Egy brit szerkesztő Afrikában  

Az 1950-es években Nagy-Britannia még mindig makacsul küzdött az utolsó afrikai gyarmatai megtartásáért. Az idős Winston Churchill – aki kritikusai szerint egy letűnt, régi világot próbált elkeseredetten életben tartani – latba vetette minden tekintélyét, hogy legalább Kenyát és Tanzániát ne érje utol a gyarmatok szükségszerű sorsa. A második világháború azonban fenekestől felforgatta a világot, mindkét országban olyan változások indultak meg, amelyeket nem lehetett feltartóztatni.  

Ebben az időben dolgozott szerkesztőként kenyai és tanzániai brit lapoknál egy Brendon Grimshaw nevű angol fiatalember. Gyakorlott újságíró volt, hiszen a szakmát mindössze tizenöt évesen kezdte hazájában, mivel nem volt kedve iskolába járni, viszont tehetsége és eltökéltsége hajtotta előre. Később a helyi afrikai közéletben befolyásos férfiként tartották számon, azonban egy idő után ő is sejtette, hogy a gyarmati világ már nem tart sokáig. Az éppen zajló történelmi folyamatok nem kedveztek az általa elképzelt, kényelmes életformának.  

Kenyában az ötvenes években a Mau Mau-felkelés során Nagy-Britannia még egyszer kegyetlenül megfélemlítette a helyieket. 

Több mint tizenegyezer embert öltek meg a harcok során, az elfogott szimpatizánsokat pedig koncentrációs táborokba zárták. 

A legveszélyesebbnek tartott harmincezer felkelőt kényszermunkatáborokban dolgoztatták: velük végeztették az ország legfontosabb infrastrukturális fejlesztéseit.  

Az új évtized elejére Grimsaw tisztán érzékelte, hogy az elkövetkezendő években neki itt nem sok babér terem. A szomszédos Tanzánia 1961-ben elnyerte függetlenségét, de olyan események zajlottak le az elborzadt britek szeme előtt, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Az új miniszterelnök, Julius Nyerere – akivel Grimshaw egyébként kiváló kapcsolatot ápolt – gyakorlatilag százszázalékos többséget szerzett a parlamentben, azt csinálhatott, amit csak akart. 

Tisztában volt azzal, hogy irányíthatatlan káoszt eredményezhet a hirtelen megszűnő gyarmati státusz, ezért egyfajta szocialista-nacionalista hibrid egyeduralmat vezetett be. A fehér alkalmazottak jó részét elbocsátották az állami hivatalokból, és Tanzánia megkezdte önálló életét. Grimshaw nem akarta kivárni, amíg neki is dicstelenül távoznia kell. Mivel azonban Afrika nagyon a szívéhez nőtt, merész lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy a keleti partoktól nem messze fekvő Seychelle-szigetek egyikét megvásárolja.  

Távol a „Paradicsomtól”  

A természet csöndes magányát akarta maga körül tudni, nyugalomra és harmóniára vágyott. Vakációzni utazott 1962-ben az egyre népszerűbbé váló turistaparadicsomba, és érdeklődni kezdett eladó szigetek iránt. Ekkoriban a száztizenöt Seychelle-sziget közül mindig volt éppen megvehető, azonban Grimshaw megrettent az áraktól. Már éppen letett volna az ambiciózus tervről, amikor megkereste őt egy ismeretlen fiatalember, és felajánlotta neki megvételre a szigetcsoport egyik legkisebb darabját.  

A Moyenne-sziget a Seychelle-szigetek legnagyobbikától, Mahétől néhány kilométernyire helyezkedik el. Olyan apró, hogy az szinte már kiábrándító.  

Nagyjából négyszáz méter hosszú, és háromszáz méter széles, a területe nem egészen egytized négyzetkilométer. Abban az időben már évtizedek óta teljesen lakatlan volt, legföljebb halászok szálltak néha partra ott. Grimshaw viszont azonnal beleszeretett ebbe a tenyérnyi földdarabba. Nem is sokat gondolkodott, nyolcezer angol fontért megvásárolta.  

Amikor birtokba vette a szigetet, egy csepp víz nem volt rajta, és olyan sűrű dzsungel borította, hogy kikötni is alig lehetett a partjainál. Gyakorlatilag semmi olyasmi nem volt itt, amelyre egy trópusi álomsziget tulajdonosai számítanának. Ahogy macsetével próbált előrehaladni a szinte áthatolhatatlan aljnövényzetben, kezdett rádöbbenni, mit is vett valójában. A szigetvilág többi részén megtalálható gazdag növényvilágból szinte semmi nem élt meg itt, a szedett-vedett őserdő egészen a tenger vonaláig nyúlt. Kókuszpálmák ugyan akadtak, de a kókuszdiók le sem tudtak hullani a földre a buja növényzet miatt. Állatok egyáltalán nem éltek a Moyenne-szigeten, ha nem számítjuk azt a rengeteg patkányt, amik szinte elborították a területet.  

Grimshaw élete új szakaszához érkezett. Mint később elmondta, azt érezte ekkor, hogy a korábbi, civilizált életét már éppen eleget élte, nem volt többé szüksége rá. Életet akart lehelni ebbe a kietlen környezetbe. Úgy akart nyomot hagyni maga után a világban, hogy létrehoz valami harmonikusat és szépet, ami majd a halála után is sokaknak szerez örömet. Mivel azonban a szigeten még közlekedni sem lehetett, először utakat kellett vágnia a dzsungelben. Felbérelt egy tizenkilenc éves, helyi fiatalembert, Antoine Lafortune-t, aki egy halász fiaként éppen állást keresett.  

Kétkezi munkával  

Ketten kezdték meg a munkát. Már az is kétévnyi megfeszített küzdelembe került, hogy egyetlen megfelelő szélességű ösvényt vágjanak a szigeten. 

Az elkövetkezendő években aztán majdnem öt kilométernyi utat építettek, olyasmiket, amelyeket ma valószínűleg tanösvénynek neveznénk. 

Munkájuk közben megtalálták egy a századelőről származó nyaraló romjait, valamint két régi sírt. Ők pedig azt feltételezték, hogy a sírok a környező tengereken garázdálkodó egykori kalózok nyughelyei lehettek. Ettől kezdve gyermeki lelkesedéssel kezdtek kalózkincsek után is kutatni, de legnagyobb sajnálatukra semmi ilyesmit nem találtak. Eközben a két férfi között komoly barátság alakult ki. Házat építettek, és megpróbálták lakhatóvá tenni ezt az elvadult földdarabot. A következő évtizedeket kemény fizikai munkával töltötték, és saját bevallásuk szerint minden korábbinál elégedettebben, jobb fizikai kondícióban élték az életüket.  

Nekiláttak bozótot irtani, ezzel a munkával is csak évek után végeztek. Amikor egy kicsit átláthatóbbá vált a terület, olyan faültetési programba kezdtek, amely bármely kormánynak becsületére vált volna. Először tízesével, húszasával, később százszámra vásárolták és ültették el a legkülönbözőbb fajú trópusi fákat. A hajdani kusza bozót helyén ma már tizenhatezer egészséges fa él. Egyes becslések szerint a területen arányaiban több fafaj található, mint a világ bármelyik nemzeti parkjában.  

Kép

A Moyenne-sziget egy 2015-ös felvételen – Forrás: Profimedia – Red Dot

Madarak és teknősök  

Néhány év alatt a munkálatok egyre ambiciózusabbak válták. Brendon és Antoine nagyon hiányolták például a madárcsicsergést. A környező szigetekről átszállítottak tíz különböző fajtájú madarat, hogy szaporítsák őket, de azok hamar visszarepültek otthonukba. Grimshawék megismételték a kísérletet, de ismét nem jártak sikerrel. Aztán egyszer csak mégiscsak megjelentek a madarak a Moyenne-szigeten. Nemsokára rendszeres vendégekké váltak, ezért a két szigetlakó etetni kezdte őket. Hamarosan megtelepedtek, és elszaporodtak. 

Ma több mint kétezer madár hangja hallatszik a sziget minden szegletéből.  

Mindketten végleg a szigetre költöztek 1972-ben, így tényleg „teljes munkaidőben” az ideális trópusi álomsziget megteremtésére koncentrálhattak. Az állatvilágot például más fajokkal is gazdagítani akarták. Elhatározták, hogy teknősparadicsomot hoznak létre. Grimshaw beszerzett néhány frissen kikelt aldabrai óriásteknőst. Ezek az állatok nagyon hasonlítanak a galápagos-szigeteki óriásteknősökre: a páncéljuk százhúsz centiméter hosszúra is megnőhet, a súlyuk néha a kétszázötven kilogrammot is eléri. 

A legfiatalabb példányokat Grimshaw a saját hálószobájában nevelgette, majd amikor már elég erősnek és fejlettnek találta őket, szabadon eresztette mindegyiket a szigeten. Hamarosan elszaporodtak, ma már legalább százhúszan élnek békében és nyugalomban. Aki sétára indul az ösvényeken vagy a tengerparton, bármelyik pillanatban szembe találhatja magát egy lassan, megfontoltan cammogó óriásteknőssel.  

