„Nekem túl kell élnem, őt meg majd gondozza valaki más” 

„Mit kezdjek vele? Kell a meló, kell a pénz. Nekem túl kell élnem, őt meg majd gondozza valaki más.” Egy miniszoknyás, magassarkút viselő nő veti oda hasonlóan öltözött társának ezeket a mondatokat. Éjszaka van, egy kórház előtt állnak. Egy csecsemőt kosárba csomagolva hagynak a kórház előtti kukán.  

Snitt. Egy gyermekotthonban járunk, három-négyéves forma gyerekek játszanak és várnak, várnak – ahogy a narrátor fogalmaz – „akár a számok a rulettasztalon, hátha náluk áll meg a golyó”. Az egyik kislány szerencsésebb, mint a többiek.  

Fiatal pár érkezik, mostantól ők a szülei, akik egy jobb élet esélyét hozzák el neki.  

Újabb snitt. Autó áll meg egy idősotthon előtt. A hátsó ülésen idős bácsi ül.  
„Apa, kérlek, szállj ki” – kéri a fia. De apa nem akar kiszállni, retteg. Ő Máté bácsi, akit a családja idősotthonba költöztet. „Leadnak, mint egy buszon talált esernyőt (…) Eldugnak, aztán elfelejtenek, mintha nem is léteztem volna” – mondja Várnai Máté nyugalmazott katonatiszt.  

A Holdról holdra című kisfilm készítői olyan témát választottak alkotásuk témájául, amit Magyarországon még mindig inkább tabuként kezel a többség. Történetükben arra keresték a választ, milyen események, élethelyzetek és sorsok indokolják azt, hogy egy csecsemőt vagy egy idős embert elhagyjon a családja. A két szálon futó film bemutatja az elhagyott újszülött sorsát, illetve feltárja a nyugdíjasotthonba kényszerített nyugalmazott katonatiszt megpróbáltatásait. A kisfilm első fele az újszülött hányattatásait követi nyomon. Édesanyja – aki prostituáltként kénytelen keresni a kenyerét – egy kórház előtt hagyja őt. Az ott dolgozók gondozásukba veszik, évekkel később pedig egy gyermekotthonban rámosolyog a szerencse, és egy fiatal pár örökbe fogadja.  

Egy csobánkai idősotthonban forgattak 

A másik történetszál a nyugalmazott katonatiszt, a szellemi leépülés jeleit mutató Várnai Máté életébe enged betekintést, akit idősotthonban helyeznek el. A harcedzett, rendet, fegyelmet és tiszteletet parancsoló katona nehezen fogadja el, hogy kiszakították megszokott környezetéből, és utolsó éveit egy intézményben, idegen emberek között kell töltenie.  

Minden eszközzel igyekszik tiltakozni a sorsa ellen, majd beletörődik, és elfogadja, hogy az otthon falai között is találhat okot az örömre.   

Gacsal Zsolt rendező és Orel Ádám forgatókönyvíró filmjükben nem csupán az elhagyással járó traumákkal szembesítenek, hanem a társadalmi felelősségvállalás szükségességére is ráirányítják a figyelmet. A Holdról holdra ötlete Drajkó Istvántól, a csobánkai Holdfény Idősotthon tulajdonosától származik, aki régóta vágyott arra, hogy elkészítsen egy olyan filmet, amelyet saját élete inspirált. Még forgatókönyvírói tanfolyamra is beiratkozott, hogy minél pontosabban átadhassa azokat az érzéseket, amelyek a szereplőket hatalmukba kerítik a hányattatásaik során. A történetet Orel Ádám öntötte végleges formába, amit aztán Gacsal Zsolt rendező vitt filmre. 

A nyugdíjas főszereplőt, a Dögkeselyűben, illetve A martfűi rémben is játszó, Jászai Mari-díjas Barbinek Péter alakítja, aki mellett olyan színészeket láthatunk még a filmben, mint Györgyi Anna, aki legutóbb a Semmelweisben és a Hat hétben szerepelt, illetve A mi kis falunkban feltűnt Kovács Panka vagy a Jóban Rosszban sorozatból ismerős Előd Álmos.  

Mellettük közel ötven amatőr szereplője volt a filmnek, akik a csobánkai Holdfény Idősotthon aktív lakóiként örömmel vettek részt az intézményben zajló forgatáson. 

Köszönhetően annak, hogy az otthon vezetője, a film ötletadója, Drajkó István komoly hangsúlyt helyez az időskori gondozásra, és mindenképp szerette volna, ha ez megjelenik az alig 18 perces alkotásban. 

Kép

Jelenet a Holdról holdra c. filmből - Forrás: Holdról holdra Produkció

Lehet-e párhuzamot vonni egy csecsemő és egy idős ember elhagyása között? 

A Holdról holdra témafelvetése jó, ugyanakkor a megvalósítás kissé döcög. Egy csecsemő elhagyása és egy idős ember otthonba költöztetése közé egyenlőségjelet tenni, vagy akár csak párhuzamot vonni alapvetően hibás elképzelés. Bűnt követek el, ha egy kórház előtt hagyom a saját gyermekemet? Ugyanannyira bűnös vagyok, ha az idős, önmagát ellátni már képtelen szülőmet mások gondjaira bízom? Mindezt úgy, hogy továbbra is az élete része maradok, és keményen dolgozom azért, hogy anyagilag támogathassam… Úgy gondolom, nagyon nem összehasonlítható a két helyzet. Fontos azonban leszögezni: a film nem ítélkezik, hanem gondolkozásra késztet.  

A Holdról holdra üzenete megható, de mindeközben az idősotthonok tekintetében akarva-akaratlanul is előhoz egy súlyos kérdést. Vajon hány család engedheti meg magának, hogy idős, magatehetetlen hozzátartozóját – sokszor érzelmileg nehéz, de – biztonságos környezetben tudja?  

A havi több százezer forintos költséget magyar családok százai, ezrei egyáltalán nem engedhetik meg maguknak.  

Ki törődik vajon velük? Számukra mi a megoldás?  

Az alkotásnak mozipremierje nem lesz, de szeretnék minél több magyarországi és nemzetközi filmfesztiválra, majd a helyi tévéken keresztül a hazai nézők legszélesebb köréhez eljuttatni, illetve várhatóan online is elérhetővé teszik.  

 TikTok az idősotthonban   

A film nagy erénye, hogy ráirányítja a figyelmet a csobánkai Holdfény Idősotthonra. Az otthon tulajdonosának, Drajkó Istvánnak saját életéből merítettek a film készítői. Maga az otthon úgy tűnik, kiemelkedik a hazai „mezőnyből”, pláne, ha az állami és önkormányzati fenntartású intézményekkel hasonlítjuk össze. A Budapesttől nagyjából húsz kilométerre található Holdfény Idősotthonnak TikTok-oldala is van, már több mint 21 ezer követővel, ahol bárki bepillanthat a lakók mindennapjaiba.  

„Az időseknek nem kórházi körülményekre és egész álló napnyi tévénézésre van szüksége, hanem aktív programokra, vidám, alkotó társaságra” – nyilatkozta korábban a Ripostnak Drajkó István. Láthatjuk a lakókat, amikor születésnapot, anyák napját ünnepelnek, kirándulni mennek, de azt is, amikor új háziállat, egy páva érkezik a kertjükbe. A videókat általában az otthon tulajdonosa készíti a hozzátartozóknak, de mindeközben a nagyközönségnek is. Humorral és nagy szeretettel átszőtt felvételek ezek.  

A tulajdonos állítása szerint a bentlakók szinte versenyeznek a videókban való szereplésért, ugyanis ez egy kapcsolat is számukra a külvilággal. 

Nem meglepő, hogy sokan ismeretlenül is az otthon és a lakók követőivé váltak. Az egyik videóban például láthatjuk, amint a 93 éves Marika néni ajándékcsomagot kap, a feladó pedig egy jóakarója, aki a videókon keresztül ismerte meg a történetét.  

Drajkó István igyekszik figyelni rá, hogy méltó módon mutassa be a bentlakókat, annak ellenére, hogy 70 százalékos kórházi készültségben és 24 órás nővéri felügyeletben dolgoznak. „Van, amit nem mutathatunk meg a videókban, és nem is akarunk. A célunk, hogy a boldog pillanatokat örökítsük meg, és a hozzátartozókat is megmozgassuk, hogy látogassák meg a bentlakó szerettüket” – fogalmazott. 

És ha már egy fikciós film részeseivé váltak a Holdfény lakói, talán érdekes vállalás lenne az ő életükről, mindennapjaikról dokumentumfilmet készíteni. De addig is TikTokon bárki követheti a mindennapjaikat.  

