Soha ennyi gyermek nem volt még a táborban, mint idén – ezzel fogad Kothencz János pedagógus, szociológus, terapeuta, az ÁGOTA (Állami Gondoskodásban Élő és Veszélyeztetett Fiatalok Támogatásáért Alapítvány) alapítója, a Kunszentmiklóstól pár kilométerre fekvő ÁGOTA Falva kapujában. Hozzáfűzi azt is: idén már a huszonhetedik tábort rendezték meg, egy maradt el a koronavírus-járvány miatt, ezért jövőre két tábort is szerveznek.

Az ÁGOTA Táborba az ország minden vármegyéjéből érkeztek 7–18 év közötti, lakásotthonokban és nevelőszülőknél élő gyermekek és fiatalok a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató gondozási területéről, valamint az állami gyermekvédelmi gondoskodást végző intézményekből. A tábor olyan nyári program, amely nem csupán élményt jelent, de terapeutikus jellege miatt gyógyítja is a sok traumán átesett, családjukat vesztett gyermekek lelkét, és erősíti önbizalmukat. A táborban a „KÁSZPEM” (szenzitív pedagogikoterápia) szemléletrendszer alapján élményprogramokba ágyazott, kliens csoportos foglalkozásokkal építik, fejlesztik a családjukból kiemelt gyermekek önbizalmát, jövőképét.

„A közösségünk mottója: reményt ébreszteni, jövőt mutatni, a bizalom sebeit gyógyítani ott, ahol a kiszolgáltatottság az úr. Az ÁGOTA Közösség tagjai ebben a szemléletben igyekeznek olyan mintát adni a gyermekeknek, amely által megtapasztalhatják, hogy az érdemeiktől és a környezet sokszor megbélyegző hozzáállásától függetlenül valamennyien értékes emberek, akik hazatalálhatnak ebbe a társadalomba” – foglalja össze az alapító a tábor célját, miközben a tábor szíve felé haladunk.

A tíznapos rendezvény során jól felépített programstruktúrában követik egymást az élmény- és terápiás programok. 

A júliusi táborban szó esett a bizalomról, a normákról-értékekről és a jövőképről egyaránt. 

A KÁSZPEM-módszer keretében kis csoportokban foglalkoztak a gyermekekkel, számos gyakorlattal igyekeztek az értékekre felhívni a figyelmüket. 

A tábornak otthont adó jelenlegi helyszínt 2018-ban vásárolta meg az ÁGOTA Alapítvány. A terület centrumában álló templom korábban lényegében az egyetlen jelentős épületnek számított az egykor börtönpasztorációs létesítményként használt területen. Amit ma látunk, azóta épült, mutat körbe Kothencz János. Fák, bokrok, sövények, virágok, szökőkút – üdítő látvány.

Leküzdeni az önbizalom hiányát

A 7–18 éves gyermekeket három korcsoportba sorolták, a legtöbben a 14–18 évesek közül érkeztek, majdnem félezren. A három korcsoporton belül 14–15 fős kisebb egységeket alakítottak ki, ügyelve arra, hogy az egy nevelőszülőtől vagy lakásotthonból érkezőket külön helyezzék el, így a gyermekek megismerték a máshonnan érkezőket. Egy-egy csoportban négy–öt önkéntes segítette a munkát, a kisebb egységek együtt éltek, együtt mozogtak a táboron belül. 

„A gyermekek napról napra oldottabbá váltak, eleinte még furcsa volt nekik a rengeteg új impulzus, hogy idegenek ünneplik őket egy-egy sikeres feladat elvégzése vagy egy verseny során, a tábor végére azonban mindez a múlté, és csupa boldog arcot látni” – árulja el a táborvezető, mialatt az ebédlősátor felé sétálunk.

Sorstársak támogatója

Kothencz János háromhónapos korától állami gondoskodásban nőtt fel. Teológus hallgatóként tért vissza abba a Bács-Kiskun vármegyei otthonba, ahol a legtöbb időt töltötte. Akkor határozta el, hogy sorstársain fog segíteni. Így hozta létre 28 évvel ezelőtt az ÁGOTA önkéntes közösséget és dolgozta ki azt az élményalapú rendszert, amellyel a gyermekek lelkét igyekeznek gyógyítani. Az első tábor Izsákon még hetvenhat gyermekkel és maroknyi segítővel indult. Az ÁGOTA Közösség nagy álma valósult meg azzal, hogy az alapítványnak saját tábora lett: ma már közel ezer fiatal táborozhat egy időben ÁGOTA Falván, az ifjúsági, szabadidős, kulturális, képzési és lelkiségi központban.

A több száz gyermek éppen reggelizik, amikor a hatalmas sátorba lépünk. Dübörög a vidám zene, nagy a hangzavar, a hangulat egészen különleges. A fiatalok a tábor végére annyira feloldódtak, hogy többen is gyorsan összeállnak, és kérik, készítsünk róluk fényképet. Az ebédlőből átmegyünk a rendezvénycsarnokba, ahol akár ezerháromszáz ember is elfér. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Míg beszélgetve haladunk, futball-, kosárlabda-, strandröplabdapálya mellett vezet az utunk. Megmászunk egy magas dombot, ahol éppen bakfis lányok eregetnek sárkányt. Itt találkozunk a 16 éves martfűi Istvánnal, akinek nevelőszülője is önkéntesként vesz részt a táborban. Négyhetes kora óta él nevelőszülőnél, akire úgy tekint, mintha az édesanyja lenne.

„Nagyon jó itt, mert a segítők odafigyelnek ránk, mi pedig nyugodtak és boldogok vagyunk” – mondja, mialatt leül mellém. Fontosnak tartja azt is, hogy a segítőknek bátran megnyílhatnak, bízhatnak bennük, mert titkaikat nem adják ki senkinek. Elárulja, a nevelőapja elvesztése miatt feszült és szomorú volt. Gondjairól is beszélgethetett a segítőkkel, akik megnyugtatták.

István a tábor templomába is szokott járni, ahol mindennap kért SMS-t Istentől – vagyis: egy kis kehelyből különböző idézeteket húzhatnak a gyermekek, amelyek a lelki épülésüket szolgálják. 

Ezek az üzenetek nagyon megérintették Istvánt. 

A serdülő srác nyakában egy érem csüng, sportversenyen szerezte. Bár nagyon szeret focizni, a tábor legjobb programjának a Toldi-erőpróbát tartja, amelynek keretében – önmagukat legyőzve – vizes vödröt vagy autót elhúzva versenyeznek egymással a gyerekek. A Toldi-próba azért is tetszik neki, mert megmutathatják egymásnak, ki milyen erős. A verseny lényege ugyanis az, hogy a legkisebbek is a legerősebb tagjai lehetnek a közösségnek.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Táborlakóból alcsoportvezető

Sok önkéntes dolgozik a gyermekvédelemben, köztük pszichológusok, gyógypedagógusok, és vannak olyanok is, akik a szakmán kívülről érkeztek. Jó páran korábban maguk is táborlakók voltak, őket hívja Kothencz János autentikusoknak. Utóbbi csoportot erősíti Sólyom Viktória, aki kisgyermekként járt a táborban, igaz, 2001-ben még Szegeden. 

Amikor első alkalommal belépett az új táborba, feltörtek az emlékek, úgy fogalmaz, kirázta a hideg. Eszébe jutott, mennyit jelentett számára gyermekként, amikor ismeretlen emberek várták tárt karokkal és sok szeretettel. Kicsit meg is ijedt a helyzettől, eleinte alig tudták rávenni, hogy vegyen részt a programokon, feladatokban, idézi fel. Arra is rámutat: a táborban olyan lökést kapott, ami megváltoztatta, és jó irányba indította el.

Miután elvégezte az óvodai dajkaképzést, meghallotta, hogy a képesítéssel lakásotthonban is vállalhat munkát. 

„Éppen ott hirdettek pozíciót, ahol magam is felnevelkedtem. Ez a Jóisten akarata volt!” – állapítja meg Viktória. 

Az idei táborban az a megtiszteltetés érte, hogy alcsoportvezetővé nevezték ki; a rá bízott csoportba került egy kisleány, aki olyan, mint ő volt gyermekkorában. Ma már azt is átlátja, milyen nehéz a dolga egy segítőnek, hiszen elég konok gyermek volt. Most az ő feladata lett, hogy rávegyen bátortalan gyermekeket a szereplésre, hogy részt vegyenek a közös programokon. Meggyőzi őket: igenis meg tudják csinálni, bátrak, és ki tudnak állni a többiek elé. 

„Minden gyermektől azt kértem a csoportomban, hogy beszéljünk, mert az életben is a kommunikáció a legfontosabb. Csak akkor tudom megérteni őket, illetve tudok segíteni nekik, tudunk közösen problémát megoldani, ha kommunikálunk” – fogalmaz Viktória. 

Harangoznak. A tábor szerves része a hitélet is, a tíz nap alatt két misét is tartottak, de a templom egész nap bárki előtt nyitva áll, itt az ÁGOTA Közösség pasztorációs munkatársai, köztük két misszionárius nővér tart foglalkozásokat a gyermekeknek. Látogatásunkkor éppen azt a témát járják körbe, amelynek mottója: „értékes vagy”. 

Egyébként nem elvárás, hogy vallásosak legyenek a gyerekek, jöhetnek római vagy görögkatolikusok ugyanúgy, mint reformátusok, evangélikusok és nem hívők. 

Az ÁGOTA Közösség pasztorációs csoportjának célja, hogy megéreztessék a hit fontosságát a fiatalokkal. 

Minden évben tartanak külön hittábort is, ahová azokat a gyermekeket várják, akiknek az életében fontos a hit.

