Róbert ma az ülőröplabda magyar válogatottjának egyik legjobb játékosa, de nemcsak játszik, edzőként is dolgozik. Hiúsága ellenére nyáron rövidnadrágban jár, láthatóvá téve történetét.

A beszélgetésben Süveges Gergőnek mesél arról, hogyan talált rá az ülőröplabdára, miért fontos számára a paratollas, és miért álmodik egy boxer-szponzorról. A jövőjét nagy célokkal tervezi, beleértve a 2028-as paralimpiát, és arra is fény derül, mi az, amire eddig a legbüszkébb.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

 Az adás a YouTube-on is elérhető, itt.

Róbert egy napjáról képriportot is találnak a legfrissebb Képmás magazinban.

Ki vagy te? Mi határoz meg? Mi akadályoz? Mi segít tovább? Honnan van az erőd? Hogyan tudod kimondani: mégis? – teszi fel kérdéseit a Mégis podcastban vendégeinek Süveges Gergő. Emberek, akik nem nulláról indultak, hanem mínuszból. És – mégis – példaképekké váltak. Parasportolókról és a segítőikről szól a Mégis harmadik évada.

A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.

Dércsipkézte szőlődombokon át vitt a kanyargós kis út a fiatal iparművész műhelyébe. Az én „kis utazásom” története Kovács Petra ékszervilágába egy ablaküveg-hulladékból született, áttetsző nyúllal kezdődött. Véletlenül bukkantam rá, amikor magyar tervezők által készített ékszerek után kutattam a neten. A mesebeli Alizt egy fehér nyúl vezette el Csodaországba, nekem pedig egy törékeny üvegnyúl mutatta meg az utat az erdőkkel határos városka egyik házába, ahol csodák születnek. 

Az üvegművész kislányával és férjével nem véletlenül választotta otthonának a Mátra lábánál megbújó helyet. „Erdők közelébe szerettünk volna költözni a férjemmel. Mindketten kicsit távolabb nőttünk fel a fővárostól, és megbeszéltük, ha családot alapítunk, búcsút intünk Budapestnek. 

Az új otthonunk ugyanolyan távolságra van a Bükktől, mint a Mátrától. Mi itt vagyunk középen az erdőrengetegek találkozásánál. 

Amikor a kis vállalkozásomat elindítottam Szentendrén, egy nagyon szűk sufniban alkottam. Hideg volt, a padlón pedig olykor elsurrant egy-egy egér. Van erről a kezdeti alkotóhelyről egy fényképem, amit kitettem a műhely falára, hogy mindig emlékezzek arra, honnan indultam” – meséli Petra, aki közben felfelé vezet minket a padlásra egy titokzatos falépcsőn.

Fényes toronyszobába érkezünk, amely telis-tele van törékeny, finom, színes tárgyakkal. A műhely sarkában míves, antik keretben őrangyal vigyáz. Üveggel dolgozni veszélyes. Sára, Petra kétéves kislánya azért meg szokta látogatni anyát a „munkahelyén”, miután már szorgos kezek minden üvegszilánkot gondosan feltakarítottak. Ilyenkor a kislány önfeledten szaladgál egyet a nagy asztal tetején. Anya, apa és az őrangyal is szemmel tartják.  

Nemcsak különböző medálok, nyakékek, gyűrűk, fülbevalók készülnek az üvegműhelyben, hanem lakberendezési tárgyak, tükrök, képek is. A Tinytrip márka üvegbe zárva szeretné megőrizni a pillanatot. Menyasszonyi virágcsokrok szirma, erdőben talált lepkeszárnyak, vadvirágok ékesítik a kreatív művész különböző méretű és rendeltetésű tárgyait.  

Kép

Fotó: Éder Vera

„A Tiffany-technika a pályám elején rabul ejtett és lenyűgözött. Kicsit meglepődtem, hogy a Kisképzőben összesen fél évet tanultunk róla. Sokkal több lehetőség rejlik benne, mint ahogyan azt sokan gondolják. 

Ez a technika nemcsak szecessziós pillangó- és szitakötőmintás lámpák és ablakok készítésére alkalmas. Aprólékosan, részletekbe menően lehet vele alkotni. 

Nekem nagyon fontos az ékszerek készítésénél, hogy az egészen kicsi, egy centiméteres üvegelemeket is be tudjam fóliázni. Ezt pedig csak a rézfóliával, azaz Tiffany-technikával tudom megcsinálni” – magyarázza Petra.

Indulásakor a magyar népi díszítőművészet motívumkincseivel dolgozott, később a növény- és állatvilágból merített ihletet. Egy 2018-ban rendezett nagyszabású ékszerkiállítással és az arra épülő fotókampánnyal hívta fel a figyelmet tíz olyan vadállatra, amelyek a kihalás szélén állnak. „Szeretnék újra visszatérni a néphagyományhoz. A kalocsai hímzés szín- és formavilága a mai napig nagy hatással van rám” – avat be jövőbeli terveibe. 

A művész ékszerei, tárgyai újrahasznosított üvegből, üvegtörmelékekből készülnek. Beszélgetésünk után is útra kel egy törékeny hagyatékért. Barátok, ismerősök keresik meg őt egy-egy katedrál vagy más különböző ablak- vagy ajtóüvegekkel, amelyeket nem dobnak ki, hanem elhozzák inkább a dizájnerhez, vagy ő megy el értük, hogy a tárgyak kaphassanak még egy lehetőséget, és ékszerként, dekorációs elemként létezzenek tovább. 

Míg hallgatom, egy színes, érdekes tapintású és formájú üvegdarabkákkal teli dobozt tesz az asztalra. Óvatosan emelgetem ki az érdekes kis torzókat, amint játszik rajtuk a téli napfény. Már hallgatom is a történetüket: „A koronavírus-járvány alatt történt. A barátnőm Budán, a Török utcában a Gül Baba türbéjétől nem messze lakik. Sajnos a pandémia idején elvesztette az állását, és hogy ne essen teljesen kétségbe, elhatározta, hogy a házuk előtti kis részt megtisztítja attól a szeméttől és hulladéktól, amely már nagyon régóta beborította. Munka közben rengeteg törött porcelánt, üvegdarabot talált. Különleges színük és formájuk felkeltette az érdeklődését, némelyik alján kis jelzeteket, emblémákat látott. 

Felhívott, hogy jöjjek, és nézzem meg, milyen kincsekre lelt. Kiderült, hogy a háború alatt egy ágyúzás következtében megsemmisült lakóház pusztulásának nyomait őrzi az a kis terület. 

A míves, szép üvegtörmelékeket, -darabokat nekem ajándékozta. Ezekből született meg a WEARhistory kollekcióm.” 

Petra a járvány előtt főállásban üzletvezetőként dolgozott egy kávézóban, és csak másodállásban foglalkozott művészettel, a pandémia azonban már az első napokban megfosztotta a munkájától. „Eleinte nagyon nehéz volt. Megbénított a félelem. Aztán lassan kezdett körvonalazódni minden. A férjem, aki szintén állás nélkül maradt, hamar újra munkába állhatott, és én ekkor nyugodtam meg. Onnantól kezdve teljes erőmmel a vállalkozásomra összpontosítottam. Éjjel-nappal a műhelyben voltam, jött a nagy kincskereső kaland a barátnőmmel a Gül Baba utca környékén, és közben érkeztek a megrendelések is. Eleinte nagyon nehezen viseltem a különböző epés megjegyzéseket, értetlenkedéseket, amelyeket a vállalkozásomra kaptam. »Ebből nem lehet megélni!« »Mikor lesz már egy rendes munkád?« »Ez csak hobbi!« »Ki vesz ilyen ékszereket?« Idővel azonban ezen is túljutottam.” 

Én pedig, miközben Petrát hallgattam, egyre biztosabbá váltam abban, hogy nekem is támogatnom kell a magyar tervezők és kézművesek munkáját. Hiszen azzal, ha vásárolok tőlük, az álmuk megvalósulását is elősegíthetem, és ezzel is bátorítom őket. 

A kezdő művészeket féltésből sokszor a közvetlen hozzátartozóik is inkább lebeszélik arról, hogy belevágjanak egy saját vállalkozásba.  

És hogy ki is az ablaküvegből készült, átlátszó kis nyúl, aki elvezetett Kovács Petra törékeny birodalmába? A BEKIND kollekciójának egyik darabja, amelyben sok más állatfigurát is találunk. Ezek a törékeny kis jószágok különböző üvegtörmelékből készülnek, de már nem sértik fel a kezünket, hanem szelíden belesimulnak a tenyerünkbe, azt sugallva, hogy mi is hasonló szelídséggel bánjunk az állatokkal.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2024. márciusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„A világ jövője nem attól függ, hogy mennyire értjük, hanem hogy mennyire tiszteljük az életet” – vélte Albert Schweitzer Nobel-békedíjas orvos. A Mindenki Születésnapja séta szervezői fentiek jegyében azt üzenik a felvonulás iránt érdeklődőknek: „Ünnepeljük együtt a közénk megérkező gyermekeket magzatkoruktól kezdve! Emeljük fel a hangunkat azokért, akik még nem tudnak felszólalni magukért, nem tudnak kiállni a jogaikért!” Az esemény nagykövetei között Lackfi János költő, író; Szalóki Ági előadóművész, dalszerző és Zámbori Soma színművész nevét is ott találjuk. További infó: https://mindenkiszuletesnapja.hu/.

A szeptember 21-i séta célja egy társadalmi párbeszéd elindítása is lesz. Pontosan miről?

Mi úgy látjuk, hogy az emberi életet a társadalom még mindig nem tiszteli eléggé. Az abortusz Magyarországon naponta 58 gyermek életét követeli, ezzel a harmadik számú halálozási ok. Arról szeretnénk beszélgetni, hogy a számok mögött mind emberi életek vannak, akiket védelem illet meg. Arról, hogy a társadalom hogyan tudna több segítséget nyújtani a nehéz helyzetben lévő családoknak, hogy minél biztonságosabb, szerető, támogató körbe érkezhessenek meg ezek az életek. De nemcsak komoly beszélgetést szeretnénk, hanem örömteli ünneplést is, amely minden egyes emberi életnek szól. Olyan országot képzelünk el, amely az élet kultúráját képviseli, és kizárja azt, ami az élet ellen tör.

