Kis falu, de egységes, letisztult stílusa van, hagyományt, egyszerű értékeket látszik képviselni.

Nagyjából harmincan lakunk itt, az egész település húsz-harminc házból áll meg egy pincesorból. Egyre egységesebbé vált a stílusa az évek során. Régebben kissé szedett-vedett település volt (elnézést az akkori lakóktól), most, ha felújítanak egy házat, figyelnek a hagyományos stílusra. Minden tulajdonos érzi ezt a kívánalmat, nem közösen döntöttünk erről. Régész, grafikus is él a faluban, jó hangulatúak a porták.

Úgy láttam, gyakori elem a dombornyomású évszám megjelenítése a homlokzatokon és a macskalépcsős oromfal. Ha sétálok, érzem, hogy valamiféle szellemisége van a helynek.

A vakolatdísz többnyire az építés évszáma, itt egyszerű téglalap alakú alapzatra épülnek a házak, finom díszítéssel. Nálunk nincsenek a házhoz kapcsolódó kiugró tornácok, manzárdok, hajóváró erkélyek, bonyolult tetőzetek. Régebben, ha valaki ki akart tűnni, akkor kicsit több vakolatdíszt rakott a homlokzatra, vagy magasabb macsakalépcsőt rakatott, így kívülről nagyobbnak tűnhetett a ház, mint a valós területe. A szellemiség alkotóerejét reményeim szerint a helyi Schönstatt mozgalom is adja. 

Te nem őslakos vagy itt, hanem afféle „gyüttment”. Meg kellett küzdened a státuszért?

A feleségem hároméves volt, amikor ideköltözött a szüleivel – őket örömmel fogadta a falu –, itt nőtt fel, így nekem rajta keresztül kezdettől kötődésem volt a tájhoz. 

Te milyen életre készültél, mielőtt találkoztatok Annával?

16 éves korom óta falura vágytam, bár eredetileg pesti vagyok. Az Annával közös életünk nem az a klasszikus történet volt, hogy megcsömörlöttünk a várostól, vagy új kihívásokra vágyódtunk, és azért költöztünk vidékre. 

Magyar és összehasonlító irodalomtudományt tanultam, a feleségem is magyar szakot végzett, és mi már egyetem előtt is kerestük a vidéki élet lehetőségét. 

Amikor lediplomáztunk – amit eléggé elhúztunk –, akkor valóra váltottuk az elképzelésünket.

Két Pesten tanuló fiatal értelmiségi, aki el sem kezdte a fővárosban az életét… Hogyan tudtátok megalapozni a vágyott vidéki berendezkedést?

Annával még az egyetem előtt összeházasodtunk, majd gyerekeink születtek, és pénzt is kellett keresnünk. A boldogulásunk nem a klasszikus sorrendben történt, hanem előbb volt a családalapítás, a pénzkereset, az otthonvásárlás, és utoljára az egyetem. Az volt az elképzelés, hogy diplomázás után tanítani fogok a gazdálkodás mellett. Ajkán volt egy megbeszélt állásom, ahol szeptemberben kezdtem volna a tanítást, így 2006 nyarán Óbudavárra költöztünk, augusztusban viszont szólt az iskola, hogy megoldották máshogy, nem tartanak rám igényt.

Kép

Fotó: Csongor Andrea

A vendégházban az egyik pólón van egy idézet: „A gondviselésbe vetett hit állandó halálugrást követel”. A bizalom a másik part ottlétében úgy volt meg bennetek, hogy még köd burkolta a túloldalt. Hogyan léptetek tovább?

Többször is halasztottunk az egyetemen, és Bécsbe jártunk ki dolgozni, így teremtettük meg az anyagi hátteret. Anna egy trafikban dolgozott, én biciklis futár voltam. Amikor megvettük a házat, még rengeteg munka volt vele, mert a nyolcvanas években a kövekig lerombolták az eredetileg műemlék házat, s nem túl szépen építették újjá. Közben születtek sorban a gyerekeink: Jakab, Sámuel, Jónás, itt Óbudaváron pedig Izsák, Magdaléna (Lenka) és Támár. 

Három gyermekkel költöztünk, épp a legidősebb iskolakezdésére érkeztünk meg.

Ajkára készültél tanítani, de ez a lehetőség füstbe ment. Nem lehetett könnyű pillanat.

Nem esett jól... Monostorapátiban viszont volt egy svájci alapítvány, akik nehezen nevelhető gyerekek számára vittek egy programot, amelynek az volt a lényege, hogy a gyerekek kiszakadjanak az addigi hibás körforgásból. Ebben a gyönyörű magyar faluban teljesen más miliőbe kerültek, egy majorban segíthettek az állatok körül. Ott kaptam állást, együtt dolgoztam a gyerekekkel, beszélgettem velük, együtt láttuk el az állatokat, és itt esélyt kaptak, hogy rendezzék az életüket. Nehéz műfaj volt, de ott ismerkedtem meg egy gazdával, aki birkákat tartott, és tőle kaptam használható ötleteket a gazdálkodáshoz. Semmilyen előzetes élményem nem volt erről, de akkor könyveket olvastam, kérdéseket tehettem föl, és a kérdéseimre válaszokat kaptam.

Értelmiségi család három gyerekkel, és te egyszerre úgy döntöttél, inkább a gazdálkodás vonz...