Gyógyító hatású foglalkozások

Elindulunk a tábor legmozgalmasabb része felé: a sportpályákon hatalmas az élet, több alkalmi csapat is focizik egymás ellen, mások az árnyékban pihenve nézik a küzdelmeket. Innen nem messze található a kézműves foglalkozások háza, ahol gyöngyöt fűzhetnek, papírrózsát hajtogathatnak, rajzolhatnak a gyermekek. 

Egy árnyékos helyen találkozunk a 16 éves Annával, aki Makóról érkezett. Hat éve kerültek a gyermekvédelmi rendszerbe, nevelőszülőknél él nővérével, aki ugyancsak a táborban van mint segítő. 

Anna már negyedszer tölthet el tíz napot ÁGOTA Falván, és rögtön le is szögezi: szeretne majd testvéréhez hasonlóan ő is segítőként visszatérni, mert rendkívül tetszik neki a közösség.

Szeretné átadni másoknak is azt a szeretetet, odafigyelést, törődést, amit ő kap. 

E mentalitás egyáltalán nem áll tőle távol, hiszen kisgyermekgondozónak tanul, igaz, tervei szerint miután leérettségizett, kitanulja a cukrász szakmát is. Szereti, hogy minden évben új barátokat gyűjthet, kifejezetten szeret a régi ismerősökkel találkozni. Elmondja, a táborban hitében is meg tudott erősödni, ő is minden misén részt vett. 

A programok közül kiváltképp tetszett neki a Ki mit tud? verseny, mert bár maga nem szeret szerepelni, jó volt szembesülnie azzal, hogy kortársai közül mennyien tehetségesek, önbizalommal telik. „Volt olyan fellépő is, aki a saját versét adta elő” – lelkendezik Anna. Kiemeli a kiscsoportos foglalkozásokat, mert szerinte azok gyógyító hatással voltak rájuk, de emlékezetes marad számára az elismerést középpontba helyező foglalkozás is, hiszen mindenkinek jólesik, amikor észreveszik, ha valamiben jó, s nem csak azzal foglalkoznak, ha hibázik.

Louis Braille ötévesen vesztette el a látását, tíz évvel később pedig megalkotta a vakok pontírását. Találmánya úttörőnek bizonyult, de erre csak halála után döbbent rá a társadalom. A Braille-írás ma már világszerte ismert és elismert.

Egy műhelybaleset  

A kis Louis egy Párizs közeli faluban Coupvray-ban született 1809. január 4-én. (Ez ma a Braille-írás világnapja.) Édesapja bőrművesként dolgozott, és a kisfiú gyakran tartózkodott a mesterműhelyben. 

Hároméves volt, amikor kezében egy bőrvágó ollóval megcsúszott, az olló pedig belecsapódott a szemébe. 

A gyulladás elfertőződött, majd átterjedt a másik szemére is. Ötéves korára teljesen megvakult.  

Abban az időben fogyatékkal élő gyermekek nem vagy csak nagyon ritkán jártak iskolába. Braille mindkét szülője tudott írni és olvasni – akkoriban ez is ritkaságszámba ment, ő maga testvéreivel együtt egy teljesen átlagos iskolába járt. Képtelenség volt mindent hallás után megtanulnia, ám a helyi plébános, látva tehetségét, azt tanácsolta a szülőknek, hogy engedjék gyermeküket a fővárosba továbbtanulni, a világ első, vak gyerekek részére indított iskolájában, amit Valentin Haüy gyógypedagógus alapított.  

Louis édesapjával négyórás kocsiút után érkezett az új intézménybe 1819 februárjában. Így lett tízévesen a párizsi Vakok Intézetének ösztöndíjas, egyben legfiatalabb növendéke. Utóbbi miatt Braille bébinek csúfolták társai. A növendékek szigorú rend szerint élték a mindennapokat, és sokat nélkülöztek. Leginkább babot és kását ettek. A ruhájuk anyagát maguk szőtték. Az iskola ivóvizét közvetlenül a Szajnából vezették az épületbe, amely roppant rossz állapotban volt: az osztály- és a hálótermekbe is befolyt a víz.

A hadsereg „éjszakai írása”  

Az intézményben jobbára szóbeli oktatás folyt, írni nem is tanítottak, viszont már használtak tankönyveket. Ezek vízbe áztatott puha papírra nagy ­méretű, dombornyomásos betűk­kel készültek, de ezeket a gyerekek nehezen tudták tapintással olvasni.  

Két évvel Braille érkezése után, új igazgató került az iskola élére, aki gyökeres pozitív változást hozott az iskola életébe, például a gyerekeket a botanikus kertbe vitték kirándulni, akik hosszú kötelet fogva vezették egymást.  

Braille tizenkét éves volt, amikor ellátogatott az iskolába Charles Barbier de la Serre, egy hivatásos katona azért, hogy bemutassa az általa kifejlesztett írást. A tüzérszázados tizenkét ponton alapuló írásrendszert fejlesztett ki Napóleon megbízásából a francia hadsereg számára azzal a céllal, hogy a csatatéren éjszaka, fény gyújtása nélkül is tudjanak írásban, rejtjelekkel kommunikálni. Az „éjszakai írás” papírba szúrt pontokból állt, amelyeket tapintással kellett elolvasni. A taktilis pontírást Barbierszonográfnak nevezte el. 

A rendszer a katonák számára túl bonyolultnak bizonyult, a gyermek Louis Braille-t azonban lenyűgözte, és tökéletesíteni szerette volna. 

A francia katona azonban nem vette jó néven, hogy azt az írásrendszert, amelyet előzőleg a párizsi Tudományos Akadémia előtt mutatott be, most egy tapasztalatlan, fiatal vak fiú kritizálja. Így Braille önállóan dolgozott: a tizenkét pontból álló karaktert hatra redukálta, hiszen az ember mutatóujjának ujjbegye ennyi pontot képes egyszerre érzékelni. Tizenöt éves korára kiforrott írásrendszert alkotott meg. Mindeközben rengeteget tanult: díjat nyert földrajzból, történelemből, matematikából, nagyon jól zongorázott, emellett pedig az iskola cipőüzletében dolgozott.

Kép

Louis Braille (1809–1852) – Forrás: Profimedia – Red Dot

Diákból tanár  

Tizenöt évesen segédtanárként tanított, az iskola elvégzését követően pedig ő lett az intézmény első vak tanára: történelmet, geometriát és algebrát oktatott. Játszott csellón és orgonán is, tanári munkája mellett egyházzenészként is tevékenykedett. Írásrendszerét diáktársai azonnal elfogadták és használták, szélesebb körben azonban jóval lassabban terjedt el. A saját iskolájában még csaknem két évtizedig a Haüy-féle vonalrendszerű, elavult nyomtatást részesítették előnyben.  

Sajnos már a húszas éveiben jelentkeztek nála a tuberkulózis tünetei, a betegség végzett vele két nappal a negyvenharmadik születésnapja után, 1852. január 6-án. Elhunytáról egy újság sem adott hírt. Szülőfalujában temették el, ahol szülőházát nem sokkal később múzeumnak rendezték be. Halála századik évfordulóján, 1952-ben hamvait a párizsi Pantheonba vitték, ott nyugszik.    

Csak halála után két évvel ismerték el hivatalosan Franciaországban Braille írásrendszerét, majd a XIX. század végére az egész világon elterjedt. 

A magyar Braille-írás 1901-től vált hivatalosan elismert írásrendszerré.  

A feltalálót leginkább az foglalkoztatta, hogyan építhetne hidat a látók és a nem látók világa közé. „A szélesebb értelemben vett kommunikáció a tudáshoz való hozzáférést jelenti. Nincs szükségünk szánalomra, és arra sem kell bennünket emlékeztetni, hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Egyenlő partnernek kell minket tekinteni, és ezt egyedül a kommunikáció útján érhetjük el” – vallotta.

Kép

Egy Braille-írással írt novella részletei a XIX. Századból – Forrás: Profimedia – Red Dot

Amit a Braille-írásról  érdemes tudni  

Látóként leggyakrabban a gyógyszeresdobozokon találkozhatunk vele, vagy egyes élelmiszerek csomagolásán, liftek kezelőpaneljén. A Braille-írásnak köszönhetően a látássérültek nemcsak írásos szövegekhez, irodalmi művekhez, tananyagokhoz, újságokhoz férhetnek hozzá. A módszer kották, matematikai és kémiai képletek rögzítésére is alkalmas. Egy Braille-karakter hat pontból áll, amelyek egy álló téglalap alakú cellában, két oszlopban és három sorban helyezkednek el. Összesen hatvannégy fajta karakter hozható létre.  

A Braille-írás az egyes nyelvek karakterkészletének speciális írásrendszere. Ennek megfelelően a különböző nyelvek Braille-karakterei között is lehetnek eltérések, a magyar Braille-ábécében például külön jelölik a hosszú magánhangzókat és a kétjegyű mássalhangzókat. 

A Braille-betűket tilos nagyítani vagy kicsinyíteni, hiszen a pontok egymástól való távolsága állandó és szabványban rögzített, amely megfelel a tapintó ujjbegy nagyságának. 

A pontírásnak nagy a helyigénye. Ez azt jelenti, hogy az így készült könyvek mérete többszöröse a sík-nyomtatott változatokénak, például Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye tizenegy, míg Lev Tolsztoj Háború és békéje ötvennyolc vaskos A4-es méretű kötetet tesz ki.  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Tehetséggondozó programot indít a Libri cégcsoport – a Libri Talent azokat a kezdeményezéseket fogja össze, amelyekkel kortárs magyar írók debütálását és a könyvszakma tehetséges szakembereinek képzését támogatják. Kezdősor elnevezésű írói ösztöndíjprogramjukra augusztus 7-től pályázhatnak a pályakezdő szerzők, a Bekezdés nevű oktatási program keretében pedig a könyvszakmában elhelyezkedni vágyók tanulhatnak majd. 

