Pincék, tavak és borókás a monori járásban  

Szüret Monoron  

Magam is Monoron nőttem fel, így jó szívvel ajánlom egy családi kirándulás kiindulási pontjaként, de akár egy egész hétvégét is eltölthetünk itt. Szombat reggeli érkezés esetén érdemes megtekinteni a helyi piacot, ahol őstermelőktől vásárolhatunk egyebek mellett túrót, mézet, felvágottat. Felszerelkezve a finomságokkal aztán felsétálhatunk a Strázsa-hegyre, amely ideális egy piknikezéshez. A nevével ellentétben egyébként inkább domb, háromszintes kilátójáról viszont egészen a budai hegyekig (tiszta időben az Északi-középhegység vonulatáig) ellátni. Ha megszomjaztunk, a közelben található a közel ezer pincéből álló Monori Pincefalu, ahol az ügyeletes nyitott pincék várják a borkedvelőket. A pincefalu kapujának számító Szent Orbán térről szőlészeti és borászati tanösvény is indul.  

Októberben látványos és vidám hangulatú szüreti felvonuláson ünnepelhetünk a helyiekkel – ha szerencsénk van, még egy lovas kocsira is felkapaszkodhatunk. A menetben elfáradt tömeget jótékonysági főzésen készült finomságokkal várják a piaccsarnoknál.  

A Monor Pincefalu néhány pincéje

Az új túraútvonalon  

Az aktív pihenés hívei végigjárhatják a nemrég felavatott túraútvonalat is a pincefalutól a Péteri településhez tartozó Ó-hegyen át Gyömrőig. Gyömrő és Mende határánál egy méretes kőtojást pillanthatunk meg, amely ifjabb Pál Mihály Munkácsy-díjas szobrászművész és testvére, Pál András munkája. A szobor egy túzoktojást formál, mivel egykor nagy számban élt a közelben a madárfaj.  

Két tóval is büszkélkedhet a 750 éves város. Az egyiknél már az 1930-as években strand épült ki, amely csúszdával, napozóágyakkal, hangulatos fröccsterasszal vár. A nyári szezon zárásával parkként látogatható, akár piknikezhetünk is itt, a tél beálltával pedig korcsolyázni is lehet a befagyott tavon. Azok a nyugdíjasok, akik tíz év alatti unokájukkal érkeznek, ingyen strandolhatnak (ha bármelyikük is helyi lakcímkártyával rendelkezik).  

II. Rákóczi Ferenc 1705-ben Gyömrőn, a mai Mánya-réten vert tanyát és tartott lelkesítő beszédet vitézeinek. (Erről meg is emlékeznek július első hétvégéjén a városban az Országos Rákóczi Napokon.) 

Csévharaszti Borókás Természetvédelmi Terület  

Monortól autóval tíz percre fekszik Csévharaszt. Innen közelíthető meg a Pótharaszti sétaerdő és egyben a Csévharaszti Borókás Természetvédelmi Terület, ahol kellemes túrát tehetünk. A sétaerdő bejáratánál álló száz éve még erdőőri lak volt, ma egy kiállításnak ad otthont, ami az erdészek munkáját, a térség növényvilágát mutatja be. Ide látogatva három sétakör közül is választhatunk, amelyeket végigjárva olyan ritka növény- és állatfajokkal is találkozhatunk, mint a fokozottan védett tartós szegfű, a homoki gyík, a futrinka és a szalakóta. Az útvonalak kisebb gyerekekkel is könnyedén teljesíthetők. Visszatérve a kiindulási ponthoz, kicsik és nagyok a játszótéren pihenhetnek meg habitusuk szerint. Ha a kék háromszöget követjük, egészen a pótharaszti pusztatemplomig jutunk. A honfoglalás kori Pótharaszt lakói építették a XIII. vagy XIV. században gótikus stílusban. Ma már csak a nyugati fala áll, de így is figyelemre méltó. Körülötte temető maradványait fedezhetjük fel, ahol a kivetettek, bűnözők és megkereszteletlen csecsemők testét helyezték nyugalomra.  

Kép

A Csévharaszti Borókás Természetvédelmi Terület – Fotó: Radócz Ákos

A sokszínű nagykátai járás  

Nagykáta kincsei  

Idén szeptember 6-a és 7-e között tartják a nagykátai Tápiófesztet. A hagyományőrző rendezvényen  hungarikumokkal és népi mesterségekkel ismerkedhetünk, megnézhetjük, hogyan lesz a szőlőből bor, és lószőrből készíthetünk ékszert. Míg mustot kóstolunk, gyerekeink óriáspuzzle-t rakhatnak ki a késő délutánig tartó gyermekfoglalkozásokon. A részletes programról és a jegyárakról a tapiofeszt.hu oldalon tájékozódhatunk. A településen gyógyvizes fürdő is üzemel, egy úszó-, két gyógyvizes és egy pancsolómedencével. Gyógyvize igazoltan hatásos az ízületi panaszokra: a fürdőben víz alatti sugármasszázsra, fizikoterápiás kezelésekre, főszezonban vizes gyógytornára is van lehetőség.  

A sülysápi csillagvizsgáló  

Én is csak most hallottam róla, hogy Sülysápon csillagvizsgáló működik. A Tápiómenti Bemutató Csillagvizsgálóban nyárestéken távcsöves bemutatókat tartanak. Érdemes összebeszélni más családokkal, vagy elhívni a nagyszülőket is, ugyanis minimum tíz érdeklődő esetén bármely napon megszervezik a programot.    

A Túra a Naprendszerben nevű túraútvonalon kerékpárral „tekerhetjük körbe” a Naprendszert. A Napot a csillagvizsgáló négyméteres kupolája jelképezi, a további bolygókat egy-egy tábla jelöli a környező településeken, amiket a naprendszerbeli távolságoknak megfelelően, méretarányosan csökkentve helyeztek el. Ezek egyik oldalán az adott bolygó sziluettje, a másikon a település főbb információi olvashatók. A projekt célja, hogy bemutassa a Gödöllői-dombság délnyugati részének természeti szépségeit, és a vidék épített és kulturális örökségeit. Részletek a sacse.hu honlapon. 

Idén mesekastély a barokk stílusú tóalmási Andrássy-kastély. Előcsarnokának lépcsőjét a párizsi Opera lépcsőjéről mintázták. Parkja természetvédelmi terület üvegházzal, tóval és víztoronnyal. Jelenleg egy keresztény alapítvány tulajdonában áll, de megadott napokon látogatható, legközelebb szeptember 10-én és 21-én. Bővebb információ a toalmas.hu/toalmasi-kastely-latogatasi-datumok felületen.  

Kép

A sülysápi csillagvizsgáló

Ízek és mesevilág a Vecsési járásban

A fővárostól tíz kilométerre található Vecsés, amely káposztájáról híres. A vecsési savanyú káposztának, amely 2012-ben a Hagyományok, Ízek, Régiók védjegyet is megkapta, több mint húsz éve saját fesztiválja van. A Káposztafesztet minden évben szeptemberben tartják (idén szeptember 21-e és 22-e között), és az ízletes fogások mellett kulturális és családi programokat is kínál. 

Megelevenedő mesefigurák  

Vecsés nem csak gasztronómiája miatt érdekes: itt élt és alkotott a meseíró Bálint Ágnes, a TV Maci, Frakk és a Futrinka utca lakóinak megálmodója. Otthona ma Bálint Ágnes Emlékház néven mese­múzeumként működik, amelynek bejárata március és november között minden hónap első vasárnapján kitárul. A gyerekek Mazsolával főzőcskézhetnek a Tökházban, fakatonákkal csatázhatnak, minizongorán játszhatnak Cicamicának, hogy aztán élményeikről a Csőrszerkesztőség régi írógépén tudósítsanak. Az emlékház kertjében a Káposztafeszt idején báb­előadásokat is tartanak.  

A cikk a Pest Vármegyei Kormányhivatal támogatásával készült. 

Budakeszierdő szépségei  

A Budakeszi járás névadója a festői szépségű Budakeszi város, amely erdők között bújik meg. Nem véletlenül nevezik a főváros zöld kapujának, hiszen együtt lélegzik a természettel. Budakeszierdő azonban közigazgatásilag Budapesthez (II. és XII. kerület) tartozik, és összekapcsolja a fővárost Budakeszivel, a várossal.  

