A csomagolási kérdések a gyártókat és a családokat egyaránt kihívások elé állítják, hiszen számtalan szempontnak kell megfelelni. Ezek közül a leglényegesebb az élelmiszer-biztonság. „Fontos, hogy az élelmiszereket mindig olyan tárolóedénybe tegyük, amely jól és könnyen tisztítható. 

Higiéniai és környezeti szempontból erre a célra a legideálisabb az üveg, mert az sokáig használható, nem szívja magába az ételek ízét és illatát. 

Hátránya, hogy nehéz és eltörhet, így az otthonról elvitt ételekhez nem feltétlen jó választás. Erre a célra jobbak a műanyag dobozok, amelyek higiénikusan tisztíthatók, de élettartamuk jellemzően rövidebb. Esetükben kérdés az is, hogy mennyire tartják meg a korábban bennük tárolt ételek ízét és állagát” – mondja Laszlovszky Gábor okleveles élelmiszeripari mérnök, élelmiszeripari szakértő. 

Az élelmiszer-tárolásra használt csomagolóanyagoknál komoly kérdés az összetétel is, annak szabályait az Európai Unióban az úgynevezett FCM-rendelet fekteti le. Keretrendszere nemcsak a csomagolásokra vonatkozik, hanem egyebek mellett a konyhai eszközökre, az étkészletekre és élelmiszer-feldolgozó berendezésekre is. Viszont így is fontos, hogy a műanyagokat észszerűen, a lehető legrövidebb ideig használjuk tárolásra, és azokat ne tegyük ki szélsőséges körülményeknek, például hőhatásoknak.

Nem árt az óvatosság

„Ez azért fontos, mert az anyagok biztonságosságára vonatkozó vizsgálatokat sztenderd körülmények között végzik, így nem várható tőlük, hogy minden esetben megfeleljenek az elvárásoknak. A laborban végzett kioldódási vizsgálatoknál például mindig az adott élelmiszert modellezik, és nézik azt is, hogy azt a csomagolásban várhatóan meddig és milyen körülmények között fogják tárolni. Ennek alapján mérik meg az esetleges kioldódást, és határozzák meg, hogy a csomagolóanyag az adott célra megfelelő-e” – mondja szakértőnk. 

Alapvetően tehát azt lehet mondani, hogy a kereskedelemben kapható csomagolóeszközökben kockázat nélkül tárolhatunk élelmiszereket, de például mikrohullámú sütőbe csak olyan műanyag edényt szabad betenni, amelyen a gyártó jelölte, hogy megengedett. Fontos kérdés a kioldódás is, főként mert a BPA-ként emlegetett biszfenol-A felhasználhatóságát csak részben korlátozzák. 

A vizsgálatok azt mutatják, hogy ez a vegyület adott körülmények között – például savas közegben vagy magas hőmérsékleten – képes kioldódni a műanyagokból. Ezt az anyagot összefüggésbe hozták egyes betegségekkel, komoly egészségkárosító hatása van. 

Emiatt az unióban tilos őket cumisüvegekhez használni, viszont az áttetsző, polikarbonátból készülő kulacsokra ez a szabály nem vonatkozik, így azok tartalmazhatják. Emiatt az ilyen termékeken érdemes ellenőrizni, hogy BPA-mentesek-e (ezt jellemzően feltüntetik rajtuk). 

Készülnek palackok polietilén-tereftalátból, azaz PET-ből is, amelynek tulajdonságaival szintén fontos tisztában lenni. „A PET-palackokba másodjára nem szabad italokat tölteni, ugyanis a felületük kifejezetten kedvez a mikroorganizmusok megtelepedésének, elszaporodásának. Mivel ilyen palackból gyakran iszunk, könnyen »befertőződhetnek«, utána pedig problémákat okozhatnak. Emiatt ezeket nem szabad utántölteni, úgymond kulacsnak használni. Tűző napon akkor sem jó kint hagyni ezeket, ha még bontatlanok” – hangsúlyozza Laszlovszky Gábor.

Kép

Kép forrása: Freepik

Megőrizni a hőt

Italok tárolására – főként, ha valaki hidegben vagy nagy kánikulában túrázik – jók a duplafalú fémkulacsok is. Ezek télen sokáig melegen tartják a teát, nyáron pedig hideg marad bennük a hűsítő. Ha rozsdamentes acélból készülnek, akkor a kioldódás veszélyével sem kell számolni.

Mindörökké műanyag?

Figyelni kell arra is, hogy az ételek és italok tárolására használt edényeket és palackokat ne nyüstöljük a végtelenségig, például ha megsérülnek, karcosodnak, selejtezzük le őket, ha anyaguk újrahasznosítható, akkor annak megfelelően kell őket a kukába helyezni. Mivel a tároló- és csomagolóanyagok előbb-utóbb mindenképp hulladékként végzik, érdemes közülük eleve olyat választani – egyre több ilyen van –, amely lebomló műanyagból készült. Ezek jobbak, mint a hagyományos típusok, amelyekből mikroműanyag képződik.

Utóbbi nem kioldódással keletkezik, hanem fizikai aprózódással, azokat a műanyag részecskéket értik alatta, amelyek öt milliméternél kisebbek (de ez csak a tudományos definíció, jogilag nincs szabályozva, hogy pontosan mit takar ez a kategória). 

Komoly gond, hogy ezek a részecskék az eldobott szemétből a környezetünkbe kerülnek, és hosszabb távon a tápláléklánc részei lesznek. 

Bár sokáig azt gondolták, hogy ez nem történhet meg, a mikroműanyag az élelmiszerek csomagolásáról is bejuthat a szervezetbe, kimutatták például olyan emberek székletében, akik műanyag csomagolású ételt ettek, vagy műanyag palackból ittak. 

Persze az anyag nemcsak ilyen forrásból, hanem máshonnan is bekerülhet a szervezetbe – világszerte kimutatható még az étkezési sók jelentős hányadában is, és bekerülhet a bélrendszerbe akár a fogkefékről is. Vannak arra utaló jelek, hogy az emésztőszerveket puszta jelenlétükkel is károsíthatják ezek a részecskék, de ezt igazolni eddig nem tudták. Ez a kérdés ráadásul kétirányú, mert a mikroműanyagok kockázatot jelenthetnek az általuk okozott fizikai irritáció miatt is, de akár abból adódóan is, hogy belőlük további anyagok oldódnak ki.

Kép

Kép forrása: Unplash/Matilda Bellman-ab9TGOltBTE

Miben fagyasszunk?

Az élelmiszereket ilyen célra készült műanyag dobozokban és zacskókban lehet lefagyasztani (erre a célra az üveg nem jó), helytakarékossági szempontból pedig érdemes lehet fóliahegesztőt is beszerezni, mert azzal vákuumozni is lehet a zacskók tartalmát. Ez a felhasznált csomagolóanyag mennyiségét is csökkenti, és pozitív hatással van a tárolt élelmiszer minőségére is (megvédi az oxidációtól). A helytakarékosság környezeti szempontból is fontos, emiatt egyéb esetekben is figyelni kell arra, hogy a fagyasztóba helyezett tárolódoboz tele legyen. A vékony falú tárolóedényeket nemcsak egyszer lehet használni, hanem ha nem sérülnek, többször is, de a higiénikus tisztításra esetükben is figyelni kell.

Tiszta és friss

A kenyér és a pékáru tárolása külön figyelmet érdemel, mert esetükben a frissesség megőrzése ugyanolyan fontos, mint a penészesedés megelőzése. „A bolti, lyukacsos zacskókban az ilyen élelmiszerek hamar kiszáradnak, de az ilyen célra készült kenyértartók már ideálisak a tárolásra. 

Jó megoldás lehet az is, ha a kenyereket a papírzacskóval együtt tesszük be egy nagyobb nejlonzacskóba. Jó alternatíva lehet a textilzacskó és a fagyasztás is. 

Az ideális tárolási megoldás mindig egyéni kérdés, függ attól is, hogy a kenyér mennyi idő alatt fogy el” – mondja Laszlovszky Gábor. A szendvicsként csomagolt kenyeret érdemes szalvétába csomagolni, majd azzal együtt – külön zacskó nélkül – betenni egy műanyag edénybe. Ez egyrészt higiénikus megoldás, másrészt minimalizálható vele a hulladéktermelés. Ráadásul a szalvéta kéztörlésre is felhasználható az étkezés után. Aki mindenképpen celofánt vagy alufóliát használ a csomagoláshoz, annak figyelnie kell arra, hogy az a megfelelő kukába kerüljön, ne a kommunális szemetesbe.

