Érettségi, KRESZ-vizsga, aranyérem

„Ebben az évben meglett az érettségi, a KRESZ és az aranyérem” – mondta a Team Hungary hivatalos csatornáján az olimpiai faluba hazafelé tartó Márton Viviana, miután a 18 éves taekwondós élete első olimpiáján győzni tudott. A fiatal lány Párizsban a magyar csapat ötödik, a magyar taekwondo történetének első olimpiai aranyérmét szerezte, és teljesítményével bekerült a valaha volt legfiatalabb magyar olimpiai bajnokok közé. 

Tizennegyedik helyen az éremtáblázaton 
A július 26. és augusztus 11. között megrendezett játékokon 206 ország 11 110 sportolója vett részt. Magyarországot 20 sportágban 178 sportoló képviselte, akik összesen 19 érmet – hat aranyat, hét ezüstöt és hat bronzot – szereztek az idei párizsi olimpián, ezzel hazánk 14. helyen végzett az éremtáblázaton.

Magyarország történetében Egerszegi Krisztina (úszás), Ónodi Henrietta (torna), Szőke Kató (úszás), Wladár Sándor (úszás), és Kárpáti György (vízilabda) voltak azok a sportolók, akik még a 18. születésnapjuk előtt felállhattak a dobogó legfelső fokára. Hajós Alfréd pedig éppen betöltötte a 18-at, amikor az első újkori olimpián, 1896-ban Athénban a 13 Celsius-fokos tengervízben megnyerte a 100, valamint az 1200 méteres gyorsúszószámot, megszerezve ezzel hazánk történetének első és második olimpiai győzelmét. 

Még nem aranyérmet, ugyanis akkor még ezüstérem járt a bajnokoknak. 

Kép

Márton Viviana – Forrás: Profimedia – Red Dot

„Gyere, Egérke, gyere, kicsi lány”

„És elkezdett hajrázni ez a pici lány, majdnem egy testhossz az előnye. Bírja-e majd végig? Gyere, Egérke, gyere, kicsi lány. Ússzál! (...) Egerszegi Krisztina olimpiai bajnok 200 méteres hátúszásban!” – így hangzott Vitray Tamás legendás közvetítésében az akkor 14 éves sportoló első olimpiai győzelme. 

Egerszegi Krisztina egyike a modern olimpiák legsikeresebb magyar sportolóinak, és ő a legfiatalabb magyar olimpiai bajnok 1988 óta. A szöuli olimpiára 1988-ban a magyar csapat legfiatalabb versenyzőjeként utazott el. 100 méter háton országos csúccsal szerzett ezüstérmet, majd 200-on olimpiai és Európa-csúccsal lett olimpiai bajnok. Négy évre rá, Barcelonában három aranyat nyert, majd utolsó olimpiájáról, Atlantából (1996) egy arannyal és egy bronzzal tért haza. 

A „kicsi lány” már háromgyermekes édesanya, aki ma, augusztus 16-án ünnepli 50. születésnapját. 

Kép

Egerszegi Krisztina 1990-ben – Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Egerszegivel egyazon évben, 1974-ben született Ónodi Henrietta tornász, aki 18 évesen, 1992-ben Barcelonában lóugrásban olimpiai bajnok, talajon pedig ezüstérmes lett. Ma az Egyesült Államokban él, ám az elmúlt időszakban aggasztó hírek érkeztek róla: szívinfarktuson esett át, ezt követően testvére gyűjtést indított a megsegítésére. A kezelés napi kétezer dollárba, azaz heti ötmillió forintba kerül, így a család kénytelen volt segítséget kérni: a gofundme.com oldalon indítottak gyűjtést, ahol félmillió dollár (180 millió forint) a célösszeg.

A legfiatalabb aranyérmesek a nyári olimpiákon

Az, hogy hány éves kortól lehet olimpián versenyezni, nemzetenként és sportáganként változik. A viszonylag újonnan az olimpiai programba bekerült számokban, a gördeszkában vagy a szörfben egyáltalán nincsen minimum korhatár, de például tornában legalább 16 éves, bokszban pedig csak a 18. életévüket betöltött sportolók mérettethetik meg magukat.

Úszástól a gördeszkáig – a legifjabb bajnokok
1. Marjorie Gestring
13 év, 267 nap: Az amerikai Marjorie Gestring 1936-ban, Berlinben háromméteres műugrásban nyert aranyérmet. Ez volt az egyetlen olimpiai szereplése, hiszen a második világháború miatt 1948-ig nem rendeztek ötkarikás játékokat.
2. Klaus Zerta
13 év, 283 nap: A német Klaus Zerta a nyugat-német evezős csapat tagjaként nyert aranyérmet 1960-ban, Rómában. 
3. Momiji Nishiya
13 év, 330 nap. A japán Momiji Nishiya utcai gördeszkában szerzett aranyérmet a 2021-as tokiói olimpián.
4. Fu Mingxia
13 év, 345 nap. A kínai Fu Mingxia tízméteres toronyugrásban szerzett aranyérmet 1992-ben, Barcelonában. 
5. Kyoko Iwasaki
14 év, 6 nap: A japán Kyoko Iwasaki az 1992-es barcelonai olimpián 200 méteres mellúszásban nyert aranyat. 
+1. Egerszegi Krisztina
14 év, 41 nap: Egerszegi Krisztina első olimpiai aranyérmét 1988-ban, Szöulban szerezte 200 méteres hátúszásban.

Egy új sportág és annak „gyermekei”

Azzal, hogy a 2021-es tokiói olimpia óta bekerült a programba a gördeszka, egyre fiatalabbak, nem is tinédzserek, sokkal inkább gyerekek jelentek meg a sportolók sorában. 
Idén nyáron már az ötkarikás játékok kezdete előtt szenzációnak kiáltották ki a 11 éves kínai kislányt, Zheng Haohao-t – angol becenevén Lilibet-et – aki az idei olimpia legfiatalabb indulója volt. De versenytársai közt is akadtak még gyerekek: a 12 éves thai Vareeraya Sukasem vagy a 13 éves finn Heili Sirvio. Zheng döntőbe ugyan nem jutott, amit szintén nem egy nagy öreg, hanem a 14 éves ausztrál Arisa Trew nyert meg, a 16 éves brit Sky Brown és a 15 éves japán Kokona Hiraki álltak mellette a dobogón. (Utóbbi 12 évesen, Tokióban már ezüstérmes volt.)

Párizs legfiatalabb olimpikonja négy évvel ezelőtt szüleitől kapta ajándékba legelső gördeszkáját, amire felcserélte korábbi hobbiját, a görkorcsolyát. 

„Azért kezdtem gördeszkázni, hogy barátokat szerezzek, és szórakozzak” – mesélte egy interjúban Zheng Haohao, aki rajzolni, táncolni és sakkozni is szeret. 

Ő lenne a valaha volt legfiatalabb olimpikon? Nem egészen. 

Egy tízéves görög tornászfiú 
Az első újkori olimpián, 1896-ban Athénben a görög Dimitros Loundras tízévesen állhatott fel a dobogóra, miután bronzérmet nyert tornában. Ezzel abszolút csúcstartó.

Hosszú ideig, egészen 1976-ig kellett várni egy hasonló teljesítményre. A 14 éves román tornásznő, Nadia Comăneci volt az első olyan tornász, aki maximális tízes pontszámot kapott gyakorlatára. A tinédzser lány a montreali olimpia sztárja lett: három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet is szerzett. Edzői az erdélyi magyar házaspár, Károlyi Béla és Márta voltak, akik előbb a román, később az amerikai tornasportot is a csúcsra vitték.

Veterán legenda is versenybe szállt gördeszkásként

Térjünk még vissza a gördeszkára. Mielőtt bárki azt hinné, hogy a sportág csak a tinédzserekről szól: az 51 éves brit-amerikai Andy MacDonald az Egyesült Királyságot képviselte Párizsban. MacDonald a gördeszka legendája, nyolcszor nyert Extrém Játékokat, azaz X Games-t, és már akkor bőven a gördeszka világsztárja volt, amikor Zheng még meg sem született. Érdekesség, hogy a gördeszka legfiatalabb és legidősebb indulója is versenyzett Magyarországon, júniusban a Ludovika Campuson megrendezett utcai sportok olimpiai fesztiválján, ami egyben olimpiai kvalifikációs verseny is volt.

Sőt végül úgy alakult, hogy mindketten fővárosunkban harcolták ki az olimpiai indulás jogát. 

„Azt mondtam a feleségemnek: emlékszel még, amikor összeházasodtunk, és megígértem neked, hogy olyan gyakran viszlek Párizsba, amennyire csak tudlak? Sajnálom, ez már 15 éve volt, de mit szólnál hozzá, ha idén nyáron mennénk? Erre a nyolcéves lányom behajolt a képbe, és megkérdezte: »megyünk az olimpiára?«, én rávágtam, hogy igen, erre pedig leesett a feleségem álla” – idézte fel MacDonald. 

Sem a britek veteránja, sem a nála negyven évvel fiatalabb, 11 éves kínai Zheng Haohao nem jutott döntőbe Párizsban, mindketten a 18. helyen végeztek a saját versenyszámukban. A britek veteránja ennek ellenére pályafutása legnagyobb élményének nevezte az ötkarikás játékokat.

