Milyen állatot láttál utoljára? Könnyen meg tudtad különböztetni más állatoktól? Emlékszel a színére, a méretére és az alakjára? És az utolsó növényre? Ha az állatokról őrzött emlékképeid élesebbek, mint a növényekről, nem vagy egyedül. A gyerekek is általában hamarabb felismerik, hogy az állatok élőlények, minthogy meg tudnák mondani, a növények is azok. 

Ahogyan tesztekkel igazolták azt is, hogy az ember általában jobban emlékszik az állatokról készült képekre, mint a növényekre. Mindannyian meg tudnánk nevezni pár olyan emlőst, amelyet kihalás fenyeget, de vajon hányan tudnánk veszélyeztetett növényeket felsorolni? Pedig a számuk lényegesen nagyobb, mint az állatoké, mégis utóbbiakra irányul az elsődleges figyelmünk. 

Ami nem „fenyeget”, azt észre sem vesszük

Álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk körül egy kicsit ott, ahol épp vagyunk. Olyan helyiségben tartózkodunk, ahol fa- vagy farostlemezből készült padlódeszkák vagy bútorok vannak? Látunk-e tapétát, könyveket vagy zsebkendőket? 

Ha igen, tudatosítsuk, hogy ezek mind növényekből készültek.

Ahogyan a ruháinkat is előállíthatják növényi rostokból, például pamutból és vászonból. De még ha éppenséggel egy műanyag bútorokkal telerakott, szőnyegpadlós irodában vagyunk is, a ruhánk pedig poliészter, gondoljunk arra, hogy ezeket olyan összetevőkből készítették, amik évmilliók során növényi és állati maradványokból keletkeztek. Joggal vetődhet föl a kérdés: ha az életünk teljes mértékben függ a növényektől, akkor miért nem „látjuk” őket?

A széles körben megfigyelhető irányzatot egy amerikai botanikus és biológiaoktató páros írta le először, megalkotva a „növényvakság” kifejezést 1998-ban. Elisabeth Schussler és James Wandersee meghatározása szerint ez egyfajta korlátoltság: amikor valaki képtelen arra, hogy meglássa a környezetében lévő növényeket, vagy felfigyeljen rájuk. Részben arról van szó, hogy hogyan osztályozzuk a világot. 

Az emberi agy észleli a különbségeket – magyarázza Schussler és Wandersee. Mivel a növények alig mozognak, közel nőnek egymáshoz, és gyakran hasonló színűek, agyunk hajlamos egy nagy kategóriába sorolni őket. Az emberi retina másodpercenként körülbelül 10 millió bit vizuális adatot továbbít, látórendszerünk így kiszűri az olyan „nem fenyegető” dolgokat, mint a növények, és egy kalap alá veszi őket – magyarázza a két biológus. Ez a fajta korlátozott figyelem viszont nem csak az emberi fajra jellemző. 

Főemlősökként hajlamosak vagyunk a hozzánk leginkább hasonló élőlényeket észrevenni. 

„Az emberszabású majmokkal szerzett tapasztalataimból kiindulva azt látom, hogy ők általában jobban érdeklődnek a hozzájuk külsőre jobban hasonlító élőlények iránt” – mondja Fumihiro Kano, a japán Kiotói Egyetem majmokkal foglalkozó pszichológusa, aki szerint ennek a vizuális preferenciának is – az emberekhez hasonlóan – létezik egyfajta szociális eleme. 

Miért baj, ha csak az állatokkal „szimpatizálunk”? 

A növényvakság – nem meglepő módon – a növények alulértékeléséhez, a védelmük iránti érdeklődés megcsappanásához vezethet. Bár nem készültek tanulmányok a növényvakság mértékéről és időbeli változásáról, az elvárosiasodás és az, hogy egyre több időt töltünk a különféle eszközeinkkel, egyre jobban elidegenít minket a természettől. Arról nem beszélve, hogy az olyan égető problémák, mint a globális felmelegedés, az élelmiszerbiztonság, az élelmiszereinket fenyegető betegségek kapcsán is megkerülhetetlenek a növények. 

Minél kevesebbet vagyunk a természetben, növények közelében, a növényvakságunk annál inkább fokozódik. Ahogy Schussler kifejtette, „az emberek csak azt képesek felismerni (vizuálisan), amit már ismernek”. Pedig a növényvédelem és a növények kutatása nem csupán a környezetünk, az egészségünk szempontjából is nagyon fontos lenne. 

Amellett, hogy élelemforrást biztosítanak számunkra, több mint 28 ezer növényfajt gyógyászati célokra használunk fel. 

A rajtuk végzett kísérletek etikai előnyt is jelenthetnek az állatkísérletek bizonyos formáival szemben. Az olyan területeken – mint például a genomszerkesztés – sokoldalú technikákat lehet finomítani a növényeken, hiszen könnyen és olcsón termeszthetők és ellenőrizhetők. A biológiai kutatásokban fontos virágos növény, az Arabidopsis genomszekvenálása például mérföldkő volt nemcsak a növénygenetikában, hanem általában a genomszekvenálásban is.

A helyzetet az sem könnyíti meg, hogy a különböző társadalmakban folyamatosan erősítik azt az elképzelést, miszerint az állatok alapvetően érdekesebbek és jobban szem előtt vannak, mint a növények. Neveket aggatunk rájuk, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, filmes karaktereket formálunk belőlük. Különösen odafigyelünk az állatok közti egyéni eltérésekre: mondjuk egy kutya személyiségére vagy egy pillangó egyedi színmintázatára. 

Az emberek jobban támogatják a hozzájuk hasonló tulajdonságokkal rendelkező fajok védelmét is – mondja a Melbourne-i Egyetem környezetpszichológusa. Amiatt, hogy az állatokat hozzánk hasonlónak látjuk, nagyobb empátiával fordulunk feléjük: ez kulcsfontosságú tényező a természetvédelmi döntések esetében. Vegyük például a jegesmedvéket – a legtöbben nem azért érezzük úgy, hogy védelemre szorulnak, mert végigfuttatunk magunkban egy racionális listát, miért van szükségünk rájuk. 

„Hanem azért, mert a szívünkön viseljük a sorsukat” – fogalmazza meg Kathryn Williams. 

Így találhatunk vissza hozzájuk

Azzal tehetjük a legtöbbet a növényvakság ellen, ha minél gyakrabban tartózkodunk – lehetőség szerint minél változatosabb – növények közelében. A két biológus szerint ezt nem lehet elég korán kezdeni, „még mielőtt a diákok azt mondanák az iskolapadban, hogy unják a növényeket”.  Tudósok világszerte egyetértenek abban, hogy nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a gyermekek növényvilággal kapcsolatos ismereteinek oktatására. Ez viszont önmagában még nem biztos, hogy elég, az is nagyon fontos lenne, hogy kiskoruktól fogva aktívan foglalkozzanak növényekkel. 

Schussler véleménye szerint a legjobb módszer az, ha naponta valamiféle kölcsönhatásba tudunk lépni a növényekkel: aki teheti, kertészkedés formájában vagy a szobanövényei gondozásán keresztül. Szakemberek szerint az is sokat lendít a helyzeten, ha botanikuskertekben teszünk látogatást, amiknek kifejezett céljuk, hogy felkeltsék az emberek érdeklődését a növényvilág iránt. Ráadásul manapság már számos olyan növényhatározó applikáció is a rendelkezésünkre áll, amik segítségével könnyedén megtudhatjuk, hogy hívják azt a különleges virágot, amire váratlanul bukkantunk a kirándulásunk során.

Miért kezdtél el birkózni, hogyan indult a karriered?

Gyerekkoromban ez még csak játék volt számomra. Az egyik barátnőm által kerültem én is a birkózóterembe, ők már egy ideje jártak le a lánytestvérével. Elmentem megnézni, milyen sportot űznek. Hamar megtetszett, kíváncsi lettem rá, a következő edzésre már én is felszereléssel mentem.

Miként vált idővel életed meghatározó részévé a sportág?

Elég hamar belejöttem, és megnyertem az első országos bajnokságomat a korosztályomban. Tizenegy-tizenkét éves koromban döntöttem el, hogy szeretnék kijutni az olimpiai játékokra. Miután kitűztem ezt a célt, álommá vált számomra, az akkori versenyt a tévében néztük apukámmal. 

Akkor mondtam neki, hogy egyszer én is ott leszek, és te fogsz majd nézni engem.

Milyen áldozatokat kellett vállalnod azért, hogy ilyen magas szintre el tudj jutni?

Iskolásként sokszor lemondtam a vakációról, az osztálykirándulásokról. Mindig a birkózás volt az első, edzeni kellett. Fiatalon, még tizenöt éves koromban kerültem Bukarestbe a válogatotthoz, hónapokig nem voltam otthon. A gyerekkoromról lemondtam, és a sportágra összpontosítottam, sok dolog háttérbe került. 

Mi az, ami erőt tudott neked adni, amikor ennyi mindenről le kellett mondanod?

Az igazi motivációm az volt, hogy tizenhat évesen elköltöztem a szüleimtől egy sportszállóba, és a birkózás egyfajta munkámmá vált. Nekem ez volt a megélhetőségi lehetőségem, ez adta az esélyt is arra, hogy minél többet el tudjak érni általánosságban az életben, és karrier szempontjából is.

Fotó: Incze Kriszta tulajdona

Magyarként mennyire volt nehéz román környezetben készülni?

Mindig voltak, akik éreztették velem, hogy magyar vagyok. Ez a pályafutásom szempontjából is problémát jelentett. Biztos voltam benne, ha lehetőség adódik, akkor megpróbálnak kitúrni a helyemről. Ez a mai napig megnyilvánul valamilyen formában egyeseknél. 

Tisztában kell lenni azzal, hogy sokkal többet kell teljesíteni, mint amit egy román ellenfél nyújt.

Kiemelkedő teljesítménnyel el lehet érni azt, hogy akik így gondolkodnak, ne foglalkozzanak az identitáskérdéssel?

Szerintem ez a téma mindig megmarad, a magyarságomat sokan tényleg a mai napig finoman hangsúlyozzák. Nem a csapattársakról vagy az edzőkről van szó, mert itt mi olyanok vagyunk, mint egy család, de azok, akik inkább kívülállóként beszélnek hozzám, még mindig éreztetik a származásomat.

Az a szűk körű birkózóközösség, amelyet családnak nevezel, mennyi idő alatt alakult ilyenné? 

Együtt nőttünk fel, gyerekkorunk óta közösen készülünk, az összetartás az évek során alakult ki fokozatosan.  Tizenöt éve együtt élünk, kelünk, eszünk, készülünk, fekszünk. 

Megérte a sok befektetett munka?

