Mire tanít a veszteség? 

Még amikor a legsúlyosabban ránk nehezedik is a fájdalom, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy az élet folytatódik. Minden veszteségben ott van az átalakulás, formálódás lehetősége, vagyis „minden végben kezdet rejtezik”. 
A fájdalom, a gyász nagyon nehéz érzések, ugyanakkor arra nyitnak meg, hogy megismerjük lelkünk mélyebb rétegeit, és más, új módon találkozhassunk magunkkal. Önismeretre és a másik megismerésére kapunk meghívást. Ilyenkor szinte „akaratunk ellenére” kezd el formálódni a személyiségünk, érzékenyebbé, empatikusabbá válunk a saját megélt fájdalmunk révén. A fájdalom elold minket a „berögzült működésünktől”, szinte rá vagyunk kényszerítve, hogy változzunk, új utakat keressünk, új dolgokat tanuljunk meg. A szakítás utáni veszteségből csak akkor tudunk (jól) kijönni, ha jobban megértjük magunkat és a másikat is.

Mit is jelent a gyászmunka? 

Min kell keresztülmennie annak, aki épp egy fájdalmas szakítás után van? Természetesen ez mindenkinél egyedi, mégis vannak az útnak jól felismerhető szakaszai: a tagadás, a harag és sokféle nehéz érzelem, az alkudozás, a depresszió vagy szomorúság, míg lassan eljutunk az elfogadásig, sőt az új lendületig, azaz az újrakezdésig. 

A fájdalom elvezethet a lélek igazi mélységébe, és talán nehéz ebben ilyenkor hinnünk, de pont ebből a mélységből fakad maga az élet és az életöröm is. 

Minden vallás foglalkozik a szenvedés és a megújulás összefüggéseivel. A keresztény vallásban a szenvedés–halál–megváltás–feltámadás szavak szorosan összekapcsolódnak. Egyik sem értelmezhető igazán a másik nélkül. „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” – olvassuk János evangéliumában.

A csoport ereje

Sokszor előfordul, hogy a motiválatlan, fájdalmas állapotból nehezen mozdulunk ki. Éppen az ilyen élethelyzetben lehet nagy segítség a találkozás hasonló élményeket megélt sorstársakkal, a közösség, a csoport ereje. Vannak, akikkel pillanatok alatt hangot találunk, egyszerűen a közös élményanyag miatt, velük fél szavakból is értjük egymást. Másokra rácsodálkozunk, hogy máshogy látnak, élnek meg dolgokat, és idő kell, hogy megértsük egymást. De egy biztos: amit megosztunk a csoportban, azzal gazdagítjuk egymást. Hatalmas támogatást jelent, amikor meghallgatva és megértve érezzük magunkat. És ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy életsorsokat mesélünk el. 

Sokszor inkább élményszerű találkozásokat, mint amikor utazás közben olyan különleges útitársunk akad, akire évekig emlékezünk még. 

Akivel felvillanyozó volt a beszélgetés, és új perspektívát nyitott meg számunkra.

A kétkezi művészi alkotás megújít, felszabadít

Az is jó hatással lehet ránk, ha bátran kimozdulunk a komfortzónánkból, állunk elébe az új élményeknek, kihívásoknak. Olyasmibe kezdünk, amit még soha nem próbáltunk. Lehet ez sportolás, tánc, más fizikai vagy szellemi aktivitás. Sokan ilyenkor lépnek rá egy komoly önismereti útra. A kétkezi alkotás is olyan tevékenység, ami jótékony hatással van a lélekre, legyen az kézimunka, rajzolás, festés, szobrászkodás. 

Az alkotás, a művészet „hangja” megmozgatja a lelkünk mélyén lakozó különféle érzéseket, megérinti a tudattalan zegzugaiban megbújó fájdalmat és vágyakat, és annyit enged azokból felszínre, amennyinek itt van az ideje és helye, hogy találkozzunk vele. Nem tépi le a sebekről a tapaszt, és nem trappol az érzéseink közepébe, hanem óvatosan, érzékenyen enged utat és ad formát a bennünk kavargó érzéseknek, megélt élményeknek.

„Korunkban inkább a racionalitás és az anyagiasság van előtérben, aminek következtében az emberekben inkább a racionális és érzékelő funkció a kidolgozott és integrált a tudatos személyiséghez. Ezzel párhuzamosan háttérbe szorul az érző és intuitív funkció, fellazul a belső, szubjektív világgal a kapcsolat” – fogalmaz Antalfai Márta művészetterapeuta.

Megérkezni a saját, valódi érzésekhez

Nem is olyan rég mind a nőkre, mind a férfiakra jellemző volt szabadidőben az alkotás, ami elmélyült figyelmet igényelt. 

Ez lehetőséget teremtett pusztán a pihentető elidőzésre, de az élmények feldolgozására, a belső kérdések megválaszolására, folyamatok, döntések végiggondolására is. 

Ma sokan tapasztalják meg ugyanezt, amikor például azt mondják, a kötés az új jóga, és kifejezetten relaxációs céllal űzik.

Az alkotói folyamatban spontán módon jelennek meg olyan információk és jelzések a lélek mélyéről, amelyeknek sokszor nem is vagyunk tudatában, de később szemlélve fontos felismerésekhez juthatunk általuk. Lényeges, hogy folyamatról van szó, amelynek első szakasza az, hogy megérkezünk a saját érzéseinkhez – a nehéz érzésekhez is –, és megengedjük, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Az ehhez való eljutás teszi lehetővé a változást.

A minket körülvevő hangos világban azonban nehéz meghallani ezeket a finom jelzéseket, sokszor magunk is mindent megteszünk azért, hogy elnyomjuk őket. Ha viszont sikerül teret engednünk annak, hogy a legbelső rezdülések megnyilvánulhassanak, például elmélyült figyelemmel beleengedjük magunkat alkotói folyamatokba, „megkönnyebbülést, feloldódásélményt” idézhetünk elő, amint Jolande Jacobi magyar származású svájci pszichológus összegzi.

Nők elvonulása egy kis faluba

Ezek a célok és vágyak mozgattak minket, amikor olyan nőknek alkottunk programot, akik párkapcsolati törés után keresik a folytatás útját. 

A Balaton-felvidék egyik kis falujába hívjuk az érdeklődőket négynapos elvonulásra, ahol önismereti fókuszú, egyéni és csoportmunkával, alkotással dolgozzuk át a párkapcsolatban szerzett, fájdalmas szakítási élményt. Úgy lépünk be a nehézségben, krízisben rejlő lehetőségek terébe, mint inspirációs, önismereti, átalakító terepre. Azzal a meggyőződéssel, hogy valódi átalakítóereje van pusztán már annak is, ha kilépünk a megszokottból. És ez még csak az első lépés…

Az áldás segíthet kiszabadulni a nyomás alól

Judit ahhoz a közösséghez tartozott, ahová évekkel ezelőtt én is jártam. Testi és szellemi fogyatékossággal élő emberként folyamatos támogatásra szorult, ezért a napjai java részét egy bentlakásos intézményben töltötte. Vasárnaponként az első sorban ülve hallgatta a prédikációt, s még ha nehezen fejezte is ki magát, a lelkesedés és az életkedv minden mozdulatát áthatotta. Egy alkalommal a lelkész szót kért, hogy megosszon velünk egy történetet, ami Judittal esett meg. Az otthon egyik ápolója többször goromba módon bánt vele, türelmetlen volt, és durván ért hozzá, a kéréseit pedig rendre figyelmen kívül hagyta. Judit tanácsot kért a lelkészétől, hogy hogyan kezelje a helyzetet. 

A pásztor azt válaszolta, hogy áldja meg a nőt, azaz amikor imádkozik, kívánjon neki jót. 

Judit megütközött a tanácson, ellenkezett, háborgott, ám napokkal később, a fogait összeszorítva mégiscsak rászánta magát a dologra. Néhány hét elteltével egy addig ismeretlen gondozó jelent meg a szobájában. Amikor Judit a goromba ápoló után érdeklődött, ezt a választ kapta: „Nem hallotta? Nemrég tudta meg, hogy ikreket vár, ezért sajnos nem tudja folytatni a munkát.”

