Hogyan jelenhet meg a spiritualitás a terápia során? 

Elsősorban az emberben, a pszichológusban. Hiszen nem keresztény jelmezbe akarjuk öltöztetni a pszichológiát, hanem másképpen tekintünk az emberképre, az egészségre és az egészségtől való eltávolodásra. Klinikai és pasztorálpszichológiát végeztem, ez annyit jelent, hogy a klinikumot a teológiával egybekötve tanultam alkalmazni. Ha az embernek, aki velem szemben leül, torz az életképe vagy az istenképe, és ő azt kéri, hogy foglalkozzunk ezzel, akkor dolgozunk vele. 

Ilyenkor egy torz istenkép nyomorítja meg a személyiséget, vagy egy sérült, illetve patológiás személyiség vetül ki az istenképére is? 

A torz istenkép és a torz emberkép együtt jár, nem lehet az egyik egészséges, míg a másik egészségtelen. Azt szoktam vizsgálni, hogy hol sérült a kliens emberképe, hol sérült az istenképe, mi veszélyezteti az ember-ember kapcsolatait, vagy az ember-isten kapcsolatát. És ez tulajdonképpen minden pszichopatológiát magában foglal. 

A hívő ember célja megvalósítani azt, amit a Teremtő megálmodott róla. De nehéz szétszálazni, mi is az Isten álma és mi a mellettünk élők – vagy akár már nem is élők – elvárása. 

Pontosan, ezért kell megismernünk az Istent, hogy ő milyen. A lelki egészség egy spektrumon helyezkedik el, két szélsőség között. Az egyik szélsőség a mindent szabad és nincsenek törvények, minden csak kegyelem. A másik szélsőség az, hogy minden csak törvény, és a kegyelmet kihagyjuk – bár hirdetjük –, de nem is gondolkodunk róla. Mindkét szélsőség egészségtelen állapot, valahol a középmezsgyén kell elhelyezkednünk. 

Isten azt mondja: adtam neked kereteket a törvényben, ezek a törvények érted vannak. Ha áthágod őket, annak következményei lesznek, de a szeretetemet és a kegyelmemet akkor is nyújtom feléd.

Általában azért nem tudjuk ezt így teljességében látni, mert félünk attól, hogy az egyik vagy a másik oldal beszippant. Ha a kegyelem szippant be, akkor túlzottan engedékenyekké, határtalanná válunk és lezüllünk, ha a törvény szippant be, akkor kényszeres, ítélkező és merev emberekké válunk. 

Akkor ezen a skálán a különböző személyiségek különbözően állítják be a pontot, ahol a lelkiismeretük szerint tudnak működni. Vajon az isteni szándék szerint is ennyire különböző a lelkiismeret? 

A mai világ egyik legnagyobb csapdája, hogy azt hirdeti, az igazság relatív, és az érzelmeinken, a hangulatunkon alapszik. A keresztények szerint ez nem így van, hanem Isten igazsága állandó, és azt meg kell ismernünk. A törekvés erre a teljesség felé fejleszt és gyógyít, akkor is, ha ez nem mindig kellemes érzés, sőt gyakran fájó és akár megterhelő is. Egy igazság létezik, az isteni igazság, de ezt nem lehet leegyszerűsíteni az emberi szintünkre. Például ez az Isten azt mondja, nem nyúlhatsz az áldozati ételhez, de azért Dávidnak, amikor menekül és élet-halál között van, megengedi, hogy egyen belőle. Van a Szentléleknek egy nagyon nagy józansága és rugalmassága, amelyre tanít. De ehhez valóban bölcsesség kell és kapcsolat Istennel. 

Ugyanakkor az Istenhez fűződő kapcsolatunkat az emberi viszonyaink mintájára formáljuk. Erősen befolyásolhatja például az, ahogyan a szüleinkhez kötődünk, ami egyben a személyiségünket is alakítja. 

Az a tapasztalatom, hogy annak a szülőnek van a legnagyobb hatása a gyermeke istenképére, aki nagyobb érzelmi hatást gyakorolt rá. Sajnos ez lehet jó is, és lehet szörnyű is. Kezdetben ez a szülő lesz a támpontja ahhoz, hogy kikövetkeztesse, milyen lehet az Isten, aztán ahogy olvassa az Igét, észreveszi, miben más az apja és az anyja, mint az Isten, és miben hasonlítanak rá. Ebben vigaszra is lelhet: amit a szülei vétettek ellene, az szülői vétek volt, emberi bűn, nem pedig isteni vonás. Mindez persze szülőként nagy felelősség is. 

Tehet valamit egy szülő a gyermeke hitéért azon kívül, hogy maga is igyekszik megismerni Istent? 

Fontos, hogy ne csak úgy legyek együtt Istennel, hogy olvasom a Bibliát, mint egy tanmesét, vagyis: mit kell tennem, illetve mit nem szabad tennem, mert ez nagyon kiskorú, gyermeki viszonyulás. Hajlamosak vagyunk úgy olvasni az Írást, mintha kínai szerencsesütiket törögetnénk fel, hogy na, mit is üzen mára. Ez keresztény babona. 

Isten jellemét kell megismernünk, mert akkor ahhoz a miénk is formálódhat, és a gyerekeinknek is vonzó lesz. Isten nem tanmese, hanem egy kapcsolatra hívó személy. 

A pszichológusszakma többnyire liberális beállítódású szakemberekből áll. Nehéz ebben a közegben ­képviselni a szakmai-emberi meggyőződésedet? 

Igen, voltak éles és nehéz helyzeteim, de édesapám és édesanyám egy totalitárius rendszerben éltek és neveltek fel, és azt tanították, hogy a belső szabadság az az, ha nem a rendszer elvárásához igazodom, hanem ahhoz, ami a lelkem mélyén van. Ezt én is így gondolom, és ebben én is teljes mértékben hiszek. Szent Ágoston szerint minden igazság Isten igazsága, tehát a tudományos tény is az. Minden, ami nem illeszthető össze Isten igazságával, az nem tudomány, nem több mint emberi önigazolás, bizonygatás, háborúskodás, szőrszálhasogatás, kötekedés, gyűlölet. Persze mindent be lehet erőltetni a statisztikákba, a módszertanokba, de ezeket igyekszem megvizsgálni, hogy valóban tudományos alapokon igazolhatók-e, és ha igen, akkor az összeegyeztethető-e az Isten igazságával. Ha lehet, nem bocsátkozom harcokba, mert engem az ember érdekel, segíteni, támogatni, gyógyítani, tanítani akarok. Seneca szerint semmi sem világos azok számára, akik vezérükké a legbizonytala­nabb vezetőt, a közvéleményt választották. 

Kép

Fotó: Emmer László

Az ülésről, ahol a klienssel együtt dolgozik a szakember, ki lehet zárni a közvéleményt, de abban a percben, ahogy a kliens kilép az ajtón, ott találja magát a közvélekedés közegében. A pszichológusnak feladata az, hogy felkészítse őt az ettől eltérő értékek képviseletére? 

Nem, mert én neki nem elméleteket adok át, hanem a sebzettségét próbálom megérteni, a sebeit igyekszem kitisztítani, bekötözni. Ezt tapasztalva fellélegzik, és innentől kezdve nem kellenek elméletek. 

Nem feltétlenül jellemző a pszichológusszakmában a konkrét segítségadás. 

Azért, mert bizonyos módszertanok népszerűbbek, az nem jelenti azt, hogy azok jók, vagy csak azok léteznek. Tévhit, hogy az emberben minden információ és minden válasz megvan. Néha szüksége van a külső személyre, aki mutatja az irányt. 

Másrészt szerintem a pszichológus részéről rejtőzködés, ha nem mutatja meg azt, amit lát, bár azzal kivezethetné a kliensét a gödörből. 

A konkrét segítségnyújtás visszatartásával akkor sem értek egyet, ha a szakember ezt azért teszi, mert beleverték, hogy neki nem szabad irányt mutatnia, vagy véleményt mondania, és akkor sem, ha csak azért hallgat, mert fél ezekért felelősséget vállalni. Ez valóban nagy felelősség, de nem tartom igazi embertiszteletnek azt, amikor valaki ott ül velem szemben, kitárva a lelkét, én pedig valami magaslatról nézek rá, semmit meg nem mutatva, el nem árulva, meg nem osztva abból, amit látok. 

Ez a felelősség számodra a szakmád legnagyobb kihívása? 

Nem, a legnagyobb kihívás valóban jelen lenni, vagyis tudok-e úgy jelen lenni, hogy meghalljam őt, szeretettel vagyok-e iránta, függetlenül attól, hol áll ahhoz képest, amit én jónak, egészségesnek vagy igaznak látok. Csak ezután jön az összes többi szakmai kihívás, mert a konfrontáció jogát ki kell érdemelni, azt pedig csak hiteles jelenléttel lehet. 

Lehet-e tiszta lappal indulni a kapcsolatainkban? Mintha ez volna a legnehezebb. 

Amikor a kapcsolataink sérülnek, az annyit jelent, hogy kaptunk sebeket és adtunk sebeket. Ha kapunk sebeket, akkor ragaszkodunk az igazunkhoz, ahhoz, hogy valaki végre kérjen bocsánatot, és mondja azt, nem volt joga minket megsebezni. Nem feltétlenül rossz dolog ez, hisz az igazság kimondására vágyunk mindannyian, arra, hogy valaki végre hitelesítse a sebeinket, mert az már önmagában fél gyógyulás. Mellesleg a pszichológusok feladata részben ez, hitelesíteni a sebzettségünket, és kimondani, hogy a másiknak nem volt joga átgázolni rajtunk, de ha ragaszkodunk az áldozati mivoltunkhoz, akkor leragadunk a múltban. A másik csoport pedig ahhoz ragaszkodik, hogy neki igenis volt joga sebezni, mert a másik is ártott neki. Ez is agresszió, amikor nem tudunk megalázkodni, és nem tudjuk azt mondani, hogy hibáztam, ártottam. Az akadályoz minket az újrakezdésben, hogy nem tudjuk kimondani: „bocsáss meg” és „megbocsátok”. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Nem olyan egyszerű eldönteni, hogy ki a sebzett és ki a sebző, gondolom, olykor a szakember sem tudja ezt egy elbeszélésből megállapítani. 

