóan meghatározóbb, hogy elsősorban a nőkre hárul és az ő tudományos kibontakozásukat késlelteti a gyermekszülés, a kisgyermek nevelése, az idős szülők (gyakran a férj szüleinek is a) gondozása – megannyi idő- és energiaigényes, társadalmilag és anyagilag el nem ismert láthatatlan munka.

Ez a ma még általánosnak mondható, de lassan változó „pénzkereső férfi – gondoskodó nő” társadalmi modellből következik, ami a nők számára gazdasági kiszolgáltatottságot eredményez, a férfiakra pedig lelkileg és fizikailag nyomasztó terhet ró.

6. A felsőoktatásban leginkább azokon a szakterületeken tömeges a női jelenlét, ahol a karrier- és kereseti lehetőségek jóval korlátozottabbak a férfiak által favorizált szakokhoz képest.

A nemek szerinti differenciálódás már a szakképző iskolákban is megfigyelhető: gondoskodás, egészségügy, oktatás szakirányokon 80-90% feletti volt a lányok aránya, míg a műszaki, építőipari, számítástechnikai szakokon 80-90% feletti volt a fiú tanulók jelenléte a 2019/2020. tanévben.

Tipikus női egyetemi szakok (a női hallgatók aránya 60% feletti): a pedagógusképzés (81,4%), bölcsészettudomány (74,4%), orvos- és egyészségtudomány (67,5%), jogtudomány (65%), társadalomtudomány (65,1%) és a művészetek (62,9%). Tipikus férfi szakok (a férfi hallgatók aránya 60% feletti): az informatikai (84,6%), műszaki (74,9%) és sporttudományi (62,2%).

A szakterületek nemek szerinti ilyen mértékű szegregációja – általános vélekedés szerint – nem hasznos a társadalom szempontjából, sok téren fékezi a fejlődést és az innovációt.

7. A férfi jogegyenlőségért küzdő szervezetek joggal kongatják a vészharangot a felsőoktatásból – és általában az oktatási rendszerből – kimaradó vagy lemaradó fiúk nagy száma és aránya miatt.

A fiúk rosszabb jegyeket kapnak, gyengébb szövegértési kompetenciákkal rendelkeznek, nagyobb arányban küzdenek beilleszkedési, magatartási, írási, olvasási nehézségekkel, többségben vannak az évfolyamot ismétlők között…

Nehéz fizikai munkára predesztináló hátrányok ezek, amelyek a nők átlagához képest rosszabb egészségi állapotot és rövidebb életet eredményeznek.

És erre a problémahalmazra nem ad elegendő megoldást az „osztályszempontok” és „etnicitás” figyelembe vétele, sem a mai konzervatív vagy liberális esélyegyenlőségi politika.

keretbe: Az eltérés kiemelkedő pl. az egyetemi alapképzésnél: a férfiak másfélszer nagyobb hányada nem végezte el a tanulmányait a nőkhöz képest (43–47%-os lemorzsolódás). Az osztatlan képzésben 35–39%-kal, mesterképzésben 21–24%-kal magasabb volt a lemorzsolódás aránya, mint a nőknél.

8. Mi lehet a következménye, társadalmi hatása nők és férfiak eltérő arányának a magyar köz- (azon belül a felső-) oktatásban – a tanulmány szerint?

- Súlyos munkaerőhiány leginkább a technikai, műszaki területeken.

- Gazdasági károkat okoz és előnytelen az ország versenyképessége szempontjából, ha a férfias tulajdonságok és kompetenciák (pl. a vállalkozó szellem, a technikai-műszaki érzék) nem elegendő mértékben fejlődnek.

- A férfias tulajdonságok alacsonyabb értékelése, esetleg büntetése az oktatásban, mentális és viselkedésbeli problémákat okozhat a fiú tanulóknak, akik emiatt nem tudnak kibontakozni.

- Megnehezíti a pártalálást a közel azonos szinten képzett fiatalok között a nők felülreprezentáltsága – érzékeltetésül: 100 férfire 117 nő jutott a 2021/22-es tanévben –, a tartós párkapcsolatok hiánya pedig csökkenti a gyerekvállalás esélyét, tehát a demográfiai krízist is növelheti.

A tanulmány baloldali kritikusai ezzel szemben egyáltalán nem látnak problémát az arányok eltolódásában a nők javára (hasonlóan ahhoz, ahogy a demográfiai krízist is egészen másképp értékelik liberális és konzervatív oldalon), magát a növekedést is vitatják, és szerintük a 40–60% közötti arány kiegyensúlyozottnak számít. Én – mint békesség- és harmóniakedvelő laikus – azt szeretném, ha nekik lenne igazuk, és nem lenne probléma ott, ahol az Állami Számvevőszék kutatói nehézségeket vizionálnak. De azért arra kíváncsi lennék, hogy ha most a férfiak lennének 60%-kal „túlreprezentálva” az egyetemeken – ahogyan az a múltban már előfordult –, vajon ugyanilyen nyugodtak lennének-e az egyenjogúságot illetően.

