„Mindig találunk hulladékidőt arra, amit szenvedéllyel végzünk” – Toldi Péter ultrafutó új pályacsúcsot állított fel a Himaláján

A Szegeden élő „alföldi zergét”, Toldi Pétert ezentúl indiai hópárducnak is nevezhetnénk. Az ultrafutó 2024 júniusában 104 óra 33 perc 30 másodperc alatt teljesítette a 480 kilométeres Hell Race versenyt. Futott sivatagban és hóesésben, találkozott nagymacskával, akklimatizálódott az 5300 méteres magaslati levegőhöz, szűk hat órát aludt, és egy szakaszon már a vizet sem fogadta be a szervezete. A pályacsúcsot állító sportoló számára mégsem a lécek megugrása a legfontosabb, hanem a futás öröme. Csák-Nagy Kriszta beszélgetése egy rendkívüli sportolóval. 

Toldi Péter ultrafutó
Toldi Péter ultrafutó a Hell Race versenyen – Forrás: Hell Race

A világon a negyedik vagy, akinek sikerült a Hell Race 480 kilométerét 120 óra szintidőn belül teljesítenie, ráadásul csúcsot állítottál fel. 

Nem szeretem a nagy szavakat, de tény, hogy az indulók létszámát tekintve a világ egyik legnehezebben teljesíthető versenyéről beszélünk. Az elmúlt hat évben alkalmanként ketten-hárman neveztek, idén rekordnak számított az öt rajtoló. A magyar Szőnyi Ferenc a verseny első teljesítője, ő két ízben ment végig a pályán. Én lettem a negyedik, akinek sikerült, illetve az indiai Ram Jat az ötödik, aki mögöttem futott be.

Azért nevezik Hellnek, mert pokoli a terep?

Akár földi pokolként is megélhetjük, mert fizikálisan eléggé megterhelő, de nem szeretem a passió jellegét hangoztatni. Egy ötszáz kilométeres európai versenyen is érnek nehézségek; természetes, hogy fájdalomérzettel jár; adódhatnak nem kalkulált – emésztési, idegrendszeri, fáradtságból fakadó – problémák. Fél életemben a Himalájába vágytam, hihetetlen élmény volt Indiában megtapasztalni a létezést, nem beszélve a hegyi környezetről, a falvakról, ott élő emberekről. 

Ez sokkal fontosabb, mint az a tény, hogy a sok futástól fáj a lábam. 

Milyennek ismerted meg a helybelieket? 

Békések, elfogadóak, mindenkitől segíteni akarást tapasztaltam. Az ott élők ezt magától értetődőnek tartják, mert egy kontinensnyi országban, 1,7 milliárd különböző nemzetiségű és kultúrájú ember között nem létezhetne egység, ha nem törekednének kompromisszumra, és nem egymás megértése lenne a céljuk.

Hogyan sikerült felkészülnöd mind fizikailag, mind mentálisan erre a megmérettetésre?

Az elmúlt évtizedek alatt rendszeresen kitűztem célokat, komolyan utánanéztem a tudásháttérnek, és kellő időt adtam magamnak a felkészülésre. Három évvel ezelőtt vált számomra realitássá a Hell Race. Felkerestem nálam tapasztaltabb sportolókat, akik magashegyi környezetben mozognak – Szőnyi Ferencet, Suhajda Szilárdot, Nedeczky Júliát –, hogy mindent megtudjak a táplálkozásról és az oxigénhiányos környezet hatásairól. Minél edzettebb a test, annál hatékonyabban reagál az akklimatizációra. Az idei évben profi sportolónak megfelelő mennyiségű edzésmunkát végeztem, így elég jó fizikai állapotban érkeztem a hegyek alá.  

A mindennapokban is ilyen tudatosan tervezel? 

Családtagok, barátok szerint néha túlkapásokba esek, de számomra a tervezés biztonságérzetet ad. Nem lógok a levegőben, hanem kijelölök egy irányt, és a kereteimen belül biztonsággal mozgok és reagálok a felvetődő problémákra.

Az agrármérnöki munkádat hanyagolnod kellett a felkészülés hajrájában?

Gyerekkoromban egy felnőtt azt mondta: egy jó kártyásnak mindig lesz ideje kártyázni. Akkor nem értettem, de azóta mindennap eszembe jut. Mindig találunk hulladékidőt arra, amit szenvedéllyel végzünk. Szerencsére a családi hátterem elfogadó, támogató. Az elmúlt évek edzésterve miatt munkakört váltottam, visszaléptem a vezető pozícióból, de így is napi nyolc-tíz órát dolgozom. Hetente kétszer éjjeli két órakor futva indultam munkába, és a nap végén ugyanígy értem haza. 

ultrafutó Toldi Péter a Hell Race versenyen
Fotó forrása: Hell Race

A kevés alvás jó hangolódás lehetett a versenyre, hiszen bő négy nap alatt szűk hat órát aludtál. 

Évtizedeken keresztül napi öt órákkal megvoltam. 

Az előző években teljesítettem hasonló távokat, és ott kiderült, hogy egy-másfél óra pihenés is jól feltölt. 

Brutális alvásmennyiséget gyűjtöttem a verseny előtt, abszolút kipihent állapotban érkeztem a rajthoz.

Hogy bírtad a magashegyi levegőt – 5300 méterig – tüdővel, levegővel?

Beigazolódott, hogy mindennek a kulcsa az akklimatizáció. Két hét kellett ahhoz, hogy három-négyezer méter magasságban ne jelentkezzen a légszomjam. 