Igen, általában szeretnénk az ártatlan pozíciójába el­helyezni magunkat, de ez a pozíció az, amely akadályoz bennünket abban, hogy továbblépjünk. 

Mindannyian sebzettek vagyunk. És mindannyian vagyunk olyan gonoszak is, hogy sebzünk. 

Ha ezt elfogadnánk – és itt jön megint a keresztény emberkép, amely szerint mindannyian magunkban hordozzuk a rosszra való hajlamot –, ha ezt nem reszketnénk annyira bevallani, kevesebbet kellene tiltakozni a saját bűntudatunk ellen. Attól félünk, hogyha elveszítjük az igazságunkat, akkor mindent elveszítünk. Pedig pont azáltal stabilizálódna az identitásunk, hogy azt tudjuk mondani: hibáztam, nem akarom újra elkövetni, amit tettem. Nagyon-nagyon nehéz ez. A másik oldal szabadsága pedig az, hogy vétettek ellenem, de nem engedem, hogy ez definiáljon engem. A pszichológia sokszor leragad annál, hogy hol és ki sebzett meg, fejtegetjük a múltat. Ez fontos, de egy ponton túl átok. 

Miképp érdemes visszanézni a múltra, hogy az az alapja lehessen a fejlődésünknek? 

Először bele kell nézni az igazságba. Mi történt? Mit éltem át? Hol kaptam sebeket, miket vesztettem, és milyen sebeket okoztam. Őszintének lenni önmagunkkal az egyik legnagyobb kihívás. A második az, hogy amit kell, azt sirassam el. A fájdalomnak felszínre kell törnie: igen, megaláztak, becsaptak, kihasználtak, visszaéltek a bizalmammal. De egy ponton túl ki kell jönni a siratásból, amelynek része a düh is, haragudnunk kell azokra, akik ellenünk vétettek, és magunkra is, ha vétettünk. Ezután a megbocsátás is komplex folyamat. Megbocsátok annak, aki vétett, de nem feltétlenül azért, hogy új kapcsolatot építsünk, hanem hogy én legyek szabad, mert ameddig haragszom rá, addig hozzákötözöm magam, addig része a mindennapjaimnak, az identitásomnak. A vétkes oldalról pedig vessünk számot az általunk elkövetett vétkekkel. Azonban ennek megbocsájtásában mi magunk kevesek vagyunk, ki kell nyitni a tenyerünket, és el kell fogadnunk az Isten bocsánatát. Különben belesüppedhetünk abba, hogy gonoszok, szerencsétlenek, nyomorultak vagyunk. Ebből pedig kialakíthatunk egy hamis identitást, vezekelhetünk egy életen át, de mindez torzítja a személyiségünket. Végül nem állhatunk meg itt, hisz a múltunk nem csak sebekből és sebzésekből áll. Életünk tele van áldásokkal. 

Fontos, hogy hálát tudjunk adni a tegnapiakért, a tavalyiakért, mert a hála hatalmas erőforrás, amely képes magaslatokba emelni a leginkább megtört lelket is. 

A traumáinkból azért tovább is építkezünk, sokszor megerősödve. Neked van erről személyes tapasztalatod? 

Nem a trauma formál minket, hanem a viszonyunk a traumához. Ezt fontos hangsúlyozni. Az első nagy trauma az életemben az volt, amikor el kellett mennem tinédzserként Magyarországról politikai menekültként. Egyik napról a másikra fel kellett nőnöm. A következő mérföldkő az volt, amikor öt gyerekkel elváltam. Ez villámcsapás volt a fa törzsében, amelyről nem tudtam, hogy újra kihajt-e, és lesz-e benne élet. De a gyökerek megmaradtak, úgyhogy lett. Utána nagyon megviselt a szeretteim elvesztése, egymás után. De hiszek az örök­életben és hiszek az életben. 

Tapolyai Emőke – Fotó: Emmer László

Amikor kamasz lányként el kellett hagynotok az otthonotokat, mi volt az első kapaszkodó, ami segített? 

Én tizenhat éves voltam, az öcsém tizenöt, a húgom tizenkettő. Bennünk volt az elképzelhetetlen, naiv, gyermeki remény és összefogás, hogy egyszer eljön az idő, és hazatérhetünk. Addig pedig tanulunk, küzdünk, dolgozunk, beilleszkedünk, de a legbelső motiváció az volt, hogy egy nap hazajöhetünk. Amikor el kellett mennünk, 1982-őt írtunk, és 1989-ben jöhettem haza először, akkor még csak látogatóba. Kicsit álomvesztés volt. Élt bennem egy romantikus kép az országról, és hazatérve Magyarország „összezsugorodott”, sok minden nem ott volt, ahol régen, sokan meghaltak azok közül, akiket szerettem. Megismétlődött a csalódás, a fájdalom, a gyász. De engem már nem lehetett átültetni, később hazaköltöztem, és nem bántam meg. 

Haragudtál a szüleidre az elveszített régi életed miatt? 

Nem, ők nem tehettek arról, hogy olyan rendszerben éltünk, ahol a hitem miatt nem vesznek fel a gimnáziumba, nem tanulhatunk tovább, nem lehet teljes az életünk. 

És a válásod után hogyan tudott a fa mégis kihajtani? Egy gyerekkel is nehéz egyedül maradni, de öttel… 

Úgy, hogy mindig is szerelmes voltam a gyerekeimbe, és a legjobbat akartam adni nekik. 

Azt akartam, hogy gazdag és teljes gyerekkoruk legyen, és megtapasztalják, hogy az az Isten, aki velem volt annyi mindenben, az ő életükben is jelen van, hogy szeressék egymást és az embereket. Az ő felnevelésük hatalmas motiváció és erőforrás volt. Én nagyon szerettem és szeretek anya lenni. Biztosan nem voltam velük mindig, amikor szükségük volt rám, ráadásul a rokonságom külföldön él, rájuk sem számíthattam. De amikor a gyerekeimmel voltam, a jelenlétem a számukra százszázalékos, illetve annál is több volt, amikor pedig nem, akkor folyamatosan azt gyászoltam, hogy nem tudom megadni azt a teljességet, amit szeretnék. Nekem például ezt kellett elfogadnom, hogy Emőke, nem jól döntöttél, nem jól házasodtál. De most ez van, ebből kell főzni, mert a valóság elfogadása szabaddá tesz a változásra. 

Visszatérve az általad említett nagy kihívásra: hogyan tudtál lélekben jelen lenni a rendelőben, amikor otthon várt az öt gyerek? 

Mindenki mindig úgy van jelen a rendelőben, ahogyan a saját életében is. Ezért egy pszichológusnak, egy mentálhigiénés szakembernek, egy coachnak kötelessége folyamatosan magán dolgoznia azért, hogy jelen tudjon lenni azok számára, akik hozzá fordulnak. Én is sokat dolgoztam és dolgozom magamon. Sokan azt gondolják, ez annyit jelent, hogy elvégzünk egy újabb képzést. Nem. A belső önfejlesztés azt jelenti: merek leülni valakivel szemben, akire felnézek, és merem azt mondani: „Mondd meg, mi a hibám, mit csinálok rosszul, hol kellene változnom!” 

Soha nem volt kétséged afelől, hogy Isten veled van? 

Hitvallási szinten nem, de érzelmileg azért volt sokszor, hogy azt kérdeztem: „Hol vagy? Egyáltalán számítok neked? Itt vagy? Érdekel téged, hogy mi van velem?” Megengedem magamnak, hogy legyenek kételyeim, mert ha nincsenek, akkor nem folytatok hiteles beszélgetést Istennel. Ha valóságos kapcsolatban akarok lenni vele, akkor őszintén kell kitárnom magamat. Lehetnek bizonytalanságaim, értetlenségeim, ez minden őszinte kapcsolatba belefér. Jézus maga mondja Tamásnak, amikor megmutatja a sebeit a feltámadás után: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Ebben benne van az a megértés is, hogy srácok, tudom, marha nehéz lesz úgy hinni, hogy nem láttok, amikor a szélrózsa minden irányából azt mondják: ez agyament, nem divatos, nem így kéne hinni, hanem úgy, mert azzal jobban lehetne illeszkedni. Ez Jézus kedves viszonyulása az ember kételyeihez. 

Pál apostol szerint a hit a remélt dolgok felőli bizonyosság és a nem látott dolgokról való meggyőződés. 

Aki nem tesz fel kérdéseket, az nem kap válaszokat. Sajnálom azokat, akiknek nincs bátorságuk kételkedni, kérdezni. Talán, mert félnek attól, hogy megkapják a válaszokat. 

Pedig, ha Isten válaszol, akkor ahhoz erőt is ad, hogy azokat el bírjuk viselni. Az ő válaszai felemelők, gyógyítók, reményt adók, mert szeretetből fogantak. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Tizenkettedjére kapja meg ingyenes balatoni gasztroiránytűjét az olvasó az idén 48 éves Magyar Konyha magazintól. A szerkesztőség idén is „körbe ette” a tavat, aminek eredménye 300 tipp és 50 vadonatúj hely. A kiadvány továbbra sem étteremkalauz, sokkal inkább kulináris útikönyv, amely az éttermi kategóriák mindegyikéből fogalmaz meg ajánlásokat. Mutat kultúrbisztrót, halsütödét, retro-ikonokat, fűszerkerteket, sajtkészítő műhelyeket, kockás abroszos kisvendéglőket, fine dining éttermeket, borászatokat, hogy ki-ki megtalálja a kedvére valót.

„A jó iránytű fontos, mert, ha rosszul választunk, visszasírjuk a gasztrokádárizmust, azt pedig nem szeretnénk” – fogalmazott Vinkó József, a magazin főszerkesztője. Elmondta, hogy a kínálat az elmúlt 12 évet tekintve letisztultabb lett, átütő újdonságokról, hangzatos nyitásokról azonban nem tud beszámolni, van viszont elmozdulás a fine dining irányába, amit mutat, hogy nagy nevek – például Csillag Richard vagy Mede Ádám – jelentek meg a Balaton körül séfként, illetve tanácsadó séfként.  

Jó hír, hogy vigyázó szemüket a Michelin ellenőrei is a Balatonra vetik, idén 16 helyet tartottak a Balaton mellett ajánlásra méltónak. 

