Alkalmazkodsz és szolgálsz? – Nem várhatjuk el a másiktól azt, amit magunknak sem adunk meg
Az alkalmazkodás társadalmilag kívánatos és elvárt viselkedés, ám a túlzott megfelelésért súlyos árat fizetünk. Lehetséges-e egyensúlyt teremteni a saját szükségleteink és mások igényei között? Hogyan élhetünk önazonos életet?
Domi története
Domi nem ismert lehetetlent, híres volt lendületes és energikus személyiségéről. Bármilyen nehéz feladatot sodort elé az élet, tökéletesen megoldotta. Nagy népszerűségnek örvendett, barátai azt mondták róla, hogy van egy különleges szupererője: olvassa a gondolatokat. Pontosan tudta, hogy kinek mire van szüksége, mit szeret, és ő örömmel teljesítette mások kéréseit. Ha megkérdezték tőle, hogy mi okoz számára boldogságot, gondolkodás nélkül rávágta: az, ha mosolyt csal mások arcára, vagy ügyesen megold egy lehetetlennek tűnő feladatot. Boldognak, tettrekésznek és erősnek érezte magát.
Gabival az egyetemen ismerték meg egymást. Szerelem volt első látásra. Dominak megtetszett Gabi visszafogottsága, izgalmas volt számára, hogy megtalálja az utat a szívéhez. Semmihez sem fogható izgatottságot érzett, amikor úgy érezte, hogy sikerült megnyitnia a lelkét. Igazán különlegesnek érezte magát, hogy épp hozzá, és egyedül hozzá tud így kapcsolódni.
Gabi zárkózottsága biztos pontot jelentett Dominak a körülötte lévő folyton változó világban, úgy tűnt, a lány rendíthetetlen kőszikla, akit senki és semmi nem billent ki az egyensúlyából.
Gabit pedig lenyűgözte Domi magas energiaszintje, vibrálása, problémamegoldó készsége, és nagyon megnyugtató volt megélnie, hogy valaki figyel rá, olvas a lelkében és meglátja a szükségleteit. Ebben a megtartó figyelemben megengedte magának, amit eddig soha: elkezdte kimutatni az érzéseit.
Tíz év múlva egy építkezés és három közös gyermek születése után Domi megtörten ül a pszichológussal szemben. Úgy érzi, Gabi magára hagyta. Kimerült, és nem bírja tovább. Azt éli meg, hogy a család, a háztartás és a gyerekek körüli felelősséget egyedül cipeli, amiért nem kap köszönetet sem, és erről nem is tud a feleségével beszélgetni. Becsapottnak érzi magát, hiszen ő már egy pillantásból és sóhajból tudja, hogy Gabi mire vágyik, ám úgy érzi, hogy az ő igényei és szükségletei láthatatlanok. Nem akar elválni, de nem akar így élni sem.
Belső tájak
A Domihoz hasonló működésű emberek gyakran hosszú ideig észre sem veszik, hogy mennyire magányosak és fáradtak. Sokszor már csak a mély kimerülés állapotában észlelik, hogy elfogyott a lendületük. Azonban még ilyenkor is nehezen fogalmazzák meg azt, hogy konkrétan mire is volna szükségük. Ha pedig sikerül is, nehezen találnak alkalmat arra, hogy kimondják azt a társuknak.
Ennek okát keresve felfigyelhetnek egy hiedelmekből, következtetésekből és megkérdőjelezhetetlen szokásokból építkező belső hangra: „Alkalmazkodhatsz, de csak azokhoz az elvárásokhoz, amelyek kívülről jönnek. Ami belül van, az rossz, fájdalmas, sebezhetővé tesz, éppen ezért jobb nem találkoznod vele. Ha kedvesnek, szerethetőnek szeretnéd érezni magad, mások igénye legyen az iránytűd.”
A belső hang életük számos részletét szigorúan szabályozza: „Nem vagy kellemes látvány. Ha megváltoznál, másképpen néznének rád az emberek, vonzónak találnának. Kezdd el a munkát a külsődön: változtass már magadon…” Ha mégis kudarcot vall: „Szégyenletes, ahogyan viselkedsz, nem csoda, hogy úgy is nézel ki.”
A belső hang általában azt is fontosnak tartja, hogy mások igényeinek szolgálata a lehető legtermészetesebb gesztus legyen: „Ha megérted, mire vágyik a másik, rögtön pattanj, és teljesítsd a kérését. Ne késlekedj, mert ezzel esetleg megbántod."