Az örökkévaló dolgok könyve 

Legalább három szempontból kuriózum Aanchal Malhotra indiai írónő első szépirodalmi alkotása, Az örökkévaló dolgok könyve. Egyrészt világszínvonalú regényben dolgozta fel és hozta átélhető közelségbe azt az ázsiai, de a világtörténelemre máig nagy hatást gyakorló 1947-es politikai konfliktust, amit ma India és Pakisztán szétválásának vagy megalakulásának nevezünk. Másrészt bevezet egy ismeretlen, már-már titkos világba: a távol-keleti hagyományos parfümök készítésének mesterségébe. Harmadrészt az időhöz és helyhez kötött események leírása között nem veszíti szem elől a lényeget: a Földön minden embert összekötő örökkévaló dolgokat. 

A muszlim kalligráfus lánya, a kilencéves Firdausz és a hindu parfümüzlet-tulajdonos fia, a tízéves Szamír 1938-ban találkoztak a soknemzetiségű, sokvallású, virágzó keleti nagyvárosban, Lahórban. Mivel a két család tisztelte és kedvelte egymást, a fiatalok szerelme fokozatosan elmélyült. Már-már úgy tűnt, hogy házasságuk sem lehetetlen, amikor a történelem közbeszólt.  

A felszított vallási és politikai ellentétek, a felkorbácsolt indulatok nemcsak két vallási és világnézeti közösséget, nemcsak két államot, hanem az ő szerelmi egységüket is szétszakították.  

„Az egész életem rólad szól, senki sem választhat el minket. De ha valaha is elszakadnánk egymástól, ígérem neked, Firdausz Khán, megtaláljuk a módját, hogy visszataláljunk egymáshoz” – ígérte Szamír a lánynak, amikor összedőlt gyerekkoruk világa. Ám ezt a fogadalmat szinte lehetetlenné vált betartani: a Föld két ellentétes oldalán építették újra az életüket. Mindketten családot alapítottak mással. Szamírt teljesen rabjává tette a múlt: amikor Lahór elvesztéséről mesélt, „a lélegzet, a vér, mindannak az elvesztéséről beszélt, ami életben tart egy embert”. Firdausz csak a szíve egy részét hagyta a múltban, benne maradt még erő szeretetet nyújtani egy másik férfinak. Mindkettőjüknek unokáik segítenek, hogy szembenézzenek a történtekkel. Az unokák már megtehetik, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak, amiket nem árnyékol be az élet vagy a halál: az örökkévaló, nemzedékről nemzedékre szálló dolgokkal. 

Kép

A két család és a két szerelmes lassan hömpölygő, keleti mesék stílusát idéző történetét egy beékelt cselekménysor töri meg: Szamír nagybátyjának, Vibeknek a sorsa, aki fiatalon bevonult katonának a brit hadseregbe.  

Az ő naplójával az író dokumentumértékű emléket állít annak a szinte teljesen elfelejtett másfél millió indiai katonának, akik golyófogóként és ágyútöltelékként a britek oldalán harcoltak az első világháborúban.  

Vibek a belső érzékelése, az illatok felfedezésének segítségével menekült el a háború poklából, és ő lett a családban az első „orr”, aki Franciaországból hazahozta a parfümkészítés tudását. Aki a regényt elolvassa, olyan részletességgel ismeri meg a keleti parfümkészítés hagyományait, hogy szinte le is vizsgázhatna belőle. Megtudhatja, hogy az emlékek ugyanolyan fontos összetevői a parfümöknek, mint a virágok, a füvek, a fák vagy a gyantaféleségek. Kiindulási anyaguk, az attár pedig „folyékony, szabadon áramlik, nincsenek határai. Nem tesz különbséget muszlim és hindu, szikh és keresztény között”. 

Ám az örökkévaló dolgok nem csupán szépek. Sajnos örök érvényű a békességre vágyó kisemberek hitetlenkedő, kétségbeesett csodálkozása is az érthetetlen történelmi folyamatok felett: „Miért történt mindez? Hogyan történhetett? Hogy tehettük ezt egymással? Pandzsábot és Bengált felosztották. A családokat is megosztották. A boldogságon és a veszteségen is osztoztak. A szubkontinens egyetlen éjszaka alatt két különálló, önrendelkező állammá változott, egyik oldalon Delhivel, ami Indiához, a másikon pedig Lahórral, ami Pakisztánhoz tartozott.” Mintha mellkasuknál, szívüknél összenőtt ikreket választottak volna szét, ami miatt értelmét vesztette a kivívott szabadság, és csak erőszakot, gyűlöletet hagyott a következő nemzedékekre. 

S hogy újra találkozik-e még az életben a pisztáciazöld szemű Firdausz és az illatemlékekben élő Szamír 2014-ig, a cselekmény befejezéséig – az legyen a regényt elolvasók titka. 

Aanchal Malhotra: Az örökkévaló dolgok könyve. Libri, 2024. Fordította: Bosnyák Gabriella. 485 o.

Árkok az esőben 

Ha érdekli, milyen lehetett az élet az 1980-as években az izlandi tanyákon, itt a ragyogó lehetőség: olvassa el Jón Kalman Stefánsson izlandi író kiváló könyvét, az Árkok az esőbent. Olyan hatású, mintha beköltözne az olvasó egy izlandi családok alkotta negyven évvel ezelőtti lakóközösségbe: egymástól távol, de mégis látótávolságban épült családi házakba, amelyeket megművelt kertek, szántóföldek és birkákat tápláló legelők, távolabb folyó és erdők vesznek körül. Az itt élőket összekötik a hasonló életkörülmények, küzdelmek és örömök, az örökölt hiedelemvilág és azok a hétköznapi kalandok, amik különböző, néha szélsőséges karaktereikből adódnak.  

Mert a tájon gomolygó tompa fény és szürke köd ellenére ez a kis közösség sok színes egyéniségből áll, akik időnként egymás idegeire mennek, még össze is verekednek, hogy aztán egy édes-bús, alkoholgőzös összeborulással újra szent legyen a béke közöttük. 

Itt mindenkinek mindenkiről van legalább egy története, és ez már elég is ahhoz, hogy egy tehetséges író lebilincselő, összefüggő novellafüzért írjon e hétköznapi emberek nem hétköznapi történeteiből. Így nem csoda, ha ilyen fejezetcímekkel is találkozhatunk a könyvben: „Eszembe jut ez a rövid történet egy emberről… És egy bikáról.” És az szerepel benne, hogy egy elszabadult bika olyan vadul üvöltött, hogy „az elfek a dombok mélyére bújtak”. Mert az elfek, a régi hitvilág bűbájos lényei még ott élnek a helybéliek közelében, miközben már a materializmus is hatalmába keríti a fiatalokat. Az elbeszélő a felnőttkora kezdetére így emlékszik vissza: „Tudtam, hogy szerte a világban antropológusok, régészek, történészek, fizikusok és orvosok rántják le a leplet a mítoszokról. Tudtam, hogy nemsokára lehetséges lesz az embert is úgy vizsgálni, mint a hagymát: lehántani egyik réteget a másik után, míg végül nem marad más, csak az ásító üresség. Tudtam, hogy eljött az anyag kora.”  

Eközben néha még mindig olyan kemény a tél, mint amikor a halott dédnagypapát nem tudták eltemetni a jeges földbe, ezért a ház déli oldalának támasztották a tetemet, de ott annyira rosszul érezte magát, hogy majd’ megőrjítette a ház népét a fagyos csikorgásával; és nem lehetett mást tenni, mint könyörögni a Jóistenhez enyhébb időjárásért. Ahol száz éve még egy dombtetőn feltűnő autó is eseménnyé, beszédtémává vált – de nincs ez másként a könyv jelenében sem, mert hiába az aszfaltos országút, ez a vidék még fehér folt a térképen. 

Kép

A közösségben ott él Guðmundur, aki mint egy őrült Siegfried egy Wagner-operából, időnként belovagol egy tanyára, frászt hozva az ott lakókra, és pehelyként dobálja az embereket, birokra kel egy hároméves kossal, kiganézi az ólat olyan lendülettel, amire senki más nem képes – nem csoda, hiszen a 13. században a családja férfiága trollokkal keveredett. De elviselik őt is, mert hozzájuk tartozik, és jól jön a focicsapatba ez az óriási hátvéd, no meg akkor is, ha egy oldalára dőlt traktort kell felállítani. 

A tanyákat egy olyan vidéki telefonvonal köti össze, amit mindenki lehallgathat, és a csöngetések száma és hossza jelzi, hogy éppen melyik tanya lakóit hívják. Ilyenkor persze illetlenség belehallgatni a másik beszélgetésébe. De mi történik akkor, ha valaki ezt a szabályt nem tartja tiszteletben? Sőt, missziónak tartja, hogy a beszélgetések közben kijavítsa a ragozási hibákat és a hanyag, idegenszerű nyelvhasználatot? Meddig fajulhat egy ilyen helyzet egy ilyen kis közösségben?  