„Alapos előkészítés után büszkén és nagy izgalommal indítjuk útjára a Libri Talentet – mondja Ludvig Orsolya Stefanie, a vállalat marketing és kommunikációs igazgatója – A Libri az olvasás elkötelezett népszerűsítőjeként az olvasmányok születését is igyekszik támogatni. A fiatal tehetségek felkutatása és segítése olyan feladat, melyben a Libri természetes résztvevő. A könyvek világa nyilván otthonos terület számunkra, de ennyire komplex és célzott programot most először indítunk. Úgy vélem, Magyarország legnagyobb könyvpiaci szereplőjeként minden tudás és tapasztalat rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy sikeres program váljon a Libri Talent-ből.”   

Magyarország piacvezető könyvkiadó és könyvkereskedelmi cégcsoportja, a Libri által életre hívott Libri Talent tehetséggondozó program fókuszában a debütáló magyar szerzők támogatása és a könyvszakmát támogató oktatási program állnak. A Libri Talent keretében idén elsőként hirdetik meg a Kezdősor elnevezésű írói ösztöndíjprogramot, amelyre a debütálás előtt álló magyar írók pályázhatnak.

A Kezdősor ösztöndíjasai szakmai mentorok segítségével dolgozhatnak az első könyvük megírásán, emellett bruttó kétmillió forintos ösztöndíjat kapnak annak 7 hónapos ideje alatt. A program olyan komplex támogatást nyújt a szerzőknek, amelynek keretében a szerkesztői segítségen kívül a kommunikáció és a személyes márkaépítés területén is hiánypótló ismereteket szerezhetnek. Az ösztöndíj lezárultát követően a legjobbnak ítélt könyvek számára a program publikálási lehetőséget biztosít, valamint kiemelt láthatóságot a Libri könyvesboljtaiban és felületein. 

Szeptember 30-ig lehet pályázni az írói ösztöndíjprogramra

A Kezdősor ösztöndíjprogramra 2024. szeptember 30-ig lehet pályázni öt – családregény, novelláskötet, történelmi fikció, politikai krimi, utópisztikus/disztópikus regény – kategóriában. A tervezett pályamunka egy részletének megküldésével online jelentkezhetnek azok a 35 év alatti szerzők (egy jelentkező több kategóriában is pályázhat), akiknek könyve korábban még nem jelent meg egy kiadónál sem. 

A 2025. június 15-ig tartó programra legfeljebb tíz szerzőt választanak ki a Libri szakemberei. Az eredményhirdetésre az októberi személyes beszélgetéseket követően legkésőbb november elejéig kerül sor.  

A pályázatokat elektronikus úton, a [email protected] e-mail-címre lehet elküldeni.

A Bekezdés nevű oktatási program keretében a Libri a Perfekt Tréning Kft.-vel közösen szervezett kiadói menedzser képzésére várja azoknak a jelentkezését, akik a könyvszakmában szeretnének elhelyezkedni. A felnőttképzésre való jelentkezők közül a Libri tíz ösztöndíjas helyét biztosítja. 

A programokkal kapcsolatos további információk a libri.hu/talent oldalon találhatók.

Adja magát a kérdés: mikor kerültél először kapcsolatba a harcművészetekkel?

Az utam első lépéseiben nem volt semmi különleges. Mint a korosztályom legtöbb tagjának, nekem is a karate jelentette a „nagy találkozást”. Szülővárosomban, Dunaszerdahelyen kezdtem el karatézni, és itt találkoztam az aikidóval is. Tudomásomra jutott, hogy működik egy harcművészeti szakirányultságú főiskola Budapesten, így az érettségi után a fővárosba költöztem, a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán tanultam tovább, budo-aikido szakirányon. 

Nem egy tipikus felsőoktatási pálya…

Hát, nem! (nevet) A főiskola nagyon érdekes közeg volt, rengeteg kiváló emberrel. Az viszont már az elejétől zavart kicsit, hogy néhányan mennyire beleszerelmesedtek egy idegen kultúrába. Rendkívül gazdag és csodálatos kultúra a japán, de nem a miénk. Soha nem is lesz az, akkor sem, ha japánabbnak képzeljük magunkat a japánoknál. 

Volt egy nagy felismerés, vagy fokozatosan érlelődött meg benned ez a gondolat?

Van egy konkrét momentum. Ritkán jártam haza, de az egyik hétvégén a barátokkal kibicikliztünk egy Dunaszerdahelyhez közeli kisvárosba, ahol lovasíjász-bemutatóra került sor. 

Ahogy álltunk ott a barátaimmal, engem szinte pofon vágott az érzés, hogy az ezeréves magyar harcászati hagyományok még mindig élnek! 

Újraéledtek, elérhetők, jól vagy rosszul, de meg lehet őket tanulni. Addig nem különösebben foglalkoztatott a magyar hagyomány, elvoltam a „japán” közegben, de akkor valami megváltozott bennem. Kiderítettem, hogy hívják a bemutatót vezénylő úriembert, és pár nap múlva megkerestem őt, Rőth Imrét, hogy tanítson. Íjászkodással és lovaglással kezdtem, később ostort is vettem a kezembe. Hétköznap aikidoedzésekre jártam, hétvégén pedig elmerültem a hagyományos magyar harci technikákban.

Hogyan lesz ebből iskolaalapítás, tucatnyi szakkönyv és egy hagyományőrzésre feltett élet?

Ezek csak az út első kilométerei voltak. Sosem akartam iskolát alapítani, csakhogy egyre többet edzettem, és kezdtem felismerni, mennyi minden van körülöttem, milyen elképesztően gazdag a kultúránk. Mind jobban zavart, ha a magyarok eljátsszák, hogy ők japánok. Pedig a harcművészetekben a japán kultúra bálványozása kapott még egy réteget: sokszor olyan áhítattal nézték a magyarok a japán aikidósokat, hogy már-már komikus volt. 2005 környékén elmentünk Tahitótfalura egy napfordulós ünnepségre, épp ott volt a barantások edzőtábora is. Találkoztunk az iskolaalapítóval, Vukics Ferenccel, és kiderült, hogy Budapesten tartanak edzéseket, így nem kellett messzire mennem. Azon az őszön kezdtem el barantázni, az aikidót pedig fokozatosan elhagytam, és a magyar harci hagyományőrzés szép lassan átvette az irányítást az életemben.

Kép

Kopecsni Gábor gyűjtés közben – Forrás: Kopecsni Gábor

Megszámoltam, az elmúlt lassan két évtizedben tizenöt könyvet írtál az ősi magyar harcművészetekről. Hiába edz sokat az ember, ebből még nem következik, hogy szakkönyvsorozatot is indít.

Furcsamód épp a tudatlanságomnak köszönhetem ezeket a könyveket. Hogy rájöttem, micsoda hiányosságokkal rendelkezem a magyar történelem, az etnográfia, a népi kultúra és a magyar hagyományok területén. 

Történelmi, néprajzi könyveket kezdtem olvasni, bepótolni azt, amit addig elmulasztottam. Csak úgy tudsz jól csinálni valamit, ha pontosan ismered a közeget, jelen esetben a hagyományok egészét. 

Ez nyilván nagy falat, de a mai napig rengeteget olvasok, igyekszem fejleszteni magam. Viszont én nem nevezném ősi magyar harcművészetnek azt, amit mi csinálunk...

Hogyhogy? Akkor küzdősport?

Nem, az végképp nem! (nevet) A harcművészet elsősorban az ember egyéniségéről, lelkivilágáról szól, a küzdősport meg a fizikai teljesítményről, a versengésről. Nincs éles határ, nem lehet definiálni és elválasztani a két fogalmat, ezek inkább a saját benyomásaim. Mindkettőben óhatatlanul megjelenik az ember személyisége, vegyük például a szablyavívást. Az extrovertáltabb, harsányabb tanítványok mindig támadóbb szelleműek, agresszívabbak, míg a kicsit maguknak való, visszafogott, befelé forduló vívók a kontrajátékot preferálják. 

Sokan nem értik a harcművészet kifejezést. Amikor ezeket a technikákat valós körülmények közt, csatában, ember ember ellen alkalmazták, senki nem nevezte harcművészetnek azt, amit csináltak. Legjobb talán iskolákként emlegetni őket – keleten és nálunk is. A végvári időkben Magyarországon úgynevezett „vitézi oskolák” működtek. A harcművészet fogalom első megjelenése a 19. század közepére datálható, a japán császárság újbóli felemelkedése, a Meidzsi-restauráció idejére. Akkor igyekeztek felszámolni a hagyományos iskolákat, letörni a szamurájok hatalmát, a harcművészeti iskolák kialakításának a pacifikálás volt a célja. Ennek a folyamatnak a végállomása az, hogy ma a karate vagy a dzsúdó olimpiai sportágak.

De mondok mást! Ha a magyar nép táncairól beszélünk, érdemes az első gyűjtések, a nyugati hatások első megjelenése előtt „néptáncról” beszélnünk? Szerintem nem. Legfeljebb a nép táncairól. Mert akkor senki sem nevezte néptáncnak, hiszen az volt „a” tánc. Ugyanígy nincs értelme ősi magyar harcművészeti technikákról beszélnünk, ha egyszer az volt „a” harci technika.

Én a népi harci testkultúra fogalmat szeretem, kissé nyakatekert, de talán ez fedi a legpontosabban a valóságot. 

Mi rendszerbe foglalva gyakoroljuk azt, amit régen gyakorolhattak, ezt nevezzük ma harcművészetnek. Nem azért tanuljuk a gyakorlatokat, hogy csatába menjünk.

E tekintetben van értelme egyáltalán magyar harcművészeti filozófiáról beszélni? Meg a már emlegetett lelkivilágról?

