Önző nők klubja – Csak magadra tudsz gondolni?

„A hároméves számára életkori sajátosságainak megfelelően természetes, hogy nem tud kilépni a saját nézőpontjából. Számára nehéz kognitív folyamat valaki másnak a helyébe képzelnie magát, és átélni, hogy Pannika is szeretné megetetni a játékbabáját. Számára az egocentrikus világnézet a magától értetődő, amikor minden őérte és őmiatta történik. Akkor van probléma, amikor a felnőtt ember sem tud kilépni a saját nézőpontjából, és képtelen átérezni, hogy a saját érdekeinek érvényesítése vagy a saját szempontjainak kizárólagos figyelembevétele negatív hatással van a környezetére. Egy felnőttre jogosan mondhatjuk, hogy önző, ha mindig tudatosan figyelmen kívül hagyja a körülötte élők szükségleteit, érdekeit” – magyarázza szakértőnk, Szőnyi Lídia.

Amikor egy csésze kávé is luxus

Gyakran találkozhatunk nehezen kezelhető gyerekekkel, akik abban szocializálódtak, hogy a család, de legfőképpen az anya kizárólagos figyelme őket illeti. A családban ilyenkor elmosódnak a határok tér és idő tekintetében. Mónika így nyilatkozik a kismama éveiről: „Amikor a gyerekemnek megérkezett a kistestvére, mindent elkövetett, hogy a kizárólagos figyelmemet élvezze.

Felmosás után kiszaladt a konyhába, és szétkente a nedves virágföldet a frissen felmosott kövön. WC-kefével kisúrolta a mosdókagylót. Az újonnan festett falra zsírkrétával absztrakt képet festett.

Amikor elaludtak a gyerekek, eszembe jutott, hogy mit fog gondolni akárki, amikor a házba lépve látja, hogy felfordulás van, és koszos edények roskadoznak a mosogatóban. Folyamatosan őrlődtem a kötelező teendőim és a számomra jóleső fantázia között, ami egy tejeskávé nyugodt elfogyasztása volt. Amikor már végleg kimerültem lelkileg abban, hogy azon stresszeltem, ha nem a gyerekeimre fordítom minden éberen töltött percemet, majd harmincévesen a pszichológus kanapéján fekve fogják részletezni, hogy milyen önző anyjuk voltam, akkor azt mondtam: NEM. Anya most nem tud figyelni, játsszatok a szobában. Már lejjebb adtam az igényemet. Az volt a cél, hogy ha a gyerekek kávét látnak a kezemben, akkor öt percre elcsendesedjenek.”

„Egy bizonyos fokú önzőség szükséges a túléléshez” – kezdi szakértőnk. „A saját védelmünk érdekében muszáj meghúzni a határainkat a munkahelyen és a családban is. Ehhez elengedhetetlen, hogy tudjunk kapcsolódni a saját belső világunkkal, és tudjuk mérlegelni, hogy az adott élethelyzetben jogosak, kivitelezhetők-e az igényeink? Mindennek a kulcsa az önismeret. Ha képesek vagyunk meghallani a saját belső hangunkat, és át tudjuk gondolni, hogy az általunk elképzelt dologból mit tudunk megvalósítani, s milyen lépések vezetnek odáig, akkor már jó irányba tartunk. Vannak olyan élethelyzetek, amikor fontos, hogy tudatosan felül tudjuk írni a saját szükségleteinket. Például, ha éjszaka sokszor felsír a babám, de nekem alvásra lenne szükségem, akkor is fel tudok hozzá kelni éjszaka, mert tudom, hogy akkor ez nagyon fontos. De nem kifizetődő tartósan, mondjuk évekig felülírni a saját igényeinket. Nagy tudatosság és komoly egyéni belső munka kell ahhoz, hogy meg tudjuk teremteni az élhető egyensúlyt. Mondjuk, ha tartósan nem tudom otthon meginni a kávémat, mert mindig történik valami, akkor hétvégén megajándékozom magam azzal, hogy elmegyek otthonról, és egy kávézóban élvezem a nyugalmat a barátnőmmel.

Fontos az is, hogy magunkban el tudjuk különíteni, melyek a társadalmi és melyek a családi elvárások, mik a belső szükségleteink, s mik azok, amiket tulajdonképpen senki nem vár el tőlünk, mégis megcsináljuk.

Mert így tanultuk, vagy azt hisszük, hogy csak úgy lehet jól csinálni: például naponta fel kell mosni, csak akkor lesz igazi tisztaság. Fontos, hogy magunkba tudjunk nézni és átgondolni, miért akarunk megfelelni a vélt vagy valós elvárásoknak. Mert akkor érezzük jónak, szerethetőnek magunkat? Ha teret engedünk a saját szükségleteinknek, akkor épp ezek lesznek azok a dolgok – adott esetben egy kávé –, amelyek annyira feltöltenek minket energiával, hogy utána teljes figyelemmel tudunk a családunk vagy a munkánk felé fordulni.”