Amikor előálltam itthon az ötlettel, meg kellett ígérnem, hogy sosem kerül trágya az otthonunkba (ne firtassuk, hogy sikerült-e betartani). Kicsiben kezdtem, három kecskével. Nem egy határozott döntés volt ez, inkább sok kis kényszerhelyzet, választás, például, ha egy vagy két hónap pénzkiesés volt, mert nem akadt munka a gyermekintézménynél, akkor készültem a váltásra. Szerettem ott a munkát, de előfordultak bizonytalan időszakok. Amikor megszűnt az alapítvány, apósom földjét hasznosítottam, később tíz kecskénk lett, de volt már hetven is. 

Amikor valamiért nem tejeltek a kecskék, pedig a vevőköröm számított rám, és nem tudtam mivel kiszolgálni őket, akkor lett tehén is. 

Lépésről lépésre megvalósítottátok az álmot. 

Aki úgy jön el falura, hogy pont őt várja itt a stresszmentes vidéki élet, az többnyire csalódik, de a csalódásra is különféle módokon lehet reagálni. Csalódnak, mert az itteni élet erősen ki van téve az időjárásnak meg számtalan változónak, sok munkával és kiszolgáltatottsággal jár. Aki tavasszal érkezik, meglepődik azon, hogy ősszel hetekig caplathat a sárban. 

Kép

Fotó: Csongor Andrea

Lelki gyakorlatos ház és szentély is működik a faluban.

A Schönstatt mozgalom egy Németországból indult katolikus lelkiség, ami a nyolcvanas években kezdett teret nyerni Magyarországon, és itt van a központja. Fontos ebben a hétköznapi életszentségre igyekvés, a Máriával kötött szeretetszövetség és a gondviselésbe vetett gyakorlati hit. Apró, hétköznapi eseményektől a történelmi fordulópontokig folyamatosan keressük a választ arra, hogy a gondviselő mit üzen nekünk. Szerkezeti oldalról az a mozgalom egyedisége, hogy szabadon épülő közösségekből áll, és minden közösséget igyekszik a maga egyediségében és a maga életállapotának megfelelően megszólítani. A mi közösségünkben leginkább a családmozgalom erős, házaspárként, családként kötődünk a mozgalomhoz. Óbudaváron épült meg a Házaspárok Útja, egy sétaútvonal, amely tizenöt állomásból áll, és a házasságok korszakait, nehézségeit jeleníti meg. A stációk megállásra, beszélgetésekre ösztönöznek.

Mi ösztönözte ezt a közösséget, hogy mozgalmat hozzon létre a katolikus keretek között maradva? Gyakorlatiasabb istenkapcsolat szükséglete húzódik meg mögötte?

Miért vannak szerzetesrendek? Amikor létrejöttek az egyházon belüli mozgalmak, mindig egy adott kor felvetődő kérdésére adtak választ. A bencés rend a munka és a vallás összhangjára, a világból való kilépés kérdésére: ez akkor egy fontos válasz volt, és a bencések a korabeli kultúra hordozói lettek. Szent Ferenc kora másik választ kívánt, az Istentől való függés erősebb megélését a szegénység által, a természethez való közvetlenebb kapcsolatot. A jezsuiták az engedelmesség radikális módját élik. Az idők folyamán az Isten mindig megpróbálja az egyházat és azon keresztül a világot megajándékozni. Schönstatt is egy ilyen ajándék.

Milyen kérdésre volt ez a mozgalom a válasz?

A családok elméleti és gyakorlati széthullására. 

Azt látjuk, hogy ma sok család szétesik úgy is, hogy egyszerűen nem sikerül összetartani, de jelen van egy elméleti támadás is a családok ellen. 

Anna szüleivel kezdődött a mozgalom még 1983-ban. Később egyre több család csatlakozott, majd lassan megépült a központ a falu szélén. A faluval való együttélés nem volt mindig konfliktusmentes, de ma már békés kapcsolatban vagyunk. Mára egész nyáron s majd minden hétvégén jönnek családok hozzánk lelki gyakorlatokra, és több mint száz család támogatja az itt folyó munkát. Ma és itt én erre kaptam elhívást, Annával mi lettünk a Központ üzemeltetői. 

A felvidéki református egyház is bekapcsolódott a Kárpát-medencei Óvoda- és Bölcsődefejlesztési programba, aminek köszönhetően 24 tanintézménnyel gyarapodott. 310 gyülekezetében közel 500 projekt valósult meg, főleg templom- és parókiafelújítások. „Én a jövőbe tekintve reménységgel vagyok, hogy ez a mi életünk itt megerősödik, és a Kárpát-medencei magyarság nemcsak hogy megmarad, hanem az egész európai közösségnek a javára tud lenni" – fejezte ki reményét Géresi Róbert. 

Szerkesztő-riporter: Bartók Csaba
Drón, steadicam: Bartók Csongor
Kamera: Bodnár Ottó, Szilvássy Péter
Vágó: Bodnár Ottó

A bélflórát a tudósok a kétezres évek elején kezdték el érdemben kutatni, akkor jelentek meg olyan módszerek – először a génszekvenálás, 2006 után pedig a még újabb új molekuláris genetikai technológiák –, amelyek erre lehetőséget adtak. Onnantól kezdve nagy számban be lehetett azonosítani a bélbaktériumokat, meg lehetett mondani azt is, hogy a bélrendszerben milyen arányban vannak jelen az egyes törzsek. 