Azt gondolom, igen, sőt elengedhetetlen. Hiszek a test, a lélek és a szellem közösségében, az egyéniség erejében. Sok harcművészeti iskola – keleten és nyugaton is – hajlamos a saját útját az egyedüli igaz útnak tekinteni. Ha ezt vagy azt a technikát nem így csinálod, ha nem jobbra mész, hanem balra, nem vagy a közösség tagja. Ez részben érthető önvédelmi mechanizmus, ugyanakkor rendkívül kontraproduktív. A Felföldi Dalia Iskolánál az alapítás óta nagy hangsúlyt kap az egyéni szabadság, a saját személyiség. Ha vallod az értékeinket, és azok szerint cselekszel, eljársz az edzésekre, keményen gyakorolsz, törekszel arra, hogy jobb ember legyél, akkor a Dalia Iskola útján jársz.

Kép

Fotó forrása: Kopecsni Gábor

Itt ülünk egy jurtában, körülöttünk tucatnyi könyv, egy egész sorozat, mindegyiken ott a neved. Szóval, hogyan indult a gyűjtés?

Autóval. (nevet) A viccet félretéve, tényleg nekiindultam a Kárpát-medencének. A barantás edzőképző része volt, hogy saját gyűjtést kell végezni. Én elég komolyan vettem a feladatot! Otthon, a szomszéd lépcsőházban lakott egy gömöri származású ember, Raisz Bandi bácsi. Tudtam róla, hogy régen néptáncolt, botolót is, és megálltam nála, hogy meséljen erről. Kiderült, gyerekként a gömöri dombok közt ő még gyakorolta a botbirkózást. Továbbküldött az Ajnácskőn élő sógorához, egy pásztoremberhez, Molnár Józsi bácsihoz, aki még több technikát, gyakorlatot mutatott. 

Libabőrös érzés volt, hogy a kétezres években még lehet ilyen emberekkel találkozni, még él ez a tudás. 

Így indult, innentől tulajdonképp kézről kézre adtak a „régi öregek”. aztán jött egy ötlet, hogy egy-egy konkrét tájegységből gyűjtöm össze a hagyományos harci technikákat, legyen az birkózás, botharc, vagy akár a kapcsolódó népi játékok. Azóta Csallóköz, Mátyusföld, Zoboralja, Felső Ipoly-mente, Gömör, Gömörön belül a Barkóság, Abaúj-Torna, Felső-Bodrogköz, a Felvidékre eső Ung-vidék és az erdélyi Barcaság is saját kötetet kapott a Felföldi Dali Iskola Kiskönyvtár sorozatában. 

Miért lett felföldi, és nem felvidéki a daliaiskola?

Prózai oka van, attól tartottunk, hogy a „felvidéki” Dalia Iskolát nem jegyzik majd be hivatalosan a szlovák hatóságok. A Felvidék mint fogalom egyébként is inkább a trianoni diktátum után került be a köztudatba, a néprajzos világban azelőtt Felföldként emlegették a régiót, ha nem is pontosan ugyanezt a térséget értették alatta. A szó jelentése viszont gyakorlatilag ugyanaz.

Hogyan kapcsolódik a te iskolád a barantához?

Magam is azzal kezdtem, hogy hosszú évekig tanultam, és nagyon sokat köszönhetek a barantának. A kétezertízes években kezdtem el sorra felkeresni a „nagyokat”. 

Jártam Kassai Lajosnál a Völgyben, Pucskó Zsoltnál bottechnikákat tanultam, Felföldi Laci bácsi néptánckutatótól eredeti felvételeket kaptam a botolóról, közben megfordultam a régi öregeknél Felvidéken és Erdélyben. 

Bő tizenöt éve csinálom, több száz értékes emberrel találkoztam, életem meghatározó élménye és értelme a gyűjtés. A lényeg, hogy a mi „barantánk” Felvidéken fokozatosan önállósodott, igyekeztem csiszolni. Végül 2018-ban értünk meg arra, hogy teljesen külön útra lépjünk, így a többéves gyakorlati tapasztalatra és a kutatási eredményekre támaszkodva alapítottam meg a Felföldi Dalia Iskolát, amelynek egyedi oktatási és vizsgarendszere van, hivatalosan működik.

Bejártad a Kárpát-medencét, százával találkoztál a „nagy öregeknek” nevezett generáció tagjaival, egy letűnt világ talán utolsó képviselőivel. Mit tapasztaltál, létezik magyar karakter? És ha igen, milyen az?

Hú, ez remek kérdés! Vagy hatszáz adatközlővel beszéltem az elmúlt években. Két-három dolgot tudnék kiemelni, például a huncutságot és az elképesztően csavaros észjárást. Ez ott van a népmeséinkben, a dalainkban, a táncainkban és még a harci kultúránkban is. Volt még valami, ami szinte mindenkiben megvolt: a tipikus magyar keménység, a „csak azért is” filozófiája! Szerintem ez jellemzi igazán a nemzeti habitusunkat. Ha nem így lenne, biztosan nem maradunk meg a Kárpát-medencében.

A friss szilva nagyon gazdag káliumban, tíz dkg aszalt szilvában 757 mg található. A kálium szabályozza, normalizálja a szív ritmusát, segíti a salakanyagok kiürítését a szervezetből. Vitaminokból nincs benne túl sok, de egymást segítik a felszívódásban, így ezeket optimálisan hasznosítja a szervezetünk. A friss, illetve az aszalt szilva is az egyik legjobb vértisztító hatású gyümölcs. Aki nem fogyaszt elegendő mennyiségű zöldséget, gyümölcsöt, annak különösen szüksége van rá. Cukortartalma magas, ezért nem éppen a fogyókúrázók gyümölcse. 

A szilvalé az egyik leggazdagabb forrása a vasnak, kálciumnak, magnéziumnak és foszfornak. Következőképp készülhet: az aszalt szilvát megfőzzük, vagy éjszakára beáztatjuk, és másnap a levét megisszuk. 

Ha szilvanapot tartunk, az segíti a test méreganyagainak kiürülését. Reggel együnk néhány szem szilvát, délben sült kecskesajtot vagy pulykamellet szilvaszósszal, este pirítóst szilvalekvárral. 

Íme, néhány finom fogás szilvával készítve:

Szilva csokiköntösben

15 szem szilvát megmosunk, kimagozunk, elfelezünk. Kevés vörösborban felfőzzük, és a borban hagyjuk kihűlni. 150 gr marcipánt óvatosan kinyújtunk, és 5-6 centis négyzeteket vágunk belőle. Ezekbe a marcipánlapokba burkoljuk a szilvákat, és olvasztott csokiba mártjuk őket. Meghinthetjük a tetejét darabolt pisztáciával.

Szilvás lepény

Hozzávalók: 250 gr liszt, 1 tojás, 150 gr cukor, kevés citromhéj reszelve, 150 gr vaj, 1 kg szilva, 2 pohár tejföl

A lisztből, cukorból, tojásból és vajból tésztát gyúrunk, és hideg helyen pihentetjük. A tésztát kinyújtjuk, 160 fokon megsütjük. A félbevágott szilvákat a megsült tésztára helyezzük. A tejfölt még 15 dkg cukorral összekeverjük, és a szilvákra öntjük. Még 40 percig sütjük. Tejszínhabbal tálalva nagyon finom, zamatos sütemény. 

Kép

Fotó: Hajdrák Tímea

Szilvás joghurtkrém

Pár szem szilvát kevés vörösborban (ízlés szerint fahéjjal, cukorral) megfőzünk. Kevés zselésítővel besűríthetjük. 2 pohárnyi kemény habbá vert tejszínt 300 gr joghurttal összekeverünk, és ezt ráöntjük a kihűlt szilvára. Csurgathatunk rá egy kevés mézet, megszórhatjuk fahéjjal. És, mivel ez egy igazi őszi édesség, dióval díszíthetjük. 

Baconbe göngyölt szilvák

Friss vagy aszalt szilvákat baconszeletekbe tekerek, és egy olajjal kikent hőálló tálba fektetek. 175 fokon kb. 20 percig sütöm a szilvákat, amíg a szalonna jó ropogósra, pirosra sül. Előételként tálaljuk. 

Kép

Fotó: Hajdrák Tímea

Szilva-chutney

Hozzávalók: 3 ek gyömbérpor, 3 ek összenyomott fokhagyma, 2 ek felkockázott paprika, 2 csésze cukor, 4,5 dl ecet (vörösborecet), 1 kg érett szilva, ½ csésze mazsola, 1 tk mustármag

A gyömbért, a fokhagymát, a paprikát, a cukrot és egy csészényi ecetet 5 percig lassan főzünk, és kihűtjük. 

A szilvákat leforrázzuk, lehúzzuk a héját, és félcentis darabokra felkockázzuk. A maradék ecettel felfőzzük, hozzáadjuk a fűszeres ecetet, és az egészet még 40 percig főzzük kis lángon. 30 percnyi főzés után adjuk hozzá a mazsolát és a mustármagot. Ha besűrűsödött, üvegekbe töltjük. Húsok mellé tálaljuk a fűszeres, erős ízek kedvelőinek. 

Arcmaszk házilag

A kozmetikában is használják a szilvát, mert kiválóan regenerálja a sápadt, vízhiányos bőrt. Javítja a vérkeringést, a bőr tónusát. 3 szép érett szilvát megmosunk, kimagozunk és összedolgozunk egy tojásfehérje felvert habjával. Rákenjük az arcunkra, dekoltázsunkra, és amikor úgy érezzük, hogy húzódik a bőr, langyos vízzel lemossuk. 

Száraz bőrre a szilvához inkább 2 kanál mézet, fél csomag élesztőt és egy kevés tejszínt keverjünk. 

A gyulladt bőrt frissen préselt szilvalébe áztatott vattakoronggal borogathatjuk. 