Kihívás az iparnak is

Az élelmiszerek megfelelő csomagolása az élelmiszer-pazarlást is csökkenti, így nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is fontos. A pazarlás mértéke globális szinten igen jelentős, évente 1,3 milliárd tonnát tesz ki. A nagyságrendet érzékelteti, hogy miközben a Földön kilencszáz millióan éheznek, ebből a mennyiségből 2,7 milliárd embert lehetne eltartani. Fontos adat az is, hogy a kibocsátott szén-dioxid nyolc százalékáért az élelmiszer-pazarlás a felelős. Persze a környezetet a csomagolás is terheli, de a felmérések azt mutatják, hogy sokkal nagyobb környezeti terhelést jelent azok nem megfelelő jellege, majd az élelmiszerek kidobása, mintha az élelmiszert jól csomagolnák be és nem dobnánk ki. 

A korszerű csomagolás jelentőségét mutatja, hogy míg régen a darált húst a daralás napján, vagy legkésőbb annak másnapján fel kellett dolgozni, addig ma – feltéve, hogy a csomagolást nem bontjuk fel előbb – ez nagyjából egy hétre kitolódott. 

A vákuumcsomagolás nemcsak a minőségmegőrzési időt növeli, hanem a csomagolóanyag-igénye is kisebb. 

Jó választás a papírtálca is, mert természetes alapanyag, jól lebomló és energetikailag is hasznosítható.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Miután egy közeli ismerősöm megosztja velem a fenti történetet, hogy újságíróként kezdjek vele valamit, az első döbbenet után Demetrovics Zsolt klinikai szakpszichológust, addiktológust, az ELTE Pszichológiai Intézetének egyetemi tanárát tárcsázom. Szeretném elméleti, tudományos oldalról is megérteni, mi történhetett. Egyelőre feltételezve, hogy az ismerősöm barátja „csak” jogi értelemben véve bűnelkövető, valójában segítségre szorul, mert betegséggel küzd. Jobb ezt hinni, mint azt, hogy a bizalommal visszaélve, tervszerűen lopott. Mindkét változat lehangoló, de előbbire létezhet gyógyír – így amikor e cikknek nekifogok, jóhiszeműen abból indulok ki, hogy nem manipulatív tolvaj az illető.

Mindig újra „soha többé”

„A kleptománia korántsem az élvezetről szól, bár van egy kielégülés-faktora is – kezdi a megkérdezett szakember. – Ez egy impulzuskontroll-zavar, hivatalosan is betegség, nem egy rossz szokás. Az érintett személy legyőzhetetlen kényszert érez arra, hogy az eltulajdonító cselekedetet végrehajtsa, és nem tud ellenállni a késztetésnek. 

Nem elhatározza, hogy lopni fog, hanem képtelen megálljt parancsolni a viselkedésének. Ráadásul vissza-visszatérő inger ez, aminek, ha enged, azaz elköveti a lopást, azzal átmeneti kielégülést él át.

Megnyugszik, oldódik a feszültsége, ám utána bűntudat jelentkezik nála, megbánja a tettét. Ilyenkor akár vissza is csempészheti az ellopott tárgyat a helyére, ha van rá módja. De idővel újra megjelenik a késztetés, és megint nem tud ellenállni. Feszültség, késztetés, képtelenség az ellenállásra, a cselekedet végrehajtása, kielégülés, bűntudat – így zajlik le újra meg újra a ciklus.”

Közben olvasom, hogy a kleptomániásokat valóban az sem állítja meg, ha ismerős, barát vagy rokon az áldozatuk. Azokban a pillanatokban nem mérik fel, kit károsítanak meg, mert a károkozás nem a céljuk, csupán a ténykedésük kínos eredménye. Ám ezt akció közben felülírja a bennük felgyülemlett feszültség oldásának szándéka, hiszen kimondottan szorongó állapotban követik el a tettüket, hogy csökkentsék a stresszt. Demetrovics Zsolt arra is rávilágít, hogy a betegséggel küzdőknek általában nincs szükségük az ellopott tárgyra, abból akár több tucat is lehet nekik otthon, csak ritka esetben használják, hasznosítják. A bűntudattól persze könnyebben szabadulnak, ha magától a bizonyítéktól is megválnak, így az gyakorta másnál vagy a kukában landol. Nem az értékszerzés tehát a motiváció, és nem is a másik fél megkárosítása, ám hiába fogadják meg: „soha többé”, ezt nem tudják betartani.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Jutalom, figyelemfelkeltés vagy lázadás?

„A kleptománia legközelebbi rokona a pirománia, bár korábban a szerencsejáték-függőséget is rokonították vele – folytatja a pszichológus. – A piromániás ugyanilyen legyőzhetetlen kényszert érez a tűzgyújtásra, holott ő sem akar kárt okozni, és nem is politikai vagy ideológiai állásfoglalás a célja. Egyszerűen nem tud ellenállni annak, hogy valamit lángra lobbantson. A kényszeres hajtépegetés, a trichotillománia is hasonló zavar, ami szintén nagyon súlyos szintre tud jutni. Illetve egyes kényszeres szexuális viselkedések is idetartoznak, amiket az érintett nem az örömszerzés miatt visz véghez újra és újra, hanem mert nem tud nemet mondani rájuk. A kleptománia más impulzuskontroll-zavarokkal is összekapcsolódhat, ezek általában önszabályozási problémák, de hangulatzavarokhoz, depresszióhoz, szorongáshoz is társulhat.” 

„Lényeges, hogy ezeknél az embereknél léteznek morális gátak, tudják, mit szabad, mit nem, bűntudatot is megélnek, de a késztetésük esetenként erősebb a morális gátaknál.”

Még jobban utánaolvasok a témának, és azt találom, hogy például az USA-ban minden huszadik bolti lopásért a kleptománia felelhet, maga a betegség pedig világszerte akár minden kétszázadik embert érinthet. Az Amerikai Pszichológiai Intézet (APA) becslése alapján az ország lakosainak hét százaléka látens vagy diagnosztizált kleptomániás – a rejtőzködésre még visszatérek. Az összefoglaló cikkekből az is kiderül: a jelenség a 30–40 év közötti nők körében a leggyakoribb, és a hátterében – jellemzően szeretethiányból eredő – lelki trauma állhat. Tudományos oldalról szerotoninhiányt, megnövekedett dopaminszintet is emlegetnek kiváltó okként. A motivációt kutató elméletek felvetései érdekesek: ha az élet átlagos örömforrásai már nem váltanak ki elég izgalmat, megjelenhet a lopás gondolata, mint egyfajta önjutalmazás? A kleptomániás mintha azt a kihívást állítaná maga elé, hogy kisajátítsa azt, ami tiltott – ettől megkönnyebbül, még ha később lelkifurdalást érez is. Tudat alatt azt is remélheti, rácsapnak a kezére, ez a figyelemfelkeltés módja is lehet. Vagy egy olyan – például szülői – tekintély elleni lázadás kifejeződési formája, amelyet gyerekként vagy fiatalon nem volt képes elfogadni.

A fentiek persze csak találgatások, mi vezet ahhoz a kockázatkereső magatartáshoz, amely révén az érintett akár lopásról lopásra nagyobb rizikót vállal, s végül egészen értékes, jól védett tárgyakat is megpróbálhat elemelni. De ha rendkívüli értéket zsákmányol, akkor sem a hasznot nézi, hanem a cselekmény endorfin-, azaz öröm-, sőt eufória-felszabadító hatása ejti rabul. 

Átmeneti sikerként élheti meg az ügyességét, hogy nem bukott le, majd szabadulna a tárgytól, mert az a társadalmilag elfogadhatatlan tettére emlékezteti. 

„Törvénytisztelő emberként” közben fokozódhat a szorongása, mivel tart a jó híre elvesztésétől. Az illető bizonyos mértékben a társadalomtól is elszigetelődhet, illetve más mentális betegségei is kialakulhatnak: sokaknál étkezési zavarok, fóbiák jelentkeznek.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Megtölteni az űrt: lehetőleg szeretettel

Ezeket internetes forrásokból böngészem ki, de a „Van-e kiút az ördögi körből?” kérdésemmel ismét Demetrovics Zsolthoz fordulok. „Nehéz az érintettek útját követni, hiszen rejtőzködő magatartást folytatnak, a többségük nem betegségként tekint a viselkedésére. Ha mégis, akkor is titkolja, nem fordul orvoshoz, ha meg elkapják, nem a kutatók látókörébe kerül, hanem az igazságszolgáltatás malmaiban köt ki. Holott, ha szakemberhez fordulna, lenne számára segítség: gyógyszeres, illetve pszichoterápiával, kognitív viselkedésterápiával, de más megközelítésekkel is hatékonyan kezelhető a probléma, megelőzhetők a büntetőjogi következmények és a társas kapcsolatok csorbulásai is.”