„Korábban ilyen vizsgálatokra nem volt mód, ugyanis a vastagbélben élő baktériumok egy részét nem, vagy csak nagyon nehezen lehet laboratóriumi körülmények között tenyészteni és vizsgálni. Mára az is kiderült, hogy bár az ott jelen lévő mikroorganizmusok többsége baktérium, élnek ott vírusok és gombák is. Előbbiek a mikrobiom kilencven százalékát teszik ki, utóbbiak hat-hét, illetve egy-két százalékát” – mondja dr. Polyák Éva PhD, a Pécsi Tudományegyetem Élelmiszer- és Táplálkozástudományi Tanszékének tanszékvezetője. 

Az új ismeretek a nevezéktanban is változást hoztak, míg ugyanis a köznyelv máig a bélflóra kifejezést használja, addig a tudományos világ már áttért a bélmikrobióta elnevezésre, az ugyanis jobban lefedi a fogalom jelentését. 

A mikrobióta azon mikroorganizmusok összességét jelenti, amelyek egy adott helyen vannak, jelen esetben a bélben. 

A mikrobiom pedig a mikrobák (baktériumok, vírusok, gombák) genetikai anyagának összessége, amelyek a testünkben, illetve a testünkön élnek. Ma már egyértelmű, hogy baktériumok nemcsak az emésztőrendszerünkben találhatók meg természetes módon, hanem a bőrön, a tüdőben, a szájban, nőknél a hüvelyben is, sőt a friss kutatások szerint a méhben is, amelyről korábban azt feltételezték, hogy steril.

Szerteágazó funkciók 

Mivel a vizsgálatok többsége máig a bélben élő baktériumokkal, azok rendeltetésével foglalkozik, a legtöbb ismeret is azokról gyűlt össze. „Ma már tudjuk, hogy szerepet játszanak az immunrendszer működésében, termelnek például immunglobulinokat. Ezek az ellenanyagok gátolják az olyan baktériumok megtelepedését a bélben, amelyek esetleg kórokozók lehetnek. Vannak olyan bélbaktériumok is, amelyek antimikrobális anyagokat állítanak elő, és azáltal szintén fokozzák az immunvédekezést, mások például a rostok bontását végzik. Utóbbiak nagyon fontos anyagok, belőlük olyan rövid szénláncú zsírsavak képződnek, mint az acetát, a propionát és a butirát. Ezeknek a vegyületeknek egyrészt immunológiai szempontból van jelentőségük, gyulladáscsökkentő hatásuk van, másrészt táplálékot is nyújtanak a vastagbél sejtjeinek. Nem közvetlenül, de szerepet játszanak a cukorbetegség rizikójának csökkentésében is” – emeli ki szakértőnk. 

A bélbaktériumok segítik egyes vitaminok – például a K2- és a B2-vitamin – termelődését is. A bélbaktériumok munkája során olyan aminosav-származékok is képződnek, amelyek fel tudnak szívódni a szervezetben, megjelenhetnek a központi idegrendszerben, és védhetik az idegsejteket. Ezek összekötő kapcsai, alkotóelemei is lehetnek az úgynevezett bél–agy tengelynek. Utóbbi alatt a bél és az agy közötti kölcsönhatást és információcserét értjük, amelynek központi eleme az idegrendszer. Ennek kérdéskörét ma már mélyrehatóan kutatják, ugyanis komoly kérdés, hogy milyen szerepet tölthet be az egyes neurológiai és mentális betegségek kialakulásában. 

Erről biztosat tudni még nem lehet, de erősen valószínű, hogy a bélflóra egyensúlyának felbomlása közvetetten növelheti az ilyen jellegű betegségek rizikóját. 

Vannak olyan problémák is, amelyeknél a kockázatnövelő hatás már egyértelmű. Ilyenek például a gyulladásos bélbetegségek, az inzulinrezisztencia, a 2-es típusú cukorbetegség és a metabolikus szindróma, illetve a daganatos betegségek néhány típusa. Ismert már az is, hogy a bélflóra egyensúlyának felbomlása – egyéb tényezők mellett – az elhízásban is szerepet játszik. Azt ugyanakkor ki kell emelni, hogy a kapcsolat nem ok-okozati, a hatás csak a rizikó emelkedésében mutatkozik meg. 

Kép forrása: Profimedia – Red Dot

Mint egy ujjlenyomat 

Mivel a mikrobióta mindig egyéni, nem lehet megmondani, hogy pontosan mikor jó, csak azt, hogy mikor kedvezőtlen. „A bélmikrobióta több szempontból válhat patológiássá, amit diszbiózisnak hívunk. Egyrészt amiatt, mert az alkotóelemeinek mennyisége, száma a normálishoz képest csökken, másrészt amiatt, mert az egyensúlya felborul. Tehát ugyan nem csökken a baktériumok száma, de megváltozik az összetétel, fölszaporodnak az olyan baktériumok, amelyek bár bennünk élnek, de csak kis mennyiségben voltak a bélmikrobiom tagjai. Ezek nem kórokozók, de ettől függetlenül abnormálissá tehetik a bélmikrobiom összetételét, diverzitását” – magyarázza Polyák Éva. 