„Különleges, egyben szórakoztató, hogy olyan nyári elfoglaltságom volt, mint senki másnak az iskolában. Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen nagy eseményen deszkázhattam nemzetközi porondon” – vélekedett a kínai lány. 

Zheng Haohaonak a sportteljesítménye mellett más oka is volt az ünneplésre, ugyanis 2012-ben, a londoni olimpia idején született. Augusztus 11-én, vasárnap már 12 gyertyát fújhatott el a születésnapi tortáján, pontosan aznap, amikor kialudt az olimpiai láng Párizsban.

Források: 
MTI
Nemzeti Sport; BBC; chinadaily.com, deseret.com; macaonews.com; olympics.com; worldatlas.com; Wikipedia/Hajós Alfréd
Wikipedia/Nadia Comăneci
 

Chiara, eredetileg Silvia Lubich 1920-ban született munkáscsalád gyermekeként, a röviddel korábban Olaszországhoz került kikötővárosban, Triesztben. Apja aktív szocialista, Mussolini uralmának ellenzője volt, aki meggyőződése miatt még a munkáját is elvesztette a harmincas években, testvére idővel a kommunista párthoz csatlakozott. A családban ennek ellenére az olasz családokban ekkortájt természetesnek számító keresztény légkör uralkodott, amely a mélyen vallásos édesanyának volt köszönhető. Silvia érettségi után a velencei egyetem filozófia szakos hallgatója lett. 

Anyagi gondok és a világháború kitörése miatt azonban ott kellett hagynia az egyetemet, a dél-tiroli Trentóban, egy árvaházban és nevelőintézetben lett tanítónő. Egy lelkigyakorlat alkalmával egy új lelkiségi mozgalom alapításának gondolata fogalmazódott meg benne. Mindez a nevezetes kegyhelyen, Loretóban történt, ahol a hagyomány szerint a Szent Család názáreti házát őrzik. A ház légköre mélyen megérintette, és e gondolat fogalmazódott meg: „szűzek serege fog követni”. 

Az átélt élmény hatására belépett a ferences harmadrendbe, felvette a Chiara nevet, és örökfogadalmát letéve 1943 végén Jézus jegyese lett. 

Közben lelki élményei által megerősített hite társakat vonzott köré, akikkel a bombázások alatt találkozott az óvóhelyen. Közösen akarták megélni keresztény hitüket, és azt a kérdést tették fel, mi az, amit semmi sem pusztíthat el. 

A válasz pedig Isten volt. Úgy döntöttek, őt választják életük ideáljául. Az óvóhelyen rendszeresen olvasták a Bibliát, amely egy alkalommal Jézus főpapi imájánál nyílt ki: „Atyám, legyenek mindnyájan egy”. Úgy érezték, megértették ezt a sokszor magyarázott és mégis titokzatos szövegrészt. Egyszer pedig egy pap ismerőse mondta Chiarának, hogy Jézus legnagyobb fájdalma a halála előtti pillanat volt, amikor végtelen magárahagyottságában így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” 
Ez a két mondat lett Chiara és a megszülető mozgalom alapvető mottója, alapélménye, a kereszten függő, szenvedő és magányos Krisztussal való lelki közösség vállalása, teológiájának középpontja. A kis közösség rövidesen kibérelt egy lakást, amelyet házacskának neveztek el, idővel pedig, amikor már több ilyen közösség is megalakult, otthonaikat kezdték fokolárénak, trentói nyelvjárásban családi tűzhelynek hívni.

Közösségből mozgalom 

A mozgalom gyorsan gyarapodásnak indult, a háború végére már félezer tagot számlált. 

Chiara társaival együtt aktívan részt vett Trento szociális gondjainak orvoslásában, mindenüket megosztották a rászorulókkal, szegényeket láttak vendégül asztaluknál. 

Mivel rendkívüli érzékenységet mutattak a háború után sokasodó társadalmi problémák iránt, kivívták környezetük szimpátiáját. Chiara szerint „ez olyan radikalizmus, amely felfedezi a szeretet mélységét és egyszerűségét, észreveszi a különböző helyzetekben a szeretetre hívó szükségleteket, és amelynek az a célja, hogy ez a szeretet győzedelmeskedjen minden körülményben, minden nehézségben”. Rövidesen Trento érseke is áldását adta a közösségre, ettől kezdve számos olasz városba hívták őket, a helyi csoportok száma szépen gyarapodott. Chiara Rómába költözött, ahol 1949-ben megismerte Igino Giordani parlamenti képviselőt, írót, aki csatlakozott a közösséghez, csakúgy, mint a pistoiai Pasquale Foresi, aki társa lett a mozgalom vezetésében. A mozgalom az ötvenes években új közösségekkel bővült, létrejött az Isten önkéntesei, az Új nemzedék, az Új családok csoport, útjára indult a mozgalom Citta Nuova, Új Város című folyóirata. 

Kép

Lubich a Fokoláré mozgalom tagjaival – Forrás: Wikipedia

Kezdetben a hivatalos egyház gyanakodva szemlélte az új, szokatlan törekvést, az egyházi jóváhagyás végül XXIII. János pápa jóvoltából 1962-ben, a II. vatikáni zsinat megnyitásának évében érkezett. Chiara később II. János Pál pápa megválasztását követően, az új egyházfő vendége lett, a szentatya pedig hat évvel később ellátogatott a mozgalom laziói, Rocca di Papa-i központjába. A pápa tanító megnyilatkozásaiban több alkalommal is merített Chiara gondolataiból, aki három szinóduson is a meghívottak között lehetett, és meghívást kapott a Laikusok Pápai Tanácsa szakértői közé. 

Különösen fontosnak tekintette a laikus, világi hívek szerepének növelését a világ javára munkálkodó egyházban: „Olyan egyszerűnek tűnhet ez, mint Kolumbusz tojása: a laikus a keresztény ember. Azaz Krisztus és az ő evangéliumának követője. 

Ezért teljesen azt kell élnie, amit Jézus kér tőle, és elsősorban azon kell munkálkodnia, hogy terjessze Isten országát, és építse az egyházat.

 Mivel pedig ő, a laikus a világban él, el tudja majd vinni oda az evangélium fényét, és azzal mindent átalakíthat.” Chiara vezetésével készült el a közösség idővel sok száz cég által is elfogadott, a katolikus társadalmi tanítást követő gazdasági programja, amely szerint a gazdálkodó cég nyereségének egyharmadát fejlesztésre, második harmadát a szegényekre, harmadik harmadát a program tagjainak felkészítésére fordítja. 

A Fokoláre világméretű mozgalommá válásának évtizedei Chiara számára szakadatlan munkát jelentettek. Sokat utazott, élete során találkozott több hivatalban lévő anglikán egyházfővel, I. Athenagoras konstantinápolyi ökumenikus pátriárkával, a buddhista, a hindu, a muszlim és a zsidó vallás képviselőivel. Politikusok, államférfiak sora fogadta, meghallgatták az ENSZ-ben és az Európa Tanácsban, jószolgálati munkáját díjak, kitüntetések sorával ismerte el a világ. Közben fáradhatatlanul tanított és írt. Csaknem öt tucat munkája jelent meg, írásait számtalan nyelvre, így magyarra is lefordították. 

Kép

Chiara Lubich egy előadásán – Forrás: Profimedia – Red Dot

Talán legismertebb kezdeményezése Az élet igéje volt, amelyet 1977-től kezdve haláláig írt. Ez egy eleinte kéthetente, majd havonta megjelenő, egy-egy szentírási szakaszhoz fűzött magyarázat volt, amelyet kezdetben egy helyi rádióban olvasott fel, majd a Fokoláre Mozgalom csatornáin, később az interneten keresztül juttatott el egyre több keresztényhez. Nagy álma vált valóra még 1964-ben, amikor Firenze mellett, Loppianóban létrejött a mozgalom első modell-városa, amelynek ma közel ezer lakosa van, példáját követve pedig azóta harmincnégy hasonló közösség jött létre világszerte. 

Maga a Fokoláre az eltelt hét évtizedben hatalmas fejlődésen ment keresztül. 

Közösségei ma már több mint száz országban végeznek közösségépítő, tanító, missziós és karitatív munkát, az elkötelezett tagok száma százezer, a szimpatizánsoké megközelítőleg hárommillió, a mozgalom évtizedek óta hazánkban is jelen van. 

Különösen sokat tettek, tesznek a mozgalom aktivistái Afrikában, az ott élők egészségének megőrzéséért, életminőségük javításáért, de más régiókban is igyekeznek a keresztény szeretet nevében másokon segíteni.