Persze a szerelem is kicsírázik ezen a zord tájon, és olyankor az emberek testét és lelkét átjárja a belső napsugár.  

Az sem baj, hogy ez a szerelem épp a vágóhídon kezdődik, mert a kamasz fiú tudja már, hogy semmi más nem számít, csak a lány tekintete. „Nem vágytam már a francia idegenlégióba, távoli csillagrendszerek se érdekeltek már, mert ez a lány, ő volt alattam a föld és felettem az ég, a torkomban dobogó boldogság.” S amikor a lány mégis inkább mással száll be egy sárga Lada kombiba a buli után, és a kocsi látványosan inogni kezd – nem csoda, ha a fiú fájdalmával a természet is együtt gyászol: a legjobb fejőstehén felborítja a tápos hordót és halálra zabálja magát. 

A jó mesélőknek nagy tekintélye volt a helyi közösségben az író kamaszkorában, nem csoda, ha évtizedekkel később ő is mesélővé vált. Lehet, hogy egykori hozzátartozói, ismerősei elismerését szerette volna kivívni azzal, hogy lejegyezte vagy kitalálta történeteiket? Mert „a múlt valójában soha nem múlik el” – jelenti ki az elbeszélő, Jón Kalman Stefánsson alteregója. Vagy azért írta meg novellafüzérét, hogy bizonyítsa: ő megőrizte gyermeki látásmódját, amely kincsként vonul végig a könyvön? Hiszen a felnőttkor küszöbére érve „az emberben mély álomba merül a gyermek, és egyesekben soha nem ébred fel újra. Az ilyen emberek halott gyermeket cipelnek magukban”. Én ezt a belső gyermekről szóló erős idézetet viszem magammal a könyvből a sok esendő, mégis szerethető figurán és történeten túl. 

Jón Kalman Stefánsson: Árkok az esőben. Jelenkor Kiadó, 2024. Fordította: Egyed Veronika. 183 o. 

Régen minden lánynak jutott férj 

„Amikor Erzsébet császárné 1868. április 22-én, nagy várakozást követően életet adott negyedik, egyben utolsó gyermekének, számára voltaképpen már nem volt nagy tétje, herceg vagy hercegnő születik-e, de a budapestiek (akkor még pestbudaiak) a gyermek neméről értesülve kifejezetten csalódtak.” Ugyanis nem fiú, „csak” egy leány született: Mária Valéria főhercegnő.  
Ezzel a mesteri, jelképesnek is tekinthető felütéssel kezdi Szécsi Noémi könyvét, amely a nők neveltetését és szereplehetőségeit tekinti át a 19–20. század fordulójának Magyarországán.  

Hihetetlen, hogy mennyi fontos apróságra kiterjed a szerző figyelme! A névadási és keresztelési szokásokon át a gyermekek táplálásán, öltöztetésén, a törvénytelen gyerekek sorsán, a szoptatós dajkák és lelencházak szerepén át a kisiskolás korig még csak a gyermekkort tekinti át. Ezután következik az oktatás hatalmas témaköre, amelyet ebben a korszakban meghatározott a nemi szegregáció, de ekkor indult be igazán a nőnevelés, egymás után alakultak az iskolák a lányok számára, persze leképezve a társadalmi különbségeket.  

Ismert nők visszaemlékezései, naplórészletei „fűszerezik” a történeti áttekintést és teszik élményszerűvé, átélhetővé, hitelessé.  

Kép

Csak néhányan azok közül, akiknek személyes önéletrajzi írásait (naplóit, leveleit) a szerző felhasználta: Hugonnai Vilma, Várnai Zseni, Kaffka Margit, Holics Janka (Móricz Zsigmond felesége), Mauks Ilona (Mikszáth Kálmánné), Pulszky Polixéna, Andrássy Katinka – és mellettük ott sorakoznak azok az alig ismert nők, akiknek nevét és élettörténetét mások örökítették meg. Anyák és gyermektelenek, dajkák, nevelőnők, tanítónők, parasztasszonyok, cselédlányok, munkásnők, apácák, feleségek, hajadonok, elváltak, özvegyek… Egészen különböző élettörténetek, mégis minden életút mélyén van egy közös női vonal. 

Szécsi Noémi nőtörténeti könyvei azért népszerűek, mert írójukról elmondható két közhelyszerű dicséret: nagyon jól, élvezetes stílusban ír, és alapos a források felhasználásában. Valójában ennél a kettőnél nagyobb dicséretet nem is lehetne írni művelődéstörténeti könyvek esetén. Szécsi Noémi nagyon ügyesen egyensúlyoz a tudományos szakkönyv és az ismeretterjesztő irodalom határmezsgyéjén: miközben komoly könyvtári kutatómunka alapján, lábjegyzetelt hivatkozásokkal, hatalmas bibliográfia feldolgozásával írja történelmi áttekintéseit, mindvégig megőrzi olvasmányos stílusát. A korszak társadalmi folyamatainak felvázolását mindig az egyéni női sorsok hitelesítik, amelyek érzelmi azonosulásra is késztetik az olvasót.  

Szécsi Noémi: Régen minden lánynak jutott férj. A nők neveltetése és szereplehetőségei a 19–20. század fordulóján. Park Könyvkiadó, 2024. 535 o. 

A táplálkozás tudománya 

Ígéretes szoprán énekesi karrierjét otthagyva Rhiannon Lambert beiratkozott az egyetemre, hogy képzett dietetikussá váljon. Ma ő az Egyesült Királyság egyik legismertebb táplálkozási szakértője, aki a legnépszerűbb egészség-témájú podcastet vezeti, bestseller könyveket ír a tudományos alapú egészséges táplálkozásról, és néhány éve már egy testsúlymenedzsmentre és táplálkozási zavarokra specializálódott szakrendelő vezetője a híres londoni Harley Streeten.  

A táplálkozás tudománya című könyve, amely immár magyarul is megjelent, lenyűgöző kiadvány: a tördelése profi, a gyümölcsökről, zöldségekről és más ételekről készített gyönyörű képek szinte „legurulnak” a lapokról, a számítógépes grafikai ábrák és táblázatok segítségével könnyen áttekinthető és megérthető a tartalom, a papírminőség és a kemény borító csodálatos. A szöveg laikusoknak szól, így kellően egyszerű, lényegre szorítkozó, ám ugyanakkor alapos és rengeteg táplálkozási kérdésre választ ad.  

Méghozzá a legújabb, tudományos szempontból megbízható kutatásokra alapozva. 

Már a bevezetőben kulcskifejezésekre és -mondatokra bukkanunk: „ételek nyugodt és egészséges élvezete”, „testünk ugyanolyan egyedi, mint a személyiségünk, így mindannyiunknak rá kell találnia arra az étkezési stílusra, ami nekünk megfelelő”. Az áltudományos nézetek ott vannak mindenütt, és megtévesztően tudományosnak hatnak – figyelmeztet a szerző. Ugyanakkor nem esik a szélsőséges ítélkezés csapdáiba, nem ítél el divatos diétákat, csak bemutatja a mellettük és ellenük szóló érveket. Az időszakos böjtökről például egyszerűen megindokolja, kiknek való és kiknek nem való, és a vegán és vegetárius életmód pozitívumait és negatívumait se titkolja. Valójában nagyon kevés olyan részlete van a könyvnek, amikor Lambert pellengérre állít egy-egy valóban káros téveszmét: „A detox teákkal egy vagyont költünk olyasmire, ami csak a vécéhez szegez minket” – jelenti ki vitriolos humorral, és nem kíméli a „lúgosító étrendet” sem, amely egy képtelenségen, a vér kémhatásának megváltoztathatóságán alapul.

Kép

De miben hisz és mit ajánl Rhiannon Lambert azon túl, hogy objektíven tájékoztat és sok hasznos ismerettel gazdagít? Először is arra buzdít minket, hogy számoljunk le a „diéta-mentalitással”! Ne kapkodjunk újabb és újabb divatos módszerek után, hanem ismerjük meg a saját testünk igényeit és működését. Tiszteljük az éhségünket és a teltségünket. Minél inkább válasszuk el az érzéseinket az ételektől. Mind az intuícióknak, mind a tudatosságnak fontos szerepe van az étkezésünkben, és ehhez meg is adja a szempontokat. Étkezzünk változatosan és mértékletesen, mert ez adja a legnagyobb esélyt az egészséges táplálkozáshoz – tanácsolja, és egészen gyakorlatias útmutatást ad: például a tenyerünk méretével ábrázolja, milyen egy jó összetételű napi étrend, vagy leírja azt az „ökölszabályt” is, ami alapján kiszámíthatjuk napi vízszükségletünket. Nem hagyja ki a bolygóbarát étkezési szokások témakörét sem. 