Az érintettek többsége szégyelli e „sötét oldalát”, ha rajtakapják, a végsőkig tagad. Pedig egy terápia a társuló szorongáson, depresszión is segíthet, feltárhatja a háttérben húzódó okokat, és megtaníthatja a kóros késztetés uralását, a szorongásoldás új módjait. Nagy kérdés, ha rájövünk, hogy a szerettünk kleptomániával küzd, hogyan segíthetünk rajta, hiszen a betegségnek több elszenvedője is van: a beteg, a károsultak és az aggódó hozzátartozók. 

Fontos, hogy ne jellemhibaként, hanem pszichés problémaként kezeljük, mert az érintett az állapotából – amelyről nem tehet – csak ítélkezés nélkül, türelemmel és szeretettel emelhető ki.

Nem okolni kell, hanem okulni a történtekből, és támogatni, hogy szakszerű segítséghez jusson, hogy a betegség ne okozhasson több kárt se a karrierjében, se a magánéletében. Ha ugyanis sikerül átírnia a berögzült mintákat, a késztetésnek való ellenállás olyan sikerélményt, büszkeséget okozhat, amely a lopással ellentétben legális, ártatlan módon fokozza a dopamintermelését és – a boldogságát. Amennyiben az is kiderül, a kényszer milyen tekintély ellen szolgált lázadásként, mely belső űrt volt hivatott kitölteni, az a bizonyos űr is megtelhet szeretettel.

„…az ötvenes évek derekán találkoztam egy nyolcvanéves volt uradalmi cselédasszonnyal, Máté Annával, aki nem ismerte az órát. A konyhaasztalon állott egy nagy vekkeróra, és én kiszóltam a szobából, és megkérdeztem tőle hány óra van. Az idős asszony felkelt a vekkeróra mellől, és a konyhaajtó szárnyait kezdte hajtogatni, majd beszólt, hogy nemsokára dél lesz. Lányától tudtam meg később, hogy édesanyja az ajtószárnyak árnyékából tudja az időt. A két háború között házukban még egyáltalán nem volt óra, a vonathoz is csak a nap állása vagy a kakas kukorékolása szerint mentek ki, sohasem késve el. Ebben a környezetben soha senki nem kérdezte meg, hány óra van.” 

Részlet Dobos Ilona: Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség című könyvéből  

Nyolcvan-kilencven évbe sok minden belefér.  

Kemény sorsokat látok, hallok, mélyre merészkedem a XX. századba, a paraszti világ utolsó nemzedékének életébe. 

Miközben a falvak a munkalehetőségek hiánya miatt elnéptelenednek, felmerül bennem a kérdés: Mi az, ami marad?  

Mesélek egy olyan világról, amelyből az értéket talán ki tudjuk még menteni, bepakolni a mi batyunkba, s továbbvinni... és mesélek egy olyan világról, amelynek egy részét talán jobb is örökre elfelejteni. Ezek a pillanatok nem feltétlenül voltak a legszebbek, ez a természetes időtlenség nem a gondtalanságot jelenti, sokkal inkább a jelenlétet.  

A létezést önmagában.  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Az első világítótorony az ókori Egyiptom területén, Pharosz szigetén épült, és a kikötő helyét jelezte a tengeri habokban hánykódó hajósoknak. Éjszaka lobogó tüzet raktak a tetején, nappal viszont egy trükkös szerkezettel, a hatalmas tükörrel visszavert napsugarak segítségével adtak jelet arról, hogy hol kezdődik a lakott világ. Az ókori világnak ez a hetedik csodája még a római pénzérmékre is felkerült, így egy kicsit mindenki birtokolhatta… 

Engem ámulatba ejtett a torony építése körüli legenda. Az építője, Szósztratosz II. Ptolemaiosz elé terjesztette a kérését, hogy az építőmester a nevét belevéshesse a talapzatba, azonban kérése elutasításra talált, mivel az uralkodó csak a saját nevét akarta látni az örökkévalóságnak szánt falon. A sokeszközű mester azonban a talapzatra a következő feliratot véste: „Szósztratosz, a knidoszi Dexiphanész fia, minden tengerész nevében a megmentő Isteneknek”. A feliratot gipsszel fedte le, majd a gipszbe véste II. Ptolemaiosz nevét. 

Mire az uralkodó elhagyta az árnyékvilágot, a gipsz lepattogzott a talapzatról, és Szósztratosz neve előbukkant. 

Ezzel a furfangos történettel kezdődik a világítótornyok iránti odaadásunk és kötődésünk, miközben nem győzünk hálásnak lenni Prométheusznak, aki ellopta az emberiség számára a tüzet, önfeláldozásáért vállalva az embertelen szenvedést is. Ez a tűz az, ami azóta is lobog a világítótornyokban… 

Mihelyt „fény derült” a fárosz szó eredetére, eszembe jutott Shakespeare CXVI. szonettje, amelyben az önfeláldozó szerelmet egyenesen egy világítótoronyhoz hasonlítja:

„… az örök fárosz maga ő,

Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;

Minden vándor hajók csillaga ő,

Magasságát mérhetik, erejét nem.”

A világítótornyok tehát nem csupán küldetést teljesítő épületek, de rendkívül sokoldalú szimbolikus értelmezés is kapcsolódik hozzájuk. Egyaránt hordozzák a romantikus kötődést, az elvonulás lehetőségét és a homályos veszélyt, akár bizarr horrortörténetek lehetséges helyszínei lehetnek. Jelképei a civilizáció győzelmének a káosz fölött, a magánynak és elszigeteltségnek, de az önzetlen segítségnyújtásnak is, a lemondásnak mások jóléte kedvéért. Akadnak köztük tömzsi kőtornyok és nyúlánk, égig érő alkotások. 

Kirínak a környezetükből, felkeltik és rabul ejtik a figyelmet, egyszerre fejezik ki az egyén győzelmét a zordon táj felett és a közösség megtartó erejét. 

Virginia Woolf szerint: „… végtelenül szuggesztív jelképei az emberi elszigetelődésnek, de egyúttal alapvető egymáshoz való kapcsolódásunknak is.” (A világítótorony)

Kép

Kép forrása: Freepik

Lágy húrokat pendít meg a lelkünkben egy szirt csúcsán vagy egy magányos szigeten álló torony, ahol szinte a világ végén bújhat el egy fiatal pár, mint a Fény az óceán fölött című kosztümös drámában. Szintén romantikus feldolgozása a témának a Világítótorony kilátással című film, amelyben egy frissen munkába álló műemlékvédő az első munkanapján szembeszáll a világgal egy világítótorony fennmaradásáért. A szűk csigalépcsőn egymás ellen harcoló volt szerelmespár képe a Dermesztő szenvedélyek című thrillerből beivódik a néző elméjébe, a most futó Világítótorony című filmalkotás pedig egy gótikus film, ahol maga a helyszínválasztás hordozza a mondanivalót. A sziget és az óceán találkozása ebben a pszichológiai horrorban a tudatos és a tudattalan találkozása is, amelyben a ködkürt sajátos hangja szinte az egyetlen kapaszkodó.

Miért kötődünk bizonyos helyszínekhez? Erre a kérdésre a pszichológia tudománya is keresi a választ. Az alkalmazott tudomány arra kíváncsi, hogy a helyekhez való kötődésünk kialakulása vajon milyen tényezőkön alapul? 

Mi kell ahhoz, hogy egy színhely kedvencünkké váljon, és mitől lesz egy adott hely feltöltődésre alkalmas? 

Mivel erősen kötődünk a minket körülvevő természetes és épített világhoz, amely egyszerre találkozások és egyéni megélések színtere, fontos tudnunk, hogyan fordíthatjuk ezt a vonzódást saját és a környezetünk javára is. 

Kép

Kép forrása: Freepik

Amikor új környezetbe kerülünk, ott érzelmi szálakkal kapcsolódunk a tájhoz, az épületekhez, színekhez, formákhoz, hangokhoz. Ha érzelmi szálakat növesztünk egy számunkra kedves helyhez, ez a kapcsolódás idővel a személyiségünk részévé válik, gazdagodunk általa. Ilyen kötelékeket kialakítunk a saját szobánkkal, a lakásunk kedvenc helyeivel, de kötődhetünk egyes városokhoz vagy akár országokhoz is. Ha hasonló kötelék kialakul bennünk, hamarosan az érzelmi szál mellé csatlakozik a kulturális érdeklődés is, és egy idő után kapcsolatokat alakítunk ki az adott helyszín lakóival, visszatérünk a helyre. Vagyis az utazásunkhoz tudást szerzünk az adott országról, kötődni kezdünk a nyelvéhez, a kultúrájához, a lakókhoz. Az a hely, amelyhez emberek kötődnek, jól jár a kapcsolattal, hiszen amit szeretünk, azt óvjuk is.