Aki viszont az egyszerűbb, netán a komfortételekre szavaz, a velünk élő klasszikusokat továbbra is megtalálja a part mentén. A kínálat lángos, hekk, nápolyi pizza, francia, olasz, mediterrán, mexikói ízek, tengeri herkentyűk, BBQ, hamburger – de egy jó hagyományőrző fonyódi halászlevet, mint a petyek, továbbra sem találni. Sajnálatos tény az is, hogy a munkaerőhiány nem változott pozitív értelemben, általánosságban pedig elmondható, hogy az árak budapesti szinten mozognak. 

A Magyar Konyha július–augusztusi számát, a Balatoni Gasztrokalauzzal kiegészülve, keresse az újságárusoknál!

Refik Anadol a kortárs művészet, a mesterséges intelligencia (MI) által generált immerzív installációk sztáralkotója, először állít ki önállóan hazánkban. 2023-ban a Las Vegas-i Sphere-t a világ legnagyobb MI által generált műalkotásává változtatta, ezzel párhuzamosan a művész kavargó, hipnotizáló fényshowját a New York-i MOMA közönsége egy évig csodálhatta, majd év végén Anadol a Grammy Gálát tette felejthetetlenné látványos színpadvilágával.

Idén augusztusban pedig Debrecenbe látogat az elismert török multimédiaművész Rumi Dreams című videómunkája. Refik Anadol a 2010-es évek eleje óta Los Angelesben élő török digitális/újmédia-alkotó, az MI művészeti alkalmazásainak számos nemzetközi díjjal elismert úttörője, a kortárs vizuális művészetek meghatározó alakja. Nagyszabású alkotásait repülőterektől koncerttermekig, közterektől világhírű kortárs múzeumokig, az észak-karolinai Charlotte-tól, a Velencei Biennálén, Isztambulon és Szöulon keresztül, Melbourne-ig a földkerekség számos pontján mutatták be. Az isztambuli születésű, Amerikában élő alkotó Rumi Dreams (Rúmi álmodik) című nagyszabású, 32 m2-es LED-falat igénylő videómunkáját mutatja be a MODEM, mely a 13. században élt Mevlana Jallaludin Rumi, perzsa költő, filozófus, tudós és szúfi misztikus emlékére készült. 

A kiállítás célja, hogy szemléltesse, hogyan lehet a digitális és a hagyományos művészetet egymással vegyítve magával ragadó élményt teremteni.

 A Rumi Dreams egyben illeszkedik a MODEM azon projektjeinek sorába, amikor Debrecen város kulturális identitásának egyik legfontosabb elemével, az irodalommal lép szövetségre, újabb és újabb lehetőséget kínálva a különféle művészeti ágak interakciói számára.

A török-magyar diplomáciai kapcsolatok 100. évfordulója alkalmából meghirdetett Török-Magyar Kulturális Évad 2024. és az 58. Debreceni Virágkarnevál részeként Refik Anadol, a világhírű török médiaművész MODEM-be érkező kiállítása az egyik kiemelt esemény lesz.

A MODEM-ben megvalósuló tárlat Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata, Konya Fővárosi Önkormányzata, a budapesti Török Nagykövetség és a debreceni MODEM együttműködésében jön létre.

Mit fejez ki ennek a nőknek szóló programnak a neve?

Az „arise” annyit jelent, hogy kelj fel. Ez egy felhívás a nők felé, hogy mozduljanak ki abból, amiben vannak, nyissák ki a szemüket, és induljanak el a felé, aki szereti őket. Induljanak el a szeretet felé. A kifejezés az Énekek énekének egy mondatából (2,10) származik: „Kelj fel, kedvesem, gyere, szépségem!” A résztvevőknek ezt mondjuk: „Kelj fel, és indulj el az úton!”

Az útkereséshez miért kell kivonulni a világból?

A mai világ iszonyatosan rohanó, és a környezetünk túlinformált. Le kell nyugodni ahhoz, hogy az ember megláthassa, ki is ő, és merre van az útja. Mi ezt a környezetet teremtjük meg úgy, hogy a résztvevők leteszik a mobiltelefont és az órát, csak a mi információinkra tudnak támaszkodni. 

Kiszakadva a hétköznapi kényelemből, az állandó digitális jelenlétből és technológiából az ember jobban elgondolkodik azon, amire máskor nincs lehetősége. Jobban látja, hogy mi számít, és mi nem.

Mióta működik az Arise? Honnan indult?

A 4M egy 16 különböző országban működő nemzetközi szervezet, amely Hollandiában indult 2008-ban. Ezen belül van a férfiaknak szóló XCC (Xtreme Character Challenge), valamint az apa–fia, apa–lánya program. Küldetése, hogy azokkal a témákkal foglalkozzon, amelyek a női vagy férfi identitásunkban kihívást jelentenek a mindennapokban. Az XCC-t 2019-től, a nőknek szóló Arise programot pedig 2021-től szervezzük meg itthon. Magyarországon is a férfiakkal karöltve működtetjük az Arise-t, mindenben támogatjuk egymást. 

Az XCC-nek négy alapértéke a hit, a kaland, a bajtársiasság és az igazságosság. Az Arise-nak mik az alapértékei?

Alapvetően közös értékekre épül, a hit és a kaland a nőknél is köztük van, de a másik kettő helyett számunkra fontosabb a kapcsolódás és a szabadság. Minket, nőket arra teremtett Isten, hogy segítőtársak legyünk. Ha az ember jól látja a helyét az életben, akkor rájön, hogy ez nem egy alárendelt szerep, hanem kölcsönösen függő kapcsolat. Fontos, hogy tiszteljük a férfiakat, és meglássuk a saját értékeinket is. 

Nem kell szuperhősnek lennünk, ahogy a mai világ sugallja, hogy „te vagy az, aki mindent megold, akinek nincs szüksége férfira”. 

Miért szükséges külön program a nőknek?

A nők másképp viselkednek, ha csak nőkkel vannak együtt, és másként, ha férfiak is vannak a társaságban. Ez a férfiakra is igaz. Ezért van külön program, a másik ok pedig az, hogy a nőknek nincs szükségük akkora fizikai megterhelésre. Mi is erdőben túrázunk, sátorban alszunk. A mai világban jólesik a mozgás, mert sokkal kevesebbet mozgunk, mint régebben. De a nőknél nem az a cél, hogy a fizikai határunkig eljussunk.

Kép

Fotó forrása: Arise Magyarország

A meglepetés viszont közös vonás, tehát nem lehet előre tudni, mi is fog történni. A jelentkezők tényleg megbíznak a szervezőkben, és belevágnak az ismeretlenbe?

Azt látjuk, hogy megvan bennük a bizalom, a lányok sokkal bátrabbak, mint azt kezdetben magukról gondolják. Az Arise fontos eleme a kiszámíthatatlanság, a nagy része meglepetés, ezért nem beszélünk részletesen erről. Szeretünk mindent bebiztosítani, de valójában az életben sem tudunk mindent előre, nem tudjuk mindenre választ. Nincs kontrollunk, csak azt hisszük, hogy van.

Jellemzően kik jönnek el, és milyen élethelyzetben vannak?

Minden hölgyet várunk, 18 év az alsó korhatár, felső korhatár nincs. Jönnek fiatalok, akik örülnek, hogy a természetben lehetnek a társaikkal pár napra. Talán a legtöbben a középkorosztályból valók, 25 éves kortól, akik keresik a helyüket a világban, vagy elfáradtak, összezavarodtak, nem találják az utat. Mindannyian végigmegyünk nehéz időszakon. Azt látjuk, hogy akkor fog eljönni a résztvevő, amikor számára itt az ideje.

Különböző élethelyzetekkel, nehézségekkel jönnek. Van, aki kiszakadni akar, mert nagyon elfáradt a gyerekektől otthon, másoknak a házasságukban komoly problémák vannak, vagy nem találják a hangot a gyerekükkel, és többen munkahelyi gondokkal küzdenek. Valakin nagy a nyomás, és már elege van, állandóan megfelelési kényszerben él – itt végre nem kell teljesíteni. 

Nagyon egyedül vannak az emberek, sokan keresnek közösséget, kapcsolódást, mert nem mernek, nem tudnak kapcsolódni, talán túl sok fájdalom érte őket. 

Nyilván, ha száz nő van együtt, az nagyon sokféle történetet hoz…

Száz nő egy helyen?! Megtalálják a közös hangot?

Minimum százan, maximum 150-en vagyunk, de elég nagy az erdő, elférünk. A visszajelzések alapján kortól függetlenül nagyon jól megtalálják a nők egymással az összhangot. A péntektől vasárnapig tartó programon 10–12 fős csapatokba osztjuk be őket. A csapatbeosztáskor néhány szempontot figyelembe veszünk, és imádkozunk, hogy Isten vezessen minket, hogy a csapat jól működjön, hiszen nem ismerjük előre a résztvevőket. Általában dicsérik a csapatokat, ahol meg lehet tapasztalni az egység erejét és örömét.

Kép

Fotó forrása: Arise Magyarország Facebook oldala

A belső úton önmagukat is jobban megismerik?

Az Arise arra helyezi a hangsúlyt, hogy a helyeden ismerd meg magad, hiszen az önismeretnek a kapcsolódás is része. Ki vagyok én, és ki vagyok én a világban? Tehát hova, kihez tartozom, ki vagyok a kapcsolatomban, nem csak egyedül. Ha hiányzik a kapcsolat, akkor sokkal gyengébb az ember.

Hívőket és nem hívőket is vártok?

Keresztény szemléletű maga a program, de nem tartozunk felekezethez. Inkább az értékrendet próbáljuk átadni. Nem szükséges hozzá keresztény háttér, mert itt az ember és az Isten kapcsolatát lehet meglátni vagy újra megtapasztalni. Kiderül, hogy miben és kiben hiszünk, de a vallásosság nem feltétele a részvételnek, sem annak, hogy jól érezze magát, aki eljön. Sok nem hívő jön el. Lehet, hogy nem mennek be a templomba, viszont ebben a környezetben kinyílik a szívük, szívesen meghallgatják a történeteinket, rácsodálkoznak azokra. 

Amikor kilépsz a természetbe, végigcsinálod a programot, és minden porcikáddal megtapasztalod Isten jelenlétét, akkor átmegy az üzenet. 