Az eddigi tudományos bizonyítékok alapján ő a zöldség–gyümölcs–teljes kiőrlésű gabonák hármasságában hisz mint a táplálkozás alapjaiban, és elsősorban a legtöbbet kutatott, legjobb élettani hatású mediterrán étrend mellett teszi le a voksát. De nem elvakult, nem kizáró.  

Más földrészek étkezési szokásainak pozitívumait is elismeri, a hús-, zsír- és fehérjefogyasztás helyét pedig a maguk fontosságának szintjén jelöli ki. Többször utal rá, hogy bizonyos területeken nincs még elég meggyőző bizonyíték vagy nem egyértelmű a levonható következtetés, nincs tudományos konszenzus egy-egy kérdésben. 

Ezt a szép és gazdag tartalmú táplálkozási kézikönyvet bátran ajánlom mindazoknak, akik tele vannak kétségekkel és kérdésekkel saját táplálkozásukat illetően, akik szeretnék, ha családjuk egészségesebben étkezne, és azoknak is, akik nagyra becsülik a kiegyensúlyozott, szélsőségektől mentes tudományos ismeretterjesztést. 

Rhiannon Lambert: A táplálkozás tudománya. Libri Könyvkiadó, 2024. Fordította: dr. Molnár Csaba. 224 o. 

Támogatott tartalom. A cikk megjelenését támogatta: 

Volt-e gyerekkori álmod; gondolkodtál azon, hogy mi leszel, ha nagy leszel? 

Nem voltak nagy álmaim, amelyek a pályafutásomat meghatározták. A zene viszont gyerekkoromtól kezdve jelen volt, hiszen édesapám is muzsikált. Hajdúnánáson születtem, és általános iskolás koromban jártam zeneiskolába, de utána megszakadt ez a vonal, amíg felnőttként újra rám nem talált.  

Mennyire voltak gyakoriak a családban a zenés összejövetelek, közös mulatozások?  

Gyerekkoromban még nagy névnapozások voltak a kertünkben, ezekbe én is bekapcsolódtam. Rendezvényekre is jártam a hegedűmmel, és élveztem. Tetszett, amikor Apu készülődött, és indulás előtt megmosakodott, megborotválkozott, szép ruhába öltözött. Megadta a módját, ezzel is megtisztelve a hallgatóit. Nekünk is fontos, hogy bárhol, bárkinek teljes odaadással zenéljünk.  

Ha most csak neked muzsikálnánk a zenekarral, ugyanúgy játszanánk, mint ezer embernek, mert mindenkinek ugyanazt az élményt szeretnénk nyújtani.   

Édesapádnak volt saját zenekara? 

Volt egy formáció, amelyben csak az Erdeiek dolgoztak, vagyis a tágabb család. Mondhatnám azt is, hogy ők voltak az ős Erdei Banda. Apám volt a harmonikás, emellett bőgő, szaxofon és hegedű szerepelt a felállásban. A szaxofonos időnként klarinétozott is. Nánáson nem tudok olyan zenekarról, ahol lett volna cimbalom, alapvetően vonós hangszerek kerültek elő. Nagy bánatunk, hogy akkoriban nem készültek felvételek, pedig kíváncsian meghallgatnám őket. Néhány fénykép maradt meg, köztük egy Polaroid kép, amit német vendégek készítettek. 

A harmonika megvan még? 

Igen, de csak ritkán szólal meg, otthon. Apám huszonöt éven át folyamatosan muzsikált, viszont annyi idős korában, mint most én vagyok, már nem zenélt. Voltak olyan évek, amikor már januárban az egész naptára betelt. Azután történt egy balesete, ami kettétörte a további karrierjét. Dolgozni indult, amikor egy kocsi áttért a másik sávba, elütötte, és magára hagyta. Ha nem jön arra egy jótevő, aki hívja a mentőt, az árokban marad. Apum most 83 éves, és nyirokcsomódaganat miatt kezelték. Debrecenbe jártunk vele, és az orvosoknak köszönhetően meggyógyult. Hálásak vagyunk azért, hogy idős kora ellenére nem mondtak le róla.  

Kép

Erdei László édesapjával, id. Erdei Lászlóval - Kép: Erdei László tulajdona

Hogy jött a saját zenekar ötlete? 

Korábban a Tekergő zenekarban muzsikáltam, de elérkezett az a pont, amikor szerettem volna kibontakozni, kipróbálni a saját szárnyaimat.  

A banda tagjai több formációban is játszottak, és a szerencse folytán kerültünk össze, egy családi rendezvényen. Több mint öt éve együtt zenélünk Andrássy Ferenc cimbalmossal, aki Salgótarjánból jár hozzánk, Jankura Miklós a brácsásunk, Fodor Bence bőgőzik, jómagam pedig hegedülök. Mindenkinek van civil foglalkozása, emellett a zenélés a hobbink. Megtaláltuk a közös hangot, emberileg és a zenében is. Jó csapat vagyunk, jókat nevetünk és muzsikálunk, már az sem okoz gondot, hogy közös próbák nélkül egymásra hangolódjunk.  

Csak ebben a formációban zenéltek? 

Eljárunk egyéb fellépésekre is, ha valamelyikünket más zenekarba meghívják; szabad a pálya, de a saját programjaink előnyt élveznek.  

Bármit szívesen eljátszotok, vagy van olyan tájegység, amelyiknek a dallamvilága közelebb áll a szívetekhez? 

Bármit eljátszunk, az igényeknek megfelelően. Nekem a kalotaszegi a kedvencem, abban mélyültem el leginkább. A népviseletét is a legszebbnek találom, és jók a táncrendek. Ha színpadi műsorunk van, mindig belecsempészem a kalotaszegit. Általában készíteni szoktam vázlatot, de Jankura Misu barátom azt gondolja, hogy úgyis azt játszom, ami épp eszembe jut. Igen, előfordul, hogy dél-alföldit tervezünk, de inkább egy szilágyságiba kezdek bele, a többiek pedig automatikusan bekapcsolódnak és kísérnek. Arra figyelek, hogy menet közben ne váltsak hangnemet, bár azt is le tudnák követni, volt már rá példa egy táncházban hajnal felé. És mindig fejből muzsikálunk. Élő, izzadságszagú zene ez.  

Őrzöl gyerekkori élményeket igazi, hagyományos táncházakról? 

Sajnos nem. Édesapámék annak idején nótáztak, keringőket és hallgatókat játszottak. Gyerekként klasszikust tanultam a zeneiskolában, ami jó alapot adott, és a pontosságra, a tiszta játékra ösztönzött. Akkoriban még nem volt iskolai szintű népzeneoktatás. A népzenével mélyebben Egerben találkoztam, és felnőttként tanultam a zeneiskolában. Szabó Attila volt a tanárom a Csík zenekarból. Emellett zenésztársak is hatottak rám, sokat gyakoroltam, népzenei táborokba jártam. Többször megfordultam Erdélyben, ahol még léteznek táncházak, de ez már egy újabb korszak.  

Hogy látod, a fiataloknak van még igényük a népzenére?   

Országos szinten úgy látom, hogy a megfelelő polcon van, köszönhetően Sebő Ferencéknek, akik elindították a táncházmozgalmat.  

Rengeteg zenekar és tánccsoport működik; a népdal és a néptánc sok fiatalt „megfertőz”, akik díjakat nyernek, és őrzik a hagyományokat. Van jövője.  

Természetesen a települések támogatása is fontos ahhoz, hogy kibontakozzon, mert a vidéki városokban nem mindig kap elég teret. A Covid előtt nekünk is sok felkérésünk volt, utána viszont vállalkozások mentek tönkre, kevesebb szórakozási alkalom adódott, beszűkültek a lehetőségek. Falunapokon még megmaradt az igény, de lakodalmakba ritkábban járunk, ott az élő zenét kezdi kiszorítani a gépi zene.  

Erdei Banda - Kép: Erdei László tulajdona

 Hogy fér meg egymás mellett a zenélés és a rendőri munka? 

Össze tudom egyeztetni időben is, mert általában hétvégére esnek a fellépések. A kollégák tudnak róla, és különleges párosításnak, kuriózumnak tartják. Nincs előnyöm belőle, de pozitív élmények érnek. Nem szokványos rendőri hobbi, bár a BRFK volt vezetője is zenélt, emlékezetem szerint klarinétozott. 

A rendőri pályára hogyan kerültél? 