Budakeszierdő remek terepet kínál egy szombat délutáni kirándulásra. Gyerekeknek sem fárasztó, sőt sokféle élményben lehet itt részük. Utazhatunk fogaskerekűn, libegőn, gyermekvasúton, amelyet a Guinness-rekordok könyvében is jegyeznek. 

A hegyek között tekergő vonat ugyanis a leghosszabb olyan vasútvonal a világon, ahol a kereskedelmi és a forgalmi szolgálatokat kizárólag gyermekek látják el. 

Ezért is nagy élmény utazni rajta a kicsikkel, hiszen sok kis utas itt kap kedvet a kisvasutas tanfolyamhoz. De megnézhetjük velük a hűvösvölgyi állomáson a Gyermekvasút Múzeumot is, ahol sok új ismeretet szerezhetnek. Ha természetbarát a család, ám az aprónép még nem tud nagyobb túrákat tenni, akkor érdemes a nevében is meséket idéző Tündér-sziklához sétálni, amelyet a gyermekvasút Virágvölgy és Szépjuhászné állomásától egy laza erdei sétával lehet megközelíteni.  

Kegyhely a tölgyek alatt  

Budakeszi szakrális helye a városka délkeleti határában a Budai-hegység erdőségében található Makkosmária kegyhely. A történet szerint Traub János budakeszi legény 1731-ben a szőlőhegyre igyekezett dolgozni, amikor egy útszéli tölgyfánál több ízben megjelent előtte a szenvedő Krisztus. Traub a spirituális élmény után felszegezte a fára a Fájdalmas Szűzanya képét. Rövidesen nagybeteg lett, de felgyógyult, ekkor hálából besietett Budára, és Falconeri József festőtől megrendelt egy a Szűzanyát ábrázoló kegyképet, amelyet az útszéli tölgyfára helyezett. Traub látomásának, csodálatos gyógyulásának híre hamar elterjedt a településen, és zarándokok keresték fel a helyet, ahol a jelenés történt. 

Nem kellett sokat várni, Acsády Ádám veszprémi püspök kegyhellyé nyilvánította az öreg tölgyet, adományokból egy kis kápolna épült mellé. 

Az évszázadok során sok viszontagságon ment keresztül a kegyhely. II. József 1784-ben bezáratta, a kegyképet a budakeszi plébániatemplomba vitette. A kis kápolnát megette az idő. Jóval később, a hívek adományaiból és munkájából a szervita atyák 1938 és 1947 között felépítették a romokból a jelenlegi templomot, újra elhelyezték benne a budakeszi plébániatemplomban őrzött fatörzset és kegyképet. A háború alatt és után mind többen jöttek ide hadifogoly hozzátartozóikért imádkozni, és újra meghonosodott a Fogolykiváltó Boldogasszony tisztelete. (A kegyhely első gondozói a fogolykiváltó trinitárius szerzetesek voltak.)  

A háborús idők elmúltával a kegytemplomban továbbra is a „foglyokért” imádkoznak, a kábítószeresekért, alkoholistákért, a testiség, a szerencsejátékok és minden más káros szenvedély rabjaiért. Ha nyugalomra, csendességre vágyunk, a kegyhely közelében megpihenhetünk az évszázados fák ölelte kis tisztáson, és mi is imádkozhatunk mindazok szabadulásáért, akik valamilyen káros szenvedély rabságában sínylődnek. 

Ha Budakeszi utcáin sétálgatunk, gyönyörködve egy-egy hagyományos, régi sváb parasztházban, mindenképpen keressük fel a Petőfi utca 18. szám alatt Mezei Mária színésznő otthonát.  

A Budakeszi Vadaspark  

A Budakeszi Vadaspark önmagában is külön program. Budapest belvárosától mindössze húszpercnyi autóútra van. Állatsimogató, kalandpark, különféle játszóterek várják itt a látogatókat. Korosztálytól függetlenül mindenki megtalálhatja a neki kedves foglalatosságokat. Az állatok érintése, etetése terápia. Különleges állatbemutatók márciustól októberig láthatók, a tréningek és látványetetések pedig megtanítanak arra, hogy hogyan kell bánnunk az állatokkal. Közvetlen közelről szemlélhetjük a mókás mosómedvéket, vagy a kevésbé bájos, ám gyönyörű aranysakálokat.  

Budakeszin nemcsak a kisgyermekes családok találhatnak remek időtöltést maguknak, de a túrázni szerető társaságok is, hiszen a településtől nyugati irányban húzódik a Kakukk-hegy és a Fekete-hegy, amelynek erdőségei érintetlenek, szarvasok, őzek, vaddisznók és muflonok birodalma ez.  

Kép

Rókák a Budakeszi Vadasparkban

Sváb porták és borospincék  

Budajenő hangulatos kis falu, azoknak, akik szeretnek rácsodálkozni az évszázados falusi portákra, templomokra, és nem utolsósorban a borospincékre. Szorgos, sváb szőlészek faluja volt Budajenő, ami ilyenkor szeptemberben a legtökéletesebb választás. A XIX. századi pincesor 1829–1866 között épült. 

A Szüret és Borünnepen a helyi pincészetek musttal, borral, gasztronómiai különlegességekkel várják az ide látogatókat.  

A falu ékessége, a Szent Mihály-temetőkápolna igazi középkori hangulatot áraszt. Az öreg templom egy régebbi XII. században félköríves stílusban épült templom romjaiból kelt újra életre, 2007-ben renoválták. A kápolnát, ahogyan az a középkorban szokás volt, temető veszi körül.  

Csillagösvény Pilisszántón  

Pilis egykor a királyok kedvenc vadászterülete volt, de nemcsak az arisztokrácia érezte itt meg a természet vonzerejét, hanem a pálos remeték is. Pilisszántón egy kapun léphetünk be a Pilisbe. A falu nagy múltjáról az őskorból való régészeti leletek tanúskodnak, amelyeket a pilisszántói kőfülkében találtak. A hegyek, az erdők, a rétek rengeteg túralehetőséget tartogatnak, de a bringások is kedvükre tekerhetnek a zöldben. 

Ha nem vagyunk kimondottan túrakedvelők, de szeretnénk teljesíteni egy kihívást a természetben, akkor sétáljunk el a Csillagösvényen Makovecz Imre és Örfi József tervei alapján épült Boldogasszony-kápolnához. A Csillagösvény történelmünk jeles személyeinek és szentjeinknek állít emléket.  

Az „egri vár” Pilisborosjenőn  

Azoknak, akik szeretik a történelmet és a történelmi filmeket, nagy élményt nyújthat a Pilisborosjenőn található vár, amely az egri másolata. Ezt a gyerekes családok is könnyen megostromolhatják. 

Az 1968-ban bemutatott Egri csillagok forgatásához építették meg Pilisborosjenőn Dobó István erődjének másolatát. 

Meg kell jegyeznünk, hogy hasonlóságot nehéz felfedezni a kettő között, arra viszont, hogy a kicsik kalandozzanak a bástyákon, tökéletesen megfelel.  

A solymári vár  

Ha már a váraknál járunk, Solymár középkori büszkeségéről sem szabad megfeledkeznünk, amelyet a turisztikában elterjedt téves névadás miatt sokáig Szarkavárnak hívtak. Solymáron Mátyás király vadászkastélya állt, amelyet hatalmas vadaspark vett körül. A solymári várat valószínűleg a XIV. század második felében, a települést akkoriban birtokló Lackfi család építtette. A következő században több tulajdonosváltás is történt: a Cillei, majd a Garai család után Mátyás király és fia, Corvin János voltak a terület urai. A település főleg királyi szolgálók, solymászok és vadászok lakóhelye volt.  

 A vár környékén is érdemes egy kisebb kirándulást tenni. A közelben fakad a Rózsika-forrás, amely nevét egy jószívű asszonyról kapta, aki szegény gyerekeknek szervezett kirándulásokat többek között a forráshoz is. Az Újpesti Természetbarátok Turista Egyesülete döntött úgy 1917-ben, hogy a csobogó vizet Rózsikára keresztelik. Vadregényes, zöld utak futnak a forrás körül, érdemes végigsétálni rajtuk.  

A cikk a Pest Vármegyei Kormányhivatal támogatásával készült.

„A körforgásos gazdaságra történő folyamatos átállás fő célja a termékek életciklusának meghosszabbítása, a hulladékképződés csökkentése és a keletkezett hulladék minél nagyobb mennyiségének újrahasznosítása – összegez dr. Bartus Adrienn, a Pest Vármegyei Kormányhivatal országos környezetvédelmi főosztályának vezetője, aki arra is kitér, hogy számos biológiailag nem, vagy csak lassan lebomló termék kerül be a körforgásos gazdaság folyamatába, amely rövid használat után hamar hulladékká válik. – Ilyenek például a műanyag zacskók, nedves törlőkendők, dohánytermékek vagy a gombelemek. A fogyasztói társadalom fokozott igényeinek kielégítésére előállított elemek, textilek, valamint a háztartásokban használt kis- és nagygépek, gépjárművek, gumik és akkumulátorok hasznosítására környezetvédelmi szempontból szintén kiemelt figyelem irányul” – teszi hozzá a szakember. 

Világszerte újabb és újabb fenntartható megoldással állnak elő az innováció mesterei, és ha már azonos az életterünk, miért ne tanulhatnánk el egymástól azokat a zseniális ötleteket, amelyek nemcsak praktikusak, hanem a környezetünket is segítenek élhetőbbé tenni. 

Kezdjük rögtön egy itthoni példával!

Bedob, présel, fizet – itthon is működik a REpont‑rendszer 

Csak Magyarországon évente 3,2 milliárd műanyag palack kerül forgalomba, amelynek csupán töredékét sikerül a hagyományos szelektív hulladékgyűjtéssel begyűjteni. Ezt az arányt hivatott javítani hazánkban a REpont‑rendszer, amelyhez hasonlókat mintegy húsz éve működtetnek Európa-szerte. 

„A hulladékok újrahasznosítási arányának növelése érdekében bevezetett visszaváltási rendszer a féléves türelmi időszak lejártával, július 1-jén élesedett. Az 1 deciliternél nagyobb és maximum 3 liter űrtartalmú italtermékek esetében 50 forint visszaváltási díjat kell fizetni, amelyet leadáskor – üres, sértetlen csomagolás esetén – visszakaphat a vásárló. Július 1-jétől a gyártók csak a jelöléssel ellátott műanyag palackot, aludobozt, sörösüveget hozhatnak forgalomba, azonban a határidő előtt forgalomba hozott termékekkel a készlet erejéig még találkozhatunk a boltok polcain” – zárja szavait dr. Bartus Adrienn.  

A visszaváltó automaták a REpont mobilalkalmazás segítségével kereshetők meg, amely a rendszert kiépítő és üzemeltető MOHU MOL Hulladékgazdálkodási Zrt.-hez kötődik. 

A visszaváltható csomagolásokat minden négyszáz négyzetméternél nagyobb élelmiszerüzlet köteles átvenni, viszont lehetnek olyan kisebb üzletek, amelyek kézi visszaváltással csatlakoznak a rendszerhez. 

Babaruha-kölcsönzővel a textilhulladék ellen 

Első kislányom születése után szinte sokkolt, milyen ütemben nőnek a kisbabák. Nem egyszer fordult elő, hogy egy-egy édes ruhácska hátracsúszott a polcon, és mire két héttel később megtaláltam, már csak a baba fejecskéjét tudtam belebújtatni. A ruhák egyre csak gyűltek, mígnem kénytelen voltam a szüleimet megkérni, hogy őrizzék meg nekem a dobozokat a kistesó érkezéséig. 

E probléma fenntartható megoldására rukkolt elő egy zseniális ötlettel az OiOiOi. A svájci start-up havi vagy éves előfizetési díj ellenében biztosít jó minőségű babaruhacsomagokat kölcsönbe. Ha a gyerek kinőtte a ruhákat, egyszerűen eljönnek értük, és hoznak egy újabb dobozt, a megrongálódott darabokat pedig megpróbálják megjavítani, és ha nem sikerül, eladják sarazós, festegetős, maszatolós célokra. A rendszer jelenleg Svájcban, Németországban és Liechtensteinben érhető el a szülők számára. 

Én csak kidobnám a barackmagot, neked nem kell? 

Nemrég egy drogéria „zöldpolcán” nézelődve olyan termékre leltem, amelyet hazaérve büszkén mutogattam a családomnak: „Nézzétek, milyen okos ötlet! Hulladékáfonyából csinálták a tusfürdőt! És milyen jó az illata.”

Az élelmiszeriparban rengeteg olyan „szemét” képződik, amely egy kis ráfordított energiával értékes alapanyagként szolgálhat. 

Ezeknek a matériáknak a hatékony felkutatására hozták létre szintén Svájcban a RethinkResource platformot, amely összeköti az iparági szereplőket az online térben. Így találhat rá például egy gyümölcsfeldolgozó cég olyan kozmetikai márkára, amely fel tudja használni termékeihez a biohulladékot. 

Birtokolj kevesebbet, élj többet! 

A helyhiány olyan probléma, amellyel főképp a városi emberek szembesülnek mindennap. Gyakran morfondírozom azon, hogyha nem kellene a pesti lakásomban a porszívót, a vasalódeszkát, a nyomtatót állandóan valahová pakolgatni, nem is kellene új helyre költözni, ha még egy kisbaba érkezne a családba. 

A tízmilliós megapoliszokban még nagyobb gondot okoz a kényelmes együttélés, nem csoda, hogy New Yorkban találták ki azt a megoldást, amely lehetővé teszi a társasházak lakóinak, hogy ahelyett, hogy telezsúfolnák a lakásukat használati tárgyakkal, csak lemennek az épület alsó szintjén lévő kölcsönzőbe, és bérbe veszik azt, amire szükségük van. Sőt, a TULU azt is lehetővé teszi, hogy olyan új dolgokat próbálhassanak ki a felhasználók, mint a VR-szemüveg. Kölcsönzőik jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban, Hollandiában, Angliában és Írországban működnek. 

Kép

Fotó forrása: GettyImages Hungary

Szemétből energia, tetőből sípálya! 

Vessünk egy pillantást Koppenhágára és a világ leghatékonyabb, hulladékból energiát előállító erőművére. „Annyi dolgot kell újrahasznosítanunk, amennyit csak tudunk, de el kell ismernünk, hogy vannak olyan termékek, amelyek nem újrahasznosíthatók. Minden ilyen hulladék az AmagerBakke erőműben végzi, ahol zöldenergiává formáljuk a szemetet” – lelkendezik Jacob Simonsen ügyvezető a cég honlapján. 

Az erőmű mintegy félmillió ember energiafelhasználását biztosítja, a kibocsátási értékei pedig jóval a határérték alatt vannak. Az épület tetejére ráadásul sípályát is építettek, amely rövid idő alatt a koppenhágai lakosok egyik kedvenc közösségi terévé vált. 

A műanyaghulladékból épült házaké a jövő? 

A jakartai Sabrina Ovy öt éve jött rá arra, hogy hogyan lehetne az egyszer használatos műanyagot építőanyaggá formálni a hagyományos, családi téglagyár eszközeinek segítségével. A cég keveri a vulkáni hamut a kővel, cementtel és azzal a műanyaghulladékkal, amelyet az indonéz háztartásoktól kapnak. A téglákat jellemzően olyan szervezetek használják fel, amelyek a szegényebb közösségek lakhatását igyekeznek biztosítani. Sabrina idén fogja megnyitni új üzemeit Jáva központjában és Balin, emellett iskolákba is szeretne eljutni, hogy népszerűsítse a tudatos hozzáállást az egyszer használatos műanyagokhoz.  

A cikk a Pest Vármegyei Kormányhivatal támogatásával készült. 

Valóban nagyon szeretek festeni, rajzolni, vágni és megvalósítható kreatív ötletek után kutatni. Imádom, hogy most anyukaként mindig van ürügyem arra, hogy így tegyek. Remek dolog, hogy az ismétlődő kötelességek mellett egy kis időre én is játszhatok, játszhatom a „művészt”. Ez észrevétlenül segít kiszakadni a mindennapokból, teret ad arra, hogy kifejezzem gondolataimat, érzéseimet, és a végén büszke lehetek az alkotásainkra. Végre egy engem is kikapcsoló szórakozás, a gyerekekkel együtt, őket is segítve ebben a tevékenységben. De éppen ettől fárasztó és olykor idegőrlő is ez az egész.

Ugyanis én nagyon türelmetlen vagyok. Meg kellett tanulnom, hogy nem gond, ha minden csupa festék lesz, ha a lakás tele van gyurmadarabokkal, ha nem sikerül elsőre rendesen kivágni valamit, vagy ha ragasztós az egész asztal… És persze azt is kezelni kell, hogy a gyerekeknek nem mindig akkor jön meg a kedve az alkotáshoz, amikor nekem. 

Sőt általában ők akkor szeretnének festeni, amikor épp a megszáradt ruhahalmot pakolnám el. Vagy olyankor tör elő belőlük a szunnyadó művész, amikor az ebédet főzném.

Hála Istennek, ezt a két konfliktusforrást (nagyjából) megtanultam mára kezelni. 

Egyrészt idővel finomítottam a módszereinken, és minimalizáltam a rendetlenséget. Meg persze, meg is tanultam vele együtt élni. Ha nagy maszatolásra számítok, előveszem az erre a célra rendszeresített viaszosvászon terítőt. Amikor nagy papírdarabok vannak otthon (térkitöltő vagy csomagvédő elemként érkeztek valamelyik rendelésem mellé), beterítem vele az egész asztalt: először erre festhetnek, később ez védi a bútort, erre tesszük rá a rajzpapírt. A festékeket már nem keverik össze a készlet dobozában, az egészet egy nagy szürke-fekete masszává alakítva ezzel. Néha győz a mániás énem, ilyenkor segítek, és rögtön utánuk én is azzal a színnek festek, kicsit több víz és papírtörlő segítségével megtisztogatva az adott színt. Máskor viszont előrelátó vagyok: befőttesüvegek tetejébe kapnak temperából vagy akrilfestékből kinyomott különféle színeket, ott lehet kutyulni is. És persze minél többször csináljuk, annál ügyesebbek és rendszeretőbbek lesznek. Mára odáig jutottunk, hogy gyakran maguk után törölnek, pakolnak. 

Másrészt, ha őszinte vagyok, bármikor neki lehet állni, hiszen néha elég nekik negyedóra is a pacsmagolásból. Vannak ugyan kegyelmi pillanatok, amikor hosszú időre le lehet foglalni a kézműveskedéssel őket, de mégsem ez a jellemző. 

Sokszor hosszabb ideig tart az előkészület, mint maga a festés. 

Ezt egyszerűen el kell fogadni, még ha nekünk tovább lenne is kedvünk belemerülni a papírba, ugyanakkor vigasz is lehet, ha a betervezett házimunka (mondjuk a nehezen elkezdett ruhapakolás) helyett kell azonnal műteremmé alakítani a lakást.  Mivel mi a konyhában szoktunk alkotni – ott férünk el kényelmesen, ha én is becsatlakoznék –, ez arra is remek lehetőség, hogy együtt legyünk, de kicsit külön is: tudok közben főzni, ők pedig el vannak foglalva az alkotással. 

Kép

Kép forrása: Freepik

S hogy miket csinálunk? Nincs szükség mindig a terelgetésre, gyakran maguktól festenek. A nagyobbik mindenféle találmányokat, különleges járműveket, a kisebb pedig az avatatlan néző számára krikszkrakszokat, de amikor rákérdezek, mindegyik pacáról, mindegyik vonalról kiderül, mit ábrázol – ilyenkor a bátorítás mellett kicsit segíthetünk is, hogyan lehet még valósághűbb, hogyan tudja papírra vetni azt, amit megálmodott.

Nagyszerű alkalom ez a beszélgetésre, a gyermek testi-szellemi-lelki fejlődésére. A motorikus készségek csiszolása mellett egymás gondolatait, érzéseit is jobban megismerjük így. 

Máskor viszont jól jöhet, ha kicsit irányítjuk az alkotást.

A család legnagyobb kedvence a pöttyözés. Ezzel máris az 1880-as évek Franciaországába repíthetjük gyermekeinket – legalábbis, ami a művészetet illeti. Akkoriban indult el ugyanis ez a technika az impresszionizmusból elágazva, jeles képviselője például Georges Seurat, Charles Angrand, Paul Signac, Henri-Edmond Cross. Rákeresve a műveikre, tovább inspirálódhatunk. Gyerekeknél jól működik ujjfestékkel, ecsettel és fültisztítóval is a festés ezen módja. Sőt tovább is lehet fejleszteni: négy-öt pálcikát befőttesgumival egymáshoz rögzítünk, belemártjuk a festékbe, és máris mehet az alkotás! Szép orgonát lehet ezzel a technikával készíteni, és előre megrajzolt minták színezésére is jól használható. De lehet teljesen absztrakt az eredmény, a pillanatnyi kedvünket tükrözve. Ehhez például a csomagolásoknál használt buborékos fólia is segíthet: egyszerűen befestjük a pöttyöket rajta, majd rányomjuk a papírra, és kész a színpompás, pöttynyomdás mű.

Sétáink során szoktunk virágokat, növényeket gyűjteni. Ezeket aztán mikroszkóp alatt vizsgáljuk otthon, de alkotni is lehet velük: a nagyobb megpróbálja lerajzolni vagy festeni, a kisebb pedig kiválasztja a színeit utánzó festékeket, és azokkal maszatol. A leveleket aztán szintén be lehet festeni, és nyomdázni velük.

A színek keverését mindenki szereti. Vagy annak ellenkezőjét, amikor egy színnel kell befesteni az egész lapot. 

Itt eszünkbe juthatnak avantgarde művek fekete kockával, kékre festett vászonnal, amelyek láttán gyakran hangzik el a mondat: „Ilyet én is tudnék!” 

A gyerekek ebben a technikában is szeretnek kísérletezni, és közben sokat fejlődhetnek, például abban, hogyan fogják egyre ügyesebben az ecsetet, miként vigyék fel minél egyenletesebben a színeket. Nekem is ez a kedvencem egyébként: mire teljesen kékre festek egy lapot, el is múlik a fáradtságom, a lelki enerváltságom. Pedig nem csináltunk semmi különöset, csak maszatoltunk…

„Édesanyám tanár volt, és tőle azt láttam, hogy a pedagógus egyfajta színész, aki kiáll a fiatalok elé, és energiájával, tudásával hatást gyakorol rájuk. Diákként én is egy ilyen bűvölet alá estem, ugyanis irodalomtanárom, Bődi Szabolcs olyan rendhagyó órákat tartott, amelyek ma is elevenen élnek bennem. A tanult verseket nemcsak elmondtuk, hanem el is játszottuk. Radnóti Hetedik eclogáját például úgy adtuk elő, hogy szőnyegeket terítettünk a színpadra, a tanár úr hozott egy szál szögesdrótot, ez volt a barakk, mi pedig ott feküdtünk, és felváltva mondtuk el a szövegrészeket. Az ő óráin éreztem meg igazán, mekkora ereje van egy versnek” – eleveníti fel az emlékeket Tóth Péter Lóránt.

Meghatározó momentum volt az életében, amikor tanára bemutatta a Bori notesz másolatát, amely Radnóti Miklós utolsó verseit tartalmazza, és amelyet a költő halála után több mint másfél évvel találtak meg az abdai exhumáláskor a viharkabátja zsebében. 

Pétert annyira meghatotta ez a történet, hogy elhatározta, látni akarja, hol születtek ezek a sorok, hol ment végig az erőltetett menet a bori munkatábor foglyaival 1944 őszén. 

Aztán egy új szerelem miatt a versek és a fellépések hosszú évekre háttérbe szorultak. 

Testnevelő tanár a színpadon

„15 éves voltam, amikor betört Kunszentmiklósra a kosárlabda-őrület. Ez szó szerint rabul ejtett, minden időmet a sportpályán töltöttem, és dobáltam. Emiatt lettem végül testnevelő tanár, amit nagyon szerettem csinálni. Bár ez elvitte a fókuszt, a versektől nem szakadtam el teljesen, továbbra is olvastam őket, és megzenésített változatokat is hallgattam belőlük. Aztán 29 évesen úgy döntöttem, újra színpadra állok. Addigra már megtanultam jó néhány József Attila-verset, amelyeket először a helyi könyvtárban adtam elő. Ez volt az a pont, ami visszaszippantott” – emlékezik vissza a kitüntetett. 

Péter tanári munkája mellett újra elkezdett szavalni és felnőtt versmondó versenyekre járni, ahol évről évre egyre jobb eredményeket ért el. Később rendhagyó irodalmi és történelmi előadásokat is tartott, amelyeknek a sikerei arra ösztökélték, hogy főállású versvándorrá váljon. Hat évig „ingázott” a tornaterem és a színpad között, míg végül 2015-ben abbahagyta a tanítást.

„Amikor említettem a barátaimnak, hogy váltani szeretnék, azt tanácsolták, hogy próbáljak elhelyezkedni valahol félállásban, mert az ad némi anyagi biztonságot. Jelentkeztem is több helyre, de nem vettek fel sehova. 

Ez engem megerősített abban, hogy nincs félmegoldás, tehát vagy elindulok ezen az úton, vagy nem.

Egy hónapra viszont sikerült munkát találnom: szeptemberben, amikor kezdődött az iskola, én gondoztam az uszoda melletti füves területet. Érdekes volt látni, ahogy ott tornáznak előttem a volt tanítványaim az új testnevelő tanárral, miközben én gumicsizmában tolom a fűnyírót” – teszi hozzá Péter.

Világ körüli úton a magyar versekkel

A versvándor bízott magában és az álmában. Mindig is azt tervezte, hogy világot lát. Egy pályázatnak köszönhetően 2015–2016 között körbeutazta a Kárpát-medencét, ahol iskolákba, színházakba, múzeumokba, templomokba vitte el a nagy költők verseit és történeteit. Ez idő alatt vette magára a versvándor elnevezést is, amellyel egy drávaszögi tanárnő ajándékozta meg, aki így mutatta be őt a vörösmarti diákoknak. Ez rajta maradt, mert jól leképezi azt, amit csinál: Kunszentmiklóson él, de folyamatosan úton van, vándorol a Kárpát-medencében. Ugyanakkor eljutott már távolabbi helyekre is: többek között Moszkvában, Szentpéterváron, Párizsban, Szarajevóban és Kanadában is tartott előadásokat magyar közösségeknek.

„Bárhol járjak is a világban, mindenhol azt érzem, hogy otthon vagyok. Annyira be tudok olvadni az emberek közé, hogy sokan azt hiszik, helybeli vagyok. Erdélyben mindig marosvásárhelyinek néznek, de hittek már csángónak is, amikor nagyon le voltam barnulva. 

Körbevesz egyfajta biztonságérzet és nyugalom, bárhová megyek. 

Nem érzek izgalmat vagy félelmet az idegenség miatt” – szögezi le. 

Kép

A versvándor állandó útitársa bakancsa – Fotó: Tóth Péter Lóránt

Családját is a versvándorlásnak köszönheti

Útjait egyedül szervezi meg, ami kemény munka, nem beszélve az előadások összeállításáról és a szövegtanulásról. Mindezek mellett otthon várja őt egy négyéves és egy másfél éves kisfiú a feleségével együtt, akit szintén a versvándorlásai során ismert meg.

„2016-ban botlottam Lilibe, aki újságíróként interjút készített velem, amikor Drávaszögben jártam. Elkezdtünk beszélgetni, először csak a készülő cikk kapcsán, később más dolgokról is. Az utazásaim miatt ritkán tudtunk találkozni; sokszor félúton, Baján, Mohácson vagy Topolyán futottunk össze. Ő így ismert meg, elfogadta és most is támogatja a missziómat, de küzdelmes, amikor napokig egyedül marad a gyerekekkel. Igyekszem azért annyi időt tölteni a családommal, amennyit csak lehet” – mondja Péter, aki az előadásai során próbálja úgy átadni a költők írásait, hogy azok a jelenben hassanak, a mai problémákra adjanak válaszokat. Fontos számára, hogy mérhetetlenül őszintén, ugyanakkor egyszerűen mondja el a verseket, hogy a közönség a magáénak érezze azokat. A visszajelzések alapján ez működik is: ahol előad, ott szinte mindenkit magával ragad a mondandója. 

850 kilométer 24 nap alatt: verszarándoklat Radnóti tiszteletére

2019 őszén sikerült önerőből megvalósítania gyerekkori álmát: Radnóti Miklós születésének 110., halálának 75. évfordulója alkalmából gyalogos verszarándoklatot tartott a szerbiai Bortól Abdáig, a bori munkaszolgálatosok emlékére. A 850 kilométeres utat összesen 24 nap alatt tette meg, eközben a szerbiai magyarlakta településeken előadásokat is tartott. Nagy ajándék volt számára, hogy az első héten volt irodalomtanára is vele tartott. Útját egy tévéstáb is végigkísérte.

„Az első hét nagyon nehéz volt, már első nap eltévedtünk, másnap újra kellett kezdeni az utat. Ez azt is jelentette, hogy öt-hat kilométerrel többet kellett mennem naponta, az ötödik napra sikerült behozni a lemaradást, de ekkor nagyon kikészültem. 

Felzaklatott az út, amelyen végig kellett mennem, és ami tulajdonképpen egy halálút volt – tízméterenként emlékhelyek mutatták, hogy kik haltak meg ott. Az esti táborhelyen a stáb tagjai azt beszélték, hogy ennek az útnak vége, mert én ebből nem állok fel. 

De aztán másnap reggel újra elindultam” – idézi fel Péter. 

Az út során megtartó erő volt számára az imádság. A legnehezebb pillanatokban a Miatyánkot énekelte, a megzenésített változatot Csíksomlyón hallotta életében először. A zarándoklatnak más szemléletet adott az is, hogy nem sokkal az indulás előtt tudta meg, hogy édesapa lesz. A felgyűlt érzelmek az út végén törtek ki belőle, ahol rengetegen várták, ez nagyon meghatotta.

„Idén is elindulok egy szakaszon, egy hétig fogok zarándokolni Cservenkától Abdáig, közben előadásokat tartok. Minden út előtt áldást kérek a pap bácsiktól, ez most is így lesz. Természetesen most is viszem magammal azt a zászlót, amely 2019-ben is velem volt, és amely még őrzi a 850 kilométeres út porát. Szeptember 14-én fogok beérni Abdára, ahol már az 5. Radnóti Emlékmenetre készülünk” – összegzi terveit Péter. 

Kép

Péter Radnóti Miklósról tart előadást a győri PÁGISZ-ban – Fotó: Szabó Zsolt

A díjak mellett a közönséget is meg kell nyerni

A versek szerelmese több díjjal és kitüntetéssel is büszkélkedhet. A vers- és prózamondó versenyeken többek között Latinovits Zoltán-, Radnóti Miklós- és Dudás Kálmán-díjat kapott. 2018-ban Pro Cultura Hungarica-díjat vehetett át, 2020-ban Trefort Ágoston-díjjal jutalmazták, 2022-ben a Magyar Kultúra Lovagja elismerésben részesült, a napokban pedig átvette a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést a magyar kultúrát Kárpát-medence-szerte formabontó módon népszerűsítő, elhivatott tevékenysége elismeréseként. 

„A díjak fontos visszajelzések, jóleső érzéssel töltenek el, de úgy gondolom, a fellépések előtt senkit nem érdekel, hogy korábban milyen sikerem volt. 

Csak a következő pillanat számít, az, hogy abban a hatvan percben az adott közönség mit kap tőlem, az előadástól.  

Az előadóművészetben nem lehet úgy gondolkodni, hogy ha egyik helyen sikerem volt, akkor a másikon is az lesz.  Minden nap meg kell küzdeni a közönség figyelméért, szeretetéért. Így adnak számomra a díjak egyszerre örömöt és felelősséget is” – fűzi hozzá a versvándor.

Sokan megtapasztalhattuk már, főleg az évnek ebben az időszakában: bár fizikailag már hazaérkeztünk, gondolataink mintha továbbra is a nyaralásunkon ragadtak volna. A szabadságunknak is vége, vár a munka és az egyre korábban sötétedő hétköznapok. Nem csoda, ha a hangulatunk is „beborul” ilyenkor. Ahelyett, hogy elképzeléseink szerint feltöltődve és felfrissülve térnénk vissza a munkába, szétszórtak vagyunk, kimerültséget érzünk. 

Szomorkásan ülünk az íróasztalunknál, nem sok indíttatást érzünk ahhoz, hogy újra felvegyük a munka és a „szürke hétköznapok” fonalát. 

Az ünnepnapokat követő levertséghez hasonlóan a nyaralást követő lehangoltság is létező jelenség, amely ráadásul sokkal gyakoribb, mint elsőre gondolnánk. Már önmagában az is segíthet átlendülni rajta, ha tudjuk, nem vagyunk vele egyedül. Abban, hogy mi mindent érdemes tudnunk erről az állapotról, és miként kerekedhetünk felül rajta, Üveges Anna pszichológus, író, kutató segít eligazodni.