Az összes célomat nem értem el, a tokiói olimpiára viszont sikerült kijutnom, akkor volt egy kis szerencsém is, ajándék volt számomra a szereplés. Idén éreztem azt, hogy az álom tényleg megvalósult, mert ezúttal teljesen a saját erőmből harcoltam ki a kijutást. Az olimpián mindenféleképpen szeretnék ott lenni a dobogón! Ami a karrieremet nézve hiányzik a gyűjteményemből, az az aranyérem, szeretném elérni egyszer.

Utolsó lehetőségedet tudtad kihasználni, hogy kijuss az olimpiára. Hogyan tudod kizárni az idegességet és a körülményeket, amikor szőnyegre lépsz?

Nagy a nyomás rajtunk, mindenki elvárja, hogy teljesítsünk. Emellett mi saját magunkra is nyomást helyezünk. Elég nehéz a verseny előtti felkészülési időszak, és persze a meccsen is figyelnünk kell arra, hogy ne hibázzunk. Az olimpián minden helyzetben koncentrálnom kell. Remélhetőleg az idegesség nem fog úgy befolyásolni, mint a három évvel ezelőtti játékokon. Akkor túlságosan bizonyítani akartam, hogy ott a helyem.

Fotó: Incze Kriszta tulajdona

Mennyire tudtok segíteni egymásnak csapattársként a nehéz helyzetekben?

Az edzők szoktak segíteni nekünk, van úgy, hogy néha rosszabb napot fogunk ki, ilyenkor ők igyekeznek motiválni minket. Csapattársként is támogatjuk egymást, de ezeket a dolgokat mindenki saját magában oldja meg. 

Nemcsak a sportban kell mindenkinek önmagával megküzdenie, hanem az életben is. 

Ott is a saját gondolatainkkal és feszültségeinkkel nézünk szembe, a belső harca mindenkinek megvan, nem csak a sportban van jelen.

Mentálisan mennyire érzed magad felkészültnek?

Az utolsó száz méteren sokat változtatni nem lehet. Úgy érzem, felkészültem, de az is sokat fog számítani, hogy a verseny napján hogyan kelek. Mentálisan száz százalékot kell adni, és remélem, sikerül elérni a célt.

Átlagos kisbabaként született, óriás lett Wadlow

Ripley.: Hogy szerepeltél az iskolai tanórákon?
Wadlow: Soha nem tudtam válaszolni a tanáraim kérdésére. A mennyezet túl alacsony volt.
R.: Milyen mennyezet? Hogy jön ide a mennyezet?
W.: Nem tudtam felemelni a kezem, hogy jelentkezni tudjak.

Ez a beszélgetés New Yorkban, 1937 áprilisában Robert Ripley Believe it or not? (Hiszed vagy sem?) című rádióműsorában hangzott el. A vendégként érkező, akkor 19 éves Wadlow remek humorával alaposan megnevettette a közönséget.

Robert Wadlow - Kép: Profimedia - Red Dot

Robert Pershing Wadlow átlagos méretű csecsemőként, 3,80 kilogrammal látta meg a napvilágot 1918 telén, az Egyesült Államok Alton nevű városában, és már az első évében felfigyeltek arra, hogy gyorsabban nő, mint kortársai. A kis Robert első születésnapján már majdnem egy méter magas és 20 kiló volt. Ötéves korában elérte a 162 cm-t – nyolcéves korára pedig a 183-at. 

Kilencévesen pedig már képes volt felvinni 180 cm magas és 77 kg tömegű apját a házuk lépcsőjén. 

Nem szokványos méretei ellenére szülei mindig azon igyekeztek, hogy amennyire csak lehet, normális életet élhessen. Átlagos testalkatú testvéreivel játszott, bélyeget gyűjtött, és szeretett fényképeket készíteni. Cserkészkedett is, tizenhárom évesen ő lett a világ legmagasabb kiscserkésze 224 cm-es magasságával

1937-re magasságával túlszárnyalt minden addig feljegyzett rekordot. Tizenkilenc évesen 260 cm és 197 kg volt, 21. születésnapjára pedig elérte legnagyobb tömegét, a 223 kilogrammot. Wadlow akkoriban már hírességgé vált Amerikában, a Ringling testvérek vándorcirkuszával turnézott, ahol előfordult, hogy törpenövésű emberrel együtt szerepeltették. Wadlow előadásait tömegek nézték, amelyeken ő mindig a saját mindennapi ruháiban lépett fel, és visszautasította a cirkusz kérését, hogy kalapot és frakkot viseljen. 

Nem merték megoperálni

A ruhái háromszor akkorák voltak, mint az átlagos méret. A lábfeje 47 centiméter hosszú volt, az amerikai méretezés szerint 37-es cipőt hordott, ennek a magyar megfelelője bőven 50-es fölött lenne. Egy cipője 100 dollárba került, ami akkor sok pénznek számított. Kampánykörútra is indult egy nemzetközi cipőgyártó vállalattal, akik ezért grátisz biztosították a cipőit. 

A körútra, amely során 41 államban jártak, az apja átalakította a családi autót, hogy hátul ülve ki tudja nyújtani a lábait. 

Méretei idővel egyre inkább nehézséget okoztak; lábaira merevítőket kellett helyezni, hogy támogassák a súlyát, ezzel megerősítve „állóképességét”, különösen a nyilvános megjelenései során, ráadásul nem is nagyon érezte a kezét és a lábát. Ennek ellenére soha nem akart kerekesszékbe ülni.
A valaha élt legmagasabb ember magasságát utoljára 1940. június 27-én mérték, akkor 2,72 méter és 199 kiló volt. Állítólag Robert Wadlow magasabb volt, mint a bibliai Góliát. 

Ma már nem nőne ilyen nagyra 
Tizenkét évesen az orvosok az agyalapi mirigy hiperpláziáját állapították meg nála, ez azt jelenti, hogy a növekedési hormonoknak abnormálisan magas a szintje, ami gyors és túlzott növekedést okoz. Ha Wadlow napjainkban születne, már biztos nem nőne ilyen nagyra, mivel ma már műtéttel és gyógyszerekkel kezelhető ez az állapot. 

A 20. század elején a sebészek rettegtek attól, hogy megoperálják, mert nem voltak biztosak benne, hogy tudnak rajta segíteni. 1940 nyarán kórházba kellett szállítani, mert az egy héttel korábban felhelyezett, hibás lábmerevítő felsértette a bokáját, és a seb elfertőződött. Vérátömlesztést kapott, megműtötték, de állapota romlott, és július 15-én álmában elhunyt, mindössze 22 éves volt. Állítólag még halálakor is növésben volt a teste.

„Elég költséges ilyen nagynak lenni”

Magyarország legmagasabb embere Grósz László, az ötvenes éveiben járó szegedi férfi 220 cm magas. (Vezetékneve németül valóban nagyot jelent.) „Borzasztóan zavart a magasságom, nagyon gátlásos voltam. Szerintem éppen ezért nincs a gyerekkoromból szinte semmilyen emlékem, lenyomtam magamban ezeket a kellemetlen élményeket” – mondta pár éve egy interjúban. Végül László NB I.-es kosárlabdázó lett, de egy sérülés miatt abba kellett hagynia az élsportot.

„Sokkal több hátránya van, mint előnye. Liliputban érzem magam” – fogalmazott.
„Elég költséges ilyen nagynak lenni. Nagyobb ruha, nagyobb cipő, nagy autó, nagy ágy, nagy lakás, mindenből nagy kell” – sorolta. Az adottságait kihasználva azért segíteni is tud és szeret is a környezetének, például a boltban levenni valamit a polcról, vagy kicserélni a lámpában az égőt. 

Ugyanakkor úgy látja: „Biztos boldogabb lenne az életem, ha csak egy kis kétméteres lennék”.

„Sziasztok! Cristy vagyok, 6,2 láb (több mint 195 cm) magas, az a legnehezebb számomra, hogy megfelelő cipőt, elég hosszú nadrágot és elég magas párt találjak.” A Facebook-on több nemzetközi csoport is létezik, amelyekhez kifejezetten magas emberek csatlakozhatnak, tippeket adnak egymásnak és megoszthatják sorstársaikkal a problémáikat. „Soha nem találtam elég magas partnert” – ezt már egy 2 méter 8 centis férfi, egyik sorstársa írja. Míg egy másik érintett ugyanitt arról panaszkodik, hogy sohasem fér be más autójába, csak úgy, ha végig lehajtott fejjel utazik.

Sultan Kösen - Kép: Profimedia - Red Dot

A csúcstartó török Sultan 

Napjainkban a török Sultan Kösen tartja a Guinness-rekordot, 251 cetiméteres magasságával. A 41 éves férfi teste tízévesen kezdett el drasztikusan nőni az agyalapi mirigye megbetegedése miatt. Magassága miatt az iskolát sem tudta befejezni, farmerként kezdett el dolgozni. 

Még tinédzser volt, amikor leszerződtette a Galatasaray kosárlabdacsapata, de túl magas volt a játékhoz. 

Amikor 2009-ben bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe, Londonba látogatott, ahol így nyilatkozott: „Nagyon nehéz barátnőt találnom, mert általában félnek tőlem. Most, hogy már híres vagyok, lehetőségem lesz, hogy több lánnyal találkozzam. Az az álmom, hogy megházasodjak.” A muszlim vallású, kurd származású férfi pár évvel később megnősült, egy 175 centiméter magas szír nőt vett feleségül. Ám a közös nyelv hiánya miatt – míg Sultan Kösennek a török, feleségének az arab volt az anyanyelve – végül elváltak. 2021 végén már ismét arról szóltak a hírek, hogy a világ legmagasabb embere újra feleséget keres, és családra vágyik.

Érdekes, de földünk legmagasabb női lakója is Törökországban él. A 215,16 centiméter magas Rumeysa Gelgi egy ritka genetikai betegséggel, Weaver-szindrómával született, ami gyors növekedést és a csontok öregedését okozza. Elsősorban végtagi és neurológiai rendellenességekkel jár. A 27 éves nő emiatt kerekesszékkel közlekedik, de rövid távokat gyalog is képes megtenni, vagy járókeretére támaszkodik. Emellett szkoliózissal (gerincferdülés) is meg kell küzdenie, ami a gerinc oldalirányú görbületét okozza.
Gelgi a pozitív életszemléletről tart motivációs előadásokat, emellett webfejlesztőként dolgozik, szabadidejében pedig krimiket olvas, úszni jár, és szeretne minél több új helyet felfedezni. 

Két éve ülhetett először repülőre: Isztambulból San Franciscóba repült, és a járaton hat sor szék helyett egy hordágyat helyeztek el, hogy kényelmesen elférjen. 

Az orvosi kezeléseknek köszönhetően ma már nem növekszik tovább a teste.

A holland férfiak és a lett nők a legmagasabbak

A kutatások szerint napjainkban a holland férfiak és a lett nők a legmagasabbak a világon. A 19. század elejéig az átlagos magasság Európában 165–170 cm volt, de az elmúlt kétszáz évben változás történt: az emberek az egész földön, de kifejezetten Európában elkezdtek drasztikusan nagyobbra nőni. Több európai országban 15 centit is emelkedett az átlagos magasság, ez különösen Hollandiában feltűnő, ahol egy átlagos férfi 1810-ben még 166 cm volt, most pedig már 184 centi magas.  