Sikerekben és küzdelmekben gazdag élete alkonyán Chiara 2004-ben betegsége miatt visszavonult az aktív munkától, nagy pártfogóját, II. János Pál pápát még utolsó útjára kísérhette. A következő években a római Gemelli-klinikán ápolták, de a halála előtti napon kérte, hogy szállítsák haza Rocca di Papába. Utolsó óráiban az emberek tömegével érkeztek az otthonába, hogy elbúcsúzzanak tőle. A halál végül 2008. március 14-én érte. 
Gyászmiséjét a római, falakon kívüli Szent Pál-bazilikában Tarcisio Bertone akkori bíboros, pápai államtitkár mutatta be számos bíboros, püspök, több száz pap, politikusok, közéleti emberek, világi és vallási vezetők és mintegy negyvenezer hívő jelenlétében. Chiara Lubichot kívánsága szerint a laziói Rocca di Papában, a Fokoláre Mozgalom központjában temették el, korábbi munkatársai mellé, halála után pedig létrehozták a nevét viselő központot, amelynek feladata írásainak összegyűjtése és dokumentálása. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Elmentem az IKEA-ba a két és fél éves gyerekemmel, de totális katasztrófába torkollott.” Így kezdi történetét egy kétségbeesett anya, és hiszem, hogy a sorai sokak számára ismerősen csengenek. Az említett napon ugyanis a kisfia nem volt együttműködő kedvében, s ami egy laza bevásárlásnak indult, végül sírásba-kiabálásba torkollott. Miután a váratlan érzelmi viharnak majdnem áldozatul esett egy üvegedény, és a gyengéd nevelési taktikák sem segítettek, az anya egy ponton türelmét vesztve rárivallt gyermekére. Az ebből fakadó bűntudat miatt úgy döntött, az internet segítségét kéri. Nem ő az egyetlen, aki vádolja magát egy-egy hasonló reakcióért. 

Anyák egész sorát foglalkoztatja a kérdés, hogy az alkalmi kiabálás mekkora kárt okozhat a legkisebbek lelki világában? Vajon lehet így traumatizálni egy gyereket? 

A gyengéd nevelés egyszerre segít és okoz szükségtelen szorongást

Az aggodalom többnyire a gyengéd nevelést alkalmazó szülők körében jelenik meg, nem véletlenül. A gyengéd nevelés különösen nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a szülő érzelmileg stabil maradjon a kritikus szituációkban, ami annyit tesz, hogy kiabálás helyett narrálja a helyzetet, és megértéséről biztosítja a gyermeket. Ahogy egy korábbi cikkemben írtam, a gyengéd nevelés egyik célja, hogy az autoriter nevelés hibáit korrigálja, ezzel elkerülve például azt a sérülést, amit egy szülő dühkitörése okozhat. És ki ne támogatná a törekvést, hogy higgadtabban, s amennyire lehet, türelemmel forduljunk a legkisebbekhez? 

John Rosemond családterapeuta és bestselleríró szerint azonban többről van szó. Szerinte a szülők szorongását pontosan azok a szakértők táplálják, akikre a tudásuk miatt felnéznek. Rosemond szerint az anyák rettegnek attól, hogy ha nem engednek a gyerekek érzelmeinek, akkor automatikusan ártanak nekik. Fontos leszögezni: senki sem állítja, hogy a kiabálás jó dolog. De nem mindegy, milyen gyakran fordul elő. Ha a szülő rendszeresen a gyerekén éli ki a frusztrációját, az egyértelműen probléma, ilyenkor nem lehet arra hivatkozni, hogy „a szülő is ember”. Jelen esetben viszont olyan anyákról van szó, akik igyekeznek higgadtak és türelmesek maradni, ám olykor-olykor ez a legjobb szándékuk ellenére sem sikerül. Nagy különbség.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Nem az a baj, ha a gyerek néha hangos szót hall

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy amikor bizonyos érzelmeket cenzúrázunk, gyermekünknek is azt üzenjük, hogy dühösnek vagy türelmetlennek lenni veszélyes, ijesztő és tabu. 

Ennek következtében egy olyan buborékban nő fel, ami idővel óhatatlanul kipukkad, hiszen, ha otthon nem is találkozik frusztrációval, legkésőbb a játszótéren, az óvodában vagy az iskolában megtapasztalja azt. 

A gyengéd nevelés pont ilyenkor sülhet el visszafelé, mert nem megvédjük vele a gyereket, hanem gondoskodunk róla, hogy a konfliktushelyzetek felkészületlenül érjék. A kulcs tehát nem az érzelmek elfojtása, hanem annak modellezése, hogy igen, néha szabad dühösnek lenni egymásra, de ez nem a világ vége. Létezik bocsánatkérés és megbocsátás, és a kapcsolataink képesek helyreállni. Ugyanez igaz azokra a helyzetekre, amikor szülők vitatkoznak egymással. Nem az a baj, ha a gyermek ennek néha fültanúja, hanem az, ha nem tapasztalja meg, hogy a vitát megbékélés követi. Persze ne feledjük, hogy felléphetnek olyan helyzetek, ahol a gyermekünk védelme érdekében elengedhetetlen, hogy gyorsan cselekedjünk, és kellő nyomatékot adjunk a szavainknak. Ennek a legösztönösebb módja, hogy felemeljük a hangunkat. Amikor egy gyerek kitépi magát az anyja kezéből, hogy kiszaladjon az útra, nincs helye a kérlelésnek és a narrálásnak.

A reziliencia divatos szó, ám a jelek szerint nehezen sikerül átültetni a gyakorlatba. Rohamosan növekszik azoknak a gyerekeknek és fiataloknak a száma, akik szorongással, depresszióval és különböző pszichológiai problémákkal küzdenek, ami azért érdekes, mert az uralkodó nevelési nézetek éppen a negatív helyzetektől igyekeznek megóvni ezt a korosztályt. Honnan ered mégis a szorongásuk? Jonathan Haidt szociálpszichológus szerint többek közt innen.

Amikor ugyanis túlféltjük és igyekszünk megvédeni a gyereket minden negatív helyzettől és érzelemtől, megfosztjuk őt azoktól a kihívásoktól és készségfejlesztő lehetőségektől, amelyekre szüksége lenne ahhoz, hogy lelkileg megerősödjön. 

Nem csoda, hogy később sokkal jobban megviselik az olyan kellemetlen, ám nagyon is hétköznapi helyzetek, mint például az iskolai cikizés (amin valamennyien átestünk). Ezzel természetesen nem bagatellizálni szeretnék olyan nagyon is valós problémákat, mint a bullying vagy a kiközösítés. Inkább arra mutatok rá, hogy ezek a szituációk jóval mélyebben érinthetnek valakit, aki azelőtt túlnyomó többségében pozitív forgatókönyvekkel találkozott.

A túlféltés hosszú távú következményekkel jár a gyermek életében

Szociális helyzetekre is reagálhatunk amolyan érzelmi allergiás reakcióval. Jonathan Haidt és Greg Lukianoff a nyugati egyetemeken eluralkodó „safety culture”-t, avagy biztonságkultúrát is a szülők túlféltő nevelésére vezeti vissza. Az elmúlt tíz évben egyre gyakrabban fordult elő, hogy diákok egy csoportja a nézetei alapján „veszélyesnek” bélyegzett egy-egy meghívott előadót, és bojkottálta vagy épp ellehetetlenítette a programját. Ehhez társulnak olyan gyakran hangoztatott fogalmak, mint a „safe space” és a „trigger warning”, amelyek tulajdonképp a diákok vulnerabilitását és a rájuk leselkedő veszélyeket hangsúlyozzák. 

Utóbbi alatt gyakran olyan nézeteket vagy tartalmakat értünk, amelyekkel nem értenek egyet, vagy fiatalok egy csoportjára nézve sértőnek, esetleg károsnak találják. Természetesen nem kell, hogy minden előadót örömmel fogadjon a közönsége. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy amikor gyerekek ritkán találkoznak konfliktussal – akár maguk körül, akár a saját lelkükben –, nehéz érzésekkel, nemet mondással és egyet nem értéssel, megvan az esélye, hogy felnővén nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, és túlzott felháborodást produkálnak. 

Trauma helyett tanulás: merjük hagyni, hogy sokféle érzést, helyzetet megtapasztaljanak!

Nagy ívet jártunk be az IKEA-ban kiabáló anya történetétől idáig, de hiszem, hogy így láthatjuk igazán, mennyire máshogy hat egy szülői viselkedés, mint néha gondolnánk. Merjünk emberek lenni a legkisebbekkel! Nem szuperapák és szuperanyák, hanem egyszerűen csak emberek, akik néha türelmetlenek, kiabálnak, de ennek ellenére biztosítják őket a szeretetükről. 

Nem traumatizálja a gyerekeket, ha kellemetlen helyzeteket élnek át. Tanítja. 

És ezek olyan leckék, amelyekre szükségük van. 

120 éve épült meg Budapest és az ország egyik leghíresebb épülete, amely évről évre az augusztus 20-i ünnepségsorozat egyik főszereplője: reggel a Kossuth téren vonják fel a nemzeti lobogót, napközben a látogatók előtt megnyitják a Parlamentet, amelynek Duna felőli és déli homlokzata idén is különleges fényfestést kap majd. A nemzeti ünnep alkalmából, augusztus 20-án 15:35-kor a Duna Az ország háza című dokumentumfilmet is műsorra tűzi, amely a Parlament történelmi, építészeti és iparművészeti gazdagságát mutatja be. 