Konfliktusnak nagyon sokan csak a veszekedést tekintik, esetleg a vitát. Pedig a konfliktus ennél jóval több, s nem is kell hozzá a másik ember, elég vagyok problémának én, magam. Több pszichológiai és filozófiai irányzat szerint az ember egy rakás konfliktus. Sartre szerint Isten azzal indította el a lavinát, hogy szabad akaratot adott. Életünk során folyamatosan döntenünk, választanunk kell, s a döntéshozatal állandó konfliktushelyzetet teremt a személyiségen belül. A belső indíttatások, motivációk harcában dől el, mit is választunk.

A feszültség a fogyasztói társadalomban egyre erősebb nyomást gyakorol ránk, de nem csak tárgyak és anyagi javak tekintetében kell döntenünk, hiszen a belső konfliktusaink java része kapcsolatainkat érinti. Ám a konzumált világból érkező ingermennyiség ma már olyan mértékű, hogy gyakran belefáradunk pusztán abba, hogy eldöntsük milyen mosóport vagy plazmatévét vegyünk, s kapcsolati döntéseinkre már nem jut energiánk. 

Ezért van az, hogy egyszerű, hétköznapi kérdések vagy problémák napokig tartó vitát, veszekedést válthatnak ki, s hogy rövid úton eljutnunk a kommunikációs zsákutcáig.

Az építő konfliktus

A kapcsolati problémáink jó része abból adódik, hogy saját, belső konfliktusainkat sem rendeztük, így nem tudunk megfelelő empátiával fordulni a másik felé. Ahhoz, hogy a kollégáinkkal, vagy férjünkkel, fiunkkal beszélgetni tudjunk, akár csak hétköznapi dolgokról is, egymásra hangoltságra van szükség. Nyitott kommunikációra, melyben próbáljuk megérteni a másikat, s reagálni arra, ami mondandójából számunkra fontos volt.

Konfliktushelyzetben nagyon gyakori, hogy megszűnik a nyílt kommunikáció, az egymásra figyelés csatornái beszűkülnek, sokszor teljesen el is záródnak. Mindenki csak a magáét mondja, s a másik érvei előtt teljesen bezárja magát. Ezzel mintegy védi önmagát az újabb, számára befogadhatatlannak tűnő információ elől, ami, illetve aki, nem más, mint a másik ember.

Békebírók régen és ma

Végszükség esetén ma már egyre gyakoribb, hogy mediátorhoz fordulnak segítségért. A Nyugat-Európában már évtizedek óta ismert mediációs konfliktuskezelési technika számunkra sem idegen: a vitába bevonnak egy harmadik személyt, aki próbálja összebékíteni a veszekedőket. Nagyapáink idejében is majd’ minden faluban élt egy öreg, bölcs aggastyán, akit a tyúkpörökben békebírónak felkértek.

A mediációs beszélgetések lényege ma sem más, mint akkor volt. Elsődleges cél az egyenrangú kommunikáció elindítása, hogy a vitatkozók kimozduljanak saját, megkövesedett álláspontjukból, megértsék egymás érveit, s rálássanak belső mozgatóira. A békítés addig nem járhat eredménnyel, amíg a frontvonalak közötti távolság nem csökken, amíg a vitahelyzet egymásnak szögesen ellentétes érveken alapszik.

Ha a konfliktust nem redukáljuk le az érvek-ellenérvek egymásnak szögezésére, akkor be kell látnunk, hogy egy-egy probléma pozitív megoldása új erőket, ötleteket is adhat. Gondoljunk csak a gyermekeinkre: amikor járni tanulnak számtalanszor elesnek, beverik a fejüket az asztal sarkába, legurulnak a lépcsőn, de azután felállnak újra, s megtanulják, hogyan is kell veszély nélkül közlekedni két lábon. 

A krízishelyzetek a személyiségfejlődés részét képezhetik, ha képesek vagyunk szembenézni velük, s van erőnk és kitartásunk megoldani őket.

Kép

Milyen is vagyok?

Ahhoz, hogy a másikat megértsük, először magunkat kell megismernünk, hiszen ha probléma adódik, általában a „rosszabbik énünk” jön elő.

A mediátorok négy alaptípust határoznak meg a konfliktuskezelés szempontjából. Koordináta-rendszerük függőleges tengelyének csúcsán önmagunk elfogadása, legalsó pontján önmagunk elutasítása áll. A vízszintes tengely a világgal való viszonyunkat mutatja meg, elfogadjuk, vagy elvetjük a környezetünkből érkező hatásokat. A koordináta-rendszer négy tartománya határozza meg az alaptípusokat.

A manipulatív típus önmagát és környezetét sem fogadja el. Zavarodottan áll a világban, nem érti, mi folyik benne és körülötte. Krízishelyzetben nincs önálló véleménye, sodródik a tömeggel, azt teszi, amit mindenki más, önálló véleményalkotásra képtelen.

A passzív ember a társadalmi konvenciókat elfogadja, de magát nem. Rendszerint negatívan ítéli meg önmagát, folyamatos lelkiismeret-furdalással küzd, saját megítélése szerint sohasem teljesít elég jól. Éppen ezért megpróbál kitérni a konfliktusok elől, inkább a munkájába, családjába menekül, s ha lehet, nem nyilvánít véleményt.

Az agresszív típus önmagát elfogadja, ám környezetét nem. 

Saját véleményét, és nézeteit tartja a legfontosabbnak, s ezt támadóan közvetíti, sokszor bántó vagy etikátlan eszközöket is bevetve. 

Véleményét tényként közli, ellenvetést nem tud, s nem is akar elképzelni.

A konfliktushelyzetek győztesei általában asszertív, kellő határozottságú emberek, akik önmagukat és környezetüket is képesek elfogadni, ám minden esetben mérlegelik a külső és belső tényezők egyensúlyát. Érdeklődnek mások érzései, gondolatai iránt, őszinték, egyenesek. Nyíltan kérdeznek, s meg is hallgatják a válaszokat. A megszerzett ismeretek birtokában döntenek, s a későbbiekben is felelősséget vállalnak döntéseik következményeiért.

A fenti rendszer nem személyiségtípusok gyűjteménye, hanem a krízishelyzethez kötődő viselkedésmódokat mutatja meg. Az asszertív módszerek megtanulhatók, s némi gyakorlás után a hétköznapok csatáiban is könnyen alkalmazhatjuk őket.

Teszt: Melyik típus igaz ránk leginkább?

Milyen a konfliktusmegoldó képességünk? Azt várnánk, hogy más oldja meg a problémát, vagy rákényszerítenénk a véleményünket a másikra? 
A következő néhány állítás közül melyekre válaszolnánk inkább igennel?

1.    Szeretem azt tenni, amit a többiek.
2.    Nem érdekel a környezetem véleménye.
3.    Mások figyelmét gyakran a renitenskedésemmel tudom kiváltani.
4.    Tudom, hogy kilógok a sorból, de legalább elismerem.
5.    Nem szeretek kilógni a sorból.
6.    A környezetem mindig tudja, mit kell tenni, én meg mindig csak utólag jövök rá.
7.    Bánt, ha a feladatomat nem sikerül jól megoldanom, de rendszerint egy viccel elütöm.
8.    Elismerem felelősségemet a környezetemben zajló dolgokkal kapcsolatban.
9.    Általában meg vagyok elégedve önmagammal.
10.    Nem avatkozom bele a nyílt vitába, úgyis alul maradnék.
11.    Nem értek egyet a körülöttem zajló dolgokkal, már jóformán magam sem tudom, mi lenne jó, mindenesetre nem nyilvánítok véleményt.
12.    Fontos a környezetem véleménye, azt elfogadom.
13.    Később általában megbánom, ha „hülyén” viselkedem.
14.    Szeretem hangoztatni a véleményemet.
15.    Gyakran én voltam az osztály bohóca.
16.    A sok változás összezavar, már magam sem tudom, hogy mit gondoljak.
17.    Ha ki kell állnom az igazamért, bátran veszek fel harci modort.
18.    Érdekel, hogy mások mit gondolnak a különböző kérdésekről.
19.    Ne szólj szám, nem fáj fejem.
20.    Igazságérzetem igen fejlett.
21.    Általában határozott vagyok, kiállok az elveim mellett.
22.    Környezetem minden hibáját észreveszem, és gyakran kipellengérezem.
23.    Ha egy kérdésben döntésre jutok, végigviszem az elhatározásomat.
24.    Valahogy nem sikerülnek úgy a dolgok, ahogyan szeretném.
25.    Fontos, hogy az ember a véleményének igazságáról, annak tényszerűségéről meg legyen győződve.
26.    Sokszor érzem fölöslegesnek magamat.
27.    Tapasztalataimat összevetem mások véleményével, és azután döntök.
28.    Ha vitába szállnak velem, ellenvetéseiket simán lesöpröm.
29.    Környezetem véleményét komolyan veszem.
30.    Általában nincsenek ellenvélemények, ha kinyilvánítom az igazságot.
31.    Az a fontos, hogy én mit gondolok a világról.
32.    Szeretem a tényeket körbejárni.
33.    Az iskolában sokszor egyedül voltam, nehezen barátkozom.
34.    Szeretem az embereket, társas lény vagyok, sok a barátom.
35.    Nem szívesen döntök válságos helyzetekben.
36.    A döntéseim következményeit minden esetben vállalom.

Megoldókulcs:
Általában nincsenek tiszta típusok. Mely típusokból tevődik össze az Ön személyisége?

Ha az 1, 5, 11, 16, 19, 26, 33, 35. kérdésekre, vagy ezek közül legalább 6 kérdésre igen a válasza, akkor leginkább manipulatív típus. 

Ha a 3, 4, 6, 7, 10, 12, 13, 15, 24. kérdésekre, vagy ezek közül legalább 6-ra igen a válasza, akkor leginkább passzív típus. 