A középiskola elvégzése után jött a katonaság Siklóson, és egy ismerős javasolta a rendőri pályát. Őszintén szólva először csak a korkedvezményes nyugdíj vonzott, amit azóta eltöröltek, de szép lassan elmélyültem ebben a hivatásban. Szinte minden szolgálati ágat végigjártam, és egyúttal Magyarország egy részét is. Járőröztem Budapesten, és hosszú éveken át körzeti megbízott voltam Debrecenben, nyomozóként. Elsősorban vagyonvédelmi vonalon dolgoztam; mindennaposak voltak a házkutatások, kihallgatások, és szerencsére még kevesebb időt vett el az adminisztráció. Utána Egerbe kerültem, ahol bűnügyekkel és szabálysértésekkel foglalkoztam, néhány hónapja pedig sajtóreferens lettem. Talán csak a közlekedési vonal maradt ki a sorból.  

Kerültél a munkád során veszélyhelyzetbe? 

Szerencsére távol maradtak tőlem az efféle szituációk, és sosem használtam fegyvert.  

Házkutatásoknál adódtak kockázatosabb helyzetek, de erőszakra sosem került sor.   

Szereted a kihívásokat? 

Fiatalként vonzottak, de azóta eljárt fölöttem az idő. A sport továbbra is megmaradt az életemben, az egyik hobbim a biciklizés, de még ennél is fontosabb helyet foglal el a zene.  

Ha újrakezdhetnéd, lehet, hogy más irányba mennél? 

Akárhányszor járok Debrecenben, és elkanyarodok a Zeneakadémia mellett, eszembe jut drága jó tanárom, Barkóczy tanár úr, aki biztatott, hogy ne hagyjam abba a zenélést. Akkoriban azonban még fontos volt a szakma, édesapám is erre ösztönzött, így mechanikai műszerész lettem, és utána találtam rá a rendőri pályára. Egy ideig bántam, hogy abbahagytam a zenélést, végül mégis arrafelé vitt az utam.  

Kastély ajándékba 

1866 nyara… Sisi, Ausztria császárnéja kénytelen gyermekeivel Magyarországra, Pest-Budára menekülni a Bécs felé közeledő porosz hadak elől. Férje, Ferenc József egyedül próbálja megmenteni a birodalmat, és nem sejti, hogy a mentőangyal ezúttal minden igyekezete ellenére nem a hadsereg, nem a diplomaták kara, hanem éppen az udvari etikettre fittyet hányó császárné lesz.  

Sisi szinte minden szabad idejét egy daliás magyar gróffal, Andrássy Gyulával tölti Budán, aki lázas igyekezettel próbálja meggyőzni a világszép császárnét arról, hogy az uralkodónak ki kell egyeznie az 1848/49-es szabadságharcban levert magyarsággal, különben az egész birodalom menthetetlenül széthullik. 

Egy forró augusztusi napon Andrássy gróf és Sisi – az elmaradhatatlan felolvasónő, Ferenczy Ida kíséretében – kilátogat a gödöllői kastélyba, amelynek lovardájában épp hadikórház működik. A kastély romló állapotában is megnyeri Sisi tetszését. A császárné még nem sejti, hogy ünnepélyes megkoronázásuk után, Andrássy közbenjárására nászajándékként megkapják azt a magyar országgyűléstől. 

Sisi legboldogabb korszaka így veszi kezdetét. Gödöllőn végre szabad lehet, szeretett magyarjai közelében, távol a bécsi udvar intrikáitól. És közel Andrássy grófhoz…  

Az urak jönnek-mennek, a szolgák maradnak 

Bán Mór történelmi eposza a gödöllői királyi kastély száz esztendejének krónikája, amely nem mindennapi családregény is egyben. A Kastély regénysorozat hősei a kastély urai és szolgái. Az aktuális főszereplők egy része – a kastély mindenkori urai – korról korra változnak: Kossuth kormányzó, egy belga bank, Sisi, a magyarok szeretett királynéja, férje, Ferenc József, IV. Károly, az utolsó magyar király, Kun Béla harácsoló vöröskatonái, a megszálló román hadsereg tábornokai, Horthy Miklós és családja, a Wehrmacht, majd a szovjet hadsereg tisztjei. Királyok, hercegek, grófok, idegen megszállók, tábornokok, kommunisták és nácik – a kastély száz esztendeje megtestesíti a magyar történelem minden fordulatát. 

A szolgák viszont száz éven keresztül szinte ugyanazok, vagy legalábbis nagyon hasonlók – az apák átadják helyeiket fiaiknak, az anyák lányaiknak –, a szobalányok, inasok, kertészek, uradalmi intézők mindig maradnak, míg a kastély urai a történelem viharaiban folyton változnak. A sorozat lapjain megismerhetjük Gödöllő urainak és szolgáinak valósághű, megrendítő történetét. 

A Kastély-sorozat első kötete, Kastély ajándékba címmel a Hitel Kiadó gondozásában jelent meg május végén, jövőre pedig jön a második kötet, Az egyetlen címmel. A körülbelül háromszáz oldalas könyv borítóképén Dutka Tímea, a kastély kosztümös idegenvetője szerepel. Az első kötettel egyidőben megjelent egy kisregény Vörös vihar címmel, ezt limitált példányszámban a Kastély ajándékba kötettel összeszalagozva lehetett kapni.  

A sorozat főhőse nem Erzsébet királyné, hanem egy fiktív szereplő, Monostory Dénes inas, aki később komornyik, majd főkomornyik lesz, 1848-ban születik és kereken száz évet él. Sok mindent látott, megtapasztalt. Egész évszázadra nyúló élete, szerelmei, küzdelmei elevenednek meg a könyv lapjain. 
„Csecsemőként az anyja karján látja Kossuthot, Görgeyt, Windisch-Grätzet, a megszálló osztrák és cári orosz csapatokat. Fiatalon akkor kerül a kastély személyzetének sorába, amikor a kiegyezéskor a magyar nemzet koronázási ajándékként Ferenc Józsefnek és Sisinek ajándékozza a gödöllői kastélyt. Aztán megéli a boldog békeidőket, majd az első világháborút. A kastélynak új urai lesznek: IV. Károly, utána Kun Béla vöröskatonái, a megszálló román hadsereg tábornokai, aztán megint hosszú békeidőszak következik, és a kastély a Horthy család nyári rezidenciája lesz. Jön a második világháború, a kastélyba német, aztán szovjet csapatok rendezkednek be. A személyzet mindvégig marad. (…)  

A Kastély kicsiben leképezi a magyar történelmet – Gödöllőn afféle forgószínpadon vonult fel minden és mindenki.  

(…) Csak közben a fejük fölött expresszvonat sebességével száguldott át a történelem” – fogalmaz a könyv háttéranyagában Bán Mór író. 

Kép

„Boldog itt, felség?” 

Az író a források tanulmányozása során arra jutott, hogy Erzsébet királyné mindig csökönyösen és elszántan képviselte a magyarok érdekeit Bécsben, szembeszállva a környezetével. Teljesen azonosult a levert szabadságharc eszméivel, nem véletlenül voltak hálásak neki a magyarok élete végéig és még sokáig azután is. 

Sisi Andrássy grófhoz fűződő viszonya is kiemelt szerepet kap a sorozat első kötetében, a Kastély ajándékba címűben. Szerelem volt? Vagy „csak” rajongás? Ha szerelem, vajon beteljesedhetett-e? Ám aki azt várja, hogy ez a könyvből majd egyértelműen kiderül, annak csalódnia kell.  

Részlet a regényből:  
– Boldog itt, felség? – kérdezte a gróf.  
Sisi rápillantott.  
– Tudja, hogy az vagyok. Ez a kastély megtestesít mindent, amire vágytam.  
– Mindent?  
– Itt szabad lehetek. Itt önmagam lehetek. Szeretem ezt a helyet, szeretem a levegőjét, a csendjét, szeretem ezt az épületet, imádom a szobámat… Köszönöm, gróf úr. Tudom, hogy ezt önnek köszönhetem.” 

Sokféle Sisi-kép él az emberekben, kezdve az 1955-ös osztrák-német Sissi filmmel és főszereplőjével, a tündöklő Romy Schneiderrel, a Netflix 2022-ben bemutatott A császárné sorozatán át Marie Kreutzer osztrák rendező mítoszromboló Fűző (Corsage) című filmjéig.  

„Vajon lehet-e újszerűen ábrázolni ezt a korszakot, Erzsébet királyné karakterét anélkül, hogy ne a már jól ismert frázisokat ismételnénk, vagy – kellőképpen elrugaszkodva a kliséktől – ne késztetnénk sűrű fejcsóválásra példának okáért a Sisi-rajongókat?” – vetette fel Bán Mór a könyvbemutatón. Eközben Ujvári Tamás, a Gödöllői Királyi Kastély igazgatója hangsúlyozta, hogy nem nagyon készült még olyan regény, film, musical, színdarab vagy bármilyen könnyedebb stílusú feldolgozás, amelyben a gödöllői kastély, és ezen keresztül a magyar szempont kiemelten jelenne meg. 
„A gödöllői kastély közel háromszáz esztendős történetében szinte végig »csúcsidőszakot« élt meg. Színes, feledhetetlen történetek zajlanak ezen háromszáz év alatt az épületben, történelmi karakterek sokasága bukkan fel itt, néha csak néhány napra, néha évtizedekre” – fogalmazott az igazgató.  