A látványos alkotást – amelyet a Budamount Film készített az Országház Filmműhely együttműködésével és a Nemzeti Filmintézet támogatásával – idén júniusban mutatták be a Parlamentben, majd a MOZ.GO Magyar Mozgókép Fesztiválon. A nézőket a felvidéki magyar származású, többek között A Gyűrűk Ura előzménysorozatából ismert amerikai színésznő, Ema Horvath kalauzolja végig az épületen – számos olyan részletet is megtudhatunk, amely nemcsak a nemzetközi közönség, de a hazai nézők számára is újdonság. 

A filmből kiderül például, hogy a jelenlegi épületnél jóval kisebb, neoklasszicista vagy neobarokk, sőt akár keleti palotákat idéző neobizánci parlament is állhatna a Duna partján, az 1881-ben meghirdetett tervpályázatra ugyanis tucatnyi pályázat érkezett, amelyek közül végül Steindl Imre neogótikus stílusú, monumentális épületének terve nyert. 

Kép

Fotó: Budamount

Megtudhatjuk, hogy az eredeti tervekkel ellentétben végül miért nem az ülésteremben kapott helyet Munkácsy Mihály világhírű festménye, a Honfoglalás, és mivel töltötték mindennapjaikat a trianoni döntés miatt elcsatolt területekről érkezett, fűtetlen vagonokban tengődő családok gyerekei, akiket az 1920-as évek elején a téli hónapokban a Parlament üres helyiségeiben szállásoltak el. 

Megkereshetjük annak a golyónak a nyomát, amellyel egy feldühödött képviselő próbálta kioltani Tisza István későbbi miniszterelnök életét. 

Megnézhetjük azt a tízmázsás vörös csillagot, amelyet hosszú évtizedek után 1990-ben távolítottak el a Parlament kupolájának csúcsáról, és az is kiderül, mit mondott Freddie Mercury, amikor 1986-ban a Dunán hajózva megpillantotta a monumentális épületet. 

„Időutazásra hívjuk a nézőket. Amikor Ema Horvath belép az Országházba, nemcsak magát az épületet, hanem a magyarság történelmét is végig tudja járni, hiszen a Parlamentben található művészeti alkotások összekapcsolódnak az elmúlt ezer év történelmi eseményeivel” – mondja Somogyi György forgatókönyvíró, kiemelve: kihívást jelentett úgy megmutatni történelmünk fordulópontjait, hogy azok a külföldi közönség számára is érthetőek legyenek. 

A nézők az Országházról készített archív felvételek mellett szakértőkkel, többek között Keserü Katalin, Nógrádi-Kerekes Margit és Rozsnyai József művészettörténésszel, Lukács Józseffel, az Országház főépítészével, Hermann Róbert történésszel készített interjúk részleteit is láthatják. A különleges dokumentumfilm készítéséhez emellett nagyon sok olyan technikai eszközt – például drónokat, nagyfényű objektíveket – használtak, amelyekkel az épületnek olyan pontjait is meg tudják mutatni, amelyeket még soha senki nem látott. 

Az ország háza
Rendező-operatőr: Nagy András
Producer: Bálint-Halas Dominika, Dr. Bálint Attila Árpád
Szereplő: Ema Horvath

Az Országos ÉFOÉSZ (Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége) arra kapott megbízást, hogy szociológusokkal, gyógypedagógusokkal és jogászokkal együtt dolgozzon ki egy szakmai programot az intézményben élő értelmi sérült emberek számára, hogy a megfelelő szintű támogatás mellett képesek legyenek önállóan élni. A szakmai programot a gyakorlatban is ki kellett próbálni. 

Horváthné Somogyi Ildikó, a Veszprém Megyei ÉFOÉSZ elnökeként és az országos ÉFOÉSZ alelnökeként azt javasolta, hogy legyen az első ház Tapolcán, hiszen ott már kiépített szolgáltatási gyűrűvel rendelkeztek, emellett támogató szolgálatuk, nappali intézményük is volt. Így emlékszik arra a pillanatra, amikor a közel kétszáz fős lesencetomaji intézet lakói elé állt, és felajánlotta a lehetőséget, hogy kiköltözhetnek a széles lépcsős, magas belmagasságú kastélyépületből:

„A kétszáz lakóból mindössze tizenketten nyújtották fel a kezüket, hogy jelentkeznek. 

Sajátságos világ ez a kastélyintézmény: egy védett, ugyanakkor kissé elzárt hely, kitűnő szakemberekkel a vastag falak között. 

Mi elmondtuk a lakóknak, hogy annyian jöhetnek majd a programba, ahány szobás lakást kapunk, de ehhez előre fel kell készülniük az önálló életre. Hatvanórás elméleti képzéssel kezdtünk, szituációs játékokkal, gyakorlatias tudnivalókkal, de végül ez a hatvan óra majdnem egy évig tartott. Olyan újdonságként ható feladatokkal kellett megbirkózniuk, mint az ablak nyitásának fortélyai vagy a mosógép beindítása. Amikor végül mindenki megkapta az oklevelét, akadt egy fiatalember, aki visszalépett a lehetőségtől. »Átveszem az oklevelet – jelentette ki nagy komolyan –, de én bizony nem megyek ki.«” 

Kaptak egy háromszobás önkormányzati lakást, tehát három fiatallal tudtak kezdeni, akik közül az egyik súlyos hallássérült volt az értelmi sérülése mellett, és mindhárman eleve intézetben töltötték a gyerekkorukat. A gyakorlati oktatás alatt megtanulták, hogyan kell használni a gáztűzhelyt, és elkezdhették megtervezni a saját szobájukat.

„Mi azt gondoltuk, hogy óriási örömet okozunk majd ezzel, de amikor megvolt a kulcsátadás, még alig értem el a sarokig, már azzal hívtak föl: ők úgy döntöttek, hogy közös szobában fognak aludni – meséli a szakember –, mondtam nekik, ez a ti döntésetek, és átvittük az ágyakat a választott szobába. Később a szekrényeket is átcipeltük. Egy év volt, mire igényük alakult ki a saját külön térre. Ők egyébként az intézményben huszonnégy órás felügyelet alatt álltak, de mi úgy ítéltük meg, hogy képesek lesznek arra, hogy éjszakai felügyelet nélkül éljenek a lakásban.”

„Eleinte még visszajártak Lesencetomajra dolgozni, mert hónapokig szükségük volt erre a köldökzsinórra. Egyenként tudtak leválni róla, különböző időpontokban.” 

Kép

Gondi Anna szobájában – Fotó: Páczai Tamás

Ma szükségletfelmérésnek hívják a kezdeti munkát, amelyet az induláskor a szakemberek elvégeztek, mostanra szerepel is a szociális törvénybe foglalt protokollban. Sok kiváló szakember kellett ahhoz, hogy ezt jól bemérjék. Nemcsak intézményből, hanem családból is fogadnak fiatalokat. „A csapatunkban még mindig itt van az első három fiatalunk (bár egyikük ma már a barátnőjével él egy másik házban), de Bánk például családból érkezett. Nem teszünk különbséget, feltételeket sem szabunk, és nem döntünk helyettük az ő ügyeikben. Nem felügyeljük, hanem támogatjuk őket abban, hogy a saját életüket élhessék.” 

Ma már egy kilencszobás családi házat tudnak biztosítani a stabil csapatnak. Hangsúlyozzák, hogy ehhez a programhoz nem ápolási szemlélet kell, hanem támogatási. Például engedték nekik, hogy kiválasszák a szobájuk színét. „A festő a munka kezdése előtt felhívott, hogy biztosan megengedtük-e nekik ezt a színkavalkádot – mondja Ildikó –, én természetesen biztosítottam róla, hogy mehetnek a színek. 

Piros, sárga, zöld, kék, narancssárga és lila árnyalatok pompáztak a falakon, összevissza cikázva. 

Az intézményi fehérség után kellettek nekik a színek, de a következő festéskor már letisztultabb döntéseket hoztak.”

Gyuri, az egyik első lakó kezdetben még kizáró, majd költözéskor már csak korlátozó gondnokság alatt állt, a másik fiatal szintén. Az volt a nagy álmuk, hogy ha kiköltöznek, akkor az önérvényesítésben odáig jussanak, hogy támogatott döntéshozatallal saját döntéseik lehessenek. Az intézetben arról sem hozhattak saját döntést, hogy káposztafőzeléket esznek-e vagy sült húst. Később főleg házasodni akartak.

„Természetesen a jogok mellett a kötelességekről is hallottak tőlünk – avat be a szakember –, nekiálltunk, fogadtam egy ügyvédet, amikor erre megértek a fiúk, és két éven keresztül pereskedtünk a gyámhivatallal, mire sikerült elérni, hogy ne legyenek gondnokság alatt. Ma házasodhatnak, szavazhatnak, én lettem a választott támogatójuk, amire nagyon büszke vagyok. Ha kérdeznek, elmondom nekik azokat a tudnivalókat, amelyekre szükségük van a döntéshez, de nem döntök helyettük. Könnyen érthető formába kell önteni az információt, rövid, egy­értelmű mondatokban fogalmazni. És megértik.”

Ma Magyarországon több mint húszezer fogyatékossággal élő fiatal van, akik támogatott lakhatásra várnak. A számok mögött rengeteg nehéz életsorsú család áll, gyermeküket saját otthonukban ápoló, megfáradt, idősödő szülők. 