Már több olyan tényező is van, amelyekről tudjuk, hogy előidézhetik az ilyen irányú változásokat, például az alacsony rostbevitel, a magas fehérje- és zsírbevitel. Ugyanez igaz az olyan divatdiétákra, amelyek magas fehérjebevitellel járnak. Persze ilyen étrendek mellett is rendben lehet a bélflóra, de az egyensúly könnyebben felborul. 

A helytelen táplálkozás mellett kedvezőtlen hatású a mikrobiomra az alkoholfogyasztás, a dohányzás, az antibiotikum szedése és a stressz is. 

Befolyásolhatja annak tulajdonságait a lelkiállapot is, mert aki például depressziós, az kevésbé figyel a táplálkozására. Itt a helyzetet az is bonyolítja, hogy a depressziónak a nem megfelelő bélmikrobiom nemcsak következménye lehet, hanem rizikótényező is, mindez pedig egyfajta ördögi kör kialakulását eredményezheti. 

Tegyük meg, amit lehet 

Szerencsére sokat tudunk már arról is, hogy mi segítheti a bélmikrobiom egészségének megőrzését, szükség esetén az egyensúly visszaállítását. Fontosak az életmódbeli tényezők, amelyekre nemcsak a bélflóra miatt, hanem általában is jó volna figyelmet fordítani. Értelemszerűen ilyen a táplálkozás, hiszen a bélbaktériumok is abból nyerik a tápanyagokat, amit mi megeszünk. „A táplálkozási szokások megváltoztatása – például az átállás a vegetáriánus étrendre vagy az egészséges táplálkozásra – mindenképpen javítja a bélflóra állapotát, összetételét. Viszont nem egy-két hónap alatt, hanem hosszabb időtávban. Már az is pozitív változást eredményezhet, ha több rostot fogyasztunk, segítve ezzel azt, hogy a jótékony bélbaktériumok tápanyagot találjanak, fölszaporodhassanak” – emeli ki Polyák Éva. 

Előnyös a bélflórára nézve az is, ha prebiotikumokat fogyasztunk. Ezek olyan emészthetetlen szénhidrátok, amelyek segítik bizonyos baktériumok növekedését. Egy részük rostanyag, viszont nem minden rosttípusnak van prebiotikus hatása. Ilyen anyagok természetes formában előfordulnak növényekben (például a csicsókában, a hagymában, a hüvelyesekben, a teljes kiőrlésű búzában, a zabban és a kölesben). 

Ebből a szempontból a fermentált zöldségek igazi kincsnek számítanak, mert azok nemcsak prebiotikusak, hanem probiotikusak is. A fermentált tejtermékek, a joghurtok, a kefirek is előnyösek, hiszen probiotikus hatásuk van. 

Antioxidáns-képességük miatt javára válnak a bélflórának a polifenolok is, amelyek elsősorban színes növényekben vannak jelen. Sok ilyen anyagot tartalmaznak például a bogyós gyümölcsök, a paradicsom, a cékla, a sárgarépa és a szőlő is. Meglepőnek tűnhet, de jótékony hatása van a bélmikrobiomra és annak összetételére a rendszeres testmozgásnak is.  

Kép

Illusztráció forrása: Pexels/Anete Lusina

Első találkozás 

Amióta felvetődött, hogy a méh nem steril, és abban baktériumok is jelen lehetnek, kérdés, hogy azok bejuthatnak-e onnan a magzat bélrendszerébe. Ez nem kizárt, hiszen például csuklás során bekerülhet a bélrendszerbe magzatvíz, és azzal együtt baktérium is. Ezt a témát most is kutatják, biztos eredmények még nincsenek. Az ugyanakkor már ismert, hogy a gyerekek mikrobiomjára már a születés mikéntje is hatással lehet. Például a hüvelyi szülésnél a baba mindenképpen találkozik tejsavbaktériumokkal, és azok onnan be is jutnak a bélrendszerébe. 

A képet árnyalja, hogy a mikrobák a bélben nem feltétlen tudnak egyből megtelepedni, kolonizálódni. Ma már az is ismert, hogy a bélbaktériumok az emlő környékén is jelen vannak, a baba bélrendszerébe pedig onnan is bejuthatnak a szoptatás során. Ezt követően már megtelepedhetnek ott, és kialakulhat a kicsi saját bélflórája, formálódhat annak összetétele, mennyisége. Ez a folyamat két-három éves korig zajlik. 

Veszélyes végletek 

Hosszas vagy túl erőteljes antibiotikus kezelés esetén súlyos állapotok is kialakulhatnak. 