Kép

Brandon Grimshaw és René Lafortune a szigeten – Forrás: Profimedia – Red Dot

A megvalósult álom  

A nyolcvanas évek elejére a Moyenne-sziget mindenben megfelelt tulajdonosa elvárásainak. A madárfüttyös nyugalom annyira betöltött mindent, hogy Grimshaw csak nagy ritkán hagyta el rövid időre. 

Elhatározta, hogy halála után sem akar máshol lenni, ezért megásta a saját sírját, és kőből egyfajta szarkofágot készített magának. 

Amikor 1981-ben maghalt az édesanyja, megkérdezte az apját, nem akar-e odaköltözni hozzá a trópusokra. A legnagyobb meglepetésére a nyolcvannyolc éves öregúr igent mondott. Az elkövetkezendő öt évet a legnagyobb harmóniában, soha korábban nem tapasztalt barátságban töltötték, majd amikor az idős férfi meghalt, Grimshaw a már elkészült sírba temette.  

Ahogy teltek az évtizedek, a környező szigeteken egymás után épültek az ötcsillagos szállodák és a méregdrága üdülőkomplexumok. Mivel Grimshaw több szomszédos szigetre is „rálátott”, figyelemmel kísérhette, hogy azokon miképp szorul háttérbe a háborítatlan, trópusi természet. Ő maga is állandó nyomás alatt állt, hogy beálljon a sorba. Mégis ellenállt: semmiféle csábítás és érvelés ellenére sem volt hajlandó feladni eredeti álmát.  

A Moyenne-sziget fenntartása ráadásul komoly összegeket emésztett föl: az erőszakosan terjeszkedő bozót folyamatos irtása, az állandó faültetés, a madarak és a teknősök etetése, a víz és az elektromos áram bevezetése hatalmas rezsiszámlákat eredményezett. Grimshaw kénytelen volt korlátozott számban beengedni a turistákat, hogy beindítsa az idegenforgalmat. Naponta csak egy-két tucat látogatót fogadott, akik jó pénzért részesülhettek a kiváltságban. Mivel még egy móló sem épült, mindenkinek a part menti hullámokon keresztül kellett a szigetre gázolnia, ahol gyakorlatilag semmiféle szolgáltatás nem állt a rendelkezésükre. 

Idővel aztán Grimshaw beadta a derekát, és engedélyezte egy étterem működését, majd alkalmazott egy helyi idegenvezetőt is, aki gondját viselte a látogatóknak, és körbevezette őket a szigeten. Grimshaw 2009-ben végleg egyedül maradt. Barátja, Antoine Lafortune, akivel hosszú évtizedekig együtt dolgozott, elhunyt. Mivel ekkor már ő maga is a hetvenes éveiben járt, egyre erősebben foglalkoztatta a sziget jövője. Folyamatosan bombázták a különböző befektetők, ő azonban minden ajánlatot visszautasított. 

Egy szaúdi üzletember ötvenmillió dollárt ajánlott a szigetért, de Grimshaw hajthatatlan maradt.

Elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra biztosítja a Moyenne nyugalmát. Addig lobbizott a Seychelle-szigetek hivatalainál és vezetőinél, amíg végül elérte a majdnem lehetetlent. A szigetet nemzeti parkká nyilvánították, ezzel világrekorderré is tették, mivel ez lett a világ legkisebb nemzeti parkja.  

A mai napig is legföljebb napi háromszáz turista teheti a partra a lábát. A csend és a nyugalom megmaradt, az egyetlen szerény étterem mögött a gondnok kunyhója áll. Ennyiből áll a sziget infrastruktúrája. Brendon Grimshaw 2012-ben halt meg, holttestét édesapja mellé helyezték el, abba a sírba, amelyet még ő ásott korábban. Élete utolsó percéig vallotta, amit egy 2010-es dokumentumfilmben mondott a szigetről: „Isten a tulajdonos, én csak a gondviselő vagyok.”  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A ’90-es években sokan figyelték kikerekedett szemmel a kanapén ülve a Knight Rider című tévésorozatot, amelyben KITT, a beszélő, szuperintelligens autó játszotta az egyik főszerepet. Egy ilyen csodaautó soha nem tűnik vonzóbbnak, mint akkor, amikor mi magunk is sofőrré válunk. 

Oktatóval az anyósülésen furikázni ugyanis egy dolog. A Könyves Kálmán körúton egyedül szorongatni a kormányt már egy kicsit más.

Amikor a vezetéstől való félelemről írok, kicsit személyes tapasztalatból is beszélek. A jogosítvány megszerzése után jó ideig nem volt szükségem autóra, így, amikor tíz évvel később a volán mögött találtam magam, rájöttem, hogy a fővárosi forgalom bizony szimpatikusabb gyalogos szemmel nézve. Mint kiderült, a probléma nem csak engem érint. Klienseim sora kezdte el behozni a témát a beszélgetéseinkbe – csupa jogosítvánnyal rendelkező ember, akik mégis a metrót választották –, én pedig azon kaptam magam, hogy jóval többen küzdünk ezzel, mint eredetileg gondoltam. Ezért, ha te is messze elkerülöd a garázst, tudd: nem vagy egyedül.

A félelem nem mentség, hanem maga az ok, amiért gyakorolni kell

Akik tartanak a vezetéstől, gyakran azzal csillapítják a félelmüket, hogy egyszerűen nem ülnek kocsiba. Mint a legtöbb nehézség esetén, itt is hajlamosak lehetünk várni a pillanatra, amikor úgy érezzük, hogy készen állunk, ezzel csupán az a gond, hogy talán soha nem fog eljönni. Ezért a magabiztosság és a higgadtság nem szükséges, hogy kiindulópontként szolgáljon, hanem lehet az egy olyan állapot is, ahová megérkezünk – például miután megtapasztaltuk, hogy gond nélkül eljutottunk A-ból B-be. 

Az igazság az, hogy a legrosszabb, amit tehetünk, az az elkerülés – és ez valamennyi félelmünkre igaz. 

Mert amikor úgy tűnik, hogy kíméljük magunkat, valójában egyet teszünk: teljesen elvágjuk magunkat a sikerélményektől. Amíg ugyanis nem szerzünk valós tapasztalatot arról, hogy milyen is a volán mögött ülni, mindössze egy feltételezett forgatókönyvvel rendelkezünk arról, mi történhet. És mit tartalmaz ez a forgatókönyv? Kisebb-nagyobb baleseteket, konfliktusokat más autósokkal, különböző szituációkat, amelyekben nem tudjuk, hogyan cselekedjünk; csupa olyan helyzetet, ami egyáltalán nem biztos, hogy meg is valósulna. Amire tehát szükségünk van, az nem a borús feltételezések sora, hanem valódi tapasztalat arról, hogy képesek vagyunk biztonságosan vezetni. Ez pedig csak akkor történhet meg, ha kitesszük magunkat az élménynek. A megoldás nem a vezetéstől való tartózkodás, hanem annak lépésről lépésre történő, ügyesen felépített megközelítése. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Szempontok, amelyeket érdemes újragondolni

Az autóvezetéssel kapcsolatos legfőbb félelem egyértelműen a balesetek gyakoriságához kapcsolódik. És valljuk be, a statisztikák tényleg ijesztők. Azonban nagyon fontos, hogy ne jövendölésként tekintsünk rájuk, amelyben a saját sorsunkat látjuk visszatükröződni. A számok óvatosságra intenek és kijózanítanak, ám nem predesztinálnak semmire. Felelőtlen sofőrök sajnos léteznek. Vannak, akik a meggondolatlanságukkal veszélyeztetnek másokat. Az emberek többsége azonban óvni szeretné mind magát, mind a járművét, ezért szabálykövető. Amikor úton vagyunk, ebben a többségben bízunk, és ezt a többséget képviseljük mi magunk is.

A másik gyakori szorongásforrás, hogy konfliktusba keveredünk a többi autóssal, mert tegyük fel, lefulladunk, vagy nem tudunk elsőre leparkolni. 

Ezért még indulás előtt érdemes tudatosítani, hogy a vezetés rólam szól. Értem ez alatt, hogy nem mások napját hivatott megkönnyíteni vagy meggyorsítani. 

Ha lassan haladok vagy ügyetlenkedek, előfordulhat, hogy a mögöttem álló a frusztrációjának ad hangot, de nem kell kapkodnom pusztán azért, hogy számára időt spóroljak. Nem tartozom neki ezzel. Az elsődleges szempont az, hogy ne tegyek kárt se magamban, se másokban, ezért még ha rám dudálnak is, nem engedek a nyomásgyakorlásnak. Szabad a saját tempómban haladnom. Szabad próbálkoznom. Szabad ügyetlenkednem.

