A történet a koronavírus-járvány idején játszódik, és egy zűrös életű kamasz lányból lett felelősségteljes doktornő a főszereplője. Az álnévre azért volt szükség, mert a főhős maga az író? 

Nem teljesen, de nyilván a főszereplővel osztozom néhány gondolatban, mondjuk úgy egyharmad részben. Mivel orvosként is publikálok, célszerűbb volt ezt a két irányt szétválasztani. Az első novellám megjelenésekor került szóba a névválasztás. Hirtelen ötlet volt – talán összefüggött erdélyi származásommal –, a havasokra gondoltam, így lettem íróként Havas Juli. Egész életemben nagyon sokat olvastam, tanultam, és mindig orvos szerettem volna lenni. De ott motoszkált bennem az írásvágy is, azonban a munka és a család mellett nem volt erre lehetőség. Ma már a gyerekeim felnőttek, és a munkában elértem mindent, amit szerettem volna, így teret tudtam adni ennek a régóta vágyott hobbinak. Írótanfolyamokra jártam, és nagyon hasznosnak találtam mindent, amit tanultam, mert segített megtalálni, hogy merre is induljak. Aztán a járvány idején megszületett a Nincs Hold, ha nem nézed című könyvem, amelynek főhőse: Kertész Anna. 

„Egy reggel a szüleim közölték, hogy elviselhetetlen viselkedésem minden határon túlment, ezért úgy döntöttek, hogy át kell költöznöm a nagyanyámhoz…” A diák Annának komoly magatartási, tanulási problémái voltak. Te is zabolátlan tini voltál? 

Én nagyon jó tanuló, rendes gyerek voltam. Kamaszos túltengéseim kimerültek abban, hogy felhangosítottam a zenét, és énekeltem. Imádtam tanulni, olvasni, életem boldog napjait töltöttem el a tankönyveimmel és a regényekkel. 

Erdélyben, a hetvenes-nyolcvanas években az olvasás volt az egyetlen szórakozási lehetőség, így mindenkinek rengeteg könyve volt, állandóan könyvtárba jártunk, a barátnőimmel is folyton csereberéltük az olvasnivalókat. 

A természettudományok érdekeltek, a kultúrát otthon szívtam magamba, a nagyanyámmal gyakran egymás kezéből kapdostuk ki a köteteket. 

„Nem értettem soha, mi az a zsé, amit suttogva mondtak rá valakire.” Anna nagyanyja egy kikeresztelkedett zsidó asszony, akinek arab férje volt, jelenleg pedig egy indiai úriember a hódolója. Az idős hölgy – aki műveltségével és fanyar humorával tűnik ki a szereplők közül – fittyet hány a származási és a vallási megkülönböztetésre. Szerinted száműzhető lesz társadalmainkból valaha is az indokolatlan előítélet? 

Sajnos nem vagyok erről meggyőződve, mégis hinni szeretném, hogy az emberek közötti egyenlőség egyre fontosabb lesz a világ számára, és a közös célok segítenek abban, hogy elmosódjanak a különbségek. Hiszek a műveltség, a tudás erejében, amely bőrszíntől, vallási hovatartozástól független.

„Birtokában vagyok az elhárítás teljes arzenáljának, de a nem-gondolkodásban vagyok a legjobb.” Alkalmazod te is a munkádban, az életedben a főhősöd tagadó technikáját? 

Ez struccpolitika, a cím is erre utal. A szakmámban mindenképpen alkalmazom, hiszen nem lehet „hazavinni” minden betegséget, nyomorúságot és halált. Anna Freud szerint a tudatalatti elhárító mechanizmusainak segítségével csökkentjük azt a pszichés feszültséget, amelyben vagyunk. Ezt a ha nem gondolunk rá, akkor nem is létezik gondolkodást orvosként csak évek, évtizedek után tudjuk alkalmazni. De mint megküzdési stratégia, valamilyen szinten mindenkire jellemző. 

„Anna kezdő orvosként is szerette megkérdezni az idősebb nővéreket, hogy: biztos meghalt?” 

Igen, ez én voltam. Amikor az első halottat meg kellett vizsgálnom a kórházban, akkor odacsődítettem mindenkit. A halál felfoghatatlan, a megértéséhez száz év sem elég. Az én hitvilágomat és kapaszkodómat a természettudományok és az objektív valóság adja. Ez néha gátol abban, hogy a körülöttem lévő világot és az abban élő emberek viselkedését rugalmasabban lássam. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a hívő embereken sokat segít a hit. 

Az egyik nagymamámnak a kezében sokszor ott volt a rózsafüzér és az imakönyv – nem tudott olyan szörnyűség történni a családban, amelyen ne segített volna túljutni neki az imádság. 

Emlékszem, mindig „alkudozott” Szent Antallal, pénzt dobott be „neki”, vagyis a perselyébe a vizsgáim előtt, én pedig bíztam abban, amit ő mondott ilyenkor, vagyis hogy mindent tudni fogok, és még az is eszembe fog jutni, amit meg sem tanultam.

„Egyik kezemet finoman az ölébe vonta, és úgy ültünk egymás mellett, mint egy igazi nagymama és az unokája.” A könyvedet nagymamáidnak ajánlottad. Anna nagyijában ott vannak mindannyian? 

Igen. Zseniális, olvasott és humorral áldott nők voltak, modernebbek sok mai fiatalnál. Nagyon sokat kaptam tőlük, imádtam őket, ahogyan ők is engem. Ma is hallom a nevetésüket, éppen úgy vihogtak, mint most én a barátnőimmel. Mindig meglátták az élet napos oldalát, pedig a sors mindegyiküket keményen megpróbálta.

Kép

Fotó forrása: Libri magazin

„Magas lépcsőid vannak, ne kapd el a koronavírust, mert megfulladsz a hegymenetben.” A legdurvább helyzetekben is a humorhoz nyúl az író és a főhős. 

A jókedv, a humor nagyon fontos, sok mindenen átsegít. Hálás vagyok, mert a kollégáim sincsenek híján ennek, és a betegek hangulata is egész más, ha kicsit derűsebb egy vizit. A fiataloknak pedig szárnyakat ad, ha jó légkörben folyik a munka, és érzik, hogy megbecsülik őket. Hiszen egy kezdő orvosnak semmire sincs ideje, csak túlél. Az első öt-hat év olyan nekik, mint amilyen nekünk volt a járvány. Hirtelen ránk esett minden. A nővérek és a fiatal orvosok a hátukon vitték az egészet, mi voltunk ott háttérként. Az élénk fantáziám segített át ezen is. Úgy gondoltam, hogy egy világméretű borzalomban apró kis porszemként valamiféle heroikus dolgot viszünk véghez azzal, hogy segítünk, hogy túlélünk. Jó, hogy vége lett.

„Férjhez menés vagy tanulás… csak egy helyes út van.” Örök dilemma ez egy nő számára? 

Ha valaki szeretne „kitörni”, azt csak tanulással teheti meg. 

A tanult és férjezett nők többsége egy életen át egyensúlyoz a család és a munka között, és állandó bűntudata van amiatt, hogy hol az egyik, hol a másik területet hanyagolja el. 

Nehéz ebből a szempontból fiatal nőnek lenni.

„A téridő kontinuumában a szerelem is csak egy illúzió, ahol az időkoordináta egy pillanat, a tér három dimenziója pedig fél cipősdoboznyira terjed.” Ez a főszereplő egyik „képlete” a szerelemre… 

Anna okos, intelligens nő, mégis hét éven keresztül egy méltatlan kapcsolat alacsony önbecsülésű szereplője. A viszony lezárásának pillanataiban eszmél rá, mennyire kevés az, ami ebből a hét évből kézzelfoghatóan megmaradt. A szerelem tudományos szemszögből vizsgálva az elején olyan, mint egy külső környezettől független, zárt termodinamikai rendszer. De előre kiszámítható, hogy mi lesz a vége, szóval nyugodtan hasonlíthatjuk egy matematikai képlethez. Látod? A tudománnyal szinte mindent megmagyarázhatunk. 

„Vannak dolgok, amiben a klisének tartott szívünkkel és lelkünkkel lehet csak részt venni. Ilyen például a barátság is.” Zsófi Anna egyetlen igaz barátnője. Neked van Zsófid? 

Rengeteg Zsófim van és volt. A barátság ugyanolyan fontos, mint a család. Ez tesz emberivé. Ez – akárcsak a szerelmi szál – teljesen más nálam, mint a főszereplőmnél, ebben úgy éreztem, hogy a szereplőim maguk írják a történetüket. Zsófi szépségében ott a viselkedése, a nőies mozgása, a könnyed humora, az önzetlen segítsége, ahogy Annát ápolja a járvány idején. A szeretet, amely összeköti őket, az a legnagyobb érték.

„Kívülről szemlélem az életemet, mint valami rendezőt vesztett színházi előadást.” Mi segít túljutni a kudarcokon, az embert próbáló helyzeteken? 

A legnagyobb szomorúságomban is akadt olyan pillanat, amikor megálltam, és boldognak éreztem magam attól, hogy „a szétoszló ködből láttam feltűnni a délutáni holdat”. Micsoda túlélésre, megküzdésre vagyunk beállítva, ha képesek vagyunk bármilyen helyzetben meglátni a napsütést. Mi ez, ha nem ajándék?

Kertész Anna története lezárult, de Havas Juli második regénye tavasszal jelenik meg. 

Mindig azt mondtam, hogy képtelen lennék írni az erdélyi múltamról, most az új regényem témája a barátságon túl mégis a honvágy. 

A kitelepedés, a betelepedés, hogy hol is van a hazád. 

Izgalmas volt az a panelvilág, amelyben felnőttünk. Sok saját gyerekkori élménnyel tarkított történet kerekedett ki, amelynek főszereplőit az osztálytársakból, barátnőkből gyúrtam össze. És kicsit benne van az is, hogy az én nemzedékemből nagyon sok orvos jött Magyarországra Erdélyből a nyolcvanas évek végén. 

El tudod képzelni, hogy feladd az orvosi pályát az írás miatt? 

A gyógyítást nem válthatja fel az írás, Havas Juli mindig dr. Szalai Zsuzsanna tüdőgyógyász marad. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. márciusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

A minap arról beszélgettem a férjemmel, milyen jó lenne, ha még egy pár napos kiruccanást bele tudnánk préselni a nyári szünetbe, valahol a Tisza-tó környékén. Mivel nem először tapasztaltam ilyesmit, már kevésbé lepett meg, hogy nem sokkal ezután – az egyik legnagyobb közösségi oldalon tallózgatva, hogy, hogy nem, az algoritmus tisza-tavi szállások hirdetéseit kezdte a „falamra” dobálni.