Természetesen nehezen garantálható, hogy ha valaki megnehezíti az életünket, azzal ilyen elegánsan rendeződik a kapcsolatunk, ám egy biztos: az áldással senki sem jár rosszul. Mi magunk sem.

De mit jelent pontosan megáldani másokat?

Manapság ritkán találkozunk áldással, olyankor is többnyire egyházi környezetben fordul elő. Elhangzik az istentiszteletek végén, keresztelőkön, esküvőkön – talán az egyetlen közeg, ami a templom falain kívül esik, az a családi asztal, hiszen étkezések előtt néhol még ma is szokás áldást mondani (a finom falatokra és a társaságra egyaránt). Az áldás annyit tesz, hogy jót kívánunk valakinek – egészséget, békességet, örömöt, sikereket. A hívő arra kéri Istent, hogy ezeket valósítsa meg az életében, a nem hívő a sorsának vagy egyszerűen az életkörülményeinek a jóra fordulását kívánja. 

Tina Boesch teológus a könyvében (Given. The Forgotten Meaning and Practice of Blessing) a következő definíciót fogalmazza meg: 

„Az áldás nem más, mint a jóság kiáradása a másik ember felé, függetlenül attól, hogy megérdemli-e vagy sem.” 

Utóbbi szempont kulcsfontosságú, mert könnyű jót kívánni annak, aki valóban rászolgált. De hogyan viszonyuljunk azokhoz, akikről ez nem mondható el? Mi a helyzet életünk azon szereplőivel, akik miatt remegő gyomorral lépünk be a munkahelyünkre, vagy álmatlanul forgolódunk éjszaka? Őket mégis miért kellene megáldanunk?

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Amikor jót kívánunk annak, aki nem érdemli meg, a szabadságot gyakoroljuk

Valljuk be, ha valaki árt nekünk, az ösztönös reakciónk nem az, hogy vidámnak és elégedettnek szeretnénk őt látni. Sokkal természetesebben jön, hogy szidjuk, és titkon arra vágyunk, hogy pontosan azt élje át, amin mi magunk is keresztülmegyünk. Ezzel csupán egy a gond: amíg olyan érzések irányítanak, mint az adott személlyel kapcsolatos harag és félelem, addig ő uralkodik felettünk. Ezért is nehéz őt megáldanunk: mert úgy érezzük, nincs más választásunk, mint rettegni tőle, amit próbálunk a haragunkkal leplezni. Nehéz felülemelkedni, mert túl nagy nyomásként nehezednek ránk a szavai és a tettei. Holott az igazság az, hogy az alárendelődés feloldásának egyik legegyszerűbb módja az áldás. 

Akire ugyanis áldást mondok, az többé nem ural, nem kontrollál, nem dominál. Akinek képes vagyok békét és örömet kívánni, attól kevésbé félek. Akinek azt kívánom, hogy erős és egészséges legyen, arra kevésbé haragszom. A változás szinte automatikusan megy bennünk végbe. De mi okozza? Röviden az, hogy gyakoroljuk a szabadságunkat. Én mondok áldást. Én kívánok jót, anélkül, hogy a másikat megkérdezném, vagy hozzájárulna ehhez. Nem kérek engedélyt tőle. Én döntök, anélkül, hogy egyáltalán tudna erről. Átkozni, bántani, megszégyeníteni bárki képes. 

Az áldással a nehezebb utat választjuk. A jobb utat. Ezzel megtörjük a kört, és szabadok leszünk. 

Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint az a felmérés, amelyben egy amerikai egyetem diákjait arra kérték, hogy 12 percig sétáljanak egy épület körül, s miközben így tesznek, gondolatban kívánjanak jót másoknak. A gyakorlat csökkentette a résztvevők szorongását, és növelte a boldogságérzetüket. A diákok ugyan nem olyan személyekre fókuszáltak, akik valamilyen formában ártottak nekik, mégis minden okunk megvan rá, hogy hasonló hatást feltételezzünk akkor is, ha az „ellenségeinkre” mondunk áldást.

Hogyan gyakorold a fentieket a saját életedben?

Amikor éberen fekszel az ágyadban, és a fejedben visszhangoznak a másik mondatai, vagy éppen stresszelsz azon, milyen szituációval kell legközelebb szembenézned, állj meg egy pillanatra, végy egy mély levegőt, és kívánj jót az illetőnek. Kívánhatsz neki egészséget, sikereket, szerető kapcsolatokat, bármi olyat, aminek te magad is örülnél. Ha tudsz konkrét kihívásról vagy nehézségről, amivel épp szembe kell néznie, kívánhatod, hogy képes legyen megoldást találni rá.

Aki áldást mond, az nem tartja vissza a jót a másiktól, ha módjában áll megtenni azt. Segítő kezet nyújt, hogy a jó, amit kíván, ily módon is megnyilvánulhasson a másik életében. Hogyan? Például, ha hallottam arról a bizonyos kollégámról, hogy szüksége lenne egy új albérletre, és pont tudomásom van egy kiadó lakásról, az áldás jelentheti azt is, hogy küldök neki egy e-mailt a fontosabb információkkal. 

Nem azért, mert megérdemli. Nem azért, mert kedvelem őt. Azért, mert egy olyan világra törekszem, ahol kevesebb helyet és hatalmat kap a rosszindulat. 

Ez pedig a saját hatósugarunkon belül kezdődik.

Az áldás nem a fájdalom és a félelem bagatellizálása

Fontos kiemelni, hogy ahogy a megbocsátás, úgy az áldás sem egyenlő az egyetértéssel. Gyakori tévhit, hogy amikor megbocsátunk valakinek, elfelejtjük mindazt, ami történt. Talán hajlamosak vagyunk hasonlóan gondolkodni az áldásról is, ezért vonakodunk esélyt adni neki. Ám amikor a másiknak jót kívánok, azt nem azért teszem, mert helyeslem a tetteit. Az, hogy pozitív dolgokat szeretnék látni az életében, nem jelenti, hogy bagatellizálom a viselkedését, vagy hogy az következmények nélkül maradhat. 

Tina Boesch így fogalmaz: „Megáldani az ellenségeinket nem egyenlő az erőszak támogatásával, sőt pont, hogy a rossz megtörésének egy módja.” Jót kívánok, mert ki másnak lenne rá nagyobb szüksége, mint annak, aki nem képes nagyobb jóindulattal viszonyulni az embertársaihoz? Aki türelmetlen, bántó vagy manipulatív, az nyilvánvalóan nem az örömből táplálkozik. Pedig, ha így tenne, talán teljesen átformálná a tetteit és a szavait. Ezért a jó reményében megáldjuk. 

Az áldás oly módon is megtöri a rosszat, hogy nem engedi, hogy minket is lerántson a harag, a félelem és a gyűlölködés örvénye, majd utána esetleg valaki máson éljük ki a frusztrációnkat. És talán éppen az áldás képessége erősít meg annyira, hogy képesek legyünk szót emelni magunkért és másokért, nyíltan rámutatva az igazságtalanságra.

Mentális pusztulás vár a gyerekekre?

A Bethesda Gyermekkórház 1953-as államosítása előtt diakonissza kórházként működött. A protestáns nyugat-európai, elsősorban német mintára szervezett Filadelfia Diakonissza Egylet szeretetszolgálatot végző, betegápoló diakonisszái testvérközösségben élve töltötték be hivatásukat. „Olyan súlyos anyagi szorításba került a kórház, hogy le kellett választani egy kis, akkor még üresen álló földdarabot a kórház területéből, és el kellett adni, hogy a bevételből valahogy élni tudjon az intézmény. Akkor megvette ezt a területet egy kereskedő, és felépítette ezt a házat” – mesélt az épület múltjáról a Pszichoterápiás központ és családok háza megnyitóján dr. Velkey György főigazgató. 

A családi házat aztán a ’90-es évek elején megörökölte a kórház, később teljeskörűen felújították és újragondolták. Így 2024 júniusától immár egy új, 200 négyzetméteres, Bauhaus stílusban épült ingatlanban folytathatják gyógyító tevékenységüket a 14. kerületi Hermina út. 55. szám alatt. Kialakítottak benne két, 30–40 négyzetméteres apartmant is, ahol a kórházba vidékről vagy külföldről érkező SMA-beteg gyerekek szüleinek biztosítanak lakhatást, amíg tart a kezelés vagy az izolációs időszak. 