Felhasznált irodalom:

• A felsőfokú végzettséggel rendelkező nők túlreprezentáltságának tényezői és gazdasági-társadalmi hatásai
• A nők helyzete a magyar tudományos életben
• https://telex.hu/velemeny/2022/08/31/nagy-beata-publicisztika-allami-szamvevoszek-pink-education-gender-vita
• A fiúk hátrányos helyzetben vannak a magyar oktatásban
• Vita a férfiak és nők felsőoktatásbeli helyzetéről
• Senki nem akar női kvótát – így értették teljesen félre az ÁSZ tanulmányát

A technológia és az internet folyamatos fejlődésben van, de minden korszaknak megvoltak a maga legjobbjai. Éppúgy, mint most a Facebook vagy a YouTube, a ‘90-es és 2000-es években is már számtalan olyan népszerű oldal létezett, amelyek lefoglalták az akkori generációt, mint a maiak az utódaikat.

A kétezres évek social médiája

Már a 20 évvel ezelőtti magyar internetes közösséget is bekebelezte a social média, sőt magyar készítésű közösségimédia-oldallal is találkozott szinte mindenki. Bár sokan nem tudják, hogy a 2002-ben alapított, magyar fejlesztésű iWiW.hu domain név alatt futó platform egyike volt a világ első közösségi weboldalainak.

A felület népszerűségét jól mutatja, hogy 2005 és 2010 között a leglátogatottabb hazai oldal címet is bezsebelte.

Igaz, felhasználóként sok dologra nem volt alkalmas, ám az ismerősök jelölgetése is remek időtöltésnek tűnt. Nem sokkal később a Facebook világuralomra tört, a cég pedig belátta, hogy nem veheti fel vele a versenyt.

A 2000-es évek fiatalabb generációja az iWiW megjelenését követően áttért a több funkciót kínáló MyVip használatára. Ezen a platformon már nemcsak ismerősöket jelölhettünk be, hanem azt is megnézhettük, hányan és ki kereste fel a profilunkat.

Emellett mindenki a cég pitypangos logójáért volt oda, ki ne szeretett volna olyan profilképet?

Bár hazánkban kevésbé, de azért akadt rajongója a külföldi MySpace webhelynek is. Az oldalon HTML-kódokat használva szabhattuk személyre a profilunkat, sőt bármilyen képet, de még zenét is applikálhattunk bele. Igaz, a MySpace inkább az „emós” fiatalok online közösségi terévé vált, bárki, akinek volt profilja, a privát üzeneteken kívül posztolhatott blogbejegyzést, hagyhatott kommentet, vagy feltölthetett magáról képet.

Fent vagy MSN-en?

Ki ne emlékezne a kétezres évek chatfelületére, az MSN-re? Egy egész generáció nőhetett fel az 1999-ben indított MSN Messengeren, amely 2014-ben végleg megszűnt. Már az akkori generáció is órákig lógott a barátaival chatelve, és ebben az időben vált igazán népszerűvé a hangulatjelek használata is – amelyeket akkor még különböző billentyűkombinációkhoz lehetett hozzárendelni.

A chatszoba újdonsága abban állt, hogy már nem idegenekkel, hanem a barátainkkal beszélgethettünk online, sőt a felület alkalmas volt különböző fájlok küldésére is, de roppant hasznos funkció volt a másik ablakának megrezegtetése is.

Neked volt tevéd?

A 20 évvel ezelőtti internetes időtöltés nagy kedvencei voltak a különböző virtuális állatnevelő felületek, mint az Ebnevelde, a Kutyatanya vagy a TeveClub. Saját teve nélkül nem is telhetett volna jól a fiatalkorunk a kétezres évek elején. Előfordult, hogy csak néhány perc jutott internetezésre egy nap, de a teve etetése és tanítása akkor sem maradhatott el. A játékban akár egyszerre hét napra elegendő ellátmányt adhattunk a tevénknek, ha pedig elmentünk nyaralni, akár le is fagyaszthattuk virtuális kedvencünket.

Meglepő, hogy húsz év alatt mennyire sokat változott a minket körülvevő világ, és miként formálta át mindennapi életünket a technológia. Egy kicsit mindig jó visszatalálni az internet előszobájába, és mosolyogni egy jót az akkori kedvenceinken.