A csapatokban a nem hívők meglátják a keresztények emberi oldalát is: hogy nem tökéletesek, nem szuperhősök, ők is elbuknak, de felkelnek, mert van tovább!

Szoktátok hirdetni az Arise-t, vagy enélkül is gyorsan betelnek a helyek?

A közösségi oldalakon jelen vagyunk. Mivel az alapítványnál a szervezők mind önkéntesek, akik dolgoznak emellett, évente csak két alkalmat tudunk tartani. Van sok jelentkező a tavaszi és őszi programra, de ha még nagyobb igény lenne, akkor tudnánk bővülni, és indítani még egyet. Sokan jönnek Erdélyből, Szerbiából, szeretnénk indítani egy programot Erdélyben is. 

Kinek ajánlod magatokat?

Minden nőnek, mert mindannyiunknak szüksége van arra, hogy megpihenjünk és megújuljunk, hogy meglássuk a nőiességünk valódiságát, szépségét, fontosságát. Sokszor úgy mennek haza a résztvevők, hogy „alig vártam, hogy a férjemmel találkozzam, és a családommal rendezzem a kapcsolatom”. Ha az ember a helyére talál, az a családját is helyre tudja rázni. Nagyon sok olyan visszajelzést kapunk, hogy ez egy mérföldkő a nők életében, amihez vissza tudnak nyúlni a hétköznapokban.

Soha nem fogom elfelejteni a napot, amikor a végstádiumú tüdőrákkal kezelt édesapám az aktív gyógyító osztályról hospice-palliatív ellátásba került: egy teljesen új világ tárult fel számunkra. Hogyan foglalnád össze, miben rejlik a különbség? Miért annyira más a hospice az aktív betegellátáshoz képest? 

Hadd idézzek fel én is egy idevágó, személyes emléket. A ’90-es években, kezdő orvosként a Margit Kórházban dolgoztam, amikor a hospice mint „mozgalom” épp csak elindult Magyarországon. Volt viszont pár olyan kórterem a belgyógyászati osztályon, ahol mályvaszínű függönyök mögött hospice-betegek feküdtek. Amikor oda belestem, azt tapasztaltam, egészen másképp foglalkoznak a betegekkel; ezt persze nem kritikaként mondom az aktív orvoslással kapcsolatban. Ez a két dolog nem állítható szembe egymással. Ott találkoztam először a hospice-ellátással, aztán csak jóval később, a Korányi kórház aktív tüdőosztályáról kerültem át ugyanennek az intézménynek a hospice-palliatív osztályára.

Miben más a hospice? Például abban, hogy minden egyes betegünket egy teljes, a hospice értékei mentén felállított multidiszciplináris csapat veszi körül, amelyben orvos, ápoló, gyógytornász, pszichológus és önkéntes a saját területe szerint segít. Ők azok, akik a beteget és a hozzátartozóikat is támogatják, emellett kollégaként egymást is segítik. Külön tanuljuk a kommunikációt: a nehéz helyzetek, a rossz hírek közlését. 

Megtanultunk nyitott kérdésekkel kommunikálni: nem azt kérdezzük a betegtől, hogy fáj-e a dereka, hanem azt, hogyan érzi magát, ezáltal teret adva valódi érzései, tapasztalatai megosztására. 

A megküzdéshez mi magunk is segítséget veszünk igénybe – ebből a szempontból a mi munkánk tudatosabb. Az értékek átrendeződnek, más dolgok válnak fontosabbá, nemcsak a betegeknek, nekünk is. Felértékelődik a család, egy mosoly, egy simogatás, egy terápiás kutya látogatása, vagy ha éppen besüt a nap az ablakon. Az idő fogalma is nagyon átalakul, lelassul; ahogy egy régi betegünk találóan megfogalmazta: „sűrűvé válik”. 

Kép

Kép: Magyar Hospice Alapítvány

A hospice szó eredeti jelentése menedék, egy olyan hely, ahol a vándor megpihenhet: ez minden, csak nem olyan dolog, amelytől rettegni kellene. Ennek ellenére még mindig ott tartunk, hogy általában a halállal azonosítják a köztudatban. „Jaj, csak oda ne kerüljünk!”, „Na, ott még nem tartunk” – szokás mondani. A beteget nem amiatt veszítjük el, mert bekerült hozzánk a Budapest Hospice Házba, hanem azért, mert a betegsége előrehalad. Olyat pedig még nem hallottam, hogy akár a palliatív, akár a hospice-ellátás bármit is elvett volna a betegektől, inkább csak adott nekik.

Élhetőbb hétköznapokat, a méltó életvég esélyét például. Ezek viszont nagyon szubjektív dolgok, amiket rengeteg tényező alakíthat.

Igen, ez egy nagyon érzékeny és nehéz terület, itt nincsenek általános érvényű igazságok. A beteg számára az életminőség bármi lehet, ami neki azt jelenti. S hogy ez egy mennyire viszonylagos fogalom, azt nagyon jól példázza az úgynevezett Calman–Gap hipotézis. Ez az elv aszerint határozza meg az életminőséget, hogy mekkora különbség van a vágyaink, az elvárásaink és a rendelkezésünkre álló lehetőségek között. Minél közelebb vannak ezek egymáshoz, annál optimálisabbnak éljük meg a mindennapjainkat. A mozgás lehetőségének beszűkülése nem egy ideális állapot, de okozhat örömet, ha egy kerekesszék segítségével mégis kijuthat az illető egy közeli parkba, egy teraszra vagy a Hospice Ház kertjébe. 

A mi munkánk egyik célja, hogy a betegeink elvárásait megpróbáljuk a lehetőségeikhez „finomhangolni”, közelebb hozni, egészen az utolsó pillanatig. 

A minőségi élet határainak feszegetése rengeteg kérdést fölvet, többek közt azt is, hogy mikor és kinek van joga dönteni a halálról. Hazánkban nincs lehetőség eutanáziára, engedélyezése kapcsán időről időre – ahogy mostanság is – fellángolnak a viták. A hospice-szemlélet hogyan közelít ehhez?

Természetesen mi sem tudunk mindent megadni a betegeinknek, de a magas színvonalú tüneti kezelésekkel, fájdalomcsillapítással és a szorongás oldásával nagyon sokat tehetünk azért, hogy fel se vetődjön bennük az eutanázia igénye. Az életminőség javításának alappillére az a multidiszciplináris egészségügyi csapat, akik mindent megtesznek a sokszor igen szerteágazó, kínzó tünetek enyhítéséért. A cél az, hogy a palliatív időszak – ami nem az életvéget, hanem azt jelenti, amikor a beteg fizikai, lelki panaszait összetetten, a tüneteken enyhítve próbáljuk meg orvosolni – egyre korábban simuljon bele az aktív gyógyítás szakaszába. A korai palliatív kezeléssel csökkenthetjük a még aktív kezeléssel kapcsolatos mellékhatásokat, a felesleges beavatkozások mértékét, és meghosszabbítható a minőségi élet. Ráadásul a kezelőorvosoknak is segítségére lehetünk azzal, hogy megosztjuk a rájuk nehezedő terheket. 

A hospice tehát teljes mértékben élet- és életminőség-párti. Ezt támasztja alá az a kutatás is, amely olyan országokban készült, ahol engedélyezett az eutanázia. A vizsgálatban több ezer olyan ember vett részt, akik előzetesen azt tervezték, hogy a betegségük előrehaladtával biztosan eutanáziát fognak kérni. Miután melléjük rendeltek egy palliatív orvoscsoportot, aki foglalkozni kezdett velük, összesen 16-an maradtak, akik kitartottak eredeti döntésük mellett.

Kép

Több ezer eutanáziát igénylő ember közül végül csak 16 tartott ki e döntésénél, miután palliatív 
ellátásban részesültek. A felmérés eredményét közlő poszter a European Association for Palliative Care
 2007-es budapesti konferenciáján szerepelt. - Kép forrása: Magyar Hospice Alapítvány

 Eutanáziára nem, de egyes egészségügyi beavatkozások visszautasítására, a halállal kapcsolatos döntések meghozatalára Magyarországon is van lehetőség. Mik ezek?

Mindenekelőtt nagyon fontos, hogy megpróbáljuk helyre tenni azokat a félreértelmezéseket, amik az eutanázia fogalmát övezik. A beteg fokozódó fájdalmai csak a gyógyszerek helyes, adott esetben növekedő adagjával csillapíthatók, ami orvosi kötelesség, nem indirekt (vagy passzív) eutanázia. 

Az sem passzív eutanázia, ha egy indokolatlannak ítélt kezelést már nem kap meg a páciens, vagy ha azokat a gyógyíthatatlan betegeket, akik természetes úton tartanak a halál felé, nem élesztik újra. 

Egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, ám cselekvőképes embernek Magyarországon is lehetősége van arra, hogy kezeléseket, bizonyos az élete meghosszabbítását célzó beavatkozásokat visszautasítson, már meglévő jogi mintákat követve: akár közjegyző által hitelesített, írásba foglalt élő végrendelet formájában, akár egy háromtagú orvosi bizottságon keresztül.

A hospice inkább ott tud bekapcsolódni az eutanázia kérdéskörébe, hogy megmutatjuk, folyamatosan kommunikáljuk az alternatívákat és eszközöket, amelyek mind a rendelkezésünkre állnak ahhoz, hogy az eutanázia iránti igényt elkerülhessük.

Kép: Dr. Tóth Krisztina

Mi most a legnagyobb kihívás számotokra? 

Társadalmi szemléletformálással és oktatással foglalkozó kollégáimmal azon dolgozunk, hogy átállítsuk az emberek fejében a „kapcsolót”: hogy a hospice szó ne szorongást, hanem feloldást, megnyugvást keltsen. Ettől még nagyon messze vagyunk, de haladunk. Ez a mi kiemelt feladatunk az alapítványnál: laikusok, egészségügyi szakdolgozók és orvosok részére szervezünk képzéseket, újságíróknak tartunk programokat, háziorvosi rendelőket látogatunk. A hospice nem egy egyirányú utca: ha egy betegünk állapota megengedi, hazaengedjük egy időre, de a többségük hozzánk szeretne visszakerülni, amikor az állapota az otthoni ellátást már nem teszi lehetővé. A tapasztalás mellettünk szól, a nem tapasztalás viszont még mindig félelmet kelt. 