Nagy változás történik az ellátásban, hiszen a fogyatékossággal élők a korábbi évtizedekben épült nagy intézmények helyett családias jellegű házakba költözhetnek, így sokkal több lehetőségük nyílik a társadalmi életre is. 

Decemberben sok támogatott lakhatás indult be a hozzá kapcsolódó szociális szolgáltatásokkal együtt, annak köszönhetően, hogy ismét többmilliárdos pályázatot írt ki erre a szaktárca, amely az intézményi kiváltást és a családból jövők helyzetét is segíti majd. 

A KULCSprogramban nincs belépési díj, csak a havi térítési díj, ami a szociális jogszabály szerinti összeg. Mivel a fiatalok dolgoznak, van keresetük, amelyből tudnak ruhát, elektronikai eszközöket venni. „A házunk az utca közepén van, beilleszkedtünk a közösségbe. Reggel értük megy a támogató szolgálat, este hazaviszi őket, így éppen annyi segítséget adunk számukra a mindennapokban, amennyi elég az önállósághoz, nem többet. Főznek, ellátják a ház körüli munkákat a biztos segítői háttér mellett. A lehetőséget kell nekik megadni! Így a szülő is vissza tud menni a nyílt munkaerőpiacra, közösségekhez tartozhat, megélheti a gyermeke kiröpülését. Hiszen a fogyatékossággal élőnek sem tesz jót, ha huszonhárom éves kora után otthon marad” – mondja Ildikó, akinek családi mintája is van a segítségre szorulók támogatásában.

Édesapja főorvos volt Tapolcán, és otthon azt tanulta meg, hogy ha valaki segítséget kér, akkor azt meg kell adni. „Ha karácsonykor a fa alatt álltunk, és megszólalt a telefon, édesapám így szólt: »Amíg az angyalok itt suhognak, én elugrom, és segítek a betegemnek.« Egy testvérem kivételével, aki közgazdász, hárman a segítő szakmában dolgozunk, gyógypedagógus, orvos, gyógyszerész lett belőlünk.” 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2024. februári számában jelent meg. A Képmásra előfizethet itt.

A csomagolási kérdések a gyártókat és a családokat egyaránt kihívások elé állítják, hiszen számtalan szempontnak kell megfelelni. Ezek közül a leglényegesebb az élelmiszer-biztonság. „Fontos, hogy az élelmiszereket mindig olyan tárolóedénybe tegyük, amely jól és könnyen tisztítható. 

Higiéniai és környezeti szempontból erre a célra a legideálisabb az üveg, mert az sokáig használható, nem szívja magába az ételek ízét és illatát. 

Hátránya, hogy nehéz és eltörhet, így az otthonról elvitt ételekhez nem feltétlen jó választás. Erre a célra jobbak a műanyag dobozok, amelyek higiénikusan tisztíthatók, de élettartamuk jellemzően rövidebb. Esetükben kérdés az is, hogy mennyire tartják meg a korábban bennük tárolt ételek ízét és állagát” – mondja Laszlovszky Gábor okleveles élelmiszeripari mérnök, élelmiszeripari szakértő. 

Az élelmiszer-tárolásra használt csomagolóanyagoknál komoly kérdés az összetétel is, annak szabályait az Európai Unióban az úgynevezett FCM-rendelet fekteti le. Keretrendszere nemcsak a csomagolásokra vonatkozik, hanem egyebek mellett a konyhai eszközökre, az étkészletekre és élelmiszer-feldolgozó berendezésekre is. Viszont így is fontos, hogy a műanyagokat észszerűen, a lehető legrövidebb ideig használjuk tárolásra, és azokat ne tegyük ki szélsőséges körülményeknek, például hőhatásoknak.

Nem árt az óvatosság

„Ez azért fontos, mert az anyagok biztonságosságára vonatkozó vizsgálatokat sztenderd körülmények között végzik, így nem várható tőlük, hogy minden esetben megfeleljenek az elvárásoknak. A laborban végzett kioldódási vizsgálatoknál például mindig az adott élelmiszert modellezik, és nézik azt is, hogy azt a csomagolásban várhatóan meddig és milyen körülmények között fogják tárolni. Ennek alapján mérik meg az esetleges kioldódást, és határozzák meg, hogy a csomagolóanyag az adott célra megfelelő-e” – mondja szakértőnk. 

Alapvetően tehát azt lehet mondani, hogy a kereskedelemben kapható csomagolóeszközökben kockázat nélkül tárolhatunk élelmiszereket, de például mikrohullámú sütőbe csak olyan műanyag edényt szabad betenni, amelyen a gyártó jelölte, hogy megengedett. Fontos kérdés a kioldódás is, főként mert a BPA-ként emlegetett biszfenol-A felhasználhatóságát csak részben korlátozzák. 

A vizsgálatok azt mutatják, hogy ez a vegyület adott körülmények között – például savas közegben vagy magas hőmérsékleten – képes kioldódni a műanyagokból. Ezt az anyagot összefüggésbe hozták egyes betegségekkel, komoly egészségkárosító hatása van. 

Emiatt az unióban tilos őket cumisüvegekhez használni, viszont az áttetsző, polikarbonátból készülő kulacsokra ez a szabály nem vonatkozik, így azok tartalmazhatják. Emiatt az ilyen termékeken érdemes ellenőrizni, hogy BPA-mentesek-e (ezt jellemzően feltüntetik rajtuk). 

Készülnek palackok polietilén-tereftalátból, azaz PET-ből is, amelynek tulajdonságaival szintén fontos tisztában lenni. „A PET-palackokba másodjára nem szabad italokat tölteni, ugyanis a felületük kifejezetten kedvez a mikroorganizmusok megtelepedésének, elszaporodásának. Mivel ilyen palackból gyakran iszunk, könnyen »befertőződhetnek«, utána pedig problémákat okozhatnak. Emiatt ezeket nem szabad utántölteni, úgymond kulacsnak használni. Tűző napon akkor sem jó kint hagyni ezeket, ha még bontatlanok” – hangsúlyozza Laszlovszky Gábor.

Kép

Kép forrása: Freepik

Megőrizni a hőt

Italok tárolására – főként, ha valaki hidegben vagy nagy kánikulában túrázik – jók a duplafalú fémkulacsok is. Ezek télen sokáig melegen tartják a teát, nyáron pedig hideg marad bennük a hűsítő. Ha rozsdamentes acélból készülnek, akkor a kioldódás veszélyével sem kell számolni.

Mindörökké műanyag?

Figyelni kell arra is, hogy az ételek és italok tárolására használt edényeket és palackokat ne nyüstöljük a végtelenségig, például ha megsérülnek, karcosodnak, selejtezzük le őket, ha anyaguk újrahasznosítható, akkor annak megfelelően kell őket a kukába helyezni. Mivel a tároló- és csomagolóanyagok előbb-utóbb mindenképp hulladékként végzik, érdemes közülük eleve olyat választani – egyre több ilyen van –, amely lebomló műanyagból készült. Ezek jobbak, mint a hagyományos típusok, amelyekből mikroműanyag képződik.

Utóbbi nem kioldódással keletkezik, hanem fizikai aprózódással, azokat a műanyag részecskéket értik alatta, amelyek öt milliméternél kisebbek (de ez csak a tudományos definíció, jogilag nincs szabályozva, hogy pontosan mit takar ez a kategória). 

Komoly gond, hogy ezek a részecskék az eldobott szemétből a környezetünkbe kerülnek, és hosszabb távon a tápláléklánc részei lesznek. 

Bár sokáig azt gondolták, hogy ez nem történhet meg, a mikroműanyag az élelmiszerek csomagolásáról is bejuthat a szervezetbe, kimutatták például olyan emberek székletében, akik műanyag csomagolású ételt ettek, vagy műanyag palackból ittak. 

Persze az anyag nemcsak ilyen forrásból, hanem máshonnan is bekerülhet a szervezetbe – világszerte kimutatható még az étkezési sók jelentős hányadában is, és bekerülhet a bélrendszerbe akár a fogkefékről is. Vannak arra utaló jelek, hogy az emésztőszerveket puszta jelenlétükkel is károsíthatják ezek a részecskék, de ezt igazolni eddig nem tudták. Ez a kérdés ráadásul kétirányú, mert a mikroműanyagok kockázatot jelenthetnek az általuk okozott fizikai irritáció miatt is, de akár abból adódóan is, hogy belőlük további anyagok oldódnak ki.

Kép

Kép forrása: Unplash/Matilda Bellman-ab9TGOltBTE

Miben fagyasszunk?

Az élelmiszereket ilyen célra készült műanyag dobozokban és zacskókban lehet lefagyasztani (erre a célra az üveg nem jó), helytakarékossági szempontból pedig érdemes lehet fóliahegesztőt is beszerezni, mert azzal vákuumozni is lehet a zacskók tartalmát. Ez a felhasznált csomagolóanyag mennyiségét is csökkenti, és pozitív hatással van a tárolt élelmiszer minőségére is (megvédi az oxidációtól). A helytakarékosság környezeti szempontból is fontos, emiatt egyéb esetekben is figyelni kell arra, hogy a fagyasztóba helyezett tárolódoboz tele legyen. A vékony falú tárolóedényeket nemcsak egyszer lehet használni, hanem ha nem sérülnek, többször is, de a higiénikus tisztításra esetükben is figyelni kell.