A legújabb felmérések szerint ma Magyarországon minden hetedik gyerek küzd valamilyen pszichés problémával, vagyis több mint 250 ezer érintettről beszélhetünk. 

„A pandémia most már nem a covid, hanem a mentális pusztulás, ami a gyerekekre vár a fogyasztói társadalomban. Ennek beláthatatlan következményei lesznek a későbbi években. Minden nemzet jövőképességét az határozza meg, mennyire bánik jól a gyerekekkel, mennyire segíti a mentális, testi és lelki egészségük fenntartását” – hívta fel a figyelmet dr. Pászthy Bea, a Semmelweis Egyetem gyermekpszichiátere. Arról is beszélt, hogy a pszichoterápia nagyon alulfinanszírozott Magyarországon. Nem éri meg fenntartani, és csak NEAK támogatásból nem fog tudni fennmaradni a központ, ezért kérte, hogy aki teheti, támogassa a Bethesdában folyó munkát, ahol a szinte csak magánrendelésben elérhető pszichoterápia mindenki számára elérhető államilag támogatott formában. 

Kép

Macik a Pszichoterápiás központban – Fotó: Pataki Sára

„Sokszor azt érzik, mi van, ha megbolondultak”

A Bethesda Gyermekkórházban a pszichoterápiás központ már 2021 óta működik, most viszont új, saját helyszínt kapott. Egyhetes intenzív vagy kéthetes ambuláns jellegű csoporttréningeket tartanak 8–18 éves fiataloknak. A kórházban különféle pszichiátriai betegséggel küzdő gyerekeket kezelnek, de a Kamasz-Szakasz kifejezetten gyermekkori kényszerbetegségre (OCD) és szorongásos zavarokra specializálódott. 

A különféle társas-, teljesítményhelyzetekben jelentkező szorongással, pánikkal, szomatizációs zavarokkal küzdők gyógyításával foglalkoznak. 

Emellett hiperaktív, ADHD-s gyerekeket is várnak, illetve van egy olyan csoportjuk, amely trichotillomániával (az érintettek a hajukat, szemöldöküket, szempillájukat tépkedik) küzdő kamaszoknak segít.

 „A fő specifikus területünk a kényszerbetegség kezelése. Amikor egy gyermek például nagyon  sokszor mosnak kezet, kapcsolgatják a lámpát, és közben  szorongáskeltő gondolatok gyötrik őket: »mi van, ha beteg leszek, mi van, ha édesanyámnak lesz valami baja«”, akkor felmerül a gyanú, hogy kényszerek jelentkeztek nála”  – magyarázta a kepmas.hu-nak Németh Laura részlegvezető, klinikai szakpszichológus. 

Nyolcfős csoportokban dolgoznak. A kamaszok általában egy héten keresztül, naponta kilenctől délután kettőig tartózkodnak a kórházban, majd utána van egy négyhónapos utánkövetés. A szakmai teamben pszichiáter szakorvos, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichológus és terápiás asszisztensek dolgoznak. „Egyszerre tudunk több gyereknek segíteni, és van specifikus hatása is annak, hogy hasonló problémával küzdők találkoznak, ami megnyugtató számukra, és egymást is tudják segíteni. Ez azért is nagyon fontos, mert sokszor úgy érkeznek hozzánk, hogy nem tudják, mi van velük, azt érzik, mi van, ha megbolondultak” – szemléltette.

Beutalóra van szükség
A Kamasz-Szakaszban 450–500 gyereket látnak el évente. Háziorvosi vagy szakorvosi beutalóval lehet jönni a központba, az egész országból fogadnak betegeket, a [email protected] e-mail címen lehet jelentkezni. A részvételt egy első interjú előzi meg.

A pszichoterapeuta siet leszögezni, nem úgy működik, hogy hétfőn bejönnek a gyerekek és péntekre meggyógyulnak, hanem egy olyan eszköztárat, „képzeletbeli szerszámosládát” kapnak, amelyben olyan „szerszámok”, technikák vannak, amelyeket, ha elsajátítanak, és beépítenek a mindennapjaikba, akkor hosszútávon enyhíthetőek a problémáik. Az általunk tartott tréning egyfajta lendületet tud adni a változáshoz, utána enyhébb esetekben akár egyedül a szülők segítségével tudnak továbbhaladni. Ha viszont súlyosabb a probléma, akkor szülőkonzultációkkal kiegészített egyéni terápiára van szükség. A megküzdési technikákat játékos formában, élmények útján tanítják meg a kamaszoknak. Foglalkozásaikat állatasszisztált terápiák egészítik ki, a gyerekek kutyákkal, és minilóval is találkozhatnak, és kipróbálhatják magukat egy terápiás szabadulószoba játékban is.

Kétségbeesett szülőkkel találkoznak

„Nekünk az a tapasztalatunk, hogy a Covid óta megemelkedett a mentális problémával küzdő serdülők száma. A járvány idején sok szülő is instabillá vált, ami kihatott a gyermekek pszichés jólétére is illetve a kortársközeg hiánya szintén nem segítette a helyzetet. Jelentősen emelkedett a kényszerbetegek, az anorexiások és a szorongásos és hangulatzavarokkal küzdő serdülők száma – sorolta Németh Laura.

A szakemberek fontosnak tartják, hogy a szülő is tudja, mi történik a falak között, nyilvánvalóan a titoktartási kötelezettségük mellett. A szülőket abban segítik, hogy megismerjék azt az eszköztárat, amit a kórházban megtanítanak a gyerekeknek. A terápia elején és végén is tartanak szülőcsoportokat, arra készítik fel a résztvevőket, hogyan érdemes hozzáállni egy szorongó vagy kényszerbeteg serdülőhöz. „A kényszerbeteg gyerekek szülei sokszor kétségbe vannak esve, nekik már önmagában az is megnyugtató, hogy sorstársakkal találkozhatnak, és megvitathatják a mindennapi nehézségeiket” – fogalmazott a pszichoterapeuta. 

Kamaszlány festményei kamaszoknak

A Kamasz-Szakasz terápiás termét a Sávolt Karolina 14 éves festőművész által a kórháznak ajándékozott, színekben gazdag festmények díszítik. A Jégmadár szabadon és a Puttók világa című képei már biztosan a terápiás terem részei lesznek. „Képzeljék el, ha leöntenék fekete szurokkal ezeket a képeket. 

Minden hetedik gyerek most ezzel a fekete szurokkal éli az életét. 

A Kamasz-Szakasz a fekete képről darabról darabra fogja leszedni a ráégett, rákeményedett szurkot” – érzékeltette dr. Pászthy Bea a pszichoterápiás munkát. 

Kép

Sávolt Karolina festménye a rendelőben – Fotó: Pataki Sára

Sávolt Karolina kilencévesen, a pandémia idején kezdett festeni, mert örömöt talált a rajzolásban, később a festészetben. Mindent autodidakta módon, online és könyveket olvasva tanult meg, s tizenegy éves volt, amikor már meg is tartotta az első kiállítását. Országszerte több kórház falán visszaköszönnek a képei. Az orvos családból jövő tinédzser lány maga is orvosnak készül. „Nemcsak a mentális, hanem a fizikális gyógyulást is tudom majd segíteni” – fogalmazta meg terveit a megnyitón.

De egyelőre még színes motívumokban bővelkedő, sokszor növényeket, állatokat ábrázoló képein keresztül szeretne segíteni a kortársainak, arra bíztatja őket, hogy a legnehezebb időszakokban is fontos a pozitív gondolkodás. Céljai között szerepel, hogy festményeivel felhívja a figyelmet a természetvédelemre, a fenntarthatóságra, környezetünk védelmére, az állatvédelemre, valamint, hogy hátrányos helyzetű gyerekeknek tudjon segíteni művészetével, és mindenkinek legyen lehetősége képzőművészetet tanulni. Festményein bátran vegyíti a reneszánsz és barokk elemeket az absztrakt és avantgárd stílussal, a 19. század romantikus és realista kifejezésmódjaival.