Ám azon is sok múlik, hogy az egyes jelzéseket hogyan értelmezem. Egy kliensem vezetés közben váratlan szituációban találta magát. Egy lámpa nélküli kereszteződésnél állt, megspékelve egy vasúti átjáróval, ám hiába próbált visszaemlékezni a KRESZ szabályaira, nem tudta eldönteni, kinek van elsőbbsége. Zavartan pislogott körbe, és igyekezett mielőbb felmérni a helyzetet, amikor mögötte megszólaltak a dudák. Soha jobbkor! „Tuti, hogy idegesítettem őket, de akkor és ott mégsem éltem meg fenyegetőnek, hogy rám dudálnak – mondta. – Inkább hálás voltam, hogy jeleztek, mert így biztosan tudtam, hogy én következem, és bátran el mertem indulni. Egyébként fogalmam se lett volna, hogy mi a következő lépés.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Egy többlépcsős terv segíthet a magabiztosság növelésében

Fontos, hogy tapasztalat híján ne akarjunk rögtön kötetlen városnéző autózásba kezdeni, hanem inkább tervezzük meg, hogyan építhetnénk apránként több önbizalmat. Hosszabb kihagyás után például növelheti a biztonságérzetet, ha újra veszünk néhány vezetési órát. Egy oktató korrigálni tudja az esetleges hibáinkat, és segít feleleveníteni, hogy mire kell ügyelnünk. Ezt követheti egy baráttal vagy családtaggal történő gyakorlás. 

Hasznos lehet, ha előre megismerkedünk a térképpel, kijelöljük, pontosan hova fogunk menni, megnézzük az utcaképet, hogy melyik épületnél kell lekanyarodni, hol tudunk legkorábban átsorolni, hol lesz lámpa; így csökkentjük a bizonytalanságérzetet. 

Ez különösen jól jön, ha a GPS-re figyelés egyelőre túl sok extra koncentrációt igényelne. Gyakoroljunk eleinte ugyanazon az útvonalon, hogy megismerkedjünk az autóval, sikerélményt gyűjtsünk, és egyszerűen csak szokjuk a forgalmat. Egy ponton kísérő nélkül is megtehetjük az adott szakaszt, majd miután végigjártuk az egyes lépcsőfokokat, megpróbálhatjuk lecserélni az útvonalat. Mire ide eljutunk, már valószínűleg lesz annyi bátorságunk, hogy nagyobb spontaneitással is merjünk közlekedni.

A félelem a vezetéstől gyakran nem csak a vezetésről szól

Akik nehezen szánják rá magukat a vezetésre, gyakran az élet más területén is szorongással küzdenek, ezért hasznos lehet tágabb kontextusban vizsgálni a problémát. A vezetés ugyanis nagyban szól az akarat érvényesítéséről, a magabiztosságról, a saját képességeinkbe vetett bizalomról. Ha hajlamosak vagyunk az emberi kapcsolatainkban is alárendelődni, talán kocsiban ülve sem teszünk másként. Túl nagy a forgalom? Egyből kicsinek és elveszettnek érezzük magunkat. Valaki türelmetlenül ránk dudál? Máris kapkodni kezdünk. Áll mögöttünk a sor? Rögtön szégyenkezünk. 
A megoldás nem biztos, hogy kizárólag a gyakorlásban rejlik, még ha utóbbi elengedhetetlen is a fejlődéshez. Amire törekednünk kell, az az önbizalomépítés, amit, ha az életünk bármely területén elkezdünk, a hatását a volán mögött is érezni fogjuk.

A nevelőszülői ellátmány jelenleg alapesetben 53 437 forint havonta, ezt emeli meg a kormány 11 ezer forinttal, a növekményt ez év január 1-től visszamenőlegesen megkapják az érintettek. Ez összességében több mint kétmilliárd forintot jelent.

Az államtitkár kiemelte, ez a lépés folytatása a tavalyi ellátmánynövelésnek, akkor 25 százalék volt a növekedés, így két év alatt 50 százalékkal nőtt ez a támogatási forma.

A parlament múlt héten fogadta el a gyermekvédelmi törvény módosításait, amely alapján a nevelőszülők már a kollégiumi elhelyezés időszakára is teljes díjazásra számíthatnak.

Különösen érdekelni kezdett a női teremtő erő, hiszen legtöbbször asszonyok vesznek körül, és az ő sorsuk, azok a történetek, amelyeket kevesen mesélnek el, mindig mély hatással vannak rám.  

Nemrégiben a Vajdaságban, a sokácok lakta Monostorszegen láttam, ahogyan egy asszony a régi szövőszékén talán az utolsó méter fonalat használta el. Bár nem beszéltünk közös nyelvet, mégis a tekintetében éreztem a női teremtő erőt. 

Ahogyan a ráncos kezek a munkához fogtak, egyszeriben ünnepélyes csend lett úrrá rajtunk, csak a szövőszék ütemes zajait hallottam. 

Arra gondoltam, mekkorát fordult a világ: az ő korosztályában még mindenki értett a fonáshoz, a szövéshez, és ebben a faluban ráadásul nagyjából négy évtizeddel ezelőtt is még egészen élő lehetett ez a mesterség, hiszen a népviselethez tartozó kötényeket az asszonyok maguknak szőtték. Nem volt szükség tanfolyamra, továbbképzésre, természetesen családon belül, anyáról lányára szállt az ősi tudás, a minták sokszínűsége.  

Máskor a varró, hímző vagy koszorúkészítő asszonyokat látva, a tekintetükből, mozdulataikból kiolvastam, ahogyan megélik a teremtés örömét és a kapcsolódást a múltban élő asszonyokkal. Azt éreztem, hogy munka közben a monoton, de voltaképp nagy figyelmet igénylő tevékenység hatására egyszerű átmosódást képesek megélni. Emberi tempóra való lassulás ez, egyfajta belső csönd megélésére alkalmas világ, amelyben jó létezni, elrejtőzve a világ zaja elől.  

Ami érték, ami emberi, azt talán fontos volna megőrizni, de elsősorban nem múzeumokba és könyvekbe zárni, hanem megélni. Akkor teremtünk, ha igazán benne élünk valamiben.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Kolozsváron az észak-erdélyi holokauszt 80. évfordulója alkalmából rendeztek konferenciát május végén. Az esemény megnyitóján Mureșan Judit régi ismerőséhez, a másik kolozsvári túlélőhöz, Székely Lászlóhoz hasonlóan rövid beszédet mondott. Úgy érzi, ennyi eltelt idő távlatából is aktívan élnek benne az emlékek, sokkal inkább, mint egyes megélt történések a közelmúltból.

Tizenöt évesen élte túl az életre szóló traumát és a vele járó megpróbáltatásokat. Sokáig egyáltalán nem tudott beszélni a történtekről, de rengetegszer gondolt rájuk. Évek teltek el addig, amíg először a családban szóba hozta, aztán úgy érezte, muszáj másokkal is megosztania, hogy az emberek tudjanak az eseményekről.
„Az én sorsom sokban közös a magyarországiakéval: a szüleimet először Kistarcsára internálták, engem kiengedtek Pesten mint kiskorút. Kistarcsa akkoriban gyűjtőtábor volt, de a szüleim elég későn kerültek oda ahhoz, hogy a Lakatos-kormány később kiengedje őket is. Akkor nem volt senkim Magyarországon.”

„Mit csinálhat egy kislány, aki egyedül van Pesten? Elmentem a zsidó kórházba, és a betegekkel aludtam” – emlékezett vissza az első megpróbáltatások egyikére. 

Utána úgy tűnt, javulhat a helyzet.

Ezután következett a nyilas puccs 1944. október 15-én, ami teljesen megváltoztatta a család kilátásait, helyzetük ismét nagyon rosszra fordult. Először a férfiakat vitték el, köztük édesapját is. A történtekkel kapcsolatban kitért egy általa nagybetűsnek nevezett ember segítségére, aki a nehéz körülmények ellenére is jó volt hozzájuk.

„Hömpölygött a tömeg az országúton, valakit érdekelt, kiket és hová visznek. Mindenki más elfordult, mert ha nem teszi, kockáztatta volna a golyót a testébe. Ennek ellenére az illető megállította apukát, és megkérdezte, mi történik. Apukám odaadta neki a zsebóráját, a jegygyűrűjét és egyéb személyes tárgyait azzal a kéréssel, hogy keresse meg a családját, és vigye el nekik. Az illető eljött. Olyan emberek is voltak, akiket egyáltalán nem lehetett felhergelni” – emlékezett vissza a számukra ismeretlen férfi gesztusára Mureșan Judit.

Később őt és édesanyját is elvitték. Felidézte többek közt, hogy egy sleppbe (vontatott hajóba) zsúfolták be őket egy Duna-parti kikötőnél, egész éjjel csepegett a víz a fejükre. Ehhez hasonló történéseket kellett megélniük abban az időszakban. Majdnem két hónapig nagyon keveset tudtak enni, szinte semennyit, korábban nem is gondolta, hogy ennyi ideig ki lehet bírni élelem nélkül. Viszont sikerült vízhez jutniuk, aminek meghatározó szerepe lehetett a túlélésben. 

Amikor a család és a megmenekülő csoport tagjai megérkeztek Hegyeshalomra, Mureșan Judit úgy érezte magát, mintha luxushotelben lenne, pedig pajtában kellett aludniuk.

Sétánk során azt is hangsúlyozta, hogy felszabadulásuk egy értük felelős őrnek köszönhető, akit szintén nagybetűs emberként írt le, mert kockázatot vállalva segített nekik abban, hogy Hegyeshalomról nyugat helyett keletre tudjanak jutni, ezzel pedig megmenekültek. Sikerült bekerülniük azok közé, akiknek volt védőlevelük, és elindulhattak haza.