Tiszta és friss

A kenyér és a pékáru tárolása külön figyelmet érdemel, mert esetükben a frissesség megőrzése ugyanolyan fontos, mint a penészesedés megelőzése. „A bolti, lyukacsos zacskókban az ilyen élelmiszerek hamar kiszáradnak, de az ilyen célra készült kenyértartók már ideálisak a tárolásra. 

Jó megoldás lehet az is, ha a kenyereket a papírzacskóval együtt tesszük be egy nagyobb nejlonzacskóba. Jó alternatíva lehet a textilzacskó és a fagyasztás is. 

Az ideális tárolási megoldás mindig egyéni kérdés, függ attól is, hogy a kenyér mennyi idő alatt fogy el” – mondja Laszlovszky Gábor. A szendvicsként csomagolt kenyeret érdemes szalvétába csomagolni, majd azzal együtt – külön zacskó nélkül – betenni egy műanyag edénybe. Ez egyrészt higiénikus megoldás, másrészt minimalizálható vele a hulladéktermelés. Ráadásul a szalvéta kéztörlésre is felhasználható az étkezés után. Aki mindenképpen celofánt vagy alufóliát használ a csomagoláshoz, annak figyelnie kell arra, hogy az a megfelelő kukába kerüljön, ne a kommunális szemetesbe.

Kihívás az iparnak is

Az élelmiszerek megfelelő csomagolása az élelmiszer-pazarlást is csökkenti, így nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is fontos. A pazarlás mértéke globális szinten igen jelentős, évente 1,3 milliárd tonnát tesz ki. A nagyságrendet érzékelteti, hogy miközben a Földön kilencszáz millióan éheznek, ebből a mennyiségből 2,7 milliárd embert lehetne eltartani. Fontos adat az is, hogy a kibocsátott szén-dioxid nyolc százalékáért az élelmiszer-pazarlás a felelős. Persze a környezetet a csomagolás is terheli, de a felmérések azt mutatják, hogy sokkal nagyobb környezeti terhelést jelent azok nem megfelelő jellege, majd az élelmiszerek kidobása, mintha az élelmiszert jól csomagolnák be és nem dobnánk ki. 

A korszerű csomagolás jelentőségét mutatja, hogy míg régen a darált húst a daralás napján, vagy legkésőbb annak másnapján fel kellett dolgozni, addig ma – feltéve, hogy a csomagolást nem bontjuk fel előbb – ez nagyjából egy hétre kitolódott. 

A vákuumcsomagolás nemcsak a minőségmegőrzési időt növeli, hanem a csomagolóanyag-igénye is kisebb. 

Jó választás a papírtálca is, mert természetes alapanyag, jól lebomló és energetikailag is hasznosítható.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Miután egy közeli ismerősöm megosztja velem a fenti történetet, hogy újságíróként kezdjek vele valamit, az első döbbenet után Demetrovics Zsolt klinikai szakpszichológust, addiktológust, az ELTE Pszichológiai Intézetének egyetemi tanárát tárcsázom. Szeretném elméleti, tudományos oldalról is megérteni, mi történhetett. Egyelőre feltételezve, hogy az ismerősöm barátja „csak” jogi értelemben véve bűnelkövető, valójában segítségre szorul, mert betegséggel küzd. Jobb ezt hinni, mint azt, hogy a bizalommal visszaélve, tervszerűen lopott. Mindkét változat lehangoló, de előbbire létezhet gyógyír – így amikor e cikknek nekifogok, jóhiszeműen abból indulok ki, hogy nem manipulatív tolvaj az illető.

Mindig újra „soha többé”

„A kleptománia korántsem az élvezetről szól, bár van egy kielégülés-faktora is – kezdi a megkérdezett szakember. – Ez egy impulzuskontroll-zavar, hivatalosan is betegség, nem egy rossz szokás. Az érintett személy legyőzhetetlen kényszert érez arra, hogy az eltulajdonító cselekedetet végrehajtsa, és nem tud ellenállni a késztetésnek. 

Nem elhatározza, hogy lopni fog, hanem képtelen megálljt parancsolni a viselkedésének. Ráadásul vissza-visszatérő inger ez, aminek, ha enged, azaz elköveti a lopást, azzal átmeneti kielégülést él át.

Megnyugszik, oldódik a feszültsége, ám utána bűntudat jelentkezik nála, megbánja a tettét. Ilyenkor akár vissza is csempészheti az ellopott tárgyat a helyére, ha van rá módja. De idővel újra megjelenik a késztetés, és megint nem tud ellenállni. Feszültség, késztetés, képtelenség az ellenállásra, a cselekedet végrehajtása, kielégülés, bűntudat – így zajlik le újra meg újra a ciklus.”

Közben olvasom, hogy a kleptomániásokat valóban az sem állítja meg, ha ismerős, barát vagy rokon az áldozatuk. Azokban a pillanatokban nem mérik fel, kit károsítanak meg, mert a károkozás nem a céljuk, csupán a ténykedésük kínos eredménye. Ám ezt akció közben felülírja a bennük felgyülemlett feszültség oldásának szándéka, hiszen kimondottan szorongó állapotban követik el a tettüket, hogy csökkentsék a stresszt. Demetrovics Zsolt arra is rávilágít, hogy a betegséggel küzdőknek általában nincs szükségük az ellopott tárgyra, abból akár több tucat is lehet nekik otthon, csak ritka esetben használják, hasznosítják. A bűntudattól persze könnyebben szabadulnak, ha magától a bizonyítéktól is megválnak, így az gyakorta másnál vagy a kukában landol. Nem az értékszerzés tehát a motiváció, és nem is a másik fél megkárosítása, ám hiába fogadják meg: „soha többé”, ezt nem tudják betartani.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Jutalom, figyelemfelkeltés vagy lázadás?

„A kleptománia legközelebbi rokona a pirománia, bár korábban a szerencsejáték-függőséget is rokonították vele – folytatja a pszichológus. – A piromániás ugyanilyen legyőzhetetlen kényszert érez a tűzgyújtásra, holott ő sem akar kárt okozni, és nem is politikai vagy ideológiai állásfoglalás a célja. Egyszerűen nem tud ellenállni annak, hogy valamit lángra lobbantson. A kényszeres hajtépegetés, a trichotillománia is hasonló zavar, ami szintén nagyon súlyos szintre tud jutni. Illetve egyes kényszeres szexuális viselkedések is idetartoznak, amiket az érintett nem az örömszerzés miatt visz véghez újra és újra, hanem mert nem tud nemet mondani rájuk. A kleptománia más impulzuskontroll-zavarokkal is összekapcsolódhat, ezek általában önszabályozási problémák, de hangulatzavarokhoz, depresszióhoz, szorongáshoz is társulhat.” 

„Lényeges, hogy ezeknél az embereknél léteznek morális gátak, tudják, mit szabad, mit nem, bűntudatot is megélnek, de a késztetésük esetenként erősebb a morális gátaknál.”

Még jobban utánaolvasok a témának, és azt találom, hogy például az USA-ban minden huszadik bolti lopásért a kleptománia felelhet, maga a betegség pedig világszerte akár minden kétszázadik embert érinthet. Az Amerikai Pszichológiai Intézet (APA) becslése alapján az ország lakosainak hét százaléka látens vagy diagnosztizált kleptomániás – a rejtőzködésre még visszatérek. Az összefoglaló cikkekből az is kiderül: a jelenség a 30–40 év közötti nők körében a leggyakoribb, és a hátterében – jellemzően szeretethiányból eredő – lelki trauma állhat. Tudományos oldalról szerotoninhiányt, megnövekedett dopaminszintet is emlegetnek kiváltó okként. A motivációt kutató elméletek felvetései érdekesek: ha az élet átlagos örömforrásai már nem váltanak ki elég izgalmat, megjelenhet a lopás gondolata, mint egyfajta önjutalmazás? A kleptomániás mintha azt a kihívást állítaná maga elé, hogy kisajátítsa azt, ami tiltott – ettől megkönnyebbül, még ha később lelkifurdalást érez is. Tudat alatt azt is remélheti, rácsapnak a kezére, ez a figyelemfelkeltés módja is lehet. Vagy egy olyan – például szülői – tekintély elleni lázadás kifejeződési formája, amelyet gyerekként vagy fiatalon nem volt képes elfogadni.

A fentiek persze csak találgatások, mi vezet ahhoz a kockázatkereső magatartáshoz, amely révén az érintett akár lopásról lopásra nagyobb rizikót vállal, s végül egészen értékes, jól védett tárgyakat is megpróbálhat elemelni. De ha rendkívüli értéket zsákmányol, akkor sem a hasznot nézi, hanem a cselekmény endorfin-, azaz öröm-, sőt eufória-felszabadító hatása ejti rabul. 

Átmeneti sikerként élheti meg az ügyességét, hogy nem bukott le, majd szabadulna a tárgytól, mert az a társadalmilag elfogadhatatlan tettére emlékezteti. 