A sportolók és a katonák már azt megelőzően használtak különböző aktivitásmérőket, hogy a legegyszerűbb okosórák föltűntek volna a civilek csuklóin. Ez érthető, hiszen náluk a pulzusmérés és a fókuszált edzésstratégia kialakítása mindig is kulcskérdés volt, minden olyan eszközt igyekeznek alkalmazni, ami ezt segíti. Az átlagember először a lépésszámláló csuklópántokkal ismerkedhetett meg, ezek már sok éve részei a mindennapoknak. Az elérhető funkciók rohamosan bővültek, napjainkban már szinte minden mérhető minden sportágnál. 

„A mai órák sokkal hasznosabbak, mint a régi lépésszámlálók, amelyek érdemben csak egyetlen adatot mutattak. Ez arra volt jó, hogy az ülőmunkát végző emberek tudatosítsák magukban a mozgás fontosságát, érzékeljék, hogy egy-egy nap hány lépést tettek meg. 

Az emberek szembesülhettek azzal is, hogy ha autóval vagy végig tömegközlekedéssel mennek munkába, akkor mennyire keveset mozognak. 

Példa persze az ellenkezőjére is lehetett: aki hosszabb távokat tett meg sétálva, az megdicsérhette magát azért, mert a lépéseinek a száma a szubjektív érzet szerint megfeleltethető volt a sportolásnak” – mondja Bartos Adél életmód-tanácsadó, az ELTE Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetének oktatója. Mára a lépések számszerűsítését megszoktuk, az órákba pedig típustól függően új funkciók is kerültek. Megjelentek kifejezetten sportváltozatok is, amelyek a hétköznapi típusoktól nemcsak az árukban különböznek, hanem a tudásukban is.

Okosóra vagy sportóra?

„Az okosóra és a sportóra fogalmát sokan szinonimaként használják, de a két termékkör nem ugyanaz. Az okosóra mindennapi felhasználásra való, a sportóra pedig amellett a sporttevékenységek időszakára is. Emiatt vásárlás előtt mindenkinek föl kell tennie azt a kérdést, hogy az órát mire szeretné használni” – emeli ki szakértőnk. Az egyszerű okosóra a lépésszám mérése mellett képes arra, hogy az okostelefonnal összekapcsolódva anélkül adjon nekünk információt, hogy a telefonra ránéznénk. Láthatjuk, hogy éppen ki hív bennünket és milyen üzenetet kaptunk, mindenre tudunk azonnal reagálni. 

Ezeknél a termékeknél az esztétika fontosabb lehet a funkciónál, ezért másra fókuszálnak a fejlesztők is. Például arra törekednek, hogy az óra súlyra könnyebb legyen, szebb legyen a kijelzője és a képfelbontása. 

Számít az üzem­idő is, és hogy mérhető-e a pulzusszám, a folyadékbevitel, a pihenés és valamilyen mértékben a véroxigénszint. Jellemzően mérhető az okosórákkal az alvásidő és az alvásminőség is.

Erre a telefonok is képesek, de azok elsősorban a hangokból és az ágymatrac mozgásából nyerik ki az ehhez szükséges információt, ami értelemszerűen sokkal pontatlanabb, mint amire egy csuklón viselt, a pontos pulzust és az egészen apró mozdulatokat is érzékelni képes okosóra képes. 

„A stressz-szinteket is tudják mérni ezek az eszközök, ami szintén hasznos információ. Vannak olyan órák is, amelyek ilyenkor beépített légzőgyakorlatokat tanítanak meg a viselőiknek, segítve ezzel azt, hogy megnyugodjanak. Látszik tehát, hogy ezek az órák az edzésidőn túl is dolgoznak, monitorozzák a mindennapokat” – mondja Bartos Adél. A sportórák itt abban tudnak többet, hogy a pontosságra fókuszálnak, sokkal megbízhatóbban mutatják a pulzust, és mérik az egyéb paramétereket, például a véroxigénszintet. Egyebek mellett ez magyarázza a magasabb árukat is. 

Sokszor – például triatlonnál – még az ilyen órák mellett is mellpántot kell viselni annak érdekében, hogy a pulzus pontosan monitorozható legyen. Ugyanez a helyzet az evezésnél, ahol a csukló intenzíven mozog, a túl erős rögzítés pedig zavaró lehet. Futáshoz és úszáshoz jellemzően elég csuklón viselni a sportórát, az adat úgy is pontos. Az ilyen órák le tudnak vezényelni akár egy pulzuskontrollált edzést is. Ez alapesetben is hasznos, a sportoláshoz való visszatéréskor és egy rekreációs időszakban pedig pláne.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Beszédes oxigénszint

Arra, hogy a véroxigénszint mérhetősége mennyire fontos, a koronavírus-járvány idején ébredtünk rá, korábban ezt az adatot inkább csak érdekességként nézegettük az okosórákon. 

Pedig a véroxigénszint mérése nemcsak a pandémia idején lehet hasznos, hanem bármilyen felső légúti betegségnél, tüdőt érintő problémánál is. 

Utóbbiaknál érdemes lehet beszerezni külön véroxigénszint-mérő készüléket is, ami garantáltan megbízható eredményt ad, és egyértelműen mutatja, ha orvoshoz kell fordulni.

Igényhez igazítva

„A sportórákon belül is vannak kategóriák, a drágább modellek inkább azoknak hasznosak, akik intenzív túrázók. Ezekben például lehet napelem, ami az üzemidőt remekül kitolja. Ez elsősorban akkor jó, ha valaki napokat túrázik a hegyekben, és a szálláshelyén sincs áramforrás. Az ilyen órák a nagyobb akkumulátor miatt robusztusabbak is. A sportórák a vízállóság szempontjából is különbözőek lehetnek, nem mindegy ugyanis, hogy valami kétméteres mélységig vízálló vagy hatvanöt méterig” – mondja Bartos Adél. Az úszó- és futóórák a távot és a medencehosszokat is pontosan számolják, ami nagy segítség az edzéseken, versenyfelkészüléseken. 

Ezek az eszközök telefonos alkalmazással összekapcsolva egyből mutatják a sportteljesítményt, nem csak az adott napét, hiszen azt összeveti az átlagos adatokkal is. Látható az adott idősávok pulzusa is, ami visszajelzés arról, hogy miképp fáradunk. „A személyes adatok, az edzés hossza és intenzitása alapján az is kiszámolható, hogy nagyjából hány kalóriát égettünk el, és az is, hogy mennyi folyadékot vesztettünk el. Ez a folyadékpótlás miatt nagyon hasznos adat, mert mindig aktualizálva mutatja a szükséges bevitelt. Az óra ilyenkor külön is jelzi, ha annak ellenére innunk kell, hogy amúgy elfogyasztottuk a normál esetben szükséges folyadékmennyiséget” – mondja szakértőnk. 

A folyadékpótlást telefonos alkalmazásokkal és okosórákkal is lehet követni, feltéve, hogy ezeken is rögzítjük az elfogyasztott mennyiségeket. 

Léteznek olyan okoskulacsok is, amelyeknél a regisztrálás elhagyható, mert maguk mérik a folyadékfogyasztás mennyiségét, ütemét. 

Ezek elsősorban a napi rohanás során hasznosak, amikor hajlamosak vagyunk elfeledkezni az ivásról, és a nap végén eszmélünk rá, hogy csak néhány decit kortyoltunk el jártunkban-keltünkben. Az okoskulacsok a folyadékfogyasztás szükségességét telefonon vagy okosórán is jelezhetik, de vannak olyan típusok is, amelyek maguk is villognak.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mindent okosan?

Vannak telefonnal összekapcsolható vérnyomás­mérők, mérlegek és testösszetétel-mérők is, de ezek hasznossága és megbízhatósága nem egyforma. A vérnyomásmérők mindig is hasznos eszközei voltak az otthonoknak, hiszen rájuk bármikor szükség lehet, a rendszeres vérnyomásmérés pedig akkor is hasznos, ha annak nincs különösebb oka. Az orvosnak egy esetleges panasznál hatalmas segítség már az is, ha valaki évekre, hónapokra visszamenőleg noteszbe jegyzeteli ezeket az értékeket, az pedig pláne, ha telefonos adatbázisban át tudja küldeni. Az onnan kinyerhető adatok nagyban segíthetik annak eldöntését, hogy szükség van-e bármilyen kezelésre vagy vizsgálatra, és ha igen, akkor milyenre. 