Az elugrás pillanata és a körülmények hatalma  

Ismerős pillanatkép: megelégeljük azt, ahogyan mennek a dolgok, s megfogadjuk, hogy megváltoztatjuk az életünket. Határozottan érezzük, hogy most sikerülni fog. A lendület azonban néhány hét után elfogy, a lelkesedés nem tart ki. A következő évszakváltás gyakran már a régi állapotunkban köszönt ránk. Ha alaposabban szemügyre vesszük, mit és hogyan tettünk, megértjük, sokszor már a kezdet idején beprogramoztuk az örömtelen visszatérést a kiinduló állapothoz. Hiszen olyan helyzetben döntöttünk a változás mellett, amelyben kimerültek és elkeseredettek voltunk, amelyben alacsony volt az energiaszintünk, az önelfogadásunk, és megcsappantak a belső erőtartalékaink.

A változás iránti vágy többnyire nem akkor lobban fel bennünk ellenállhatatlan erővel, amikor a tengerparton koktélozunk a legkedvesebb barátainkkal, szemlélve a hullámverést és a füttyögő delfinek vidám fickándozását. 

Sokkal inkább akkor, amikor valami csakugyan elviselhetetlen. Ám ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy csak a rossz szokásaink hátrányos következményeire mondunk nemet, de nem egy pozitív képre igent. 

Például erősen vágyunk arra, hogy megszabaduljunk a telefonfüggésünktől, de elképzelésünk sincs arról, hogy akkor mit is csináljunk a képernyőbámulás helyett.  

Vélhetően kevés felnőtt akad, aki az élete során például egy új év kezdetén ne tett volna valamilyen fogadalmat. Ugyanakkor elképesztő, hogy mennyire alkalmatlan ez az időpont a változtatásra. Gondoljunk csak a karácsonyi készülődés örömteli, de igencsak erőt próbáló időszakára, magára az ünnep felfokozott pillanataira, az azt kísérő családi találkozók sokszor feszült mozzanataira. Ennek az időszaknak a belső túlélése önmagában erőt vesz igénybe. Ez az a háttér, amely előtt felsejlik a változtatás vágya. Érdemes tehát meggondolni, miért is húzzuk fel a bakancsot, és mekkora utat, milyen sebességgel és belső motivációval szeretnénk benne megtenni, amikor rálépünk a változáshoz vezető útra. 

Menekülésből változás?  

Amikor egy helyzetet már nem tudunk elhordozni, gyakran az egész helyzethez fűződő viszonyunkat és érzelmi állapotunkat elfogadhatatlannak éljük meg. Próbálunk elmenekülni saját magunk és a belső valóságunk elől. Szeretnénk például türelmesek lenni, de rendszeresen kiabálunk a gyermekeinkkel. Szeretnénk szerető társak lenni, de folyton összeveszünk a másikkal. Levonjuk tehát a következtetést, hogy dühünk elítélendő, és valamiképp meg kell tőle szabadulnunk. Valójában azonban ezzel a módszerrel tovább súlyosbítjuk a problémát. A dühöt rövid távon elnyomhatjuk magunkban, de a belső feszültség egy idő után utat fog találni magának. 

Egyetlen választásunk van tehát, hogy közel megyünk ahhoz, ami van. Jelen helyzetben a dühünkhöz és a mögötte meghúzódó fájdalomhoz. 

A harag ugyanis csak másodlagos érzés, érdemes úgy elképzelni, mint a jéghegy csúcsát, amely alatt mindenféle mély érzelem húzódik, mint a szomorúság, a magány, a tehetetlenség, a kétségbeesés és a csalódottság. 

Ezek viszont olyannyira fájdalmasak, hogy csak egy röpke időre engedjük meg magunknak az átélésüket, majd gyorsan elfedjük őket a düh vagy a harag érzésével. Közel menni ahhoz, ami van, azt jelenti, hogy megértjük, mik azok a belső szükségletek, amelyeket kielégít az adott viselkedés, vagy mik azok a hiányok, amelyeket elfed.  

Nézzünk egy kézzelfogható példát. Szeretnénk lefogyni, és elhatározzuk, hogy nem eszünk csokit egy hónapig. Az első néhány nap könnyedén megy, de aztán egy rossz nap után úgy érezzük, hogy semmi más nem tudja enyhíteni a feszültségünket, csak néhány kocka csokoládé. Érdemes tehát azzal foglalkozni, hogy hogyan tudunk ügyesebben együtt lenni a feszültség érzésével, hogy ne legyen szükségünk arra, hogy csokievéssel fedjük el a belső élményeinket. 

Kép

Kép: Freepik

Kapcsolati szinten is végiggondolhatjuk mindezt. Mi vár engem a kapcsolatban, ha hátrahagyom az eddig jól megszokott reakcióimat, szerepeimet? Mi történik velem és a fontos kapcsolataimmal, amikor elkezdek változni? Mi lesz az identitásommal, amikor változom? A fogyókúrázó példájához visszatérve, gyakori, hogy a diétázó egész élete a testsúlykontroll körül forog. A testsúly körüli változások kihatnak szinte minden gondolatára, sőt állandó beszédtémát is szolgáltatnak neki. Mivel ezek intim témák, így egyben a bensőségesség illúzióját is keltik, amikor ezt megosztja másokkal. Ugyanakkor felmerül a kérdés: Vajon mi által élhetné meg a közelséget másokkal, ha elérné a kívánt testsúlyt, és felhagyna az állandó diétázással?  

A változás  

A változásra vágyók nagy tömegében mindig akadnak néhányan, akiknek valóban sikerül elérni a kitűzött célt. Mit tanulhatunk tőlük?  

Elsősorban azt, hogy mindennap meg kell hozni azt a számtalan apró döntést, amelyek nélkül nincs átalakulás. 

Hiszen egy egész változásmező öleli körül a formálódást. Ez pedig sokkal több elemet tartalmaz, mint azt először gondolnánk. Érdemes áttekinteni, hogy egyidejűleg mi mindent kell megváltoztatni ahhoz, hogy egy adott helyzet vagy szokás átalakuljon, és közben tekintettel kell lenni a változás által kiváltott következményekre is.  

Ha például egy anyuka szeretné beemelni a futást rendszeres mozgásként az életébe, akkor nemcsak futócipőt kell vennie, hanem meg kell találnia a megfelelő időpontot a futáshoz, és esetleg a futótársakat is hozzá, akik ösztönözhetik. A férjével is érdemes átbeszélnie új hobbiját, hogy megkérhesse őt a gyerekek felügyeletére, amíg ő sportol. Saját magát pedig át kell hangolnia, változtatnia kell azon a beállítódásán, amely szerint a családban az ő szükségletei csak akkor elégülhetnek ki, ha a többiek már elégedettek, illetve, ha azt a többiek jóváhagyják. Ebből a példából is látható, hogy egyetlen változásnak is mennyi feltétele és következménye lehet. Nagyobb eséllyel vág neki a változásnak az, aki nem egyedül vállalja magára az összes terhet az átalakulásért.  

A kapcsolatainkban megtapasztalt támogatás és megértés nagymértékben hozzájárulhat a lelki változásaink sikeréhez. Ehhez bátorság szükségeltetik, hiszen félelmetes lehet megosztani a vágyainkat, a szükségleteinket vagy éppenséggel a kudarcainkat, illetve a változási igényünket egy másik emberrel. Egyrészt tarthatunk attól, hogy mit gondolnak majd rólunk, ha fény derül egy vágyunkra, egy rossz szokásunkra, vagy milyen hatással lesz egy kapcsolatra, ha elmondjuk, hogy a jelenlegi helyzettel nem vagyunk elégedettek. Másrészt aggódhatunk amiatt is, hogy szégyent vallunk, ha nem sikerül megvalósítanunk az elhatározásunkat. 

Ugyanakkor a döntés megosztása másokkal, hozzájárul a felelősség felvállalásához. Támogatást és segítséget kaphatunk a nehéz pillanatokban.  

A fenti példából kiindulva, egy anyuka dönthet úgyis, hogy egyedül alakítja ki a változás összes körülményét, mivel nem akarja új elfoglaltságával „terhelni” a családját. Ezért inkább szépen csendben felkel két órával korábban, mint a többiek, és hajnalonként egyedül szaladgál, a sportoláshoz pedig nem keres társat. Így azonban sokkal nehezebb helyzetbe hozza magát, mint az, aki számíthat a szerettei segítségére és biztatására.  

Ahhoz, hogy a változásra irányuló elhatározásainkat siker koronázza, nem elég csak a víziónkkal barátságos viszonyba kerülnünk, hanem érdemes megkedvelnünk az ahhoz vezető utat is.  

Ha például egy pékséghálózatot szeretnénk nyitni, előnyös, ha szeretjük azt is, amikor még csak egy kis boltot üzemeltetünk, sőt azt is, amikor még csak otthon sütjük a kenyeret a magunk és a családunk örömére. A folyamat mellett fontos kérdés az is, hogy mi az az érték, amely miatt változást szeretnénk az életünkben. Az önbüntetés és az önkritika, amelyek igen gyakran a változás iránti igényünket motiválják, általában nem vezetnek sikerre. Ezek rombolják az önbecsülésünket, és nem adnak erőt ahhoz, hogy végigmenjünk az úton, amely sokszor hullámvölgyekkel is szabdalt. Hiszen velünk tarthatnak a félelmeink és a kétségeink, amelyek visszahúzhatnak, akadályozhatnak és tévútra is vihetnek. Ha rájuk hallgatunk, az utunk akár életveszélyessé is válhat.  

Amikor a fent idézett példa szereplője úgy dönt, hogy futni kezd, akkor nagyon fontos, hogy tisztázza, vajon mi ebben az érték számára. Ez lehet az öngondoskodás vagy a harmónia elérése, de akár az egészség is. A kétségei és a félelmei ezt súghatják neki: „önző vagy, ha ezt megteszed, hiszen otthon van rád szükség!”, „úgysem fog sikerülni, hiszen nem lesz erre időd!”.

De ha pontosan tudja, hogy mi az az érték, amely miatt elindult az úton, akkor nem ezekre a negatív belső hangokra fog figyelni. 