Jól sejtem, hogy célszerű az abortuszról nem az érintettek ellenében vagy feje fölött, hanem velük együtt gondolkodni, hiszen ők is az áldozatai?

Az abortuszt alapvetően tragédiának tartjuk. Nyilván elsődlegesen a baba szempontjából az, akinek kioltják az életét, de mi az édesanya szempontjából is annak gondoljuk. 

A Brit Pszichiátriai Folyóirat tanulmánya kimutatta, hogy egy abortusz után 81 százalékkal magasabb a nők esélye valamilyen mentálhigiénés problémára, mint egyébként. 

Ez is mutatja, milyen mélyen megsebzi az érintetteket a terhességmegszakítás, ami tehát semmiképp nem megoldás, hiszen egy nehéz helyzetben levő nőt még nehezebb helyzetbe sodor. Az a társadalom pedig, amelyik egyáltalán megoldásként tünteti fel, valójában cserbenhagyja a nőket, mert segítség helyett árt nekik, még nehezebb terhet ró rájuk. De mi valljuk, hogy ebből is van gyógyulás. Az életvédő mozgalom célja, hogy a nehéz helyzetben lévő édesanyák praktikus segítséget kapjanak, hogy ők maguk nevelhessék fel a gyermeküket. Ebben segít például az Együtt az Életért Egyesület is. Ha ez mégsem járható út, örökbe is adhatják egy alkalmas családba. Aki mégis abortuszon esik át, annak pedig segíteni szeretnénk a traumából való gyógyulását.

Fotó forrása: Fiatalok az élet szolgálatában

Hogyan tekintetek az abortuszon átesett nőkre, az ő döntésükre?

Nagyon gyakori félreértés, hogy elítéljük őket, hogy ítélkezünk felettük, ez nem is állhatna messzebb a valóságtól. Talán mi vagyunk, akik a legjobban megértjük, mi történt velük, és az miért fáj. Vannak szervezetek az életvédő mozgalmon belül, amelyek kifejezetten a feldolgozásban segítenek, ilyen például a Ráhel Szőlőskertje. Nekik fantasztikus eredményeik vannak, a hétvégéik után hihetetlenül megkönnyebbülnek a részt vevő nők, sőt férfiak is. 

A legjobb persze az lenne, ha minél kevesebben szorulnának rá, illetve, ha nem az utolsó pillanatban kellene megpróbálnunk egy-egy tragédiát megakadályozni. 

Ebben fontos szerepet játszik az edukáció, amellyel a Fiatalok az Élet Szolgálatában közösség foglalkozik, ahol én is önkénteskedem – de ezt célozza a szeptember 21-i séta is, amely délután kettőkor az Erzsébet térről indul, és a Tabánig fog vonulni.

Az előbb említetted az érintett férfiakat. Mennyire találkoztok olyanokkal, akik egy-egy abortusz miatt az apává válás lehetőségétől estek el?

Ők is sokan vannak, ez is egy tragikus élethelyzet. Sajnos ezek az apák semmit sem tehetnek, hiszen a nők döntenek, amibe nekik jogilag nincsen beleszólásuk. Körülbelül fél éve egy ilyen apa többször is betelefonált az egyesülethez, és nagyon szívszorító volt, hogy a párja az abortusz mellett döntött, ő pedig azt szerette volna, ha életben marad a gyermeke, támogatta is volna ebben a párját. Mi ilyen esetben legfeljebb abban segíthetünk, hogy miként a legjobb egy ilyen beszélgetést megközelíteni, mit mondhat az anyának, de természetesen tudjuk: jogilag a szavai semmit sem nyomnak a latban.

Mit tapasztaltok, foglalkoztatja a társadalmat az életvédelem kérdése, vagy inkább csak azokhoz jut el, akik már érintettek egy-egy ilyen döntéshelyzet által?

Nagyon sok emberrel beszélgetek, és tény, hogy a többség ezzel a témával egyáltalán nem foglalkozik, amíg vagy őt, vagy egy közeli hozzátartozóját nem érinti. Azzal pedig pláne nincsenek tisztában, hogy egy abortusz során pontosan mi történik. Azt gondolják, valójában még nem is egy emberi életről van szó, a magzat nem érzi, amit tesznek vele. 

Viszont amikor elmondjuk a tudományos tényeket, hogy a fogantatástól kezdődik az élet, hogy milyen gyorsan fejlődik az ember, hogy már a harmadik héten elkezd dobogni a szívkezdemény, illetve már hathetesen hallható a szívhang, és hogy aztán mit tesz az abortusz, csodálkoznak. 

Hogy ez milyen erőszakos cselekedet, ami egy ártatlan emberi életet olt ki. Ezért ajánlom mindenki figyelmébe az Egy Élet YouTube-csatornán elérhető két rövid videót, amelyek bemutatják az emberi élet kezdetét és fejlődését, illetve egy animációs film segítségével egy orvos elmagyarázza, mi történik egy első trimeszteres abortusz során. A témában az életpárti nézet az egyetlen, amely tudományosan alátámasztható, de sajnos az emberekhez többnyire csak a felületes szlogenek jutnak el.

Az életvédelemben az a legszebb, hogy nem elsősorban valami ellen, hanem valami mellett áll ki. Egyetértesz?

Ez egy pozitív, örömteli mozgalom, a világnézete engem már 14 éves koromban beszippantott, hiszen minden emberi életben meglátja az értéket és az élet jogát, függetlenül a körülményektől. A sétán is azt fogjuk képviselni, hogy igenis lehessen mindenkinek születésnapja, hogy meg lehessen ünnepelni minden emberi életet! Ezért lesz torta is, hiszen az egy születésnapon elengedhetetlen. De nemcsak séta és tortaevés lesz, hanem érdekes beszédek, interaktív standok és színes, vidám közös programok.

Revánsot vesz a család

Épp egy izgalmas regényben mélyedtem el a nyugágyon fekve. Mellettem kamasz lányom aludt. Nem messze tőlünk a férjem és a fiam a medencében labdázott. A háttérben gyerekzsivaj és vízcsobogás hangja keveredett. Egyszer csak felpillantottam a könyvemből, és arra lettem figyelmes, hogy a medence túloldalán két család két-két gyerekkel közeledik egymás felé, az egyik különösen nagy hangerővel.  A feldúltabb férj és a feleség teste sportos volt és tetoválásokkal díszített. 

Az anya mellett öt év körüli fiuk lépkedett szipogva, miközben pár évvel idősebb bátyja próbálta vigasztalni. 

A másik család két kisiskolás gyermekkel volt, egy lánnyal és egy fiúval. Amikor egymáshoz értek, a kigyúrt szülők már fennhangon kiabáltak, és a másik család 10 év körüli fiára mutogattak. A másik párt sem kellett félteni, különösen a feleséget, aki aztán mindenkit túlkiabált. Nem értettem túl sokat a vitából, egyrészt, mert a medence túloldalán feküdtem, másrészt, mert szláv nyelven veszekedtek. Gesztusaikból annyit sikerült leszűrnöm, hogy az agresszívan közeledő család kisfiát sérelem érte, amelynek elkövetője minden bizonnyal a másik család fia lehetett.

Egy ponton a tízéves fiú apukája intett a kezével, mintha véget akarna vetni a vitának. Valamit még odamondott, majd sarkon fordult.  A másik apukának több se kellett, hirtelen nagyon begurult, torkon ragadta, fojtogatni kezdte, majd hátracsavarta a kezét, és egy mozdulattal a földre terítette. A földön fekvő férfi felesége mindeközben tovább vitatkozott a másik feleséggel, aki végül lekevert neki egy pofont. 

Mindeközben a négy gyerekről, akik mellettük álltak, teljesen elfeledkeztek a szülők, mintha ott sem lettek volna. 

Mindegyikőjük arcán látszott a döbbenet és a félelem, különösen az átlagos küllemű család hét év körüli kislányán, aki ökölbe szorította a kezét, és zokogott, miközben az apját a földre terítették. 

Az egész jelenet egy percig sem tartott. A strandolók közül senki sem avatkozott be, pedig jó páran végignéztük. Mire tudatosult bennem, hogy ennek a fele se tréfa, és azon kezdtem gondolkodni, mit cselekedjek, kinek szóljak, már véget is ért a vita, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy kezdődött: a tetovált apuka egyszer csak elengedte a másikat. Még néhány szóváltás következett, majd a családok elvonultak. A kigyúrt szülők a medencében vigasztalták tovább a kisfiukat, míg a másik család beviharzott a szállodába, és többé nem is láttam őket. 

A nem mindennapi jelenet sokáig motoszkált a fejemben, sajnáltam a gyerekeket, hogy ilyen helyzetbe kerültek, és végig kellett nézniük szüleik veszekedését, verekedését. Mivel egyikőjük sem fájlalta egyik testrészét sem, feltételezem, hogy nem történt annál komolyabb baj, mint hogy az egyik lefröcskölte a másikat, vagy megrúgta a víz alatt. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy egyikőjük sem gondolta volna, hogy tettének – legyen az a sérelem elkövetése vagy annak elmondása a szülőknek – ilyen következményei lesznek. 

Rémült arcuk többször eszembe jutott: vajon sikerült-e a szülőknek megnyugtatni őket, mit visznek haza emlékül a családi nyaralásból?

Vita a gyerekek szemével

Pintér Eszter Virág klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta szerint egy ilyen konfliktushelyzet, agresszív fellépés igen megrendítő látvány tud lenni a gyerekeknek, komoly nyomot hagyhat a lelkükben. Azokat a gyermekeket, akiknek az apjukat fizikailag bántották, komoly félelem és ijedtség tölthette el, hogy valami baja lesz az apukájuknak. 

„Ilyen esetben meg is rendülhet a gyermek bizalma és apaképe, ugyanis 10 éves korig nagyon idealizált képünk van az apánkról: ő a hős, aki bármitől megvéd bennünket, legyen szó dinoszauruszról, ágy alól előjövő zombiról vagy betörőről. Az abba vetett hitét is, hogy a világ biztonságos hely, elvesztheti ilyenkor a gyermek” – mondja a pszichológus. 

Szerinte nemcsak nekik, hanem azoknak a gyerekeknek is félelmetes lehetett a szituáció, akiknek az édesapja agresszíven lépett fel, és fojtogatni kezdte a másik apukát. Nekik ugyanis végig kellett nézniük, hogy az apukájuk elveszti a kontrollt, az érzelem- és indulatszabályozása csődöt mond. 