„Küldetésed a környezetedben élők segítése. Cselekedj gyorsan, sőt, ha lehet, még azelőtt, hogy kifejezték volna, hogy mire vágynak.”
A problémamegoldó működés a sikerük titka, ennek köszönhetik, hogy olyan jól haladnak előre az életben, gyakran nemcsak a saját életüket, hanem a szeretteik útját is egyengetik. Idővel azonban egyre kevesebb örömöt okoz számukra mások vélt igényeinek teljesítése, hiszen a cserébe jogosnak tűnő hála és szeretetkifejezés elmarad. Éppen ezért csak pillanatokra ízlelik meg azt az elégedettséget, amely korábban szárnyakat adott nekik.
Ellenben a belső párbeszédek hihetetlen mértékben felerősítik a feszültség érzését. Ezáltal egy-egy kritikaként is értelmezhető mondat nagyon felerősítve érkezik meg hozzájuk, kívülről nézve szinte érthetetlen fájdalmat okoz nekik. A bensőt ilyenkor elárasztó szégyen szomorúsággá vagy dühhé válhat. Ilyenkor végtelenül letörnek, vagy éppen maguk számára is érthetetlen módon robbannak. Esetleg fáradtan próbálják túlélni a napokat, vagy olyan tevékenységgel vezetik le a feszültséget, amellyel értékrendjük szerint nem is értenek egyet: például rengeteget vásárolnak, falnak, alkoholt isznak vagy sorozatokat néznek.
Ezek a tevékenységek segítenek nekik abban, hogy fájdalmukat egy időre eltávolítsák maguktól, ám végül újra felerősödik a szégyen, amely még nehezebbé teszi, hogy a továbbiakban megálljt parancsoljanak az automatikusan felharsanó, bántó belső hangnak. Hiszen úgy érzik, igazat mond, és tényleg elfogadhatatlannak látják magukat. E logika szerint ismét tenniük kell azért, hogy legalább valamennyire elfogadhatónak érezzék magukat. Újabb erőfeszítéseket igénylő és igen fárasztó feladatokat, tevékenységeket, szolgálatokat vállalnak, hogy picit megérezhessék, hogy elég jók saját maguk és mások számára. Például fogadalmakat tesznek arra, hogy többet mozognak, kevesebbet esznek, vagy végre rendesen megtanulnak angolul. Mindez csupa olyan tevékenység, amely jelentős erőbefektetést kíván, s a kitartáshoz valamilyen belső lelkesültség, örömérzet, belülről jövő, gyors és gyakori elismerés szükséges. Ám pont ennek módjait alig ismerik.
Emellett az elfogadhatóság élményét kívülre helyezik, másoktól várnak elismerést. Ettől kiszolgáltatottá válnak, hiszen mások soha nem lesznek képesek arra, hogy folyamatosan táplálják bennük a szeretettség és elfogadottság érzetét.
Ezért inkább mások iránt érdeklődnek, az ő ügyeiket támogatják, hogy saját háttérbe szorított nehéz érzéseikre és belső megéléseikre kevésbé kelljen figyelniük. A probléma ezzel csak az, hogy ezek az érzések előbb-utóbb valamilyen kerülő úton, de mindig előtörnek.
Megengedem mindazt, ami van
Az érzéseket nem lehet megszerelni, csak megfigyelni és elfogadni, hogy ezek is velünk vannak ebben a pillanatban. Tevékenységekkel, különböző szerekkel, az érzelmek lehasításával vagy elfojtásával hosszabb-rövidebb időre elodázhatjuk a találkozást velük, ezért azonban súlyos árat kell fizetnünk. A kimerülésig hajtjuk magunkat, eltávolítjuk magunkat a valóságtól, nem éljük meg az életünket, és éppen azok az érzések kezdenek rajtunk uralkodni, amelyek elől menekülni szerettünk volna.
Érdemes ezért a belső valóságunk felé egy megengedő, ítélkezésmentes kíváncsisággal fordulnunk. A cél nem az, hogy mindig, minden pillanatban, maradéktalanul jól érezzük magunkat, hanem hogy jól érezzük mindazt, ami a valóságunk része itt és most. Ennek egyik eszköze lehet a szemlélődés, a relaxáció vagy meditáció.