A jelenséget a pszichológia helyidentitásnak nevezi, és a kutatások azt igazolják, hogy a mély helykötődésnek szerteágazó hatása lehet az életünkre. Ha olyan helyszínekhez kötődünk, amelyek segítségével eltávolodhatunk a napi rutinunktól, ahol elragadtatást élhetünk meg, vagy ahol képesek vagyunk bevonódni az adott hely szellemiségébe, a környezet óriási mértékben képes regenerálni minket, és új irányokat mutat számunkra. Ha a környezet által sugallt célok és értékek beleillenek a személyiségünkbe, beépítjük őket magunkba, az életünk részévé válnak. Ez az élmény segíthet minket abban, hogy megküzdjünk az élet által elénk tárt nehézségekkel, útmutatást és értékrendet nyújthat számunkra. 

Azok a tájak és építmények, amelyek magukkal ragadnak, a felszabadulás érzését adják, ennek hatására elengedjük aggodalmainkat, és befogadókká válunk. 

„Nem ismerek más olyan, ember alkotta épületet, amely annyira önzetlen célú lenne, mint a világítótorony. Azért épültek, hogy másokat szolgáljanak” – írta George Bernard Shaw. Egy világítótorony amellett, hogy gyönyörű, hogy megmozgatja a fantáziánkat, hogy titokzatos, vagy akár félelmetes is, elsősorban arra hív meg, hogy akár mi magunk is világítótornyok legyünk. 

A zöld, virágokkal tarkított tisztásra egyszer csak betoppan egy fiatal, sportruhába öltözött nő. „Teljesen kifulladtam” – mondja a nyakában lógó medált érintve, majd diadalittasan elkiáltja magát. Az idilli pillanatot váratlanul megtöri a telefon rezgése. Késlekedés nélkül előkerül a mobil, a képernyőn pedig rövid üzenet olvasható: „De legalább kint vagyunk.” Főhősünk egyetértően bólogat, és folytatja útját.  

Július 30. a barátság világnapja. Ezen alkalomból debütált a friend.com nevű webshop, amely nevéhez hűen egyetlen terméket kínál: barátot. Csakhogy nem hús-vér bajtársról beszélünk (ami valljuk be, furcsa is lenne), hanem egy AI, azaz mesterséges intelligencia-nyakláncról. 

A kerek, amulettre emlékeztető kiegészítő lényege, hogy folyamatosan jelen van, és hallja a tulajdonosát, majd a telefonjára küldött üzenetben válaszol is a mondandójára.

A nyaklánc különböző szociális helyzetekben is „fülel”, sőt az online világba is követi birtokosát, lelkesen kommentálva például a sorozatot, amit éppen néz. Megosztó találmányról van szó, amellyel kapcsolatban a legfőbb kérdés, hogy valóban szükség van-e rá? Kétségkívül sok a magányos ember, de jelenthet-e gyógyírt a mesterséges intelligencia?

Az egyedüllét korosztálytól független probléma, ám főleg a milleniál generációt érinti

A termék elsődleges célpontját a milleniál generáció képezi. Nem véletlenül. A YouGov piackutató és adatelemző cég 2019-es felmérése szerint az Y generáció tagjai jóval gyakrabban magányosak, mint a Gen X képviselői vagy a boomerek. A megkérdezettek 30%-a jelezte, hogy mindig vagy gyakran érzi egyedül magát. Ez nem meglepő módon erősen összefügg a baráti kapcsolatok hiányával, ugyanis szintén 30%-ra rúg azok száma, akiknek saját bevallása szerint nincs legjobb barátja. Ami persze nem egyenlő a magánnyal, csakhogy a megkérdezettek 22%-a válaszolta, hogy semmilyen baráttal nem rendelkezik. 

Ennek többféle oka is lehet, kezdve a social mediától a félénkségen át egészen a hobbik és érdeklődési körök hiányáig. Nem véletlen, hogy az AI-nyaklánc főleg ezt a korcsoportot veszi célba. Ettől függetlenül azt látjuk, hogy a magány a legtöbb korosztályt érinti. 

Az időskori izoláció régóta jelenlévő probléma, de az egyedüllét érzése a Z generáció számára sem ismeretlen. 

És tény, hogy barátokat találni nem könnyű, különösen, ha az ember egyetemi közösségében vagy munkahelyén nincs, akivel közös hangot találna. Hiszen, ha ott nem lelünk barátokra, ahol az időnk legjavát töltjük, jóval nagyobb tudatosságra és bátorságra lesz szükség, hogy nyissunk mások felé. Ez pedig sokak számára kihívást jelent.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Az AI-barát tulajdonképp nem más, mint AI-szolga

A kitaláló, Avi Schiffmann szerint a nyaklánc nem helyettesíteni hivatott az emberi kapcsolatokat, hanem kiegészítené azokat. Ami jól hangzik, csak nem teljesen világos, hogy akkor mégis mi szükség van rá? Ha rendelkezünk baráti és ismerősi hálóval, az okoseszköz holmi keveset tesz hozzá az életünkhöz. Nehéz elhinni, hogy aki végül megveszi, az nem barátpótlékként tekint majd rá. 

Egy AI-nyaklánc pedig semmiképp sem lehet megoldás az elmagányosodásra, főleg azért, mert csak tovább táplálja azt. Nem igényli, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, hogy úgy beszéljünk az érzéseinkről, hogy közben a másik szemébe nézünk, és ami a legfontosabb: semmit nem vár el tőlünk. Kiszolgál, de nem kéri, hogy vegyük fel a telefont este tízkor. Nem hív el kávézni, hogy megünnepeljük a munkahelyi sikereket. Nem osztja meg a kudarcát, és nem kér egy zsepit, amibe az orrát fújhatja. 

Holott a barátság alapja éppen ez a fajta kölcsönösség. Hogy ott vagyunk egymás számára. Hogy számíthatunk egymásra. 

Ha ez hiányzik, és minden kizárólag az egyik fél szükségletei körül forog, akkor a másikat kihasználjuk csupán. Vagy jelen esetben simán használjuk. 

Az okoskütyü ugyanis szolgálja a tulajdonosát, anélkül, hogy az bármit is nyújtana cserébe. Ez nem barátság.

A barát, aki már jóval az AI előtt is mindent meghallgatott 

Az AI-nyaklánc csak látszatra szól a barátságról. Valójában egy sokkal mélyebbről érkező kiáltás visszhangja csendül fel benne. Az emberben ugyanis kezdettől fogva ott a vágy, hogy valaki lássa és meghallgassa, akkor is, ha épp a leghétköznapibb helyzeteket éli át. Mert ha tudom, hogy valaki figyel rám, az azt üzeni, hogy értékes vagyok. Ha tudom, hogy valaki meghallgat, az megerősít, hogy nem volt hiába az adott pillanat, legyen az a legnagyobb örömöm vagy a legkeserűbb bánatom. És arra is szüntelenül vágytunk, hogy valaki ne csak hallgasson, hanem szóljon hozzánk ezekben a pillanatokban: bátorítson, erősítsen, vigasztaljon. 

A régiek pontosan tudták, hogy egy ilyen személy mindig is létezett, és ismerték a nevét: Istennek hívták. Ami pedig ma AI-nyakláncot és modern technológiát igényel, az egykor egy hárombetűs tevékenységben fejeződött ki: imában. Pontosan ugyanúgy és ugyanazt megoszthatjuk egy felsőbb hatalommal, amit egy kütyünek mondanánk, és nem fog kevésbé célt érni. Sőt. 

De a válaszhoz hit kell, mert nem a telefon képernyőjén fog felvillanni. 

Hanem talán éppen a csendben, az emberi kapcsolatokban, a szent szövegeinkben köszön majd vissza. 

Távol álljon tőlem, hogy a magányt bagatellizáljam, mondván elég az, ha az ember hittel él. Nem erről van szó. Társas lények vagyunk, szükségünk van egymásra. Viszont a korunknak különösen nehéz beismerni, hogy nem csupán társas, hanem spirituális lények is vagyunk. Horkanthatunk, tagadhatjuk, nevethetünk azokon, akik ezt az igazságot hirdetik, de az AI-nyaklánc pontosan ezt üzeni. A vágyaink és a szükségleteink ugyanazok, mint sok száz évvel ezelőtt. Csak máshogy fogalmazzuk meg, mint a régi korok emberei. Arra azonban érdemes emlékezni, hogy a lelki éhség sosem érte be mesterséges válaszokkal.