„Ezek után joggal vetődhet fel bennük a kérdés: »ha valami bajt csinálunk, akkor minket is torkon fog ragadni, velünk is így elbánik?«” – véli a szakember. 

De az is ott motoszkál kérdésként, hogy az az apa, aki így viselkedik egy ilyen szituációban, vajon hogyan fejezi ki a dühét, frusztrációját otthon egy fárasztó nap után.

Konfliktuskezelés a gyermekeink előtt

Ahogyan a fenti eset is mutatja, bárhol és bármikor keveredhetünk hirtelen konfliktusba a gyermekünk előtt: véletlenül nekitolatunk egy másik autónak, valaki beáll elénk a sorba a boltban; vagy akár a gyermekünk miatt, aki végigtapicskolja a kirakat tiszta üvegét, rátolja a bevásárlókocsit egy néni lábára, a másik gyerek elveszi a lapátját a játszótéren. Bármennyire próbálunk mindenre figyelni, oktatjuk, neveljük gyermekünket, olykor előfordulnak helyzetek, amelyeket nem tudunk előre kivédeni, megakadályozni. 

„Az azonban rajtunk múlik, hogyan reagálunk rájuk, milyen mintát adunk át a kicsiknek, főleg, ha mi vagy ők hibáztak” – mondja a pszichológus, aki szerint a legtöbb, amit ilyen esetben tehetünk, az, hogy vállaljuk a felelősséget a saját vagy gyermekeink tettéért, és bocsánatot kérünk, ezzel is példát mutatva. „A legtöbb esetben az őszinte bocsánatkérés elegendő is szokott lenni, a másik fél is elfogadja, és lezártnak tekinthetjük a konfliktust. Ha nem így teszünk, hanem leintjük a másikat, becsméreljük, akkor csak tovább mélyítjük a nézetletérést” – mondja a szakember. 

Azt is fontosnak tartja kiemelni, hogy ha a gyermekünk hibázott, semmiképp se szégyenítsük meg a másik ember előtt, ne ripakodjunk rá, hogy „már megint mit csináltál, százszor elmondtam, hogy viselkedj”.

Segítsünk feldolgozni a történteket!

Ha konfliktusba keveredünk a gyermekünk előtt, fontos, hogy fékezzük az indulatainkat. „Nem hozhatjuk olyan helyzetbe a gyermeket, hogy a saját igazságérzetünk miatt elmegyünk odáig, hogy verekedni kezdünk. Az ő érdekeit kell az első helyre tennünk, hogy ne kelljen végignéznie egy olyan szituációt, amely félelemmel tölti el” – mondja Pintér Eszter Virág. Ha már idáig fajul egy vita, és a gyermek a szemtanúja ennek, muszáj utána megvigasztalni, megnyugtatni, segítenünk kell, hogy feldolgozza a történteket. 

„Ha maga nem tudja megfogalmazni az érzéseit, segíthetünk neki azzal, hogy kimondjuk helyette: »tudom, hogy nagyon megrémültél, milyen félelmetes helyzet volt neked is»”– tanácsolja a pszichológus, aki szerint nyaralás alatt könnyebben legyint az ember, hogy fátylat rá, felejtsük el az egészet, ám ilyenkor sem szabad magára hagyni a gyermeket az érzéseivel, szorongásaival, félelmeivel. 

Ha esetleg a gyermeket bűntudat gyötri, amiért miatta kerültek a szülei ilyen helyzetbe, le kell venni a terhet a válláról, ő ugyanis nem felelős a szülei viselkedéséért. A szakember szerint ilyenkor érdemes azt is elmondani neki, hogy sajnáljuk, hogy így alakult, és nem tudtuk megóvni őt attól, hogy a részese legyen. 

Gyakorolhatunk önkritikát is, beszélhetünk neki arról, mi hol hibáztunk, mit kellett volna esetleg máshogy tennünk. 

Nem tudjuk a gyermekünket minden félelmetes helyzettől megóvni, de hogy utána mit kezdünk vele, hogyan segítünk neki feldolgozni, már a mi felelősségünk. Nem vagyok biztos benne, hogy a sztorink gyermekszereplői megkaptak minden segítséget, hogy a történteken túllépjenek, de bízom abban, hogy idővel halványul bennük az emlék, nem nyomasztja őket az, amit végig kellett nézniük.

A médiában főképp az egészségügy pénzügyi és szervezési oldaláról és a létszámhiányról esik szó. Hol van ma a legtöbb tennivaló, a finanszírozási, a szakmai, a szervezési vagy az emberi oldalon? 

Az egész nyugati világ egészségügyének legkritikusabb kérdése az ápolás, és szerintem ennek a legfőbb oka az, hogy ez a fajta segítő foglalkozás nem illeszkedik a mai kultúrába. Miközben hihetetlenül professzionalizálódott – ma már jelentős mennyiségű ismeret és gyakorlati tudás kell ahhoz, hogy a szerteágazó orvosi munkához az ápoló a szaktudását hozzátehesse –, a szeretetszolgálati, önfeláldozó attitűd továbbra is át kell hogy hassa. Hiszen az ápolók sokszor kiszolgáltatott, haldokló emberekkel, és a gyakorlatban bizony testváladékokkal dolgoznak a nap huszonnégy órájában, akár hétvégén is. Mindehhez sokféle értékes kompetencia szükségeltetik, valamint nagy szellemi, lelki és testi erőnlét. Ha ma egy nő ezt a szakmát választja – hiszen ez még mindig inkább női hivatás –, előbb-utóbb szembesül azzal, hogy olyasmi mellett tette le a voksát, amely kevésbé versenyképes a különböző média- és egyéb divatos állásokhoz képest. Életpályának sem vonzó, hiszen nem fizetik meg és nem becsülik meg eléggé. 

Ha erről a hivatásról beszélünk, nem kerülhetjük meg az önfeláldozás és a szeretetszolgálat fogalmát sem. A nyugati világ úgy pótolja a hiányzó szakembereket, hogy a felemelkedő rétegeknek nyújt lehetőséget: a szegényebb anyagi körülmények közt élőknek, a bevándorlóknak. Ahol ezek a források megvannak, ott az ápolás úgymond megoldott kérdés, de még így is sok tízmillió ember hiányzik a rendszerből. 

Ez a keresztény kultúrkör kudarca is, hiszen valljuk be, nem nagyon terelgetjük a szép és okos kislányunkat, hogy menj ápolónak, mert ezzel az életformával boldogan segíthetsz majd másokon.

Közben a társadalom egyre idősebb, egyre több ápolóra van szükség, és a jobb körülményekkel kecsegtető magánegészségügy is elviszi a szakembereket.

Pedig a legnagyobb szükség nem ott van rájuk. 

Így igaz, az igazán kemény munka az intenzív osztályokon, az idősellátásban és az onkológiákon folyik. Az egész orvoslásra és gyógyításra jellemző, hogy a problémák nincsenek kibeszélve, és gyors és politikaorientált megoldások születnek. Egy nagyon tehetetlen rendszerről van szó, amely gyorsan fejlődik, de nehezen alakítható át, és egy átalakítás csak nagyon hosszú távon kecsegtet érezhető sikerrel. A politikának viszont gyors sikerek kellenek. Miközben maga az orvosi életpályájához is sok idő kell. Hiszen hat év egyetem után legalább két szakvizsga vár egy fiatal orvosra, ez megint nagyjából tíz év tanulás, tehát összesen minimum másfél évtizedbe telik, mire valóban szakember lesz belőle, de ekkor még nem vezető és nem annyira specialista. Ezalatt a kortársai közül valakit máshol már miniszterelnöknek választanak (például Ausztriában néhány évvel ezelőtt), vagy befut egy banki karriert. És a pálya közben folyamatosan változik, rengeteg a tudományos innováció, ezt még valamennyire tudja is követni, de mindezt a politikának, a finanszírozásnak, a rendszeralkotásnak is követnie kellene. 

Vagyis amit most átalakítunk, annak a hatását már tíz évre előre kellene nézni, és közben vállalni kellene azt a nem kis politikai rizikót is, hogy osztályokat kell átszervezni, szakágakat centralizálni vagy éppen elvinni a lakosság közelébe. És ez rengeteg személyi kérdés is. Egy elkényelmesedett és urbanizált világban alig akar valaki elmenni például a Bodrogközbe, ahol nincs gyermekorvos, de ahol egyébként a legtöbb gyerek él. Van, amit meg lehet távgyógyítással oldani, de sok mindent nem. Ez csak egy kiragadott szerkezeti példa, és a finanszírozás jó technikájával elősegíthető, hogy oda kerüljön több pénz, ahol szükség van rá, ahol teljesítmény és fejlődés várható, és ne egy elavult szerkezetet támogassunk fáziskéséssel.

Egy interjúban azt mondtad, hogy az orvos maga is inkább művészlélek, nem lehet felülről vezérelni. 

Igen, a jelenlegi világban nagyon katonás, rendközpontú a szemlélet. Ez jó, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az orvos művészlélek is. 

A gyógyítás egyfelől tudomány, másfelől emberi kapcsolatokon és lelki folyamaton alapuló sokrétű intuitív tevékenység. Művészet, amelyhez szabad levegő kell. 

A kérdés hasonló ahhoz, amelyet Madách is felvet Az ember tragédiájában, vagyis lehet-e Michelangelóval széklábat faragtatni.

A változás gyors, a rendszer tehetetlen… gyakorlatilag nincs rövid távú siker. Akkor mi motivál valakit, hogy miután egyszer már letette a feladatot, újra a Magyar Kórházszövetség elnöke legyen? 

A politikát nem szakemberek csinálják, aminek nyilván megvan a jó oldala, de jellemzően egyszerűsített kérdésekre még egyszerűsítettebb válaszokat várnak. Ezt a szerepet annak kell elvállalnia, aki látja a rendszer bonyolultságát és az árnyalatait is. Én huszonegy éve dolgozom kórházigazgatóként, benne vagyok a szakma vérkeringésében, előtte gyermek-intenzívosztályt vezettem. Ki kell alakítanunk azokat a párbeszédeket, amelyekben értjük egymást a társadalommal, a szakmával, a menedzsmenttel, a politikai döntéshozókkal. 