A kép, amely a társadalmunkban tévesen elterjedt a meditációról, jól példázza azt, hogy mennyire erős az általános törekvés, hogy ne érezzük saját érzéseinket, hanem kontrollálható, kiszámítható élményekkel helyettesítsük azokat. A meditáló személyeket úgy ábrázolják, mint akik törökülésben elhelyezkedve a földön, hüvelyk- és mutatóujjukat összeérintve rezzenéstelenül, behunyt szemmel ülnek.
Azt sugározzák, hogy őket nem érintik meg az események és az emberek, hidegen hagyják őket a dolgok, mert rendíthetetlen magabiztosságuk lepergeti róluk a valóságot. Ez tökéletes ellentettje annak, ami ilyenkor történik.
A belülre irányított fókusz éppen arra indít, hogy végre teret adjunk a saját érzéseinknek, gondolatainknak és belső élményeinknek. Szemléljük őket bátran, de engedjük őket tovább, ne hagyjuk, hogy a teljes figyelmünket elfoglalják. Szeressük a testünket, és vegyük észre a jelzéseit. Ne csak a kavargó gondolatok áradatában sodródjunk a múlt felett rágódva vagy a jövőre figyelve, hanem álljunk meg, hogy szemügyre vehessük azt, ami éppen most van és zajlik. Ez segíthet felismerni a tudat alatti szükségleteket. A Domihoz hasonló embereknek ez azért is olyan nehéz, mert annyira mások igényeire hangolódnak, hogy gyakran fogalmuk sincs arról, hogy nekik mire volna szükségük.
A gyógyulás útján fontos felismerni azt is, hogy az alkalmazkodás és a mások szükségleteire figyelés milyen történetekből, hiedelmekből vagy mintából fakad. Dominak például kora gyermekkorától kezdve a családban a mérleg nyelvének kellett lennie. Bár a szülei nagyon szerették őt, de a saját nehézségeik és a párkapcsolati konfliktusaik miatt kevés érzelmi energiájuk maradt a gyermekükre. Domi igyekezett minél kevesebb problémát okozni, és megkönnyíteni a szülők életét, valamint megadni számukra azt a szeretetet és gondoskodást, amit maguknak és egymásnak nem tudtak megadni. Később a párkapcsolati választásában is ezt a mintát követte.
Gabi érzelmi bezárkozása ismerős volt számára, ezzel együtt pedig biztonságos és megnyugtató is. Hitt abban, hogy ha mindent tökéletesen megtesz, akkor szerethető lesz, ezért lemondott a saját szükségleteiről, és a másik igényeire figyelt. Amikor Gabi nem úgy reagált erre, ahogyan szerinte érdemelte volna, kétségbeesett.
Ez vissza is repítette az időben, és átélte ugyanazt a dermesztő kilátástalanság-, elveszettség- és elkeseredettségérzést, amelyet gyermekként élt át, amikor a szülei számára láthatatlan maradt.
A tudatosítás, megfigyelés, illetve a jelen és a múlt szétszálazása által az érzései ugyan nem múltak el, de lehetőséget kapott arra, hogy ne automatikusan cselekedjen, hanem szabadabban dönthessen arról, hogy a választott értékei szerint mit szeretne tenni, szeretetből másokért cselekedni, vagy a saját igényeire figyelni.
Az öngondoskodás értékét gyakran alábecsüljük vagy hátrébb soroljuk. Amikor sok a feladat, akkor az alvás, a pihenés, az edzés az, amiről elsőként lemondunk. Mindent megteszünk a másikért, és azt reméljük, hogy cserébe majd ő hálából gondoskodni fog rólunk, és szeretni fog bennünket. Ez biztos útja a párkapcsolati feszültségeknek. Nem várhatjuk el a másiktól azt, amit magunknak sem adunk meg.
Domi egyedül ment a pszichológushoz, mert Gabi elutasította a párterápiát. Bár ebben a cikkben Domi motivációit, belső tájképét jártuk körbe, fontos kiemelni, hogy a párkapcsolat dinamikáját és történetét ketten együtt ötven-ötven százalékban hozták létre. Egyedül nehéz változtatni a rendszeren, de már egy tag változása is hat rá, mert a kapcsolat többé nem maradhat ugyanaz. A párok ilyenkor vagy elfejlődnek egymás mellett, vagy az egyik megérzi a másik változásán, hogy neki is változnia kell.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
Kapcsolódó tartalom