Veled is előfordult már, hogy úgy érezted, az okostelefonod, a számítógéped mintha „kitalálná” a gondolataidat, vagy „meghallaná”, amiről beszélsz? Nos, nem vagy egyedül. 

A kémkedés avatatlan csúcstartói megsem ezek az eszközök, hanem úgy tűnik, a személygépjárműveink, amelyek különféle módokon szipkázzák be és tárolják adott esetben még a legérzékenyebb személyes adatainkat is. 

És ez még csak a jéghegy csúcsa.

„Egy mai autó valóságos adatvédelmi rémálom”

„Mit tudtam meg, amikor a világ vezető autómárkájának adatvédelmi és biztonsági kérdéseit vizsgáltam? Egy modern autó valóságos adatvédelmi rémálom: úgy tűnik, egyes gyártók nagyobb üzletet látnak az »adatbizniszben«, mint az autók eladásában” – fogalmazza meg Misha Rykov, a Mozilla Alapítvány szakembereinek egyike, akik 2023 őszén egy nagy port kavart jelentést publikáltak e témában. 

A kutatók 25 világszerte ismert és népszerű autómárka adatvédelemi, adatkezelési gyakorlatát vették górcső alá. „Tesztjükön” az összes általuk vizsgált nagyvállalat elbukott: a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy az internetes kapcsolattal is ellátott mai modellek többnyire még a személyes adatok kezelésére vonatkozó legalapvetőbb szabályokat sem tartják be. 

„Amikor az általunk megvizsgált autómárkák mindegyikéről kivétel nélkül az derül ki, hogy se nem tisztelik, se nem védik ügyfeleik magánéletét, akkor valami nagyon nincs rendben. Miért van erre szükség? Ennyire pénzszűkében vannak? Nem elég, hogy az autósokkal megfizetik magának a személygépkocsinak az árát, miért adják el jó pénzért a személyes adataikat is?” – sorolja a „költői” kérdéseit Rykov.

Kép

Kép forrása: Freepik

Hogyan gyűjthet adatokat rólunk az autónk?

Az, hogy az autókban van valamiféle számítógépes vezérlés, az 1970-es évek óta nem újdonság. Ami azóta változott, az egyfelől a számuk, másrészt az általuk kezelt adatok mennyisége. Sokan emlékezhetünk például arra, hogy a régi típusú személyautókban kurblival lehetett csak le- és feltekerni az ablakokat. Manapság ezt már egy gombnyomással meg tudjuk csinálni, ahogy a személygépkocsink egyéb funkcióit is számítógépes rendszerek működtetik, amik az internetre is rácsatlakoznak. 

A vizsgálatból kiderült, hogy az autógyártóknak sokkal több lehetőségük van arra, hogy érzékeny adatokat gyűjtsenek be rólunk, mint bármely másik, általunk használt „okoseszköznek” vagy alkalmazásnak. 

Személyes adatokat gyűjthetnek egyebek mellett fedélzeti mikrofonokon, kamerákon és más érzékelőkön keresztül, vagy a kocsinkban használt csatlakoztatott szolgáltatásokból, az autó alkalmazásából, ami egyenes átjárást biztosít a telefonunkon levő információkhoz. 

Sőt még ennél is többet megtudhatnak rólunk olyan mobilalkalmazásokon keresztül, mint például a Google Maps. Egészségügyi, genetikai információktól kezdve a szexuális életünkön át a legintimebb szokásainkat, jellemzőinket is kifürkészhetik, ahogyan azt is pontosan feltérképezhetik, hogy milyen zenét hallgatunk szívesen, milyen vezetési szokásaink vannak, és mennyire hajtunk gyorsan.

Felvetődik a kérdés, erre mégis ki kíváncsi? Nos, utóbbi adatok nagyon is sokat érhetnek például biztosítótársaságoknak, akik adott esetben ezekre az adatokra szabva emelhetnek a díjaikon. S hogy még mire lehet jó ez a rengeteg személyes adat? Például a mesterséges intelligencia „etetésére”: az MI alapú rendszereknek hatalmas mennyiségű adatkészletekre van szükségük ahhoz, hogy fejleszteni lehessen őket. 

A közösségimédia-mogul Meta az Egyesült Államokban például a felhasználók adataival képezi a mesterséges intelligenciáját, az uniós adatvédelmi rendelet, a GDPR viszont megakadályozta, hogy ezt a kontinensünkön is megtehessék. Nyár eleji hír, hogy az ír adatvédelmi hatóság kritikája után a techcég átmenetileg le is tett erről a tervéről – legalábbis ebben a régióban. 

Kép

Kép forrása: Freepik

Az egy dolog, hogy gyűjtik, de üzletelhetnek is velük

A legtöbb autóvezetőnek sejtelme sincs arról, hogy a járműve miféle adatokat továbbít, arról nem is beszélve, hogy pontosan ki gyűjti, elemzi és osztja meg ezeket, és kivel. 

A Mozilla Alapítvány által vizsgált autómárkák többsége, 84 százaléka állította, hogy megoszthatja a személyes adatainkat szolgáltatókkal, adatbrókerekkel, de akár olyan vállalkozásokkal is, amikről jóformán semmit sem tudunk. 

Ám ami szerintük ennél is aggályosabb, 19 gyártó azt mondja, el is adhatja ezeket. A különféle források segítségével kinyert adatok ezután úgynevezett „járműadatközpontokhoz” kerülnek, ahonnan tovább folytatják útjukat az összekapcsolt járműadatok piacán. 

Azt, hogy ez az iparág mennyire feltörekvőben van, a McKinsey tanácsadó cég előrejelzése is mutatja: eszerint 2030-ra a világszerte eladott új járművek 95 százaléka összekapcsolt lesz. Ha hinni lehet az előzetes becsléseknek, a „piac” ez idő tájt 300–800 milliárd dollár közötti értéket fog elérni.

Korábban a The Markup 37 olyan vállalatról írt, amely ennek a gyorsan növekvő, csatlakoztatott járműadat-iparágnak a részét képezi, és az ilyen adatokat teszi pénzzé egy olyan környezetben, ahol kevés szabályozás vonatkozik ezek értékesítésére vagy felhasználására. Bár e vállalatok közül sokan hangsúlyozzák, hogy összesített vagy anonimizált adatokat használnak, a helymeghatározási és mozgási adatok egyedi jellege a felhasználói adatvédelem megsértésének lehetőségét növeli. 

A Mozilla Alapítvány szakemberei szerint nagyon furcsa, hogy egyes társkereső alkalmazások és szexuális játékok részletesebb adatvédelmi irányelveket tesznek közzé, mint az autómárkák. 

„A legfőbb aggodalmunk az, hogy nem tudjuk megmondani, bármelyik gyártó titkosítja-e az összes személyes adatot, ami ott van a gépkocsiban – holott ez lenne a legkevesebb” – mondja Rykov. 

A „beleegyezés” illúzió 

Egyes vállalatok egészen zavaros módon manipulálhatják a beleegyezésünket, ez alól az autógyárak sem kivételek: gyakran figyelmen kívül hagyják, néha pedig feltételezik azt. Az autógyártók általában az utóbbi kategóriát képviselik: valószínűnek tartják, hogy töviről hegyire elolvastuk és elfogadtuk az adatvédelmi szabályzatukat, mielőtt betesszük a lábunkat a járműbe. 

A Mozilla-jelentés olyan autómárkát is talált, amelynek az irányelvei szerint már azzal elfogadjuk a szabályzatukat, hogy beülünk az autóba. Következésképp, amikor egyes gyártók arra hivatkoznak, hogy márpedig mi a beleegyezésünket adtuk, vagy hogy ők nem tesznek semmit a vásárlóik beleegyezése nélkül, az közel sem azt jelenti, amit kellene. 

Sokunk mindennapi életének nélkülözhetetlen eszköze a gépkocsi. Így az, hogy egyszerűen ne üljünk autóba, nehezen kivitelezhető. Ahogyan az is, hogy mindenkinek, aki csak be akarna szállni az autónkba, előtte hangosan felolvassuk a gyártó adatvédelmi szabályzatát. A Mozilla szakemberei hisznek abban, hogy minél nagyobb a nyomás a világ vezető autógyárain, annál előbb várható valamiféle előrelépés a jelenlegi adatkezelési gyakorlathoz képest. 

A napokban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat révfülöpi sporttáborában, felzárkózó településekről érkező gyerekek között népszerűsítetted a bokszot. Emlékeztettek a srácok egykori önmagadra?

Jó sok csibésszel találkoztam, én meg pláne „rossz gyerek” voltam, sose lehetett lekötni az energiám. Ma már rám sütnék, hogy ADHD-s vagyok, akkor még nem vizsgálták. Tanulásban nem jártam az élen, pedig nem voltam buta, csak lassú felfogású. Ma sem vagyok egy Ferrari, lassan érnek meg bennem a dolgok, de akkor kristálytisztán! Cserébe sokat verekedtem, persze nem mindig az én hibámból…

Régen még kinyitós ellenőrzőnk volt, abba nekem pótlapokat kellett belerakni, annyi beírás gyűlt össze az igazgatói intőtől a dicséretig. A Csanádyban imádott az igazgató, Schlegel Oszi bácsi, akit mi is nagyon szerettünk, igazi jó direktor volt. Járőrözött a folyosón, engem meg valamiért mindig kiküldtek a tanteremből, s ha elkapott a folyosón, behúzott egyet a hasamba. Persze tudta, hogy szikla vagyok!

Az elevenségen meg a keménységen túl mi volt a legfontosabb tulajdonságod?

Az, hogy nem bírtam veszíteni. Három lánytestvérem van, és én a hat évvel idősebb nővéremmel is összeakasztottam a bajszom, aki nem mindig engedett. Olyankor ordítottam, toporzékoltam. Egy ilyen gyereknek igazi mentőmellény volt a sport, főleg egy kontaktsport, ahol óriási szerep jut az akaratnak, a kitartásnak, a küzdeni tudásnak. Ki tudja, mi lett volna belőlem a bunyó nélkül? Persze jó családban nevelkedtem, az édesanyámmal és a testvéreimmel is nagyon szoros volt a kapcsolatom. 

Anyukámtól minden segítséget megkaptam, ez a szeretetben nyilvánult meg, de másra nem is volt szükségem! Ha ő nem lett volna, ma én sem vagyok sehol, és nem azért, mert ő szült meg, hanem mert a szeretete meghatározta az életemet. 

Aztán az ökölvívásban is családra leltem: olyan nevelőedzőkre, akik nem csak a balegyenest tudták megmutatni.

Kiktől kaptad ilyen értelemben a legtöbbet?