A helyszín nemcsak Magyarország, de Európa, sőt időnként a világtörténelem főszínpadává is vált.  

Grassalkovich Antal például, a kastély építtetője fontos történelmi személy, az emberek mégsem tudnak róla szinte semmit. 

Jöhet az új Downton Abbey? 

„Annak idején nagy siker volt nálunk is a Csengetett, Mylord? című angol vígjátéksorozat, amelynek főszereplői, mint tudjuk, egy londoni főúri család és annak személyzete. A sorozat dinamikáját elsősorban a különböző rendű és rangú szereplők közti viszonyok, konfliktusok, párbeszédek adták. Ezt a vonalat vitte tovább a szintén nagy sikerű Downton Abbey, amely már beemelte a történelmi eseményeket is a cselekmények sorába – ám maga a történet alapvetően fikcióra épült” – idézte fel Kárpáti Gábor Csaba, a Hitel Kiadó ügyvezetője.  

A Downton Abbey rajongója maga Bán Mór író is, aki tíz évvel ezelőtt egy barátjának mesélte, mennyire kedveli az angol sorozatot. Ez a barát említette neki, hogy nemrég olvasott egy cikkösszeállítást a gödöllői kastélyról. Ekkor született meg a szerző fejében a Kastély könyvsorozat terve és fő helyszíne. Történelmünk bő évszázada nagy vonalakban – és némi költői túlzással – végigkövethető a kastély történetén. A kiadóvezető szerint később akár a Hunyadihoz hasonlóan televíziós szériát is érdemes lenne forgatni belőle.  

Az időskori lelki folyamatokkal a gerontopszichológia foglalkozik, amely az 1980-as évek végén jött létre mint önálló terület. Az első tudományos kutatások eredményei 1990-ben jelentek meg. Az öregedést nem lehet megállítani még akkor sem, ha jelenleg ez az emberiség legfőbb vágya. A mai technológia pusztán annyit tud elérni, hogy a folyamatot némileg lassítja. Erik H. Erikson német származású amerikai fejlődéspszichológus elmélete szerint az egyén életútja során nyolc életciklusban éli az életét. Az életciklusokat pedig bizonyos konfliktusok és feladatok jellemzik. Az időskor konfliktusa az énintegritás szembenállása a kétségbeeséssel.  

Időskorban megpróbáljuk korábbi tapasztalatainkat értelmezni, illetve meggyőzni magunkat arról, hogy az életünk értelmes volt. 

Az Erikson-féle életciklusok szerint a személyiség fejlődése, a változás és a tanulás élethosszig tart. Az időskor krízise általában a hatvan-, hatvanöt éves kor után következik be. Természetesen pusztán a naptári évek alapján nem lehet ezt meghatározni, figyelembe kell venni a szociális és a pszichológiai jellemzőket is. Az első krízist általában a nyugdíjazás, a munkaerőpiacról való kikerülés idézi elő. Személyiségünk is „átlép” az érett felnőttkorból az időskorba, amelyben mint életünk utolsó fejlődési szakaszában újabb nehézségekkel találjuk szembe magunkat. Számot kell vetnünk a múltunkkal, összegeznünk kell az életünket. E folyamat során pedig kínzó kérdéseket is fel kell tennünk magunknak, amelyekre megnyugtató válaszokat kell keresnünk, hogy teljesnek érezhessük az életünket és békére leljünk, valamint idős érett identitásként megtaláljuk a helyünket a világban. 

Biztonságkeresés és függőség   

A függőség kialakulása minden életszakaszunkban valaminek a tünete. A tünet mögött rejlő állapotok és helyzetek pedig önmagunkkal szembesítenek. Időskorban felerősödik a magány érzése, halmozódnak a betegségek, nő a szorongás, és egyre több tapasztalatunk lesz az elmúlásról, illetve a veszteségekről. Az időskori krízist sokszor éppen az a kétségbeesés okozza, amelyet akkor élünk át, amikor visszatekintünk az életünkre. Hiszen azt érezhetjük ilyenkor, hogy az eltelt évtizedek értelmetlenek, elhibázottak és hiábavalók voltak, és már nem maradt időnk a változtatásra.  

Gyakran számolnunk kell azzal is, hogy a korábban el nem végzett feladatok, nem rendezett helyzetek és emberi kapcsolatok még nagyobb súlyként nehezednek ránk.  

Mindez pedig a személyiségünk problémamegoldó és teherbíró képességének hanyatlása miatt mély lélektani válsághoz vezethet. A rendszeres alkoholfogyasztás és a dohányzás mint rossz szokások gyakoribbá és előbb-utóbb pótcselekvéssé válhatnak, ezek rendszeres fogyasztása pedig kínzó függőséghez vezethet.   

A nyugdíjazás után még tizenöt-húsz tevékenyen eltölthető év állhat előttünk. Ez pedig sok idő ahhoz, hogy erre az időszakra ne legyen semmilyen tervünk. Nem egyszer halljuk az idősektől: „Öreg fát már nem lehet átültetni.” Nos, a modern pszichológia szerint egész életünk során tanulunk és változunk, noha ez a tanulás lassul, mégis a fejlődés és a változás szinte a halálunkig eltarthat. A másik ilyen negatív berögződést jelzi az: „Erre a kis időre már minek változzak?” – kérdés, amelyet szintén érdemes újraértelmezni, mivel érdemes úgy tekinteni az utolsó életciklusunkra is, hogy az a maga módján szintén termékeny szakasza az életünknek.   

Ugyancsak tünet lehet a televízió- vagy a hírfüggőség. Az információk megszerzésével ugyanis egyfajta biztonságot élhetünk meg abban a nagy bizonytalanságban, amely az időskor egyik sajátossága. Ha egyedül él valaki, akkor gyakran megesik, hogy az otthonában afféle háttérzajként állandóan szól a televízió. Ez azonban nem jelent feltétlen függőséget, inkább csak egy szokás rögzülését.   

A negatív életesemények közül nagyon fájdalmasak a kapcsolati, vagyis a házastársi, a rokoni, a baráti veszteségek.  

Ezek ugyanis szinte folyamatosan szembesítenek minket az elmúlással, így a saját halálunkkal is. A kevesebb munka és aktivitás alapvetően megváltoztatja az idősödő személyiség szociális működését és szerepeit, hiszen ilyenkor hirtelen egyedül érezzük magunkat, vagy az addigiaktól eltérő szerepekben kell helytállnunk. A megszokott életünket a betegségek – főképp, ha tartós fájdalmat érzünk, illetve mozgásszervi problémáink vannak – megváltoztatják és egyben megnehezítik. Ilyenkor jellemzővé válik a különböző fájdalomcsillapítók és altatók rendszeres használata.   

Komolyabb elakadások, depresszió vagy öngyilkos gondolatok esetén a megfelelő szakemberek egyénileg vagy akár csoportos foglalkozás keretein belül is tudnak segíteni. Érdemes szakemberhez fordulni, a legtöbb szakember ugyanis a praxisa alatt nagyon sokszor találkozik a fentiekhez hasonló élethelyzetekkel és nehézségekkel. 

Kép

Kép: Unsplash

Nem késő kapcsolódást keresni   

Ahogyan minden életszakaszban, úgy időskorban is óriási szerepe van a közösségeknek abban, hogy megelőzzük, vagy ha azt már nem tudjuk, kezeljük a bajt. Az ember társas lény, a közösségben megtapasztalhatjuk, hogy sorstársak vagyunk, és nem vagyunk egyedül. Bátorítani, biztatni lehet a másikat, s ha ezt tesszük, olykor mi magunk is erőre kaphatunk. Egy csoportban lehet beszélni a nehézségekről, a gondokról, és átélhetjük a közösség megtartó erejét, szeretetteljes viszonyulását.   

Nagy valószínűséggel ebben az időszakban előtérbe kerülnek a hit és a vallás kérdései, akkor is, ha korábban mindez nem foglalkoztatott bennünket.  

Időskorban azonban mindenképp szembesülünk a saját elmúlásunkkal. Egy templomi gyülekezeti csoport nagyon jó társaság lehet, ahol nemcsak a magunk, hanem a másik fejlődését is megtapasztalhatjuk. Ily módon sokan az utolsó életszakaszukban találnak barátokra. Érdemes rendeznünk a kapcsolatunkat a Teremtővel is, újra és újra meg kell fogalmaznunk, át kell értékelnünk a viszonyulásainkat, hiszen miért is volna fontos ugyanaz hatvanöt vagy hetvenévesen, mint húsz- vagy negyvenévesen.   