Azt, hogy a felmenőinktől mit öröklünk, kétségtelenül vezető szerepet játszik abban, ki mekkorára nő, azonban ez a hatalmas változás az egész populációban nem magyarázható pusztán az evolúcióval. Ha ez lenne a helyzet, a magasságváltozás sokkal hosszabb idő alatt következett volna be. A kutatók az okok mögött többek közt a jobb életkörülményeket és az egészségesebb táplálkozást látják – mind Hollandiában, mind világszinten.

A magasabb emberek általában tovább élnek, mint az átlag, azonban extrém magas társaikra ez nem igaz: az ő körükben gyakoribb a rákos megbetegedések okozta halálozás. 

Eközben a 21. században egy másik trend is látszik. Hollandiában a gyerekek ma már alacsonyabbra nőnek, mint a szüleik, de nem világos, hogy mi okozza ezt a változást. Romlott a táplálkozás minősége? Vagy a gyermekkori elhízás akadályozza a növekedést? Ezekre a kérdésekre ma még csak keresi a választ a tudomány. 

„Ez egy függőség, amivel képtelen leállni. Ő akarja a legtöbb gyermeket nemzeni a történelemben”. „Sorozatdonor”, akinek valamiféle „Isten-szerű komplexusa van” – súlyos állítások, amelyeket nem mi, hanem az érintett nők és családtagjaik fogalmaznak meg a Netflix új, háromrészes dokumentumfilm-sorozatában. Az ezergyerekes férfi címen futó alkotás annak a holland férfinak az igaz történetét kísérli meg összerakni érintettek és szakemberek segítségével, aki hosszú éveken át külső és belső kontroll nélkül adományozta spermáit szerte a világon. 

Mindezt úgy, hogy a tevékenységéről nem tartotta érdemesnek felvilágosítani a leendő édesanyákat. Azoknak, akik kíváncsiságból rákérdeztek, rajtuk kívül mégis hány, gyermekre váró családon „segített”, rendre kitérő vagy hazug választ adott. Nem mintha ő maga nem lenne tisztában a pontos számokkal: a filmben megszólaló egyik házaspár elbeszéléséből az is kiderül, Jonathan Jacob Meijer bevallotta, van egy listája az összes nemzett gyerekéről, amit nem fog velük megosztani.

„Olyan ez, mint egy trófea” – fogalmazta meg találóan a feleség.

Jonathan Jacob Meijer kijátszotta a rendszert

A magas, jóképű, hosszú, sűrű szőke loknikkal megáldott, műveltnek és szimpatikusnak tűnő Meijer sok gyermekre vágyó nő számára maga volt az ég küldöttje. 

Az egyik házaspár hosszan ecseteli, mennyire szimpatikusnak találták a fiatal férfit, aki – amikor megkeresték – készséggel felajánlotta, hogy otthonukban „segít”. Natalie boldog volt, hogy megismerheti leendő gyermekük biológiai apját, hisz pontosan emiatt választották a személyes adományozást. Ha ugyanis egy spermabankon keresztül kerestek volna donort, erre nem lett volna lehetőségük egészen a gyermek 16 éves koráig. 

Meijer sok esetben magánúton adományozott, ami azt jelentette, hogy nem egy magánklinikán, spermabankon keresztül tette, hanem közvetlenül a családokkal lépett kapcsolatba. A Netflix sorozatában olyan érintett is megszólal, aki elmondja, Jonathan burkoltan szexuális együttlétet ajánlott neki, mondván „természetesebb úton lenne a legjobb” az adományozás.

Ha valakinek ezer gyermeke van, az társadalmi probléma

Az érintett nők közül néhány azt állítja, hogy Jonathan nem tette világossá, hány másik gyermeket nemzett. Így járt Natalie is, akinek Meijer akkoriban azt hazudta, velük együtt összesen öt családnak adományozott. Ők évekkel később fogtak gyanút, amikor párja a bizonyos anonim holland donor esetéről olvasott az újságban. 

Egy másik, egyedülálló óvónőt pedig akkor fogott el a balsejtelem, amikor egy kolléganőjével rájöttek, kislányaiknak közös biológiai apjuk van, aki nem más, mint Jonathan. 

Ha ebben a szűk körben bebizonyosodott a vérrokonság, mégis mennyire kell aggódnunk? Vajon hány gyereke szaladgálhat még a közelben? Ők egymás biológiai testvérei. Mi történik velük, ha esetleg a későbbiekben egymásra találnak, vonzódni kezdenek a másikhoz? Vagy amikor kiderül számukra, hogy több száz testvérük él még a világban? – osztotta meg félelmeit az elkeseredett anya. Az érintettek online felületeket hoztak létre, ahol egymáshoz egyre többen kapcsolódva, a gyerekekről fotókat megosztva szembesültek legsötétebb félelmeikkel.

A Hollandiában érvényben levő szabályozások szerint egy spermadonor 12 családnál többnek nem adományozhat, összesen pedig nem lehet 25-nél több gyermeke – pontosan amiatt, hogy csökkentsék az esetleges vérfertőzés kockázatát. Erről a filmben megszólaltatott klinikai embriológus beszél, aki egy, a klinikájukra érkezett névtelen e-mail alapján kezdett nyomozásba. 

Az anonim feladó ebben azt írta, egyik donorjuknak legalább 150 gyermeke született országon belül. A férfit beazonosítva kiderült, hogy nem más, mint Jonathan Jacob Meijer, aki 11 holland klinikán regisztrálta magát spermadonorként – emellett magánúton is adományozott. Szerény becslések szerint ez legalább 500 utódot jelent csak az északi országban. 

Játszadozás a törvényen kívül

A Meijerhez hasonló sorozatos donorok jelentős kockázatot jelentenek, mivel több száz gyermek osztozhat ugyanazokon a géneken. Az egyik legsúlyosabb probléma a vérfertőzés, ami a közös biológiai felmenőkkel rendelkező emberek közötti szexuális kapcsolatokat vagy házasságokat jelenti. Ez a veszély különösen aggasztó Hollandiában, ahol Jonathan számos adományozást végzett egy kisebb földrajzi területen belül. 

A Time magazin szerint három utódja még ugyanabba az óvodába is került. 

„Azok a gyerekek, akik nem együtt nevelkedtek, nagyobb valószínűséggel vonzódnak egymáshoz, mert a testvér arcában ismerősséget látnak” – fogalmazza meg Natalie a dokumentumfilmben. 

Ezt a fajta romantikus szerelem érzést „Luke és Leia komplexusnak” is nevezik a Csillagok háborúja filmes saga karakterei nyomán. (A történetben Luke Skywalker és Leia Morgana vonzódnak egymáshoz anélkül, hogy tudnák, testvérek – akiket születésükkor elválasztottak egymástól, és különböző bolygókon nevelkedtek.)

A kép illusztráció. Kép: Freepik

„A kölyökkutyák és a haszonállatok szaporodása jobban szabályozott, mint a termékenységi ipar és a spermadonáció” – fejti ki véleményét a filmben Eve Wiley. A termékenységi csalások szabályozásáért harcoló aktivista – aki maga is egy őrült, csaló spermadonor lánya – kiemeli, semmiféle nemzetközi megkötés nincs érvényben arra, hogy egy donornak mennyi utódja lehet, így az elsőre szenzációhajhásznak tűnő történet valójában nem bulvártéma, hanem nagyon is komoly kérdéseket felvető eset. 

Korábban soha nem gondoltak arra, hogy lesz olyan helyzet, amikor a törvény eszközeivel kell megakadályozni valakit abban, hogy további utódokat nemzzen, így a jogászoknak olyan ítéletet kellett kicsikarnia a bíróságtól, amilyenre nem volt precedens. Ez komoly kihívást jelentett. 

A Holland Szülészeti és Nőgyógyászati Társaság (NVOG) 2017-ben végül eltiltotta Meijert az adományozástól. Hat évvel később, 2023 áprilisában egy holland bíróság pedig arra kötelezte: hagyjon fel a spermaadományozással, és 100 ezer eurós bírsággal sújtotta minden egyes jövőbeni jogsértésért. A testület azt is elrendelte, a férfi kérvényezze, hogy a spermabankok semmisítsék meg az új szülők rendelkezésére álló spermáját. 

Meijert a sorozat rendezője, Josh Allott megkereste, hogy lehetőséget adjon az ő szemszögéből is bemutatni a történetet. A férfi nem élt a felajánlással, utólag viszont perrel fenyegette meg a streaming szolgáltatót. 

Gyermekei pontos számát máig homály fedi, Eve Wiley aktivista nagyjából háromezerre becsüli.

Nincs egységes nemzetközi szabályozás

Bár nemzetközi szinten „csak” ajánlások vannak érvényben, nagyobb szakmai ernyőszervezetek a spermadonációval kapcsolatos – alapvető etikai kérdések mentén kialakított – általános szakmai irányelveken keresztül próbálnak irányt mutatni az egyes országok számára. 

Ilyen például a donorutódok számának korlátozása, ami a biológiai utódok közötti vérrokonság megelőzését szolgálja. Szintén nagyon lényeges etikai kérdés a donor egészségi állapotának feltérképezése az esetleges fertőző, illetve bizonyos örökletes genetikai betegségek kiszűrése érdekében. 

Ugyanígy a spermadonorok életkora, aminek kapcsán szintén semmiféle egységes követelmény nincs érvényben. 

Hasonló etikai dilemma övezi a spermadonorok anonimitásának kérdését is: míg egyesek amellett érvelnek, hogy ezt szigorúan őrizni kell, Európában és Ausztráliában az utóbbi években jelentősen megszaporodtak a nyílt adományozások. Svédország volt az első, aki törvényben fektette le a gyermek jogát ahhoz, hogy hozzáférjen a genetikai apjára vonatkozó információkhoz – de csak ha elérte a felnőttkort. 