Majdnem 11 évesen kezdtem, és eleinte ketten foglalkoztak velünk: Szakos Józsi bácsi és Fehér Misi bácsi jó zsaru, rossz zsaru felosztásban mindig kiegyensúlyozták egymást. Később pedig Klein Csaba karolt fel, akinek az önzetlen segítsége nélkül felnőttként nem érhettem volna el a sikereimet. Persze engem kirobbantani se lehetett a teremből, de szerencsére ez sok mai gyerekre is igaz. Az edzők részéről nyilván szigorra is szükség van, ami nem mindig esik jól a srácoknak, de akit fegyelmezni kell, másnap általában az is elsőként és ugyanolyan jókedvvel jelenik meg az edzésen.

Mi a tapasztalat, eljutnak hozzátok az ökölvívásra alkalmas srácok, vagy ti eljuttok hozzájuk?

Apadt az ökölvívók létszáma, ezért nem árt eljárni toborozni, sportágválasztókon is bemutatni a sportágat, és tény, hogy kevesen alkalmasak rá úgy igazán. Ha valaki annyira fél az ütéstől, hogy nem vállal kockázatot, azt semmilyen tankönyv alapján nem lehet átnevelni. Nálunk is van, aki borzasztóan akar versenyezni, mindenkit megverne, edzésen erős, megtanulja a kéz-láb koordinációt, de amikor bemegy a szorítóba, fél az ütéstől. Biztosan nem ő lesz a következő olimpiai bajnok, de ha eljár hozzánk, az életben jobban megállja majd a helyét.

Ezek szerint fontos, hogy ne csak fizikai erővel vértezzétek fel, hanem az élethez szükségessel is…

Ez a legfontosabb! Arra szakosodtunk, hogy olyan versenyzőket neveljünk, akik nemzetközi szinten megállják a helyüket, büszkeségei lehetnek az országnak, de ne feledjük, hogy egy csomó gyereket az utcáról kaparunk össze és hozunk be, főleg a keleti országrészben. Nem biztos, hogy az anyatejjel beszívott mentalitást teljesen meg lehet változtatni, de ha felmutatsz nekik egy jó opciót, hogy így is élhetnek, húsz év múlva jó eséllyel elmondhatják, micsoda tartást adott nekik ez a sportág.

Akiből nem olimpikont, „csak” embert faragunk, az is jobban beilleszkedhet a társadalomba, ha kesztyűt ragad. Kisebb eséllyel lesz belőle bűnöző, mert a teremben megtanulja tisztelni az embertársát.

Igaz, hogy a szorítóban nincs álarc, mindenki önmagát adja?

Nálunk ez alap. Az élni és élni hagyni elve működik, nincs diszkrimináció, mindenki vállalja magát, és tiszteljük a másik egyéniségét. A boksz vonzza a kisebbséget, én azt is kimondom, hogy ide rengeteg cigánygyerek jár, de zsidó, bevándorló, szír, félig szudáni, félig tanzániai, Isztambulban született srác is van. Így alkotunk egy családot. Csak azt kezeljük egy kicsit másképp, aki szakmailag előrébb tart, mert aki világversenyre készül, annak más edzésmunkát kell végeznie.

Kép

Erdei Zsolt a révfülöpi Ötrégiós Játékok sporttáborban a felzárkózó településekről jött gyerekeknek sportágbemutatót is rögtönzött – Fotó: Majoros Árpád Csaba / Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Ha már a világversenyt említed, azzal lehet a fiatalokat kecsegtetni, hogy a boksz anyagilag is kitörési lehetőség számukra?

Ahhoz nagyon jól kell csinálni, de aki kijut olimpiára, annak már megéri, ha ott érmes, életjáradéka lesz. Itt mindenki úgy kezdi, hogy világbajnok akar lenni, márpedig úgy igenis lehet pénzt keresni! Én profiként Németországban megalapoztam az életem, igaz, ma már nem abból élek, de elértem egy középcsúcsot, amit persze nehéz tartani. A vb-címet is könnyebb volt megszerezni, mint megtartani.

Miért nem látjuk kinevelődni a következő Erdeiket, Kokókat, Papp Lacikat?

Az a normális, hogy az élet hullámzik. Pár éve mintha újra felfelé ívelnénk: Tokióban csak egy olimpiai indulónk volt, Párizsban már három, pedig nehezedett a kvalifikáció. Átütő bajnokot egyelőre nem látni, de a szorgalmasokból bármi lehet. A szorgalmas gyerek többet ér, mint a tehetséges szorgalom nélkül. Ha választani kell, a szorgalmast választom, nem azt, akinek a tehetség a legjobb tulajdonsága.

Te melyik típusba tartoztál?

Szorgalmas voltam, és a szorgalmam megmutatta a tehetségem. Eleinte elvertek, mint a dobot, olyan voltam, mint a keljfeljancsi. 

Jó párszor sírtam tizenévesen a szorítóban, de nem azért, mert fájtak a pofonok, hanem mert megalázónak éreztem és vissza akartam adni őket, csak még nem tudtam. 

Tehetetlen düh volt bennem. Ám ezek a pofonok az embert megerősítik – már akit. Aki bedobja a törülközőt, azt el kell engedni. Én sírtam, de sírva is le akartam harapni az ellenfél fejét, még ha utána kaptam is a következő verést. Ám ahogy Ludas Matyi, előbb-utóbb mindenkit megbosszultam, az öt–hat évvel idősebbeket is, akik 18 évesen még eltángáltak. Később meg nekem nem akadt edzőpartnerem, mert minden korosztályos bajnokságot megnyertem, mindenkit ledaráltam, borzasztó pali voltam.

A mai gyerekek mennyire ismerik az eredményeidet, példaképnek tekintenek?

Akik nálunk edzenek, ismernek és látják, hogy ha be kell mutatni egy akciót, én bármit bemutatok. Ebben a sportágban engem nem lehet meglepni. És puszta elhivatottságból is elmegyek iskolákba toborozni, ad-hoc edzést tartani gyerekeknek, bemutatni a boksz alapjait. A végén előveszem a világbajnoki öveimet, és a kicsik ujjonganak, majd felhív az edző, hogy milyen sikeres volt a toborzás, hat-hét gyerek is jelentkezett bokszolni abból a faluból. Ha két év múlva csak egy marad közülük, akkor is nyertünk. Ez a fajta terjesztése a sportágnak elsősorban rám vár, mert relatíve jól kijövök a gyerekekkel, és ott vannak a táskámban a világbajnoki övek, amiket meg tudok mutatni nekik.

Ernest Hemingway óta tudjuk, hogy az ökölvívás nemcsak erős és technikás, de intelligens sport is…

Csak azt tudom, hogy eleinte heti nyolc edzésem volt, aztán heti tíz, mert az iskola a délelőtti tréning lehetőségét is biztosította. De Szakos Józsi bácsi mindig elmondta, hogy a tanulás az első, csak azután jöhet a sport, sőt ellenőrizgetett minket a suliban. Egyszer kitaláltuk az összes bokszolóval, hogy nem megyünk be az iskolába. 14 évesek voltunk, elmentünk helyette fogócskázni a Városligetbe. Utána sorakoztunk edzésen, ahol Józsi bácsi: „Na, gyerekek, milyen volt az iskola?”. Mindenki: „Á, nagyon jó!” Ő meg: „Azt a … hétszentségeteket, hol a …-ban voltatok?!” Mert tartotta a sulival a kapcsolatot. Onnantól mi lettünk a Liget SE, még a faliújságra is kitette, miután lehordott, mint a pengős malacot.

Hogy érzed, a te ismertségeddel mit tudsz tenni a következő generációért?

Az a hitvallásom, hogy ha edzőként egyetlenegy lelket is megmentek, az életben csak egy gyereknek is segítek, aki amúgy elzüllhetne, de így a lecsúszás helyett egyenes, családos ember lesz, már megérte. 

És már most is sok ilyet mondhatnék! Vannak, akik elkezdik, de lemorzsolódnak, mi nekik is egy nagy batyut adunk az életre, amiből mazsolázhatnak. És nem lehet csak szakkönyvek alapján közelíteni hozzájuk, a gyerekeket zsigerből kell érteni. Ha van pedagógiai érzék, ahhoz persze jó hozzáolvasni, autodidakta módon én is ezt tettem például Vekerdy Tamás könyveivel. Rá is jöttem, milyen sok hibát elkövettem. Az ember nem szívesen támaszt elvárásokat, hogy a gyereknek legyen szép gyerekkora…

Aki viszont élsportolónak készül, annak inkább küzdelmesek már a gyermekévei is, nem?

Mi, élsportolók egytől egyig sérültek vagyunk, és ezt nem elrettentésnek mondom. Ha a tornát vagy a ritmikus sportgimnasztikát nézed, abban sosem leszel olimpiai bajnok, ha nem kezded el három-négy évesen. Ha olimpiai bajnokot látsz, tudhatod, hogy millió traumát átélt, meg is érdemli a címét, mert annyit kínlódott az életben, mint talán senki más! Ha megütnek, az egy külső behatás, de amit belül érzel, még keményebb. Aki nem él át traumát, az nem juthat a csúcsra. Akinek nincsenek nehézségei, nem borul fel az életében és áll fel, megy tovább, az sosem ér el sehova. Én még olyat nem láttam a magasban járni, aki előtte nem szenvedett… Úgyhogy a sport csodálatos kiugrási lehetőség, de csak azoknak, akik tudnak szenvedni, nemcsak testileg, lelkileg, mentálisan is. Erősnek kell lenni, de pont ezekben a helyzetekben edződik meg az ember annyira, hogy aztán az nagybetűs életben is helytáll.

Szerda Serpa

Lhakpa tizenegy gyermekes nepáli családba született, egy barlangban. A mai napig nem tudja, pontosan mikor. Egy biztos: épp szerda volt. A Sherpa vezetéknév automatikusan jár a serpa népcsoport minden tagjának, keresztnévként pedig a születési nap nevét kapják. Lhakpa, azaz szerda. A család jakokat tenyésztett, és négyezer méteres tengerszint feletti magasságban lakott. A serpalányok nem tanulhattak, elrendezett, szerelem nélküli házasságban éltek, és otthoni munka várt rájuk. 

Lhakpa hordta az öccsét iskolába – két óra volt az út oda, és két óra vissza –, de nem léphetett be az ajtón, így írástudatlan maradt. 

Gyakran nézegette a Himalája hívogató csúcsait, és ott lüktetett benne a vágy, hogy meghódítsa. „Álmomban gyönyörű hegyeket látok. Felmászom a hegyre, egyre növök és növök és növök. Lefelé jövet apró egér vagyok.” Lhakpa nem akart belesimulni a tradíciókba, ki akart törni a nyomasztó egyhangúságból. 