Okok a gyerekkorban és a társadalomban 

A társfüggőség egy összetett és sokrétű pszichológiai és viselkedési jelenség, amely gyakran olyan kapcsolatokban alakul ki, ahol az egyik személy szükségletei és vágyai alárendelődnek a másiknak. A fogalmat eredetileg az alkohol- vagy kábítószer-függőségekkel küzdő családokban megfigyelt dinamikák leírására alkották meg a 20. század közepén, de ma már a kapcsolatok és a viselkedések szélesebb körét öleli fel, és a nem jól működő emberi viszonyok széles skálájára is kiterjed. A jelenség megértése alapvetően fontos ahhoz, hogy valakit egy egészségesebb kapcsolathoz és saját egyéni jóllétéhez segítsünk.  

A társfüggő kapcsolatokra jellemző, hogy bennük az egyik a másikért állandóan aggódik, a problémáit igyekszik megoldani, miközben a saját érzelmeit elnyomja. Értékesnek és boldognak pedig aszerint látja magát, hogy mit mond vagy tesz a másik. 

A társfüggő általában kényszeresen gondoskodik a másikról, illetve irányítja őt, miközben önmagáért nem vállal eléggé felelősséget. Autonómiája csekély, személyes identitása sérült. 

A társfüggő túlzottan támaszkodik másokra az érzelmek vagy az önazonosság terén, de abban is, hogy megbirkózzon az élet kihívásaival. A társfüggőség mértéke változó, és sokféle módon manifesztálódhat.  

A gyökerei gyakran a gyermekkorban keresendők. Akik gyerekként nem kaptak megfelelő érzelmi támogatást, felnőttként hajlamosak lehetnek túlzottan másokra támaszkodni, mivel hiányzik belőlük a magabiztosság, és alacsony az önbecsülésük. A társadalmi tényezők is befolyásolhatják ezt a jelenséget. Azokban a kultúrában, ahol a csoportközösség és az egyén összefonódása erősen hangsúlyozott, nagyobb eséllyel alakulhat ki társfüggőség.

A társfüggő  
–  tagadja a saját és a kötődési személy problémáját, 
–  folyamatosan mások kedvében próbál járni, hogy ezzel kivívja azok szeretetét és elismerését,  
– magát áldozatszerepben látja, aki szenved attól, hogy mindig neki kell helytállnia a másik helyett, mégis nehezen képviseli az érdekeit, 
–  elképzelhetetlen számára, hogy ne tartozzon valakihez, fél, hogy elhagyják, 
–  túlzott felelősségérzetet érez a családjáért, a kapcsolódásaiért, és emiatt kényszeresen, erőn felül megtesz mindent mások jóllétéért, 
–  sokszor manipulációval éri el céljait, 
–  erős a kontrollfunkciója, nem tudja elképzelni, hogy az ő irányítása nélkül is működhetnek a dolgok, 
– a megmentő-üldöző-áldozat játszmát működteti. Megmentő, amikor a függő személyt segíti. Üldöző, amikor próbálja a függőt rávenni a változásra, áldozat pedig, amikor úgy tekint magára, hogy ő csupán a dolgok és a helyzet elszenvedője.

Nem csak párkapcsolati gond  

Magyarországon a párkapcsolatban élők gyakran szenvednek a társfüggőség következményeitől, a probléma általában nőket érint. Az alapvető női és anyai eszköztárhoz tartozik a gondoskodás, az áldozatvállalás vagy a többiek kiszolgálása. Akkor ismerhetjük fel ennek kártékony oldalát, ha ez a viselkedés már minden mást elhomályosít, és a kapcsolat résztvevője a boldogtalanság ellenére is mindenáron menteni próbálja a kötődését.  

A társfüggőség számos anya-gyerek kapcsolatot is jellemez, amelyekben az édesanyák egyetlen célja, és életük értelme a gyerekük, annak testi-lelki jólléte, szükségleteinek kielégítése. Ennek tipikus példái, amikor egy anya a kamasz gyerekét túlzottan kiszolgálja: eteti, itatja vagy elvégez minden feladatot helyette. 

Ezzel az életfeladatát veszi el, hiszen a tinédzser így nem tanul meg sem önmagáról gondoskodni, sem küzdeni a céljaiért. 

Az édesanya szinte ráfonódik a gyermekére, és látványosan túlgondozza, ami a külvilág szemében a legtöbb esetben normál anyai gondoskodásnak tűnhet. Amennyiben ez a kamasz gyermeket sem zavarja, hiszen a tizenévesek sokszor a könnyebb ellenállást választják, akár huszonéves korára is édesanyja „bűvkörében” és gondoskodásában élheti életét. Az édesanya pedig folyamatosan aggódhat, hogy minden rendben lesz-e vele. Egyikük sem teljesíti a kamaszkor fő feladatát, vagyis a gyerek az érzelmi leválást, az anya pedig az elengedést. Ezt a mulasztást görgetik maguk előtt a következő életciklusban is, vagy még tovább. Később gyakori válási ok is lehet mindez, hiszen az anya-gyerek szimbiózis erősebb lehet a párkapcsolatnál.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mindenki magáért felel 

Gyakori a szenvedélybeteg mellett lévő társfüggő is, aki egyik pillanatban nehezményezi, kritizálja a függőt, majd a másik pillanatban kiszolgálja a viselkedését. Egy alkoholbeteg személy társa egyik nap kifakad, hogy elege van a másik sorozatos részegségéből, majd másnap a bevásárlásnál mégis vesz neki alkoholt. Rendszerint ráüvölt, hogy most már nem bírja tovább, és elhagyja, de valójában nem tud kilépni a kapcsolatból. Tehát a legtöbb társfüggő szenved ebben a helyzetben, ugyanakkor azt is érzi, ha kilép a megszokott szerepből, elveszíti legfőbb feladatát, vagyis a gondoskodást és a folyamatos aggódást a másikért.

Elengedhetetlen a gyógyuláshoz az is, hogy egy szenvedélybeteg mélypontra, és azzal együtt belátásra jusson. Ilyenkor kezdődhet el a pozitív változás az életében. Ezt általában a társfüggő akadályozza. Sajnos, egy szenvedélybeteg esetében nagy a visszaesés kockázata, a gyógyuláshoz teljes személyiségváltozásra van szükség, hiszen sokszor mélyen, a gyermekkorban gyökereznek az igazi problémák.  

A társfüggőség folyamatosan súlyosbodó probléma, amely megfelelő beavatkozás és kezelés nélkül kontrollálhatatlanná és veszélyessé válhat, ezért mindenképp fontos a segítségkérés. 

Amikor a társfüggő elkezd gyógyulni, és elveszíti a függősége tárgyát, jelen esetben a „társát”, akkor szembesül először azzal, hogy teljesen egyedül van, és rengeteg ideje lett. Nem aggódni a másikért és nem gondoskodni róla: félelmetes érzés. A társfüggőnek magára kell találnia lelkileg. A változás első lépése, hogy tudatosítja: elsősorban mindenki saját magáért és a saját életéért felelős. Ha a társa például szenvedélybeteg, nem akarhatja jobban a változást, mint a társa, és nem teheti meg a másik helyett azt, amit neki kell megtennie.  

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A legfrissebb Magyar Közlönyben tették közzé a rendelet részleteit. Ez megkülönbözteti a tiltott tárgyakat és a használatukban korlátozott tárgyakat.

Tiltott tárgyak köre

A rendelet szerint tiltott tárgynak minősülnek, azaz a diákok nem vihetik be az iskolába:

• a 175/2003. (X. 28.) Korm. rendelet szerint a közbiztonságra különösen veszélyes eszközök – Ide tartozik a felajzott íj, a számszeríj, a francia kés, a szigonypuska, parittya, csúzli; a lőfegyverutánzat; az ólmosbot, boxer; az elektromos sokkoló; a gázspray; az álkulcsok, mechanikus vagy elektromos elven működő zárnyitó szerkezetek.
   
• a kiskorúak részére nem értékesíthető termékek – dohánytermékek; alkoholtartalmú ital; szexuális termékek. Továbbá egyes játékszoftverek, amik alkalmas a kiskorúak  fizikai, szellemi, lelki vagy erkölcsi fejlődésének kedvezőtlen befolyásolására, és meghatározó elemük az erőszak, illetve a szexualitás közvetlen, naturális ábrázolása. Várhatóan az energiaitalok is ebbe a kategóriába fognak kerülni, egy törvénytervezet ezek vásárlását és fogyasztását is betiltaná kiskorúaknak.
• azon tárgyak, amelyeknek a birtoklása büntetendő – kábítószer.

Le kell adni az okoseszközöket

A másik csoport a Használatában korlátozott tárgyak, amelyeket nem használhatnak a tanítási időben az általános iskolákban valamint a gimnáziumok és a szakgimnáziumok évfolyamain a teljes tanítási napon, illetve az alapfokú művészeti iskolák és a szakiskolák  évfolyamain a foglalkozások, tanórák és az intézményben töltött idő alatt. 