A Katolikus Egyháznak nincs a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban véglegesen kötelező érvényű dokumentuma, ám vannak nagy tekintélyű útmutatásai. Ezek összefoglalását az átlagos hívők leginkább a Katolikus Egyház Katekizmusában, „A gyermekáldás” című részben találják meg, mivel ez a leginkább hozzáférhető útmutató. Azok a technikák, amelyek a házaspár számára idegen, harmadik személy bevonásával (sperma vagy petesejt adományozásával, méh bérbeadásával) a közös szülőséget fölbontják, súlyosan erkölcstelenek. Ezek a technikák (idegen spermával való [heterológ] megtermékenyítés és beültetés) sértik a gyermeknek azt a jogát, hogy az általa ismert és egymással a házasság köteléke által egyesült apától és anyától szülessen. […] (2376)
Amennyiben a házaspáron belül kerül sor e technikák gyakorlására (homológ mesterséges megtermékenyítés és beültetés), talán kevésbé elvetendők, de erkölcsileg változatlanul elfogadhatatlanok maradnak, mert szétválasztják a nemi aktust az élet továbbadásának aktusától. A gyermek létét megalapozó cselekedet többé már nem olyan aktus, amelyben két személy kölcsönösen odaadja magát, hanem olyan aktus, mely a magzat életét és identitását orvosok és biológusok hatalmára bízza, és az emberi személy eredete és sorsa felett a technika uralmát vezeti be. (2377)
Forrás: Kölnei Lívia: „Isten majd eldönti” – avagy a keresztények és a lombik (részlet)

A számos családi sikerfilmet (pl. Reszkessetek, betörők!) jegyző John Hughes egyszer úgy nyilatkozott: „Történetesen a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokért rajongok. A rendkívüli nem érdekel. Nem érdekelnek a pszichotikusok. Engem az az ember érdekel, akiről nem is gondolnád, hogy van története”. Nos, a kedvenc Facebook-csoportom pont ilyen nőkkel van tele. Jelenleg 1,2 millióan osztják meg itt a hétköznapjaikat. Az átlagos élet dicsérete ez. Egyszerűen imádnivaló!

Nincs itt semmi látnivaló!

Abban a világban, ahol a hivalkodót, az extravagánsat, a különlegest ünneplik lépten-nyomon, éppen a csendes, nyugodt mindennapok válnak érdekessé. Azok a dolgok, amelyek lehet, hogy nem tűnnek szenzációsnak, de elégedettséggel és céllal töltik meg a napjainkat, és valójában sokkal többen vágyunk rájuk, mint gondolnánk. A Dull Women’s Club Facebook-csoportban nem a különcök, a szélsőségek, az óriási egyéniségek mesélnek magukról. Mégis igazi felüdülés megmerítkezni ebben a közegben! 

Egyszerűen jólesik nézni, ahogy mások élik az „unalmas” életüket. Egyedülállók, nagycsaládosok, özvegyek. Fiatalok és idősek. Takarítónők, ápolónők, bolti eladók, egyetemi tanárok, művészek. 

A felszínen ezek a nők semmi izgalmasat nem csinálnak, de a látszólagos egyhangúság mögött számos réteg van. Aki főz, örül, hogy előtte megírta a tökéletes, a bolt belső elrendezését követő bevásárlólistát (és ezt be is fotózta az olvasóknak), boldog attól, ha talált egy tökéletes formájú hagymát (a mellékelt kép alapján ezt csak megerősíteni tudom), és elégedettséggel tölti el az elkészült étel, amelyet családjának adhat. A madáretetésben ott van annak öröme, hogy valaki a természettel tud töltekezni munka előtt. És így tovább…
Olyan, sokunknak jelentéktelennek tűnő apróságokat látnak meg és értékelnek ezek az „unalmas nők”, amelyekre valóban jó nyitottnak lenni. A természetesnek vett hétköznapi eseményekben ugyanis sokkal több örömöt, elégedettséget találhatunk, mint elsőre hinnénk. A csoport posztjait olvasva más szemüvegen keresztül láthatjuk a mindennapokat.

Egyszerűen nagyszerű

Sokszor ráadásul csak látszólag unalmas az, amiről beszámolnak. Egy holland nő például azt írja, olyan helyen él a német határ mellett, ahol egyszerűen nem is lehetne izgalmas dolgot csinálni. Aztán kiderül, hogy csirkéket tart, kutyája van, reggelente a természetben sétál, feketerigókat hallgat, online franciául tanul – csupa giccs, de néha mennyire vágyunk erre a nyugalomra! Van, aki a nyaraláskor éppen ezt keresi! 
Kovászos kenyeret is süt, mint sokan a csoportban, s ennek népszerűségét abban látja, hogy ez egy hosszan tartó, unalmas tevékenység. 

Csodás szimbólum, hiszen látszólag tényleg így van, de tudjuk azt is, hogy a felszín alatt mennyi minden történik akkor, amikor kel a tészta, hogy milyen fontos megtanulni várni, és hogy milyen jó mindennek a jutalma! 

Sokszor jut eszembe a csoportot olvasva J.R.R. Tolkien egy mondata „Nem rossz dolog az egyszerű életet ünnepelni.”

Az unalmas is lehet izgalmas

Vannak, akiknek a hobbijáról derül ki, hogy egyáltalán nem hétköznapi. Egy új-zélandi krimikedvelő nő takarítóként dolgozik, szabadidejében viszont családfát kutat. Az ír Roisin régi recepteket gyűjt, amelyekből ingyenes hírlevélben mutatja be az izgalmasabbakat, vagy azokat, amelyek ünnepekhez, napjainkra elfelejtett hagyományokhoz kapcsolódnak. Egy-egy ilyen apróság annyit tud mesélni az egyénről! Annyi érdekeset lehet megtudni a világ más pontján élő nőkről! 
Ott van például az amerikai könyvelőnő, aki arról ír, hogy gyermekei mellől dolgozik otthon, de ugyanúgy felöltözik a munkához, mintha irodába járna. Mennyi üzenet van ebben! Persze, akadnak igazán extra életutak is. Az olasz Vera például kilenc éve még botswanai férjével élt Afrikában. Ám be kellett látnia, nem működik a dolog, túl nagy a váltás, túl mozgalmas, túl fordulatos az élete. Hazaköltözött, most egy zarándokszálláson takarít, turistákat kalauzol, és minden este egy Columbo-résszel zárja a napot. 
Egy amerikai nő elmesélte, hogyan járt egyszerre egyetemre az autista fiával. 

Egy özvegy pedig arról írt, hogy amikor 42 éves korában meghalt a férje, rájött, nem kell mindenáron az izgalmat keresni, lehet annak is örülni, ami éppen van. 

Nem szükséges, hogy állandóan pörögjünk, utazzunk, újra vágyjunk. Néha elég csak lenni. 

Tökéletes mindennapok

A Sarah Green által indított Facebook-csoport mára olyan népszerűvé vált (folyamatosan frissül, naponta ezrek kedvelik, osztják meg a posztokat), hogy számos helyi, kisebb változata is működik már, mert úgy tűnik, az emberek vágynak a drámamentes, kiegyensúlyozott, egyszerű életre. 
Természetesen létezik ilyen csoport férfiaknak is: a Dull Men’s Club oldal 1,4 millió taggal büszkélkedhet, és önmeghatározása szerint arról szól, hogy „az unalmas férfiak” milyen dolgokat tesznek. És itt feleleveníthetjük a Tökéletes napok című gyönyörű és költői filmet, amelynek főhőse Tokió nyilvános vécéit takarítja, könyveket olvas, zenét hallgat, fényképez, kertészkedik. Éli a tökéletes mindennapokat.

„Soha életemben nem ütöttek meg ilyen keményen” – nyilatkozta megtörten az olasz sportoló, miután feladni kényszerült egy olyan meccset, aminek sokunk szerint nem is lett volna szabad megtörténnie. A 25 éves algériai győztes, Imane Khelif azzal irányította magára a világ figyelmét nemrég, hogy egy kromoszóma rendellenesség okán férfi adottságokkal engedték indulni a női mezőnyben.

Nem csak igazságtalan, hanem veszélyes is

Amit biztosan tudunk, hogy a Nemzetközi Bokszszövetség nemrég kiadott állásfoglalásában egy korábban elvégzett tesztről ír, ami „határozottan azt mutatta, hogy az olimpián részt vevő két sportoló (Khelifen kívül a tajvani Lin-Yu-ting – a szerk. ) egyike sem felelt meg a szükséges alkalmassági feltételeknek, így versenyelőnyük van a többi női sportolóval szemben.” Ebből kifolyólag tavaly ki is zárták őket a világbajnokságról.  

Az egyik legismertebb hazai bokszbajnok, Kovács „Kokó” István egyetértett a döntéssel, mert szerinte a kromoszómaproblémás emberek indulása a küzdősportban nem csak igazságtalan, hanem egyenesen veszélyes. 

Nem véletlen, hogy országszerte erős vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy esetleg bojkottálni kellene a versenyt. Ezzel egyszerre szeretnék garantálni a női versenyzők biztonságát és rászorítani a döntéshozókat arra, hogy vegyék már észre magukat.  

Az indulatok jogosak és érthetőek, az Olimpiai Bizottság közleményéből azonban sajnos az olvasható ki, hogy bojkott-tervek ide vagy oda, a szervezet nem akar lépni az ügyben. Szerintük Khelif jogosan szerepel az ötkarikás játékokon, és mást gondolni csúnya dolog. 

Tehát ha a következő ellenfél, Hámori Luca visszalépne, ahogy sokan követelik, azzal biztosan búcsút inthetne az éremesélynek is, amiért olyan keményen dolgozott. Bokszolónőnknek viszont esze ágában sincs feladni, továbbra is eltökélt! 

Most az egész ország abban reménykedik, hogy egy klasszikus Dávid és Góliát harcot láthatunk holnap, amelynek végén a biológiai adottságokból fakadó versenyhátrányt ledolgozva Luca megveri ellenfelét  – ezúttal kicsit mindannyiunk nevében. 

„Van itt pár lány, aki nem néz ki annak” 

„Azt tudni kell, ezeket a rendellenességeket nem lehet egy egyszerű doppingvizsgálattal kiszűrni. Mondtam is az asszisztensemnek azon a világbajnokságon, hogy van itt pár lány, aki nem nagyon néz ki annak, kizárt, hogy ezek tényleg nők legyenek. De csak alapos gyanú esetén van gendervizsgálat, ilyeneket mi akkor el is végeztettünk, és ennek lett az eredménye, hogy a tavalyi világbajnokságon már nem léphettek ringbe” – emlékezett vissza Kokó a Mandinernek, aki főtitkári pozíciót töltött be a Nemzetközi Bokszszövetségben, amikor Imane Khelif világbajnoki ezüstöt nyert Isztambulban.

A Magyar Olimpiai Bizottság egyébként határozottan kiállt a női bokszolók mellett, mert szerintük a női esélyegyenlőség nem merülhet ki abban, hogy az olimpián egyenlő arányban indulnak nők és férfiak. 

„Alapvető követelmény, hogy a női mezőnyben kizárólag női biológiai adottságokkal rendelkező, azaz biológiailag minden kétséget kizáróan nőnek minősülő versenyzők indulhassanak. Ellenkező esetben alapvetően sérül a női versenyzők esélyegyenlőséghez és tisztességes versenyhez való joga. Amennyiben az ökölvívó sportág olimpiai részvételi szabályai ezt nem biztosítják maradéktalanul, úgy felül kell vizsgálni a szabályozást és szükség esetén módosítani is kell. Egyértelműen olyan szabályokra van szükség, amelyek biztosítják, hogy a női mezőnyben kizárólag nők indulhassanak” – írják közleményükben. 