Ha a 9, 14, 17, 20, 22, 25, 28, 30, 31. kérdésekre, vagy ezek közül legalább 6-ra igen a válasza, akkor leginkább agresszív típus. 

Ha a 8, 18, 21, 23, 27, 29, 32, 34, 36. kérdésekre, vagy ezek közül legalább 6 kérdésre igen a válasza, akkor pedig leginkább asszertív típus. 

Közel két évig jártam egyéni terápiára egy pszichológushoz. Amikor szakembert választottam, az volt a fő szempont, hogy foglalkozzon az engem érintő problémákkal, és hogy könnyen megközelíthető legyen a rendelő helyszíne. Úgy gondoltam, érdemesebb egy férfihoz bejelentkeznem, azt remélve, ha előtte beszélek az érzéseimről, magabiztosabbá válok az ellenkező neműek társaságában. A fotója alapján megnyerő külsejű szakembert választottam, amikor viszont személyesen találkoztunk, nem találtam kimondottan rokonszenvesnek: azt éreztem, ha máshol, egy társas eseményen találkoznánk, biztosan nem beszélgetne velem, nem egy „kaszthoz” tartozunk.

Ugyan többször is megkérdezte, hogy érzem magam, a magázódás, az időnként beálló csend teljesen diszkomfortossá tették számomra az alkalmakat. Munka után általában gyomorgörccsel indultam a rendelőbe. Egy-egy kedves szóra, mosolyra vágytam, s hogy a negyvenöt perc letelte után legalább annyit mondjon, „Szép estét!”, de arra várhattam.

A szorongásaim akkor erősödtek fel, amikor a hosszú hallgatásai gyakoribbá váltak. 

Azt gondoltam, untatja a mondandóm, és amikor mindezt jeleztem neki, az volt a válasza, azt szeretné, hogy ilyenkor én is elgondolkozzak. Én azonban képtelen voltam bármi másra gondolni, és – mivel nehezen tudtam tartani a szemkontaktust másokkal –, képtelen voltam ránézni is. Egy idő után kezdtem úgy érezni, azt akarja elérni a kellemetlen hallgatásával, hogy végre rápillantsak. Az a gondolat fészkelte be magát az agyamba, hogy talán mégsem csak egy vagyok a sok páciens közül, akik egymásnak adják a kilincset. Ez az elképzelés megrémített, ezzel párhuzamosan ugyanakkor szép lassan egy másik érzés is kibontakozott bennem iránta: egyszerre féltem tőle és vonzódtam hozzá.

Gyomorgörccsel a rendelőben

Hogy félve mentem a terápiára, nem egyedi eset, ismerősök is beszámoltak hasonlóról. Dr. Balkuné Szűcs Emese gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus és tanácsadó szakpszichológus szerint, ha a terapeuta szorongást vált ki a páciensből, azt mindenekelőtt érdemes jelezni a szakember felé. Ha a páciensnek nehéz megfogalmaznia, azt is elmondhatja, hogy fizikálisan mit érez, hol érzi a testében, illetve milyen gondolatai vannak. Ezek mind közelebb visznek a válaszhoz, hogy mi áll a háttérben.

A két fél közti kapcsolódás kialakulásának feltétele, hogy a pszichológus elfogadással tekintsen a páciensére. Mivel a terapeuta nem oszt meg önmagáról személyes dolgokat, ezért amit kivált, az a páciensből származik. „A pszichológus személyisége és jelenléte nyilván hat valamiféleképpen, és kiválthat akár szorongást is, de nagyon sokszor ez nem feltétlenül csak az ő jelleméről szól, hanem arról, ahogyan a páciens viszonyul egy ilyen helyzethez.” 

„Az is előfordulhat, hogy a pszichológus hasonlít valakire, aki belőle hasonló szorongást vált ki, vagy a helyzet emlékezteti egy másik, számára félelemkeltő helyzetre” – mondja a szakértő.

Balkuné Szűcs Emese ilyen esetben a terápia egybőli lezárását nem javasolja, de ha nem sikerül megbeszélni a problémát, akkor el lehet gondolkodni rajta, „Úgy semmiképpen nem érdemes járni a szakemberhez, hogy valaki rettenetesen rosszul érzi magát a bőrében” – vallja. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mi az, ami még belefér?

Felvetődik a kérdés, hogyan lehet mégis megteremteni a bizalmas légkört, megengedett-e például a tegeződés. „Régen elképzelhetetlen volt, hogy a felnőttekkel, de akár a 18. életévüket betöltött fiatalokkal is tegeződjön egy pszichológus. Ma már ezt nem vesszük annyira szigorúan, mert a társadalomban is elterjedtebbé vált, és talán a terápiás kapcsolatban is ehhez alkalmazkodnak” – mondja a szakember, aki szerint az informálisabb stílus nem jelenti, hogy kevésbé szakszerűen dolgozna a pszichológus. Ez bizonyos esetekben akár a közös munkát is előrébb lendítheti. – „A serdülő pácienseimnek és a fiatal felnőtteknek fel szoktam ajánlani a tegeződés lehetőségét, amit megtiszteltetésnek vesznek, sokkal könnyebben tudnak így kommunikálni.”

Számomra az is feszélyező volt, hogy a terápiás alkalmak lezárása után úgy éreztem, mintha elvágtak volna egy cérnát: a pszichológus csak annyit mondott, „Letelt az időnk”, és ezzel befejezettnek tekintette a kommunikációt. 

Amikor pedig egyik decemberi nap kellemes karácsonyi ünnepeket kívánva köszöntem el, csak egy „Kérem”-et motyogott vissza. 

„Szerintem ezek az emberi kedvességek abszolút beleférnek, nem gondolom, hogy túlmennek egy határon – mondja erről Balkuné Szűcs Emese. – Fontos, hogy érezze a páciens, őt itt szeretettel fogadják, várják” – teszi hozzá a szakember, aki az idő letelte után például ki is szokta kísérni pácienseit a váróterembe. A bizalom kialakulását segítheti továbbá, ha a pszichológus elfogadó közeget biztosít, és maximális odafigyelést mutat, ami a kommunikációjában és a testbeszédében is megnyilvánul, odafordulva hallgatja a páciensét.

Az is kérdéses, mit adhat ki magáról a szakember. Korábbi terápiám során pszichológusom többször szegezte nekem a zavarba ejtő kérdést: „Mit gondol, mit érezhetek én?”. Ennek a kérdésnek nyilván megint csak az volt a célja, hogy felszínre hozza, ami az én fejemben jár, és nem az övében. Vannak azonban olyan szakemberek, akik gyakran osztanak meg a saját életükből vett példákat. 

„Ma már kicsit máshogy tekintünk az önfeltárásnak azon formájára, amikor egy pszichológus nagyon tudatosan, a megfelelő ponton átgondoltan hoz egy személyes példát. Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy elkezd panaszkodni, és sorolni a nehézségeit, amikben neki is valamiféle segítségre van szüksége, hanem egy a páciens problémájához illeszkedő tapasztalatot hoz be” – magyarázza Balkuné Szűcs Emese. 

Ez a páciens számára szintén azt mutathatja, hogy a pszichológus tiszteli őt, komolyan veszi, partnernek tekinti, és nagyon jól tovább tudja lendíteni a terápiás folyamatot. 

A legfontosabbá válhat a páciens életében

Hogy kezdek másképp viszonyulni a pszichológusomhoz, abból vettem észre, hogy csinosabb ruhadarabokat öltöttem magamra. Mikor erre ráeszméltem, igyekeztem leplezni előtte az érzelmeimet. „Ha a páciens vonzódni kezd a terapeutához, fontos azt valamilyen módon felszínre hoznia vagy megfogalmaznia. Ez szerintem sokkal nehezebb, illetve sokkal nagyobb bátorságot igényel a részéről, hogy szavakba tudja önteni” – véli Balkuné Szűcs Emese. 

Fontos, hogy a pszichológus tisztában legyen azzal, képes-e kezelni a helyzetet, ugyanis nem minden szakembernek vannak meg hozzá a kellő kompetenciái. Nagy felelősség úgy kommunikálni a páciens felé, hogy az ne sérüljön érzései viszonzatlansága miatt. A terapeuta a gondolatait meghallgathatja, de ahhoz, hogy tovább dolgozzanak rajta, már lehet, hogy más, magasan képzett, illetve valamilyen dinamikus pszichoterápiát alkalmazó pszichológus szakértelmére lesz szükség, mondja szakértőnk.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Balkuné Szűcs Emese leggyakrabban gyermekekkel foglalkozik, így hasonló helyzetről nem tud beszámolni, az viszont megesett, hogy a fiatal páciensek jobban kezdtek kötődni hozzá, és egyfajta anyai gondoskodásként élték meg a terápiát. „Ez egy időszakosan tartó dolog, ami aztán alábbhagy, és akkor már jó szívvel el tudom engedni a kezüket” – mondja. „Pszichológushoz járni mindenképp különleges élmény, mivel az a fajta kommunikáció, amit ott tapasztal a páciens, eltér a mindennapitól.

Nem feltétlenül baj, ha egy pszichológus iránt különleges érzései vannak, vagy akár átmenetileg azt érzi, hogy a legfontosabb személy az életében. 

Előfordul, hogy valakinek annyira szegény a szociális hálója, hogy a pszichológusa mellett tényleg nincs senkije” – fogalmaz szakértőnk. A páciens ilyenkor olyasmiket élhet át, olyasmit tapasztalhat meg, amit aztán később továbbvihet más kapcsolataiba.