Ebbe a kategóriába sorolták a telekommunikációs eszközöket, a kép- vagy hangrögzítésre alkalmas eszközöket és az internetezésre alkalmas okoseszközöket.

A diákok ezeket a tárgyakat bevihetik az intézménybe, de a tanítási nap kezdetén, a tanórák kezdése előtt (kollégiumokban a foglalkozások előtt) le kell adniuk. Ezeket a tanítási idő alatt egy elzárt helyen fogják tárolni.

Egyre több hazai és nemzetközi kutatás bizonyította, hogy a diákok iskolai figyelmére, koncentrációjára, teljesítményére negatív hatással van a korlátlan iskolai mobiltelefon-használat, indokolta a döntést korábban közösségi oldalán Rétvári Bence államtitkár, hozzátéve: a diákok szükséges esetben tarthatják a kapcsolatot mobiljukon a szüleikkel, illetve ha a tananyag elsajátításához is szükséges, akkor a tanár engedélyével bevihetik tanórára is.  

Aki megszegi a szabályt

Ha felmerül a gyanú, hogy egy diák közbiztonságra különösen veszélyes eszközt vagy kiskorúak részére nem értékesíthető terméket hozott be, a pedagógus ellenőrzi majd elveszi. Ugyanez a helyzet a használatukban korlátozott tárgyaknál is, ha például engedély nélkül csempésztek be mobilt az órára. A harmadik kategóriánál (illegálisan birtokolható tárgyak) a pedagógusnak szigorúbban kell fellépnie: felszólítja a tárgy átadására, majd értesíti az intézmény rendjének fenntartásáért felelős személyt, az általános rendőri szervet illetve a szülőket.

Van egy vidéken élő barátnőm, akivel többnyire ezen a módon tartom a kapcsolatot, és ugyan lehet, hogy lassabb, időigényesebb, mégis alig várom, hogy végre tollat ragadhassak! Sőt az egész nem is itt kezdődik. Először kiválasztom a levélpapírt, a tollat. Esetleg egy kis apróságot, amit a borítékba rejthetek ajándékként: tavasszal virágmagot, nyáron képeslapot, ősszel könyvjelzőt, télen zsebnaptárt. Aztán alkalmat és teret teremtek a levélírásnak, megadom a módját. Ritka tevékenység ez, egyfajta szertartás lett belőle. Oly sok előnye van!

„Önnek egy új üzenete érkezett”

A kézzel írott levél sokkal személyesebb, mint egy e-mail vagy SMS. 

A kézírásom, az egyedi papír, az általam címzett – és néha díszített – boríték, a gondosan kiválasztott bélyeg mind-mind hozzátesznek valami egyedit. 

Lehet, hogy ezért is szeretem ezeket az alkalmakat, mert ilyenkor lehet kicsit kreatívkodni, játszani: a levél rajzzal, pecséttel, matricával díszíthető, illusztrálható. A néhány éve még újbóli virágkorát élő kalligráfia, egy-egy spéci toll használata tovább fokozhatja az élményt, ami természetesen nemcsak a külsőségekből áll.

Nem minden nap állok neki kézzel levelet írni, így aztán a mondanivaló is szépen növekszik: ritkán, de hosszabban, tartalmasabban mesélek ilyenkor. Az írás folyamatában szépen összeáll – néha még engem is meglepve – a kép, gyakran segít összegezni, nagyobb összefüggésben látni az eseményeket az, ha nem a billentyűzetet első érzésből püfölve, hanem lassabban, a betűket a saját kezemmel kanyarítva öntöm szavakba a gondolataimat. Az érzelmeket olykor őszintébben, mélyebben tudjuk így kifejezni. Az pedig, hogy több idő és energia van egy kézzel írt levélben, a címzett számára is különlegessé teszi azt. Éppen ezért esetenként újraolvashatja, elteheti emlékbe is; nekem például külön dobozom van ezeknek a leveleknek, képeslapoknak, amelybe jólesik időnként belefeledkezni pakolás közben/helyett.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

„Türelmes az a papír / az ember valamit ír”

Nem akarom újra feltalálni a meleg vizet. Tudom, hogy mindaz, amit próbáltam most kedvcsinálóként összeszedni, egy-két évtizede még teljesen kézenfekvő volt. Mégis néha újra emlékeztetni kell magunkat a korábban teljesen természetes dolgokra. Hiszen a digitalizáció teljesen behálózta a mindennapjainkat, esetenként az uralmat is átvéve felettünk – gondoljunk csak arra, mennyi időt töltünk kikapcsolódásként a közösségi média görgetésével, rövid videók végeláthatatlan sorának megnézésével, játékkal, cseteléssel. A levélírás és a levél olvasása lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit kiszakadjunk ebből. Lelassulhatunk. 

Ismét gyakorolhatjuk, milyen várni a válaszra. Nyugodtabban, lassabban, tudatosabban kommunikálhatunk a leveleinkben. Mindannyiunk életében vannak olyan témák, amelyek megkívánják ezt. 

Bármilyen idegenül hangzik is tehát a kézzel írt levél ötlete, mégiscsak különleges dologról van szó. Érdemes kipróbálni, újrapróbálni! Ráadásul nem kell mindig nagy feneket keríteni a dolognak. A postai levelezésben is vannak gyorsabb, rövidebb lehetőségek: különleges alkalmakra, ünnepekre, születésnapokra küldhetünk egy darab képeslapot. Emlékezetesebb, értékesebb ajándék lehet egy egysoros Facebook-üzenetnél. De akár a nyaralásunkról is küldhetünk egy rövid üzenetet, bármilyen ódivatúnak tűnik is, kellemes meglepetést szerezhetünk vele a címzettnek. És magunknak is, hiszen értékesen telik majd az idő, amíg kiválasztjuk, megírjuk, elküldjük a levelet.

Az internet nem felejt: ami egyszer kikerül a világhálóra, ott is marad 

„Anyu, mutatnom kell neked valamit!” – ezzel fogadta külföldi szakmai útjáról hazatérő édesanyját egy 14 éves, spanyol kamaszlány. Majd előkapta a telefonját, és olyasmivel szembesítette az anyukáját, ami a nő legsötétebb sejtéseit is felülmúlta. A négygyermekes, nőgyógyászként dolgozó Miriamot – elmondása szerint – sokkolták a látottak. „Ha nem ismerném a lányom testét, habozás nélkül el is hittem volna, hogy a felvétel valódi” – fűzte hozzá. 

A fotó egyike volt az almendralejoi iskolás lányokról készült – mesterséges intelligencia (AI) által generált és manipulált – meztelen képeknek, amik akkor már hetek óta keringtek a közösségi chatfelületen. Az érintett lányok közül többen nem voltak hajlandók iskolába menni, de volt olyan is, akiből pánikrohamot váltottak ki a történtek. 

Egyeseket megzsaroltak, másokat nyilvánosan zaklattak a felvételekkel. 

A világsajtóba tavaly bekerült, nagy port kavart eset kapcsán megszólaló édesanya afeletti aggodalmának is hangot adott, mi történhet akkor, ha ezek a képek olyan pornográf oldalakra is felkerültek, amikről fogalmuk sincs. Az ügyben nyomozás indult, amely kapcsán a hatóságok arra jutottak, a fotókat néhány fiatal gyerek manipulálhatta egy internetről letöltött alkalmazás segítségével. 

Ehhez pedig nem kell különösebb tehetség, a mesterséges intelligencia eszközeivel manapság már bárki képes néhány kattintással ilyen jellegű képeket készíteni, a rajta szereplő alany beleegyezése nélkül. Ennek az úgynevezett deepfake technológiának az a veszélye, hogy az általa létrehozott végeredmény ijesztően valósághű: pontosan emiatt alkalmas kiválóan arra, hogy zaklassanak, zsaroljanak vele valakit.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Alighogy a fent említett spanyol ügyre fény derült, egy feltűnően hasonló eset játszódott le több ezer kilométer távolságban, a New Jersey-i Westfield középiskolában. Szülők és diákok itt arról számoltak be, hogy bizonyos tanulók egy alkalmazást vagy weboldalt használtak arra, hogy mesterséges intelligenciával generált pornográf képeket készítsenek néhány lányosztálytársukról. 

Mind a spanyolországi, mind a New Jersey-i incidens középpontjában történetesen ugyanaz, egy bizonyos ClothOff nevű alkalmazás állt. 

De hasonló botránytól volt hangos a közelmúltban Ausztrália is. A nyár elején egy tinédzsert tartóztattak le a szigetországban, miután egy Melbourne-től északnyugatra fekvő iskola vagy ötven 14 és 18 év körüli diáklányáról a deepfake technológia segítségével készült képsorozatot terjesztett az interneten. A tanulók arcképeihez az Instagram oldalaikon fért hozzá a fiatal, amiket aztán a mesterséges intelligencia által generált meztelen testekre helyezett. 