Ha visszatekintek az elmúlt bő évtizedre, nem nevezném teljes kudarcnak. Voltak pillanatok, amikor lehetett javaslatokat tenni, a rossz döntéseket korrigálni, vagy azokat még az előkészítő fázisban meggátolni, és megoldásokat keresni, mégpedig közösen, hiszen a bölcsek köve nincs nálam, de másnál sincs. A szakmának felelősen jelen kell lennie a közéletben, és nem lehet arisztokratikusan távolságtartó. Ugyanilyen lényeges, hogy az egészségügyben dolgozók interakcióban legyenek a potenciális betegekkel és a hozzátartozókkal, hogy ők is értsék a rendszert, hogy képesek legyenek benne kiigazodni, és mozogni a betegségmegelőzéstől kezdve a gyógyuláson át az otthoni rehabilitációig.

Amikor az ember vagy a hozzátartozója beteg, nagyon felfokozott érzelmi állapotba kerül, kiszolgáltatottnak érzi magát. Ilyenkor nem igazán megértő, könnyen katasztrofizál, nehezebb az értelmére hatni. 

Valóban ilyenkor egy érzelmileg nagyon megterhelt állapotban kell tájékozódnunk egy új közegben. Ez felértékeli a rendelői és a kórházi kultúra fontosságát. Ahhoz, hogy az egészségügyünk megítélése jobb legyen, rendszerszinten kellene sokkal nagyobb teret adni a kommunikációnak és azoknak a szolgáltatásoknak, amelyek kényelmieknek tűnnek, de ha emberségesek akarunk lenni, elengedhetetlenek. Mi a Bethesdában a rossz infrastruktúrák mellett is igyekszünk erre hangsúlyt fektetni, és ezért sok pozitív visszajelzést is kapunk. Az egészségügyben erős az információs aszimmetria: folyik egy szakmai munka a paravánok mögött, amelynek a szakmai színvonalát a páciens alig tudja megítélni. Csak azt látja, hogy mindez milyen körülmények között történik, és abból az egészre mond ítéletet. 

Pedig emelt fővel merem kijelenteni, hogy ami a „színfalak” mögött zajlik, vagyis a magyar egészségügy szakmai teljesítménye, az sokkal értékesebb, mint ami a paravánok előtt látszik.  

Amikor a rendszer átalakításáról beszélünk, mindig a nagy globális kérdésekről beszélünk mint finanszírozás és szerkezet, hogy hol legyen kórház, milyen osztályokkal és kiket lásson el. Ezek fontos kérdések, de a bizalom is gyógyító erő, az interperszonális kapcsolatrendszer is gyógyítás, a rengeteg lelki, pszichés kérdés jelentőségét nem szabad leértékelni. 

A kórházi kultúra nemcsak a beteg-egészségügyi dolgozó viszonyát jelenti. Sok helyen a betegekig szivárog az intézmény rossz hangulata. 

Így van, magának a belső kultúrának is emberinek kell lennie, hiszen ennek ugyancsak van gyógyító ereje. Az fontos minőségirányítási kérdés, hogy akkor és ott van-e az asszisztens, úgy mozog-e az orvos mellett, és úgy jön-e létre a konzílium mondjuk a radiológussal és a sebésszel, ahogyan az optimális térben és időben, valamint a technológiai háttér szempontjából. Mindennek azonban sokkal mélyebb rétegei vannak. Ha olyan légkörbe lép be egy beteg, ahol szedett-vedett, rendezetlen emberi, munkatársi kapcsolatok vannak, és tapintható az egymás iránti ellenszenv vagy ad absurdum a harag, érezhető a kiégés, a személytelenség, akkor annak a csapatnak nem csak a kisugárzása, az eredményessége is sokkal rosszabb lesz. Ha ezt áthelyezzük egy spirituális síkra, akkor azt is mondhatjuk, hogy ahol rendelkeznek a megfelelő technikai feltételekkel, és ahol az emberek élő közösséget alkotnak, ott a munkahely is gyógyító térré válik. A technológia és az emberség ugyanolyan fontos a gyógyítás sikere szempontjából.

Kórházigazgató, egészségügyi menedzser, orvos, kórházszövetségi elnök – kicsit mindegyik más „sapka”. Nem nehéz mérlegelni, épp melyik fejjel kell döntést hozni? 

Azt hiszem, az évtizedek alatt kialakult bennem egyfajta természetes és produktív gondolkodás, ezért ezek nem választódnak szét. Nyilván igyekszem magam figyelni és figyeltetni is a környezetemmel, hogy a hangsúlyaim jók-e. Most például a Bethesdában egy nagy menedzsment- és munkamódszer-átalakításban vagyunk, hogy minél hatékonyabban dolgozzunk, és arra fordítsuk az időnket, amire leginkább kell. Hiszen a legnagyobb küzdelmet a sokféle szerepben az idővel vívom. 

Lassan azt is megtanultam, hogy az idő nemcsak munkára fordítható, hanem arra is, hogy inspirálódjam, valóban jelen legyek, és szellemileg, lelkileg nyitott tudjak maradjak, vagyis ne daráljam a dolgokat. 

Ebben nagyon fontos a környezetem segítsége.

Kitől tanultad meg, hogy milyen egy jó vezető, milyen egy jó orvos? 

Bár a családunkat minden oldalról megtépázták – politikai üldöztetések apai és anyai oldalon –, rengeteg regénybe illő történet adott mintát a börtönviselt édesapám és nagyapám tartásáról. Ettől az értelmiségi, közép- és nagypolgári közegtől sok kapcsolatot, számos tanulságos történetet és követendő értéket kaptam. A nagyapám is kórházigazgató volt Gyulán, Kassán, aztán minisztériumban dolgozott. A nagybátyámról, Velkey Lászlóról nevezték el a miskolci gyermekegészségügyi központot, édesanyám vezető házi gyerekorvos volt, és sok tanár van a családunkban. 

A szüleimet politikai okból meghurcolták, mégis képesek voltak szeretetteljes, hittel és bizalommal teli légkört teremteni a hat gyermeküknek. Az őseink képei az ágyunkkal szemben függenek a falon, van közöttük immár több mint másfél évszázada élt felmenő is. Ha hajnalban felkelek, őket látom meg először: édesapánk, nagyapánk, ükapánk, a testvéreik, azok az emberek, akik helytálltak a legkülönbözőbb szorongató és keservesen nehéz szituációkban is. Időnként eszembe jut, hogy a nagyapám kassai kórházigazgatóként 1944-ben, vagyis a háborúban egy nehéz politikai helyzetben miképp döntött, és ehhez képest nekem hogyan kell ma döntenem a kórházunkban. 

Azért elleshettél valamit abból az otthoni bizalmi légkörből is édesapádtól, ha a kamasz unokáiddal jársz síelni, ahogy a fotózás közben mesélted. Mi kell ehhez a síléceken kívül, akár fizikai, akár lelki értelemben? 

Az évek során megértettem, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyek, és hogy a környezetem is elviselhetően érezhesse magát mellettem. Mozgás nélkül például sokkal kevésbé vagyok hatékony, ezért sokat sportolok. 

Tavaly novemberben lefutottam a maratont, a testvéreimmel most az Ironmant csináljuk, rendszeresen teniszezek. 

Ez helyre teszi a testemet is és a lelkemnek is használ, de fontos a meditáció is és a különböző közösségek. Nagyon szeretem az unokáimat, van öt gyerekünk, akikkel szoros a kapcsolatunk. A Balaton-felvidéki házunkban minőségi módon tudunk együtt lenni. Az mindig teljes rekreáció. Az embernek a saját gyerekeivel különös a viszonya. Sok szempontból az a minta, amit a fiaimnak mutatok, például, hogy sokat pörgök, a munkámat „szent ügynek” tekintem – ez nekik sok. Azt hiszem, ők kiszámíthatóbb családmodellt szeretnének kínálni az övéiknek. Biztos igazuk van, de kell idő ahhoz, hogy ezt a szülő megértse és teljesen elfogadja, lassan én is ideérek. Az unoka az egészen más! Már nyolcan vannak, és nemsokára születik a kilencedik. 

Mindig szerettem gyerekekkel lenni, nyilván ezért is lettem gyerekorvos, mert a felelősség ellenére is nagyon feltölt az, ha velük lehetek. És az unokájával nem a jövőben, hanem a jelenben él az ember. Mert az, hogy hogyan fejlődik majd az erkölcsi érzéke, a tudása, a testi képességei – az a szülők dolga. Az enyém csak az, hogy ha velem van, akkor jól érezze magát. Vannak fázisok az életemben, amikor heti rendszerességgel tudok délutánonként a gyerekeink családjaival lenni, bár az utóbbi fél év éppen nagyon feszes volt, ezért ez kimaradt, ami nekem a legrosszabb. De együtt mentünk sízni, vagy nyáron kajakozunk a Balatonon, ha futok, az unokáim gyakran mellettem bicajoznak, vagy jönnek velem gyógynövényt gyűjteni, ezek mindennapos dolgok.

Meg lehet fogalmazni, hogy mégis miért éri meg egy ilyen feszes félév?  

Az orvosi munkában erre nagyon könnyű volt a válasz, és nagyon valóságos: meggyógyul-e a gyermek vagy sem? Ezért van értelme felkelni, odamenni, dolgozni, és amikor egészséges lesz, az nagyon jó érzés. Amikor nem lesz az, az egy másik kérdés, de azt is meg kell tanulni, az élet részeként értelmezni és tanulni belőle. Ahogy a betegektől távolodtam, egyre inkább indirekt lett ez a visszajelzés, de megtanultam visszavonatkoztatni. 

Kórházigazgatónak lenni még nagyobb szolgálat. Hiszen azzal is foglalkozni kell, hogy a takarítónő elfogadható bért kapjon, legyen tisztítószere, vagy hogy a műtőben a leghatékonyabb logisztika szerint dolgozzanak a kollégák. 

A minőségi kórház a cél, amelynek jó a kisugárzása.

Hatékony, hogy az foglalkozik ezzel, aki a műtőben is helyt tudna állni? Ráadásul egy hiányszakmában. 

Mivel a rendszert nagyjából megismertem, ezért talán kellő hatékonysággal és eredményességgel gyűröm a feladatokat, és nem egyedül, hanem egy nagyon erős csapatban, mégpedig egy jó kultúrájú és szaktudással rendelkező kórházban, amely nyitott és fejleszthető. Az, hogy az egészségpolitikára is tudtam hatással lenni egy-egy ponton, és mindez eljut a betegekig vagy az ápolókig, értelmet ad ennek az útnak.