A változás esélyét több tényező is növelheti. Fontos, hogy olyan stratégiánk legyen, amelyben több megoldás is szerepel. Lényeges az is, hogy megértsük azt a helyzetet, amelybe kerültünk, s hogy mi annak a (családi) története. Fontosak a kapcsolatok is, hiszen a változásért viselt felelősség így megoszthatóvá válik, illetve a környezetünk számára is előnyös, ha harmonikusabbá válik a működésünk. Végül pedig lényeges maga az érték, amit a változással elérünk, legyen ez egy nagyobb harmónia vagy az egészség. 

Sok változást a körülmények, tehát maga az élethelyzetünk hoz magával. Másokat viszont saját elhatározásunkból, vagyis tudatosan szeretnénk elérni. Akárhogyan is alakul, az élettörténetünk kiemelkedő fordulópontjai azok, amelyekben a változás létrejötte érdekében megélhetjük, hogy hatékonyak, erősek és bátrak vagyunk. Talán nem is gondolunk arra, hogy a saját változástörténeteink a jelenben a környezetünknek, a jövőben pedig a következő nemzedékeknek milyen sok erőt adhatnak.  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

A Lapály utca lakói

1959. június 30-án este 6-kor egy új, addig ismeretlen műsort sugárzott a Kossuth Rádió. Ettől kezdve kedd esténként, az első magyar rádiós családregény idejére kiürültek az utcák, akár a nagy focimeccsek idején. A Rádióújság akkor arról írt, hogy az egyik nagy forgalmú borbélyüzletben hat órakor fél órás csendet kértek a vendégektől, mert az ott dolgozók is A Szabó családot hallgatták. 

A szerzők az angyalföldi Lapály utca 27/B-be egy munkáscsaládot költöztettek. A főszereplők: Szabó bácsi, az angyalföldi Kistextil frissen nyugdíjazott dolgozója, a kádárizmus lelkes híve és Szabó néni, Margit, a szókimondó proletárasszony. Bandi az elsőszülött fiú a családban, gyárigazgató. Laci a másodszülött fiú, a 12-es busz sofőrje, és Icu a kamaszlány, aki sportol, táncol, KISZ-tag, színjátszó körbe jár, és az orvosi egyetemre készül. Hozzájuk csatlakozott a rokonság, több generáción keresztül: Bandi, Laci és Icu családja, valamint a további szereplők: szomszédok, munkatársak, a főorvos vagy éppen a közértes.

Kádár János „bezzegkerülete”
Angyalföldet 1950-ben a XIII. kerülethez csatolták, és a második világháború utáni nyomortelepek helyére lakótelepeket építettek. A területen sokáig Kádár János volt a helyi pártbizottsági titkár, ezért Kádár örökös képviselői választókörzetének is nevezték.
A ’60-as években napi rendszerességgel adtak fel leveleket a nem létező Lapály utcába, mert a hallgatók egy része komolyan azt gondolta, hogy ott lakik a família. Érdekesség, hogy ha nem is Angyalföldön, de Zuglóban ma valóban létezik Lapály utca.

„A hallgatók magukra ismertek”

Egyszerű emberek. Az első epizódok idején még ez volt a műsor címe, aztán átkeresztelték A Szabó családra. Szabó Ernőt választották a családfő, Gobbi Hildát pedig a családanya szerepére, később a kor nagy színészei közül szinte mindenki megfordult a szereplőgárdában. 

Viszont a hallgatók sokáig nem tudták, hogy kik is szerepelnek a rádiójátékban, mert csak a 100. adás után hozták nyilvánosságra a szereposztást.

„A hallgatók magukra ismertek, a szomszédra ismertek, a problémára ismertek, a témákra, az eseményekre, és ezért sok ember azt hitte, hogy ez tényleg egy létező család. Vagy volt olyan, aki tudta, hogy színészek játsszák, de mégis úgy beszélt róluk, mintha valóságosak lennének” – magyarázta Voloncs Laura kutatónak Major Anna dramaturg-szerkesztő. 

Kép

A Szabó család szereplői 1961-ben – Fotó forrása: Fortepan; Készítette: FOTO Rádió és Televízió

A 30 perces részek elkészítésével Liska Dénest, a József Attila Színház vezető dramaturgját bízták a meg, aki társszerzőnek Baróti Gézát, a Magyar Nemzet újságíróját és Forgács Istvánt, a Nemzeti Színház dramaturgját kérte fel. Baróti az újsághíreket, Forgács a művészeti kérdéseket dolgozta bele a történetbe, Liska figyelte a sportot. Hozzájuk csatlakozott a már idézett Major Anna dramaturg is. A rendező László Endre volt. Ők jegyezték a műsort egészen 1987-ig.

Major Anna „hihetetlen dolgokra volt képes. Ha valaki beteg volt, akkor kiment felvételre a lakására. Olyan mélységesen emberi módon tartotta össze ezt a heterogén társaságot, hogy arról külön kellene írni egy disszertációt” – mondta Mednyánszky Ági színésznő, aki 1963-tól Szabóék lányát, Icut játszotta. 
A rádiójátékok esetében korábban „függönyzenével”, zenei átkötéssel választották el a jeleneteket, A Szabó családban ehelyett zajvágásokat használtak. 

A félórás adásokat körülbelül tíz–tizenkét szereplőre írták, de egy jelenetben csak négy–öt szereplő játszott, mert ennél több hangot az emberi fül már nem tud megkülönböztetni.

A hallgatók nehezen tudták eldönteni, fikció-e vagy valóság

Annak idején a Corvin Áruház is úgy reklámozta magát, hogy „a Szabó család is a Corvin Áruházban vásárol”. Nem meglepő, hogy a hallgatók eleinte nem tudták megkülönböztetni, hogy a valóság vagy a fantázia szüleménye a történet, amit hallanak.

Zenthe Ferencet visszahozták a „túlvilágról”
Amikor az egyik szereplő, Balla Tibor zongorista (Zenthe Ferenc) vízbe fulladt, egy ország neheztelt az írókra, ezért Kárpáti Zoltánként visszaírták Zenthét, főleg miután a vízi rendészektől a következő telefont kapták a készítők: „Kérem, csináljanak már valamit azzal a Balla Tiborral! Mióta eltűnt, a révkapitányságon éjjel-nappal szól a telefon, hogy megtalálták-e már a fiatalembert…” A Tenkes kapitánya címszereplőjével állítólag még halála előtt nem sokkal, a kórházban, telefonon keresztül is vettek fel részeket.

Előfordult az is, hogy Szabó néni egy alkalommal arra panaszkodott a rádiójátékban, hogy nagyon fáj a veséje. Nem sokkal később Gobbi Hildát egy vidéki fellépésén megszólította egy idős néni. Azt mondta, hallotta, hogy fáj a veséje, ezért hozott neki egy csomag gyógyteát. 

Egy-egy baki is bekerült a szövevényes, többgenerációs történetbe. A Szabó család a Balatonra ment nyaralni, és elhangzott, mennyire boldogok, mert még soha nem látták a magyar tengert. Levelek százai érkeztek a rádióba, amikben leírták, hogy ez nem igaz, mert Szabó néni tavaly már volt a Balatonon. 

Agárdi Gábor is szerepelt a rádiójátékban, és a forgatókönyv szerint huligánként börtönbe csukták egy évre, ám elfelejtkeztek róla. 

Agárdi szólt öt év múlva a készítőknek, hogy ideje lenne, ha kiengednék. 

Kép

A Szabó család színészei felvétel közben – Fotó forrása: Fortepan/Szalay Zoltán

Miről szólt A Szabó család nyíltan és utalgatásokkal?

Elsősorban az angyalföldi család szövevényes magánéletéről, azonban mindezen túl lakásproblémáktól kezdve az egészségügyön át a kereskedelemig a legváltozatosabb témák kerültek szóba, a Kádár-kor szellemiségének megfelelő, ellenőrzött keretek között. A műsor naprakész tudott lenni, mert este 6-kor fejezték be a felvételt, és 9-kor már adásban is volt. A korszak nagy könyvsikeréről, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című művéről még hivatalos megjelenése előtt tett említést A Szabó család. Szintén a műsorban hangzott el először a Megáll az idő című sláger.

A rádiós hangjátékban persze a Szovjetuniót csak pozitív színben lehetett feltüntetni, kerülni kellett a „kínai kérdést”, valamint óvatosan kellett bánni a szomszédos szocialista országokkal és a hazai rendvédelmi szervekkel. Külpolitikával inkább lehetett foglalkozni, mint belpolitikával. Például a Kennedy-gyilkosság is szóba került A Szabó családban a merénylet után négy nappal. Valentyina Tyereskova, az első női asztronauta 1963-as űrrepülésének jelentőségéről Szabó néni beszélt a sorozatban. 

Módjával ugyan, de rendszerkritika is megjelenhetett, igaz, nem a családtagok, hanem például egy idelátogató osztrák turista szájából. Eközben a nyugati életmódot, a kapitalizmust gyakran bírálták.

Erre jó példa az amerikai disszidálásából hazatért Freddy bácsi, aki – a történet szerint – csak western- és cowboyfilmek, rögbi- és baseballmeccsek nézésével töltötte az időt, ahelyett, hogy olvasott, művelődött volna. 

És bár 50 ezer dolláros életbiztosítása volt, fukarságában nem akarta kifizetni unokaöccse gyógykezelését, de hála a fejlett és nem üzleti alapon működő egészségügyünknek, itthon ingyen is ellátták…

A sorozatban a nőjogi és kisebbségi kérdések is hangot kaphattak. Irén, Bandi felesége új hivatalában megismerkedett a szoknyavadász Kátai osztályvezetővel, akinek közeledését elutasította, ezért az be akarta feketíteni az igazgatónál. Irén végül kiállt az igazáért, követendő példát mutatva ezzel a munkahelyi zaklatást elszenvedő nőknek. 

Napirenden kellett tartani a vallás és a vallásszabadság kérdését is. Az istenhívő Szabó nénit – aki unokáját a szülők beleegyezése nélkül, titokban megkereszteltette – családja babonásnak tartotta. 
„Szabó néni merte először kimondani a rádióban 1956 után, hogy templomba viszi az unokáját. Azt a szót, hogy »Jézus«, kimondta” – idézte fel Mednányszky Ági színésznő. Az eset pikantériáját növelte, hogy az a Gobbi Hilda alakította a „zughívő” Szabó nénit, aki a kommunizmus eszméit hangsúlyosan képviselte a színészszakmán belül. 
Bandi fia, Peti az egyik részben a Parlamentet templomnak hitte, és a vörös szőnyegen fél térdre ereszkedve keresztet vetett. 