„A legszörnyűbb az volt, amikor azt hittem, elvesztettem az édesanyámat. Egy egésznapi menetelés után a falusiak feltettek a szekérre egy-egy személyt, akiken látták, hogy nehezen bírja magát. Sötét volt, semmiféle világítás nem volt az úton. Örültem, hogy anyukámat is felvették, gondoltam, legalább pihen egy kicsit, mert egész nap mentünk. Később megérkeztünk arra a vásártérre, ahol állatokat árultak. Anyuka nem jött, és nem láttam sehol. Ordítottam kétségbeesetten, amíg nagy nehezen megtaláltam” – idézte fel akkori érzéseit Mureșan Judit, hozzátéve, hogy a történtek során ekkor érezte a legnagyobb félelmet.

Hosszú volt az útjuk visszafele is, végül visszaérkeztek Pestre, így élték túl édesanyjával a holokausztot – édesapját viszont elvesztette. 

„A Nagy Diófa utca elején laktunk. Minket is oroszok szabadítottak fel, az óvóhelyek közötti falakat törték át. Anyu féltett engem tőlük, de én nem féltem, mert tudtam velük beszélni, és boldog voltam, hogy ott vannak. Amikor a volt szobánkba bementünk, teli volt több bödön gulyással és fekete kenyérrel. Az orosz katonák lemondtak a reggelijükről értünk, és úgy mentek harcolni” – indokolta a velük szembeni empátiát, hozzátéve, hogy végül mindenkinek rosszat tett a hirtelen nagy mennyiségben elfogyasztott étel, betegek lettek tőle.

A megélt borzalmak után Mureșan Judit a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem docense lett, és családot is alapított. Mindig fontos örömforrás volt számára a szerettei társasága. Igyekszik manapság is megélni a mindennapokat, semmiképpen nem szeretne bottal vagy járókerettel járni, de mindig örül, amikor társasága akad a napi sétához. A mai közhangulattal kapcsolatban úgy érzi, nem tudná megmondani, a társadalomban mennyire él aktívan az antiszemitizmus, de szerinte a világpolitikai történések befolyásolhatják a tömegek gondolkodását is. Úgy gondolja, az emberi élet olyan dolog, amelyet semmiképp nem szabad elvenni, utalva ezzel elsősorban a Közel-Keleten zajló konfliktus rengeteg halálos áldozatára.
 

Az Atlanti-óceánon is túl 

A Wright fivérek, Orville és Wilbur kerékpárgyártásból szerzett vagyonukkal 1899-ben vágtak bele a légi járművekkel való kísérletezésbe. Első repülőgépük 1903-ban szállt fel, amellyel az Atlanti-óceán átszelését is megpróbálták, ám sikertelenül. Az életveszélyes kaland mágnesként vonzotta a pilótákat, de az áttörésre csak 1927-ben került sor, amikor Charles Lindbergh elsőként repülte át az óceánt leszállás nélkül. Az első világháború és az 1929-es gazdasági válság okozta visszaesés az aviatikában is érezhető volt, Lindbergh sikere azonban új fejezetet nyitott a repüléstörténetben. Elterjedtek a tömegeket vonzó légi bemutatók és repülőgépversenyek, amelyek a járművek továbbfejlesztésére motiválták a gyártókat. 

A Lockheed cég volt az első, amely kifejezetten versenyre szánt gépek gyártásába fogott. 

A korábbi favázas, csillagmotoros gépek helyett megjelentek a fémből épített repülők, többek között a Lockheed Vega, amivel Amelia Earhart első nőként szelte át az óceánt 1932-ben. 

Képeslapot repülőért 

Lindbergh teljesítményén felbuzdulva a Kanadába kivándorolt Magyar (Wilczek) Sándor világháborús hadi pilóta a fejébe vette, hogy első magyarként szeretné teljesíteni a kihívást, ehhez Endresz György vadászpilótát választotta partneréül. A legfontosabb feltétel a megfelelő repülőgép megvásárlása volt. A Lockheed-gyár Sirius típusú gépét szemelték ki, amellyel Lindbergh is repült: a kétüléses, egyfedelű alsószárnyas, négyszázhatvan lóerős típus volt a legalkalmasabb a vállalkozásra, a szükséges összeg azonban nem állt a rendelkezésükre. Az USA-ba emigrált magyar közösség fogott össze a jó cél érdekében, létrejött a detroiti székhelyű Amerikai Magyar Transzatlanti Bizottság, amely egy dollárért megvásárolható, a magyar óceánrepülést népszerűsítő képeslapot adott ki. 

Összesen ötezer dollárnyi adomány gyűlt össze az akcióból, de ez még mindig kevésnek bizonyult. Ekkor lépett színre Szalay Emil, az Amerikában élő, hentesből lett húsüzem-tulajdonos, aki minden spórolt pénzét, összesen huszonötezer dollárt ajánlott fel a pilótáknak. Ez már elengedő volt, nem csupán a repülőgép beszerzésére, de a többletköltségek fedezésére is. Az ügy mellé állt a kor közismert sajtómágnása, a magyar revíziós követeléseket támogató brit Lord Rothermere is, aki tízezer dollárt ajánlott fel a repülést sikeresen teljesítő párosnak. 

A Justice for Hungary, vagyis Igazságot Magyarországnak szlogent a lord javaslatára festették a repülőgép oldalára, ezzel is reflektálva a trianoni döntésre.

5770 kilométer, 1520 perc 

Magyar Sándor navigátor és Endresz György pilóta 1931. július 15-én, helyi idő szerint tizenhét óra húsz perckor szállt fel a kanadai Új-Fundland közelében lévő Harbour Grace repülőtérről. A cél Budapest volt. A hosszú úthoz igazodva a gép átalakítására is szükség volt, ebben Bánhidi Antal repülőmérnök segítette a párost. A meggypirosra festett Lockheed Siriuson többek között megnövelték az üzemanyagtartályok számát, és változtattak a futóművön is. A repülés azonban az alapos felkészülés ellenére sem volt zökkenőmentes. 

A felszállás után nem sokkal meghibásodott a földindukációs iránytű, ami jelentősen megnehezítette a navigálást, ezt tovább fokozta a kedvezőtlen időjárás, a sűrű felhők és a köd. A pilóták jobb híján távírón keresztül, az útvonalon haladó hajók segítségével igazították pozíciójukat. Tizenhárom óra ötven perc után Magyar és Endresz megérkezett Európába, Írország partvidékére, innen folytatták az utat Magyarországra. Zivatarokon keresztül, ellenszélben utaztak, így az üzemanyag a vártnál gyorsabban fogyott, és mire Győr fölé értek, vészes szintre csökkent a mennyisége. Bicske közelében ürült ki teljesen a tartály, leállt a motor. 

Endresz irányította a kényszerleszállást, 5770 kilométer és huszonöt – egyes források szerint huszonhat óra húsz perc repülés után Felcsút és Csákvár között tette le a gépet egy kukoricatáblában, amire Magyar Sándor így emlékezett vissza Álmodni mertünk című könyvében: „Az előttünk sárgálló rét boglyái közül hirtelen kanyarodik egy szénásszekér. Endresz nagy lélekjelenléttel balra tér ki. Már fordulóban földet is ér kerekeivel a gép. Erősen felütődve nagyot ugrik, majd egy zökkenéssel megáll a kukoricás szélén, és lassan fejére billen. 

Elsőnek én ugrom ki a gépből, utánam Endresz. Szótlanul bámuljuk egymást. Aztán Endresz a gépre néz, és bánatosan mondja: »No, ezt megcsináltuk.« 

Elfordul, és olajos kezével könnyeit törölgeti. Az olaj és a könny keverékével hosszú sávokat húz az arcán. Elmosolyodom, már ő is nevet.”  

Kép

A kényszerleszállás során megsérült Lockheed Sirius repülőgép a két település határában, a kukoricaföldön – Fotó forrása: Fortepan.hu/ Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Archívum / Negatívtár / Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnok gyűjteménye 
 

Háromszoros rekord 

Bár a gép apróbb sérüléseket szenvedett, összetört a propellere és megrongálódott a futószerkezete, a két pilóta sértetlenül szállt ki belőle. A helyi postáról telefonáltak a mátyásföldi repülőtérre, ahol tízezres tömeg várta érkezésüket. „Három liter benzinen múlt, hogy a magyar Jásonok remekműve, az óceánrepülés, nem fejeződött be azzal a formatökéllyel, aminek esztétikai külsőségei méltó keretet adhattak volna a csodálatos teljesítménynek. Ott vártunk és szorongtunk a mátyásföldi kikötő mólóján, az egész hivatalos és nem hivatalos Magyarország, bandérium és koszorúk és kormányzói tribün…” – tudósított a helyszínről Karinthy Frigyes a Pesti Naplónak. 

A várakozás nem szegte az ünneplők kedvét, „a Magyar Légiforgalmi R. T. egyik régi, kipróbált pilótája […] felvette a két óceánrepülőt, és pontosan kilenc órakor leszállott a Mátyás-földi repülőtéren, ahol ekkor az extázisban lelkesülő tömeg minden korlátot áttörve rohant a hős pilóták felé, akiket vállra emelve vitt a rádió mikrofonja elé” – írta a Dunántúl 1931. július 17-i száma.  