Ilyenkor fölszaporodhatnak a bélben olyan spórás baktériumok – például a Clostridiumdifficile –, amelyek erősen rezisztensek. Ezt a patogén baktériumot nagyon nehéz visszaszorítani, úgy tűnik, széklettranszplantációval nyílhat rá mód. Az Egyesült Államok gyógyszerhatósága már engedélyezte a módszer ilyen célú alkalmazását rossz állapotú betegeknél, ugyanis az esetek kilencven százalékában hatásosnak bizonyult a Clostridiumdifficile ellen. Fölmerült ez az eljárás a 2-es típusú cukorbetegségnél is – erre az adott okot, hogy esetében is csökken a bélben a hasznos mikrobák mennyisége –, de ott még nincs szó terápiás alkalmazásról. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

Az anya-lánya viszony nagyon sokféle lehet, az viszont szinte biztos, hogy az együtt töltött minőségi idő, az egymásra figyelés és a közösen átélt élmények, egy-egy új helyzet még közelebb hozhat egymáshoz. Az utóbbi időben egyre több szervezett anya-lánya programot látni: némelyik tényleg igen könnyed, „nőcisnek” vélt kikapcsolódást kínál például ruhapróbával összekötött sminkeléssel, főzéssel, de alkotni is lehet akár festményt vagy ékszert. 

Az alkotás talán elmélyültebb élménnyel kecsegtet, s előfordulhat, hogy anya és lánya egészen új oldalukról ismerik meg egymást.

Bónai Zsuzsi mandalafestőnek sok szép tapasztalása van anya-lánya foglalkozásokról. Több mint öt éve kezdte a mandalázást, az utóbbi időben – mások mellett – átlagban havi egy ilyen páros jelentkezik be hozzá. A beszélgetésünk előtt is pont anya és lánya kapott időpontot arra a hétvégére. 

A mandala szó a klasszikus indiai nyelvből a szanszkritből származik, jelentése: kör, ív, körszelet vagy korong. Bár a buddhista és hindu kultúrában szimbolikus jelentéssel bír, itthon a készítését leginkább kreatív, színes, elmélyülést segítő kikapcsolódásként alkalmazzák. 

„Ezek az alkalmak háromórásak, de nincs annyira kicentizve az alkotási folyamat – ha előbb végzünk, úgy is jó, ha picit tovább tart, úgy is. Nekem mindig élmény egy-egy ilyen találkozás, ugyanis csodák születnek! A mandalafestés intim dolog, bensőséges hangulatban zajlik, és ilyenkor mindig érzem a mélyebb kapcsolódást anya és lánya között. Akkor is, ha esetleg ők nincsenek annyira egymásra hangolva a hétköznapokban. Itt jobban össze tudnak kapcsolódni, s ha önállóan dolgoznak is, egy légtérben vannak, így valamiképp hatnak egymásra” – meséli Zsuzsa, aki mindig könnyen rá tud hangolódni a vendégeire. A foglalkozás során a technika, a minták megmutatása után igyekszik a háttérbe vonulni, és inkább megfigyelő lesz, ám ha valaki igényli, természetesen segít a továbbhaladásban. 

Azt látja: anyák és lányaik általában figyelik egymást alkotás közben, és ha kisebb gyermek érkezik a szülővel, ő több segítséget, tanácsot kér az anyától. Az ilyen párosok vannak többségben, ám az is előfordul, hogy felnőtt nő hozza el magával a szintén felnőtt, idősebb anyukáját, hogy közösen, alkotás közben kapcsolódjanak ki. 

Az alkalmak előnye, hogy a páros csak maga van a foglalkozáson, ahol egymásra tudnak figyelni, mégis különálló művet hozhatnak létre. 

A mandalákon pedig sokszor meglátszik a kapcsolódás, van hasonlóság, ám teljesen különböző színű, mintájú alkotások is születnek anyától és lányától. Zsuzsit mindenesetre minden egyes találkozás feltölti, és ugyanezt látja az anya-lánya párosokon is. 

Kép

Fotó forrása: Bónai Zsuzsi

Kinga néhány hónapja volt először Zsuzsinál mandalázni lányával, a tízéves Verával. „Egyrészt nagyon megtetszettek a mandalák, másrészt tudtam, hogy a lányom is szeret festeni, őt is érdeklik az ilyen jellegű képek. Mivel általában kevés a közös szabadidőnk, mert év közben mindig a kötelező dolgokra, feladatokra koncentrálunk, arra gondoltam: menjünk mandalát festeni, mert kellőképp nyugtató, kikapcsoló tevékenység lehet, ráadásul mindketten maradandót alkothatunk. Nagyon szerettem azt a több mint két órát, amit Zsuzsinál töltöttünk, mert a segítsége mellett szabadon, egymás mellett dolgozhattunk. Egyáltalán nem volt rivalizálás, nem szóltam bele, mit és hogyan fessen a lányom, és őt sem zavarta az, ahogy én alkotok. Végül mindketten megcsodáltuk egymás munkáját, felfedeztük rajta a hasonlóságokat és a különbségeket. Szép volt, és végre nem siettünk, csak a képre és magunkra, illetve néha egymásra figyeltünk.”

Horváth Irma néhány éve indította útjára a Dalkotás nevű foglalkozás-sorozatot. Az árulkodó név alapján sejthetjük: itt a dalokon, az éneken és az alkotáson, a kettő kapcsolatán van a hangsúly. Énekelni nem kell mindenkinek, de Irma mindig egy dallal kezdi a foglalkozást, ezután indul az alkotás – festés, textilképkészítés, rajzolás – folyamata. Nála szintén járt már több anya-lánya páros, bár egyelőre nem hirdet kifejezetten ilyen alkalmakat. Mégis legutóbb a textilképes feladat során két anya-lánya páros is érkezett. Jó volt a közelükben lenni, kicsit megfigyelni őket, azt például, hogy amíg az egyik esetben a kislány önállóbb volt, addig a másik gyermek több segítséget igényelt az anyukájától. 