Lhakpa titkos élete

A keménységed miatt nem mehetsz férjhez, meg fogsz halni az Everesten, riogatták a szülei és a falubeliek, de nem bánta. Bármit megtett volna azért, hogy az álmát valóra váltsa. Mivel nőként nem lehetett teherhordó, levágatta a haját, és sapkát húzott. Akár száz kilogrammokat is cipelt, és egyre komolyabb munkákat kapott. Ez volt az ő titkos élete.

A hegyek szerelmeseként a férjhez menést nem tervezte, mégis beleszaladt egy kapcsolatba, és 25 évesen megszületett a fia, Nima. A férfi azonban lenézte őt, Lhakpa magára maradt – ez a csalódás olyan mélyen érintette, hogy a filmben nem tudott róla beszélni. A szégyen és a pletykák miatt bujkálnia kellett. Takarított, hogy a fiának enni adhasson. Egy alkalommal hírét vette egy futóversenynek, megpróbálta, és megnyerte a kétezer dolláros fődíjat. A pénzből teázót nyitott, ahol befolyásos emberek is megfordultak. Egyikükön keresztül eljutott az elnökhöz, aki jóváhagyta a kérését, hogy nepáli nőként megmászhassa az Everestet. 

Egy öttagú női hegymászócsapat vezetőjeként vett részt az expedícióban, de csak ő érte el a csúcsot 2000. május 18-án, 27 évesen, első nepáli nőként. 

Újra fel merte venni a kapcsolatot szüleivel, és apja büszke volt rá, „fiamnak” nevezte.

Kép

Lhakpa Sherpa autogramot oszt egy iskolában, 2004-ben – Forrás: Profimedia – Red Dot

George, a román jeti

George Dijmarescu, román származású, Amerikában élő hegymászó felfigyelt Lhakpára a tibeti alaptáborban, és 2001-ben együtt mászták meg az Everestet. Ezt követően összeházasodtak majd Amerikába költöztek, és közösen dolgoztak egy építkezésen. Olyan volt, mint a mennyország. 2003-ban George hegymászó vállalkozást indított, és az egyik alaptáborban román férfiakkal ivott, egyiküket olyan erővel megütötte, hogy két bordája eltört. Ettől a pillanattól kezdve nem titkolta agresszív viselkedését, és árnyék vetült a házasságra. 

Egy évvel később Lhakpát eszméletlenre verte, mert az nem merte kockáztatni egy elveszett ember keresését a hegyekben. Michael Kodas, aki később könyvet írt George-ról, fotókat készített, és 2008-ban mindent nyilvánosságra hozott. Nemcsak a vállalkozás ment tönkre, hanem Lhakpát egyre többször verte a férje. El akarta hitetni vele, hogy csak kihasználják az emberek, nélküle semmire sem képes. A nepáli serpa kényszerhelyzetben volt, nem tudott lépni – két lánya született George-tól, és nem tudta volna eltartani a három gyermeket. Az eset után hosszú évekig nem mehetett az Everestre, és ebbe belebetegedett a lelke. 

George 2010-ben rákos lett, és a felesége ápolta, gondozta őt. 

Idősebb lányuk, Sunny születésnapi zsúrján ismét ivott, és Lhakpa fejét a hajánál fogva verte a konyhaasztalba. A kisebb lány, az ötéves Shiny próbálta megvédeni. 

Lhakpa kórházba került, de nem ment többé haza, hanem gyermekeivel együtt egy menhelyen bujkált, és mindenféle munkákat elvállalt. Férje később rákban meghalt. „Én békés vagyok, és borzalmas emberré tett, problémás nővé” – nyilatkozza Lhakpa a dokumentumfilmben. A nepáli serpa még kicsi volt, amikor a mamája azzal ijesztgette, hogy az Everest túloldalán élnek a jetik, akik elviszik, ha rossz lesz. Végül George lett az ő jetije.

„Ha rád nézek, látom, hogy lehetek valaki”

Lhakpa lányait, különösen a 19 éves Sunnyt megviselték a gyerekkori traumák. Ő alig beszélt a családtagjaival. A 2022-es expedíció idején is inkább otthon maradt, csak a 15 éves Shiny kísérte el édesanyját, a lenti alaptáborban izgult érte. Lhakpa sokat várt a jubileumi hegymászástól, úgy gondolta, ezek után megváltozhat az életük. A lányok igazságtalannak találták, hogy a serpa sikerei korábban nem kaptak elég nyilvánosságot, ezért örömmel és büszkén ünnepelték a kerek rekordot. Sunny elhatározta, hogy dolgozni fog magán, és igyekszik kilépni a depressziós állapotból. „Ha rád nézek, látom, hogy lehetek valaki” – mondta anyjának. Ez a belső lelki fejlődés volt a csúcsteljesítmény egyik hozadéka. 

A másik egy vállalkozó felajánlása, aki a támogatásáról biztosította a hegymászót, és segítségével Lhakpa a K2-t, a világ második legmagasabb csúcsát is meghódította 2023. július 27-én.

A hegyek királynője

Bár Lhakpa Sherpa a hétköznapokban egy szupermarketben dolgozik, vannak ünnepnapjai, amikor újra otthon lehet, a hegyekben. Nem könnyű feljutni nyolcezres magasságokba, még oxigénpalackkal sem, de a hős nepáli nő élettörténete azt bizonyítja, hogy az élet útjai is kiszámíthatatlanok és kockázatosak. Sőt, egyszerűbb volt felkapaszkodni a halálzónába, mint megtalálni a családi boldogságot, a létbiztonságot, az elismertséget. De nem adta fel, és nem veszítette el a reményt. Sem a hegyekben, sem a hétköznapokban. Akkor sem, ha fájt a lába vagy a szíve.

„Ha ránézek a hegyre, fáj az életem. Bármerre is megyek, általa erősnek nézek ki. Úgy festek, mint ő, a hegyek királynője. Királynővé tesz.” Ezt az életérzést árasztja a dokumentumfilmen keresztül minden nő, nepáli és magyar felé egyaránt: ha erősek maradunk, bátran felülemelkedünk minden nehézségen, merünk növekedni, megvalósíthatjuk az álmainkat, és mi is királynővé válhatunk.

A csókai Sóvirág Táncegyüttestől került Horgosra, a Bartók Béla Művelődési Egyesületbe. A természettel összhangban, kétkezi munkával építgetik tanyájukat Királyhalmon a párjával, Varga Violával, aki szintén néptáncoktató, és két gyermekükkel. „Tetőszerkezetet ácsoltunk úgy, hogy alattunk muzsikált a Fokos zenekar” – meséli. A méhészkedést is a néptánchoz hasonlóan éli meg: „Mindkettő földöntúli érzést ad, más dimenzióba tud kerülni az ember.” 

 
A videó a Magyarok közösségben-sorozat része. 

Na, de miért is érdekelnének minket az USA-ban őshonos monarcha lepkék? Mit nekünk egy néhány milligrammot nyomó szárnyas jószág, amelyik egyik országból a másikba repked, és figyelembe sem veszi, hogy életkilátásai javulásához több állam összehangolt tevékenységére van szükség?

A pompás királylepke a bolygó egyik legsokoldalúbban tanulmányozott faja. Narancssárga szárnyait fekete vonalak firkálják át, azok fesztávolsága 7–10 centiméter, és a szélüket fehér pöttyök tarkítják. Lenyűgözőek. Egy nőstény királylepke minden tojását külön rakja le egy-egy tejfű levelére, és egy kis saját maga által gyártott ragasztóval odaragasztja. Néhány nap múlva a tojásból hernyók kelnek ki, amelyek egész nap tejfüvet habzsolnak, majd bábállapotba kerülve néhány napot várnak a metamorfózisra. Miközben kiküzdik magukat a szűk gubóból, vergődésük során a repüléshez szükséges folyadékot belepréselik a szárnyerezetükbe, majd megvárják, amíg megszáradnak, és egyszerűen felszállnak. 

A monarcha lepkéknek ez a mutatványa arról szól, hogy a szenvedés nem megspórolható, és szükség van rá ahhoz, hogy végül fel tudjanak szállni. 

Ha valaki kívülről beavatkozik és felhasítja a gubót, a pillangó életképtelen marad, és sosem tanulhat meg repülni. 

A monarcha lepkéknek van egy sajátságos túlélési technikájuk, ami kissé furfangos és egyben csúfondáros is. A lepke tápláléka, a tejfű ugyanis mérgező növény, gyilkos toxinokat termel, épp azért, hogy visszatartsa az állatokat attól, hogy megegyék őket. Ám az élővilág erőteljes élni akarása folytán a királylepkék ellenállást fejlesztettek ki a méreggel szemben, viszont elraktározzák sejtjeikben az anyagot. A tapasztalatok szerint (ez a ragadozók tapasztalata) a csodálatos mintázatú pillangók kifejezetten rossz ízűek, és amelyik ragadozó egyszer megpróbált befalni egy monarchát, az soha többé nem próbálkozott meg ezzel az ostobasággal. A jellegzetes színösszeállítás messziről figyelmezteti a ragadozókat, hogy egy mérgező és rossz ízű egyed közeleg, akinek érdemes kitérni az útjából. „Ne egyél meg” – hirdetik a távolból.

A pompás királylepke elsősorban a világ egyik legtitokzatosabb vándorlásáról híres. 

Királylepkék milliói vándorolnak ugyanis az Egyesült Államokból és Kanadából délre, Kaliforniába, aztán pedig a vadregényes Mexikóba. Ahogy rövidülnek a nappalok és hidegedik az idő, ők már tudják, hogy el kell indulniuk Mexikó középső hegyei felé, ahol kellően meleg van, és táplálék is rendelkezésre áll. Mikor a nappalok ismét hosszabbodni kezdenek, visszaindulnak a több ezer kilométeres úton. Mielőtt visszaérnének a megszokott amerikai vagy kanadai helyükre, négy-öt generációváltás is megtörténik, tehát soha nem azok érkeznek meg, akik elindultak. Honnan tudják tehát, hogy hová kell repülniük? Ez a vándorlás a természeti világ egyik leglátványosabb és legkülönösebb jelensége. Ezek a lepkék úgy tudják a helyes irányt, hogy még sosem tették meg az adott utat. Egy belső iránytűt követnek, amelynek a puszta léte is megnyugtató tudatot biztosít. Néhányan ugyanazt a fát is megtalálják, amelyre őseik, dédapjuk, szépanyjuk szállt le. Utazásukhoz a nap állását is felhasználják, vagyis a mesterséges fények megzavarhatják a tájékozódásukat.

Kép

Kép forrása: Freepik

Sajnos a pompás királylepkék létszáma az 1990-es évek óta 90 százalékkal csökkent, veszélyeztetett fajjá váltak. 