Bár az üzemanyag elfogyásáról megoszlanak a vélemények – egyes források szerint elromlott a csap, mások szerint a pilóták túl korán váltottak át egyik tartályról a másikra –, az tagadhatatlan, hogy egyszerre három világrekordot is felállított a magyar páros. Az addigi leghosszabb Amerika–Európa távolságot tették meg repülővel a leggyorsabban, tizenhárom óra ötven perc alatt repülték át az Atlanti-óceánt, és a legrövidebb idő alatt tették meg a teljes, 5770 kilométeres távolságot. 

Az út alatt az átlagsebességük átlagosan 230 kilométer per óra volt, de az óceán fölött elérték a 250 kilométer per órát is.  

Az elismerés nem maradt el, Lord Rothermere jutalma mellett az Érdi Weekendház-tulajdonosok Szövetsége egy-egy telket ajándékozott nekik, sőt még állásajánlatot is kaptak a Légügyi Hivataltól. Magyar Sándor végül visszautazott az USA-ba, és a repülőiparban helyezkedett el, Endresz György azonban 1932-ben életét vesztette, az óceánrepülők nemzetközi konferenciájára repült Rómába, amikor lezuhant a gépe. Az első magyar óceánrepülők bravúros teljesítményét a kényszerleszállás helyszínén emlékmű őrzi.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A család kapkod, az idős ember elveszettnek érzi magát

A fizikai és szellemi hanyatlás hosszú évekig, akár évtizedekig tartó folyamat is lehet, ami egy váratlan pillanatban drámai helyzetet idéz elő az idős hozzátartozó állapotában, és a család ekkor kapkodni kezd. Sok idős ember igyekszik titkolni a távol élő család elől, hogy fölé kerekedett a magány, hogy már nem tud megküzdeni a lakóhelye állította problémákkal, esetleg alulfűtött, korszerűtlen lakásban próbál fennmaradni, ahol csak a rutinjai tartják még a felszínen. Ilyenkor egy kisebb egészségügyi vészhelyzet is megboríthatja a kényes egyensúlyt, és egyik napról a másikra hárulhat a családra a feladat, hogy megoldást találjanak a helyzetre. 

A kutatás szerint az idősek 70 százaléka szívesen vonulna otthonba, ha még jó mentális állapotban tudna beilleszkedni az új közösségbe, s nem a kórházból kerülne át szatyrokba csomagolt kis életével egy nem is általa választott ismeretlen közegbe. 

Ezért fontos erre az időszakra aktívan készülni és időben szétnézni a lehetőségek között. 

Az időskorúak intézményi ellátásában lényegében három út közül választhatunk: az idősotthonok (állami, önkormányzati vagy egyházi), a nyugdíjasházak és a luxusszolgáltatásokat nyújtó nyugdíjasházak között. E három lehetőség eltérő árakat és kényelmi–egészségügyi szolgáltatásokat tartalmaz, amelyekkel fontos tisztában lennünk ahhoz, hogy jó döntést hozzunk. Hasonlít a helyzet ahhoz, amikor azt fontolgatjuk, hogy egyetemista gyermekünk egy négyágyas kollégiumi szobában, a folyosón lévő zuhanyzóval és közös kenyérpirítóval töltse-e a diákéveit, vagy kivegyünk neki egy egyszemélyes albérletet jakuzzival és saját rockbandával a zeneszobában. Ez a döntés azonban nem csupán négy évre szól.

A KSH utolsó adatai szerint 835 idősek otthona nyújt ma szolgáltatást Magyarországon, amelyekben 52 ezer idős ember él, országszerte nagyjából kétezer szabad hellyel. Ez átlagosan 3–5 év várakozási időt is jelenthet egy szabad helyre, amennyiben a kérelmező a kérelmezés pillanatában megfelel a feltételeknek. Az idősek ellátása kötelező állami feladat, amelyet jogszabály (a szociális törvény) határoz meg, és rendeletek, utasítások szabályozzák. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Idősek otthona: jogilag szabályozott, de változó színvonalú ellátás

Az idősek otthona tehát olyan intézmény, amelynek működése törvényi keretek között zajlik, vagyis ha idős hozzátartozónk a jogszabályok szerint jogosult igénybe venni a szolgáltatást, az intézménynek várólistára kell vennie a kérelmezőt. A várólistára kerülés nem jár beköltözési kötelezettséggel, és több intézmény várólistájára is fel lehet iratkozni. 

A jelenleg érvényes jogszabályok szerint idősotthoni elhelyezésre az jogosult, aki elérte a nyugdíjkorhatárt, és egészségügyi állapota miatt napi 4 óránál több ápolási időre van szüksége, amit házi betegápolás keretében már nem tud ellátni az egészségügyi rendszer. Idősotthonba olyan 18. évét betöltött személy is beköltözhet, aki állandó betegsége miatt hasonló gondozási szükséglettel bír. 

Ha a háziorvos igazolja a gondozási szükségletet, az idősotthon dolgozója előgondozás keretében kimegy a családhoz, felméri az állapotát, és felveszi őt a várólistára. A KSH 2015-ös közérdekű adatközléséből az derült ki, hogy egy budapesti, 100 fő bentlakóval működő idősek otthonában a megüresedő helyekre nagyjából ugyanannyi fő volt várólistán, mint amennyi lakójuk volt: ez az elkeserítően hosszú várakozást sejtető adat azóta valamelyest javult, bár a budapesti helyek ma is nehezen elérhetők.

Az idősotthonokba kerüléshez általában nem kell egyszeri belépési hozzájárulást fizetni, ha nem igényel a beköltöző külön egyágyas vagy kétágyas szobát. (Ezeknek a belépési díja 500 ezer forinttól 6 millió forintig terjedhet.) A havi térítési díj idősotthonok esetében a nyugdíj 80 százaléka (ezt a törvény határozza meg), illetve maximum az intézmény által megszabott térítési díj. Ha a nyugdíj mértéke nem teszi lehetővé az intézmény által kiszabott díj kifizetését, a családnak kell kipótolnia azt.

A térítési díj általában havi 120–150 ezer forint körül mozog. Az összeg tartalmazza a napi háromszori étkezést, a mosatási költséget és a 24 órás felügyeletet, amelynek minősége erősen függ a személyzet létszámától. 

Idősotthonba saját bútort nem lehet vinni, különdíjért többnyire lehet tévét vagy hűtőgépet bérelni. Heti egyszer vagy kétszer van lehetőség orvosi rendelés igénybevételére, és többnyire mentálhigiénés szakember is rendelkezésre áll. Az idősotthonok lakói számára a szabad mozgás lehetősége adott, több napra is eltávozhatnak az intézményből. Fontos tudni, hogy pszichiátriai betegséggel vagy szerfüggéssel küzdő idős embert az idősotthonba nem vesznek fel, számukra sajátosabb ellátást nyújtó otthonok állnak rendelkezésre a várólista kivárása után. 

Az idősotthonba kerülés pszichés terhe óriási lehet. Azért intik óva az idősotthoni ellátás igénybevételét fontolókat az idősekkel foglalkozó lelkisegély-szolgálatok, mert az a tapasztalatuk, hogy az idősotthonokban élő klienseik gyakran veszítik el a motivációjukat és életkedvüket amiatt, hogy tehernek érzik magukat. Ám az általános félelmekkel szemben sok idős ember egy jó közösségbe kerülve élete alkonyán szinte kivirágzik, hiszen a közösség megtartó ereje vitathatatlan. A jó választás létfontosságú lehet…

Gondozóház: félig otthoni, félig intézményi ellátás

A gondozóházak időleges, átmeneti jellegű ellátásra jöttek létre: egy súlyosabb betegség, csípőprotézis-műtét vagy stroke utáni lábadozás időtartamára az idős beteg esetében. A gondozóházakban lehetőség van csak délelőtti, vagy csak délutáni benntartózkodás igénybevételére is, ha a család a fennmaradó időben ki tudja szolgálni a hozzátartozót. A gondozóházak mára inkább a várólistán lévő idősek átmeneti ellátását oldják meg.

Nyugdíjasházak: saját apartmanok, amelyek hasonlíthatnak az egykori otthonhoz

A nyugdíjasházak nem a szociális törvény alapján működő ellátási formát nyújtanak, hanem polgárjogi szerződésen alapuló szolgáltatások, vagyis nem vállalnak át állami feladatot, és nem finanszírozza őket az állam. 

A nyugdíjasházakban bizonyos belépőösszeg és havi térítési díj ellenében az idős beköltöző egy kis otthont, apartmant kap, amelynek a használati díját fizeti beköltözéskor. Új életterébe bútorait, állatait, növényeit is viheti magával. 

A nyugdíjasházakban az árral arányos számtalan szolgáltatás várhatja a lakót: közös terek, szórakozási formák, szauna, uszoda, menüválasztás, színes és változatos programok, közösségteremtés. Az ellátás ára itt nagyjából 8–16 millió forintos belépési összeg, és 150–300 ezer forint körüli havi térítési díj. A gyógyszerekért, gyógyászati eszközökért itt is, mint az idősotthoni ellátás esetén, külön kell fizetni. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Időskori álom luxuskivitelben

A luxus-nyugdíjasházak működési elve ugyanez, csak a szolgáltatások színvonala és gazdag választéka emeli külön kategóriába. Ezt a szintet nehéz öngondoskodás és előre összegyűjtött vagyon nélkül elérni. A kényelem, az életkörülmények és a lehetőségek tekintetében ez az ellátási forma inkább az időskori bölcsesség és életszeretet kibontakoztatásának időszaka lehet, mint a megfosztottságé és a kiszolgáltatottságé. 