„A bizalomról, a biztonság megtapasztalásáról is szól egy-egy ilyen együttlét anya és lánya között.” 

„Hozzám nagycsoportos kortól jöhetnek a gyerekek a szülővel, de voltak idősebb, felnőtt anya-lánya párosok is. A vizuális alkotótevékenység által anya és lánya más szinten élheti meg a kapcsolatukat. Akár a mélységek is megjelenhetnek, de lehet ez egy könnyű együttlét – fogalmaz Irma. – Nagyon megható jelen lenni az ilyen alkalmakkor, amikor az alkotás és az ének, az éneklés egészen újat hozhat ki a résztvevőkből. Magam is voltam a lányommal hasonló foglalkozáson, és tényleg egyedi élményt adott, másképp tudtunk egymásra figyelni, hangolódni. Illetve ez a közös idő nagyon kell a rohanós hétköznapokban” – teszi még hozzá Horváth Irma.

Herczegh Katalin és lánya, Márti is járt nemrég Irmánál, nekik ezt nyújtotta a Dalkotás című foglalkozás: „Számomra az anya-lánya programok mindig különlegesek. Rohanós életet élek, a lánykámnak is sok az iskolán kívüli elfoglaltsága. Úgy alakult, hogy őt és engem is a kreatívkodás, alkotás billent ki a pörgésből, ebben tudunk mindketten lecsendesedni, és mivel mindkettőnk szeretetnyelve az együtt megélt minőségi idő, mindig feltölt minket a közös program. Ha ez ráadásul alkotás, akkor így másképp is lehetőségünk van kapcsolódni és belelátni kicsit, mi zajlik a másikban” – mondja Katalin.

Kép

Fotó forrása: Dalkotás

Németh Orsi kézműves ékszerkészítő az anya-lánya programok humorosabb oldalát is kiemeli. „Nagyon kedves, és olykor szórakoztató anyával és lányával együtt dolgozni, nekik segíteni. Hozzánk jellemzően csoportos workshopokra jönnek, de akkor is mindig kiderül, ki anya és lánya. Többnyire kamaszok vagy idősebb lányok érkeznek ugyanis az anyukájukkal, és előfordulhat közöttük néha egy kis játékos csipkelődés. De aztán minden kisimul, és érezhető, hogy a szeretet ott lapul a kapcsolat mögött. Mi mindenkinek segítünk, eleve egy beszélgetéssel kezdjük a közös munkát, és ennek során nagyon hamar megmutatkozik, ki milyen személyiség.

Arra is mindig figyelek, hogy a lányt mentesítsem az esetleges, anyukája részéről rá nehezedő nyomástól, és meg tudja valósítani a saját elképzelését. Általában jellemző, hogy az anyák gondolják magukat kevésbé ügyesnek, és a lányukat dicsérik. 

A fordított eset ritkább, ám előfordul. Viszont az összetartozás egyértelmű, jól tudják egymást támogatni az anya-lánya párosok, hiszen eleve azért jönnek, mert szeretnének közösen időt tölteni. Számunkra mindig élmény a vendégekkel együtt lenni, és mi magunk is anya-lánya párosként dolgozunk együtt Kisorsival.”

Bizalom, minőségi idő, egymásra figyelés – fontos kifejezések, értékek ezek minden kapcsolatban, így jó, ha anya és lánya között is megvannak, akár egy külön programon, de azon kívül, az átlagos hétköznapokban is.

Kétlaki életet éltek, hiszen Londonban van az otthonotok, de Budapestre is gyakran jártok. Gergő évente közel hetven koncertet ad húsz-huszonöt különböző zenekarral, miközben fellépései miatt Noémi is folyamatosan úton van, Londonban neveli a gyerekeket és Manchesterben tanít. Hogyan vészelitek át a külön töltött időt? 

Gergő: Nagy segítséget jelent a technológia, amely révén folyamatosan tudunk egymással videotelefonálni. A mai napra vonatkozóan például húsz hívást mutat a telefonom egymás között! A projektjeim esetén az első próba előtti este utazom a helyszínre, majd a koncertek utáni első lehetséges járattal indulok is haza, hogy a lehető legkevesebbre csökkentsem a családtól külön töltött időt. (Beszélgetésünkkor Gergő a Bohéméletet próbálta a Magyar Állami Operaházban – a szerk.) A futó projektjeimmel párhuzamosan készülök a következő fellépésekre, így, amikor otthon vagyok, igyekszem a munka és a felkészülés javát kizárni a gyerekekkel és a Noémivel töltött idő javára.  

Noémi: A nyarat és a rövidebb évad közbeni megszakításokat leszámítva így is szinte egyedül menedzselem a gyerekek dolgait, ami a koncertjeim mellett nagy kihívás. Két lányunk van, a nagyobbik tíz-, a kisebbik négyéves, és ahogyan nőnek, egyre szerteágazóbbak az ő elfoglaltságaik is. Mindennap különórákra viszem őket, gyakorolok és tanulok velük. Ha Gergő otthon van, akkor sem csak egymással töltjük az időt: míg ő teljes lendülettel beleveti magát az otthoni teendőkbe és a lányokkal foglalkozik, én igyekszem intenzíven haladni a saját munkáimmal. 