Szerelmi kapcsolat fenntartása a pácienssel természetesen nem etikus a pszichológus részéről, ám egyéb viszony sem megengedett. A különböző pszichoterápiás irányzatok különbözőképpen fogalmazzák meg, de a fő szabály, hogy nem lehet a pszichológus és a páciens között az általuk szerződött kapcsolaton túl semmi: nem lehet barát, sem ismerős, például a gyermeke tanító nénije, sem az ismeretségi köréből bárki, akihez bármilyen egyéb kapcsolat fűzte. Ebből következik, hogy a terapeuta olyat sem fogadhat, aki valamilyen szolgáltatást nyújt neki, például a fodrászát, ismerteti Balkuné Szűcs Emese.

Én ugyan a terápia lezárása mellett döntöttem, igyekszem arra fókuszálni, amit tanultam belőle: ahogyan a pszichológus is elfogadja páciense érzéseit, a páciensnek sem szabad ostoroznia magát. Csak úgy tud fejlődni, ha elfogadja, amit érez – elvégre arról nem is feltétlen tehet.

A páciensen is múlik a terápia sikere

Van, aki úgy keresi fel a pszichológust, hogy az majd „megmondja a tutit”, a terápia eredményességéért azonban neki is tennie kell. Balkuné Szűcs Emese szerint hátráltathatja a közös munkát, ha a páciens nem tud őszinte lenni. Ez ugyan evidensnek hangzik, ám vannak olyan helyzetek, amikor az érintettek nem fedik fel a valódi érzéseiket. „Például valaki elkezd járni a párja hatására, aki ellenkező esetben szakítana vele. 

Ő magának is azt hazudja, hogy szeretne változtatni, de van benne egy ellenállás, nem tud teljes odaadással részt venni a folyamatban. 

Vannak, akik saját magukkal sem őszinték” – magyarázza. Ez gyerekek, kamaszok esetében is előfordulhat, akik szintén nem önszántukból keresik fel a terapeutát.

Az is hátráltathatja a közös munkát, ha a páciens nem képes elfogadni a segítséget, nem tudja megfogalmazni igazán a céljait, vagy közösen sem sikerül megtalálni, továbbá, ha nincs motivációja. Ezek hamar ki szoktak derülni, Balkuné például „házi feladatot” szokott adni a hozzá járóknak, és ha valaki rendszeresen nem azt végzi el, abból sejthető, hogy nem akar együttműködni. Ilyenkor ki lehet próbálni egyéb módszereket, vagy ha azok sem hoznak sikert, más szakemberhez irányítja a pácienst.

Felvetődik a kérdés, hogy mi alapján válasszunk szakembert, hogy elkerüljük a felvázolt helyzeteket. Segítség lehet, amit az online felületeken találunk: a szakember bemutatkozása, írásai. Ha ezek alapján szimpatikus, akkor megér egy próbát, aztán kiderül, működőképes-e személyesen a dolog, tanácsolja szakértőnk. Természetesen fontos a pszichológus végzettsége is: életvezetési problémákkal szakpszichológust, krízishelyzetekkel tanácsadó szakpszichológust keressünk. Komoly pszichés tünetek, hangulatzavar, súlyos szorongások vagy egyéb, hosszabb ideje tartó tünetek esetén pedig klinikai szakpszichológust.

Most, hogy ő került hasonló helyzetbe, és eszébe jutott az a beszélgetés, bűntudata lett. Hát persze, hogy ezt kérdezte az öreg. Most értette meg, hetvenévesen, a kórházi ágyon, hogy a nagy, világmegváltó beszélgetések ilyenkor már fabatkát sem érnek. Mert ami a lényeg, arról igazából nem lehet beszélni. Vagy ha lehet is, nem éri meg. „Kisfiam, meg fogok halni, jaj, beszéljük át a fontos dolgokat…” Ilyet csak életidegen, hazug színpadiassággal mond az ember. 

Nem is beszélve arról, hogy ebben a helyzetben az a másik dimenzió, a túlvilág, vagy minek nevezzük, olyan fénnyel világít már, hogy a fontos részletek felcsillannak, a lényegtelenek pedig elhalnak.

Szeretetteli együttlétek, örömök, közösen megélt fájdalmak fénylenek fel, minden más elhomályosodik. Ezt a fiatalok is pontosan érzik, látni a szemükben. És ha beszélnénk ezekről, ha kimondanánk őket, csak elrontanánk ezt a fénytörést, lehoznánk a szavak szintjére, és a végén még félreértenénk egymást. 

Bűntudatot érzett, amikor arra az apjával folytatott utolsó beszélgetésre gondolt. Ő forrófejű, érzelgős huszonéves volt még akkor, ami a szívén, az a száján. Képes volt megharagudni a halálos ágyán fekvő öregemberre egy egyszerű kérdés miatt. Pedig abban a kérdésben benne volt minden. Az összes meccs, amit közösen néztek. Ahogyan együtt szidták a bírót nevetgélve. Ahogyan először hívta meg egy sörre az öreget. A gólörömök, a vállveregetések. A játék bölcs elemzése, amit nem egyszer az élet metaforájaként emlegettek. 

És a továbbadott tradíció, a hagyomány ereje. Nem véletlen, hogy ő is ezt kérdezte a saját gyerekétől. 

Az ő fia szerencsére érettebb volt már, tisztában volt a kérdés valódi tartalmával. Három nullra nyertünk, apa, válaszolta, ezzel megvan a bajnoki cím, majd kitörölt egy könnycseppet a szeméből, és megfogta az apja kezét. Gyönyörű gólok voltak, folytatta, és ecsetelni kezdte a részleteket. Ő pedig élvezettel hallgatta. Mintha tényleg csak huszonkét emberről meg egy labdáról lett volna szó.   

Az írás eredetileg Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Elítélt erőszaktevő a strandröplabdás, aki Hollandiát képviseli az olimpián” – próbálom megemészteni a szalagcímet, miközben a törökülésben olvasgató hétéves kislányom haját fésülgetem az ágyon. Sokszor eszembe jut, hogy egy szempillantás alatt kiskamasz lesz belőle, és mivel eddig semmi rosszat nem kapott az élettől, rendelkezik azzal az életveszélyes gyermeki naivitással, ami a Steven van de Velde-félék céltáblájává tehetik őt. A holland sportoló, aki 2014-ben azért ült repülőre, hogy egy kislánnyal szexeljen, pontosan olyan férfi volt 19 évesen, amilyentől a legjobban féltem a lányaimat: fiatal, jóképű, tehetséges, jómódú, megnyerő, bizalomgerjesztő és veszélyes. 

Online csetelésből nemi erőszak

Van de Velde tíz éve utazott Amszterdamból Londonba, hogy meglátogassa azt a brit iskoláslányt, akivel az interneten ismerkedett meg (aki már nem emlékszik, mennyire kicsi egy ilyen gyerek, gondoljon arra, hogy Hermione az első Harry Potter- kötetben, Prim Az éhezők viadala kezdetén, és Ariel lánya, Melody A kis hableány 2-ben szintén 12 évesek). Az MK Citizen korábbi híradása szerint a találka előtt a lány azt hazudta családjának, hogy egy barátjánál lesz, majd megpróbált hotelszobát foglalni kettőjüknek. Amikor ez nem sikerült, a Furzton tóhoz mentek, ahol alkoholt ittak és pettingeltek. Másnap, miután szintén nem találtak egész nap szállást, elmentek a lány családjának akkor üresen álló házába, ahol van de Velde elvette a gyerek szüzességét. Mielőtt visszatért volna Hollandiába, a röplabdás megüzente az iskolásnak, hogy bár megszakította a közösülést, azért nem árt, ha bevesz egy esemény utáni tablettát. 

Amikor az áldozat besétált a klinikára a készítményért, az intézményben dolgozók értesítették a családját és a rendőrséget. 2016-ban a sportolót 4 év börtönre ítélték Angliában, ahol egy évet le is ült, majd átvitték Hollandiába, ahol egy hónap után szabadult. Mégis hogyan lehetséges ez? – teszi fel a kérdést a The Guardian. A brit lap szerint úgy, hogy Van de Velde ügyét a holland törvények alapján nem minősítették szexuális erőszaknak, csak konszenzuson alapuló, de amolyan „etikátlan szexuális aktusnak”. 

Visszaélés, manipuláció, abúzus

A The Guardian cikkében arra is felhívja a figyelmet, hogy a holland közvéleményt nem rázta meg különösebben a tény, hogy egy elítélt erőszaktevőt küldtek az olimpiára, noha helyi kommentháborúk azért vannak. Akik védelmükbe veszik Van de Veldét, azzal érvelnek, hogy a sportoló nem kényszerítette a lányt semmire, a kapcsolat kölcsönös vonzalom alapján jött létre. Ez azonban a magyar jogrend és az összes gyermekvédelmi szervezet szerint is súlyos tévút. 

Ha egy felnőtt lefekszik egy tizenkét éves gyerekkel, az mindenképpen szörnyű bűncselekmény, mert a gyerek akaratát egyáltalán nem volna szabad ezekben a helyzetekben figyelembe venni. 

„Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy egy gyermek 12 évesen kiskorú gyermeknek, fejlődéslélektani szakaszát tekintve pedig kiskamasznak minősül. Ebben az átmeneti szakaszban egyszerre történik meg a kisgyermekkorról való leválás és a serdülő élet felé való elindulás, amely önmagában krízisként értelmezhető. Megjelenik az identitáskeresés és az önismeretnek az igénye, amelyet átsző a bizonytalanság, hiszen a gyermek még nem rendelkezik kész ismeretekkel saját képességeiről és korlátairól. Mintákra, útmutatásra és határhúzásra vágyik, még ha viselkedése nem is feltétlenül ezt mutatja. A kamaszkornak pont az az egyik sajátossága, hogy a gyermek feszegeti a határokat annak érdekében, hogy ő maga találjon egyensúlyt cselekvéseiben, döntéseiben, kapcsolataiban. Arra van szüksége, hogy legyen egy biztonságos háló, ami megtartja őt önállósodási folyamataiban, hogy ne érje őt veszély. Tizenkét évesen az önmagát és határait, illetve a közegében betöltött szerepeit felfedező, kísérletező gyermeknek a személyisége és veszélyérzete is kiforratlan. 