Ne mások elvárása alapján döntsünk

A karrierista nő alakja negatív aurát von maga köré a társadalomban. A negyvenes Anett tudatosan nem vállal gyermeket, bár tíz éve párkapcsolatban él. Dühös lesz, amikor a családi ebédeken a kotnyeles nagynéni édesanyjával egyetértésben beszél a mai világ önző, érthetetlenül viselkedő embereiről, akiknek csak a pénz számít, és fittyet hánynak arra, hogy édesanyjuk már nagymamai örömökre vágyna. A baráti társaságában már mindenkinek van gyereke. Jól kijön a kicsikkel, de négyszemközt elárulta, nem hinné, hogy jó anya lenne, és nem is érzett magában leküzdhetetlen vágyat egy kisbaba iránt. Anett úgy érzi, hogy a tudatos lemondás lehet ugyanolyan felelősségteljes döntés, mint a gyermekvállalás.

„Nagyon fontos lenne, hogy ítélkezésmentesen tudjunk viszonyulni a másik emberhez – tanácsolja a pszichológus. „Nem tudhatjuk, hogy mi áll a döntése hátterében. A gyermekvállalás, illetve annak elutasítása esetén is fontos a reflektáltság, annak végiggondolása, hogy miért akarunk gyereket, milyen szülők szeretnénk lenni.

Milyen üzeneteket hordoznak a saját szülői mintáink, azoknak mely aspektusaival tudunk azonosulni, és mit nem akarunk továbbvinni a saját neveltetésünkből?

Könnyen hangzik, hogy engedjük el a környezet elvárásait, de ez nagyon nehéz belső munka. A saját döntéseink meghozatalához kell egy stabil önismeret és önszeretet, de jó, ha nyitottak maradunk abból a szempontból, hogy nem érdemes bebetonoznunk a saját magunkról alkotott képet. Mindig adjuk meg magunknak a változás lehetőségét, ha szükségét érezzük! Ha külső visszajelzés érkezik, érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy ez milyen érzelmeket ébreszt bennem. Rólam vagy a kérdezőről szól? Ha egy megjegyzés vagy kritika heves indulatokat generál bennünk, azzal a kérdéskörrel valószínűleg még dolgunk van. Ha rólam szól, akkor szeretnék-e változtatni, és ha igen, hogyan tudok? Jó, ha van bennem egy stabil alap, miszerint szerethető, elfogadható vagyok. Innen könnyebb fenntartani a fejlődés és a változtatás igényét. A befelé figyelésen túl lehetnek még olyan gyógyító kapcsolatok az életben, amelyek segítségünkre lehetnek a szerethetőségünk biztos tudatának kialakításában. A legtöbb ember életében felbukkan a bűntudat, de ha napi szinten vasmarokkal szorít az érzés, ha valaki mindig azon gondolkodik, hogy a környezete hogyan vélekedik róla, és ez már nagyban nehezíti számára a mindennapok megélését, érdemes szakemberhez fordulnia.”

Hatalmas a teher a szendvicsgeneráción

A gyermekvállalás mellett egy másik nagy kérdés az életben önfeladás és önzőség tekintetében az idős szülők gondozása. Anikó unokatestvére idősotthonba, majd a helyi kórház elfekvő osztályára vitte a saját szüleit, amit Anikó mélyen elítélt, amíg nem került ő is hasonló helyzetbe. Anikó valósággal belerokkant idős és tartósan beteg szülei öt évig tartó gondozásába. A szülők szerettek volna otthon meghalni, ami lassú, fizikai-lelki fájdalmakkal teli időszak volt. Anikó kamasz gyermekei nevelése mellett idős szüleinél töltötte az éjszakákat, többször felkeltették, itatta, etette, pelenkázta őket, felügyelte a gyógyszeradagolásukat. A család összes megtakarítását felemésztették a beteggondozás költségei.

Anikó azt mondta a gyerekeinek, hogy ő senkinek sem szeretne időskorában a terhére lenni, bár tudja, hogy ha az ember kiszolgáltatott állapotba kerül, megváltozhat a halálról és az utolsó hónapokról alkotott elképzelése.

„Ezek azok a helyzetek, amelyekkel kapcsolatban nem lehet konkrét tanáccsal szolgálni. Érdemes összeülni a családtagoknak, és közösen meghozni azt a döntést, ami még mindenkinek vállalható, belefér a család anyagi és időkeretébe. Ha csak egy gyermek van, akkor nehezebb a helyzet, és az illető egyedül is marad a feladatokkal. Mindig alaposan mérlegelni kell a helyzetet, és ezután meghozni a döntést” – véli a szakértő.

Mit tehetünk azért, hogy a mi vívódásainkkal a gyerekeinknek már ne kelljen együtt élniük? – kérdezem Szőnyi Lídiától. „A legjobb az, ha megtanulunk dolgozni magunkon. Gyakoroljuk az önreflexiót, s tisztába jövünk a saját érzéseinkkel. Ugyanis hiába próbálnánk mást mutatni a gyermekeinknek, mint ami valójában a lelkünkben történik, a kis radarjaikkal nagyon pontosan érzik a rezdüléseinket. Az általunk mutatott mintákkal azonosulnak, magukévá teszik azokat. A másik fontos dolog, hogy azt tapasztalják a velünk való kapcsolatukban, hogy ők úgy szerethetők, ahogy vannak, nem kell ezért küzdeniük vagy teljesítményt felmutatniuk. Tudatnunk kell a gyerekeinkkel, hogy nem azért szeretjük őket, mert beteljesítik a vágyainkat, és kiszolgálják az igényeinket, hanem önmagukért. A szeretettség elementáris tapasztalat, és megalapozza a bizalmat, biztonságélményt ad. Így nagyobb biztonsággal fognak navigálni az életben.”