Ne akarjuk megtagadni a természet ritmusát

Noha létező jelenségről van szó, érdekes módon a Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvében (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders – DSM) a nyaralás utáni lehangoltság, depresszió mint külön kategória nem szerepel. „Érdemes lenne talán onnan közelíteni hozzá, hogy megpróbáljuk pontosítani, mi az a köznyelvben szezonális depresszióként emlegetett jelenség, ami a valóságban jóval árnyaltabb dolog” – fogalmaz Üveges Anna.

A pszichológus szerint fontos, hogy tisztában legyünk azzal: mindannyiunkban egyfajta belső „intelligens ritmus” működik, amely ahhoz illeszkedik, amit a természet diktál: „nyáron általában energikusabbak vagyunk, aktívabban keressük az élményeket, megéljük a szabadságot. A nyár szimbolikájához szervesen hozzátartozik a víz: nem véletlenül mártózunk meg benne ilyenkor előszeretettel, mossuk át magunkat, tisztulunk meg általa kívül és képletesen belül egyaránt. 

A gyümölcsök is ilyenkor érnek, az életciklusunk is a csúcspontján van.

Ehhez képest az őszbe érkezés a természetes befelé fordulás időszaka, ami – tegyük hozzá – a mai felgyorsult világunkban egyre nagyobb teljesítménynek számít. Nem véletlen, hogy ennyi a szorongó és depresszív tüneteket mutató ember, főleg ebben az időszakban” – hangsúlyozza a pszichológus. 

A szakember arra is rámutat, hogy számtalan külföldi tanulmány foglalkozik az angol nyelvben „post vacation blues” vagy „post holiday depression” kifejezésekkel illetett jelenséggel. Példaként egy 2013-as holland kutatást említ, amelyik azt vizsgálta, hogy a nyaralás alatti pihenés ritmusa, az alvás mennyisége, összességében az aktív-passzív pihenés hogyan hatnak, mennyi ideig befolyásolják az általános állapotunkat és a mentális egészségünket. A kutatást végző szakemberek azt is megnézték, mi történik akkor, ha visszatérünk az ideális esetben nem „szürke hétköznapokba”.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Éljünk önazonos életet

„Az, hogy ilyenkor kiszakadunk a megszokott kerékvágásból – hogy meg tudjuk élni a szabadságérzetet, mert azt tesszük, amihez kedvünk van – mindenképp pozitív hatással van ránk. Test, lélek és szellem háromszögének egyensúlya a nyaralás alatt gyorsabban helyreáll, a környezet is ezt támogatja. Ugyanakkor többen mint egyfajta kiugrási lehetőségre tekintenek az éves pihenésükre: mindent erre az »egy lapra« tesznek föl. 

Ez egyfajta énvédő mechanizmusként értelmezhető, ám ami még fontosabb, árulkodó jel is, hogy az év 51 hetében egyébként nem önazonos életet élünk.

Nem engedjük meg magunknak az önfeledt pihenést, az öngondoskodást, az őszinte szembenézést. Testünk, lelkünk – ha nincsenek év közben egyéb levezetési lehetőségeink – ilyenkor engedi föl azt a stresszt, ami a »mókuskeréklét« során ránk rakódik, és amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, elnyomni. Van, aki még a nyaralás alatt sem engedi meg magának azt a »luxust«, hogy pihenjen” – mutat rá Üveges Anna.

A pszichológus szerint amikor visszatérünk a szabadságunkról, akkor látszik igazán, hogy a javulás mennyire átmeneti. „Legalábbis a statisztikai eredmények átlaga ezt a mintázatot mutatja. Ilyenkor könnyen felütheti a fejét egy úgynevezett kontraszthatás: a nyaralásból visszatérés időlegesen, de akár tartósan is negatív lelkiállapotba helyezhet minket. Szorongást, depresszív tüneteket, a reménytelenség érzését élhetjük meg fokozottan. Ez pedig arra utalhat, hogy valami »nincs kitéve az asztalra« a mindennapokban. Az ember, ha beiktat köztes pihenéseket, lehetőségeket a szelepek megnyitására, akkor egészséges ritmusban, lépésenként tudja kiereszteni a feszültséget. Nem véletlen, hogy amikor a megszokott ingerek alól kikerülünk, az szintén hatalmas stresszt jelent számunkra” – mutat rá a szakember.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ha már velünk van, ne tagadjuk meg az érzést

A pszichológus szerint érezhető, hogyan üt vissza a nyugati kultúrára jellemző sajátosság abból a szempontból, milyen megoldási lehetőségeket kínál fel: arra összpontosít, hogyan kerülhetjük el az említett negatív érzéseket. „Pedig az éremnek két oldala van: nem feltétlenül jó, ha az ember túlságosan azonosul az érzéseivel, és passzívan beleengedi magát ebbe az állapotba. Másfelől a teljes tagadás sem célravezető. 

Ilyenkor hasznosabb lehet, ha egyszerűen képesek vagyunk megengedni azt, ami van, az érzéseinknek, hogy legyenek, megjelenjenek úgy, ahogyan megjelennek. 

Ha küzdünk az ellen, hogy szomorúak legyünk, vagy túlzottan távolságot tartunk az élménytől, ami a miénk, jobban magunknál tartjuk az ezeket kísérő tüneteket is” – véli Üveges Anna. 

„A mai kultúra nagyon összetett életmodellt kínál, a rohanó világot szinte már pszichokulturális klisének számít emlegetni, ugyanakkor tényleg ebben élünk. A modern kultúra arról is leszoktat, hogy mi emberek leképezzük magunkban a természet ritmusát. Rengeteg kötöttségünk van, sok impulzus ér minket, amelyek óhatatlanul elterelik a figyelmünket az igazi szükségleteinkről. Ezért is olyan nehéz megtanulni, hogyan gondoskodhatunk jól magunkról, mit jelent egyáltalán a pihenés, az öngondoskodás. Ha viszont tudjuk, hogyan nyaraljunk, pihenjünk jól, akkor ezek a negatív érzések is kevésbé fognak tudni elhatalmasodni rajtunk – főleg nem annyira, hogy elviselhetetlen léptéket öltsenek. Viszont, ha ez a szorongató, depresszív és lehangolt állapot tartósan velünk marad, az már más kategória, akkor mindenképp érdemes szakember segítségét kérni” – teszi hozzá. 

A pszichológus emellett azt tanácsolja, hogy figyeljük a testünk jelzéseit. „Ha ezekkel összhangban, a belső intelligenciánkra hallgatva cselekszünk, sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy lerövidítsük a lehangolt állapot idejét. Hagyjunk magunknak időt a jelenben lenni, megérkezni, például, ha megengedhetjük magunknak, ne rohanjunk be a hazaérkezésünk utáni napon dolgozni. A testünknek, a lelkünknek szüksége van arra, hogy »megeméssze«, beépítse az élményeket” – jegyzi meg a szakember.

Egy tetőteres kertes ház a Kossuth-díjas Bertalan Tivadar otthona, itt találkozunk egy forró augusztusi napon. A fullasztó meleg elől az épület is csak mérsékelten nyújt védelmet, a tetőtérben pedig, ahol a műterem van, napközben szinte elviselhetetlen a levegő. Pedig itt született korábban jó néhány a művész látványos, az álmok világát idéző, misztikummal áthatott képei közül. A helyiségben most is ott van az állvány, az asztal az ecsetekkel, festékekkel, ragasztókkal. (Életműkiállítását 2015-ben rendezték meg a Vigadóban, Képszavak és szóképek címmel.) 

Mintha megállt volna itt az idő. Bertalan Tivadar, hála az égnek, jól van, segítséggel ugyan, de tud boldogulni. Csak hát, a magány… Ám az egyedüllét ellenére is derűs, huncut természete, humora még mindig meg-megmutatkozik a beszélgetés közben. Most is Újpesten lakik, ahol annak idején gyermekkora egy részét töltötte. A család a háború elől menekült ki Erdőkertesre, amit akkor Erdővárosnak neveztek, mert Bertalan Tivadar nagyapja ott volt hegyőr. Utólag látszik: a kamasz fiú karrierje indulásában meghatározó pont volt ez a helyszín.

A felforgatott Brencsán-O’Donell-kastélyban talált egy Ady-kötetet, illetve ecsetet és olajfestéket. Nagyon sorsszerűnek tűnik ez, hiszen később az alkotás határozta meg az egész életét. A festés, rajzolás mellett az írásnak is sok időt, energiát szentelt – érezte valaha kiválasztottnak magát?