„Törvénytisztelő emberként” közben fokozódhat a szorongása, mivel tart a jó híre elvesztésétől. Az illető bizonyos mértékben a társadalomtól is elszigetelődhet, illetve más mentális betegségei is kialakulhatnak: sokaknál étkezési zavarok, fóbiák jelentkeznek.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Megtölteni az űrt: lehetőleg szeretettel

Ezeket internetes forrásokból böngészem ki, de a „Van-e kiút az ördögi körből?” kérdésemmel ismét Demetrovics Zsolthoz fordulok. „Nehéz az érintettek útját követni, hiszen rejtőzködő magatartást folytatnak, a többségük nem betegségként tekint a viselkedésére. Ha mégis, akkor is titkolja, nem fordul orvoshoz, ha meg elkapják, nem a kutatók látókörébe kerül, hanem az igazságszolgáltatás malmaiban köt ki. Holott, ha szakemberhez fordulna, lenne számára segítség: gyógyszeres, illetve pszichoterápiával, kognitív viselkedésterápiával, de más megközelítésekkel is hatékonyan kezelhető a probléma, megelőzhetők a büntetőjogi következmények és a társas kapcsolatok csorbulásai is.”

Az érintettek többsége szégyelli e „sötét oldalát”, ha rajtakapják, a végsőkig tagad. Pedig egy terápia a társuló szorongáson, depresszión is segíthet, feltárhatja a háttérben húzódó okokat, és megtaníthatja a kóros késztetés uralását, a szorongásoldás új módjait. Nagy kérdés, ha rájövünk, hogy a szerettünk kleptomániával küzd, hogyan segíthetünk rajta, hiszen a betegségnek több elszenvedője is van: a beteg, a károsultak és az aggódó hozzátartozók. 

Fontos, hogy ne jellemhibaként, hanem pszichés problémaként kezeljük, mert az érintett az állapotából – amelyről nem tehet – csak ítélkezés nélkül, türelemmel és szeretettel emelhető ki.

Nem okolni kell, hanem okulni a történtekből, és támogatni, hogy szakszerű segítséghez jusson, hogy a betegség ne okozhasson több kárt se a karrierjében, se a magánéletében. Ha ugyanis sikerül átírnia a berögzült mintákat, a késztetésnek való ellenállás olyan sikerélményt, büszkeséget okozhat, amely a lopással ellentétben legális, ártatlan módon fokozza a dopamintermelését és – a boldogságát. Amennyiben az is kiderül, a kényszer milyen tekintély ellen szolgált lázadásként, mely belső űrt volt hivatott kitölteni, az a bizonyos űr is megtelhet szeretettel.

„…az ötvenes évek derekán találkoztam egy nyolcvanéves volt uradalmi cselédasszonnyal, Máté Annával, aki nem ismerte az órát. A konyhaasztalon állott egy nagy vekkeróra, és én kiszóltam a szobából, és megkérdeztem tőle hány óra van. Az idős asszony felkelt a vekkeróra mellől, és a konyhaajtó szárnyait kezdte hajtogatni, majd beszólt, hogy nemsokára dél lesz. Lányától tudtam meg később, hogy édesanyja az ajtószárnyak árnyékából tudja az időt. A két háború között házukban még egyáltalán nem volt óra, a vonathoz is csak a nap állása vagy a kakas kukorékolása szerint mentek ki, sohasem késve el. Ebben a környezetben soha senki nem kérdezte meg, hány óra van.” 

Részlet Dobos Ilona: Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség című könyvéből  

Nyolcvan-kilencven évbe sok minden belefér.  

Kemény sorsokat látok, hallok, mélyre merészkedem a XX. századba, a paraszti világ utolsó nemzedékének életébe. 

Miközben a falvak a munkalehetőségek hiánya miatt elnéptelenednek, felmerül bennem a kérdés: Mi az, ami marad?  

Mesélek egy olyan világról, amelyből az értéket talán ki tudjuk még menteni, bepakolni a mi batyunkba, s továbbvinni... és mesélek egy olyan világról, amelynek egy részét talán jobb is örökre elfelejteni. Ezek a pillanatok nem feltétlenül voltak a legszebbek, ez a természetes időtlenség nem a gondtalanságot jelenti, sokkal inkább a jelenlétet.  

A létezést önmagában.  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Az első világítótorony az ókori Egyiptom területén, Pharosz szigetén épült, és a kikötő helyét jelezte a tengeri habokban hánykódó hajósoknak. Éjszaka lobogó tüzet raktak a tetején, nappal viszont egy trükkös szerkezettel, a hatalmas tükörrel visszavert napsugarak segítségével adtak jelet arról, hogy hol kezdődik a lakott világ. Az ókori világnak ez a hetedik csodája még a római pénzérmékre is felkerült, így egy kicsit mindenki birtokolhatta… 

Engem ámulatba ejtett a torony építése körüli legenda. Az építője, Szósztratosz II. Ptolemaiosz elé terjesztette a kérését, hogy az építőmester a nevét belevéshesse a talapzatba, azonban kérése elutasításra talált, mivel az uralkodó csak a saját nevét akarta látni az örökkévalóságnak szánt falon. A sokeszközű mester azonban a talapzatra a következő feliratot véste: „Szósztratosz, a knidoszi Dexiphanész fia, minden tengerész nevében a megmentő Isteneknek”. A feliratot gipsszel fedte le, majd a gipszbe véste II. Ptolemaiosz nevét. 

Mire az uralkodó elhagyta az árnyékvilágot, a gipsz lepattogzott a talapzatról, és Szósztratosz neve előbukkant. 

Ezzel a furfangos történettel kezdődik a világítótornyok iránti odaadásunk és kötődésünk, miközben nem győzünk hálásnak lenni Prométheusznak, aki ellopta az emberiség számára a tüzet, önfeláldozásáért vállalva az embertelen szenvedést is. Ez a tűz az, ami azóta is lobog a világítótornyokban… 

Mihelyt „fény derült” a fárosz szó eredetére, eszembe jutott Shakespeare CXVI. szonettje, amelyben az önfeláldozó szerelmet egyenesen egy világítótoronyhoz hasonlítja:

„… az örök fárosz maga ő,

Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;

Minden vándor hajók csillaga ő,

Magasságát mérhetik, erejét nem.”

A világítótornyok tehát nem csupán küldetést teljesítő épületek, de rendkívül sokoldalú szimbolikus értelmezés is kapcsolódik hozzájuk. Egyaránt hordozzák a romantikus kötődést, az elvonulás lehetőségét és a homályos veszélyt, akár bizarr horrortörténetek lehetséges helyszínei lehetnek. Jelképei a civilizáció győzelmének a káosz fölött, a magánynak és elszigeteltségnek, de az önzetlen segítségnyújtásnak is, a lemondásnak mások jóléte kedvéért. Akadnak köztük tömzsi kőtornyok és nyúlánk, égig érő alkotások. 

Kirínak a környezetükből, felkeltik és rabul ejtik a figyelmet, egyszerre fejezik ki az egyén győzelmét a zordon táj felett és a közösség megtartó erejét. 

Virginia Woolf szerint: „… végtelenül szuggesztív jelképei az emberi elszigetelődésnek, de egyúttal alapvető egymáshoz való kapcsolódásunknak is.” (A világítótorony)

Kép

Kép forrása: Freepik

Lágy húrokat pendít meg a lelkünkben egy szirt csúcsán vagy egy magányos szigeten álló torony, ahol szinte a világ végén bújhat el egy fiatal pár, mint a Fény az óceán fölött című kosztümös drámában. Szintén romantikus feldolgozása a témának a Világítótorony kilátással című film, amelyben egy frissen munkába álló műemlékvédő az első munkanapján szembeszáll a világgal egy világítótorony fennmaradásáért. A szűk csigalépcsőn egymás ellen harcoló volt szerelmespár képe a Dermesztő szenvedélyek című thrillerből beivódik a néző elméjébe, a most futó Világítótorony című filmalkotás pedig egy gótikus film, ahol maga a helyszínválasztás hordozza a mondanivalót. A sziget és az óceán találkozása ebben a pszichológiai horrorban a tudatos és a tudattalan találkozása is, amelyben a ködkürt sajátos hangja szinte az egyetlen kapaszkodó.

Miért kötődünk bizonyos helyszínekhez? Erre a kérdésre a pszichológia tudománya is keresi a választ. Az alkalmazott tudomány arra kíváncsi, hogy a helyekhez való kötődésünk kialakulása vajon milyen tényezőkön alapul? 

Mi kell ahhoz, hogy egy színhely kedvencünkké váljon, és mitől lesz egy adott hely feltöltődésre alkalmas? 

Mivel erősen kötődünk a minket körülvevő természetes és épített világhoz, amely egyszerre találkozások és egyéni megélések színtere, fontos tudnunk, hogyan fordíthatjuk ezt a vonzódást saját és a környezetünk javára is. 