Az eset hatalmas felháborodást keltett, az érintett lányokat érthető módon nagyon megviselték a történtek. Az egyik diáklány anyukája, aki maga is látta a szóban forgó képeket, „hihetetlenül élethűnek" nevezte őket. Azt is elmesélte, a lánya nagyon feldúlt volt, és rosszul is lett a képeket látva. Vannak, akik nem bírnak megbirkózni a traumával, egy 14 éves brit lány, Mia Janin teljesen összeroppant az őt ért megaláztatás súlya alatt, és végső kétségbeesésében az öngyilkosságba menekült.

Mi az a deepfake, és miért ennyire veszélyes?

A deepfake kifejezés a deep learning és a fake szavak összevonásából ered. A technológia lényege, hogy egy algoritmus, amely képes a gépi tanulásra (deep learning), annál valósághűbb, de hamis (fake) képet vagy videót tud létrehozni, minél több információt kap. 

Az egyre terjedő trend ellen senki sincs biztonságban: ahogy a hírességekről, úgy a teljesen hétköznapi emberekről is sorra készülhetnek – és készülnek is – hamis videók olyan helyzetekben, amelyek sosem történtek meg. 

Az év elején hatalmas botrány kerekedett abból, hogy a népszerű amerikai énekesnő, Taylor Swift nevével és arcával visszaélve deepfake pornóvideók árasztották el a közösségi médiát. Közel sem ő az egyetlen híresség, aki így járt: Tom Cruise-tól kezdve Emma Watsonig (aki egy manipulált hangfelvételen úgy tűnt, mintha a náci ideológiát támogatná) láthattunk már különböző hírességeket, akiket célba vett a mesterséges intelligencia által generált, egyre könnyebben hozzáférhető technológia. 2022-ben egy olyan videó is körbejárta a világot, amelyen Volodimir Zelenszkij ukrán elnök úgy tűnik fel, mintha megadná magát Oroszországnak. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mit tehetünk ellene? Szülőként többet is, mint gondolnánk

A mesterséges intelligencia szabályozásával már több ország is elkezdett foglalkozni. A tengerentúlon a hatalmas visszhangot kiváltó Swift-botrány irányította rá a fokozott figyelmet, ez év februárjában a brit kormány pedig közleményt adott ki, amelyben kifejti: szükség van egy ilyen törvényre. Az Európai Parlament idén tavasszal elfogadta a világ egyik első olyan rendeletét (AI Act), amely a mesterséges intelligencia szabályozásával foglalkozik. Bár az uniós jogalkotók az öt évvel ezelőtti GDPR-rendelethez hasonlóan abban bíznak, hogy sokak számára példát tudnak mutatni, szakértők szerint a helyzet közel sem ilyen biztató. 

Addig is, míg remélhetőleg megszületnek a jogszabályi keretek, mi magunk is sokat tehetünk azért, hogy a fiataljaink minél kisebb veszélynek legyenek kitéve az online térben. 

Tudatosítsuk magunkban, hogy az egyén szintjén, szülőként hatalmas felelősségünk van abban, hogyan viselkedünk a digitális térben, mit osztunk meg a közösségi médiában és egyéb online felületeken a gyerekeinkről – főleg a tudtuk és beleegyezésük nélkül. 

Kirra Pendergast, a Safe on Social és az Online Safety Academy vezetője így fogalmaz: „a GenAi 2022 novemberében való robbanásszerű terjedése óta azt tanácsolom a diákoknak, szülőknek és tanároknak, hogy változtassanak azon, mit és hol osztanak meg magukról. Hiszen egyetlen képernyőfotó elég ahhoz, hogy egy kép mindenhová eljusson.” 

Előszeretettel posztolunk a gyerekeink születésétől kezdve minden nagyobb mérföldkőről, a közös családi nyaralásokról, táncórákról, miközben érdemes lenne tudatosítani, hogy ami egyszer felkerül a világhálóra, az ott is marad, nincs ráhatásunk a további sorsára. A mesterséges intelligencia fejlődésével, ahogy azt a fentiek is mutatják, a visszaélések lehetősége egyenes arányban növekszik. Ahogy a digitális biztonsággal kapcsolatos oktatás és tudatosság szükségessége, úgy a szülők felelőssége is megkerülhetetlen. 

A Harvard Egyetem internetbiztonsággal foglalkozó szakértője is a példamutatás fontosságát hangsúlyozza. Sandra Cortesi azt mondja: „ha a szülők úgy döntenek, hogy nem osztanak meg fotókat a gyermekeikről, és azt is elmagyarázzák nekik, miért nem, az segíthet a gyerekeknek abban, hogy később ők is jobb döntéseket hozzanak e tekintetben”.

A szakember azt javasolja, lehetőség esetén a szülők vonják be a gyerekeket ezekbe a beszélgetésekbe. 

Ha azt látják a gyerekeink, hogy megbeszéljük velük ezeket a dolgokat, akkor sokkal nagyobb eséllyel fogják ők is feltenni maguknak ugyanezeket a kérdéseket. 

Neked volt gyerekkori meghatározó élményed a cirkusszal kapcsolatban?

Gyerekként kimaradt az életemből, bár néztem filmeket, sőt messziről a kifeszített színes sátrat is láttam, de ennél közelebb nem jutottam. Kisgyerekként súlyos szívrendellenességgel küzdöttem, több nyitott szívműtétem volt, ezért a szüleim nagyon óvtak engem. A saját határaimat feszegető mozgások világa számomra idegen dimenzió volt, örültem, ha focizáskor beállhattam a kapuba, még a futáshoz sem volt erőnlétem. Tizenéves koromban kezdtem aktív ügyességi játékokat játszani, csapágyas jojóztam.

Versenyeken indultam, benne voltam a tíz legjobb hazai jojós között, de főleg azt élveztem, amikor a tudásomat megoszthattam az iskolai barátaimmal. 

Az igazi találkozásom a cirkusszal huszonéves koromban történt, amikor eljutottam a Magyar Zsonglőrtalálkozó gálaműsorára, és ott találkoztam olyan fellépőkkel, akik az újcirkusz műfaját képviselték. Ők friss megközelítést mutattak, ami eltávolodott a manézsos, állatszámos, porondmesteres történettől. Leesett az állam.

Akkoriban az volt az elképzelés, hogy zsonglőrködni, kötélen táncolni, szaltókat vetni és trapézon lógni csakis abból a célból lehet, hogy megmutassuk a tudásunkat a közönségnek, és ebből bevételt szerezzünk.

A legtöbb embernek, ha azt hallja, hogy cirkusz, az egzotikus állatok, a bohóc, a műlovarnő, a karikák és az ostor jut eszébe, a felfokozott hangulat, a bohóc esés-kelése vagy a légi akrobaták elképesztő teljesítménye. Lélegzetálló képességekkel és trükkökkel szórakoztatják a közönséget, ott a pattogatott kukorica – minden, ami beindítja a tátott szájú „belső gyermeket”. Sokszor a gyerekekkel azonosítják a cirkuszt, vagy a gyerekek kedvéért megyünk oda, hogy nekik megmutassuk, mennyi elképesztő dolog van a világban. Az utazócirkuszok is azért tudtak sikeresek lenni, mert olyan dolgokat vittek el a településekre, amelyekkel amúgy esélye sem volt az ottani embereknek találkozni. A világ nagyságát, végtelenségét, az emberi lehetőségek, készségek teljes kitárulkozását vitték el oda, ahol az élet csupán egyszerű lehetőségekről szólt. Ezek életre szóló élmények voltak. 

Nekem az édesanyám divattervező, sok művésszel találkozhattam gyerekként, a házunk is komoly alkotásokkal van kidekorálva, így az egyszerűbb szórakoztatóipar akkor még nem volt rám hatással. 

Egy dolog annál erősebben hatott rám: édesanyám gyakorta mondta, hogy ne cirkuszoljak. 

Végül úgy alakult, hogy a cirkusz lett a hivatásom, jókat szoktunk mosolyogni ezen, micsoda ereje van a szavaknak…

Sőt az lett a meggyőződésed, hogy engedjünk mindenkit cirkuszolni…

Én azt szeretném a legjobban, ha az emberek látnák, hogy a mai cirkusz másról szól, mint a közhiedelemben lévő. Én is felnőtt fejjel értettem meg, hogy a 21. századi cirkuszi tevékenység elképesztő mértékben túlhaladta a tipikus cirkuszi kultúrát, amit ismerünk. A hagyományos cirkusz nagyon kidolgozott, kiművelt szórakoztató művészeti műfaj, ám gyakorta a külsőségekről szól, története összekapcsolódott az állatszámokkal. Ezt a hozzáállást sikerült mára túlhaladni.