Fodrász, manikűrös, masszőr, színházlátogatás, nyaralás, hangversenyek, wellness, ősfás park, horgászat… minden beépíthető a szolgáltatások közé. Itt jól megfizetett és készséges személyzet lesi a bennlakók kívánságait. A magán-nyugdíjasházakba bekerüléshez még arra sincs szükség, hogy az igénylő elérje a nyugdíjkorhatárt. 

A belépési díj egy luxus-nyugdíjasotthonba 50 millió forint fölött kezdődik.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az időskorra szóló döntéseket magának az idős embernek kell meghoznia úgy, hogy ebben a döntésben családként mellette állunk, segítjük. Nagyon fontos tisztában lenni azzal, hogy váratlanul idősotthonba kerülni feldolgozhatatlan trauma lehet, a megszokott környezetből való kiszakadás az utolsó kapaszkodót húzhatja ki egy idős ember reszkető kezéből. A döntés ezért őt, és csakis őt illeti meg, pusztán az életkora miatt nincs joga a családnak azt gondolni, hogy az érintett nem tud a saját életéről és utolsó éveiről úgy dönteni, ahogy azt a saját érdekei és megküzdési technikái engedik. 

„Nagy öröm számunkra, hogy a megújult Libri irodalmi díjat a hazai könyvszakma legnagyobb közös ünnepén, az Ünnepi Könyvhéthez kapcsolódva adhattuk át. A 2024-ben megújult formában visszatérő díjjal a korábbinál jóval több, összesen 12 kategóriában díjazzuk a legsikeresebb műveket, így a Libri irodalmi díj sokkal inkább képes lesz majd olvasásnépszerűsítő missziójának betöltésére” – mondta Ludvig Orsolya Stefanie, a Libri marketing- és kommunikációs igazgatója a megújult díjról. 

Az olvasók döntése alapján a 2023-as év közönségkedvence Frei Tamás Puccs Moszkvában című regénye lett, míg az év szépirodalmi műveként Náray Tamás Barbara – A végzet című regényét ismerték el. Díjazták az év határon túl legnépszerűbb könyvét és 2023 legjobb tényirodalmi kötetét is – míg az előbbi elismerésben Visky András Kitelepítés című regénye, utóbbi kategóriában Karikó Katalin Áttörések című életrajzi műve részesült. Az év történelmi tényirodalmi könyve elismerést Mező Gábor A kultúra megszállása című könyvéért kapta. Az elmúlt évtizedek legsikeresebb könyve az eladási adatok alapján Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című bestsellere lett, a legolvasottabb debüt író díját pedig Iglódi Csaba vehette át Dreher-szimfónia című regényéért. Libri irodalmi emlékdíjat kapott Szőcs Géza. 

Kép

Frei Tamás Az év közönségkedvence díjjal – Forrás: Libri

„Kiváló szerkesztőkkel dolgozhattam együtt, a könyveim nélkülük nem lennének azok, amik. A könyvkiadás csapatmunka, és a végeredményre szerzőtől kezdve a szerkesztőkön át a borítót tervező grafikus, vagy a fülszöveget jegyző szövegíró munkája is hatással van” – mondja az idei év szépirodalmi díjazottja, Náray Tamás. 

A megújult Libri irodalmi díj három kategóriában is jutalmazza a jelentős gyermekirodalmi alkotásokat és szerzőket: az elmúlt évtizedek gyermekirodalmi sikerkönyveként ismerték el Berg Judit Rumini című művét, az év gyerekkönyve Bartos Erika A csigaház kincsei című alkotása lett, míg Marék Veronika írót és grafikust gyermekkönyv életműdíjjal tüntették ki. 

„A gyerekekhez mindig őszintén kell szólni, nem szabad hazudni. A mai gyerekek és a régi gyerekek abban teljesen egyformák, hogy kíváncsiak és válaszokat várnak – mi a meséinkkel segíthetünk nekik  ebben” – mondta el Marék Veronika, a gyermekirodalmi életműdíj kategória nyertese. 

A 2023-as Libri irodalmi díjakat az Ünnepi Könyvhét eseményeihez kapcsolódóan június 14-én a Gerbeaud cukrászdában adták át. Jövőre a döntőbe jutásnál ugyancsak az értékesítési adatokat veszik majd figyelembe – vagyis első körben az olvasók szűrnek –, a hosszúlistán szereplő alkotásokat pedig egy online zsűri szűkíti majd tovább. Az így kialakult rövidlista zsűrije között többek között tanár, könyvtáros, boltvezető és irodalmár is helyet kap majd.  

Kép

Karikó Katalin Az év tényirodalmi könyve díjjal – Forrás: Libri

A Libri irodalmi díj 2023-as nyertesei:

1. Az év közönségkedvence / A 2023-as év a legnagyobb eladási példányszámú könyve – Frei Tamás: Puccs Moszkvában
2. Az év szépirodalmi könyve / A 2023-as év legnagyobb példányszámban eladott szépirodalmi könyve –Náray Tamás: Barbara – A végzet 
3. Az év tényirodalmi könyve / A 2023-as év legnagyobb példányszámban eladott tényirodalmi könyve – Karikó Katalin: Áttörések
4. Az év legsikeresebb debütáló könyve / A 2023-as év legnagyobb példányszámban eladott debütáló könyve – Iglódi Csaba: Dreher-szimfónia
5. Az év történelmi tényirodalmi könyve / A 2023-as év legnagyobb példányszámban eladott történelmi témájú tényirodalmi könyve – Mező Gábor: A kultúra megszállása
6. Az év üzleti könyve – a 2023-as év legnagyobb példányszámban eladott üzleti tematikájú könyve – Walter Isaacson: Elon Musk
7. Az év határon túl legnépszerűbb könyve – A 2023-as év határon túl legnagyobb példányszámban eladott szépirodalmi könyve – Visky András: Kitelepítés
8. Az év gyerekkönyve - a 2023-as év legnagyobb példányszámban eladott könyve a 0-12 éves korosztály körében – Bartos Erika: A csigaház kincsei
9. Libri irodalmi emlékdíj – Szőcs Géza: Összegyűjtött versek
10. Libri évtizedek közönségkedvence – Az elmúlt 16 év legjobb eladási számokat hozó könyve - Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors
11. Libri évtizedek kedvenc gyerekkönyve – az elmúlt 16 év legjobb eladási számokat hozó gyerekkönyve – Berg Judit: Rumini
12. Szerzői életműdíj gyerekirodalom kategóriában – Marék Veronika
     

A Libri irodalmi díjat és a hozzá kapcsolódó Libri irodalmi közönségdíjat a Libri Könyvkereskedelmi Kft. alapította 2016-ban. A díjak a cég olvasásnépszerűsítő programjának részeként jöttek létre azzal a céllal, hogy minden évben felhívják a figyelmet az olvasás fontosságára és a hazai könyvszakma legjobb teljesítményeire. 2023-ban a díj átadása egy évig szünetelt, 2024-ben azonban a korábbinál hangsúlyosabb olvasásnépszerűsítési fókusszal indították újra.

Magyar Katalin: Pelikán páncélban

A sarkon meglátom Pelikánt, hóna alatt a táskák. Mellette a két királyfi. A reggel nem rohanós. A puszi állandó. Az integetés ráérős.

Csak utána indul a vágta, a fél 8-tól fél 4-ig tartó. A gyomra ekkor kordul meg először.

– Mit ennétek?

– Ilyen nudlit tudsz? – mutatja a kicsi.

– Rá van írva, hogy kell?

– Rá.

– Akkor tudok.

A nagy szalonnát, tojást tesz be. Olyat is tud.

A délután hármójuké. Verset szavalni vasalás, sütés közben is lehet. Az angol kiejtés tisztázva, ahogy a becsusszant töri kettes is. Semmi gond. Sosincs semmi gond. 

Éjjel a koszos zokni fehér lesz. A tízórai friss. A számla rendezett. A padló tiszta. És Pelikán újra erős.

Hétvégére nem maradhat semmi.

– Akkor ugye pihensz?

– Persze. Túrázunk mindkét nap. Csak a kerti munka marad. Ja, meg a meszelés. Jut eszembe: húslevest nehéz főzni?

Mosolyog. Mosolygok. De fél 8, rohannia kell, hogy délután áthatolhatatlan szárnyai alá vehesse övéit újra.

Még integet. De a páncél már rajta. Alatta a szív hatalmas. Újabb nap. Egyedül.