Tévedek, ha azt gondolom, hogy a Bethesda Gyermekkórház légkörének az egyik titka az, hogy a család az elsődleges modellje? 

Családcentrikus környezetben élek, az unokatestvéri köröm is mintegy száz rokont számlál, akikkel nagyon szeretjük egymást. A családunk zártsága a diktatúrában alakult ki, hogy megtarthassuk a hitet, a lelki értékeinket, hogy megélhessük a bizalmat. Igaz, számomra kicsit már anakronisztikus a nagyon zárt világ. De úgy tűnik, hogy a családi mintákban megélt kapcsolatok a közösségeinkben is a túlélés zálogát jelentik a mai világban, ahol az infokommunikációs terek amennyire összekötik, annyira szét is választják az embereket. Nemrég beszélgettünk a feleségemmel – aki szintén orvos a Bethesdában – arról, hogy nekem a család és a munka is nagyon fontos, erre ő azt mondta: „Azért neked a Bethesda lesz a sírodra írva”. 

A Bethesda valóban ott van a számomra legfontosabb szavak között, ezt nyilván a környezetem is látja. 

Az édesapám a diktatúrában a családjának adta mindenét. Érdekes, hogy a három fiútestvérem is inkább ezt a szemléletmódot vitte tovább, talán nagyobb egyensúlyt is tudtak teremteni az életükben. Az egy következő helyzet lesz, amikor nemsokára nyugdíjba megyek. Igyekszem mindezt józanul megítélni, hogy a megfelelő időben vissza tudjak majd lépni. Most öt évre meghosszabbították az igazgatói mandátumomat, ha ezt becsülettel végigcsinálom, akkor utána már nem akarom folytatni. Igyekszem tudatosan készülni az azt követő életszakaszra, hogy ki tudjam majd tölteni azt az űrt, amely biztosan képződni fog majd a mindennapjaimban, a lelkemben, az identitásomban.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. márciusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A fiatalember később úgy fogalmazott, hogy az egész szöveg „tohuvabohu” volt a számára. Később megtudta, hogy a fehér hajú Mócsy Imre egyike volt azoknak a kis fogaskerekeknek, akik a történelem gépezetébe szorultak, de mégsem törtek bele a szerkezetbe. A piarista gimnáziumi fiú, miután jobban megismerkedett a páterrel, megkérte, hogy tartson néhányuknak egy zug-lelkigyakorlatot, ami számára életre szóló élménynek bizonyult. Így kezdődött el Mócsy Imre hatására a későbbi Magyar Érdemrend lovagkeresztes Illés Albert jezsuita pályafutása. De nem csak az övé. 

A rejtélyes bemutatkozó szavakhoz a páter később egy teljes történelmi freskót festett a képzeletbeli falra, hiszen kérdések bőven adódtak a fiatalok részéről, akik születésük óta egy olyan szocialista diktatúrában éltek, amely megvonta a szerzetesrendek működésének engedélyét, a szerzeteseknek nem engedte, hogy papként működjenek, nyilvánosan nem is misézhettek. Sokukat üldözte, meghurcolta és bebörtönözte a parancsuralmi rendszer. 

A kommunista egyházüldözés célkeresztjében a jezsuiták előkelő helyet foglaltak el, sokukat a letöltött börtönbüntetés után még internálták is, mert nem tartották elégségesnek a büntetésüket. 

A jezsuita rend sosem törődött bele abba, hogy Isten tervezzen, de az állam végezzen. Különböző túlélési stratégiákat vetettek be a szétszóratás éveiben: egy alternatív létállapotot teremtettek maguknak, és ezzel megkérdőjelezték azt a marxi állítást, hogy az ember létfeltételei meghatározzák az öntudatot, vagyis, ha megélhetését, társadalmi szerepét elveszik valakitől, okvetlenül megváltozik a magáról vallott képe és meggyőződése is. „Egy kollégium vagyunk, csak a szobák kicsit távol vannak” – fogalmazta meg egyikük. 

Kalocsától Rómáig

Mócsy Imre karrierje ígéretesen indult, szokatlan utakon járva teljesedett be. 1907-ben született egy kalocsai, kilencgyermekes polgári családba, a kalocsai jezsuitáknál érettségizett, és rögtön belépett a rendbe. Rendtársai szerint olyan volt, mint egy kajla medvebocs, tele vitalitással és játékos kedvvel, minden feladatba óriási vehemenciával vetette bele magát. Például egyszer éjjel-nappal írt egy „kimerítő” könyvet a lustaságról, majd a végére érve két hétig egyfolytában aludt… A történelem humoránál maradt, amikor ez a „medvebocs” azt tapasztalta a noviciátusban, hogy sokkal inkább kedveli a lelki testvér, mint a lelki atya szerepet. Később ez a beállítódás volt segítségére abban, hogy magához tudja vonzani a kérgesebb lelkű munkások figyelmét is.

A fiatalember Innsbruckban teológiából doktorált, később a szegedi teológiai főiskola tanára volt, közben a római Gergely Egyetemen bölcsészdoktori diplomát is szerzett. 

1944-ben meghívták ide tanítani, és megszerezte a szentírás-tudományok doktora címet is. Tartományfőnöke visszahívta Magyarországra, Szegeden biblikus tanárként oktatott. 

Azonban itthon súlyos viharfelhők gyülekeztek a háborúból éppen csak szabadult ország feje felett. 1948 végére az egyház és az állam konfliktusa elmérgesedett: az egyház nem bizonyult olyan könnyen felmorzsolhatónak, mint a pártok. A kulisszák mögött a vezetők mindent elkövettek, hogy Magyarország vezető egyházfőjét, Mindszenty Józsefet eltávolítsák az útból.

Az ÁVO közvetlenül az esztergomi érseki palota előtt felállított egy zöldséges pultnak álcázott megfigyelőállást, de a „bajuszos őstermelők” annyira ügyetlenül játszották a szerepüket, hogy az egész város tudta a valódi munkájuk mibenlétét. Ennek ellenére a propaganda beindult, a félelem tette a dolgát, és lehetett érezni, hogy a hercegprímás letartóztatása a küszöbön áll. 

Mócsy Imre volt az, akit ebben a robbanásra kész helyzetben szóvivőként Rómába küldtek. Vitte az állam és az egyház üzenetét is, és óriási személyes kockázatot vállalt az ügy érdekében, amellyel azonosulni tudott. A helyzet sajátosan alakult, mivel a friss államnak még nem volt kapcsolata a Szentszékkel, szükség volt egy nyelvet jól beszélő küldöttre, aki tolmácsolja az állam javaslatát arra, hogy a pápa hívja római szolgálatra Mindszentyt. Ez a taktika a bevett „inkább kiebrudalni, mint tárgyalni” elv része volt. Mócsy Imre azért is vállalta a legális feladatot, mert állami útlevéllel utazva az egyház kérését is közvetítette, amely némileg egybecsengett az állami elképzeléssel: az egyházi vezető megvédését kérték a pápától, és tájékoztatták a Szentszéket a magyarországi állapotokról. 

A küldetés nem járt sikerrel, mert mire Mócsy átadta az üzenetet, a hercegprímást karácsony harmadnapján letartóztatták. 

Archív fotó

Fogságban is szabad lélekkel

Mócsy Imre tudta, hogy mi történt, és mennyire veszélyessé vált az ő helyzete is, mégis hazajött, és szűk egyházi körben megosztotta a pápa üzenetét, aki arra kérte az egyházi vezetőket, hogy álljanak ki Mindszenty mellett. A püspöki kar 1949 januárjában tanácskozott a vatikáni hírekről. Mócsy Imre minden megszólalásában azt erősítette, hogy ne vállaljanak részt a politikában, hanem maradjanak meg egyházi feladataiknál.

Ennek ellenére egy órával a tanácskozás után letartóztatták, majd háromnapos vallatás után elengedték, de csak azért, hogy még aznap este újra elfogják. Ítélet nélkül került a Buda-Déli, majd a kistarcsai internálótáborba. Kilenc évet töltött – egy megszakítással – fogságban, és soha többet nem gyakorolhatta papi hivatását. Vagyis hivatalosan nem. 

Az internálás alatt volt ő építkezésen vízhordó, szőnyegszövő, de ha kicsit felemeljük a mintát, megtaláljuk alatta a szövevényes valóságot: a páter fogsága alatt paptársaival együtt mindig gondoskodott a fogvatartottak lelki gondozásáról, misézett, gyóntatott, és ő volt az, aki megszervezte, hogy a táborban rekedt kispapok folytathassák a teológiai tanulmányaikat. 

Még a Buda-Déli Táborban egy különös főiskola alakult. Amikor ugyanis Hamvas püspök látogatást tett a helyszínen, engedélyt kapott arra is, hogy Mócsy Imrével beszéljen. A beszélgetés után a püspök a táborparancsnoktól tanulmányi engedélyt kért a táborban élő kispapok számára, és breviáriumokat, Szentírást. 

A parancsnok azt felelte: „Ha Hamvas püspök úr tanúsítja, hogy a könyvekben nincs semmi demokráciaellenes, akkor hozzájárulok.” 

Öt fiatal folytathatta így tovább a megkezdett képzését, a szobarend és a létszámellenőrzés után „breviztek”, úrfelmutatás előtt pedig parancsszóra a latrinára vonultak, ha az volt az utasítás; a demokráciával meg vigyáztak… Mócsy mindenkiben tartotta a lelket, tudott bridzsezni és derűt varázsolni minden helyzetben. 

Ünnepségeket rendezett: Szent Ignác ünnepnapján mindenki annyi cigarettát kapott, ahány éves tag volt a jezsuita rendben. Imre páter vizsgáztatott is, és az eredményeket cigarettapapíron osztotta ki. Ezeket a „vizsgalapokat” később a teológiai főiskolák elöljárói beillesztették az eredmények közé. Az évi lelkigyakorlatokat elvégezték, a napi egyórás elmélkedés sem maradt el. Mócsy egyházi ünnepekkor saját készítésű ajándéktárgyakkal lepte meg fogvatartóit. 1953-ban a tábort felszámolták, azonban Mócsyt további hat év börtönre ítélték.