Forrás: Rackhost.hu

Soha nem látták az eget és a földet, nem láttak emberi arcokat, mégis látják a fényt, a sötétséget, és hangból tippelik meg, hogy milyen magas vagy. Érzik az illatokat, tapintják a formákat, és ahogy mások beszélnek a látható világról, úgy megszületik bennük az elképzelés a színekről. Gyöngyökből, ásványokból készítenek ékszereket és használati tárgyakat, amelyeket ők sosem láthatnak, csak azok, akik majd megvásárolják. Mégis van kedvenc színük és saját stílusuk. 

Az ötlet, hogy ebből talán meg lehetne élni, Sükösd Csilla fejében született meg, később csatlakoztak hozzá a többiek. Ők a Tehetség másként csapata. A vállalkozás beindításában és működésében, a webshop kezelésében Hegedűs Norina segíti őket. 

Hogy lehet elhitetni a szülőkkel, hogy egy vak fiatalnak is lehet bankszámlája?
Honnan tudod, hogy sajnálatból vásárolnak tőled, vagy igazán tetszik a portékád?
Honnan tudja egy lány tükör nélkül, hogy milyen a külseje? És hogyan lesz saját öltözködési stílusa?

Keresztes Ilona következő műsorában a Tehetség másként csapatának tagjai meglepő őszinteséggel beszélnek láthatatlan világukról.

A tartalomból:

• Mi indította a Tehetség másként webshopot? Kinek mi a feladata a csapatban?
• Csapatmunkáról, termékfejlesztésről, esztétikáról, kedvenc színekről.
• Online vásárlásról, megrendelésről, műhelymunkáról, pénzügyekről.
• Segítő munkáról, önkéntességről.
• Nyereségről, veszteségről, napi rutinról, vásárlókról és visszajelzésekről.
• Marketingről, üzleti tudatossáról, befektetésről, vállalkozói szemléletről.
• Öltözködésről, lakberendezésről, színekről, formákról.
• Családi és iskolai háttérről, korlátokról, túlféltésről, beilleszkedésről.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

A Mobil-mesék főhőse egy okostelefon, aki tulajdonosa zsebéből a tengerbe pottyan, és megismerkedik a tenger mélyén élő állatokkal: a polippal, a medúzával, a teknőssel, a csikóhallal és barátaikkal. Czirják Erika szándékosan nem hétköznapi helyszínt választott meséjének, hanem olyat, ahol még egyáltalán nem ismerik a mobilt, ezzel is párhuzamot állítva a saját világunkkal, hiszen a mi életünkbe is egyik napról a másikra csöppent be a mobiltelefon, és hatalmas teret hódított. A főhős megmutatja az állatoknak, mi mindent tud, mire jó, miközben mindent bevet, hogy lebilincselje őket, és minél több időt töltsenek vele.

Az egyik mesében például direkt autóversenyzős játékot tesz ki a képernyőjére, mert tudja, hogy az a kis csiga kedvence. Barátjával, a csikóhallal ott ragadnak a telefonon előtt, hiába hívja őket a tengeri sün bújócskázni, sőt még ebédelni is elfelejtenek hazamenni. Majd beesteledik, és a csigamama fia keresésére indul. Egy hajóroncs kabinjában találja meg a mobil képernyője előtt, és sehogy sem tudja elrángatni, mert az okostelefon teljesen beszippantotta.

A szerző történetei egytől egyig olyan helyzeteket mutatnak be, amelyek a gyermekekkel is megtörténnek a való életben.

Erika fejlesztőpedagógusként nap mint nap szembesül azzal, milyen hatással van a túlzott mobiltelefon-használat a gyermekek és családjaik életére. „Nemrégiben az egyik foglalkozáson mesekönyvet adtam egy óvodás kezébe. A hüvelykujjával próbálta meg pörgetni a lapokat, egy idő után jött csak rá, hogy lapozni kell” – meséli az írónő, akinek a tapasztalatai szerint sokszor a figyelemzavar hátterében is a túl sok online térben töltött idő áll, ezért nem képesek sokan hosszabb ideig koncentrálni, és viselik nehezen a monotóniát. A gyermekekkel folytatott beszélgetései is arról tanúskodnak, mennyire beszippantja őket a digitális világ, sőt a nagyobbak arról is mesélnek neki, milyen csalódások és bántások érik őket a különböző online platformokon. Erikát a gyermekek történetei és a saját, valamint a környezetében élő családok tapasztalatai sarkallták arra, hogy reagáljon ezekre a jelenségekre, élethelyzetekre. Meseterapeutaként, íróként természetesen most is a mesék világához fordult, így született meg a Mobil-mesék című könyve.