2016 márciusában négynapos vihar csapott le a lepkék számára létrehozott rezervátum területén, ónos eső és jégeső hullott az átkelő kolónia útjába, és kidőltek azok a fák, amelyek sajátságos feltételeket biztosítottak a túlélésükhöz. 

Ez az erdei ökoszisztéma Mexikó erdeinek alig 2 százalékát tette ki, azonban a fakitermelés és az avokádóültetvények óriási tereket hasítottak ki ebből is, és úgy tűnt, hogy a monarcha lepkék sorsa megpecsételődik. Az oyamel erdők melege elérhetetlenné vált számukra, és a tejfű gyorsan eltűnt a prérikről, mivel a gyomnövényekkel együtt mesterségesen irtották őket. A lepkéknek se hibernálásra alkalmas hely, se táplálék nem jutott.

A környezetvédőket aggasztotta, hogy az erdei élőhelyek száma minimálisra csökkent, és egyre kevesebb narancssárga pille színezi át felettük a kék eget. Aggodalmuk meghallgatásra talált, az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Mexikó kormánya közös projekttel rukkolt elő a monarcha lepkék megmentéséért, de nemcsak a polgármesterek és törzsi vezetők vállaltak benne szerepet, hanem maguk a lakosok is. 

A városok és önkormányzatok elkötelezték magukat amellett, hogy élőhelyeket és vándorlási folyosókat biztosítanak a pilléknek. A helyi vezetők bevonják a gyerekeket, családokat a programba, a vándorlási utak mentén ma már élőhelyet és pihenést biztosítanak a több ezer kilométeres útra vállalkozó lepkéknek. A lakossági kampányok arra ösztönzik a családokat, hogy ültessenek tejfüvet az udvarukba, ezzel járuljanak hozzá a monarcha lepkék túléléséhez. 

Kép

Kép forrása: Wikipedia

Mexikó erőfeszítéseit, hogy a Sierra Madre kényes ökoszisztémáját fenntartsa, mindkét ország támogatja, megélhetési programokat dolgoznak ki a helyi gazdák számára, hogy ne nyelje el a pillangók helyét az ipari gazdálkodás. A közös tervezésnek nem eleme, hogy eldöntsék: kié a lepke. 

Ennek köszönhetően ma már a mexikói hegyi erdőben újra ezrével csoportosulhatnak a fákon, és amikor kisüt a nap, újra ragyogó sárga színfoltokat feszítenek a kék háttér elé. 

A három érintett ország minden évben meghívja lakosait arra, hogy jelentsék a lepkék megjelenését, figyeljék útvonalaikat, ültessenek tejfüvet számukra, és osszák meg megfigyeléseiket a közösségi tudományos programokkal. A kontinenst átszelő vándorokat ma már rezervátum várja, amely nyitva áll a látogatók előtt is. A rezervátumokban komoly szabályzás védi a pillangókat: tilos élelmet bevinni, vakut villantani, háziállatot vinni, de még kiabálni is. 

A monarcha lepkék a természet csodái, a kontinens kedvencei, csakúgy, mint nálunk a gólyák és a fecskék. De többek, mint gyönyörű példányok: összeköthetnek bennünket egymással. Ez a történet megmutatja, hogy így is lehet(ne) élni.

Egyenlőtlen feltételek már a becsengetés előtt

„Egy kis faluban lakunk, ahol nincs sok bolt. Anyukám nagyon sokat dolgozik, és azt szokta mondani, hogy már a hó elején sincs pénzünk. A tornatanár, Betti néni kérte, hogy hozzunk magunkkal kék tornaruhát és fehér tornacipőt. Mi ilyet nem tudtunk venni, ezért inkább nem akarok menni tesiórára.” (Anna, 7 éves)

„Két tesóm van, a szüleim sokat dolgoznak az irodájukban. Augusztusban együtt megvettünk velük mindent az iskolára. Mivel szülinapom előtt mentünk, azt kérhettem, amit akartam. Így enyém a legmenőbb autós táska az osztályban.” (Gergő, 7 éves)

Anna és Gergő padtársak, egy novella szereplői ők, azonban mondataik valóságosabbak, mint azt gondolnánk. Sok gyerek számára Annához hasonlóan az első iskolai nap nem az új barátokról, az új tanszerekről, hanem a szorongásról, a magányról és az önbizalomhiányról szól. Nehéz megbecsülni, hány Anna él az országban – nekik, a rászoruló gyerekeknek, családoknak a tizenhárom évvel ezelőtt létrehozott Iskolakezdés együtt! segélyakciójával segít idén is az Ökumenikus Segélyszervezet. 

A szeptember 1-jéig tartó pénzadománygyűjtéssel 2000 olyan gyermeket szeretnének támogatni, akik alapvető eszközök nélkül ülnének be az iskolapadba szeptemberben. 

A legszegényebb gyermekek számára ezek a csomagok többet jelentenek ajándéknál: egy jó minőségű tolltartó, füzetcsomag, tornazsák vagy ünneplőruha hozzájárulhat ahhoz, hogy ők is büszkén és örömmel ülhessenek be az iskolapadba.

A tanulóévek sok diák számára nehezített pályán zajlanak. Sokszor láthatatlanul, hiszen nem vesszük észre, hogy már becsengetés előtt nem egyenlők az esélyek. 

Több, mint segély: ESÉLY! – Hogyan segíthetek?

A 1353-as adományvonal tárcsázása hívásonként vagy SMS-enként 500 forint. A segélyszervezet weboldalán tetszőleges összeget lehet felajánlani. Átutalással vagy csekkbefizetéssel a 11705008-20464565 számlaszámon lehet csatlakozni a felhíváshoz, a közlemény rovatban feltüntetve: Iskolakezdés együtt! Szeptember 1-ig várják a pénzadományokat. A nagyobb postákon a csekkbefizetés mellett gyűjtőperselyekbe is mehetnek az adományok. Iskolásonként 15 ezer forintból állítják össze a csomagokat, vagyis 30 hívás már egy egész tanszercsomagot jelent egy gyermeknek. Az összefogáshoz több nagyvállalat csatlakozott, köztük a Herlitz Magyarország Kft., az E.ON Hungária és a Magyar Posta.

A csomagok összeállításához szükséges pénzen felül beérkező adományokat a gyermekek felzárkózását segítő egész éves munkára fordítják a karitatív szervezetnél. Kapaszkodó programjuk keretében az ország 22 pontján több mint háromezer gyermek számára biztosítanak rendszeres fejlesztő foglalkozásokat a szegénység okozta hátrányok leküzdéséhez. Emellett Kapaszkodó 2.0 néven speciális programot indítottak azoknak a gyermekeknek, akik a körülményeik miatt kevésbé hatékonyan tudtak bekapcsolódni a digitális oktatásba.

Kép

Fotó: Ökumenikus Segélyszervezet

Hogy szégyenérzet nélkül kezdhessék a tanévet

Vannak, akiknek az iskolakezdés inkább szól a megfelelő tanszerek, ruhák, iskolatáska, írószerek, tornafelszerelés hiánya okozta nehézségekről, mint az új tanévben rejlő lehetőségekről.

Ez az időszak nemcsak a szülőket viseli meg, hanem a nehéz helyzetű gyermekekre is komoly mentális hatása lehet annak, ha társaikhoz képest látványos hátránnyal kezdik a tanévet. 

Amellett, hogy a megfelelő eszközök hiányában rosszabb teljesítményt tudnak nyújtani az órákon, a kirekesztettség érzése, adott esetben a többiektől érkező gúnyolódás, lenézés szociális szorongást okozhat náluk. 

Ez az állapot kihatással lehet az általános lelki egészségükre, és más területeken is megnyilvánulhat, például alvászavarokban vagy étvágytalanságban. Az osztálytársak előtti megszégyenülés vagy az a félelem, hogy mások előtt kevesebbnek tűnnek, jelentősen csökkentheti az önbizalmukat és az önértékelésüket, ami negatív önkép kialakulásához vezethet. Hosszú távon befolyásolja többek közt a társas kapcsolataikat és az általános jólétüket. A gyengébb tanulmányi eredmények kihatással vannak a későbbi pályaválasztási lehetőségeikre is. 

„Sokféle következménye lehet annak, ha egy gyerek nem jó élményekkel kezdi az iskolát. Nem biztos, hogy azonnal látjuk a következményeket, hanem később, már felnőttként elmondja, hogy neki milyen rossz érzés volt lyukas cipőben iskolába menni, hogy csúfolták emiatt. Egy gyerekközösség elég kegyetlen közeg tud lenni. A csúfolást kiközösítés követheti, aminek következtében a gyerek inkább nem akar iskolába menni, beteget jelent. Valójában arról van szó, hogy szorong” – mondta kérdésünkre Gáncs Kristóf, az Ökumenikus Segélyszervezet ügyvezető igazgatója, akivel a kampánynyitó sajtótájékoztató után beszélgettünk. 

Kép

Fotó: Ökumenikus Segélyszervezet

Gáncs Kristóf, az Ökumenikus Segélyszervezet ügyvezető igazgatója a segélyakció sajtótájékoztatóján, mellette Lékai-Kiss Ramóna, Mezei Léda színésznő és Wolf Kati énekesnő

„Megborítja a családi költségvetést”

Hangsúlyozta, gyerekekről van szó, ezért önmagában az, hogy valami megvan, még nem jelenti, hogy a gyerek örömmel fogja használni. 

Ezért nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy ne csak pótolják a hiányzó tanszereket, hanem szép, minőségi tanszereket adjanak, amiket büszkén tudnak kipakolni. 

Mert akkor lesz öröm az iskolakezdés. „Itt nem arról beszélünk, hogy másik tolltartót szeretne, mert a tavalyi Jégvarázs 1-es, most meg Jégvarázs 2-es kellene, hanem arról, hogy van-e tolltartó, vagy nincs, van-e ünneplőruha, vagy nincs. Ezek a gyerekek önhibájukon kívül, nem egyenlő esélyekkel kezdik a tanévet” – hangsúlyozta az ügyvezető igazgató. 

Előre kiválasztják azt a kétezer gyermeket, akikhez – az ország több mint húsz helyszínére – eljuttatják a csomagokat. Akik átmeneti otthonokban élnek, nemcsak tanszereket, hanem egyéb segítséget is kapnak, például ruhákat. Hátrányos helyzetű régiókba, Észak-Kelet Magyarországra, például Boldogkőújfalu, Vizsoly, Szendrő, Olaszliszka vagy Dél-Nyugat Magyarország leszakadó területeire is eljutnak majd a csomagok. De nemcsak kistelepüléseken, hanem városokban, például Sátoraljaújhelyen is segítenek, hiszen a nagyvárosokban is jelen van a probléma.