A magyar oroszlán

A Markó utcai börtönben, Vácott, a Kozma utcában is ült, ám nem karba tett kézzel. Gőzmángorlóval dolgozott, szárított, majd egy újítást adott be pelenkamángorlás ügyben, amit el is fogadtak. 1954 végén váratlanul szabadon engedték, és a MÁV-nál lett munkás, fűtő és osztószertári anyagmozgató.

Nem volt egyedül ezzel: a jezsuita atyák mindenféle munkaterületeken megfordultak akkoriban, még kísérletiegér-gondozó is akadt közöttük. 

A helyzet rendkívül érdekesen alakult: azok a papok, akiket megfosztottak a nyájuktól, a világi munkahelyeiken egyenesen a pásztori hivatásuk legizgalmasabb terepén találták magukat. A munkások sokat kérdezték az atyákat, kíváncsian vagy gúnyosan, ám a vége többnyire az lett, hogy a hitélet fellendült a munkaterületeken.

Kelényi Tibor atya például kertész volt a Széher úti kórházban, és a gyümölcsös egyik rejtett sarkában, a kitiltott Mária-szobor tövében illegális spirituális központot tartott fenn. A jezsuiták kóbor papként is kialakították az Ige hirdetésének színtereit, és megtalálták az egymáshoz vezető utakat. 

Mócsy Imre 1965-ben még egyszer börtönbe került négy évre „folytatólagos klerikális izgatás” vádjával. A börtön cipészetében dolgozott. Jó munkájáért és szíjgyártói újításáért büntetése negyedét elengedték. Végül a MÁV-ból fizikai dolgozóként ment nyugdíjba 1970-ben. A vasutasok úgy emlékeznek rá, mint akinél mindig volt zsinór, sebtapasz, csavarhúzó, még egy zsömle, colstok, papírlap… Bárki indított el egy párbeszédet, ő valamivel mindig tudott kapcsolódni hozzá. 

„Il leone ungherese” – így becézték az erős testalkatú és óriási kócos hajzattal rendelkező férfit a római rendtársai. 

„A magyar oroszlánt” leleményes tréfái, hangos jókedve, humora, kártyatudása mindenki számára megközelíthetővé tette, ám aki a közelébe jutott, az hihetetlen tudásába is bepillantást nyerhetett. 1980-ban halt meg, 72 évesen, hosszan viselt betegség után. A jezsuitáknak csak kilenc évvel később, 1989-től engedélyezték újra a legális működést Magyarországon.

Források: 
Bánkuti Gábor: Jezsuiták a diktatúrában
Gyarmati György: A Mindszenty-ügy „diplomáciai” rendezésének kudarca
Új Ember: Tiltott határátlépéstől a viágsolidarizmusig (Balogh Margit)
Mócsy Imre: Hagytam magam szerettetni

„Azt se gondoltam, hogy ilyen sokáig fogok élni”

Gena Rowlands amerikai színésznő 94 éves korában, augusztus 14-én hunyt el az otthonában. Évek óta Alzheimer-kórral küzdött. 24 évesen debütált a Broadway-n, rá pár évre már filmszerepeket kapott. A legnagyobb sikert az 1974-es A Woman Under the Influence (Egy hatás alatt álló nő) című filmdráma hozta el számára. A főszerepet kifejezetten neki írta filmrendező férje, John Cassavetes. Mabel szerepe az első Oscar-jelölést is meghozta Gena Rowlands-nek, innentől rendszeresen szerepelt Cassavetes filmjeiben.

Bár jelöléseit sosem tudta Oscar-szoborra váltani, 2015-ben tiszteletbeli Oscar-díjat kapott a legendás karrierje elismeréseként. 

„Ilyen sokáig dolgozni? Azt se gondoltam, hogy ilyen sokáig fogok élni” – mondta akkor a háromszoros Emmy- és kétszeres Golden Globe-díjas amerikai színésznő.

Gena Rowlands férje halála után is visszatért a filmvászonra, mivel gyermekeik is ebben a szakmában helyezkedtek el. Fiuk, Nick Cassavetes rendezte a 2004-es Szerelmünk lapjait (The Notebook), amit sokan a valaha készült legromantikusabb hollywoodi alkotásnak tartanak. A történet a tehetős szülők lánya, Allie (Rachel McAdams) és a munkás származású Noah (Ryan Gosling) szerelmét meséli el. Évtizedekkel később a már idős Allie (Gena Rowlands) egy idősek otthonában él, ahová férje (James Garner) is beköltözik vele, és felolvassa szerelmük történetét, azt remélve, ettől hátha visszatérnek a szeretett nő emlékei. 

Filmből valóság?

A Szerelmünk lapjai idén nyáron volt 20 éves, a rendező, Nick Cassavetes az évforduló kapcsán arról beszélt, hogy 94 éves édesanyját évekkel korábban Alzeimer-kórral diagnosztizálták, ahogy filmbeli karaktere is ugyanezzel a betegséggel élt. Szomorú adalék, hogy Rowlands édesanyja is demenciával küzdött, erről maga a színésznő beszélt annak idején, a Szerelmünk lapjai forgatásakor. 

„Ugyanezen mentem keresztül a saját édesanyámmal, ha nem Nick rendezte volna a filmet, nem biztos, hogy elvállaltam volna – mert ez nagyon nehéz” – mondta. 

„Rávettem édesanyámat, hogy játssza el az idősebb Allie-t, sokat beszélgettünk az Alzheimer-kórról, mert hitelesek akartunk lenni, és most, az elmúlt öt évben ő maga is Alzheimer-kórban szenvedett” – mondta Nick Cassavetes a 20. évforduló kapcsán. „Ez annyira őrült egy helyzet” – fogalmazott a rendező, utalva arra, hogy először a nagymamája átélte, majd az édesanyja eljátszott egy alzheimeres beteget, végül utóbbit is elérte a kór. 

Nemcsak a beteget, a környezetét is érinti

Demencia vagy Alzheimer-kór? Sokak elképzeléseiben egybemosódnak ezek a fogalmak, nem véletlenül. A demencia magyarul szellemi hanyatlást jelent, az Alzheimer-kór pedig a demencia leggyakoribb formája. Több tízmillióan szenvednek világszerte a betegségben, és 2050-re elérheti akár a 200 milliót is az érintettek száma. Pontosabban a betegek száma, hiszen, ha valaki Alzheimer-diagnózist kap, az onnantól nemcsak az ő, hanem hozzátartozói életét is meghatározza. 

Alzheimer a filmvásznon

A „felejtés betegsége” és az egyén, illetve hozzátartozói ezzel való küzdelme sok alkotót megihletett már a filmtörténelemben.

Megmaradt Alice-nek (2014)

Az amerikai filmdráma Lisa Genova 2007-es, azonos című bestsellerén alapul, Julianne Moore alakítja Alice Howland neves nyelvészprofesszort, akit az Alzheimer-kór egy olyan típusával diagnosztizálnak, amely már 65 éves kor előtt megjelenik. Alice-szal ráadásul nem sokkal az 50. születésnapja után közli a sokkoló hírt orvosa. Ő nehezen fogadja el helyzetét, és azért küzd, hogy a lehető legtöbb ideje maradjon a családjára.

Kép

Jelenet a filmből

Iris – egy csodálatos női elme (2001)

A film igaz történetet dolgoz fel. A regényíró és filozófus Iris Murdoch (Judi Dench) és férje, az irodalomkritikus John Bayley (Jim Broadbent) rendkívüli kapcsolatát, hosszú és állhatatos szerelmét mondja el, életük két különböző korszakát bemutatva: románcuk kezdetét Oxfordban, az 1950-es években, és a negyven évvel később történteket, az Iris-t megtámadó Alzheimer-kór megjelenésétől a haláláig. 

Az apa (2020)

Anthony Hopkins játssza az idős Anthony szerepét, aki önálló életet próbál fenntartani, ám egyre inkább elhatalmasodik demenciája. Lánya, Anne (Olivia Colman) Londonba költözik, hogy segítsen a gondozásában. A film egyszerre ragadja meg Anthony fájdalmát, ahogy elveszti öntudatát, és a valóság számára homályba vész, valamint azok bántatát, akik szeretik őt. Florian Zeller filmje kapta abban az évben a legjobb forgatókönyvért járó Oscar-díjat, Anthony Hopkins pedig a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrocskát hozta el. 

A filmet orvostanhallgatók oktatására is felhasználták. 

Jelenet a filmből

Apu vad napjai (2007)

Hogyan lehet humorral viszonyulni egy gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan betegséghez? Ennek bemutatására vállalkozik az Apu vad napjai (The Savages). Laura Linney és Philip Seymour Hoffman felnőtt testvéreket játszanak ebben a vígjátékban, amelyben ketten igyekeznek gondoskodni demens édesapjukról. A film alázattal, méltósággal és humorral mesél egy embert próbáló helyzetről.

Charles Bronsontól Robin Williamsig

A filmtörténelem több kiváló színészének is a „felejtés betegségével” kellett szembenéznie.   

Charles Bronson: 1921-ben született szegény, litván bevándorló családba. A kultikus western, A hét mesterlövész hozta el az áttörést karrierjében. Élete legikonikusabb szerepét a Volt egyszer egy Vadnyugat-ban játszotta el. 

Peter Falk: Columbo megformálóját öt évvel a sorozat forgatása után diagnosztizálták Alzheimer-kórral, 83 évesen hunyt el.

Rita Hayworth: Amerikai színésznő és táncos, akire az 1940-es évek egyik legnagyobb sztárjaként „a szerelem istennője” nevet ragasztották. Amikor Alzheimer-kórral diagnosztizálták, még keveset tudott az orvostudomány erről a betegségről. 68 évesen hunyt el. 

Robin Williams: Az Oscar-díjas és hatszoros Golden Globe-díjas amerikai színészt úgynevezett Lewy-testes demenciával diagnosztizáltak. Valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy 2014-ben, 63 évesen önkezével vetett véget életének. 

Kép

Charles Bronson (balra) és Robin Williams szintén érintettek voltak a betegségben

Dolga-e ezzel foglalkozni a művészetnek?

Nagyjátékfilmek nem, kisfilmek vagy dokumentumfilmek viszont már készültek erről a nem egyszerű témáról Magyarországon is. A gyémánt út pora címmel Vámos Zoltán orvos, filmrendező az időskori demenciáról forgatott kisfilmet, amit 2022-ben mutattak be mások mellett Vári Éva, Orosz Ákos és Koltai Róbert szereplésével. 

A rendező saját orvosi tapasztalataiból merítette a témát, miután rádöbbent: a hagyományos orvosi protokollon túl más módokon is lehet segíteni az időskori demenciával sújtott betegek életén. 

Hűség címmel Szekeres Csaba készített dokumentumfilmet, amely 2022-ben jelent meg a mozikban. Anna és Antal negyvenöt éve házasok, ám egy nap a feleség különösen kezd viselkedni, majd az orvosok Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. Őket látva a néző is felteheti a kérdést magának: én mit tennék meg azért az emberért, akit szeretek? És mit várnék el attól, aki egy kiszolgáltatott helyzetben viszontszeret?

Kollár István győri filmes azután kezdte el az Alzheimert forgatni, miután édesanyját megtámadta a betegség. A 2021-ben Kaliforniában díjat nyert alkotásban megszólal több hozzátartozó, orvosok, főorvosok, akik úttörő szerepet játszanak hazánk Alzheimer-kutatásában és -orvoslásában. 

„Az Alzheimer szinte egy új népbetegség, amely ma éppúgy rengeteg áldozatot szed, mint a rák, vagy anno a pestis. Sajnos felkészületlenül érte a tudományt, az orvosokat és a családokat is. Senki nem tudja, kinek mi a feladata, ki kihez fordulhat, hol és mi a segítség. Filmünkkel ezt a kaotikus helyzetet próbáljuk némiképp orvosolni, fogalmakat, folyamatokat tisztázunk betegek és orvosok bemutatásával” – olvasható a film honlapján. 

És mi a helyzet a színházművészet területén? A Pesti Színházban Kern András címszereplésével 2020-ban mutatták be Az apát, a korábban már említett Florian Zeller ugyanis eredetileg színpadra álmodta meg darabját.
„Több mint 10 millió demens ember él Európában, így ma már olyan sokakat érint ez a probléma, hogy azt gondolom, a színháznak is dolga ezzel foglalkozni. 

Ez az előadás azért is tudja érzékenyíteni a nézőket, mert bár a téma, amit feldolgoz, keserves, még sincs benne egy pillanatig sem keserv. 

Az élet szeretetének a szemszögéből próbálja nézni az egész folyamatot, amitől az rokonszenves és átélhető lesz” – vélekedett Valló Péter, az előadás rendezője. 

Források: Index, Magyar Film, Mok.hu, Neurológiai Központ, BBC, Brevardalz.org, Daily Mail, Variety, Very Well Health

Ágnes a családjával egy Balaton-felvidéki faluban nyaralt, ahol a hatéves lánya, Lizi, már az érkezésüket követően összeismerkedett a szomszédban üdülő család gyerekeivel. Míg a felnőttek az udvaron beszélgettek, a három gyerek csokrokat és virágkoszorúkat készített, amelyeket hirtelen ötlettől vezérelve ki szerettek volna vinni az utcára árulni. A szomszéd szülőknek nem volt ellenvetése, Ágnes azonban nem érezte komfortosnak, hogy Lizi járókelőket szólítson meg, különösen, mivel évek óta arra nevelték, hogy ne álljon szóba idegenekkel. 
Amikor Lizi meghallotta, hogy nem mehet ki, csalódottan kifakadt: „De nekik szabad! Akkor nekem miért nem?” Hiszem, hogy a kérdés valamennyi szülő számára ismerősen cseng. 

Hogyan reagáljunk, ha hasonló szituációban találjuk magunkat, és mit tehetünk, hogy a magyarázatunk ne sértse azokat, akik esetleg máshogy vélekednek az adott témáról?

Nem büntetem a gyereket, sokkal inkább óvom, tanítom

A gyerekek többsége a szülői tiltásra automatikusan büntetésként tekint. Előfordul azonban, hogy maga a szülő is bűntudatot érez a legkisebbek csalódottságát látva, ezért az első és legfontosabb, amit tehetünk, hogy tudatosítjuk: a nemmel nem büntetünk, hanem óvunk és tanítunk. Nem az örömtől akarunk megfosztani, hanem a károstól megvédeni. (Persze lehetnek eltérések abban, hogy különböző gondolkodású és világnézetű felnőttek mit interpretálnak annak.)

Ágnes esetében a tiltás egy már régóta érvényben lévő szabályt hivatott megerősíteni: nem állunk szóba idegenekkel. A virágok árusítása ilyen szempontból mindenképp kontraproduktívnak bizonyult volna. De ugyanez igaz azokra a helyzetekre, amikor a gyerek nem használhat mobiltelefont, vagy nem nézhet bizonyos műsorokat. Amíg mélyen legbelül a szülő is úgy érzi, hogy a tiltás, még ha elméletben hasznos is, a gyakorlatban mégis büntetésszagú, addig nehéz lesz hitelesen kommunikálnia, hogy csak a legjobbat akarja. Holott ez az az üzenet, amit ilyenkor a gyerekek felé közvetítenünk kell.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Tegyük vonzóvá az alternatívát!

Amikor egy gyerek szembesül azzal, hogy amit másoknak lehet, arra neki nincs lehetősége, az adott tevékenység érthető módon jóval vonzóbbnak tűnik, mint az alternatíva. Hiszen ki ne akarna magányos ücsörgés helyett a barátokkal virágot árulni? Ki ne választaná a közös gumicukrozást a cukormentes édességek helyett, amelyeket senki más nem eszik? Ezért igyekeznünk kell minél attraktívabbá tenni az alternatívát! 

Ne álljunk meg A tevékenység tiltásánál, hanem tegyük a B opciót minél színesebbé, játékosabbá, élvezhetőbbé! 

Egy anyának, aki igyekezett minél egészségesebben nevelni a gyerekét, egyszer azt tanácsoltam, hogy amikor tízórait visz a játszótérre, azt ne egy simítózáras tasakba tegye, hanem nevezzen ki egy „kincsesládát”, ahonnan a datolya és az aszalt gyümölcs előkerül. Egy mesebeli elnevezésű, színes fémdobozka hamar felvette a versenyt a rikító, cukrozott édességgel, így a gyermek kevésbé érezte úgy, hogy kimarad a mókából. Tovább javított a helyzeten, hogy bár nem fogyaszthatta ugyanazt, amit a többiek, ő maga megkínálhatta a társait a „kincsesláda” tartalmából.

Hogyan alkalmazhatta volna Ágnes ugyanezt az elvet a nyaralás során? Ami Lizit vonzotta a virágárusításban, az egyrészt az, hogy egy új élménnyel kecsegtetett, amelyben azelőtt nem volt része. Ilyenkor hasznos lehet egy hasonlóan izgalmas programot kitalálni, például virágkoszorúkat készíteni, és közösen keresni olyan (akár vicces) helyeket, ahol utána találkozhatunk velük: egy szobor fején, egy kerítésen, vagy egy póznán, ami mellett minden nap elsétálunk. De készíthetünk a virágcsokrokhoz szülői segítséggel egy-egy „titkos” üzenetet is, amellyel otthagyjuk egy postaládán vagy bevásárlókocsiban.  

Az utcai árusítás másik aspektusa, ami vonzotta a gyerekeket, az a zsebpénz lehetősége volt. Ezzel kapcsolatban is érdemes visszautalni már meglévő szabályokra, ha azonban otthon egyelőre nem volt szó zsebpénzről, fel is vethetjük, hogy milyen formában lehetne bevezetni a nyaralást követően. 

Így közvetítjük a gyerek felé, hogy értjük és komolyan vesszük a vágyait, s azok meg is valósulhatnak. Csak nem úgy, ahogy abban a pillanatban szeretné.

Hogyan magyarázzam el a fentieket úgy, hogy közben ne kritizáljak másokat?

Ágnes történetében az is nehézséget jelentett, hogy nem szerette volna megsérteni a szomszéd családot. A tiltás ugyanis nem egyenlő a morális felsőbbrendűséggel. A nem nem azért nem, mert én jól csinálom, mindenki más meg rosszul. Ezért érthető, ha törekszünk arra, hogy ne ezt az üzenetet közvetítsük. Ilyenkor érdemes lehet megpróbálni félrevonni a gyereket, és úgy megbeszélni vele a helyzetet, hogy annak más ne legyen fültanúja. Amennyiben ez nem lehetséges, maradjunk következetesen a saját álláspontunknál. 

Amikor a „Neki miért szabad...?” kérdés érkezik, ne tereljük a szót a másikra, hanem igyekezzünk emlékeztetni a gyermeket arra, hogy mik a saját szabályaink. Ágnes esetében ez például így hangozna: „Figyelj csak, emlékszel mit szoktunk mondani az idegenekről? Tudom, hogy tudod, már sokszor beszéltük róla, és nagyon ügyesen be is szoktad tartani. Nem állunk szóba olyannal, akit nem ismerünk. Itt nem ismered a bácsikat és a néniket. Én sem ismerem. De tudod mit? Van egy jó ötletem... ” 

Ha szükséges, adhatjuk többször is ugyanazt a választ a kérdésekre, miközben felajánljuk a fent említett alternatív tevékenységeket. A „Nem tudom, neki miért szabad”, vagy „Ha én lennék az anyukája, neki se szabadna” megjegyzés, még ha igaz is, nem viszi előre a kommunikációt, ugyanis kevés valódi magyarázatot tartalmaz, ezzel tovább növelve a gyerek igazságtalanságérzetét. Ezek a válaszok ráadásul kritikusak is a másik szülőre nézve, ami azt gondolom, önmagában nem feltétlenül baj, lehet más a véleményünk. 
Csak nem biztos, hogy minden véleménykülönbség olyan súlyú, hogy érdemes a másikat elítélni vagy kritizálni miatta.

A szülőszerep célja nem az, hogy mindig a gyerekem kedvére tegyek

Természetesen adódhatnak helyzetek, amikor bármennyire próbálkozunk is, nem tudjuk meggyőzni a legkisebbeket arról, hogy jót akarunk nekik. A kihagyott lehetőséghez mérve semmi sem elég vonzó, és a csalódás nem akar csitulni. Azt gondolom, ilyenkor fontos emlékezni arra, hogy szülőként végső soron nem az a feladatunk, hogy a gyerekeink tetszését folyamatosan elnyerjük, hanem az, hogy biztonságban tudjuk őket. Testileg, lelkileg. Ez minden pillanatban elsőbbséget élvez.

80 éve halt meg a 20. század egyik meghatározó magyar költője, Radnóti Miklós. A kerek évforduló alkalmából a Petőfi Kulturális Ügynökség „Csönd ül szívemen" címmel programsorozatot indított, amelynek része az a rendhagyó irodalmi séta is, amelyet Juhász Anna irodalmár vezet egy-egy színművésszel az oldalán. Az idézett szövegek, költemények és visszaemlékezések segítségével átérezhetjük, hogyan teltek a költő mindennapjai Budapesten. Az eseményekkel nem időrendben haladunk, mozaikszerű felvillanásokat kapunk Radnóti életéből, de ez nem megy a program rovására. Sőt a séta végére szépen összeállnak bennünk a hol megmosolyogtató, hol velejéig megrázó történetek.

Az augusztus 24-i sétán a Jászai Mari tér Újlipótváros felőli oldalán gyülekezünk, ahol Juhász Anna Péterfy Bori színművésszel, énekessel vár bennünket, ezúttal az ő felolvasásai színesítik az eseményt. Nem véletlen, hogy itt találkozunk, mivel a Pozsonyi út 1. szám alatt lakott Radnóti feleségével együtt, második emeleti bérelt lakásukból pont erre a parkra láttak rá. 1935-ben, házasságkötésük évében költöztek ide, az akkor egy szobából, konyhából, fürdőszobából álló erkélyes lakba. 

Szegényes körülmények között éltek, vendégváráskor általában bort, szódát és néhány kevésbé ízletes aprósüteményt tudtak felkínálni a hozzájuk érkezőknek. 

Otthonukban több neves személy megfordult, többek között Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Zelk Zoltán és József Attila is.

Az igaz szerelem felé vezető úton

A Pozsonyi úti épület előtt állva meghallgathatjuk Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni megismerkedésének történetét is. Mivel Radnóti humán beállítottságú ember volt, matematikából korrepetálásra szorult, kénytelen volt különórákat venni. Tanára lakásán találkozott először Fannival 1926 őszén, aki szintén oda járt tanulni. Radnóti mindent elkövetett, hogy meghódítsa a lányt. Akkor is tartották a kapcsolatot, amikor a költő érettségi után elment Csehországba egy textilipari iskolába. A leveleikben kedvesen Miknek és Fifinek becézték egymást.

Kintléte során Radnóti váratlanul szerelembe esett egy német diáklánnyal, akit költeményeiben Tininek nevez. A lány iránt érzett vonzalma nem volt egyoldalú, ezért a párhuzamos kapcsolatok miatt erős érzelmi hullámvasútra került. 

Fannihoz azonban érzelmileg jobban ragaszkodott, naplójában úgy jellemzi őt, mint a megközelíthetetlenség legzavarbaejtőbb példáját. 

Ugyanakkor hálás is volt a rövid szerelemért, mert úgy érezte, ez még közelebb hozta őt Fannihoz.

A Pozsonyi út és a Radnóti Miklós utca sarkán fizikai értelemben is megelevenedik előttünk a költő. Életnagyságú szobránál többek között József Attilával való kapcsolatáról hallhatunk, a Duna-part felé sétálva pedig sikeres doktori szigorlatáról, az ezerpengős Baumgarten-jutalomról és a Fannival közös párizsi útjukról tudhatunk meg részleteket. 

Kép

Fotó: Csákvári Zsigmond – Petőfi Kulturális Ügynökség

A zsidóság mint életprobléma

A Szent István park felé tartva már feltűnik a fenyegető munkaszolgálat képe. Radnóti naplójában úgy fogalmaz, hogy a háború hallatára émelygés és hányinger kerülgette, de mint az a barátok visszaemlékezéseiből kiderül, egyáltalán nem menekült a behívás elől, nem akart bujkálni. Ehelyett a költészet eszközeivel rögzítette és írta ki magából a munkaszolgálat során megélt szörnyűségeket. Vas István költő szerint Radnóti a táborban is életrevaló embernek mutatkozott, emellett kiemelte, hogy olyan pontos rendet tartott a hátizsákjában, mint amilyen az íróasztalán is szokott lenni.

Radnóti zsidó volta miatt nagy ellenállásba került az élet több területén. Egyik levelében azt rögzíti, hogy bár zsidó felekezetű, mégsem érzi magát annak. A zsidóságot életproblémájának nevezi, pontosabban kényszerből problémának, mert azzá tették a körülmények, a törvények és a világ. Saját magára nem zsidóként, hanem magyar költőként gondolt. 

Nem csak Fanni volt a múzsája

Ahogy továbbhaladunk, a sétavezetők egy kevésbé ismert tényről is lerántják a leplet: Radnóti házasságában egy adott ponton hárman is voltak, 1941 nyarán ugyanis a költő szerelmi viszonyba bonyolódott Beck Judittal. A viszonyt eleinte titkolták, nem sokkal később viszont Fanni megtalálta a szerelmi levelezésüket. 

Nagyon megengedő volt, elnézte férjének ezt a kapcsolatot. Úgy fogalmazott, hogyha ez Miklóst boldoggá teszi, akkor legyen, ő ennek ellenére továbbra is a párja, barátja, hitvese marad.

Radnóti a későbbiekben igyekezte bizonyítani Fanni iránt érzett mély szerelmét. Egyik írásában kiemeli, hogy őt szereti, rajta kívül minden csak játék. Ennek a játéknak az eredményeképpen azonban sok szép költemény született, többek között Radnóti egyik leghíresebb verse, a Két karodban című, amelyet valószínűleg Beck Judit ihletett.

A RaM-ArT Színházban található Radnóti-emlékszobához érkezve megtekinthetjük, hogyan nézett ki a közös fészek, a Pozsonyi úti lakás. Itt Fanni naplójába nyerhetünk bepillantást, megtudhatjuk például, milyen gondolatok jártak a fejében a gyermekvállalás témája kapcsán. 

Kép

Fotó: Csákvári Zsigmond – Petőfi Kulturális Ügynökség

A kávéházban két minyon mellett írt és beszélgetett

A Szent István körút felé menet megtudjuk, hogy Radnóti törzshelye és egyben „munkahelye” a Kis-Ilkovics kávézó-cukrászda volt az utca elején. Itt általában két minyont fogyasztott el a kávéja mellé, de a feljegyzésekből tudjuk, hogy ritkán hármat is megevett a kedvenc süteményéből. Ugyanakkor gyakran járt a Pozsonyi úti Dunapark Kávéházba is, ahol elsősorban a Nyugat asztalánál ült, és szerette az Erzsébet körúton található Bucsinszky Kávéházat is.

Gyilkosnak érezte magát, áldozatként halt meg

A séta végén megérkezünk a Kádár utca 8. szám alá, itt született Radnóti 115 évvel ezelőtt. Az emléktábla alatt állva felsejlik a fájdalmas, tragédiák övezte gyerekkor, a költő visszaemlékezései pedig megmutatják, micsoda düh és bűntudat gyötörte amiatt, hogy édesanyja és ikertestvére belehalt a szülésbe. 

Ikrek hava című prózai munkájában azt írja, egy belső hang folyamatosan azt mondta neki: „Megölted őket! Megölted őket!”

12 éves korában édesapját is elveszítette, így tragikusan fiatalon lett árva. A veszteségek súlyát egész életében cipelte.

Végül az utolsó munkaszolgálatos bevonulás képe tárul elénk, ahogy Radnóti kimerülten összekészíti az útra a kicsi zsákját, miközben Fanni aggódó, óvó szeretettel fordul felé. A következő momentum már a költő halálhíréről szól. Megtudhatjuk, mi játszódott le Fanniban, amikor 1946 nyarán szembesült az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok listájával, és amikor az exhumálás után átvette férje holmijait, köztük a Bori noteszt, amely Radnóti utolsó verseit tartalmazta.

Aki lemaradt volna a nem mindennapi irodalmi élményt adó eseményről, annak jó hír, hogy a Radnóti-sétát novemberig többször is megrendezik. A meghirdetett időpontoknak a Juhász Anna Irodalmi Szalon, illetve a Petőfi Kulturális Ügynökség Facebook-oldalán lehet utánanézni.

A tartalomból:

·        Miért fontos a testünkkel való kapcsolat pszichológiai szempontból?
·        A testkép és a boldogság kapcsolata
·        A testképzavar és a negatív testkép különbségei
·        A testkép és önismeret összefüggései
·        Hogyan befolyásolja a gyermek-szülő kapcsolat a testkép kialakulását?
·        Az önszeretet megtanítása gyermekkorban
·        Pozitív testkép kialakítása
·        Lehet-e előnyös tulajdonságokat látni a különböző testformákban?
·        Mit jelent a testmegszégyenítés és mik a pszichológiai hatásai?
·        Hogyan kapcsolódik a kötődés az evészavarok kialakulásához?
·        Többféle evészavar jelentkezése és a kapcsolati dinamikák.
·        Mit jelent a pszichológiai éhség?
·        Az evészavarok megelőzésének lehetőségei
·        A fogyasztói társadalom hatása a testképünkre

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

Lukács Lizáról:

1999-ben szerezte pszichológus diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, és már az egyetem második évében elkezdte érdeklődését az evési problémák iránt, ami immár több mint 20 éve tart. Szakterülete az evészavarok, mint az anorexia nervosa és a bulimia nervosa, de a nem organikus eredetű elhízásformák is a kutatási és terápiás érdeklődési körébe tartoznak.
2007-ben megszerezte tudományos doktori (Ph.D.) fokozatát pszichológiából, doktori értekezésének témája az evészavarok és az izomdiszmorfia volt. Ezt követően, 2008-ban tanácsadó szakpszichológus diplomát is szerzett krízispszichológia specializációval.
Lukács Liza terápiás eszköztára sokrétű. Nagy hangsúlyt helyez a kognitív terápiákra, ugyanakkor úgy véli, hogy ezek önmagukban nem mindig elegendőek az evészavarok kezelésében, viszont nélkülük sem lehet teljes a gyógyulás. A pszichodinamikus megközelítést elengedhetetlennek tartja a krónikus zavarok kezelésében, bár a változás egy pontján már más módszerekre is szükség lehet.
Eddig három könyvet írt az evési problémák témájában: Ne cipeld tovább, Lenyelt vágyak, és Az éhes lélek gyógyítása. Emellett megjelent egy könyve is, a Hogyan szeretsz, amely a kötődési mintákat vizsgálja.

 A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.