A testtömeg rögzítése is hasznos, mert segítheti akár a diéta eredményességének követését, akár a testtömeg gyarapodásának időben történő észlelését. Hasznos, hogy az okosmérleg az ehhez szükséges adatokat automatikusan továbbítja a telefonra, hiszen olyankor a folyamatos jegyzetelésre sem kell figyelni. 

Vannak olyan mérlegek is, amelyek a testtömeg mérése után motiváló üzeneteket is küldenek használójuknak. 

A testösszetétel mérésére is képes mérlegek kérdésköre már kényesebb, arról ugyanis az otthoni eszközök jellemzően akkor sem tudnak pontos és megbízható adatot szolgáltatni, ha amúgy „okosak”. Ezek inkább csak becslésre jók, használatukkor pedig figyelni kell arra, hogy a mérések lehetőleg azonos időpontokban, azonos tevékenységek után történjenek. Ez otthon nem igazán kivitelezhető, vagy legalábbis nehéz garantálni, hogy az étkezési és italfogyasztási, mosdóhasználati szokások mindig azonosak legyenek a mérések előtti időszakban.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Hány idős, demens emberrel foglalkoznak jelenleg az Ördögárok utcai idősek otthonában? Ők milyen súlyos demenciában szenvednek, mik a tüneteik?

Az Ördögárok utcai épületben 48 személy ellátását tudjuk vállalni. Vannak, akik több tünettel, mások kevesebbel érkeznek hozzánk, jellemzően Alzheimer-, Parkinson-érintettséggel és társult betegségekkel. A nálunk töltött idő alatt – a betegség természetéből fakadóan – a tünetek erősödnek. Az állapotromlás folyamatában kísérjük őket és családtagjaikat.

Hogyan kerültek kapcsolatba a Stiftelsen Silviahemmet programjával? Mit foglal magában a képzés?

Tizenöt évvel ezelőtt a Magyarországi Evangélikus Egyház kezdeményezése keretében jártam Svédországban. Egyházunk nappali ellátás mintaprogramját dolgozta ki demens emberek számára, azért utaztunk oda, hogy megismerjünk több svédországi segítőhelyet. A képzésről a Johannita Lovagrend Segítő Szolgálatán keresztül kaptunk információt, velük partnerségben szerveztük meg a munkatársaknak szóló alapozóképzést két alkalommal. 

Ezeken két svéd szakember – akik a Silviahemmet speciális oktatásában részesültek – vezetésével a demenciáról mint betegségről és a gondozásáról esett szó. 

A gondozási feladatokat végző, a mentálhigiénés, szocioterápiás foglalkozásokat tartó kollégákk mellett a konyhai, takarítási, mosási, karbantartási, adminisztrációs feladatokat végző munkatársaink is részt vettek a képzésen a vezetőkkel együtt. A következő alkalommal a vezetők kaptak speciális ismereteket, a harmadik szakaszban pedig újra a munkatársakkal közösen képeztek minket, és a reflexióról, a munkánk nehézségeinek feloldási lehetőségeiről tanultunk.

A program fontos eleme, hogy a családtagokat is bevonják a gondozásba, ők is képzést kapnak. Ez hogyan zajlik, és hányan vállalkoztak erre most?

Az első szakaszban csak az idősekkel foglalkozó szakemberek kaptak képzést, a hozzátartozók felé ezután fordulunk. Intézményünkben ebben a hónapban indul egy beszélgetőkör számukra, ahol szakemberek segítenek a kérdéseik megválaszolásában. A családtagok bevonása elengedhetetlen, hiszen a szeretett személy az ő fókuszukban van a legteljesebben jelen, ők ismerik a múltját, a jelenét, ők kötődnek hozzá a legerősebben. Amikor csapatmunkáról gondolkodunk az ellátás során, ők ennek ugyanolyan fontos részét képezik.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Maguknak a betegeknek mire van lehetőségük?

A fizikai, szellemi, lelki, spirituális igényeik szerint a teljes élet megélésére, az intézményi keretek között is. Lakóink aktuális állapota határozza meg, milyen mértékben vesznek részt, illetve tudnak részesülni a tüneteket enyhítő ápolási-gondozási filozófiánk gyakorlati megvalósításából. A megközelítésük hangsúlyos része az úgynevezett tünetkontroll: az állapotuk éppen aktuálisan megjelenő tünetei és azok erőssége határozza meg a napi életüket.

Az étkezések számukra ugyanolyan fontos programok, mint például a filmvetítés, amelyek kapcsolódási lehetőséget adnak más emberekhez, ahol a meglévő készségeiket gyakorolni, alkalmazni tudják. 

Sok esetben a tünetek nem engedik mindenki számára, hogy egy-egy programban aktívan részt vegyenek, de a jelenlétet is nagyon fontosnak tartjuk.

Az elmúlt fél év tapasztalatai alapján hogyan változott a demens betegek gondozása?

Tudatosabbak lettünk. Van egy reflexiós csoportunk, amelynek feladata a munkánk rendszeres időközönkénti megfigyelése. Ezek különleges módszerrel vezetett találkozások, eltérnek egy hagyományos munkatársi megbeszéléstől vagy értekezlettől. Itt a munkatársak a saját tapasztalataikból, tudásukból merítve adnak egymásnak segítséget, ötletet az idősek életminőségének javítására, így a gondozással kapcsolatos dilemmákban is feloldást tudunk adni egymásnak. Fontos a segítők kiégésének megelőzése, tehát ez a svéd módszer a munkatársak lelki egészségének megőrzésére is hangsúlyt helyez. 

A fizikai környezetet is másképp alakítottuk: rugalmasabban merünk hozzányúlni egy-egy szoba berendezéséhez, a használati tárgyak elhelyezéséhez, a dekorációhoz. A fizikai környezet alakításában már nem az állandóságra törekszünk, hanem a tünetekhez igazítjuk azt. A napirend alkalmazása tekintetében ugyanezt érezzük magunkon. Könnyebben és tudatosabban kapcsolódunk ellátottjaink nehezebb viselkedéséhez is: a kóborláshoz, a kommunikációban való megakadáshoz, a hallucinációkhoz, tévképzetekhez.

Dolgozóként milyen volt részt venni a programban?

Felismerések sorozatát jelentette! Alapvetően mi is így csináltuk, vagy erre törekedtünk, de a gondozás egyes elemeinek tudatos összefűzése példaként jelent meg a tanfolyam során. Fokozta a tudatosságot, a miértek keresésének és megértésének igényét.

Mit kell tenni ahhoz, hogy a szeretetotthon akkreditációja megmaradhasson?

A Stiftelsen Silviahemmet ápolási filozófiáját kell igazolhatóan alkalmazni. 

A tünetkontroll, a csapatmunka, a családok támogatása és a kommunikáció képezik az alapokat. 

Munkatársi körben a reflexiós csoportok rendszeressége adja az erőforrást és a tudatos munkaszervezés lehetőségét a négy fókusz mentén. Az akkreditáció három évre érvényes, időközi monitorozás során győződnek meg az alapítvány munkatársai a kitűzött célok eléréséről. Három év után pedig egy újabb folyamatban mérettetünk meg. 

Süveges Gergő első vendége Szvitacs Alexa. 1990-ben született Debrecenben, gyerekkorában ismerkedett meg a sporttal, amiben már akkor sok hazai és nemzetközi versenyen ért el kiemelkedő teljesítményt. 2018-ban egy betegség következtében amputálni kellett a bal karját könyök alatt, illetve lábujjait. Ezután parasportolóként folytatta az asztaliteniszt. 2021-ben – mindössze három évvel a betegsége után – a tokiói paralimpián harmadik helyezést szerzett.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.

Miért fontos, hogy aktív legyen a várandósság? 