Kép

Kép forrása: Freepik

Amikor új környezetbe kerülünk, ott érzelmi szálakkal kapcsolódunk a tájhoz, az épületekhez, színekhez, formákhoz, hangokhoz. Ha érzelmi szálakat növesztünk egy számunkra kedves helyhez, ez a kapcsolódás idővel a személyiségünk részévé válik, gazdagodunk általa. Ilyen kötelékeket kialakítunk a saját szobánkkal, a lakásunk kedvenc helyeivel, de kötődhetünk egyes városokhoz vagy akár országokhoz is. Ha hasonló kötelék kialakul bennünk, hamarosan az érzelmi szál mellé csatlakozik a kulturális érdeklődés is, és egy idő után kapcsolatokat alakítunk ki az adott helyszín lakóival, visszatérünk a helyre. Vagyis az utazásunkhoz tudást szerzünk az adott országról, kötődni kezdünk a nyelvéhez, a kultúrájához, a lakókhoz. Az a hely, amelyhez emberek kötődnek, jól jár a kapcsolattal, hiszen amit szeretünk, azt óvjuk is.

A jelenséget a pszichológia helyidentitásnak nevezi, és a kutatások azt igazolják, hogy a mély helykötődésnek szerteágazó hatása lehet az életünkre. Ha olyan helyszínekhez kötődünk, amelyek segítségével eltávolodhatunk a napi rutinunktól, ahol elragadtatást élhetünk meg, vagy ahol képesek vagyunk bevonódni az adott hely szellemiségébe, a környezet óriási mértékben képes regenerálni minket, és új irányokat mutat számunkra. Ha a környezet által sugallt célok és értékek beleillenek a személyiségünkbe, beépítjük őket magunkba, az életünk részévé válnak. Ez az élmény segíthet minket abban, hogy megküzdjünk az élet által elénk tárt nehézségekkel, útmutatást és értékrendet nyújthat számunkra. 

Azok a tájak és építmények, amelyek magukkal ragadnak, a felszabadulás érzését adják, ennek hatására elengedjük aggodalmainkat, és befogadókká válunk. 

„Nem ismerek más olyan, ember alkotta épületet, amely annyira önzetlen célú lenne, mint a világítótorony. Azért épültek, hogy másokat szolgáljanak” – írta George Bernard Shaw. Egy világítótorony amellett, hogy gyönyörű, hogy megmozgatja a fantáziánkat, hogy titokzatos, vagy akár félelmetes is, elsősorban arra hív meg, hogy akár mi magunk is világítótornyok legyünk. 

A zöld, virágokkal tarkított tisztásra egyszer csak betoppan egy fiatal, sportruhába öltözött nő. „Teljesen kifulladtam” – mondja a nyakában lógó medált érintve, majd diadalittasan elkiáltja magát. Az idilli pillanatot váratlanul megtöri a telefon rezgése. Késlekedés nélkül előkerül a mobil, a képernyőn pedig rövid üzenet olvasható: „De legalább kint vagyunk.” Főhősünk egyetértően bólogat, és folytatja útját.  

Július 30. a barátság világnapja. Ezen alkalomból debütált a friend.com nevű webshop, amely nevéhez hűen egyetlen terméket kínál: barátot. Csakhogy nem hús-vér bajtársról beszélünk (ami valljuk be, furcsa is lenne), hanem egy AI, azaz mesterséges intelligencia-nyakláncról. 

A kerek, amulettre emlékeztető kiegészítő lényege, hogy folyamatosan jelen van, és hallja a tulajdonosát, majd a telefonjára küldött üzenetben válaszol is a mondandójára.

A nyaklánc különböző szociális helyzetekben is „fülel”, sőt az online világba is követi birtokosát, lelkesen kommentálva például a sorozatot, amit éppen néz. Megosztó találmányról van szó, amellyel kapcsolatban a legfőbb kérdés, hogy valóban szükség van-e rá? Kétségkívül sok a magányos ember, de jelenthet-e gyógyírt a mesterséges intelligencia?

Az egyedüllét korosztálytól független probléma, ám főleg a milleniál generációt érinti

A termék elsődleges célpontját a milleniál generáció képezi. Nem véletlenül. A YouGov piackutató és adatelemző cég 2019-es felmérése szerint az Y generáció tagjai jóval gyakrabban magányosak, mint a Gen X képviselői vagy a boomerek. A megkérdezettek 30%-a jelezte, hogy mindig vagy gyakran érzi egyedül magát. Ez nem meglepő módon erősen összefügg a baráti kapcsolatok hiányával, ugyanis szintén 30%-ra rúg azok száma, akiknek saját bevallása szerint nincs legjobb barátja. Ami persze nem egyenlő a magánnyal, csakhogy a megkérdezettek 22%-a válaszolta, hogy semmilyen baráttal nem rendelkezik. 

Ennek többféle oka is lehet, kezdve a social mediától a félénkségen át egészen a hobbik és érdeklődési körök hiányáig. Nem véletlen, hogy az AI-nyaklánc főleg ezt a korcsoportot veszi célba. Ettől függetlenül azt látjuk, hogy a magány a legtöbb korosztályt érinti. 

Az időskori izoláció régóta jelenlévő probléma, de az egyedüllét érzése a Z generáció számára sem ismeretlen. 

És tény, hogy barátokat találni nem könnyű, különösen, ha az ember egyetemi közösségében vagy munkahelyén nincs, akivel közös hangot találna. Hiszen, ha ott nem lelünk barátokra, ahol az időnk legjavát töltjük, jóval nagyobb tudatosságra és bátorságra lesz szükség, hogy nyissunk mások felé. Ez pedig sokak számára kihívást jelent.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Az AI-barát tulajdonképp nem más, mint AI-szolga

A kitaláló, Avi Schiffmann szerint a nyaklánc nem helyettesíteni hivatott az emberi kapcsolatokat, hanem kiegészítené azokat. Ami jól hangzik, csak nem teljesen világos, hogy akkor mégis mi szükség van rá? Ha rendelkezünk baráti és ismerősi hálóval, az okoseszköz holmi keveset tesz hozzá az életünkhöz. Nehéz elhinni, hogy aki végül megveszi, az nem barátpótlékként tekint majd rá. 

Egy AI-nyaklánc pedig semmiképp sem lehet megoldás az elmagányosodásra, főleg azért, mert csak tovább táplálja azt. Nem igényli, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, hogy úgy beszéljünk az érzéseinkről, hogy közben a másik szemébe nézünk, és ami a legfontosabb: semmit nem vár el tőlünk. Kiszolgál, de nem kéri, hogy vegyük fel a telefont este tízkor. Nem hív el kávézni, hogy megünnepeljük a munkahelyi sikereket. Nem osztja meg a kudarcát, és nem kér egy zsepit, amibe az orrát fújhatja. 

Holott a barátság alapja éppen ez a fajta kölcsönösség. Hogy ott vagyunk egymás számára. Hogy számíthatunk egymásra. 

Ha ez hiányzik, és minden kizárólag az egyik fél szükségletei körül forog, akkor a másikat kihasználjuk csupán. Vagy jelen esetben simán használjuk. 

Az okoskütyü ugyanis szolgálja a tulajdonosát, anélkül, hogy az bármit is nyújtana cserébe. Ez nem barátság.

A barát, aki már jóval az AI előtt is mindent meghallgatott 

Az AI-nyaklánc csak látszatra szól a barátságról. Valójában egy sokkal mélyebbről érkező kiáltás visszhangja csendül fel benne. Az emberben ugyanis kezdettől fogva ott a vágy, hogy valaki lássa és meghallgassa, akkor is, ha épp a leghétköznapibb helyzeteket éli át. Mert ha tudom, hogy valaki figyel rám, az azt üzeni, hogy értékes vagyok. Ha tudom, hogy valaki meghallgat, az megerősít, hogy nem volt hiába az adott pillanat, legyen az a legnagyobb örömöm vagy a legkeserűbb bánatom. És arra is szüntelenül vágytunk, hogy valaki ne csak hallgasson, hanem szóljon hozzánk ezekben a pillanatokban: bátorítson, erősítsen, vigasztaljon. 

A régiek pontosan tudták, hogy egy ilyen személy mindig is létezett, és ismerték a nevét: Istennek hívták. Ami pedig ma AI-nyakláncot és modern technológiát igényel, az egykor egy hárombetűs tevékenységben fejeződött ki: imában. Pontosan ugyanúgy és ugyanazt megoszthatjuk egy felsőbb hatalommal, amit egy kütyünek mondanánk, és nem fog kevésbé célt érni. Sőt. 

De a válaszhoz hit kell, mert nem a telefon képernyőjén fog felvillanni. 

Hanem talán éppen a csendben, az emberi kapcsolatokban, a szent szövegeinkben köszön majd vissza. 

Távol álljon tőlem, hogy a magányt bagatellizáljam, mondván elég az, ha az ember hittel él. Nem erről van szó. Társas lények vagyunk, szükségünk van egymásra. Viszont a korunknak különösen nehéz beismerni, hogy nem csupán társas, hanem spirituális lények is vagyunk. Horkanthatunk, tagadhatjuk, nevethetünk azokon, akik ezt az igazságot hirdetik, de az AI-nyaklánc pontosan ezt üzeni. A vágyaink és a szükségleteink ugyanazok, mint sok száz évvel ezelőtt. Csak máshogy fogalmazzuk meg, mint a régi korok emberei. Arra azonban érdemes emlékezni, hogy a lelki éhség sosem érte be mesterséges válaszokkal.