+

Fődíj vers kategóriában

Bakonyi Gergely László: A fürdőszobánk felett az ég

hazaérek, felkapom a fiam
vagyis felkapnám
de mire lehajolnék
már a nyakamban lóg
csimpaszkodik, birkózik egyszerre
ragacsos praclijával letépi rólam a maszkot
a gumi elszakad, fültövön vág
lerúgom a cipőmet, összehempereg a nap 
minden gyötrelme, öröme

percekig mosom a kezem
forgatom, sikálom
elmélyülten vakargatom
stréberül figyelem

a lányomon a sor
reptetem a magasban
ejtőernyős a szabadesésben
homorít, két keze kitárva
teleszájjal vigyorog, fogatlanul 
angyalka, mondom 
hol vannak a szárnyaid? 
kacag hangtalanul, kék szeme csillog
földöntúli jelenség

a fiam csendben vár
autót tologat némán a csempén
meztelenül guggol
ezt a pózt igazán irigylem 
a füle megnyúlik
mindent hallani akar

aztán egyszerre a fürdetésnek vége

papa, kucorodik az ölembe
vizes haja kócos, a mese pucéran jó
ma ő kezdi, papa
nekem is voltak szárnyaim, csak letörtek
igazán? mi történt?
igen, letörtek, amikor leestem
de még megvannak! – kacsint
és huncutul előhúzza, az arcomba dugja
két szappanszagú mancsát

Fődíj próza kategóriában

Király Eszter: Koleszkrumpli

koleszkrumpli lesz, kérdi Lány, az, így Apa, Lány ránéz, csinálhatom, Apa kifúj, mint bika, mit a marján tipegő madár tetvektől szabadít meg, Apa fél, tud-e vigasztalni, megjegyzi-e a barátnőket, melyik tisztasági betét jó, főzni… az anyjától kellett volna, de az a hajó elment, minek kéne apáról lányra szállnia, bő pulcsik, az állva evés szokása, förmedő hangszín, legyen a krumpli, Apa bátorsága lassan szivárog, nem a receptben bizonytalan, minden másban, míg fő, fogj egy deszkát, pörcöt így készíts, Lány néz, nem főzni, figyelni tanul, muszáj megtanulnia érteni az Apját, és a koleszkrumpli jó, a koleszkrumplitól el lehet jutni egymásig, serpenyőbe kockázza a szalonnát, ahogy az Isten szeli és veti tűzre az életünket, mert úgy lesz igazán jó, Apa, igen, mi van, ha nem lesz olyan finom, mint a tied, Apa megrezzen, bögölycsípte állat, választ keres, ami apáról lányra szállhat, fél, hogy a hajó elmegy, kiböki, nem csak úgy lehet finom, ahogy én tudom, illat árad ekkor, valami felsistereg

Az Apa Akadémia különdíja

Győri-Simon Dóra: Kontúr

Az itt maradt kanapéra rajzoltam a kontúrodat. 

A vonalon belüli résznek cigiszaga van. A vonalon túl Tom és Jerry egyfolytában Gazdálkodj okosan!-t játszik, Mr. Petrocelli Nemzeti Sportot olvas és Tarzan A tizedes meg a többieket nézi. 

A lábad helyére tettem a labdám. Elgurult, de visszarúgtam. 

A füled helyének vicceket meséltem. A szád helyére képzeltem a nevetést.  

A hasad helye kerekedett, akár a Télapóé. Karácsonykor rátettem egy üveg sört.

A térded helyére ültem. A fülem mögött éreztem a bajuszod helyének csiklandozását. 

A kezem a kezed helyére tettem. Figyeltem, ahogy a tenyerem akkorára nő, mint a tied.

A kanapén gyújtottam rá az utolsó cigimre. Hallgattam a köhögésemmel összefolyó köhögésed helyét.  

Kérdéseim a homlokod helyének tettem fel. Hallgatásod a hátad helyétől kaptam.  

Mióta megrajzoltalak, a telefont napról napra közelebb tolom a körvonaladhoz. Hogy egészen biztosan elérd, ha valamikor hívni akarnál.

Kép

Az Apakulcs különdíja

Újlaki–Nagy Júlia: Hosszú távú apa

Rendeltem a netről egy hosszútávú apát. Nem kerestem, kíváncsiságból kattintottam a hirdetésre.

Részletes kérdőívet töltöttem ki, hogy személyre szabott legyen. Egy idővonalon állítottam az emlékek számát. A rövidtávú apába pár gyerekkori fér bele, de az kevés. A normál távú apába belefér a ballagás. A hosszútávút választottam, abban benne van, hogy elkísér az oltárhoz. Próbáltam tovább húzni a csúszkát, de nem ért el a jelenig, csak visszamenőleg működik.

Tanakodtam, hogy milyen emlékeket válasszak a legördülő menüből, de nem tudom, mit csinál egy apa. Biciklizni tanít, mesét olvas, kirándulni visz, pipa. A szabadon kitölthető mezőbe beírtam az imádkozást, és hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene apám Istene is. A rendszer elfogadta: Gratulálok, apád szeret!

A hosszútávú apám a fejembe fog megérkezni, és mindent felülír. Lehet, hogy már megjött? Mintha nyugodtabb lennék, türelmesebb. Mintha mindig ilyen apám lett volna, mintha a világ kezdete óta szeretett volna egy hosszútávú Atya.

Az Egyszülős Központ különdíja

Kovács-Fejér Anikó: Ha csak Apa van

Megyünk az oviba. Mint minden reggel, a tesókat elkísérjük a suliba, aztán már csak ketten tovább. Meséli a kislányom, hogy az egyik barátnőjének az oviban nincsen anyukája, csak apukája. Tudom én is, ismerem őket, de hagyom, hadd meséljen. Azt mondta neki, de jó, hogy neked anyukád is van, de nekem sem rossz ám, mert nekem meg Apukám van. A kislány boldog, mert neki ott van az apukája, aki elviszi edzésre, sétálni, olvas neki, kint vannak a játszótéren, ahol ez az apuka a többi anyukával beszélget, egyszerre anya és apa. Minden nap. Hagyja neki, hogy frizurát készítsen, virágos csatot tegyen a hajába. Ott volt, ott ültünk együtt a többi anyukával, nagymamával és vele az anyák napján. A szemem sarkából figyeltem őket is, amikor a csoport énekelte az anyák napi dalokat, a kislány csillogó szemmel énekelt – az ő apukájának, és amikor a végén ő kapta meg a virágot, olyan büszkeséget láttam rajta, hogy ha nem sírtam volna már amúgy is, biztosan könnybe lábad a szemem.

A Felelős Szülők Iskolája különdíja

Adámi-Rózsa Zsanett: Megmentett

1994 végén születtem, négy végtagomat érintő rendellenességgel, amely miatt mozgásképtelen voltam. Vér szerinti szüleim több ok miatt úgy döntöttek, hogy örökbe adnak. 

1995 áprilisában a gyógytornászomat felhívta a sokadik házaspár, akik már örökbefogadási határozattal rendelkeztek, hogy érdekelné őket a kisbaba a kórházban. A gyógytornász alig hitt a fülének. Nem szépített semmit: elmondta, hogy ez a kisbaba milyen fogyatékossággal született.

A férfi a vonal túlsó végén csak annyit válaszolt:

– Akkor ennek a gyermeknek még nagyobb szüksége van családra.

Anyukám három évig járt velem óvodába, mert egyedül nem tudtam volna, és a család Budapestre költözött, hogy ne kelljen kollégiumba mennem. Apukám minden nap elhozott az edzésekről és iskolából. Ma doktorandusz vagyok, négyszeres világ- és Európa-csúcstartó úszó, a harmadik paralimpiámra készülök.

Apa mentett meg – azzal a mondatával.

A Harmat Kiadó és a Family magazin különdíja

Ángyán Péter: Cseperedés (gyermekeimnek)

nézem, ahogy rakja egyre csak, egyre 
ügyesebben és gyorsabban a gyerek-
tetriszt, és ahogy már nem megy ki egyáltalán
a vonalból, és egyre több a szín,
amit használ, és nézem egyre csak őt
is, aki tegnap még sírt, s most megcsinálja
a cselt a pályán, lő és megrezzen
a háló az erejétől, repül az ég felé
a két keze, és nézem őt is,
ahogy lépdel, ugrik, szalad, perdül
a zenére és meg-meglibben
a szoknya ránca, magára tekeri
a körülötte fodrozódó levegőt és néz
rá már most sok mosoly, kisfiús arc
mögött csírázó férfi szív, és én
szép lassan a kilincsre teszem
a kezem, hogy ajtót nyissak,
amikor majd engednem kell
hogy kilépjenek

A Három Királyfi Három Királylány Mozgalom különdíja

Szücs Péter Pál: Facsarodik

„Apucika funda luka …” – így kezdte kislányom a kiszámolót. Így döntötte el azt is, melyik könyvből olvassak neki esti mesét.

„Apucika” – mert az apacukának nincs értelme, legalábbis a négyévesek enciklopédiája nem magyarázza.

– „Ka-man-duk! Ebbőj ojvass, apucika!”

A mese után, amikor a jóéjtpuszit adtam, megsimogatott.

– „Szejetlek” – ezt is mondta.

Erre az egyszerű mondatra nem a nyelv és az ész fogalmazza a választ. Hanem valahol az orrnyereg körül kezd el facsarodni, útközben megtölti a könnycsatornákat is, és még szerencse, hogy este csak suttogni szabad, mert a válasz a torkomon akadt volna.

Beszéltem lányos-apa-kollégákkal:

Máshol is ugyanez a lemez.

Apa és lánya szerelem ez. 

Az évek elmúltak, a kislányból azóta felnőtt lett. A mesékből meg beszélgetések, ha éppen rám ér. Tegnap ketten autóztunk valahová. Én a könyöklőre támaszkodtam, ő pedig a karomnak hajtotta a fejét. És én hagytam, mert egy régi válasz kezdett orrnyereg tájon facsarodni.

