Megígérte apjának, hogy látni fogja az olimpián Incze Kriszta székelyföldi birkózónő

Miért kezdtél el birkózni, hogyan indult a karriered?

Gyerekkoromban ez még csak játék volt számomra. Az egyik barátnőm által kerültem én is a birkózóterembe, ők már egy ideje jártak le a lánytestvérével. Elmentem megnézni, milyen sportot űznek. Hamar megtetszett, kíváncsi lettem rá, a következő edzésre már én is felszereléssel mentem.

Miként vált idővel életed meghatározó részévé a sportág?

Elég hamar belejöttem, és megnyertem az első országos bajnokságomat a korosztályomban. Tizenegy-tizenkét éves koromban döntöttem el, hogy szeretnék kijutni az olimpiai játékokra. Miután kitűztem ezt a célt, álommá vált számomra, az akkori versenyt a tévében néztük apukámmal. 

Akkor mondtam neki, hogy egyszer én is ott leszek, és te fogsz majd nézni engem.

Milyen áldozatokat kellett vállalnod azért, hogy ilyen magas szintre el tudj jutni?

Iskolásként sokszor lemondtam a vakációról, az osztálykirándulásokról. Mindig a birkózás volt az első, edzeni kellett. Fiatalon, még tizenöt éves koromban kerültem Bukarestbe a válogatotthoz, hónapokig nem voltam otthon. A gyerekkoromról lemondtam, és a sportágra összpontosítottam, sok dolog háttérbe került. 

Mi az, ami erőt tudott neked adni, amikor ennyi mindenről le kellett mondanod?

Az igazi motivációm az volt, hogy tizenhat évesen elköltöztem a szüleimtől egy sportszállóba, és a birkózás egyfajta munkámmá vált. Nekem ez volt a megélhetőségi lehetőségem, ez adta az esélyt is arra, hogy minél többet el tudjak érni általánosságban az életben, és karrier szempontjából is.

Fotó: Incze Kriszta tulajdona

Magyarként mennyire volt nehéz román környezetben készülni?

Mindig voltak, akik éreztették velem, hogy magyar vagyok. Ez a pályafutásom szempontjából is problémát jelentett. Biztos voltam benne, ha lehetőség adódik, akkor megpróbálnak kitúrni a helyemről. Ez a mai napig megnyilvánul valamilyen formában egyeseknél. 

Tisztában kell lenni azzal, hogy sokkal többet kell teljesíteni, mint amit egy román ellenfél nyújt.

Kiemelkedő teljesítménnyel el lehet érni azt, hogy akik így gondolkodnak, ne foglalkozzanak az identitáskérdéssel?

Szerintem ez a téma mindig megmarad, a magyarságomat sokan tényleg a mai napig finoman hangsúlyozzák. Nem a csapattársakról vagy az edzőkről van szó, mert itt mi olyanok vagyunk, mint egy család, de azok, akik inkább kívülállóként beszélnek hozzám, még mindig éreztetik a származásomat.

Az a szűk körű birkózóközösség, amelyet családnak nevezel, mennyi idő alatt alakult ilyenné? 

Együtt nőttünk fel, gyerekkorunk óta közösen készülünk, az összetartás az évek során alakult ki fokozatosan.  Tizenöt éve együtt élünk, kelünk, eszünk, készülünk, fekszünk. 

Megérte a sok befektetett munka?

Az összes célomat nem értem el, a tokiói olimpiára viszont sikerült kijutnom, akkor volt egy kis szerencsém is, ajándék volt számomra a szereplés. Idén éreztem azt, hogy az álom tényleg megvalósult, mert ezúttal teljesen a saját erőmből harcoltam ki a kijutást. Az olimpián mindenféleképpen szeretnék ott lenni a dobogón! Ami a karrieremet nézve hiányzik a gyűjteményemből, az az aranyérem, szeretném elérni egyszer.

Utolsó lehetőségedet tudtad kihasználni, hogy kijuss az olimpiára. Hogyan tudod kizárni az idegességet és a körülményeket, amikor szőnyegre lépsz?

Nagy a nyomás rajtunk, mindenki elvárja, hogy teljesítsünk. Emellett mi saját magunkra is nyomást helyezünk. Elég nehéz a verseny előtti felkészülési időszak, és persze a meccsen is figyelnünk kell arra, hogy ne hibázzunk. Az olimpián minden helyzetben koncentrálnom kell. Remélhetőleg az idegesség nem fog úgy befolyásolni, mint a három évvel ezelőtti játékokon. Akkor túlságosan bizonyítani akartam, hogy ott a helyem.

Fotó: Incze Kriszta tulajdona

Mennyire tudtok segíteni egymásnak csapattársként a nehéz helyzetekben?

Az edzők szoktak segíteni nekünk, van úgy, hogy néha rosszabb napot fogunk ki, ilyenkor ők igyekeznek motiválni minket. Csapattársként is támogatjuk egymást, de ezeket a dolgokat mindenki saját magában oldja meg. 

Nemcsak a sportban kell mindenkinek önmagával megküzdenie, hanem az életben is. 

Ott is a saját gondolatainkkal és feszültségeinkkel nézünk szembe, a belső harca mindenkinek megvan, nem csak a sportban van jelen.

Mentálisan mennyire érzed magad felkészültnek?

Az utolsó száz méteren sokat változtatni nem lehet. Úgy érzem, felkészültem, de az is sokat fog számítani, hogy a verseny napján hogyan kelek. Mentálisan száz százalékot kell adni, és remélem, sikerül elérni a célt.