Mielőtt nekikezdett a mesekönyv írásának, beleásta magát a digitális nevelés témakörébe. Kétgyermekes édesanyaként is foglalkoztatta már egy ideje a kérdés: mennyit és hogyan engedje a mobil használatát fiainak.

Megdöbbenésére többnyire csak kétféle megoldási javaslattal találkozott, az egyik szerint „ha mobilt adsz a gyermeked kezébe, az olyan, mintha drogot adnál neki”, míg a másik ennek a szöges ellentétét képviseli: „Haladj a korral! Ne korlátozd a gyermeked, mindenkinek van már okostelefonja! A mai gyerekek ebben nőnek fel!”

Mivel egyikkel sem tudott teljes mértékben azonosulni, saját megérzéseire, tapasztalataira hagyatkozva az arany középutat választotta. „A teljes tiltás helyett engedjük, de szabjunk neki korlátot, és tanítsuk meg gyermekeinknek a helyes és egészséges használatot és alkalmazást” – vallja Erika, akinek humorral gazdagított tanulságos meséi is erre világítanak rá. A könyv elkészítéséhez Tímár Borbála digitális médiaszakértő is segítséget nyújtott, aki rendszeresen jár óvodákba, iskolákba beszélgetni a gyerekekkel az okostelefon és egyéb digitális eszközök használatáról, illetve szülőknek is tart előadásokat digitális nevelés témában.

Mivel már óvodáskorban találkoznak a gyermekek az okostelefonnal, látják szüleiknél, és előbb vagy utóbb ők is a kezükbe kapják, a meseíró szerint nem lehet elég korán elkezdeni a digitális nevelést, az okoseszközökről való beszélgetést. Fontosnak tartja, hogy a gyermekek megtanulják, mi mindenre jó az online játékon kívül, milyen veszélyei és hatásai vannak a túlzott okostelefon-használatnak, miképpen találják meg az egyensúlyt a digitális és a való világ között, miért értékesek a képernyőn kívüli társas kapcsolatok, ezért már 4-5 éves kortól ajánlja a mesekönyvet egészen a tizenéves korosztályig.

Ám nemcsak a gyermekeknek, hanem azoknak a szülőknek is, akik felelős okostelefon-használatra szeretnék nevelni gyermekeiket, vagy akiknek gyermekeit már be is szippantotta az online világ.

A mesekönyv ugyanis nekik is segítséget nyújt, miképpen reagáljanak bizonyos élethelyzetekre, miként viszonyuljanak a gyermek mobiltelefon-használatához, hogyan előzzék meg a telefonfüggőség kialakulását. „Szüleinknek ezzel a kérdéssel még nem kellett foglalkozniuk, hiszen nem léteztek okostelefonok, számítógép is alig volt a környezetünkben. Mi vagyunk az első generáció, amelynek meg kell tanítania a gyermekeinek a tudatos telefonhasználatot, a mi felelősségünk, hogy okosan használják, és felkészítsük őket a veszélyeire” – mondja Czirják Erika, akitől távol áll, hogy a kütyük ellen szóljon, hiszen maga is használja és számtalan pozitívumát élvezi azoknak: távol élő ismerősökkel tudja tartani a kapcsolatot, kiváló fotókat és videókat tud velük készíteni stb. 

Kép

Kép: Czirják Erika

A szerző számos családi és könyvfesztiválon vett már részt a Mobil-mesékkel, sok helyre hívják foglalkozást tartani is. Tapasztalatai szerint a gyermekek könnyen azonosulnak a mesék szereplőivel, a helyükbe tudják képzelni magukat. Sokszor neki is szegezik a kérdést: „Velem is ugyanez történik, amikor játszom? Ezért nem tudom abbahagyni?”

A legfőbb üzenet, amelyet igyekszik minden alkalommal átadni a gyermekeknek, az, hogy tartsák a kezükben az irányítást, mert ha ez nem történik meg, digitális póráz kerül rájuk, és a telefon fogja irányítani őket.

A szülőktől is rengeteg pozitív visszajelzést kap, örülnek, hogy eszközt kapnak a kezükbe, hogyan álljanak ehhez a témához, és különösen üdvözlik a könyv végén található digitális megállapodás lehetőségét, amelynek segítségével pontokba szedve megalkothatják a saját szabályaikat, és kialakíthatják az otthoni telefonhasználat kultúráját.

A Mobil-mesék Czirják Erika harmadik könyve. Eddig megjelent kötetei, az Útravaló sütik és az Adventi mesék is értékteremtő meséket tartalmaznak, örökérvényű értékekre világítanak rá mai köntösben, ahogyan az írónő fogalmaz: „modern hamuba sült pogácsát sütök a gyermekednek mesébe csomagolva”.