Ha egy fiatal felnőtt szexuálisan közeledik felé, a felnőttet terheli a felelősség annak kimeneteléért. Egy fiatal felnőtt képes átlátni szexuális közeledésének szándékát, súlyát és következményét. Egy 12 éves gyerek nem. Egy ilyen korú kislány ismerkedhet szexuális identitásával, próbálgathatja nőiességét, de ettől ő még egy fejlődésben lévő gyermek. Felnőttként szexuálisan közeledni felé visszaélés, manipuláció, abúzus” – hangsúlyozza Joó Beatris, a Gyermekhíd Alapítvány operatív igazgatója. 

A világ válaszlépéseket vár a NOB-tól

A nemzetközi felháborodás nyomán a NOB-tól is sokan választ vártak arra, hogyan engedhették, hogy egy pedofiliáért elítélt és börtönben ült sportoló képviselje hazáját egy ilyen nagy presztízsű világversenyen. A bizottság megint egy védekező közlemény kiadására kényszerült, amelyben áthárítják a felelősséget a sportág nemzeti bizottságaira, képviselőire, akik megvédték korábbi álláspontjukat. Szerintük Van de Velde letöltötte büntetését, megbánta bűnét, részt vett egy rehabilitációs programban, és „szakértők” megállapították, hogy a visszaesés kockázata nem áll fent. A gyermekvédelmi szakember szerint ez azonban mind kevés ahhoz, hogy egy ilyen férfinak megadják az esélyt, hogy olimpiai bajnok lehessen. 

„Cselekvéseinkért vállalni a felelősséget az egyén szempontjából fejlődés, de társadalmi szinten csak egy minimum. Fontos ráirányítani a figyelmet az ilyen cselekvéstől való teljes elhatárolódásra, és az áldozat támogatására. 

Nemzetközi események kommunikációs színterein felértékelődnek ezek az üzenetek, ezért nem mindegy, milyen gesztusok és értékek jelennek meg – például egy olimpián. 

A nyilvánosságnak óriási ereje van, hiszen egy világ figyeli a közvetítést. Üzenhetjük azt egy ilyen ügy kapcsán, hogy »ugyan egy életre maradandó pszichés károkat okozott egy nőnek, mégis szerepelhet az olimpián, és aláírhatja a példaértékű életről szóló nyilatkozatot« vagy azt, hogy a »sporttársadalom maximálisan elhatárolódik attól, aki valaha is erőszakot követett el gyermeken, és nem hajlandó kitüntetni az olimpián történő részvétellel«. A társadalmi egyetértés vagy egyet nem értés határkijelölő erővel bír, mert számít mire voksol a többség. Az áldozatért való kiállás nemcsak az áldozat számára, de a hasonló helyzetben élők számára is egy őket hitelesítő, mérvadó, támogató hozzáállás" – hívja fel a figyelmet a Gyermekhíd Alapítvány igazgatója, aki szerint egy ilyen horderejű eseményen nyoma marad a kihangosított üzeneteknek, és azok elfogadása vagy el nem fogadása rávetül az érintettekre, akik akár újra is élhetik traumájukat. 
A hollandok már biztosan nem lesznek érmesek strandröplabdában a párizsi olimpián, ennek ellenére ezt az ügyet addig kell a felszínen tartani, amíg nem kapunk garanciát arra, hogy ez volt az utolsó olyan eset, ahol egy pedofíliáért elítélt embernek szurkolnak az olimpián. Egy olyan férfi jelentkezésének, aki korábban azért ült fel a repülőre, hogy megrontson egy iskoláslányt, valahol fent kell akadnia a rostán, az olimpiai bizottságoknak pedig az egymásra mutogatás helyett végre cselekednie kellene, és biztosítani mindenkit, aki követi a játékokat, hogy ilyen soha többet nem fordulhat elő. 

Sokszor hallani, hogy gerinckímélő életmódot kell folytatni, ez azonban nem a legszerencsésebb kifejezés, mert alapvetően egy elképesztő teherbírású testrészről van szó. Éppen arra van kitalálva, hogy nagy erőknek ellenálljon, minden „alkatrésze” ehhez igazodik. Kímélni csak akkor kell, ha már valami baj van vele. Amúgy inkább okosan kell használni. Most azt mutatom be, hogy milyen fizikai aktivitásokkal tudjuk megtámogatni.

Mobilitás – mindennek az origója

A mozgásszervi problémák nagy része abból adódik, hogy nem úgy mozog valamelyik testrészünk, ízületünk, ahogyan kellene, és az emiatt kialakuló kompenzációk, illetve a megváltozott terhelés következtében kialakul a fájdalom. 

Ezért általában is azt mondhatjuk, hogy akkor lesz a testünk és a mozgásunk egészséges, ha minden az eredeti „tervek” szerint mozog rajtunk, ám a gerinc esetében ez hatványozottan igaz. 

Ha ugyanis a gerinc körüli szövetek megvastagodnak, letapadnak, akkor akadályozni fogják a csigolyák természetes mozgását, ezáltal a porckorongok a normálistól eltérő terhelést kapnak. De nem csak a törzsön való mozgásbeszűkülés okoz gondot a gerincnek. Sajnos a csípőízület korlátozottsága kihat a derék és a medence ízületeire is. Nem véletlenül mondom gyakran: „Mobil csípő egyenlő boldog gerinc.” Kisebb mértékben ugyan, de a váll nem megfelelő mozgástartománya is túlterhelheti a derekunkat, így arra is érdemes figyelmet fordítani a mobilizációk során.

Az egyik javallatom tehát a boldog gerinc érdekében, hogy a heti fizikai aktivitásokban szerepeljenek bőségesen mobilizáló gyakorlatok is a gerincre, a csípőízületre, a vállra. Úgy általában mobilizáljunk minden edzés elején, hiszen a bemelegítés elképzelhetetlen nélküle, de még jobb, ha heti legalább egyszer rászánunk egy külön alkalmat az alapos lazításra (mobilizálóóra, jógagyakorlás stb.). 

Emellett a napunkban több úgynevezett mikronyújtást is végezhetünk, egy-egy jóleső nyújtózással, törzscsavarással, az ajtófélfában megkapaszkodva egy kis mellkasnyitással. Néhány másodperc, de épp elegendő, hogy ne tapadjanak össze a szövetek a nagy mozdulatlanságban.

Legyen erős törzsed!

A gerincnek nemcsak a felépítése és az „alkatrészei” nagyszerűek, de az azt körülvevő izomzat is mesterien épül fel és működik. Vannak közvetlenül a csigolyákon tapadó izmaink és azoktól távolabb elhelyezkedők, amelyek egy rendszerként biztosítják a mozgásainkat és a gerinc stabilitását. Ahhoz, hogy jól terhelhetők legyünk, fontos, hogy ezek az izmok megfelelő erőben legyenek. 

Minél erősebbek az izmok, annál nagyobb támogatást adnak a gerincnek. Ezért a törzsizmok erősítése a másik elengedhetetlen feladatunk. 

A WHO ajánlása szerint heti minimum kétszer ajánlott izomerősítést végezni a nagyobb izomcsoportokra. Ebbe beletartozik a törzsizomzat is. Ehhez végezhetünk saját testsúlyos gyakorlatokat is, illetve külső ellenállás (súlyzó, gumikötél, kettlebell) segítségével még nagyobb erőfejlesztést tudunk elérni. Arra ügyeljünk, hogy a gerinc körüli izmok erősítése kiegyensúlyozott legyen, a gerinc meglehetősen érzékeny az izomegyensúlyra. Minden oldalról dolgozzuk meg a törzset: a hasizmokat, a hátizmokat és az oldalunkat is!

Stabilitás, amelyben az idegrendszer is támaszunk

A törzsizmok erősítésével szinte kéz a kézben jár ugyanezen izmok idegrendszeri kontrolljának a fejlesztése is. Lényeges, hogy az izmok egyrészt megtámasztják a gerincet és a mozgásait gond nélkül „kivitelezik”, de az is fontos, hogy mindig a terheléshez igazodva kapcsoljanak be. Sőt, előre tervezett mozgásoknál még a mozgás előtt be kell kapcsolniuk, hogy előre biztosítsák a stabilitást egy adott mozdulat közben. Váratlan eseményeknél szintén, hogy minél gyorsabban tudjon reagálni az idegrendszerünk, így minél gyorsabban megkapja a gerinc a szükséges támaszt. 

Ez utóbbi, úgynevezett reaktív működéshez szoktunk instabil eszközöket is bevetni az edzés során, amikor kvázi imitáljuk a váratlan eseményt. Fontos azonban, hogy az instabil felszíneken csak a reakcióképességet fejlesszük, ne akarjunk erősítést végezni! A kettő két külön funkció.

Összességében tehát, ami a gerincünk edzéséhez fontos: a mobilizáció, az erősítés és a stabilizáció. Ezeket a gyakorlatokat külön aktivitásokban is gyakorolhatjuk, de sok olyan edzésforma létezik, amelyek ötvözik azokat. 

Ilyenek a jóga, a pilates, a kettlebell és a hevederes edzések, a funkcionális szemléletű tréningek. 

A zenés, csoportos órákat kedvelőknek feltétlenül ajánlom a gerinctréninget, amelyet jómagam közel húsz éve tartok töretlen népszerűséggel.

A tavaly novemberben megjelent, A boldog gerinc című könyvemben számtalan tudnivaló olvasható még arról, hogy mitől is lesz igazán boldog a gerincünk. 

Kép

Az írás Almásy Csilla Mozgásban című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei elérhetőek itt. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.