Tervezhetjük az életet, de tudnunk kell, hogy jóval kevesebb feladat is elegendő már. Amit eddig játszva megcsináltunk, azt most csak részletekben tudjuk elvégezni. Érdemes elfogadnunk az időskort jellemző változásokat, és megtalálnunk bennük azt a pozitívumot, amely még működik. Amennyiben van bakancslistánk, szedjük elő. Nem feltétlen kell nagy dolgokra gondolni. Például egy hobbi fejlesztheti a koncentrációt, és nemcsak elfoglaltságként hasznos, hanem pozitív élményt is nyújthat. De egy régi kapcsolat rendezése, egy kibékülés is sok erőt adhat ebben az életszakaszban.   

Egy japán férfi, Shimada Masaharu 1976-ban kombinálta az óvodát és az idősek otthonát Tokióban. Hazájában 1998-ra már tizenhat ilyen létesítmény működött, és ebben az időben Észak-Amerikában is létrehoztak hasonló intézményeket.  

Ma már több európai országban, így Norvégiában és Ausztriában is találunk úgynevezett kétgenerációs otthonokat.  

A gyerekek és az idős lakók például különböző művészeti tevékenységekben vagy közös ebéden vesznek részt. Ezek az együttlétek kölcsönösen előnyösek a nemzedékek számára, hiszen nemcsak az interakció lehetősége adott, hanem a mentális fejlődés is. Számos tanulmány igazolta a társas kapcsolatok előnyét fizikális szinten is.   

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

„Anyanyelvünk nem csupán kommunikációs eszköz, hanem kultúránk, közösségünk, összetartozásunk alapja, a nemzeti létezésünk háza; sőt erődítménye, mentsvára, óvóhelye” – fogalmazott megnyitó beszédben dr. Margittai Gábor. A Mathias Corvinus Collegium (MCC) tavaly alakult Magyar Összetartozás Intézetének igazgatója szerint e számtalan, a nyelvünkkel kapcsolatos „ostrommetafora” jól érzékelteti évszázados aggodalmunkat: ha elvész a nyelv, elvész a haza. Ez az alapkérdés a mai napig érvényes, a felelősség pillanatnyilag a mi vállunkat nyomja – annyi különbséggel, hogy időközben más típusú „hódítók” léptek a színre, például a nyelvi globalizáció formájában. 

A Nemzeti Összetartozás Napja előtt egy nappal rendezett, „Hol vagy otthon? Csak a nyelvben” című konferencia arra vállalkozott, hogy többfajta szemszögből adjon (kór)képet anyanyelvünk használatának aktuális és reális állapotáról. Ez pedig, ahogyan Constantinovits Milán, az MCC szakmai főigazgató-helyettese köszöntőjében megfogalmazta, „egyben látlelet is a magyarság jelen helyzetéről”.   

Mit ér a tudományos nyelv, ha magyar?  

„Bár a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési határozatba foglalta a közelmúltban, hogy a magyar nyelv nincs válságban, a derűlátásba aggodalom is vegyül” – mutatott rá a tanácskozás első felének nyitó előadásában Prof. Dr. Hunyady György. Ez a közös fellépést sürgető álláspont szűkebben a tudomány nyelvhasználatára vonatkozik – tette hozzá a szociálpszichológus, az MTA rendes tagja. „Eszerint a magyar nyelv használata sorvadásnak indult a tudomány területén, térvesztése az angol nyelvvel szemben egyre nyugtalanítóbb léptéket ölt” – hívta fel a figyelmet a szociálpszichológus, aki egyebek mellett arra is rámutatott: manapság egy fiatal kutató azt tapasztalhatja, hogy a szakmájában csak úgy tud érdemben előrelépni, ha nemzetközi – lehetőleg sűrűn idézett – szaklapokban, angol nyelven publikál. „Így kap hazai tudományos fokozatot, előlépési lehetőséget a munkahelyén, nyer el pályázatot és külföldi ösztöndíjat” – fejtette ki.  

„Elfogadhatjuk-e, hogy a tudományos teljesítmény elismerésre méltó formája kizárólag a nemzetközi orgánumokban megjelenő, angol folyóirat-közlemény?” 

 – tette fel a kérdést a professzor, aki szerint ilyen viszonyok közepette nem csupán nagy szükség van a globalizációs folyamatok behatárolására és kiegyensúlyozására, hanem az egyben kötelességünk is.  

Kép

Kép: Freepik

Kényszerhelyzetben vagyunk 

„Hogy mit ér a tudományos nyelv, ha magyar? Nem sokat” – válaszolta meg az első ülésszak címében feltett kérdést dr. Zsoldos Attila történész. Az MTA rendes tagja rámutatott, a nemzeti nyelvet jellemzően a világszerte háttérbe szoruló bölcsészettudományok területén használják a szakemberek eredményeik közzétételéhez. Dr. Balázs Géza nyelvész előadásában egyebek mellett azt hangsúlyozta: a magyar tudományos nyelv térvesztése a rendszerváltozás után nagy mértékben felgyorsult. A Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájának vezetője, a Partiumi Keresztény Egyetem professzora szerint a képet csak tovább torzítja a hazánkban is bevezetett nemzetközi minősítési rendszer, az úgynevezett tudománymetria. A kutatók célja így az lett, hogy nemzetközi folyóiratban angolul publikáljanak, miután a magyar nyelvű, helyi kiadványokban való megjelenés alig vagy egyáltalán nem számít.  

Magyar sajátosságként ehhez szerinte nagyban hozzájárul a magyar magatartáskultúrában megfigyelhető, „az idegen jobb”-felfogás, illetve a Benkő Lóránd által leírt sznobizmus is.  

„Összességében ezek következménye a fölösleges és túlzott idegenszerűségek használata, amiknek egy része beépül a magyar nyelvbe, erősítve annak indoeuropaizálódását” – tette hozzá.  

Az angol nyelvű közlési elvárást mint tendenciát járta körül előadásában Botházi Mária is. A Medok című magyar nyelvű, de román és angol tanulmányokat is befogadó médiatudományi szaklap főszerkesztője a folyóirat több mint tizenöt éves fennállásának szerkesztési tapasztalatairól számolt be, a magyar nyelvű publikációk és a publikációs nyomás viszonyára kitérve.  

Árral szemben haladni nem könnyű 

Dr. Prószéky Gábor matematikus, a Nyelvtudományi Kutatóközpont főigazgatója előadásában arról beszélt, hogy az egyik legnagyobb problémát a nyelvi igényesség visszaszorulásában látja. A másik az angol nyelv minden eddiginél elterjedtebb használata, amivel, mint fogalmazott, az egyes nemzeti nyelveknek szintén meg kell küzdeniük. Dr. Prószéky arra a megállapításra jutott, hogy a magyar nyelv ebben a tekintetben nem áll rosszul, ám a helyzetre reagálni kell. A napi nyelvhasználatba a leginkább a divathullámoknak köszönhetően bekerülő angol szavak, angol eredetű szakkifejezések megfelelő helyettesítésére, szakszerű használatára terminológiai adatbázisok, szaknyelvi szótárak készülnek, köztük az Új Magyar Nemzeti Szövegtár – sorolta a pozitív példákat dr. Prószéky Gábor. 

„Ha valaki végigmegy egy budapesti utcán, a sok idegen feliratot olvasva az az érzése lehet, mintha nem is Magyarországon járna” – fejtette ki az ülésszakot záró előadásában Lakatos Mihály író.  

A Magyar Összetartozás Intézetének szenior kutatója veszélyesnek tartja, hogy az angolt részesítjük előnyben anyanyelvünkkel szemben. „Ha nem teszünk ellene, ezek a jelenségek könnyen tendenciává állhatnak össze, másodrendűvé fokozva le anyanyelvünket” – vélekedett a szakember. 

Nem minden színész mondhatja el magáról, hogy kulturális tévéműsort vezet – ráadásul többet is. Te hogyan csöppentél ezekbe? 

A M5 akkori csatornaigazgatója, Doncsev András látta a Toldi című előadást a Pesti Színházban, amit ma már 10 éve játszunk. Nagyon tetszett neki, és kitalálta, hogy az enyémhez hasonló figura kellene a Magyar Krónika című műsorba, aki előadhatná, milyen jó dolgok történnek Magyarországon. Legyen az kultúra, tudomány, múzeum, történelem, régészet, bármi. Az immár kilenc éve futó műsorban egy ajtókilincsről is tudunk úgy forgatni, hogy annak a kulturális és történelmi aspektusait megvilágítsuk. Ha jó a műsor, az nem az én érdemem, hanem a nagyszerű szerkesztőké meg a rendezőé, akikkel összedolgozunk. Időközben pedig egyik munka hozta a másikat: lett például a Kult’30, ami egy élő bejelentkezős, kulturális ajánlóműsor, aztán az Édes anyanyelvünk, most pedig a Családfamesék.  