Tehát még mindig ugyanaz a lemez.

A Képmás magazin különdíja

Magyar Katalin: Pelikán páncélban

A sarkon meglátom Pelikánt, hóna alatt a táskák. Mellette a két királyfi. A reggel nem rohanós. A puszi állandó. Az integetés ráérős.

Csak utána indul a vágta, a fél 8-tól fél 4-ig tartó. A gyomra ekkor kordul meg először.

– Mit ennétek?

– Ilyen nudlit tudsz? – mutatja a kicsi.

– Rá van írva, hogy kell?

– Rá.

– Akkor tudok.

A nagy szalonnát, tojást tesz be. Olyat is tud.

A délután hármójuké. Verset szavalni vasalás, sütés közben is lehet. Az angol kiejtés tisztázva, ahogy a becsusszant töri kettes is. Semmi gond. Sosincs semmi gond. 

Éjjel a koszos zokni fehér lesz. A tízórai friss. A számla rendezett. A padló tiszta. És Pelikán újra erős.

Hétvégére nem maradhat semmi.

– Akkor ugye pihensz?

– Persze. Túrázunk mindkét nap. Csak a kerti munka marad. Ja, meg a meszelés. Jut eszembe: húslevest nehéz főzni?

Mosolyog. Mosolygok. De fél 8, rohannia kell, hogy délután áthatolhatatlan szárnyai alá vehesse övéit újra.

Még integet. De a páncél már rajta. Alatta a szív hatalmas. Újabb nap. Egyedül.

A Magyar Kurír különdíja

Kovács József (írói álnév): Apa formájú seb (összeérő tűnődések)

Halkan sírtam, hogy ne ébredjen fel. A karjaimban altattam, az oldalán feküdt, és gyönyörű volt. A fiam. 32 évvel ezelőtt biztosan én is ilyen szép lehettem. Mégsem kellettem. Az apámnak.

Nem gondoltam, hogy ennyire meghatároz a hiánya. Féltem, amikor kiderült, hogy fiam lesz, nem volt előttem (nagyjából semmilyen) apakép. Mit fogok kezdeni apaként a fiammal?

Eszembe jut egy korábbi felfedezés. Valakit most is apaként szólítok meg. Naponta. Akár többször is. Sokáig úgy szóltam hozzá, hogy belül mondtam: „Te nem vagy az apám!”. Aztán leesett, hogy csak a „névazonosság” hívja elő belőlem az elutasítást. Azóta szabadabb vagyok. „Mi Atyánk…”

Vajon milyen lehetett apám apaképe? Vajon én jó apa leszek-e? Vajon mennyi és milyen mélységű apasebet vágok a fiamon? Ő lesz-e apa, és ha igen, milyen?

Én a világ legjobb apja leszek, mert a Tökéleteset, a Mennyeit fogom utánozni.

Aludj nyugodtan. Kellesz.

A Nagycsaládosok Országos Egyesülete különdíja

Sándor Ella: Gyerekjáték

Egy sort vittem, míg édesapám hármat, és estefelé, amikor befejeztük a munkánkat és végignéztünk a földünkön, akkor azt mondta, hogy látod, hátra lenne még négy sor, ha te nem jöttél volna. Puha volt a réti föld, omlós, és én hittem neki, hogy a kapálás gyerekjáték. Csak vágsz ide, vágsz oda, nincs ebben semmi furfangosság.

Egyszer, amikor erősen nehézzé vált a szívem, és úgy éreztem, hogy ezt már nem lehet tovább bírni ép ésszel, mert nyakamon az államvizsga, és hirtelen büdössé vált a város, és belém villant, hogy otthon elkezdődött a kapálás, akkor kiálltam stoppolni, és hazarepültem, és két napon át vágtam, csak vágtam a burjánt édesapám árnyékában, majd visszautaztam Kolozsvárra és levizsgáztam.

Sok év múlva, amikor ismét beálltam a helyemre, mögéje, ahogy megszoktam, akkor azt mondta, hogy menj előre te, én majd lassan jövök utánad. És én vittem három sort, míg ő egyet, és megegyeztünk, hogy a kapálás gyerekjáték: csak vágsz ide, s vágsz oda, nincs ebben semmi furfangosság.

A Szülők Háza Alapítvány különdíja

Szolnoki János: Forgószél

Legkisebb kislányomat még néhány nap választja el harmadik életévétől. Négy gyerek közül már csak mellette kell kuporogni lefekvéskor. Testvérei mind alszanak, de az ő gondolatai még forgószélként kavarognak. Idő, míg enyhül a vihar és helyükre kerülnek a dolgok. Ma én kerültem az ágya mellé. Magához képest is sokáig forgolódott egyik oldaláról a másikra, takarózott ki és be. Mikor végül alábbhagyott a ficergéssel, felém fordult és azt kérdezte suttogva:

– Apa, miért halunk meg?

A forgószél most az én fejemben támadt fel…

– Sok idő után nagyon elfáradunk – válaszoltam végül.

– És a házunk megmarad?

– Az meg.

– És kié lesz?

– Aki beköltözik.

– És ha meghalunk, mi lesz?

– Feljutunk a Mennybe.

– És ott melyik lesz a mi házunk?

– Szerintem ott nincsen ház, nem kell.

– De hol fogunk aludni?

– Nem kell aludni.

– Mit fogunk ott csinálni?

– Sokat játszunk majd.

– ...akkor jó.

Nála helyére kerültek a dolgok és már aludt is. Máskor rögtön osonok ki, most megvártam, míg felszáradnak a könnyeim.

Fájdalom-különdíj

Szeift Zsuzsanna: Apa és én

Apukám ül a motoron, fiatal és vagány. 
Tíz évet letagadhatna. 
Még nem tudja, hogy jövök 
és jó kislány leszek. 

Apukám megtudja, hogy 
lány lettem, leissza magát. 
Fiúként is helyt állok. 
Autókkal játszom, nadrágban járok. 

Apukám szerint, ha valami szar, 
azt ott kell hagyni. 
6 évesen szar vagyok. 

Apukám szeret minden 
második hétvégén. 
Én is szeretem.

Sokat hangoztatja, 
hogy ránk hagyta a házat, 
de nem teszi hozzá, 
hogy a 20 éves hitellel együtt. 

Apukám sosem mondja, 
hogy szép vagyok, csak hogy gebe. 
Bóknak veszem, büszke vagyok! 

Apukámnak mondom el egyedül, 
hogy a fogam nem egy eséstől tört le, 
hanem az edzőm kezétől, 
aki többet is akart. 
Csak harminc év múlva kérdezem meg, 
hogy miért nem csinált semmit. 

Apukám szerint mindent 
a nők rontanak el, 
néha meg is üti őket. 
Én is ilyen férfit választok.
Jó kislány vagyok, 
de már nem mosolygok. 

Apukám még mindig ül a motoron, 
elmúlt már hetven. Tíz évet letagadhatna. 
Én meg már nem akarok jó kislány lenni.

Gyerek-különdíj

Fodor Jonatán: Apaképző

Vajon hogyan tanulnak meg az apukák mindent a gyereknevelésről? 

Anyukám azt mondta, hogy ez a ,,gémjükben” van, de én nem értem, hogy az apaság hogyan függ össze a gémkapcsokkal vagy a madarakkal. Szerintem a férfiakat egy nap, amikor a feleség alszik, elviszik az apaképzőbe. Biztosan a gyerekdobálást tanulják ki elsőként, mert imádom, amikor az apukám feldob a magasba, utána repülök, majd az erős, mégis gyengéd kezek közé pottyanok. Aztán bátorságpróbákon vesznek részt, hiszen Apa a sötétben sem fél, annyira nem, hogy lekapcsolt villany ellenére is kitalál a szobámból, és nem ijed meg senkitől. Felsőbb szintre lépve nem következhet más, mint a kedvesség. A rossz helyzeteket is higgadtan kell kezelniük, mint amikor focizok a házban és eltöröm a vázát. Vigyázat, ebben az évfolyamban többen megbuknak! A vizsgákon mindent összefoglalnak, és kiderül, melyik férfi kaphat családjogosultsági bizonyítványt. Apukám osztályelső volt, az biztos, sőt, szerintem még dicséretet is kapott.

Humor-különdíj

Rimóczi Ágnes: Autók és hölgyek

Hogy mi érdekli leginkább a férfiakat? A hölgyek és az autók. Ráadásul a „pasiság” igen hamar körvonalazódik. A két és fél éves fiacskám is csillapíthatatlan érdeklődést mutat a járművek iránt. Mentő-, tűzoltó-, rendőr- és kukásautó, markoló, úthenger... és még sorolhatnám. Újabban már egy-egy kocsi márkáját is tanulgatja, hellyel-közzel sikerrel. Opel, BMW, Trabant (!) – ezek már jól mennek. A minap új márkanevet tanult apától: Renault (ejtsd: rönó). Dedem figyeli az autókat, ízlelgeti, forgatja a szót, s egyszer csak felkiált: – Nézd apa, ott egy „jonő”. Apa kapkodja a fejét: – Jó nő? Hol, fiam? Hol, hol…?

Na ugye, én megmondtam…