Én magamban írónak készültem, de az életem nagy része olyan körülmények között telt, hogy nem lehetett szabadon írni. Igaz, egy ideig munkatársa voltam az egykori Népszavának, de csak politikamentes cikkeket írtam kulturális, társadalmi témákban, és rajzoltam is. A festéssel jól „elfajzottam” aztán. 

Életem első festményét tizennégy évesen csináltam Erdőkertesen azokkal az eszközökkel, amiket a rommá lőtt grófi kastélyban találtam. Egy putrit festettem le, máig megvan itt, a műteremben. 

Sokan mondják, hogy azóta nem is fejlődtem. Persze ezt tréfának szánják. 

Az is meghatározó pont volt, amikor társaival együtt Ausztráliába szöktek 1949-ben, mert annyira rosszul érezték magukat Magyarországon. Kalandos út volt, el is jutottak a távoli földrészre, de aztán mégis visszajött. Nem bánta meg? 

Honvágyam lett volna. Akkor született a kishúgom is, anyám sokat sírdogált. Illegálisan jutottunk ki Ausztriába, és onnan, a fürstenfeldi lágerből vitt bennünket egy régi, összelövöldözött repülő Ausztráliába, ahol gyapot- és gumiültetvényeken kellett volna dolgozni. Hát, ehhez nem sok kedvem volt, művészettel szerettem volna foglalkozni. Erre azonban nem volt lehetőség. Szerencsére az egyik társamnak volt pénze, mert gyárosok voltak, így a visszautamat is tudta finanszírozni. 

Amikor hazaérkezett, jött a feketeleves: minden gimnáziumból kitiltották, mert hazaárulónak tartották. Ám nem hagyta magát, végül befejezte a középiskolát a Madách Gimnáziumban. 

Igen, oda is magam jelentkeztem, és úgy látszik, az igazgatót még nem sikerült lecserélni. Őszintén elmondtam neki mindent, ő pedig megengedte, hogy tanuljak. Nagyon jó társaságba kerültem, Szinetár Miklós, Szakonyi Károly, Bónis Ferenc voltak az osztálytársaim – ez szerencse volt. A szerencsének pedig elébe kell menni, ez az én tanulságom. Így volt a diplomámmal is aztán az Iparművészeti Főiskola szcenika szakán. Néhányszor kirúgtak, aztán visszavettek, amikor pedig elvégeztem a főiskolát, mondták, hogy diploma nincs. Minden tanuló kapott egy szüzsétervet a diplomázáshoz, azt kellett megcsinálnia. Én nem kaptam. Gondoltam: akkor írok egyet magam. Megírtam Budai Nagy Antal élettörténetét, megterveztem a díszleteket, ezt később egy külön könyvben ki is adtam. Illegálisan mentem föl a munkáimmal a színpadra (akkor még nyilvános volt a diplomavédés – a szerk.), a társaim segítettek ebben, és bemutattam az állványokon a díszletterveket. Bár a tanulmányi osztály részéről meg akarták akadályozni, a közönség lehurrogta őket.

Miután végeztem, odajött hozzám az akkori Budapest Filmstúdió igazgatója, Révész Miklós, aki azt mondta: nem érdekli a diplomám, másnap keressem fel az irodájában, és főtervezőnek javasol. 

Így kezdtem dolgozni, miközben a többiek, akikkel nem volt semmi baj, két évig próbaidőn voltak.

Kép

Fotó: Katona László

Körülbelül kétszáz film készítésében működött közre látvány- és díszlettervezéssel. Milyen érzés volt látni az ön által megálmodott, papírra rajzolt épületek, városok megvalósulását? 

Akkoriban meg kellett festeni a tervet – nem úgy, mint most, amikor számítógéppel terveznek. A tervet műszaki rajzokra kellett bontani az alaprajztól kezdve az apró műhelyrajzokig – ezt mind én csináltam meg. Előfordult, hogy ötven kiló pausz kellett a tervekhez. Aztán volt építészem, néha kettő-három is, ha a feladatom úgy diktálta. Például Pilisborosjenőn, amikor a Sztrogoff Mihályt forgattuk. Olykor egész városokat festettem fel egy plánparelel üveglapra, ami az objektív előtt volt, és ez vetítette hátra a látványt. 

Előfordult, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna? 

Volt olyan. De inkább arról volt szó, hogy több jelentéktelen filmben is kellett dolgozni. Például bányász-oktatófilmben, hát, ezt biztosan nem sokan látták. A Tenkes kapitánya és a Tüskevár című sorozatokat viszont sokan ismerik. 

Mennyire hagyták szabadon dolgozni? Beleszóltak a munkájába? 

Nagyon is szerettek volna, csak nem sikerült nekik, mert főleg külföldi filmeket csináltam. Ott ragaszkodtak a munkámhoz, itt pedig kellett a valuta, és egyszer azt mondta az amerikai producer: „Tudom, hogy nagy a hajtás, de azért heti 2000 dollár szép pénz, nem?” Ó, mondom, az gyönyörű pénz, de miért mondod nekem? „Hát, mert annyit kapsz tőlem” – válaszolta. Mondom: nem. A töredéke jutott el hozzám. Elő is vettek aztán engem, hogy ezt miért kellett megmondani. „Hát, miért nem szóltatok, hogy kussoljak?” – válaszoltam. Ezért ki is rúghattak volna, de jött egy amerikai-izraeli rendező, aki velem akarta megcsinálni a következő filmet is. 

Kérdezték: „Bertalan elvtárs, nem akar több magyar filmet? Hát, abból a valutából készülnek a magyar filmek.” Dehogynem akarok, mondtam, csak miért az én gázsimból? 

Ha már említette a szerencsét: miben érezte még különösen szerencsésnek magát? 

Tulajdonképpen mindenben. Elkaphattak volna 1949-ben, a szökéskor. A koffert, amivel átúsztam a Lafnitz folyót a jégtáblákkal, átlyukasztották a golyók, mert lőttek rám. Folyt a fejemre a benne lévő pálinka – de sajnáltam! Az angolok húztak ki, tettek rendbe. Az is szerencse, hogy a havernak volt annyi pénze, hogy ki tudja fizetni a transzportot, amivel visszahoztak Ausztráliából. 

És később, a munkájában is szerencséje volt, mert sorra kapta a filmes megbízásokat... 

Igen. Meg abban, hogy Jean Delannoy francia filmrendező, forgatókönyvíró a világ egyik legjobb látványtervezőjének nevezett. 

Ez nagy elismerés. Ugyanakkor nyomasztó is lehet – nem érezte ezután, hogy nagy elvárásoknak kell megfelelni?

Nem. Csináltam a magam dolgát, és a tökéletesre törekedtem. Viszont felvetődik a kérdés, hogy mi a tökéletes? Én definiáltam magamnak: tökéletes az, aminek valami hibája van. Csakhogy ez a hiba titok. Szerintem ez a tökéletes. 

Kép

Fotó: Katona László

A saját munkáiról is így gondolkodik? 

Mindenről, amit csináltam. Biztos, hogy mindegyiknek van valami rejtett hibája. Elmondtam ezt az elméletet Marton Évának is, aki felírta valahol otthon. Azt a képet neki csináltam (a falra mutat, amelyen egy zenei témájú grafika alatt ez a két sor olvasható: „Ha dolgozol, hallgass zenét. Ha zenét hallgatsz, ne dolgozz.” – a szerk.). Van rajta némi ellentmondás, de hát csupa ellentmondás az egész életünk. 

Tud még festeni?

Nem. Festeni csak állva lehet, az ember előre meg hátra megy, hogy megnézze, mit csinál. 

Az utolsó képem fent van a műteremben, a festőállványon, és az került a Csend/Élet című könyvem borítójára. Pedig „viszket” a vászon, viszket a papír, meg kellene vakarni őket. 

De most már csak a szövegek vannak, azt még szoktak tőlem kérni, rajzzal együtt, elektronikus felületre. 

Hogyan telnek a napjai, kivel tartja a kapcsolatot? 

Nem mozdulok ki, telefonon szoktam beszélni Székely László díszlettervezővel és Mécs Károly színművésszel. De az a helyzet, hogy aki sokáig él, az egyedül marad. A feleségem három éve meghalt, azóta magam vagyok. A barátaim is sorra mennek el. Tudja, mi az, ami még szerencse? Hogy élek.