„Akkor sem tévedek nagyot, ha azt mondom, talán minden osztályban van érintett gyerek” – fogalmazott az ügyvezető igazgató. A családok nagy többségének kihívást jelent az iskolakezdés, nem egyszerűen a tanszerek miatt, hanem mert ilyenkor kell ruhát, tornacuccot, ünneplőt, cipőt venni. Indulnak a tanfolyamok, a különórák. „Ahol hónapról hónapra élnek, ott ez megborítja a családi költségvetést.” 

„Vannak, akik meghúzzák a nadrágszíjat, és kevesebbet mennek emiatt nyaralni, de akik igazán rászorulnak, ők akár a számlákat sem fizetik be, aminek következtében elindulhat az eladósodás” – magyarázta. 

Egy gyerek sosem hibás

Hogy mennyire nem csak a leszakadó régiókban jelent gondot az iskolakezdés, azt jól mutatja egy Budapest külvárosában élő háromgyermekes család története. Albérletben laktak, amikor az édesapa üzemi balesetben elveszítette a munkaképességét. 
„Nagyon megérintett, mert egy olyan családról beszélünk, akik ugyan nem voltak jó helyzetben, de egyensúlyban igen. A baleset miatt, ami nem is biztos, hogy az apuka hibája volt, kibillentek ebből. Ennyin múlik – idézte föl Gáncs Kristóf. – Sokszor önhibáján kívül kerül valaki ilyen helyzetbe. Azt gondolom, mindig az a legnehezebb kérdés, hogy kinek a hibája. Az emberek ilyenkor jönnek a kegyetlen kommentekkel, hogy miért nem dolgozik. De itt gyerekekről beszélünk, az ő esetükben pedig soha nem mondhatjuk, hogy az ő hibájuk.” 

Az Ökumenikus Segélyszervezet több mint húsz településen működtet bent lakós vagy bejárós intézményeket. Ilyen például a Tanoda Olaszliszkán, vagy a Szendrői Biztos Kezdet Gyerekház. Emellett kapcsolati erőszak áldozatainak is tartanak fenn menedékházat, illetve családok átmeneti otthonait. „Sokféle helyzet létezik, amiből elmenekül egy nő a gyerekeivel.”

„Milyen lehet egyedül, három gyerekkel iskolát kezdeni egy átmeneti otthonban?” – vetette fel Gáncs Kristóf. 

Arról is beszélt, hogy a karitatív szervezet országszerte sok gyereket ismer, ezért tudják, mire van szükségük, mit kapnak meg máshonnan, mi hiányzik, mi van tavalyról, mit örököltek a nagytesótól. „Egész évben nyomon követjük őket. Fontos a személyre szabottság, mert lehet, hogy összeállítunk egy füzetcsomagot, de pont az adott család már kapott füzeteket az önkormányzattól. Viszont a gyerekeknek nincs ünneplőruhájuk, és nem tudnak miben menni az évnyitóra. Egy új, gyönyörű tolltartóval bármikor örömet lehet szerezni egy gyereknek” – tette hozzá. 

A nővérek története kezdetben egy kissé elcsépelt mesére emlékeztetett. A 19. század közepén, az USA és Kanada határán, a Niagara-vízesés közelében élt egy házaspár, akiknek húsz év leforgása alatt hét lánya született. Az anya szült egy fiút is, de ő nem sok szerepet játszik a történetben. A lányokat Sarah-nak, Victoriának, Isabellának, Grace-nek, Naominak, Dorának és Marynek hívták, a fiút pedig Charles-nak.

Apjuk, Fletcher Sutherland volt a helyi tiszteletes, a család a nyomor szélén egyensúlyozott. Az örökölt pulykafarm nem hozott annyi bevételt, amennyiből nyolc gyereket tisztességesen el lehetett volna tartani, pedig mindegyiket egészen kicsi koruktól kezdve befogták dolgozni. A környék lakói jól ismerték a rongyos ruhákban járó lányokat, akik a szegényes faház udvarán hajkurászták a madarakat. A szánalom mellett azonban egyfajta csodálatot is éreztek irántuk, mivel a gyerekeknek gyönyörű, dús, hosszú, sötét hajuk volt, amelyet kiengedve viseltek.

Fletcher ráérzett, hogy ilyen lányokkal sok pénzt lehet keresni. Felsejlett előtte egy olyan jövő, amelyikben neki nem kell túl sokat dolgoznia, mert a gyerekek elvégzik helyette az érdemi munkát. 

Először a zenei pálya felé indította a gyerekeket: énekelni taníttatta őket, és mindegyiküket kötelezte, hogy legalább egy hangszeren tanuljanak meg játszani. Amikor kielégítőnek gondolta a felkészültségüket, a környék templomaiba kezdett járni velük, ahol a gyerekek a saját éneküket kísérték mindenféle hangszeren. Kezdetben Charlest is vitték magukkal, azonban az egyetlen fiú kifejezetten rombolni látszott a hét szép lány nimbuszát. 

Ők eleinte gyakran szégyenkeztek a szereplések közben, sőt az iskolában, a társaik előtt is. Különösen azért, mert az anyjuk minden áldott nap alaposan bedörzsölte a hajukat egy saját készítésű balzsammal, amely olyan bűzt árasztott, hogy a lányokat rendszeresen csúfolta a többi gyerek, ők pedig gyakran a házuk körül tenyésző magas fűben bújtak el a látogatók elől. Ez azonban csak 1867-ig tartott, amikor édesanyjuk hirtelen meghalt. A legfiatalabb lány ekkor még éppen csak, hogy járni tudott, a legidősebb pedig gyakorlatilag felnőtt nő volt.

Kép

Az egyik nővér, Grace – Forrás: Wikipedia

A haj bűvöletében

Az apa azonnal a saját kezébe vette az irányítást, és felgyorsította a hét testvér „marketingkampányát”. Az első sikerek hamar megérkeztek. Nem feltétlenül azért, mert a lányok olyan felülmúlhatatlan zenei teljesítményt nyújtottak, sokkal inkább azért, ahogyan megjelentek. A hét lány közül egy sem akadt, akinek ne ért volna legalább a derekáig a haja, és volt köztük olyan is, akinek a földet söpörte. 

Akadt köztük olyan, akinek kibontott fürtjei teljesen betakarták a testét. 

Bár a lányok némelyike tehetséges és profi énekessé képezte magát, felnőttkorukra mindez másodlagos jelentőségű lett. A hét csinosan felöltözött, magabiztosan viselkedő hölgy olyan letaglózó élményt nyújtott a nézőközönségnek, amit ma már nehéz megérteni. 

A 19. században a nőiesség talán legfontosabb szimbóluma a haj volt. Az olyan hajzuhatag látványa, mint amilyennel a Sutherland lányokat megáldotta a sors, elemi erővel engedte felszínre törni a kor lefojtott szexualitását. A betegségektől és az életveszélyes gyógyszerektől abban az időben sok nő haja megritkult, vagy teljesen ki is hullt, ezért a Sutherland lányok egészséges, vastag, tömör és gyönyörű haja a nőiesség ősi, mindent átható erejét szimbolizálta. Írók, költők áradoztak ilyesmiről, a férfiak erotikus fantáziáiban pedig ezerféle jelentést nyert. A misztikus hetes szám ráadásul még spirituális szinten is vonzóvá tette a nővéreket.

Az üzlet beindult: a család nemsokára New Yorkban és Floridában turnézott, majd egyre hosszabb és távolabbi területeket hódított meg az Egyesült Államokban. Mire a legfiatalabb lány, Mary is felcseperedett, két méternyi haja volt, Viktóriáé ennél harminc centiméterrel hosszabb, és a legkevésbé látványos külsejű testvér, az elsőszülött Sarah haja is egy méter hosszan hullámzott. A legvastagabb copf a több mint tíz centiméteres átmérőjével ámulatot váltott ki. 

Showműsorokat, valóságos divatbemutatókat tartottak. A nézősereg által izgatottan várt pillanat az volt, amikor a hölgyek kihívó mozdulattal kibontották összefont fürtjeiket, és az ámuló közönség elragadtatott kiáltásai közepette hét gyönyörű hajzuhatag omlott alá.

A sajtó imádta őket, egymás után jelentek meg róluk képekkel illusztrált, elragadtatott beszámolók. 

Apjuk valószínűleg született menedzsertehetség volt, mert sikerült elérnie, hogy lányai – megjelenésük és viselkedésük nyilvánvalóan szexuális jellegű vonzereje ellenére – kizárólag mint a legtisztább polgári, női erények megkérdőjelezhetetlen bajnokaiként szerepeltek a közéletben.

Kép

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

A menedzserek és a showműsorok szervezői versengtek értük, ők pedig természetesen a legjövedelmezőbb megoldást választották: a világhírű Barnum és Bailey Cirkuszhoz szerződtek. Ettől kezdve minden eddiginél szervezettebb formában, a legkedvezőbb körülmények között mutogathatták magukat a legváltozatosabb helyszíneken. A pénz komoly mennyiségben kezdett befolyni a családi kasszába. 

Apjuk a cirkusz egyik tulajdonosával, Henry A. Bailey-vel karöltve megalapította a Sutherland Sisters Vállalatot, amely már az 1884-es év végére kilencvenezer dollárt termelt. Ez a mai árfolyamon számolva egymilliárd forintnak felel meg. Bailey azon melegében feleségül is vette az egyik lányt, Naomit, így az üzlet még biztosabb lábakra állhatott.

Ha egy üzlet beindul

Fletcher Sutherland tiszteletes eközben vérszemet kapott, és kigondolta, hogyan lehetne még több pénzt keresni. Szabadalmi jogot szerzett az általa kifejlesztett Sutherland Hajtonik nevű hajbalzsamra. Ez tulajdonképpen ugyanaz a keverék volt, mint amit egykor felesége kent lányaik hajára, csak az elviselhetetlen szagot árasztó összetevőket hagyta ki belőle. 

A korszak olyannyira bálványozta az egészséges haj álomképét, hogy nemcsak a nők, hanem a férfiak is ellenállhatatlannak tartották a lehetőséget. 

A hajbalzsamot kopaszodásgátló és hajnövesztőszerként is árusították, így a társadalomnak szinte nem volt olyan csoportja, amely ne vásárolta volna lelkesen.