Ez az epizód a sorozatbeli karakternek és a valóságos alkotóknak egyaránt az állásába kerülhetett volna, de nagy meglepetésre Kádár Jánosnak tetszett a jelenet. 

A BBC és a New York Times is beszámolt a magyar rádiójátékról

A szereplők a színészekkel együtt öregedtek meg, hiszen a rádiójáték 48 éven keresztül volt műsoron. Az Icut alakító Vörösmarty Lili 1964-ben, negyvenévesen autóbalesetben életét vesztette. A temetésén több tízezren vettek részt. Két évvel később a Szabó bácsit alakító Szabó Ernő aludt el örökre 66 évesen, utána közkívánatra a karakter nem halt meg, hanem Rajz János lépett az örökébe, ám később őt is eltemették. 

Amikor a Szabó néninek hangot kölcsönző Gobbi Hilda meghalt, vele együtt halt a szerep is. A mintegy fél évszázad alatt csaknem ezer színész fordult meg a Szabó családban Bessenyei Ferenctől kezdve Őze Lajoson át Tolnay Kláriig. A későbbi szereplők közt volt Kautzky Armand, Oszter Sándor, Moór Marianna, Majsai-Nyilas Tünde vagy Schnell Ádám is. 

A műsor népszerűsége az 1960-as években volt a legnagyobb, milliók követték Szabóék életét, később fokozatosan csökkent az érdeklődés, de még a végén is kb. negyvenezer ember hallgatta hetente. 1975-ben felvetődött, hogy elkészítik a televíziós változatát, ebből nem lett semmi, tizenkét évvel később azonban elindult a hasonló Szomszédok… 

A Szabó család a 2500. epizóddal 2007. május 21-én jelentkezett utoljára. 

A rádió vezetősége a döntést azzal indokolta, hogy „a Kádár-rendszer kisembereiről szóló szappanopera [...] végképp elfáradt, és irodalmi értéke is megkérdőjelezhető”.

Források:
Voloncs Laura: „Rólunk szól.” A Szabó család mint a kádári Magyarország kordokumentuma
mediakutato.hu
mrszabocsalad.blogspot.com
Űjságmúzeum
Wikipédia
 

Önmagában már az is sokat elárul, hogy külön kifejezés született arra, amikor a turizmus átlépi az elviselhetőség határait. A túlturizmus (overtourism) nem újkeletű jelenség, eddig is jellemző volt szinte minden ismert nagyvárosra és egzotikus helyre, de ma az eddiginél is több problémát okoz. 

Túlturizmusról vagy túlturistásodásról akkor beszélünk, amikor egy várost, térséget vagy látványosságot olyan léptékben árasztanak el a turisták, hogy az már a helyiek életminőségét vagy a természeti értékeket károsítja.

Idén minden rekordot megdönt majd a turistaáradat

A népszerű turisztikai célpontok közelében élők próbálnak tenni a jelenség elhatalmasodása ellen. Bár a látogatók hömpölygő tömegeinek visszaszorítására egyes túlterhelt városokban különböző intézkedéseket vezettek be – Velencében például már régóta 5 eurós belépődíjat szednek –, a turisták özöne napjainkban a kisebb, kevésbé látogatottabb helyszíneket is veszélyezteti. 

Az Utazási és Turisztikai Világtanács (WTTC) előrejelzése szerint az idei évben a turisztikai szektor minden eddigi rekordot megdönt, amire fel kell készülniük a külföldi látogatók inváziójától már jelenleg is szenvedő településeknek, de a kisebb népszerű városoknak, régióknak ugyanúgy. A következőkben olyan kisebb turisztikai célpontokat gyűjtöttünk össze – a teljesség igénye nélkül –, amelyek ugyan nem világvárosok, az utóbbi időben mégis mágnesként vonzzák a látogatókat, a helybeliek egyre kisebb örömére. 

1. Az ausztriai Hallstatt nem kér a szelfizgető tömegekből

Az alig 700 állandó lakosú, festői osztrák kisvárosba főszezonban naponta akár 10 ezer turista is érkezhet. A helyieknek az utóbbi években teljesen elegük lett a tömegekből, nemtetszésüknek már több ízben nyilvánosan is a hangot adtak. 

Sőt egy szelfigátló palánkot is felhúztak a Salzkammergut-hegység lábánál, hogy részben elzárják a pazar kilátást a mobiltelefonjaikkal és fényképezőgépeikkel tolongó látogatók elől. 

Sokan ugyanis csak azért keresik fel a világörökség részét képező települést, hogy elkattinthassák a „kötelező” szelfit a mesés alpesi háttérrel. Hallstatt először az ázsiai közönség figyelmét hívta fel magára azzal, hogy 2006-ban egy dél-koreai romantikus drámában szerepelt. (Évekkel később a városka másolatát is megépítették Kínában.) 

Világhírűvé pedig a 2013-as Jégvarázs című Disney-animációsfilm tette, miután elterjedt, hogy a filmbeli Arendelle fiktív királyságát Hallstattról mintázták. A produkció művészeti vezetője hiába próbálta cáfolni, a „lavina” feltartóztathatatlanul beindult.  Bár a turizmus egyértelműen jót tett Hallstatt gazdaságának, a helyiek egy része szerint kibírhatatlanul sok a látogató. 

Kép

Fotó forrása: Freepik

2. Az észak-olasz Cinque Terre is kiteheti a „megtelt” táblát

A nevét a területén osztozó öt településről kapta Cinque Terre (öt föld). Más, népszerű olaszországi úti célokhoz hasonlóan odáig jutott, hogy kénytelen valahogy védekezni az utóbbi években elharapódzó, tömeges turizmus ellen. Az Észak-Olaszország festői, sziklás partszakaszára épült öt városkában szinte már egymást tapossák a turisták, akik általában buszokkal vagy hatalmas tengerjáró hajókkal érkeznek a helyszínre. A helyi vezetés áremelésekkel próbálja korlátozni a látogatók számát: jelentősen emelkedett a helyi vonatjegyek ára, és a Nemzeti Park látogathatóságát is szabályozták a természeti kincsek védelme érdekében. A régió 1997 óta szintén a világörökség része.

Kép

Fotó forrása: Freepik

3. Alaszka sem ússza meg

A túlturizmus már Alaszkát és székhelyét is elérte. 

Ahhoz képest, hogy Juneau város lakossága mindössze 32 ezer főből áll, tavaly már 1,65 millió utas érkezett a kikötőbe, ami 23 százalékos növekedést mutat az addigi rekordhoz képest. 

Ahogyan arról a közelmúltban a Guardian beszámolt, a főváros korlátozza a kikötőbe érkező tengerjárók utasainak létszámát. Egyes vélemények szerint ez nem lesz elég a növekvő turizmus negatív hatásainak megfékezéséhez, további intézkedésekre lenne szükség az alaszkaiak életminőségének védelme érdekében. 

4. Csomolungma (Mount Everest) – túlzsúfoltság a világ tetején

Edmund Hillary új-zélandi hegymászó és segédje, Tenzing Norgay voltak az elsők, akik sikeresen feljutottak a Csomolungma (angolul Mount Everest) csúcsára 1953-ban. Halált megvető teljesítményük megismétlésével évtizedeken át csak egy szűk elit, a világ legkiválóbb hegymászói próbálkoztak. A helyzet mára viszont alaposan megváltozott. Annak ellenére, hogy megmászása a mai napig nagyon veszélyes, a hegy meghódítása virágzó üzletté nőtte ki magát.

Turisták vásárolják meg maguknak a lehetőséget, és tolonganak hosszú tömött sorokban a gerinceken, aminek hatására akkora a piszok és a túlzsúfoltság, hogy a Csomolungmát „a világ legmagasabb szeméttelepének” is nevezik. Az évről évre több látogató jelenléte pedig már az ökoszisztémát veszélyezteti, a helyi vízgyűjtő terület egyre szennyezettebbé válása a lakosság egészségében tehet kárt.  

Kép

Fotó forrása: Freepik

5. Prágába sörtúrára és legénybúcsúra jönnek sokan 

A cseh főváros 1,3 millió lakosára évente 7–8 millió turista jut, igaz, ezek az adatok a koronavírus-világjárvány előtti időszakból származnak. Bár a látogatók száma a pandémia után a cseh fővárosban is visszaesett, sokak szerint Prága még mindig zsúfolásig tele van. A helyiek nyugalmát legnagyobb mértékben a buliturizmus zavarja, ami rendszeresen feszültségekhez vezet. 

Tény, hogy a történelmi belvárosban a Vencel térhez közeli bárok és éjszakai klubok köré összpontosuló kocsmatúrák és sörtúrák különös népszerűségnek örvendenek a turisták körében. 

Lány- és legénybúcsú-helyszínként is előszeretettel választják a várost, főleg a brit fiatalok. 

Kép

Fotó forrása: Freepik

Mi a helyzet Budapesttel? 

Prágához hasonlóan fővárosunkban is sok a turista, főleg a belső kerületekben. Az elhagyatott épületekben kialakított, eklektikusan „berendezett” romkocsmák mágnesként vonzzák a szórakozni vágyó külföldi fiatalokat, ugyanígy híres termálfürdőink is: néhányuk nyüzsgő partihelyszínné alakul éjjelente. A világ egyik legnagyobb online utazási magazinja, a The Travel összeállításában Berlin után Budapest mint második legjobb európai úti cél szerepel – már ami az éjszakai életet illeti. 

Amellett, hogy kétségtelenül csodaszép, sokak számára az alacsony árfekvés legalább annyira nyomós érv a magyar főváros mellett. Budapest belső kerületeinek lakosai részéről is erősödnek már az elégedetlen hangok, amelyek tiltakoznak a turizmus környezeti terhelése miatt, ám összességében a magyar főváros még inkább turisztikai fejlesztésekre, nem pedig korlátozásokra készül.

A Képmásban megjelenő sorozatodnak évek óta témája a mesterséges intelligencia és az álhír, ez a tizennégy különböző szerző tollából született kötet a két probléma összefonódásáról szól. Hogyan született meg ez a gyűjtemény, amelyet dr. Veszelszki Ágnes nyelvész-kommunikációkutatóval együtt szerkesztettetek?  