A várandósság komoly élettani változásokkal jár együtt, hiszen az édesanya szervezete nemcsak otthont ad néhány hónapra a fejlődő magzatnak, hanem „felépíti” a születendő gyermek szervezetét is. Ehhez pedig az anya szervrendszereinek magasabb fokozatra kell kapcsolniuk: fokozottabb a szív, a keringési rendszer, a légzőrendszer működése, megváltozik az anyagcsere, az emésztés, a hormonháztartás. A kezdeti rosszulléteket a második trimeszterben felváltja az örömteli várakozás, ám a harmadik szakaszban a növekvő has megnehezíti a mozgást, körülményessé teszi az öltözködést, nehezebbé teszi az alvást, vagyis komoly kihívások elé állítja a kismamát. 

Annak érdekében, hogy a várandós anya szervezete minél jobban bírja a fokozottabb működést és a nagyobb terhelést, az a legjobb, ha a kismama fizikailag aktív marad, hiszen ezzel biztosítja saját magának a jobb közérzetet, a terhelhetőséget, felkészíti magát a legnagyobb feladatra, a szülésre, és még az utána következő felépülést is segítheti. 

Mit szabad és hogyan? 

A nemzetközi szakmai szervezetek ajánlása szerint a várandós kismamák fizikai aktivitása éppen olyan mértékű, mint bármilyen más felnőtté: azaz heti minimum 150-300 perc közepes vagy 75-150 perc magas intenzitású tevékenység és heti minimum kétszeri izomerősítés. Azaz a szakmai ajánlások sem tiltják ezeket a mozgásokat, sőt kifejezetten javasolják. 

Az egyik legfontosabb tréningfeladat a keringési rendszer támogatása: az egyszerű vénás tornától kezdve a gyalogláson át a kardiótréningig minden szóba jöhet. Táncolhat, vízitornázhat, zenés aerobikórákra járhat a kismama. 

Az egyik legjobb ebben a műfajban, amit ajánlunk, a gerinctréning, amelynek mozgásanyaga tökéletesen támogatja a növekvő pocakkal együtt járó terhelésben a gerincet, segít a tartásjavításban, erősíti az izmokat, fejleszti az egyensúlyt, és mindezek közben kényelmes tartományba emeli a pulzust. 

A súlyzós edzésekről sem kell lemondaniuk a kismamáknak, csupán a súlyzók mértékét kell csökkenteni, hogy a megemelésük miatt fokozódó hasűri nyomás ne legyen veszélyes. A futást, kocogást addig javasoljuk, amíg kényelmes, és nem okoz panaszokat. Csak azért ne erőltessen az anyuka semmit, mert megszokta és fél, hogy kijön a formából. Az ugyanis biztos, hogy ki fog jönni a formából, de okosan felépített regenerációs programmal gyorsan vissza is fog tudni térni a szeretett sporttevékenységhez. 

Kép

Kép forrása: Freepik

Ami feltétlenül fontos – akármilyen más fizikai aktivitást is folytat a kismama –, az a gátizomtorna és a légzőtorna, hiszen a medencefenék nagy terhelés alatt áll a várandósság alatt, de még inkább a szülés idején, a légzésminta pedig erőteljesen megváltozik a pocakban növekvő magzat miatt, és esetleg nem is kielégítő, amelynek negatív következményei lehetnek. Mindkettő napi pár perces elfoglaltságot jelent, így könnyen beilleszthető a napirendbe. 

A mobilizáció, a könnyű átmozgatás, a lazítás, a relaxáció is javasolt. A babaváráshoz igazított jógagyakorlás az egyik legjobb választás lehet, az ilyen foglalkozás vezetésére felkészült jógaoktató irányítása mellett. 

Mit az, amit inkább ne? 

Igazából szinte mindent végezhet egy kismama, csupán néhány szabályt kell betartania. 

Például ne végezzen olyan tevékenységet, amely esésveszéllyel jár, mivel túlzottan instabil eszközöket, mozgó gépeket, guruló vagy csúszó sporteszközöket kell használnia hozzá. Kerülje az ütésveszéllyel járó mozgásformákat is, mint a küzdősportok, a labdajátékok. 

Nem ajánlott a magas hőmérsékletre fűtött helyiségben végzett jóga, pilates – meg persze semmi más – sem. Ahogyan a túlzott nyomásváltozással járó tevékenységek, mint a búvárkodás vagy az ejtőernyőzés sem javasoltak.

Az anyukának a súlyok emelését illetően is csökkentenie kell a terhelést, még ha előtte komoly súlyokat mozgatott is meg, hiszen a hasűri nyomást nem érdekli, hogy ki edzett és ki nem, az ugyanannyi itt a Föld nevű bolygón. Ugrások helyett inkább szökdeléseket, vagy ha már az is kellemetlen a gátizmok tartófunkciója miatt, akkor fellépéseket, lépőgyakorlatokat ajánlunk inkább. 

Ha korábban nem sportolt semmit a kismama, akkor mindenképpen kérje prenatális tréner segítségét, hogy milyen tevékenységet tud megtanulni „gyorsan”, amit biztonsággal tud végezni a várandósság idején. Magasabb technikai tudást igénylő, illetve nagyobb terheléssel járó, magas intenzitású sportokat nem ilyenkor érdemes elkezdeni. 

Összességében bármit is választ az anyuka, az aktív várandósság rendkívül sok előnnyel jár, amely kihat a közérzetre a kilenc hónap alatt, könnyebbé teheti a szülést és a szülés utáni regenerációt. A baba fejlődését pedig kifejezetten pozitívan befolyásolja, hiszen ami jó az anyuka testének, az a vele egy keringési „hálózaton” lévő babának is ugyanolyan jó. 

Az írás Almássy Csilla Mozgásban című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei elérhetőek itt. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Mi történt pontosan 1992. augusztus 2-ára virradó éjjel?  

Magaslati edzőtáborban voltunk Ukrajnában, és utolsó este én vittem haza az edzőkollégákat a táborba. Áthajtottam a Kárpátok vaksötét erdejében egy fahídon, amely egy patak fölött ívelt át, ezzel túlhaladtam a tábor kapuján. Szóltam a többieknek, hogy maradjanak a kocsiban, majd én megnézem, hogyan tudok óvatosan visszatolatni. A következő lépéssel viszont négy-öt métert zuhantam, és a patakban fekve találtam magam, ömlött a számba a jéghideg víz. 

Érdekes módon hihetetlen megnyugvás lett úrrá rajtam, abban a pillanatban le is számoltam azzal, hogy nekem még bármi dolgom lesz az életben. 

Aztán az egyik tanítványom utánam ugrott, és kikapta a fejemet, ami az előbbi megnyugváshoz képest borzalmas élmény volt. Nem tudom, hogyan szedtek ki, de nemsokára már egy Zsiguli hátsó ülésén száguldottak velem a hegyről lefelé. Onnantól sok minden törlődött.
   
Mondhatjuk, hogy halálközeli élményt éltél át?  

Szerintem elsősorban sokkot kaptam, amitől sem stresszt, sem fájdalmat nem éreztem. A halálközeli élmény inkább akkor következett, amikor a baleset után négy napig válságos állapotban feküdtem a debreceni idegsebészeti klinika intenzív osztályán. Oda úgy jutottam el, hogy még Ukrajnában egy hegyi faluban egy orvos összevarrta a fejemet, ami utána begyulladt, és sebfertőzést kaptam. Azután tényleg a „túloldalon” jártam, negyven-negyvenkét fokos lázzal a kórházi ágyon, miközben semmimet sem tudtam mozgatni, és mérhetetlen félelmet éreztem. Akkor meg is változott a földi élethez fűződő viszonyom: abban ma már teljesen biztos vagyok, hogy ha kiegyenesedik az EKG-vonal, nincs vége a világnak…   

Kép

Fotó: Éder Vera

Neked viszont még a földön volt dolgod. Hogyan vészelted át az ezt követő kőkemény időszakot?  

A hónapokig tartó rehabilitáció alatt megpróbálkoztam mindenféle kezeléssel, a sarlatánok praktikáitól kezdve a végül hatásos akupunktúráig. Azt jósolták, csak a szememet fogom tudni mozgatni, ehhez képest sokkal többre vagyok képes. 

Viszont mivel addig nagyon aktív életet éltem, öt-hat évembe is beletelt feldolgozni az új helyzetet. 