A hét Sutherland nővér rövidesen minden képzeletet felülmúlóan gazdag lett. Extravagáns életet éltek: ingatlanokat vásároltak, szórták a pénzt ruhákra, ékszerekre és utazásokra, miközben tiszteletre méltó hírük ellenére szeszélyesen váltogatták a szeretőiket. Amikor az apjuk 1888-ban meghalt, a lányok már régen készen álltak az önállósodásra. Közös tulajdonosai lettek a családi vállalkozásnak, és a fésűtől a fejbőrtisztítón és a hajfestékeken át az arcpakolásokig mindenféle kozmetikai terméket árusítottak. A nevük híres márka lett, ők pedig ki sem tudtak úgy lépni az utcára, hogy a hódolók ne lihegjenek csapatostul a sarkukban.

A rajongók imádata sokszor tolakodó és felkavaró volt, ráadásul mindez a testőrökkel védett celebek kora előtt évtizedekkel történt. Sokan próbáltak ravasz vagy tolakodó módszerekkel megszerezni egy-egy tincset a fétisként imádott hajzuhatagokból, egy ékszerész például nagyjából ötszázezer forintnyi dollárt fizetett Viktória egyetlen hajtincséért, amit aztán arra használt fel, hogy ráfüggesztett egy hétkarátos gyémántot, és kiállította a boltjában. 

Egy gazdag üzletember ennél is tovább ment: harmincöt-negyven millió forintos vagyont ajánlott neki az összes hajáért cserébe. Viktória olyan gazdag volt, hogy könnyedén visszautasíthatta az ajánlatot.

Az 1890-es évektől a hét nő együtt lakott egy luxusházban, amelyet a család egykori, szegényes kunyhója helyén építtettek. Mindenből a legdrágábbat szereltették be a kristálycsillároktól a keményfa falburkolatokon át egészen az akkor még szinte példátlan külön fürdőszobáig, amelyben hideg és meleg vizes csapok is helyet kaptak. 

Olyan szemérmetlen fényűzésben éltek, hogy még a háziállataiknak is külön lakosztálya volt téli és nyári ruhatárral, az egyik kutyájuk halálakor pedig drága temetést rendeztek neki koporsóval, koszorúkkal és hírlapokban megjelentetett nekrológgal. A gazdagság és a hatalom gátlástalanná tette őket. A tiszteletre méltó, vallásos nők álarca mögé bújva alkohollal és kábítószerekkel felpörgetett partikat tartottak, egymás közt viszálykodtak, szerelmi háromszögekben és ezoterikus összejöveteleken vettek részt. Közben egyre fékezhetetlenebbül szórták a pénzt.

Baljós árnyak és változó nőideál

Naomi 1893-ban meghalt. Három gyereket szült Henry Bailey-nek, és ezzel a hét nővér közül egyedül alapított valódi családot. Még negyvenéves sem volt. A többieket mélyen megrázta az eset, de gyorsan találtak pótlására egy helyettest, akinek három méter hosszú haja volt. Victoria ötvenévesen férjez ment egy tizenkilenc éves fiúhoz, majd három évre rá meghalt. Mary elmebeteg lett, és varázsigékkel igyekezett rontást hozni a többiekre, így a testvérei bezárták a házuk egyik szobájába. 

Egy Frederick Castlemaine nevű harmincéves francia nemes Dorának udvarolt, majd végül a negyvenéves Isabellát vette el. A fiatalember olyan súlyos morfinista és ópiumfüggő volt, hogy hamarosan öngyilkos lett. A látványosan gyászoló nővérek üvegkoporsóba zárták, és tíz napig rendszeresen látogatták. Végül a közegészségügyi hatóságnak kellett közbelépnie.

A nővérek 1907-ig még felléptek a cirkusszal, aztán a hírnévnek fokozatosan vége szakadt. Megöregedtek, és egyre kiállhatatlanabbak lettek. 

Isabella 1914-ben meghalt, 1919-ben pedig Dorát gázolta halálra egy autó. A bevételek elapadtak, az életben lévő testvérek viszont továbbra is riasztó ütemben költötték a pénzt. A legnagyobb csapást végül a körülöttük lévő világ megváltozása mérte rájuk. A hosszú haj a századforduló után egyre inkább kiment a divatból. Az első világháborút követően az önállósodó és egyre öntudatosabb nők rövidre vágatták a hajukat, így a Sutherland Hajtonik értékesítési számai radikális csökkenésnek indultak. A nővéreket lassan elfelejtette a világ.

Az utolsó két Sutherland nővérnek 1931-ben már ételre is alig volt pénze. Ki kellett költözniük a házukból, amely néhány évig üresen állt, majd leégett. A család minden maradék vagyontárgya és emléke odaveszett, beleértve az addigra már feledésbe merült Sutherland Hajtonik receptjét is. Mary egy állami elmegyógyintézetbe került, ahol 1939-ben halt meg. A legtovább Grace élt, ő is magányosan és elszegényedve. Kilencvenkét évesen hunyt el 1946-ben. A család túlzsúfolt mauzóleumában már nem volt hely számára, így egy jelöletlen sírba temették el. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Azt gondolnánk, hogy gondoskodunk a kertünkről, de természetesen a kertünk az, amely valójában gondoskodik rólunk.” (Jenny Uglow)

Gyerekkorom meghatározó élményei közé tartozik nagyszüleim hatalmas kertje, ahol a nyarakat töltöttük. Emlékszem, milyen izgatottan szaladtam kora reggelenként megfigyelni a paprikapalántákat, hogyan hozzák apró fehér virágaikat, majd lesz belőlük termés. Mennyire szerettem a frissen szedett paradicsom semmihez sem hasonlítható illatát. Hosszú percekig tudtam gyönyörködni a gömbfejű hagymavirágban. Esténként pedig elbűvölt az éjszakai viola édeskés, bódító illata. Sokaknak vannak hasonló emlékei. Kertben lenni, kertészkedni azonban nemcsak örömet jelent, hanem testi–lelki egészségünkhöz is nagymértékben hozzájárul. 

A kék zónák, Földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár a száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava szigetet, a görögországi Ikaria szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek. A kutatás során kirajzolódott egy, a kék zónákra jellemző mintázat.

A kék zónák szépkorúinak egész életére jellemző a fizikai munka, ez többnyire valamilyen mezőgazdasági tevékenység. A kertjükben végzett könnyű, alacsony intenzitású aktivitás idős korban is életformájuk egyik meghatározó eleme. A nicoyaiak például, akárcsak az Ikaria szigetén élők, saját kezükkel művelik a földet, azt fogyasztják, amit megtermelnek, még az étrendjük alapjául szolgáló kukoricát is kézzel őrölik. 

„Ha az embert bio-pszicho-szociális rendszerben vizsgáljuk, láthatjuk, hogy annak minden szintjére mennyire jótékonyan hat a kertészkedés – fogalmaz Táborszky Boglárka. – Először is jó hatással van a szenzoros idegrendszerre. Minél több fajta inger ér válaszadásra késztetve minket, annál inkább segít harmóniában tartani az egész szervezetünket. 

A kertészkedés egy teljes testet átmozgató tevékenység. Remek módja a finommotorikus készségek és izmok fejlesztésének. Növeli az erőnlétet, a fittséget, a mozgékonyságot, és jót tesz az egyensúlyérzéknek is. Pozitívan hat a szív-és érrendszerre. 

Eközben pedig az egészségünk szempontjából oly fontos D-vitaminnal is töltekezhetünk a napsütésben.” 

A kültéri szabadidős tevékenységek általában is csökkentik a stresszt, a szorongást, javítják a hangulatot, flow-élménnyel és sok örömteli pillanattal ajándékoznak meg. A rendszeres kertészkedés pedig javítja a kognitív funkciókat, fejleszti a döntés- és problémamegoldó készségünket, támogatja a minőségi és mély alvást, így reggelente megújultan ébredhetünk. A jól végzett munka öröme és a hálás növények pedig növelik önértékelésünket. 

„A kertészkedés során a leginkább domináns mozgásminta az előrehajlás, a guggolás, a járás, a kisebb törzscsavarások és persze a kézzel, ujjakkal végzett megannyi finommunka – mondja Boglárka. – Ha valaki úgy állna neki a kertészkedésnek, hogy egyébként mozgásszegény életmódot folytat, mindenképp a fokozatos, óvatos kezdést, és előtte egy teljes testet átmozgató gerinctornát javaslok. Egy rövid bemelegítés mindenkinek ajánlott. Kertészkedés közben, a sok előrehajlás kompenzálására pedig egyenesedjünk fel, és végezzünk tíz-tizenöt percenként nyújtózkodásokat, valamint a tenyerünkkel a derekat megtámasztva hátrahajlásokat. Figyeljünk az izomegyensúly fenntartására is: ha a tevékenység lehetővé teszi, például gereblyézés, gyomlálás közben, váltogassuk az oldalakat.” 

Kép

Kép forrása: Getty Images

Kert a gangon 

A vidéki Magyarország ma is elképzelhetetlen virágos udvarok és háztáji kertek nélkül, de a nagyvárosokban élő, urbanizált népesség számára is jó példával szolgálnak a kék zónák, például Okinava szigetének zsebkendőnyi veteményesei vagy a kaliforniai Loma Linda városának közösségi kertjei. 

Belső-Ferencváros egyik társasházának negyedik emeletén, a körfolyosó szegletében rejtőzködik egy zöld sziget, egy permakultúrás kert. Nyolcvan különböző, ezekből ötven ehető faj (paradicsom, uborka, zeller, borsó, mángold, eper, szeder) terem hat négyzetméteren.

„A permakultúra egy fenntartható, emberi környezetet teremtő tervezői rendszer, amely azon alapszik, hogy együttműködünk a természettel – mondja Lőrinczi István. – A természet mintázatait és ökológiai folyamatait figyeljük meg, és azokat emberi környezetben alkalmazzuk. Én például egyrészt tavasztól őszig különböző időszakokban virágzó növényeket telepítettem, gondolva a beporzókra is. Másrészt összegyűjtöttem a családunk élelmiszer-fogyasztási szokásait. Ez alapján választottam főnövényeket. A paradicsomot például mindenki szereti, de nem érdemes monokultúrában ültetni, mert a különböző betegségek kipusztíthatják. Ha viszont bazsalikommal társítjuk, az megvédi egy esetleges fertőzéstől. Minden kertnél fontos a diverzitás, a növénytársítás, így a természetre bízhatjuk, hogy tartsa távol a kártevőket.” 

A Perma Gang Project öngondoskodásra nevel. „A család gyógy- és fűszernövény-szükségleteit ellátja – lányaim csak „gangteának” hívják az egész évben fogyasztott, saját készítésű főzeteinket. A néhány megtermesztett zöldség- és gyümölcsféle terhet vesz le a nagy mezőgazdasági rendszerről. A gyerekeknek jó példát mutatunk, ismereteket adunk át. Öröm számukra, hogy csak kilépnek a gangra, és epret csipegethetnek, vagy a vacsorához uborkát szedhetnek. Más íze a van a saját terménynek, tudjuk, hogy az, ami a tányérunkra kerül, egészséges. Nem a mennyiség, hanem a tápérték számít” – fogalmaz István. 