Amikor a ChatGPT programot 2023 februárjában ingyenesen hozzáférhetővé tették, olyan hirtelen jött el a mesterséges intelligencia korszaka, mint ahogyan a háborúk kirobbantak, egyik napról a másikra. Előtte is sokan beszéltek a metaverzumról, de azt hittük, a robotizáció változtatja majd meg az életünket, azzal, hogy átveszi a fizikai munkát az embertől. A kötet tehát nyilván nem akkor készült el, amikor megjelent az említett hír, a téma lappangott. Másfél évvel korábban rendeztünk egy szakmai konferenciát, amely már megmutatta, nagy az érdeklődés a deepfake iránt, hiszen a mesterséges intelligencia naponta milliónyi üzenetet hoz létre, amelyekről nem tudjuk megmondani, valósak-e vagy sem.  

Ez a kötet jól szemlélteti, hogy különböző tudományágak együttes, probléma alapú megközelítésével érdemes az új jelenségeket megközelíteni, ahogyan már az oktatásban is ideje volna túllépni a tantárgyi kereteken.  

Sokféle módon igyekszik a kötet a jelenséget megközelíteni, például tizennégy más-más tényezőt hangsúlyozó meghatározással. A szerzők közül nem mindenki egyformán pesszimista vagy optimista. 

A célunk egy olyan szakkönyv létrehozása volt, amelyben tudatosíthatjuk: mindez most nem mások, hanem mindannyiunk problémája, feladata.

Fontos volt, hogy magyarul is olvashassunk erről a témáról.
  
A könyv írásaiból többek között azt is megtudhatjuk, hogy miközben az agy olykor ösztönösen képes megkülönböztetni egy hamis képet a valóságostól, az emberi tudat olykor mégis felülírja az intuíciót, és egyfajta „kényelmes igazságra” törekszik azért, hogy a személy hatékonyan tudjon működni.  

A hazugság nem újdonság, az ember azóta hazudik, amióta a világra jött, és egyébként nagyon sok más élőlény is hazudik. Ahhoz, hogy boldoguljunk a közösségben, kicsit szükségünk is van erre az eszközre, például az udvariasságnak bizonyos fajtáit is jótékony hazugságnak tekinthetjük. 

A hazugságoknak nagyjából a felét igaznak gondoljuk, ezzel magunkat is megmentjük a napi drámai felismerésektől, például attól: „ez az ember mégsem szeret engem”. 

A deepfake-ben az az új, hogy a hazugságainkba belép a programozó, aki ingyenes programokat gyárt ahhoz, hogy például egy pornótartalomba bemásoljam a volt szerelmem képét, akire haragszom, vagy a rivális politikus szájába adjam a saját kényszerképzeteimet, hogy ezzel lejárassam. Ráadásul a felhasználó vagy a programozó ezért a lehetőségért nem vonható felelősségre, és le sem leleplezhető.  

Kép

Fotó: Emmer László

És nem hihetjük, hogy mindez csak akkor fog érinteni minket, ha elég fontosak vagyunk a közéletben?  

Nem. Sőt, a hétköznapi emberekkel kapcsolatos deepfake-et kevésbé ismerjük fel, mint a közéletieket. Gondolhatunk személyes bosszúra vagy egyszerűen csak egy diákcsínyre, amikor például a kiskamaszok hamis videót készítenek a tanárukról vagy az osztálytársukról. A deepfake a mesterséges intelligencia olyan felhasználása, amely a személy plágiumát eredményezi. Valakit a saját akarata nélkül, saját érdekem szerint jelenítek meg: beszéltetek és cselekedtetek. Vannak természetesen előzmények a szimulált valóságra: talán még emlékszünk néhányan az első hamis magyar dokumentumfilm-próbálkozásra, az Olajfalókra. Egy egész ország lázban égett, mert a műfaj szabályai szerint annyira hihető volt. 

A deepfake-ben ugyanakkor az ember, a személyiség kihasználása válik hangsúlyossá. A könnyű elérhetőség teszi fontossá ezt a témát. Az ingyenes programok lehetővé teszik, hogy ne csak bizonyos emberek, bizonyos stúdiókban elérhető technikákkal tudjanak hamis tartalmakat előállítani, hanem akár unokázós vagy banki csalók is. De jószándékból is születhet olyan tartalom, amely később károssá válhat, hiszen lehetetlen meghatározni a jövőjét annak, ami az online térbe kerül.

Viszonylag kevés prófécia van a tanulmányokban. Mit gondolsz, ha a tartalomgyártó „szent amatőrök” ellenőrizhetetlen tartalmai árasztják el az online teret, nem fog újra felértékelődni a szakmák és a személyek hitelessége?  

Azért sincs a kötetben jóslás, mert ahogy mondtam, azt sem tudtuk előre megmondani, hogy ez ilyen hirtelen, ennyire széles körben ilyen jelentős témává válik. Ez arra int minket, hogy óvatosan jósoljunk a folyamatainkról. Hogy felértékelődik-e a hitelesség? Nem kell, hogy felértékelődjön, hiszen ma is a hitelesség a legértékesebb. 

A hitelesség nem csupán az észszerűséggel kapcsolatos, és nem pusztán információs alapon működik. Kell hozzá a teljes tapasztalás ereje, a valóságosság súlya. 

Ahogy mondtad, valóban nem tanítunk tantárgyakon átívelő problémákat és képességeket, és évszázadok óta kiveszik az oktatásunkból az intuíciót. Szerintem a kultúránkból, a számunkra fontos interakciókból is nagyon hiányzik. A hitelességet pedig legtöbbször éppen az intuíciónkkal vesszük észre.  

Kép

Fotó: Emmer László

Viszont stoptáblaként van előttünk, hogy az intuícióra támaszkodva ne legyenek előítéleteink…  

De az előítélet ugyanúgy megmarad a technológiában, csak valaki beleprogramozza az értékrendjét, az igazságait. Nagyon alábecsültük a puha képességeinket, kétdimenziósan racionálisként vagy emocionálisként magyarázzuk az embert. Pedig ott van mindegyikünkben a harmadik vetület: a morális-transzcendentális is. Az eszköz érzelmileg is tettetni tudja magát, a hang alapú mesterséges intelligencia kedvesen udvariasan beszélget veled magyarul. Akár azt is érezheted, hogy a barátod. Ma már tudjuk, hogy a hangasszisztensbe bele is lehet szeretni. Van már példa arra is, hogy valaki összeházasodott a hangasszisztensével. De bármennyire is emberarcú az MI, nincs istenképe. Hiányzik belőle valami emberi, ez a bizonyos harmadik dimenzió, ami mégis kell az egész világ megismeréséhez és megértéséhez. 

Van benned szorongás a mesterséges intelligencia által alakított világtól?  

Először volt bennem ellenállás, egyfajta távolságtartás, amely azt mondatta velem: ez csak szórakozásra való. Aztán megszületett a belátás, hogy ezzel foglalkoznom kell, hiszen a kommunikáció a szakterületem. De nem félek. Úgy gondolom, szabadon eldönthetem, mit kezdek ezzel a lehetőséggel. Látom, hogy óvatosság, gyanakvás azért van az emberekben a munkahelyeken. Leginkább attól tarthatunk, hogy mi magunk helyettesíthetők leszünk a mesterséges intelligenciával. A szülők többsége is aggódik a gyereke miatt, amikor az új technológiákat használja. 

Tehát hibáztatjuk a technológiát, de élünk a lehetőségeivel, egyszersmind a rabságában. És vannak a technológiának jó oldalai, így az MI-nek is például az oktatásban, amikor megelevenedik a történelem, vagy egy kémiai kísérlet szimulálásakor.

Mennyire vagyunk védtelenek?  

Társadalmi szinten megvan a lehetősége annak, hogy a deepfake-tartalmakkal eluralkodhasson egy elnyomó ideológia, hiszen ebbe megéri belefektetni a pénzt. Ma az államok sokat költenek arra, hogy a háborúkat hogyan tudják a mesterséges intelligenciával befolyásolni. Szerintem a védtelenség akkor alakul ki, amikor nem kérdezel, nem keresel, nem beszélgetsz, nem változtatsz. Nem kell egy nyolc hónapos gyereknek egy-két-három órát töltenie naponta a képernyő előtt, sok szülőnek tényleg sikerült távol tartania az óvodás kisgyermekét ettől. Beszélgetni kell arról, hogy a legújabb médiumok mint közvetítő közegek hogyan befolyásolhatnak, be kell látnunk a saját függőségeinket is. 

És érdemes kérdeznünk, például a kamasz gyerekünktől, hogy ismer-e ingyenes mesterségesintelligencia-programot, és ha igen, akkor miért használja. Ha nem gondoljuk magunkat mindentudónak, hanem a gyerekünktől is kérünk tanácsot, kölcsönösen tanulhatunk. Megkérdezhetjük tőle: „Te, ez a szöveg vagy kép, amit összeraktál, izgalmas, vicces, de gondolkoztál azon, vajon a tiéd-e, vagy az algoritmusé, netán a cégé, aki leprogramoztatta?” A válaszai közelebb vihetnek minket ahhoz, hogy tudatosítsuk benne és magunkban, mit is tehet velünk, általunk a technológia. 

A morális, etikai megfontolásoknak és a jogi szabályozásnak milyen pontokon kellene szabályoznia, akadályoznia a deepfake keletkezését?  

Ennek egyidejű folyamatnak kell lennie. Az állam nem teheti meg, hogy nem szabályozza, egyébként Európa próbálja is, gondoljunk csak az adatvédelem fontos szabályaira. 

A jogszabály adhat irányítást, de nekünk kell megmenteni magunkat. 

Dönthetek, hogy azzal szórakoztatom magam, hogy színésznők arcaival pornót nézegetek-e. Ha igen, nem védenek meg senkit a jogszabályok. Amit az MI elkövet, azt én követem el, vagy egy másik ember. Erről beszélni kell, de nem állandóan a fenyegetettség érzésével, hanem a változtatás vagy a jobbítás igényével. Persze, a technológia időt spórol nekünk, azért, hogy egyúttal el is vegye. Mindenesetre nem hozhatja el a világ végét nélkülünk. Rajtunk múlik tehát, mit engedünk neki.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.