Korántsem minden gerincsérült embert vesz körül olyan kiegyensúlyozott, szerető család, mint engem, ám akkoriban mindent megtettem azért, hogy elvadítsam magamtól Erikát, a feleségemet, hogy ne kelljen ezt az életet élnie mellettem. Ez azonban nem sikerült. Amikor pedig láttam, hogy ezzel csak mély sebeket vágtam a lelkén, elgondolkodtam, és megembereltem magam.  

Mióta vagytok együtt? 

Egy István, a király-vetítésen ismerkedtünk meg 1984-ben – én voltam tizennyolc, ő tizenöt éves. Három év múlva összeházasodtunk, s még ebben az évben megszületett Renáta lányunk. Fájt, hogy a balesetem után az ő életének sem lehettem olyan aktív részese, mint szerettem volna, de ma már kétgyermekes családanya, a két tündéri unokámmal együtt élnek velünk egy telken, de külön házban Szentendrén. 

Kép

Fotó: Éder Vera

Be tudsz azonosítani egy olyan pontot, ahonnan ­el­indultál a második életedben is felfelé? 

Amikor felkértek újságcikkek írására – sosem feledem az osztálytársam mondatát: „Zoli, te okos sportoló voltál, neked ez menni fog.” Aztán az ágyban fekve kipróbáltam, s azóta is napról napra az írás jelenti az önkifejezést és a család mellett az örömforrást. Ennek már több mint húsz éve. Közben főszerkesztő, felelős szerkesztő is voltam hosszú ideig egy lapcsoportnál, majd médiaoktató lettem, és két évvel ezelőtt kezdtem el novellákat írni. Az azóta született írásaim gyűjteménye a Kapáslövés. 

Kép

Fotó: Éder Vera

A címadó novella a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség pályázatán színes írás kategóriában a világdöntőbe jutott, Kovács Koko István pedig úgy fogalmaz a könyveden szereplő ajánlóban, hogy a „­baloghzolis” stílust az írásaidban pár mondat után felismeri. Szerinted ez miben fogható meg? 

Ami biztos: az írásaim cselekményközpontúak, mindig történik bennük valami, nem sok filozofálást tartalmaznak. Az is tény, hogy az emberi történetek mögött valamilyen módon mindig megjelenik a sport, amelyben szerintem összesűrűsödik az élet. 

Egy sportoló rövidebb idő alatt éli meg azokat a magasságokat és mélységeket, amelyeket amúgy mindenki az élete során. És a bajnokok csak a jéghegy picinyke csúcsát képezik, mert azok közül, akik a sportra teszik fel az életüket, nagyon kevesen jutnak a legmagasabbra. 

Ám ha nincs kit legyőznöd, sosem leszel bajnok, ezért kell megadni a tiszteletet a legyőzött ellenfélnek is. A novelláimban a legyőzöttek is jelen vannak, ahogyan át-átszövik a sztorikat önéletrajzi elemek is, hiszen pontosan ismerem az öltözők világát. Tudom, milyen, amikor szétszakad a tüdőd, van még a meccsből harminc másodperc, de már nincs levegőd, mégis megcsinálod. Meg azt is, amikor edzésen annyira széthajtottak, hogy a zuhany alatt önkéntelenül is elbőgöd magad a feszültségtől, aztán röhögsz magadon, hogy huszonegynéhány évesen mi a fenének bőgtél. 

Ha nem bánod, sorolom tovább a stílusod jellemzőit: humor, zenei és irodalmi utalások – Leonard Cohen, Szabó Balázs Bandája, Nagy László és mások –, de a gasztronómiáról se feledkezzünk meg! 

A mély drámák mellett valóban jelen van az írásaimban a humor is, mert (ön)irónia nélkül az én helyzetemben elképzelhetetlen az élet, ráadásul olyan közegben pallérozódtam Debrecenben, ahol mentek a vaskos tréfák. A kedvenc dalok, versek szerepeltetése nem volt kérdés, a gasztronómiát pedig imádom, egy csabai kolbászért meg tudok őrülni! Van is a kötetben egy ódám a csabaihoz, mert nálunk nemigen telik el úgy nap, hogy én vagy a gyerekek ne egy lekanyarított csabaikolbász-karikával néznénk a naplementét, ha épp nyár van. De van írásom a kocsonyakészítésről, illetve egy csibész futballistáról, aki a sportban nem vitte túl sokra, ám a párjával a szerelmük közös nyelve a gasztronómia. Fröccsöt pedig a szereplőim kizárólag észak-balatoni fehérborból isznak! 

Ahogy hallgatom, milyen szenvedéllyel beszélsz az írásról és az élet más hétköznapi örömeiről, arra gondolok: a sportolói múltad is óriási erőt adhatott, hogy az átélt küzdelmek után is derűs maradj. 

Sportolóként valóban megtanultam felállni a nehéz helyzetekből. Épp ezért a Kapáslövést jó szívvel ajánlom azoknak a nagy túlélőknek, akik mindig mindenből újra talpra állnak, leporolják magukat, mennek tovább, és megtanulják a kis dolgokat is becsülni az életben. Én is megtanultam, mert a kerekesszékes létnek önmagában nincs romantikája. 

Ez egy roppant fegyelmezett élet, amely csak akkor élhető, ha a legapróbb örömöket is észreveszed, s megpróbálsz olyan célokat magad elé tűzni, amelyeket el is tudsz érni. 

Például két ujjal gépelni, ahogyan akár egy hosszabb novella is megírható. 

Említetted, hogy biztos vagy a földi léten túli életben. Milyen a viszonyod a Jóistennel? 

Folyamatosan keresem őt. Miután a kötet írása idején egy éven belül három hozzám nagyon közel álló ember – az öcsém két oltás után koronavírusban, a vejem ötvenévesnél is fiatalabban ALS-ben, az apósom pedig rákban – elhunyt, néha úgy érzem, a Jóisten kukoricán térdepeltet. Pedig én szeretném, ha – mint Adyt – csöndesen és váratlanul átölelne. Megvan a hitem, küzdök érte, templomba nem járok, de imádkozom: nem magamért, a családtagjaimért. A vallás erős kapaszkodó, amikor a világban megmagyarázhatatlan dolgok történnek, és a tízparancsolatot is betarthatónak érzem 2023-ban is. 

„Az álmaimban soha nem vagyok kerekesszékben. Ébren meg nem agyalok azon, mi maradt ki az életemből. Bezártam az emlékeimet egy fiókba. Az írásaimmal olykor kinyitom. Ilyenkor átsüt a napfény az ősz borostán” – fogalmazol egyik személyes írásodban. Mégis megkérdezem: eszedbe szokott nagy ritkán jutni, mi lett volna, ha…? 

Fogalmam sincs, a baleset nélkül hol tartanék, de igen, néha eszembe jut, s ha erre gondolok, furcsa, bizonytalan érzés kerít hatalmába. Magamnak azt szoktam válaszolni erre a kérdésre, hogy nyilván a mai napig dzsúdóedzőként járnám a világot. De valójában ki tudja? Talán nem is tartanék ott az első életemben, ahol szeretnék, vagy ahol most, a másodikban tartok. Persze nagyon sokat adnék azért, ha egyik pillanatról a másikra varázsütésre újra jól lennék. Az első dolgom volna, hogy megfognám Erika kezét, és elsétálnánk úgy istenigazából megélni az elmúlt harminc évet. A többi rejtély, de ebben az egyben biztos vagyok. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Az elhúzódó orosz-ukrán háború drasztikusan átalakította a kárpátaljai falvak és városok mindennapjait: a településeken alig maradtak férfiak, sok család Magyarországra vagy Nyugat-Európába menekült, otthon leginkább idősek, nyugdíjasok maradtak. Mindez a kárpátaljai gyülekezetek életére is hatással van. A szovjet időszak óta a templomok fenntartását a perselypénz, vagyis a gyülekezet tagjainak adományai biztosítják. Ám mivel a hívők egy része a háború miatt kénytelen volt elhagyni otthonát, egyre nehezebben tudják biztosítani a templomok fűtését, áramellátását – félő, hogy a következő időszakban egyre több településen némulnak majd el a harangok” – mondja Tomcsányi István, a Johannita Rend Magyar Tagozatának vezérlő kommendátora.

Kárpátalján 101 református templomban van harang, és körülbelül ugyanennyi római katolikus, valamint 37 görögkatolikus templomban miséznek magyar nyelven. 