Megállsz, amikor megviselődik a szervezeted, vagy hajszolod magad tovább?

Nagyon fontos a fegyelmezettség. Sok sportoló túledzi, túlerőlteti magát, de ez kontraproduktív lehet. Megvan az ideje annak, amikor át kell lökni magunkat a komfortzónánk határán, viszont az akklimatizáció nem ez a kategória. Ott el kell kerülni a túlterhelést, mert visszaüt. Sokkal kevesebbet veszítek, ha nem csavarom fel tökéletesen a teljesítményem, mint amikor túllövöm, és emiatt alacsonyabb szintet érek el.

Olvastam a beszámolódban, hogy volt egy mélypont, amikor a szervezeted már a vizet sem fogadta be. Hogy lehet így energiát kifejteni?  

Ezen én is mindig meglepődöm. Nem ismerjük az emberi test határait. Nagyon erős védelmi mechanizmusokat épít ki az agyunk, hogy megóvja a szervezetet a tökéletes kimerüléstől. A verseny során folyamatosan mérlegeltünk. Benne volt a lehetősége a feladásnak, mert nem akarok az egészségemmel játszani, de tudtam, hogy amíg esélyt látok, addig megyek tovább. 

A napi menüd valóban csak cukros vízből, zseléből és krumpliból állt?

A tapasztalatok alapján csak bizonyos magasságokig érdemes szilárd táplálékkal próbálkozni. Magaslati viszonyok között a csökkent oxigénellátottság miatt az emésztés hatékonysága is csökken. Egy bizonyos határ után a pépesített táplálékokra térünk át; a zseléállagú koncentrátumok és az izotóniás italok könnyen átszivárognak a bélfalakon. 

Előfordul, hogy a hegymászók a csúcstámadásokon két napig vizet sem isznak.

Fölösleges, úgyis visszajön. 

Kép
Himalája Toldi Péter
Fotó forrása: Hell Race

A bejegyzéseidben kalandos helyzeteket is megosztottál, többek között találkozást egy nagymacskával.

Nem tudom, milyen faj volt, lehetett vadmacska vagy hópárduc. A másodperc töredéke alatt átugrott előttem az úton, és felszaladt a sziklafalra. Nem volt bennem félelem, mert ha betartjuk a szabályokat az élővilággal szemben, javarészt elkerülhetőek a veszélyek.

Egy autóbalesetnek is tanúja lettél, és gondolkodás nélkül a sofőr segítségére siettél, kockáztatva a győzelmet.

Úgy gondolom, bármi történik, embernek kell maradnunk. Összehasonlíthatatlan a jelentősége egy emberi életnek és egy versenyeredménynek. Nem láttam, van-e más a közelben, és nem tudtam, hányan szenvedtek balesetet. Reflexszerűen megfordultam, és jelentettem a szervezőknek is. Szerencsére csak a sofőr volt az autóban, és komolyabb sérülés nélkül megúszta. 

Hagytál kiskaput annak az eshetőségnek, hogy valamilyen okból nem sikerül a verseny?

Amikor egy Spartathlonon voltam Görögországban, még nem éreztem fájdalmat, de egy betegség tüneteit észleltem magamon. Gyorsan eljött a határ, és volt lélekjelenlétem kiszállni. Ebből nem csinálok büszkeségi kérdést. A versenyeken arra kondícionálom magam, hogy bármi szembejön, a megoldást keressem, de sokkal jobban szeretek futni, minthogy az egészet egy eredményért kockáztassam.

Nem unalmas száznégy és fél órán át csendben futni? Mi járt a fejedben ezalatt? 

Nem véletlen, hogy csak 18 év felettiek indulhatnak maratonon, de huszonéves sportoló sem akad az ultrasport világában. Nehéz türelemmel, fegyelmezetten fókuszálni. 

Az idegrendszer 12-15 óra után, a fizikai fáradtságnak megfelelően átmegy tartalék üzemmódba.

 Tudtam figyelni az időt, a távolságot, a frissítésemet, kalkuláltam az alvást és a sebességet, de a negyedik nap végén egy sivatagi szakaszon a tudatom hullámokban tört felszínre, és azt vettem észre, hogy hangosan beszélek. 

Futottál hegyen-völgyön, sivatagon át és hóesésben. Nem hátráltatott az időjárás?

Természetes, hogy lent, a völgyekben 20-25 fok van, a négy-ötezres hágókban pedig fagypont körüli a hőmérséklet. A verseny előtt valós félelmem volt, hogy az időjárás megsemmisítheti a tervemet. Odafent már nem az ember az úr. Ha elkap egy vihar, 100-150 km/órás széllel, akkor vége az egész versenynek.

A sikeren kívül mit hoztál magaddal a Himalájáról?

Ez egy életre szóló ajándék. Rengeteg élmény ért: látványok, emberi kapcsolatok, tapasztalatok. A legmeghatározóbb érzésem egy békés kielégültség. Jó visszaigazolása annak, hogy ha teszek valamiért, akkor elérhetem.  

Egy ilyen magas léc megugrása után mi jöhet még? 

Az a szerencsém, hogy nem a lécek a céljaim, hanem magát a tevékenységet szeretem. Most pihenőidőszak van, de ugyanúgy várom, hogy minden kötöttség nélkül kocogjak. Megvan a következő verseny, de nem ez a lényeg. A testemnek és a lelkemnek is szükséges, hogy mozgásban maradjak; érezzem a fáradtságot és egy pohár víz értékét. Nem tudom megunni, mindennap érezni akarom. 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti