Erdei Zsolt: „Aki nem él át traumát, az nem juthat a csúcsra”

A napokban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat révfülöpi sporttáborában, felzárkózó településekről érkező gyerekek között népszerűsítetted a bokszot. Emlékeztettek a srácok egykori önmagadra?

Jó sok csibésszel találkoztam, én meg pláne „rossz gyerek” voltam, sose lehetett lekötni az energiám. Ma már rám sütnék, hogy ADHD-s vagyok, akkor még nem vizsgálták. Tanulásban nem jártam az élen, pedig nem voltam buta, csak lassú felfogású. Ma sem vagyok egy Ferrari, lassan érnek meg bennem a dolgok, de akkor kristálytisztán! Cserébe sokat verekedtem, persze nem mindig az én hibámból…

Régen még kinyitós ellenőrzőnk volt, abba nekem pótlapokat kellett belerakni, annyi beírás gyűlt össze az igazgatói intőtől a dicséretig. A Csanádyban imádott az igazgató, Schlegel Oszi bácsi, akit mi is nagyon szerettünk, igazi jó direktor volt. Járőrözött a folyosón, engem meg valamiért mindig kiküldtek a tanteremből, s ha elkapott a folyosón, behúzott egyet a hasamba. Persze tudta, hogy szikla vagyok!

Az elevenségen meg a keménységen túl mi volt a legfontosabb tulajdonságod?

Az, hogy nem bírtam veszíteni. Három lánytestvérem van, és én a hat évvel idősebb nővéremmel is összeakasztottam a bajszom, aki nem mindig engedett. Olyankor ordítottam, toporzékoltam. Egy ilyen gyereknek igazi mentőmellény volt a sport, főleg egy kontaktsport, ahol óriási szerep jut az akaratnak, a kitartásnak, a küzdeni tudásnak. Ki tudja, mi lett volna belőlem a bunyó nélkül? Persze jó családban nevelkedtem, az édesanyámmal és a testvéreimmel is nagyon szoros volt a kapcsolatom. 

Anyukámtól minden segítséget megkaptam, ez a szeretetben nyilvánult meg, de másra nem is volt szükségem! Ha ő nem lett volna, ma én sem vagyok sehol, és nem azért, mert ő szült meg, hanem mert a szeretete meghatározta az életemet. 

Aztán az ökölvívásban is családra leltem: olyan nevelőedzőkre, akik nem csak a balegyenest tudták megmutatni.

Kiktől kaptad ilyen értelemben a legtöbbet?

Majdnem 11 évesen kezdtem, és eleinte ketten foglalkoztak velünk: Szakos Józsi bácsi és Fehér Misi bácsi jó zsaru, rossz zsaru felosztásban mindig kiegyensúlyozták egymást. Később pedig Klein Csaba karolt fel, akinek az önzetlen segítsége nélkül felnőttként nem érhettem volna el a sikereimet. Persze engem kirobbantani se lehetett a teremből, de szerencsére ez sok mai gyerekre is igaz. Az edzők részéről nyilván szigorra is szükség van, ami nem mindig esik jól a srácoknak, de akit fegyelmezni kell, másnap általában az is elsőként és ugyanolyan jókedvvel jelenik meg az edzésen.

Mi a tapasztalat, eljutnak hozzátok az ökölvívásra alkalmas srácok, vagy ti eljuttok hozzájuk?

Apadt az ökölvívók létszáma, ezért nem árt eljárni toborozni, sportágválasztókon is bemutatni a sportágat, és tény, hogy kevesen alkalmasak rá úgy igazán. Ha valaki annyira fél az ütéstől, hogy nem vállal kockázatot, azt semmilyen tankönyv alapján nem lehet átnevelni. Nálunk is van, aki borzasztóan akar versenyezni, mindenkit megverne, edzésen erős, megtanulja a kéz-láb koordinációt, de amikor bemegy a szorítóba, fél az ütéstől. Biztosan nem ő lesz a következő olimpiai bajnok, de ha eljár hozzánk, az életben jobban megállja majd a helyét.

Ezek szerint fontos, hogy ne csak fizikai erővel vértezzétek fel, hanem az élethez szükségessel is…

Ez a legfontosabb! Arra szakosodtunk, hogy olyan versenyzőket neveljünk, akik nemzetközi szinten megállják a helyüket, büszkeségei lehetnek az országnak, de ne feledjük, hogy egy csomó gyereket az utcáról kaparunk össze és hozunk be, főleg a keleti országrészben. Nem biztos, hogy az anyatejjel beszívott mentalitást teljesen meg lehet változtatni, de ha felmutatsz nekik egy jó opciót, hogy így is élhetnek, húsz év múlva jó eséllyel elmondhatják, micsoda tartást adott nekik ez a sportág.

Akiből nem olimpikont, „csak” embert faragunk, az is jobban beilleszkedhet a társadalomba, ha kesztyűt ragad. Kisebb eséllyel lesz belőle bűnöző, mert a teremben megtanulja tisztelni az embertársát.

Igaz, hogy a szorítóban nincs álarc, mindenki önmagát adja?

Nálunk ez alap. Az élni és élni hagyni elve működik, nincs diszkrimináció, mindenki vállalja magát, és tiszteljük a másik egyéniségét. A boksz vonzza a kisebbséget, én azt is kimondom, hogy ide rengeteg cigánygyerek jár, de zsidó, bevándorló, szír, félig szudáni, félig tanzániai, Isztambulban született srác is van. Így alkotunk egy családot. Csak azt kezeljük egy kicsit másképp, aki szakmailag előrébb tart, mert aki világversenyre készül, annak más edzésmunkát kell végeznie.

Kép

Erdei Zsolt a révfülöpi Ötrégiós Játékok sporttáborban a felzárkózó településekről jött gyerekeknek sportágbemutatót is rögtönzött – Fotó: Majoros Árpád Csaba / Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Ha már a világversenyt említed, azzal lehet a fiatalokat kecsegtetni, hogy a boksz anyagilag is kitörési lehetőség számukra?

Ahhoz nagyon jól kell csinálni, de aki kijut olimpiára, annak már megéri, ha ott érmes, életjáradéka lesz. Itt mindenki úgy kezdi, hogy világbajnok akar lenni, márpedig úgy igenis lehet pénzt keresni! Én profiként Németországban megalapoztam az életem, igaz, ma már nem abból élek, de elértem egy középcsúcsot, amit persze nehéz tartani. A vb-címet is könnyebb volt megszerezni, mint megtartani.

Miért nem látjuk kinevelődni a következő Erdeiket, Kokókat, Papp Lacikat?

Az a normális, hogy az élet hullámzik. Pár éve mintha újra felfelé ívelnénk: Tokióban csak egy olimpiai indulónk volt, Párizsban már három, pedig nehezedett a kvalifikáció. Átütő bajnokot egyelőre nem látni, de a szorgalmasokból bármi lehet. A szorgalmas gyerek többet ér, mint a tehetséges szorgalom nélkül. Ha választani kell, a szorgalmast választom, nem azt, akinek a tehetség a legjobb tulajdonsága.

Te melyik típusba tartoztál?

Szorgalmas voltam, és a szorgalmam megmutatta a tehetségem. Eleinte elvertek, mint a dobot, olyan voltam, mint a keljfeljancsi. 

Jó párszor sírtam tizenévesen a szorítóban, de nem azért, mert fájtak a pofonok, hanem mert megalázónak éreztem és vissza akartam adni őket, csak még nem tudtam. 

Tehetetlen düh volt bennem. Ám ezek a pofonok az embert megerősítik – már akit. Aki bedobja a törülközőt, azt el kell engedni. Én sírtam, de sírva is le akartam harapni az ellenfél fejét, még ha utána kaptam is a következő verést. Ám ahogy Ludas Matyi, előbb-utóbb mindenkit megbosszultam, az öt–hat évvel idősebbeket is, akik 18 évesen még eltángáltak. Később meg nekem nem akadt edzőpartnerem, mert minden korosztályos bajnokságot megnyertem, mindenkit ledaráltam, borzasztó pali voltam.

A mai gyerekek mennyire ismerik az eredményeidet, példaképnek tekintenek?

Akik nálunk edzenek, ismernek és látják, hogy ha be kell mutatni egy akciót, én bármit bemutatok. Ebben a sportágban engem nem lehet meglepni. És puszta elhivatottságból is elmegyek iskolákba toborozni, ad-hoc edzést tartani gyerekeknek, bemutatni a boksz alapjait. A végén előveszem a világbajnoki öveimet, és a kicsik ujjonganak, majd felhív az edző, hogy milyen sikeres volt a toborzás, hat-hét gyerek is jelentkezett bokszolni abból a faluból. Ha két év múlva csak egy marad közülük, akkor is nyertünk. Ez a fajta terjesztése a sportágnak elsősorban rám vár, mert relatíve jól kijövök a gyerekekkel, és ott vannak a táskámban a világbajnoki övek, amiket meg tudok mutatni nekik.

Ernest Hemingway óta tudjuk, hogy az ökölvívás nemcsak erős és technikás, de intelligens sport is…

Csak azt tudom, hogy eleinte heti nyolc edzésem volt, aztán heti tíz, mert az iskola a délelőtti tréning lehetőségét is biztosította. De Szakos Józsi bácsi mindig elmondta, hogy a tanulás az első, csak azután jöhet a sport, sőt ellenőrizgetett minket a suliban. Egyszer kitaláltuk az összes bokszolóval, hogy nem megyünk be az iskolába. 14 évesek voltunk, elmentünk helyette fogócskázni a Városligetbe. Utána sorakoztunk edzésen, ahol Józsi bácsi: „Na, gyerekek, milyen volt az iskola?”. Mindenki: „Á, nagyon jó!” Ő meg: „Azt a … hétszentségeteket, hol a …-ban voltatok?!” Mert tartotta a sulival a kapcsolatot. Onnantól mi lettünk a Liget SE, még a faliújságra is kitette, miután lehordott, mint a pengős malacot.

Hogy érzed, a te ismertségeddel mit tudsz tenni a következő generációért?

Az a hitvallásom, hogy ha edzőként egyetlenegy lelket is megmentek, az életben csak egy gyereknek is segítek, aki amúgy elzüllhetne, de így a lecsúszás helyett egyenes, családos ember lesz, már megérte. 

És már most is sok ilyet mondhatnék! Vannak, akik elkezdik, de lemorzsolódnak, mi nekik is egy nagy batyut adunk az életre, amiből mazsolázhatnak. És nem lehet csak szakkönyvek alapján közelíteni hozzájuk, a gyerekeket zsigerből kell érteni. Ha van pedagógiai érzék, ahhoz persze jó hozzáolvasni, autodidakta módon én is ezt tettem például Vekerdy Tamás könyveivel. Rá is jöttem, milyen sok hibát elkövettem. Az ember nem szívesen támaszt elvárásokat, hogy a gyereknek legyen szép gyerekkora…

Aki viszont élsportolónak készül, annak inkább küzdelmesek már a gyermekévei is, nem?

Mi, élsportolók egytől egyig sérültek vagyunk, és ezt nem elrettentésnek mondom. Ha a tornát vagy a ritmikus sportgimnasztikát nézed, abban sosem leszel olimpiai bajnok, ha nem kezded el három-négy évesen. Ha olimpiai bajnokot látsz, tudhatod, hogy millió traumát átélt, meg is érdemli a címét, mert annyit kínlódott az életben, mint talán senki más! Ha megütnek, az egy külső behatás, de amit belül érzel, még keményebb. Aki nem él át traumát, az nem juthat a csúcsra. Akinek nincsenek nehézségei, nem borul fel az életében és áll fel, megy tovább, az sosem ér el sehova. Én még olyat nem láttam a magasban járni, aki előtte nem szenvedett… Úgyhogy a sport csodálatos kiugrási lehetőség, de csak azoknak, akik tudnak szenvedni, nemcsak testileg, lelkileg, mentálisan is. Erősnek kell lenni, de pont ezekben a helyzetekben edződik meg az ember annyira, hogy aztán az nagybetűs életben is helytáll.