Bár ebben a témában előszeretettel kerülgetik a forró kását, itt most nyíltan ki kell mondani: Imane Khelif biológiai felépítését tekintve nem ugyanolyan, mint ellenfelei, ezért a test a test elleni küzdelemben nincs keresnivalója a női mezőnyben. Pontosan azért ragaszkodunk a nemek szétválasztásához az olimpián, hogy kiegyenlített és igazságos maradhasson a verseny.

Haladni kell a korral, de muszáj visszafelé? Annyi erőfeszítést teszünk – férfiak és nők egyaránt – a mai napig azért, hogy mi is megkaphassuk ugyanazokat a lehetőségeket, mint a férfiak, hogy mi is megmutathassuk, mi mindenre vagyunk képesek. De ne higgyük, hogy amit kiharcoltunk magunknak, az örökre úgy is marad, és ez a veszély most a sportban mutatkozik meg leglátványosabban.  

Ön szívesen látná Usain Boltot a női mezőnyben?

Ugyanezen a véleményen van J.K. Rowling, Elon Musk és Piers Morgan is. Utóbbi nemrég a The U.S. Sunban elevenítette fel, amikor négy évvel ezelőtt egy reggeli műsorban Lisa Nandy-nak, Nagy-Britannia új kulturális, média- és sportminiszterének (!) szegezett egy kérdést. „Ön örülne, ha Usain Bolt vagy Floyd Mayweather nőnek vallaná magát, hogy valódi nők ellen versenyezhessenek az olimpián?” Nandy megpróbálta kikerülni a választ, és zavaros magyarázkodásba kezdett arról, hogy ezt bizony egy bizottságnak kellene eldöntenie.

Morgan szerint viszont ez badarság, mert semmiféle testületre nincs szükség, hogy megállapítsuk méltányos-e, ha Floyd Mayweather nőkkel bokszol, mert vannak olyan helyzetek, amikor bőven elég, ha elővesszük a józan eszünket. A politikus erre persze támadásba lendült és mindenféle bélyeget hányt az újságíróra (transzfób, uszító, gyűlölködő stb.). Az újságíró szerint ebben nincs semmi meglepő, mert a politikusok mindig ezt csinálják, amikor féltik a szavazataikat, ezért nem akarják kimondani a nyilvánvalót, vagyis azt, hogy nem lenne igazságos hagyni, hogy Usain Bolt nőkkel versenyezzen. 

Persze már megszoktuk, hogy sok mindenért duplán meg kell dolgoznunk, de azt hittük, hogy a sport egyike azon kevés területeknek, ahol ezt a problémát már régen megoldották. Sajnos tévedtünk, de ahogy korábban annyi fronton, itt is meg fogjuk vívni a küzdelmünket. Hajrá, Luca!

Míg a tekintélyelvű nevelés okozta sérülésekről gyakorta szó esik (joggal), a gyengéd nevelés hibái és hiányosságai jóval kevesebb figyelmet kapnak. Mostanra azonban egyre több szakember fogalmaz meg ellenvetést a mozgalommal szemben. Egy klinikai szakpszichológus saját tapasztalatát osztja meg: amikor négyéves fiát a gentle parenting elvei alapján arra kérte, hogy vegye fel a cipőjét, a gyerek dacosan lábon rúgta, majd elszaladt. Mi ilyenkor a teendő? A szakember hiányolja, hogy azokra az esetekre, amikor a gyermek első próbálkozásra nem együttműködő (ami valljuk be, gyakran előfordul), már nem, vagy ritkán szolgáltatnak forgatókönyvet a szakértők. A pszichológus arról is őszintén vall, hogy a témával kapcsolatos Instagram oldalak népszerűsége lehangolja, mert úgy érzi, a bejegyzések jókora hányada lehetetlen elvárásokat támaszt a szülők felé.

A gentle parenting, avagy gyengéd nevelés, egy olyan gyermeknevelési megközelítés, ami a válaszkészséget, az empátiát és a tiszteletet hangsúlyozza. Az elméletben központi szerepet kap a legkisebbek érzelmeinek elismerése és a viselkedésük mögött meghúzódó okok feltárása, különösen olyan, nehezen kezelhető helyzetekben, mint amilyenekkel például egy dackorszak során találkozhatunk. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a szülő utasítás helyett választási lehetőségeket kínál, korrekció helyett megértésre törekszik, a problémás szituációkat pedig narrálni igyekszik. A klasszikus jutalmazás és büntetés nem része a nevelésnek, a cél ugyanis az, hogy a gyermek ne ezek hatására alakítsa a viselkedését, hanem saját, belső motivációjából kiindulva. Ehhez elengedhetetlen, hogy megtanulja felismerni és szabályozni az érzelmeit, a szülő feladata ezért azok fontosságának és valódiságának megerősítése, miközben higgadt, türelmes támpont tud lenni a gyermeke számára.   

A gyengéd nevelés, mint válasz a tekintélyelvű nevelés hibáira és hiányosságaira

A mozgalom talán leghíresebb képviselője Dr. Becky Kennedy, akinek az Instagram oldala több millió olvasót számlál. A gyengéd nevelésről posztoló szakemberek rendszerint népes követőtáborral rendelkeznek, ami egyértelműen azt üzeni, hogy a téma kimagasló érdeklődésnek örvend. Nem csoda, hiszen egy olyan világról beszélünk, ami színes, kreatív, a szószólói pedig mosolygós, lelkes nők, akik maguk is édesanyák. Mégsem ez a legnyomósabb ok, amiért sokan követik őket. A szülők többsége azért választja a gentle parenting vonalat, mert a saját szüleik tekintélyelvű nevelési stílusa olyan sérüléseket okozott bennük, amelyeket semmiképpen sem szeretnének megismételni. És valljuk be: az autoriter nevelés bőven rendelkezik olyan aspektusokkal, amelyeket érdemes korrigálni. Mert nem biztos, hogy csak fenyegetéssel és a büntetéssel lehet rábírni egy gyereket a helyes viselkedésre. Nem biztos, hogy a magas elvárások ne társulhatnának pozitív visszajelzéssel. Nem biztos, hogy egy melegebb, bizalmasabb szülő-gyerek kapcsolat a tisztelet rovására menne. Amikor tehát kritikus hangoknak engedek teret, nem vonom kétségbe a mozgalom pozitív hozadékait vagy azok szükségességét. 

A gentle parenting és a valóság 

Azok a szülők, akik már maguk mögött hagyták a gyengéd nevelést, arra hivatkoztak, hogy a módszer alig fordít figyelmet az anya megélésére. Ezen túlmenően, a kiábrándult szülők vallomásainak másik visszatérő eleme a már fent is említett, irreális elvárások. Hogyan maradjak higgadt, ha a fiam már 45 perce kiabál?, kérdezi egy anya a TikTok-on. Sok szülő próbálna türelmes maradni, ám amikor nem megy, az érzelmi kitöréseiket maró bűntudat kíséri. Holott az anya is ember. Ő is elfárad, türelmét veszti és igen, van, hogy hibázik. Ettől senki sem számít alsóbbrendű szülőnek, csak halandónak. 

Amikor az anyák szükségtelenül nagy nyomást helyeznek magukra, a mércének való alulmaradás azt üzeni, hogy nem elég jók, de sokan még ennél is tovább mennek, és attól tartanak, hogy egy-egy kétségbeesett dühkitöréssel maradandó kárt okoznak a gyermekükben. És persze senki sem állítja, hogy kiabálni jó dolog, de egyszerűen van, hogy az ember elfárad, kifogy az ötletekből és a legjobb szándéka ellenére is türelmét veszti. Emberi dolog. Ennek tudatosításában azonban a közösségi média ritkán segít. Sokkal inkább szembesülünk azzal, hogy mások mennyivel kreatívabban, higgadtabban és energikusabban kezelnek helyzeteket; bejegyzések, melyek ugyan inspirálni hivatottak, ám végül szükségtelenül nagy nyomást helyeznek azokra, akik olvassák őket. A kudarcélmények hatását pedig nem szabad alábecsülni, mert még azt is befolyásolhatják, hogy valaki mer-e nagycsaládban gondolkodni. Hiszen ha egy-két gyerekkel nehéz, akkor milyen lehet hárommal, néggyel, öttel? Az igazság az, hogy míg az autoriter nevelés gyakran félelmet kelt a gyerekekben, a gyengéd nevelés a szülőben generálja pontosan ugyanezt az érzést: hogy traumatizál, hogy nem jó anya, hogy nem bírna el több gyermeket. 

A gyerekek néha kisangyalok, néha nem - És ezt ki szabad mondani

A gyengéd nevelésre általában nem úgy gondolunk, mint valamire, ami filozófiai gyökerekkel rendelkezik, de tagadhatatlan, hogy a Rousseau-i gondolatok erősen kapcsolódnak a mozgalomhoz. A cikkem elején emlegetett Dr. Becky könyvének címe Good Inside, azaz Belül jó, amivel vélhetően arra utal, hogy minden “hiszti”, követelőzés és dühkitörés ellenére, a gyerekek nem rosszak. És azt gondolom, ezzel mindenki egyet is ért. Beleértve Rousseau-t is, aki meg volt győződve róla, hogy a gyerek jónak születik, és a társadalom rontja el. Amibe egyrészt a szülő is beletartozik, így érthető a félelem attól, hogy a nevelési “kudarcok” elrontják az egyébként tökéletes gyereket. Másrészt a szülő feladatának érezheti biztosítani, hogy a gyermek inherens jóságát semmi se tegye tönkre és a személyisége zavartalanul kibontakozhasson, ami megint csak: hatalmas nyomást képvisel. Ezért talán időszerű a kérdés, hogy min változtatna, ha elismernénk, hogy születésünktől fogva bennünk van a hajlam a jóra és a rosszra, a nagylelkűségre és az önzésre, az együttműködésre és a lázadásra? Azaz senki sem születik vagy hal meg tökéletesen, és ez nem jelenti, hogy ne érdemelnénk szeretetet és megértést. Annyit jelent, hogy az idősebbek vezetésére, formálására és korrigálására van szükségünk, és nem is csak gyerekként. Egy életen át. Ha így gondolkodunk, a nem kívánatos viselkedés sem törvényszerűen egy talány, amit az anyának meg kell oldania, máskülönben nem képes kapcsolódni a gyermekéhez. Egyszerűen van, hogy egy hiszti csak egy hiszti és felesleges túlelemezni. Kevésbé ismert információ, de Rousseau öt gyermekét hagyta hátra egy árvaházban. Ettől még persze lehet igaza, mégis, valahol érthető, ha szülők egy csoportja nem ad hitelt a szavainak. Legalábbis, ami a gyereknevelést illeti. 