Ráadásul, amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor fejeztem be a doktorimat a londoni Királyi Zeneakadémián, az iskola történetében én voltam az első, aki fuvolistaként megszerezte ezt a fokozatot, ami szintén komoly kihívást jelentett.  

Gergő: Én nagyjából másfél évre látok erőre a fellépéseimet illetően, míg Noémi csak hat-nyolc hónapra, sőt, vannak olyan lehetőségei, amelyek az utolsó pillanatban érkeznek. Így nehéz egymáshoz alakítani az elfoglaltságainkat. Noémi ezért sokszor dönt úgy, hogy ugyan rengeteg extra energia, de inkább magával viszi a lányokat a koncertútjaira, mintsem otthon hagyja őket egy bébiszitterrel. Ezért különösen becsülöm és tisztelem őt: a sok utazásom, távollétem alatt sem kell úgy éreznem, hogy a lányaink magukra volnának hagyva vagy el lennének hanyagolva, sőt! 

Ők hogy élik meg mindezt? 

Noémi: Számukra ez az intenzív életforma a természetes, amelyet leginkább egy sokrétegű, gazdagon rakott flódnihoz tudnék hasonlítani. Tömény ugyan, talán néha még túl is csordul a sok jótól, viszont mindig rengeteg értékes élménnyel gazdagít mindannyiunkat. A lányok nagyon erősen kötődnek hozzánk, és bár rengeteg a munkánk, szinte mindig valamelyikünk velük van. Az ő elfoglaltságaik ugyanolyan fontosak a családi életben, mint a mieink: az álmaikat a sajátjainkkal párhuzamosan igyekszünk megvalósítani.

Nagylányotok gyönyörűen hegedül, a kisebbik pedig most kezdett zongorázni. Gyakoriak az otthoni örömzenélések?  

Noémi: Sokan szokták kérdezni, de ez nem jellemző. A mindennapok során olyan sok a zenei feladat és a gyakorlás, hogy kikapcsolódásként inkább más programokat csinálunk, a gyerekekkel közösen nagyon élvezünk például múzeumba, színházba vagy koncertekre járni – ezért is fantasztikus egy olyan világváros közepén élni, mint London.  

Gergő: A pandémia alatt viszont volt erre példa. Amikor a járvány kitört, aggódtunk, hogy hogyan fogjuk az életünket fönntartani, és – közönség híján – mi lesz a jövőben a hivatásunkkal, amelyre gyerekkorunk óta készültünk... Közben egyszerre óriási ajándékként is éltem meg, hogy négy hónapot megszakítás nélkül tudtam együtt tölteni a családommal és az akkor még csak féléves kisebbik lányunkkal. Elkezdtünk otthon a nagylányunkkal és Noémivel kamarázni, és kitaláltuk, hogy koncertet adunk az utcánkban. 

Kiálltunk a ház elé, és szóltunk a szomszédoknak, hogy jöjjenek ki az erkélyekre. Hihetetlen ereje volt ennek a koncertnek, hiszen akkor szünetelt minden hangverseny. 

Ez az élmény és az egész időszak újra ráébresztett minket arra, hogy milyen óriási öröm is nekünk együtt játszani, hiszen így bontakozott ki anno a kapcsolatunk, és ma már kis rezdülésekből is tökéletesen megértjük egymást. Azóta újra intenzívebben játszunk fuvoladuóként, megjelent az első közös lemezünk a kedvenc műveinkkel, sőt szólista–karmester párosként is új lendülettel dolgozunk együtt.

Kép

Fotó: Éder Vera

Mi az, amit a leginkább becsültök a másikban? 

Noémi: Nagyon tisztelem Gergő hihetetlen munkabírását, végtelen kitartását, és a részletekbe menő alaposságát abban, ahogyan az egyes művekkel foglalkozik. A vezénylés és a sok utazás önmagában fizikálisan is megterhelő, de én pontosan tudom, milyen óriási intellektuális munkát igényel a felkészülés, milyen sok érzelmi terhelés adódik egy-egy fellépés kapcsán. Büszkeséggel és csodálattal tölt el, amikor látom Gergőt így elmélyülni a munkájában, de legfőképp, amikor a végeredményt hallhatom – hiszen különlegesen jó zenésznek tartom őt. 

Gergő: Noémi minden feladatban, az örömteli és a nehéz vagy kihívásokkal teli helyzetekben képes meglátni a jót és a lehetőségét annak, hogy az adott helyzet miként tud minket előrevinni; hogyan tudjuk azt a javunkra fordítani. Szerintem – az egyértelmű tehetsége mellett persze – emiatt a tulajdonsága miatt is olyan sikeres, és ezért képes ennyi mindent szakmai és családi téren is ilyen gyönyörűen összefogni. Rengeteg területen aktív: szólistaként, kamarazenészként, felvételeket készítő művészként, tanárként és anyaként. Ezekben az egymástól sokszor teljesen különböző szerepekben általában csak egy adott társaság találkozik vele, például a zenekar vagy a kamarapartner, akivel épp dolgozik, vagy akár az óvodai szülőtársak, de mindennek a komplexitását és sokszínűségét egyben rajtam kívül szinte senki sem látja. Az, hogy én hány zenekart vezénylek, vagy hogy hány fellépésem van, könnyebben átlátható. Amit Noémi csinál, az viszont nagyon sok ember számára csak egy kis részlet alapján mérhető. 