Bármennyire nehéz elképzelni, a mai napig léteznek olyan népcsoportok a világon, amelyek az emberektől távol, teljes elzártságban élnek. Ezek az érintetlen törzsek olyan őslakos népek, amelyek minden kapcsolatot elkerülnek a kívülállókkal – így meglehetősen keveset is tudunk róluk. Korlátozott ismereteink néhány találkozáson és levegőből készített felvételeken alapulnak. 

Bár a pontos számukat nem tudni, becslések szerint több mint száz, a modern civilizációtól elzártan elő törzs élhet világszerte – legtöbbjük az Amazonas esőerdeiben.

Fontos lenne tudatosítanunk, hogy ők nem egy távoli múlt elmaradott és primitív maradványai, hanem kortársaink. A legtöbb kormány nem próbál kapcsolatba lépni az országuk területén izoláltan élő törzsekkel, békén hagyja őket. Ahol tiszteletben tartják a jogaikat, ott problémamentesen fenn is tudnak maradni. Többek túlélését azonban erőszak, különböző betegségek és a modern civilizáció feltartóztathatatlan terjedése veszélyezteti. 

Kép

A Dél-Amerikában élő Ayoreo etnikai csoport tagjai – Forrás: Wikipedia

Nyílzáporral fogadják a kíváncsiskodókat 

A szentinelézek a Bengáli-öbölben fekvő (hivatalosan Indiához tartozó) Észak-Sentinel-szigeten élnek, őket tartják a világ legelzártabb törzsének. Nem sokat tudunk róluk azon kívül, hogy vadászó, gyűjtögető életmódot folytatnak, az élelmüket íjjal és nyíllal szerzik. Alacsonyabb termetűek, és nagyon ellenségesek a betolakodókkal szemben. Számos kísérlet történt arra, hogy kapcsolatot létesítsenek velük, s hogy többet tudjanak meg róluk, de a legtöbb kudarcot vallott. 

A szigetre érkező kutatókat – ahogy 1974-ben a National Geographic stábját is – rendre nyílzáporral fogadták. 

Az 1960-as években azonban többszöri próbálkozás eredményeként sikerült néhány adatot rögzíteni róluk, azt is leginkább tisztes távolságból. Megközelíteni őket máig nagyon veszélyes, különösen azok után, hogy volt olyan eset, ami halállal végződő erőszakba torkollt. 

Új-Guinea őslakosai sem tűnnek barátságosnak

Kutatók szerint számos máig ismeretlen nyelv, szokás és kultúra maradt fenn Új-Guinea területén. Felfedezésük viszont több okból is kihívást jelent: a terep feltérképezetlen, és ami még ennél is fontosabb, az ott elzártan élő törzsek természete teljesen ismeretlen. Néhány expedíciónak sikerült ugyan közelebb férkőzni egyesekhez, ezek az utak viszont többnyire rövidre sikeredtek, és túl sok adatot sem sikerült kigyűjteni. Azt, hogy az ott élő őslakosok sem feltétlenül tárt karokkal fogadják az érdeklődőket, sejteni lehet: egy 1961-es expedíció során a Rockefeller család örökösének például nyoma veszett. 

Úgy tartják, hogy egy ott élő törzs fogságba ejtette, és megette. 

Máig rejtély, kik és hányan élhetnek az Amazonas mentén

A Brazília területén élő törzsek hosszú évek óta teljesen ismeretlenek a kutatók számára, és ez a helyzet többnyire a mai napig fennáll. A kormány a népességszabályozás okán folyamatosan igyekszik feltérképezni, hányan élhetnek az Amazonas elszigeteltebb részein. Felvevőberendezésekkel felszerelt repülőket küldözgetnek a dzsungel fölé abban a reményben, hogy sikerül rögzíteniük az élet bármilyen jelét. Ritkán, de itt is volt már példa az agresszív fogadtatásra: 2007-ben alulról, nyilakkal támadtak egy repülőre, olyan területről, ahol a hatóságok úgy gondolták, senki sem él. 

2011-ben pedig egy műholdas vizsgálat során fedeztek fel embereket, mindenki meglepetésére, lakhatatlannak tartott területeken. 

Az erdőirtás és fakitermelés kergetette ki őket 

A közelmúltban a nemzetközi sajtó arról számolt be, hogy egy vadászó, gyűjtögető életmódot folytató törzset kaptak lencsevégre Peru dél-keleti részén, a brazil határ közelében. Mint írják, a mashco piro népcsoport tagjai egyre gyakrabban vonulnak ki a területükre betörő fakitermelők miatt. Ennek kapcsán aggodalmát fejezte ki a világ törzseinek biztonságával foglalkozó Survival International igazgatója. Az 1969-ben alapított emberi jogi szervezet a bennszülött vagy törzsi népek, valamint az érintetlen népek jogaiért, s azért kampányol, hogy ezek a népcsoportok megtarthassák őseik földjét. Caroline Pearce – civil jogvédőkkel összhangban – azon a véleményen van, a munkások akár az egész törzset kipusztító betegséget adhatnak át az őslakosoknak, és egyik oldal részéről sincs biztosíték az agresszió elkerülésére. 

Akik élőhalottnak hitték első látogatóikat

A surma nevű etiópiai törzs már évek óta nem érintkezett a világ többi részével. Leginkább arról ismertek, hogy a nők, asszonyok hatalmas ajaktányérokkal a szájukban élnek. A lánygyermekeknek 15 éves koruk körül vágást ejtenek a szájukon, ahová egy kisebb fadarabot tesznek be. Ezt időről-időre egyre nagyobb darabra cserélik, hogy a bőr minél jobban megnyúljon. Amikor elérkezettnek látják az időt, behelyezik az első tányért. Hagyományaik szerint minél nagyobb a tányér, annál jobb feleség lesz a lányból. A surma nép több száz fős csoportokban él, szarvasmarhákat tenyésztenek. Az első feljegyzett eset, amikor a törzsön kívül bárki kapcsolatba lépett velük, az 1980-as években történt, amikor orosz orvosok keresték fel őket. 

A látogatók világos bőre miatt a surmák azt hitték, élőhalottak jöttek hozzájuk. 

Kép

A surma törzs egy tagja – Forrás: Wikipedia

Az Ayoreo az utolsó elszigetelt nép az Amazonas vidékén kívül

Míg az Amazonas és vidéke rendszerint nagy figyelmet kap, létezik egy másik, hatalmas terület Dél-Amerikában, amit számtalan őslakos közösség az otthonának tekint. A Gran Chaco forró, száraz – hol gyérebb növénytakaróval, hol sűrűbb erdővel fedett – térségein Bolívia, Paraguay, Argentína és Brazília (Mato Grosso) osztoznak. Többek közt itt él az Ayoreo etnikai csoporthoz tartozó Totobiegosode őslakos közösség, amely az Amazonas vidékén kívül az egyetlen ismert érintetlen vagy találóbb kifejezéssel élve: önkéntesen elszigetelődött csoport Dél-Amerikában. A törzs egy kisebb csoportja 2004-ben amiatt vonult ki erdős lakhelyéről, mert az ott zajló területrendezés egyre kisebb területre szorította őket – ahol már nem tudtak tovább élni.

A szeptemberi Képmás magazin augusztus 30-tól kapható.

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

Hallgasd meg, hogyan bizonyítják a parasportolók saját közegükben, hogy ők a legerősebbek és leggyorsabbak, valamint milyen stratégiákkal támogatják őket, hogy sikeresnek érezzék magukat. Szabó Lászlóval azt is megvitatjuk, milyen konfliktusok merülhetnek fel, és szükséges-e ezekbe beleszólnia egy vezetőnek.

Szó lesz a parasport társadalmi megítélésének változásairól, és arról, hogy hol tartunk ma. Megtudhatod, hogyan képes a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke kemény döntéseket hozni, és mi az, amit igazán szeret ebben a munkában.

Csatlakozz hozzánk egy humoros, inspiráló és tanulságos beszélgetésre, és ismerd meg a parasportolókat és „csapattársaikat” közelebbről!

Az adás meghallgatásához kattints a lejátszóra!

Ki vagy te? Mi határoz meg? Mi akadályoz? Mi segít tovább? Honnan van az erőd? Hogyan tudod kimondani: mégis? – teszi fel kérdéseit a Mégis podcastban vendégeinek Süveges Gergő. Emberek, akik nem nulláról indultak, hanem mínuszból. És – mégis – példaképekké váltak. Parasportolókról és a segítőikről szól a Mégis harmadik évada.

A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.