Kép

Fotó forrása: Pál L. Bendegúz

A hagyományos cirkusz olyan tudást árul, ami csak a cirkuszosoké. Dinasztiákon keresztül adják át egymásnak, és titkolják az attrakciók mögötti trükköket, módszertant, mivel ez a megélhetésük alapja.

Idén 257 éves a modern cirkusz, amit onnantól számítunk, hogy a lovas számok között először lépett a porondra bohóc, zsonglőr, akrobata, azaz gyűjtőnéven artisták, hogy a két állatos szám közötti készülődési időt szórakoztató elemekkel töltsék ki. A bohóc ráadásul a feszültséget is oldani tudta, ha történt valami malőr a rakoncátlan jószágokkal. Ez a forma elképesztően sikeres lett, a neve is visszautal a római cirkusz hagyományaira.

Magyarországon pedig azért is különleges ez a műfaj, mert nekünk a 19. századtól kőcirkuszunk is van, ez a Fővárosi Nagycirkusz, egyetlen szomszéd állam sem büszkélkedhet ilyesmivel.

A hagyományos cirkusz mindig a teljesítményhez, a formához, a kivitelezéshez kötődött. Hogyan vetődött fel az igény ennek áttörésére?

A cirkuszművészet komoly hagyományokon alapuló kreatív műfaj, talán a baletthez tudnám hasonlítani, amely szintén a teljesítményalapú nívóhoz, formához és kivitelezéshez kötődik. Oktatása zárt ajtókon belül, gyakran dinasztiális alapon zajlott, a cirkuszi művészek a bűvészekhez hasonlóan óvták a szakmai titkaikat. A 20. században törvényszerűvé vált az addigi forma megtörése, amit sokan a ‘68-as diáklázadásokhoz kötnek, amikor cirkuszi tanítványok is fellázadtak. Ez drasztikus változást hozott a szemléletben, a fiatal cirkuszosok ekkor kezdték el megosztani a tudásukat az érdeklődőkkel.

Felszabadultság, megosztás, újrakezdés: ezek voltak a belső mozgatóerők?

A nyitás hatására a cirkuszi készségekkel olyanok is foglalkozni kezdtek, akiknek addig nem volt ehhez közük, de érdeklődtek előadóművészként, tanárként, szociális munkásként. Ez izgalmas robbanást hozott, egyre szélesebb rétegek vették észre a cirkuszban a lehetőséget, az eszközt. A professzionális cirkuszi tudás kikerült a manézsból, a cirkusz mint módszertan bekerült a közösségek életterébe, s már nem csak célként létezett az, hogy valaki eljusson a cirkuszba vagy artistává váljon egy élet munkájával. 

Ez a nyitott hozzáállás visszahatott a cirkuszművészetre, így az elmúlt 30 évben elképesztő fejlődésen mentek át a számok, új eszközök születtek, formabontó stílusok jelentek meg, még egységes matematikai nyelv is létrejött a zsonglőrtrükkök leírására. Az addig külön módszertanokkal dolgozó cirkusziskolákban más-más elnevezése volt a különböző dobálós trükköknek, ma pedig akár az utcán sétálva is lemodellezhetem egy telefonos applikációval a különböző képletű trükköket, amiket aztán kedvemre gyakorolhatok. 

A Magyar Zsonglőr Egyesület már több mint 20 éve bárkit beavat itthon a cirkuszi tudományokba, erre hoztuk létre az Inspirál Cirkuszközpontot is Újbudán, aminek születésében aktívan részt vettem 2016-ban. Újcirkusznak hívják ezt a megközelítést: nincsenek egzotikus állatok, az összművészetiség, az emberi alkotóerő áll a középpontban, a közösségi hozzáállás határoz meg minket. 

Óriások vállán állunk, a több mint 250 éves cirkuszhagyomány alapozza meg a munkánkat, és nagyon szép küldetés ezt fenntartható, befogadó módon továbbvinni.

Hogyan találkozott az újcirkusz a társadalmi egyenlőtlenségekkel?

Izgalmas felfedezés volt, hogy a cirkusz több rétegében is lehet fejlesztő. Elsőként a szociális közege motivál, izgalomban tart. Egy cirkuszi társulat különleges közösség, aminek az a legnagyobb ereje, hogy nem hétköznapi, kultúra- és nációfüggetlen az, ami létrejön. A kreativitás, a mozgásművészet együttműködésként jelenik meg, örömként, nem versengésként. A lényeg, hogy jól érezzük magunkat, közös élményeink legyenek, megélhessük a kreativitásunkat, sokat nevessünk. Tanárok, gyógypedagógusok vették észre, hogy ennek idegrendszeri fejlesztő hatása is van. Az olyan komplex mozgások, mint az akrobatika vagy a zsonglőrködés, állandó testközépvonal-átlépést tartalmaznak, váltott oldalúak is, tehát erősen hatnak az idegrendszerre.

Jemeni menekültek, bevándorlók, utcagyerekek, szegregátumokban vagy épp fogyatékossággal élők, pszichiátriai betegek, fogvatartottak, drogfüggők – a műfaj alkalmazási területei végtelenül változatosak.

Nekem mindegyik területen van tapasztalatom. A szociális cirkusz a cirkuszi művészet részvételen alapuló használata, előmozdítja a társadalmi integrációt. A téma szakemberei olyan zsonglőrök, akrobaták, bohócok és kötéltáncosok, vagy akár pedagógusok, akik ráéreztek a cirkusz világának integráló, fejlesztő és megtartó hatására. A cirkuszra vonatkozó kedvenc definícióm: „az a kör, amelyben bármi megjelenhet”. Nincs olyan dolog a világon, amire azt mondhatnánk, hogy az nem cirkusz.

Itt nincs kirekesztés, elutasítás, megszégyenítés. A cirkusz a világ alakításának egyik eszköze.

Te hol találtad meg benne a helyed? 

A Magyar Zsonglőr Egyesületben dolgozom, tanítok az Óbudai és a Pannon Egyetemen, valamint projekteket vezetek. Ilyen volt, amikor borsodi roma gyerekekkel hoztunk létre közös programot. Emellett szociális cirkuszi trénerek kis csapatával heti rendszerességgel tartunk cirkuszfoglalkozásokat Pesterzsébeten egy ifjúsági központban, illetve drámapedagógiai cirkuszfoglalkozásunk is volt már Karancslapujtőn. A foglalkozásokon lehetőséget kínálunk a kapcsolódásra: élő, mélyen emberi és gyógyító hatású ez, megjelenik benne a tiszta, egészséges önszeretet. A szociális cirkusz előadásai hatással vannak az emberekre, akiknek változik a fellépőkről kialakított képe. Láthatják, hogy olyasmire képesek ezek a fiatalok, amit nem is feltételeztek róluk. Nem profi akrobatákat képezünk, hanem közösséget hozunk létre, a cirkuszi készségekkel turnézni indulunk, vagy épp a szomszéd falunak tartunk előadást. 

A cirkuszi trükkök megtanulása a résztvevők számára a „képes vagyok rá” valóságának látható jele?

A zsonglőrködésnek az a legnagyobb előnye az idegrendszeri fejlesztő hatása mellett, hogy szembenézünk a tanulási akadályokkal. Hiszen mindenkinél eljön az a pont, amikor annyira nehéz feladatot adok neki, hogy nem sikerül megoldania. Ilyenkor tudom átadni azt a kudarchoz való egészséges hozzáállást, amellyel meg tudom őrizni a kitartásomat, a hitemet magamban, a többiekben, például, hogy nem fognak kinevetni. És a Jóistenben, hogy van értelme beletenni az energiámat. Itt nincs jelen sem perfekcionalizmus, sem a büntetés tapasztalata. 

Mi azzal kezdjük, hogy hagyjuk leesni az eszközt, és megtapasztaljuk, hogy ez nem szörnyű dolog, nem kudarc, nem kapunk érte büntetést. 

Megtapasztaljuk, hogy a gravitáció a barátunk, nincs bennünk félelem a világ fizikai törvényeivel szemben. A cirkusz mindenkié, mindenki használhatja, ez az a szellemiség, amelyben érdemes élni. 

Ha létrehozunk egy kis közösséget, ahol működik az odafigyelés, a figyelem, akkor nem teljesen mindegy, hogy cirkusz az, vagy bélyeggyűjtés vagy bármi más?

Teljesen mindegy, mert ez a szeretet, a művészet legmagasabb foka. A cirkusznak pedig az a nagy előnye, hogy hihetetlenül jó a csinnadrattája is, azaz könnyű rá behívni az embereket.