„Emberek, a lényeg az, hogy szülni jó” – Isten éltessen, Magyarország!

Kétszer hullott az alma a földre, amióta utoljára láttam Julcsit, s nem is számítottam arra, hogy valaha újra találkozunk. Mégis nemrég a parkolóban lefékezett egy gyönyörűen felújított UAZ. A sofőr és társa kiszálltak az autóból, a takarásban négy láb járta a kipakolás vidám koreográfiáját. Aztán már nem is négy, hanem rögtön tizenkettő! A kutyák lihegve előre szaladtak, és abban a pillanatban megláttam őt, első vendégeink egyikét, aki vőlegényével azért jött Magyarországra, hogy világra szóló lagzit csapjanak. 

Azóta ott csillog Julcsi ujján a karikagyűrű, és amikor Benjamin is előlépett a furgon mögül, felnevettem: a hasánál apró pici babalábak kalimpáltak a hordozóban.

 „Ő Bulcsú” – mutatta be kisfiát, immár magyar nyelven, alig érzékelhető akcentussal. Erre én is megfordítottam a babakocsit, benne a szintén féléves Bíborral, akihez kacagva gratuláltak, majd közösen megállapítottuk, hogy milyen sok csodálatos változás történhet mindössze három szezon alatt: két nagyszerű kis emberrel és egy belga sráccal is gazdagodott a nemzet, akit egy nem mindennapi esküvő során „fogadott örökbe” Magyarország. 

Ha nem sikerült volna ezer éve létrehozni ezt a hazát, Julcsi nem tudta volna megmutatni férjének annak csodáit, nem tanította volna meg az anyanyelvére, és talán az olyan régi magyar nevek sem maradtak volna fent, mint a Bulcsú. Miért tartozunk hálával Szent István királynak? Mindenért, ami számunkra otthonos és megszokott: nélküle a nyelvünk, a szokásaink és a gondolkodásmódunk sem olyan lenne, mint most. Az, hogy ma tizenötmillióan együtt ünnepelhetünk, annak köszönhető, hogy az őseinknek lettek gyerekeik. Jövő nemzedékek is csak akkor lehetnek, ha mi az életadás mellett döntünk. 

Most, hogy ilyen ütemben fogyunk (júniusban megyénként naponta átlagosan csak 10 baba született), bár nem „nekik szüljük”, a közösségünk számára is még nagyobb kincs lett a gyermek. Mégis amióta kongatják a demográfiai vészharangokat, sokasodnak az érvek és ellenérvek, hogy miért szüljünk vagy ne szüljünk, ki mennyit kap, ha szül, vagy mekkora összegtől esik el, ha nem. Miközben sokan „szülőgépek gyártásáról” meg „a nők kizsákmányolásáról” beszélnek, és összevesznek a pénzen, egy hang alig hallhatóan, mégis határozottan azt mondja: „Emberek, a lényeg az, hogy szülni jó.” 

Ez a mi hangunk, az anyáké, apáké, nagynéniké, nagybácsiké, keresztszülőké, mindenkié, aki szereti a gyerekeket. 

Nem a kormányoknak, társadalmi elvárásoknak, nem a hitelért, nem a rokonoknak vagy karrier helyett szülünk, hanem azért, mert a gyerekeinkkel lenni jó. Megfogni egy kis kezet, hallani a csilingelő kacajt, érezni az ölelést, megvigasztalni, ha fáj, ünnepelni, játszani, gondolkodni, továbbadni, együtt fejtegetni és újratanulni a világot. Olykor küzdelmes és nehéz az út, de ha egy szóval kellene jellemezni a szülőséget, a legtöbben mégis a boldogságot választanák. 

Milan Kundera szerint „ha gyerekünk van, nem vethetjük meg a világot, hiszen ebbe a világba szüljük. A gyerek miatt kötődünk a világhoz, gondolunk jövőjével, vetjük bele magunkat lármáiba, háborgásaiba, vesszük komolyan gyógyíthatatlan ostobaságát”. 

És ez a mi kis világunk, Magyarország – amihez a gyerekeink által is kötődünk, ami cipel minket a hátán, akkor is, amikor nem bánunk vele szépen, aminek gondolunk a jövőjével, és belevetjük magunkat viharaiba, aminek a földjéből táplálkozunk, növekedünk, ágasbogas lombkoronát növesztünk – ma éppen szülinapos! Kossuth Lajos szavaival élve a haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, ami van, hanem az iránt is, ami lehet, s lesz. 

Isten éltessen, Magyarország!