Az Édes anyanyelvünk azért is jó, mert olyan elődeid voltak a témában, mint Grétsy László… 

Ez nagyon megtisztelő, hiszen én nem vagyok nyelvész, de Grétsy László fantasztikus ember volt! Ha nyelvészekkel beszélsz, őt mindenki úgy emlegeti, mintha atomtudósok beszélnének Teller Edéről, Szilárd Leóról vagy Einsteinről. Én ehhez a szinthez nyilván nem érek föl, csak próbálom végigvezetni a kérdéseimmel a nyelvészeket azokon az érdekes problémákon, amiket a változó magyar nyelvünk ad.  

Nem csinálok mást, én is érdeklődöm, mint minden televíziónéző vagy nyelvet szerető ember. 

Legfrissebb műsorod a Családfamesék – te csináltál valaha családfakutatást? 

Olyannyira, hogy a nagyszerű költővel, Weiner Sennyey Tiborral kitaláltuk, „versenyeztessük meg”, melyikünk vezetékneve honnan ered. Az ő egyik őséről kiderült, hogy zsidó származású nagyiparos, szobra is van a Balatonnál, a másik pedig a Zrínyi-testvérek oktatója volt, és magas tisztséget viselt a jezsuitáknál, Pázmány Péterrel levelezett. Nálam az adózási és egyéb papírok alapján az 1400-as évekig jutottunk el, és úgy néz ki, a Csőre személynév volt, ami átalakult vezetéknévvé. A műsorban pont így neves emberek „meséit” mutatjuk be, legyen az Benkő Gyula, Kovács Kokó István vagy Reviczky Gábor. Mindenki gondol valamit a családfájáról, s mi megnézzük, mit mond erről a papír, a levéltár, a családi legendárium. Vagy összecseng, vagy nem, de érdekes történetek jönnek ki. 

Rólad mit mondana a családi legendárium? Milyen gyerek voltál? 

Rossz! Ma ADHD-snek, vagy magatartásból kettesnek mondanának. Régen nem voltak ilyen kategóriák, de biztos, hogy hiperaktív voltam. Viszont ami lekötött, az nagyon. Jellemzően a történelem- és magyarórák voltak ilyenek, ott tudtam is produkálni. Kertvárosi gyerek vagyok, a XVII. kerület a hazám. Úgy kell elképzelni gyerekként, hogy sárvédő nélküli biciklivel – amiről azt hittük, hogy BMX, pedig Csepel bringa volt, csak kicsit átalakítottuk – meg egy szál csúzlival a nyakunkban, pár kaviccsal a zsebünkben mentünk, s lövöldöztük a galambokat. Csúnya dolog, de így történt. 

Kép

Kép: OMSZ

A kultúra a történelem- meg a magyaróra révén vonzott be? 

Meg a színjátszó csoport révén. Nagyon sok verset tanultam meg magamtól vagy a szüleimtől, mondjuk szavalóversenyt nem nyertem, azokon mindig második vagy harmadik lettem.  

De láttak bennem valamit, és anyukámék írtak a Magyar Rádió Gyerekstúdiójának, mert hallották, lehet oda felvételizni.  

Akkor még voltak gyerekműsorok a rádióban meg a tévében, kerestek hozzá gyerekeket, és amikor fölvettek, 11 évesen hirtelen félig belvárosi kölyök lettem, mert szombatonként be kellett járnom képzésre a Bródy Sándor utcába. Fantasztikus hely volt! A rádió drámai osztályától Vadász Gyulának és Varsányi Anikónak örök hálával tartozom, meg az általános iskolai magyartanáromnak is. Onnan vittek el filmekbe, rádiójátékokba meg szinkronokba is. 

Ha már itt tartunk, sokan először szinkronhangként ismertek meg… 

Egy színész munkájával együtt járhat, hogy többen ismerik Adam Sandler, a South Park vagy A Gyűrűk Ura magyar hangjaként, mint a Padlásból, A dzsungel könyvéből vagy más darabokból. Általában a blockbusterekből jegyzi meg a többség a színészt, nem abból, amire ő különösen büszke, vagy amikért akár díjakat is kapott. Persze a szinkron sem önmagában a szájra beszélés művészete, ott is kell tudni játszani, amiben a színház nagyon sokat segít. De nagyon sokat kaptam azoktól a színészektől is, akiket szinkronizáltam, mert néztem, hogyan játszanak, és rám ragadt ez-az.  

A filmezés és a színház között mi számodra a fő különbség? 

Mindkettő más technikát, diszpozíciót kíván meg a színésztől. Egy forgatáson akár órákat várakozol, majd szólnak, hogy te jössz, és abban a pillanatban egy félóra alatt teljesítened kell a jelenetben. Akármilyen szélsőséges helyzetről van is épp szó. Egy színpadon, a színpadi jelenlétnél előzetesen van időd, hogy felkészülj a szerepre, ami aztán mondjuk három órán át végigsodor a színpadon. Nincs megállás, belekezdesz, aztán visz, visz és visz. Mindkettő más testi-lelki munkabírást kíván. 

A sport mennyire áll közel hozzád? Nem csak azért kérdezem, mert sorozatokban alakítottál edzőt, testnevelő tanárt is. 

Öt térdműtét, egy fél gerincsérv meg két teniszkönyök után az ember meggondolja, hogy egyáltalán jobbal vagy ballal indítja meg a lépést.  

Odáig azért eljutottam, hogy 42 évesen büszkén lefutottam – méghozzá igen jó idővel – a maratont, és amúgy is komoly időket futottam az átlagember szintjéhez képest. Tehát a sport közel áll hozzám, de jelen pillanatban egészségi okok miatt nem sportolok.  

Kép

Csőre Gábor - Kép: Mentőmúzeum/OMSZ

Azért is kérdeztem, mert ugye te vagy a Múzeumok Éjszakája arca, a programsorozat fő tematikája pedig idén a gólpassz… 

Megtisztelő, hogy engem kértek fel, örömmel vállaltam. És még nem beszéltünk a fociról, pedig az öt térdműtétem a foci miatt volt! Kertvárosi srácként, amikor leszálltunk a bicikliről, fociztunk, rúgtuk a bőrt az általános iskola meg a gimnáziumi udvarán is, ez lételemünk volt. Nekem később abba kellett hagynom, ma sóvárogva nézem, ha mások játszanak. A Múzeumok Éjszakája pedig, akár a színház vagy bármely kulturális intézmény, nem mehet el a világ mellett anélkül, hogy ránézne, mi történik benne. És most épp futball-Európa-bajnokság történik, ami mindenkit érdekel Magyarországon. 

Nyilván téged is. De mi foglalkoztat a nyár többi részében, amikor mondjuk turistáskodsz? 

Magyarországon minden, mert itt még a legkisebb faluban is elképesztő kulturális örökséggel találkozom! Ha pedig akár itthon, akár külföldön bemegyek egy múzeumba, önmagukban véve a tárgyak – mondjuk egy kard vagy egy korsó – nem jelentenek semmit. A korsóban rejlő történet, az ember, aki használta, a kardot forgató harcos vagy az azt készítő kovács, a páncélt hordó katona már annál inkább! Vagy a menyasszonyi ruhát viselő hölgy, aki boldog volt. Ők az igazán érdekesek. Ha egy képtárban vagyok, a kiállítást is szeretem a családdal vagy a barátaimmal átbeszélni, hát még, ha van tárlatvezetés is.  

Azóta szerettem meg igazán a képzőművészetet, amióta tárlatvezetéssel nézem. 

Édesapaként a gyermekeidnek is továbbadtad ezt a fajta érdeklődést? 

Múzeumba ők is gyakran jöttek, jönnek velem. Az egyik legnagyobb dolog volt számomra, amikor a lányom kint tanult Hollandiában, és a külföldi barátaival elmentek megnézni Amszterdamot, de a dánok meg a németek nem akartak bemenni a Rembrandt-kiállításra, mert sokallták érte a 45 eurót, inkább beültek kajálni valahova. A lányomat viszont a hamburger nem érdekelte, úgyhogy ő inkább bement. Mosolyogva mesélte, s én is boldog voltam tőle. Mert sosem voltam babázó, vonattologató, labdagurigató apuka, hanem olyan, aki elvitte a gyerekeket olyan élményeket gyűjteni, amiket ő is szeret. Legyen az meccs, horgászat vagy múzeum. Úgyhogy nekem annál jobb visszajelzés, mint hogy felhív a lányom Hollandiából, hogy hamburgerezés helyett inkább bement a kiállításra, nem kell! 

A Múzeumok Éjszakája (2024. június 22.) gazdag országos kínálatából itt válogathat!