A kert kialakítása formálta a lakóközösséget is. Egyre több virágos balkonláda, sőt már ehető növény is megjelent, a szomszédok beszélgetésbe elegyedtek egymással, van, aki pedig szeretne a saját portáján is egy ilyen kiskertet. 

Közösségi kertek 

„A közösségi kertek lényege a közösség, a kertészkedés öröme, a kis léptékű önellátás, az ökotudatos szemlélet gyakorlati alkalmazása, és nem utolsósorban a városi területek zöldítése – mondja Lőrinczi István. – Együtt alakítják a közösségi normákat, szabályokat. A Rózsa utca foghíjas nyolcszázötven négyzetméteres telkén például harminchét parcellában zöldellnek a konyhakerti zöldségek, fűszernövények, virágok Terézváros közepén. A saját ágyások mellett vannak olyan területek is, amelyeket a közösségünkhöz tartozó harmincnégy család együtt művel, majd közösen részesednek a termésből. A nagyvárosokban rengeteg az élelmiszer-hulladék. Azért, hogy ezt a hátrányt előnyünkre fordítsuk, komposztbefogadó helyszín lettünk, ahová a kerület lakói elhozhatják a zöldhulladékaikat, mi pedig abból kiváló minőségű komposztot készítünk. Ennek eredménye pedig szemmel látható: szépen nőnek a fák, egészségesek a zöldségek.” 

Egy közösségi kertben a közösségi életé a főszerep. S míg a résztvevők együtt művelik az ágyásokat, a kertet és a közös területeket, közben beszélgetnek, és megismerik egymást. Később már együtt piknikeznek, szakmai műhelyeket szerveznek, vagy akár együtt tornáznak reggelente. Mindenkinek szüksége van arra, hogy kiszakadjon az otthona vagy a munkahelye zárt világából, és egy lakóhelyéhez közeli közösséghez tartozzon, ahol akár új barátokra is lelhet. 

Bővebb információ a fővárosi közösségi kertekről itt található. 

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A 15 éves fiú, vállán iskolatáskával, türelmesen várakozik, hogy a húga kijöjjön a házból, és megkezdhessék a napi rutinjukat: együtt elsétáljanak az iskolába. Mivel a lány még tíz perc elteltével sem mutatkozik, testvére visszamegy, hogy kiderítse, mi az oka a késlekedésnek. Húgát legnagyobb döbbenetére az ágyban fekve találja, a párnáját szorongatva zokog. 

„Meglepődtem, amikor azt láttam, hogy még mindig fekszik, és azt hajtogatja, ő így nem jön iskolába” – mondja a fiú, akinek a lányka szemlesütve kiböki, úgy tűnik, megjött élete első menstruációja. Így viszont még a szobájából is fél kilépni, hát még bemenni a többiek közé. Szerencséjére bátyja azon kiválasztott kamasz fiúk egyike, akik az UNICEF programjának keretében felvilágosító oktatásban részesültek. 

Az ismeretek birtokában a kamasz fiú magabiztosan tudta kezelni a helyzetet: megnyugtatta és praktikus tanácsokkal látta el a kishúgát. 

Sierra Leone-szerte sok fiatal lány maradozik ki napokra az iskolából, amikor menstruálni kezd. Egy olyan kultúrában, ahol a menzeszről, a női testben végbemenő változásokról egyáltalán nem lehet beszélni, a fiatal lányok magukra maradnak. A menstruáló lányokat a mai napig gúnyolják, megszégyenítik, még felnőttkorukban is; ami miatt sok lány fordul magába, zárkózik be otthonába azokon a napokon. 

21. század ide vagy oda, a menstruáció nem csak Nyugat-Afrikában tabu

Arra, hogy milyen körülmények között jött meg az első menstruációm, én is élesen emlékszem: 13 évesen, egy iskolai táborban, valóságos sokként ért engem. Talán kevésbé éreztem volna elveszettnek magam ebben a szerencsétlen helyzetben, ha már jóval az „esemény” bekövetkezte előtt fel lettem volna rá készítve otthon; ennek híján viszont végképp fogalmam sem volt róla, mit tegyek. 

Nagyon szerencsétlennek éreztem magam, egyetlen pozitívumként azt éltem meg, hogy egy nálam idősebb, rutinosabb sorstárs nagylány gondolkodás nélkül a „szárnyai alá” vett. Megnyugtatott, és a saját készleteiből ellátott a szükséges kellékekkel, amíg haza nem mentünk. 

Sok évvel később, már felnőtt fejjel megfogadtam, ha nekem egyszer lányom lesz, mindent meg fogok tenni, hogy ő ne kerülhessen ehhez hasonló, kiszolgáltatott helyzetbe. 

Félreértés ne essék, Anyukámat egyáltalán nem hibáztatom: ma már tudom, nehéz körülmények között töltötte a gyermekkorát, a fiatal éveit. Nem tehetett róla, hogy nem kapott semmiféle mintát vagy fogódzót e téren. Arról pedig végképp nem, hogy az első havi vérzésem az otthonunktól, a szüleimtől több száz kilométer távolságban, egy tóparti sátortáborban lepett meg engem.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A női test működésével, a menstruációval kapcsolatos diskurzust általában véve erős tabu lengi körül: nemhogy a férfiak, de még köztünk, nők között is. Ha abból indulunk ki, hogy mi magunk sem vagyunk megbékélve a saját nőiségünkkel, a testünk működésével – amiről sokan még csak beszélni sem hajlandók –, milyen alapon várunk megértést és empátiát a fiúktól, férfiaktól? Akiknek aztán végképp nem magyarázunk el semmit a havi vérzésről. 

Holott mindenkinek tisztában kellene lennie azzal, hogy milyen erősen befolyásolja a nők – feleségek, lánygyermekek, női kollégák – életét, mindennapjait az, hogy éppen hol tartanak a ciklusban. Ne csodálkozzunk, hogy a társadalmunkban sokan még mindig úgy tekintenek a menstruációra, mintha az csak egy hiszti vagy valamiféle titkos „lányszövetség” lenne. 

Valójában a menstruációs ciklus közel sem arról szól, hogy napokon keresztül „csak” vérzünk – sokkal több annál. 

A háttérben zajló, összetett hormonális folyamatokra viszont leginkább csak akkor figyelünk fel, ha valamilyen kellemetlenséget, rendellenességet tapasztalunk a menzesszel összefüggésben. 

Mára kutatások sora bizonyítja, hogy a nők agyának működését – gondolkodásukat, viselkedésüket, kognitív funkcióit – a teljes ciklus során termelődő nemi hormonok és azok szintjének ingadozása befolyásolja. 

Ahogy az is egyértelműen kimutatható, a női ciklus egyes fázisai különböző fizikai, érzelmi kihívásokat és lehetőségeket rejtenek. Következésképp se fizikailag, se szellemileg nem is teljesíthetünk mindig ugyanúgy a különféle feladatainkban, a mindennapi életben. Mindemellett az élsportban sem dőlt le minden tabu a menstruáció körül: egy fél világ tud rácsodálkozni arra, ha nagy ritkán egy női sportoló a havi ciklusával kapcsolatos nehézségeit tárja a nyilvánosság elé. Európa-bajnok úszónőnk, Jakabos Zsuzsanna ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, már csak azért sem érdemes tabusítani, mert ez egy olyan tényező, aminek a hatása nem elhanyagolható a teljesítmény szempontjából. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A fiúkról hajlamosak vagyunk elfeledkezni, pedig egy bizonyos korban nagyon fogékonyak

„Azt hiszem, a probléma abból fakad, hogy sokan úgy gondolják, a lányokkal előbb-utóbb mindenképp muszáj lesz beszélniük a szexualitásról, a testükben lejátszódó változásokról. Legkésőbb akkor, amikor elkezdenek menstruálni. A fiúk esetében viszont hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez megkerülhető, hiszen náluk nincs ehhez fogható kényszerítő erő, ami miatt feltétlenül szóba kellene hozni a témát. Miközben azért ők is jelentős testi-lelki átalakuláson mennek keresztül a pubertás során” – véli az általunk megkérdezett szülész-nőgyógyász, gyermeknőgyógyász szakorvos. 

Dr. Farkas Eszter, az Élet. Érzés Egyesület szakértője arról is beszél, tapasztalatai szerint azokat a kisebb fiúkat, akikkel találkozik és beszélget, általában nagyon is érdeklik ezek a dolgok. „De beszéltem már olyan gimnazista, 16–18 éves fiúkkal is, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi az a tampon, és hogy egy nő nagyságrendileg hány betétet használ el egy havi vérzése során. Összességében azt látom, hogy a most felnövekvő generációban megvan a nyitottság, hogy minél többet tudjon meg a női test működéséről is. Adott esetben azért, hogy a társának segíthessen, és hogy jobban megérthesse, mi játszódik le benne” – teszi hozzá a doktornő, akinek nevéhez a kiskamasz korosztálynak edukációs céllal készült Menstrupédia (és annak „fiús” változata, a Marci kamaszodik) című képregény magyar nyelvre fordítása fűződik. 

„Úgy látom, a szülők általában az eszköztelenség okán vagy a téma kapcsán érzett zavarukban hessegetik, távolítják el maguktól az efféle beszélgetéseket. Nem a te dolgod, majd megtudod, ha neked ezzel foglalkoznod kell, vágják rá sokan a gyerekeik érdeklődésére. Holott a legtöbb félreértés pontosan abból ered, ha a fiatal nem tud nyíltan beszélgetni ezekről a dolgokról a szüleivel: úgy, hogy a téma az ő »nyelvén«, az ő kérdései mentén kerüljön terítékre. 

Az alsós korosztály az, amely nagyon kíváncsi, érdeklődő és nyitott az emberi test működésével kapcsolatos dolgokra, ilyenkor el lehet ültetni az alapokat, többek között a menstruációról is. 

Ötödik osztály után szerintem már veszett ügyünk van, akkor már elkéstünk. Sok szülő azt gondolja, hogy elég, ha jóval később kezdi el az edukálást, pedig nem így van. Ha nem vágnak bele időben, akkor könnyen lehet, hogy nem ők fogják felvilágosítani a gyermeküket: megteszik helyette mások, illetve felcsipegeti a „tudást” különféle forrásokból, leginkább pornográf tartalmakból. Finoman fogalmazva nem olyan tálalásban, ahogy azt a szülő elképzeli” – hívja fel a figyelmet a szülész-nőgyógyász szakorvos.