Bátorítás azoknak, akik úgy érzik, mindenki más jól csinálja, csak ők nem

Fontos törekedni arra, hogy együttérezzünk a legkisebbekkel, de az is, hogy saját magunkban meglássuk az embert. A gyengéd nevelés egy spektrum végén helyezkedik el. Bőven van mozgástér arra, hogy néhány tanát elengedjük, ha úgy érezzük, az csak félelmet, szégyenérzetet és bűntudatot generál bennünk. Senki sem válik automatikusan zsarnokoskodó szülővé, ha így tesz. Fel kell hagynunk azzal, hogy szélsőségekben gondolkodunk. Az anya is ember. A jó anya is néha elfárad. A jó ember is néha vét apró hibákat. Engedjük meg magunknak.

Nyomás alatt

A gyermekekkel foglalkozó szakemberek egyre gyakrabban találkoznak olyan anyákkal, akik gyermekük minden lépését figyelik, rendszeresen ellenőrzik a környezetüket és a körülményeiket. Az óvodában vagy iskolában segítőként minden programon részt vesznek, vagy akár állást is vállalnak a gyermeket nevelő intézményben, hogy vigyázhassák lépteit. Ez az intenzív kísérés idővel hátráltatja a gyereket az önállósodásban. 

Az anyukák a kihívásokban és a szükséges mennyiségű nehézségekben is fenyegetést látnak, ott teremnek, és megoldják a helyzeteket. Lebeszélik a gyermeket a kockázatvállalásról, felülbírálják a döntéseit, egy korábbi életkori szakaszában elvárható viselkedésre ösztönzik őt. 

Szeretetből legszívesebben kipárnáznák számára az egész világot, de így is újabb és újabb veszélyeket észlelnek a gyermek körül. 

A „gyermek évszázada” hatalmas elvárásokat támasztott az anyai szereppel szemben. A gyermekről való gondoskodás sok szülő számára életfeladattá és korlátlan felelősséggé vált. Míg korábban a termelő-dolgozó nő számára az anyaság másodlagos szerep lehetett, addigra ma anyaként tökéletességre illik törekedni a szülői teljesítményben, a tudatosságban vagy éppen a természetességben.

Közben olyan üzenetek is érkeznek az anyákhoz, hogy csinosan (értsd: ne is látszódjék rajta, hogy anya), remek fizikai és szellemi formában kell megélnie ezeket a különleges éveket. Miközben ebben az időszakban azzal is meg kell küzdeniük, hogy a szakmai útjukon megtorpannak, illetve számos kapcsolatuk megszakad. Saját identitásuk így kevés forrásból táplálkozik, emiatt a meglévő szerepek jelentősége óriásira nő. 

Ezt a folyamatot nem segítették a lélektan olyan irányú elgondolásai sem, ahol a különböző pszichés nehézségeket és elakadásokat az anyai gondoskodás, illetve az anyával való kapcsolat és kötődés számlájára írtak. Bár ezeknek valóban van relevanciája, de itt is érvényes, hogy a dolgoknak nem oka van, hanem története, így az anyával való kapcsolat valójában egy családi és társadalmi rendszerbe ágyazódik, sőt a transzgenerációs, illetve a genetikai tényezők is nagy szerepet kapnak benne.

A mindent felfaló anyaság

Azok az anyukák, akik túlságosan részt vesznek a gyermekük életében, számtalan aggodalomról és félelemről számolnak be, amelyeket nekik előre kell látniuk, megelőzniük. Ha gondoskodásuk ellenére felüti a fejét egy probléma, akkor azt saját kudarcukként élik meg, így ők azok, akiknek ezt meg kell oldaniuk, helyre kell hozniuk. Arra vágynak, hogy gyermekük sikeres és magabiztos legyen, és semmi baj ne érje őket. 

Tartanak attól, hogy ha a gyermek valamilyen frusztrációt vagy kudarcot tapasztal, akkor olyan fájdalmat él meg, amelytől akár sérülhet is. 

Így állandó készenlétben élik az életüket, amiről gyakran nem vesznek tudomást, hiszen sokan közülük már gyermekkorukban azt tanulták meg, hogy az ő szükségleteik kevésbé számítanak, mint a szüleik vagy akár a (fiú)testvéreik szükséglete. Magas teljesítményelvárásokkal bombázott nőkről van szó, akik gyakran már gyermekként is felelősséget vállaltak szüleik testi és lelki jóllétéért. Talán ez is része volt annak, hogy eldöntötték, az ő gyermekeiknek nem kell ezt átélniük, ők mindenben támogatni fogják őket.

Amikor arról mesélnek, hogy mennyi mindent megtesznek gyermekeik boldogságáért, akkor is inkább az aggodalom beszél belőlük. Annyira igyekszem mindent megtenni, de a múltkor már nem bírtam tovább, és kiabáltam vele. Rossz anya vagyok. Valóban elég, amit teszek? Biztos nem sérül? – sorolják egy szuszra. Amikor olyan visszajelzést kapnak, hogy mennyire fárasztó és kimerítő lehet a nap minden percében készenlétben lenni, és minden lehetséges forgatókönyvet végiggondolni, akkor tudnak néhány pillanatra találkozni saját magukkal, és megértik, hogy mennyire hajszoltak. Az anyaságuk ugyanis mindent felfal, nappal a gyermekkel foglalkoznak, és előfordulhat, hogy éjszaka sem tudnak elszakadni tőle. Ez az állapot hosszú éveken, akár évtizeden keresztül is tart, így a kimerültség érzése mindent elborít. 

Ilyen fáradtan nagyon nehéz a nap minden percében türelmesnek lenni, de mivel ezek az anyák a saját szükségleteikről kevéssé vesznek tudomást, az érzéseiket is igyekeznek a háttérbe szorítani. Bár talán vágynak másfajta szerepre és tevékenységre, párkapcsolatra, hobbira, hivatásra vagy barátságra, ezek felvállalása számukra bűntudattal jár, hiszen egy belső hang azt üzeni nekik, hogy nem lehetnek jó anyák, ha másfajta szerepeik is előtérbe kerülnek. 

Azonban bármilyen ügyesen is nyomják el az érzéseiket (mint fáradtság, kimerültség, magány és a belőlük fakadó frusztráció és elkeseredettség), azok előbb-utóbb utat találnak maguknak, és az időnként megjelenő indulatkitörések hatalmas bűntudattal járnak. 

A bűntudat enyhítésére tett kísérletek közül kiemelkedik a kompenzálás: még erőteljesebben elnyomni a saját szükségleteket, és megtenni mindent a másikért.

Fontos tudni, hogy a gyermek nem sérül, ha néha frusztráltnak érzi magát vagy kudarcot vall. Sőt az „elég jó” anyaságnak része, hogy az anya „hagyja”, hogy a gyermek életében lassanként megjelenjen a késleltetés. A kicsinek bizony várnia kell, míg az anya felmelegíti az ebédet, vagy odaér hozzá, hogy megnyugtassa őt. A nagyocskának pedig meg kell tapasztalnia, hogy nem mindig sikerül a várat elsőre megépíteni, vagy a házi feladatot tökéletesen elkészíteni. 

A gyermeknek az jelenti az igazi segítséget, ha megélheti, hogy egyes helyzetek tudnak szorongatóak is lenni, de idővel érkezik a megoldás. Az ételt meg fogja kapni, a megnyugtatás sem marad el, a várépítésben és az iskolai feladatokban pedig egyre ügyesebbé válik, ha energiát fektet bele. A gyermeknek meg kell tanulnia várni és bízni, és meg kell tapasztalnia, hogy az, amire vár, azt meg is kapja. Ezáltal nő a kapcsolatokba, illetve a saját megküzdési képességébe vetett bizalma is.

Valóban látni a másikat

Segíthet, ha egy szülő úgy képzeli el a gyermekét, mint egy csodaszép virágot, amelyhez a virághagymát ajándékba kapta. Nem tudja, hogy tulipán, nárcisz, hóvirág vagy esetleg jácint lesz belőle, és milyen lesz a színe. Amit tenni tud, az annyi, hogy tápláló termőföldet, napsütést és esőt biztosít számára. Nem ő teremti a gyermekét, így a felelőssége is csupán a fentiekre korlátozódhat. 

Érdemes Donald Winnicott gondolatát megfontolni, aki egy terapeutatársa (C.) kapcsán fogalmazta meg ezt a megállapítást: „Az ember úgy érezte, hogy ha C. nárciszt termesztene, azt gondolná, ő csinálta a nárciszt a gumóból, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy az elég jó gondozás hatására, a nárcisz magától bontakozzon ki.” Nem tudunk virágot készíteni a gumóból, csak jelen lenni, vele lenni és jól gondozni. Ehhez teljes elfogadás szükséges, elsősorban pedig az, hogy a szülő is fogadja el önmagát. Ha erre nem képes, akkor a gyermek minden problémája és kudarca azt erősíti benne, hogy őt sem lehet elfogadni. 

Amikor egy anya identitása ennyire a gyermekéhez kötődik, nagyon nehezen tud különbséget tenni aközött, hogy mi az, ami neki, és mi az, ami a gyermeknek fontos. 

Ilyenkor a saját belső betöltetlen szükségleteire reagálva hoz döntést a gyermek „érdekében”. Valójában azonban nem őt látja, hanem a saját elveszett, szűkölködő belső gyermekének a hiányait. Ez megakadályozza, hogy valóban ráhangolódjon a gyermekre, hiszen igazából a saját gyermekkori élményeire reagál. 

Családi ügy

A fentiekből látszik, mennyi szempontnak és kapcsolati elvárásnak kell a gyermeküket túlféltő anyáknak megfelelniük, és mennyi teher nyomja a vállukat. Úgy tűnik, határozottak és kifogyhatatlan az energiájuk, de valójában a rengeteg kétely és önvád az aktivitásuk motorja, és sokszor egyedül érzik magukat.

Sokan úgy tapasztalják, hogy a gyermeknevelés alámerülés a tennivalók folyamában. Ha közben maximális eredményt és hatékonyságot, tökéletességet várnak el maguktól, akkor a feladat teljesítéséhez minden erejükre szükségük van. Ez egyfajta állandó krízishelyzet, amely gyakran sürgős beavatkozást igényel. A sürgetettség érzése gyengíti azt a képességüket, hogy határt szabjanak aggodalmaiknak. Ebben az állapotban növekedhet a hatékonyság, ám ennek ára az, hogy szűkül a kapcsolódási kapacitásuk. 

A kapcsolódás feltétele többek között a figyelem, a saját érzések észlelése, a társ érzelmeinek azonosítása, a kíváncsiság és a nyitottság. Mindezt nehéz akkor érezni, amikor krízishelyzet áll elő és rengeteg a feladat. Nehéz ilyenkor segítőt találni a másikban. Egyrészt ekkorra már fejben sokan felosztották a feladatokat a férfi és a női szerepek szerint, másrészt vannak férfiak, akik a hagyományos keretetek közt gondolkodva, esetleg kényelemszeretetből nem vonódnak be a gyereknevelés hétköznapjaiba. 