A kárpátaljai magyar közösség megmaradásában fontos erőt képviselnek a templomok, amelyeknek harangjai imádkozni, istentiszteletre, misére hívják a híveket, és a mai napig hirdetik a nándorfehérvári, valamint a lepantói győzelmet. 

A magyar johanniták ezért ősi rendi missziójuknak – a hit védelme és a szegények szolgálata – megfelelően meghirdetik a „Szóljon 100 harang a békéért!” elnevezésű akciót. A Johannita Rend Magyar Tagozata létrehozásának 100. évfordulóján 100 kárpátaljai templom támogatásához keresnek adományozókat, akik hozzájárulnak az épületek fenntartásához. Céljuk, hogy a templomok rezsiköltségét fedezni tudják a következő néhány évben, és egy harang se némuljon el. „Azoknak az adományát, akik az átutaláskor nem jelölnek meg egy konkrét települést, a legrászorultabb, legnagyobb bajban lévő gyülekezeteknek juttatjuk el” – magyarázta Tomcsányi István. 

Hogyan lehet adományozni? 
A szervezet a budapest-johannita.hu/adomany oldalon sorolja fel azt a száz kárpátaljai települést, amelynek a gyülekezetét célzottan lehet segíteni – ezek között van például a beregszászi járáshoz tartozó, alig több mint ezerfős Feketepatak, Huszt és Nagydobrony, de olyan nagyobb városok templomai is, mint Ungvár vagy Beregszász. Az oldalon bankkártyás fizetéssel lehet adományozni, de a támogatásokat a Johannita Rend Magyar Tagozata 11600006-00000000-77732855 bankszámlára is várják, a közleményben a kiválasztott település vagy a Kárpátalja névvel. 

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy hosszú távon pszichológiával szeretnél foglalkozni?

Gyerekkorom óta mindig is bennem élt az érzés, hogy szeretnék embereken segíteni, de maga a pszichológia nem volt belső indíttatás. Először az orvosival próbálkoztam, ám azt különböző okok miatt otthagytam. Utána döntöttem a jelenlegi szakmám mellett, könyvből készültem fel az egyetemre, és nagyon megtetszett a tudományos rész is. 

Sokat adott nekem a hároméves alapképzés, az viszont nem tetszett, hogy egyáltalán nem volt szakmai gyakorlatunk. Ezt nem lehet csak a járványra fogni, bár az is közrejátszott valamilyen szinten. Ha nem találkozol olyan személyekkel, akik mentális betegséggel küzdenek, könyvekből nem tudod megszerezni a szükséges tapasztalatot, hogy segíteni tudj. Engem a mai napig inkább a pszichológia spirituális oldala érdekel, viszont rengeteg olyan mentális zavar van, amelyek megértéséhez ismerni kell az agy működését.

A lovakhoz  való kötődésed mire vezethető vissza, illetve hogyan kapcsoltad össze a lovakat és a pszichológiát?

Sokáig nem volt kapcsolatom lovakkal. Tavaly nyáron nehéz periódust éltem meg, akkor döntöttem el, hogy szeretnék kipróbálni valamit, amit életemben még soha. Beneveztem egy kilencven perces túrára, amit egyedül, segítség nélkül kellett véghezvinnem. Eleinte féltem a lovaktól, határozatlan voltam, hozzájuk érni sem mertem. Ám ez hamar megváltozott. 

Korábban nem hittem el, hogy létezik különleges kötelék ló és ember között, de később én magam is megtapasztaltam ezt egy Csillag nevű lóval, aki mára a kedvencem lett. Amikor először itt voltunk, és megkaptam a lovat, úgy éreztem, mintha belülről tudnék vele kommunikálni, szavak nélkül. 

Varázslatos volt, de csak Csillaggal kapcsolatban éreztem ezt. Később elkezdtem mélyebben is foglalkozni velük, sokat kellett gyakorolnunk a terápiához. Időre van szükség, hogy a ló megszokja a ritmust és az eszközöket, amelyekkel dolgozni kell. 

Két társsal kezdtem el a terápiát, akiknek nincs pszichológiai végzettségük, de a lovakhoz értenek. Jó néhány hónapig gyakoroltuk a feladatokat. Volt olyan ló, akivel egyáltalán nem tudtunk dolgozni, mert félt a labdától, a karikától és az egyéb színes eszközöktől, amelyeket használunk. Néhányszor el is csüggedtünk, amikor valamelyikük megállt gyakorlat közben, márpedig a hibákat mindenképp ki kell küszöbölni, hogy a kezelésen ne legyen balesetveszély. Én nem ragaszkodom ahhoz, hogy csak speciális nevelést igénylő személyek jöjjenek a terápiára, hiszen rengetegen vannak, akik szorongással vagy kötődési zavarral küzdenek.

Kép

Fotó: Székely Anna

Mennyire volt nehéz megszokni a gyakorlatban az emberekkel való munkát?

Nekem az emberekkel végzett munka addig volt nehéz, amíg nem találkoztam az első pácienssel. Azért tartottam tőle, mert gondjaim vannak a román nyelvvel. Felkészültem a találkozóra, mindent szóról szóra leírtam, amit majd mondanom kell neki. Végül nagyon jól működött a terápia, csak bennem munkálkodott némi frusztráció. Ma már lazán állok hozzá, de ehhez sok munka és kitartás kellett. Mára nincs bennem olyan érzés, hogy nem leszek képes helytállni. Ebben segített, hogy a gyerekek szülei is mindig megértők voltak. 

Emberileg is rengeteget fejlődtem a terápiák során, jó érzés számomra, hogy tudok segíteni valakinek abban, hogy ne csak önmagához, hanem a lóhoz is közel kerüljön.

Hogy kell ezt elképzelni, miben tud segíteni a páciensnek, ha közel kerülhet egy lóhoz?

Akiknek nehézségei vannak az életben a kapcsolatteremtés terén, gyakran másoktól elszigetelten élnek, és tudat alatt tele vannak félelemmel, gátlásokkal. Amikor meglátnak egy lovat, általában előjönnek ezek az érzéseik. A terápia egyik célja, hogy a kliens olyan biztonságos közeget kaphasson, amelyben felfedezheti magában ezeket a félelmeket. Amikor valaki hozzáér a lóhoz, amelyről korábban azt gondolta, hogy megharaphatja vagy bánthatja, pozitívan fog csalódni, ezáltal önmagában is megerősödik. A lóval való kapcsolat segít az önismeretben is, valamint hosszú távon abban, hogy a mindennapi életben emberekkel is könnyebben kapcsolatba tudjanak lépni a páciensek. 

Említetted a román nyelv használatával kapcsolatos félelmeket. Korábban soha nem voltál rákényszerülve arra, hogy ne az anyanyelveden beszélj a hétköznapi életben?

Magyar közegben születtem, nem volt hol gyakorolnom a román nyelvet. Közeli rokonaim élnek Budapesten, évente háromszor-négyszer szoktam odamenni. Korábban át is akartam költözni, de rájöttem, hogy itt kell megtalálnom a helyem. Magamban tudok románul, nekem ehhez az iskolai tudás elegendő. Ha viszont valaha bármilyen dolog kapcsán megszégyenülsz, az agy automatikusan úgy reagál, hogy hasonló helyzetben leblokkol. Abban a helyzetben semmit nem tudsz tenni ez ellen, mert ez pszichológiai mechanizmus. Nekem korábban voltak ilyen tapasztalataim a román terén, összeakadt a nyelvem, nem tudtam magam jól kifejezni. Fordulópontot jelentett, amikor összeszedtem minden bátorságomat, és felvállaltam a sebezhetőségem. 

Kép

Fotó: Székely Anna

Hosszú távon is a lovas terápiában képzeled el magad?

Számomra a lovas terápia az álommeló. 

Bőven van vele jövőbeli tervem, bele szeretnék mélyülni ebbe a világba. Érdekel a lovasíjászat is, amibe mindenképp bele akarok vágni, emellett bizonyos pszichológiai képzéseket is elvégeznék. Ezek olyan önismereti tényezőkről szólnak, amelyek a terápiával kapcsolatosak. Ha megszerzem a szükséges tudást, foglalkozásokat indítanék csoportoknak, például családoknak.