Látható olyan párkapcsolat is, amelyben a maximális elvárásokat teljesítő anya mellett a társ nehezen tart lépést az elvárásokkal. 

Ő gyakran azt tapasztalja, hogy a gyermek körüli teendőket csak egyféleképpen lehet jól csinálni, s azt valahogy sohasem sikerül eltalálnia. 

Ekkor az egyik lehetőség az, hogy felveszi a harcot a társa kritikáival, s a családban állandósulnak a viták. A másik pedig, hogy a gyereknevelés feladataiban alig vesz részt, sőt megesik, hogy ő maga is gyerekszerepbe kerül. 

Ezek a működések előbb-utóbb magányhoz vezetnek. Általában mindkét fél tapasztalja ezt, ha nem is fogalmazza meg konkrétan. Ezen a ponton tudatos párkapcsolati munka szükséges mindkét fél részéről, hogy újraszőjék a kapcsolati biztonság hálóját. Ehhez el kell köteleződniük egymás mellett, hogy elinduljanak egy olyan változás felé, amely egyéni és párkapcsolati szinten is nagyobb elégedettséget eredményez.

A folyton gyermekére összpontosító anya sok esetben úgy érzi, inkább nem kér segítséget a nagyszülőktől, mert azzal elismerné, hogy nem tud egyedül megbirkózni a feladattal, vagyis kudarcot vallott, és ezt elfogadhatatlannak tartja. Így a nagyszülők többnyire csak kivételes helyzetekben gondoskodhatnak az unokájukról. 

Gyakori helyzet az is, amelyben a nagyszülők eltérő nevelési stílusa elfogadhatatlan a szülőknek, s emiatt a nagyszülőket távol tartják az unoka nevelésétől. Ezek a helyzetek változatos módon jelennek meg, az érintettek meglepően sok esetben kerülik a konfliktust, nem fejezik ki, mit szeretnének, így nem tudnak egyezkedni ezekről a helyzetekről, ez pedig akadályozza az alkalmazkodást is. 

A szükségletek és a vágyak megfogalmazása és kifejezése, akár az ütközések felvállalása, hosszú távon közelebb visz a békés és nyugodt élethez, amelyet a családok egy része jelenleg konfliktuskerüléssel vagy proxykonfliktusok megvívásával próbál megteremteni. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A séta áldásai

Rendszeres napi negyven perc gyaloglás látványosan javítja az életminőségünket. Rendkívül jó hatást gyakorol minden szervrendszerünkre: javítja fizikai, mentális és érzelmi egészségünket. Jó példaként járnak előttünk ebben a kék zónák százévesei: a természetes mozgás ugyanis mindennapjaik része. Bárhová mennek – legyen az templom vagy étterem, vendégség vagy munka –, a gyaloglást választják, így naponta több kilométert is megtesznek. 

A kék zónák Földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Dan Buettner amerikai újságíró több mint húsz éve orvosokból és tudósokból álló csapatával azt kutatja, mi lehet a hosszú élet titka. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava-szigetet, a görögországi Ikaria szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek. 

A mozgásformák közül talán a gyaloglás szolgálja legjobban a szív egészségét. Segíthet a megfelelő testsúly, anyagcsere, vérnyomás fenntartásában, amelyek mind hozzájárulnak a szív egészségének megőrzéséhez. 

Köztudott, hogy a testmozgás az idegrendszerre gyakorolt hatása révén csökkenti a stresszt és javítja a hangulatot, hiszen felszabadítja a boldogsághormonokat: az endorfint, a szerotonint és a dopamint. Így lesz a séta a depresszió egyik legjobb ellenszere.

A lépések felpörgetik az agy vér- és oxigénellátását, ezáltal pedig javul a memóriánk és a többi kognitív képességünk is.  Aki sokat gyalogol, annál bizonyítottan alacsonyabb a demencia és az Alzheimer-kór kialakulásának esélye. A séta nem igényel tudatos odafigyelést, így elménk „megtisztulhat”, és szabad utat engedhet a kreatív és innovatív ötleteknek. Aki rendszeresen mozog, sokkal könnyebben tud reagálni a váratlan kihívásokra. 

Séta közben az egész test dolgozik. Erősödnek az izmok, javul a tüdőkapacitás, az emésztés, és még a szemre is jótékony hatást gyakorol. A gyaloglás fejleszti a koordinációs képességet, erősíti az immunrendszert, fokozza az állóképességet.  Jelentős szerepet játszik a csontritkulás és a szívinfarktus megelőzésében, a magas vérnyomás, a cukorbetegség, egyes rosszindulatú daganatok, légúti betegségek, a posztcovid-tünetek kezelésében. 

Mindezek után, ki ne akarná beiktatni a gyaloglást mindennapi életébe? 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Kardioösvények 

Első lépésként érdemes lehet csatlakozni a Szent Ferenc Kórház által életre hívott Út az egészséghez elnevezésű programhoz. Lényege, hogy egy rövidebb vagy hosszabb túra keretében visszajelzést kaphatunk szívünk egészségi állapotáról. Eddig kilenc helyszínen létesült ilyen kardiotanösvény. Azoknak, akiknek kevésbé terhelhető a szervezetük, rövidebb, míg az egészségesek számára hosszabb útvonal áll rendelkezésre. 

A tanösvényen információs táblákkal jelzett pulzusmérőpontokat jelöltek ki. Az itt mért pulzusértékeinket a sétánk elején felvett kis túralapra jegyezhetjük fel, majd gyaloglásunk végeztével leadhatjuk azt, hogy a kórház szakemberei kiértékeljék eredményeinket. Az ösvényeket vezetett gyalogtúrák keretében, illetve egyénileg is be lehet járni. A programhoz egyedileg kifejlesztett mobil­applikáció is tartozik. 

„Ma már kellő bizonyítékunk van arra, hogy a rendszeresen – hetente ötször legalább negyven percen át – végzett dinamikus mozgás szervezetünk teljesítőképességére és mentális egészségünkre előnyös hatást gyakorol – mondja dr. Toldy-Schedel Emil kardiológus, a Budapesti Szent Ferenc Kórház főigazgatója. – Ezen tudás és a kardiológiai tapasztalataink alapján született meg az első Út az egészséghez program a Kis-Hárs-hegyen. Eleinte a betegeinknek szólt, de aztán rájöttünk, milyen nagy szerepe lehet a prevencióban és a szűrésben is. 

Azt is mondhatnám, hogy a program egy kellemes túra élménye mellett egy kardiológiai szűrővizsgálat lehetőségét is kínálja, méghozzá gyönyörű környezetben. 

A program azok számára, akik különböző egészségügyi okok miatt félnek a gyaloglástól, egy keretrendszert biztosít, hogy merjenek elindulni. Így született meg az első tanösvény nyolc évvel ezelőtt.” A leadott túralapoknak köszönhetően számos esetben rejtett, de beavatkozást igénylő kardiológiai problémákra derült már fény, meghosszabbítva ezzel sok-sok ember életét. 

„Programunk célja, hogy egy mozgásmozgalmat indítsunk el – fogalmaz dr. Toldy-Schedel Emil. – A mozgást nemcsak fizikai aktivitásként, hanem közös együttlétként is támogatjuk, hogy merjék megtenni az első lépést az emberek. Az egymást sarkalló közös túrázás, a közösségi létélmény mentális egészségre gyakorolt pozitív hatása pedig mérhető és kimutatható, ezért is szervezünk vezetett túrákat. Én magam is igyekszem havonta egyszer csoportot kísérni. Ehhez persze szükségünk van önkéntes helyi segítőkre is. Olyan embereket keresünk, akik szívesen csatlakoznának a programhoz akár túravezetőként, vagy akik szívesen lennének házigazdái a programnak egy új helyszínen.” 

A kezdeményezés sikerére és a nagy érdeklődésre való tekintettel, az elmúlt hét évben további nyolc túraösvényt adtak át Budapesten és az ország más pontjain. A tervek szerint idén pedig további legalább tíz kardiotanösvénnyel bővül a program. Addig is érdemes végigjárni a jelenleg elérhető gyönyörű helyszíneket, kitöltetni és kiértékelésre leadni a túralapot.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Gyaloglás és társaság 

Szerencsére országszerte egyre több lehetőség nyílik arra, hogy egyénileg, csoportosan vagy már egy meglévő közösséghez csatlakozva vágjunk bele a rendszeres sétába. Az Aktív Magyarország oldalán például tematikusan lehet mozgásformákra, régiókra keresni, ahol komplett programcsomagokat is ajánlanak az aktív pihenésre vágyóknak.

Monspart Sarolta kezdeményezte 2017-ben, hogy az országszerte gyalogló idősek klubhálózatba szerveződjenek, vagyis olyan közösséggé formálódjanak, ahol nemcsak örömteli testmozgásra van lehetőségük, hanem arra is, hogy kortárskapcsolataikat megerősítsék. 

A nemzet sportolójának az volt az álma, hogy legalább ötszáz gyalogló idősklub működjön Magyarországon. A klubhálózathoz ma már kétszázhúsz ilyen egylet csatlakozott az ország számos területén. Ezek heti gyakorisággal gyaloglóprogramokat szerveznek azért, hogy az ötvenöt év feletti korosztály rendszeresen mozogjon, és társasági programokon vegyen részt.

A Millió lépés az iskoládért nevű kihívás minden idők legnagyobb mozgásra ösztönző játéka lett Magyarországon 2023-ban. A játék célja: minél több résztvevő bevonásával, rendszeres mozgással lépéseket gyűjteni a versenyben résztvevő iskolák számára; minél több idős gyaloglóklub létrejötte; legalább háromszázezer aktív résztvevő bevonása.

A Túrabarátok tagjait a természet szeretete és a túrázás köti össze, amely egyszerre sport, pihenés és közösségformáló erő. Azzal a céllal alakultak, hogy együtt járják a természetet, és magukkal vigyék azokat, akik korábban szerettek volna már kimozdulni, de nem mertek. Klubjukkal segítenek felkészülni a túrákra, sőt túrabarát-alkalmazásukkal a kevésbé tapasztaltak is felfedezhetik a természet szépségeit. 

Felfedezésre várnak továbbá a havonta más arcukat mutató, gyönyörű, hazai arborétumaink, érdemes kipróbálni a sportos gyaloglás egyre népszerűbb formáját, a nordic walkingot, vagy a mozgást meditációval összekötni, és részt venni például a gyaloglás Jézussal nevű programon. 

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Egy hófehér asztal a terem közepén, körülötte háromlábú székek. Oldalt kényelmesnek tűnő zöld fotelek terpeszkednek a perzsa szőnyegen, mellettük egy fácska ágai nyújtózkodnak a plafon felé. Nagyon békés kép, szinte hallom a fülemben a lágy zenét. Mintha egy IKEA-katalógusban láttam volna már hasonlóan berendezett szobát. Ez a Pegasos Swiss Assotiation, ahol a háromgyerekes, depressziós Catherine Kassenoffnak felírták a halálos mérget. És ahol annak a fizikailag teljesen egészséges, 48 éves Alastair Hamiltonnak is segítettek meghalni, aki nem találta élete értelmét, édesanyjának pedig azt hazudta, hogy vakációzni megy, miközben a Pegasosba tartott. 

Felmegyek a szervezet honlapjára, hogy tovább böngésszek: jelentkezés, ügyintézés, áttekintés, időpont-egyeztetés, ütemezés. 

Gyakran ismételt kérdések: nem, nem kell halálos betegnek vagy svájci állampolgárnak lenni ahhoz, hogy valakinek a kérvényét elfogadják. A hozzátartozókat és a kisállatokat is szeretettel várják az eseményre. 

„Mert imádjuk az állatokat” – írják. 10 ezer svájci frank, úgy négymillió forint. „Csak” 18 éven felülieknek! Mennyi idő, amíg meghalunk? Kevesebb mint egy perc. Hallgathatunk közben zenét? „Naná, összeköttetésben vagyunk a Spotify-jal!” Utazási tippek, amelyek többek közt felhívják a meghalni vágyók figyelmét arra, hogy Bázelben és környékén él a vasárnapi boltzár, ezért a bevásárlást célszerű legkésőbb szombatra időzíteni. Egy beteges disztópiába kerültem? Mi ez a rémálom?

Magyarországon az utóbbi időben az eutanáziát összekötötték Karsai Dániel nevével, aki egy olyan rettenetes, gyógyíthatatlan betegségben szenved, hogy azok is, akik hevesen ellenzik az élet kontrollált körülmények között való kioltását, a róla szóló vitákban inkább együttérzően hallgatnak. 

A média sok fontos szempontra felhívta a figyelmet azóta, tabudöntő cikkeket közölt a méltó életről és a kegyes halálról, mégis új akadályokat emelt a közéleti diskurzusba. Aki ma itthon aggodalmakat fogalmaz meg az eutanázia legalizálásával kapcsolatban, az rögtön a „szívtelen ember” vádjával néz szembe, mert ha tudná, milyen az alkotmányjogász bőrében lenni, azonnal igent mondana az eljárásra. Bevallom, sokáig én is azon az állásponton voltam, hogy legalizálni kellene az eutanáziát itthon, hogy azoknak, akiknek a fizikai fájdalma elviselhetetlen, a kezébe lehessen adni a döntést.

Aztán megnéztem Kevin Dunn Fatal flaw: the Assisted Death Debate című dokumentumfilmjét, és az esetek, amiket ott láttam, megrémítettek. Ahogy egy korábbi cikkünkben is körbejártuk, az eutanázia jóval több kérdést vet fel, mint hogy az ALS-betegeknek vagy a végstádiumú, szenvedő embereknek meg lehet-e adni azt a lehetőséget, amit a köznyelvben „kegyes halálként” szoktak emlegetni. 

Hol, hogyan és kik húzzák meg a határokat? Ki dönthet életről és halálról? Mi a szenvedés? Mi a szenvedés elfogadhatatlan és elviselhető mértéke? 

Milyen hatással lesz az egészségügyi ellátásra, ha az orvosokat az egyetemen nemcsak arra tanítják, hogyan koncentráljanak a gyógyításra, a fájdalomcsillapításra, hanem arra is, hogyan ajánlják fel a halált mint örök gyógyírt?

A filmes azért szelte át az óceánt, mert édesapját néhány éve rákkal diagnosztizálták. Bár azóta meggyógyult, a kezelés legalább olyan rémisztő és fájdalmas volt, mint a betegség, az apa pedig félt attól, hogy csak terhet jelent a családjának. Több országban már legálisan elérhető az eutanázia, amit olyan embereken is elvégeztek már, akik bár nem kaptak halálos diagnózist, úgy érzik, nincs értelme az életüknek. „Túl messzire mentünk?” – teszi fel a kérdést a riporter, és igyekszik is megtalálni a válaszokat a szűk másfél órában.

Elsőként Sheila Elson és lánya, Candice Lewis szólal meg a filmben. Candice többféle rendellenességgel született, sokat volt kórházban, és az állapota olyan ütemben romlott, hogy felajánlották anyjának, mondjon igent, és vegye rá lányát is az asszisztált öngyilkosságra. 

Aktív eutanázia esetén közvetlen orvosi közreműködéssel vetnek véget az ember életének, az asszisztált öngyilkosság pedig úgy történik, hogy bekészítik a mérget a jelentkezőnek, de nem segítenek neki beadni. 

Amikor az anya visszautasította ezt, az orvos nemcsak önzőnek nevezte, de közel hajolt Candice-hez, és megkérdezte, hogy tisztában van-e azzal, milyen súlyos a betegsége. Az anya persze megmondta neki, hogy soha többé ne merjen előhozakodni ezzel a kérdéssel, mert a lánya nem akar meghalni. 

Candice köszöni szépen, azóta is mosolyog, fest, tanul, és sírva hálálkodik azért, hogy az anyja nem próbálta meg rábeszélni az öngyilkosságra, orvosi javallatra. 

A holland Helen Isherwood édesanyja is csak a lányának köszönheti, hogy még él. Egy rosszul felállított diagnózis miatt nem kapott megfelelő ellátást, nem hagyták enni-inni, ezért az idős hölgy lelkiállapotának legmélyebb pontján kijelentette, hogy nem akar tovább élni. Ezt az egészségügyi dolgozók kérésnek vették, és megállapodtak az asszonnyal abban, hogy 48 órán belül végrehajtják az eutanáziát. Lánya nem akart ebbe belenyugodni, pedig „94 éves az édesanyja, szép életet élt, miért nem hagyja annyiban?” – kérdezték tőle. „Mert ő az édesanyám” – felelte felháborodottan, majd másodvéleményt kért. Az idős hölgy meggyógyult, és kiderült, hogy teljes életet élhet, azóta második dédunokája is megszületett. Ha nincs, aki küzdjön érte, ő is csak egy adat lenne a statisztikában. 

Kevin Dunn az eutanázia hetén is részt vett Hollandiában, ahol olyan programokat szerveznek, amelyek az eljárást pozitív színben tüntetik fel – a támogatók szerint ez csak informálás, a kritikusok pedig propagandának mondják. „Soha nem értettem, miért tartják meg az eutanázia hetét. Évtizedek óta mindegyik az eutanázia hete itt Hollandiában, olyan sokat beszélünk róla, mi lenne, ha inkább lenne egy hét, aminek a középpontjában a palliatív (szenvedéscsökkentő – a szerk.) ellátás állna?” – teszi fel a kérdést egy holland újságíró a filmben. 

Fiatalokat célzó programot is tartottak ezen rendezvényen. Egy ilyen szimpóziumon találkozott Dunn a 29 éves, fizikailag egészséges, de pszichés problémákkal küzdő Aurelia Brouwers-szel, aki bár mosolyogva beszél a kamera előtt, akkor már benyújtotta kérvényét az eutanáziára, és azóta már nincs is köztünk. 

Ezek után felvetődik a kérdés, hogy olyan brutális számoknál, mint amilyenek a legmegengedőbb Hollandiában vannak (9 ezer eutanázia/év), vajon milyen körülmények között hozták meg a végzetes döntéseket. 

Ennek a sokezer embernek tényleg nem volt már miért élnie? Tényleg nem volt 100, 10 vagy akár 1 ember sem köztük, aki ma is élhetne, ha a rendszer kinyújtja érte a kezét, és felemeli őt ahelyett, hogy „fegyvert szegeznek rá”, és azt mondják: „én véget vethetek a szenvedésednek, ha akarod”?

Kevin Dunn ezekkel a példákkal az emberi sebezhetőségre akarta ráirányítani a figyelmet, hogy feltehessük magunknak a kérdést: amikor éppen a legmélyebb gödörben vagyunk, tudunk-e racionálisan választani élet és halál között? A döntés valóban a mi kezünkben van, vagy csak engedünk a kilátástalan körülmények nyomásának? 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Itthon az eutanáziavitának nem arról kellene szólnia, hogy Karsai Dániel véget vethet-e az életének békés körülmények között, amikor eljön az idő. Hanem arról, hogy milyen folyamatok indulhatnak el abban a pillanatban, hogy legálissá tesszük azt, hogy kontrollált körülmények között megöljenek minket, vagy mi megöljük magunkat. „Üzenem a többi országnak, hogy ne legyenek naivak! Ne gondolják, hogy ha megnyílik ez a lehetőség, akkor kizárólag a rákban szenvedők fognak élni vele” – világít rá a veszélyekre Gerbert van Loenen holland újságíró. 

Kezdetben Hollandiában is csak a „kilátástalan helyzetben” lévő betegeknek akartak „segíteni”, aztán a „kilátástalan” fogalmát újabb és újabb kategóriákkal töltötték fel: ma már mentális betegségben szenvedők, demenciával, Alzheimer-kórral küzdők és olyan emberek is választhatják az asszisztált öngyilkosságot, akik megcsömörlöttek az élettől. 

Amikor azzal érvelnek, hogy éppen ezért kell olyan szigorú szabályokat hozni, hogy csak a halálos betegségben szenvedőknek legyen hozzáférhető az eljárás, érdemes vetni egy pillantást Oregonra. Az amerikai államban csak azok kérhetik az asszisztált öngyilkosságot, akik olyan betegségben szenvednek, amelybe hat hónapon belül belehalnának. Ez elsőre akár szigorúnak is tűnhet, de szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy a rendelkezésnek vannak vakfoltjai. 

Például, ha egy cukorbeteg megtagadja az inzulint (nem kényszeríthető senki arra, hogy beadja magának), akkor olyan halálos betegségben szenved, amely nagyon gyorsan végez vele, ezért kérelmezheti az öngyilkosságot. 

Ma Magyarországon egyetlen orvos, pszichiáter, pszichológus sem teheti ki az asztalra megoldásként a halált, ezért mindenkit utolsó erőfeszítéseikkel is a terápia és a palliatív ellátás irányába kell terelniük. Éppen ezért fontos volna, hogy minél több kormányzati forrás jusson erre az egészségügyi ágazatra, amely segíti a szenvedőket hátralévő életükben megtalálni az értelmet. 

Mit tegyen az, aki öngyilkos gondolatokkal küzd?Ossza meg a gondolatait egy közeli hozzátartozóval vagy baráttal!  Ha nincs mellette ilyen társ, akkor jelezzen a háziorvosnak vagy a pszichiátriai gondozónak! A 116-123 egy éjjel-nappal hívható lelkielsősegély-szolgálat, ahol képzett mentálhigiénés szakemberek és pszichológusok segítenek a legnehezebb helyzetekben. Ha nem akut a probléma, akkor a területi pszichiátriai gondozó vagy pszichiátriai osztály segít. Kontrollálatlan, aktuálisan jelentkező öngyilkossági szándék esetén haladéktalanul a mentőket kell hívni.