Kevesen látják, mennyire szerteágazó területeket ölelnek fel a tevékenységei, és hogy mindegyiket milyen magas színvonalon és mekkora művészi, szellemi erővel végzi.

Nagyon szeretem ezt a sokrétűségét, amely engem is folyamatosan inspirál.

Szerintetek mennyire tudna működni a kapcsolatotok, ha egyikőtök nem volna szakmabeli?  

Gergő: Én ezt el sem tudom képzelni. A munkánk sok kihívás elé állít minket, amelyeket szeretünk átbeszélni egymással, egymás tanácsaira támaszkodni, vagy csak egyszerűen egy hozzáértőnek „ventilálni”, következmények nélkül kiönteni a lelkünk, és kiereszteni a gőzt. Ugyanabban a közegben nőttünk fel, az értékítéletünk is hasonló, és abszolút értjük a másik munkáját, át tudjuk érezni az örömeit, a sikereit, a nehézségeit. Egy nem szakmabelinek ezeket folyamatosan magyarázni kellene. 

Noémi: Én másképp gondolom. Szerintem ugyanilyen fontos a másik személyisége, számomra például nagyon vonzó, amikor valaki lelkesedéssel, mindent beleadva veti bele magát a feladataiba. Szerintem akkor is tetszene Gergő, ha nem volna szakmabeli, hanem ugyanilyen volna a személyisége, gondolkodása, csak valami más területen lenne aktív. Egyébként a közeli barátaink zöme sem zenész. Ugyanakkor tényleg nagyon nagy pluszt jelent, hogy mi őszinte kritikusai, szakmai iránytűi lehetünk egymásnak, hiszen ellentétben például a matematikával, a művészetben nagyon sok minden nem mérhető, mivel szubjektív. Ráadásul minél előbbre jutunk a karrierünkben, annál kevesebb őszinte kritikát, építő véleményt kapunk a hozzánk közelállóktól és kollégáktól. Tehát nem hiszem, hogy attól jó a kapcsolatunk, hogy mind a ketten zenészek vagyunk, viszont ez egy hozzáadott, jelentős érték.

Kép

Fotó: Éder Vera

Tavaly ti voltatok a pannonhalmi Arcus Temporum fesztivál művészeti vezetői, amelynek a zarándoklat volt a fő témája. Hogyan jellemeznétek a saját közös utatokat?  

Gergő: Ha csak néhány szóval kellene leírni, azt mondanám, sokszínű, izgalmas és intenzív. Az életünket nem úgy látom, mint egy hegyet, amelynek fel szeretnénk érni a csúcsára, mert onnan már csak szétnézni lehet, és minden út lefelé vezet. Inkább úgy, mint egy végtelen lépcsőt, amelynek minden foka egy-egy megvalósítandó álmunkat jelképezi. Fontos, hogy minden lépcsőfokra rálépjünk, és ne ugorjunk át egyet sem, és az is, hogy képesek legyünk ezeken a fokokon néha megállni, szétnézni, örülni annak, ahol éppen vagyunk, és nem mindig csak a következő lépcsőfokra gondolni. Egyre inkább törekszünk erre, mert tulajdonképpen az út az, amelyen járva a legtöbb időt töltjük, és nem csak egy cél létezik. 

Noémi: 

Mindketten fontosnak tartjuk, hogy szembenézzünk mindazzal, amit átéltünk, és feldolgozzuk az élményeket. Hiszen ebben a sűrű életben így lehetünk aktív részesei, alakítói is az eseményeknek.

Gergő hasonlatánál maradva, van olyan lépcsőfoka a közös életeteknek, amelyre újra rálépnétek? 

Gergő: Egy-egy pillanatot szívesen átélnék újra, de nem érzem, hogy vissza kellene térnünk egy bizonyos pontra, és onnan újratervezni az életünket. Ha nehézségbe ütköztünk, akkor azt igyekeztünk megoldani, és utólag visszagondolva nem gondoljuk, hogy bármit másképp kellett volna tennünk. Igaz, kevesebb időt tudunk egymással tölteni, mint más házaspárok, de a közösen megélt intenzív szakaszok kárpótolnak ezért bennünket. 

Noémi: Én sem igazán. Persze akadtak különösen boldog, vagy éppen összeütközésekkel terhelt időszakok is az eltelt közös huszonhárom évünkben, de én azt érzem, hogy az eddigi tapasztalatainkkal gazdagodva egyre érettebbé és teljesebbé válik a kapcsolatunk és a közös életünk.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Soha ennyi gyermek nem volt még a táborban, mint idén – ezzel fogad Kothencz János pedagógus, szociológus, terapeuta, az ÁGOTA (Állami Gondoskodásban Élő és Veszélyeztetett Fiatalok Támogatásáért Alapítvány) alapítója, a Kunszentmiklóstól pár kilométerre fekvő ÁGOTA Falva kapujában. Hozzáfűzi azt is: idén már a huszonhetedik tábort rendezték meg, egy maradt el a koronavírus-járvány miatt, ezért jövőre két tábort is szerveznek.

Az ÁGOTA Táborba az ország minden vármegyéjéből érkeztek 7–18 év közötti, lakásotthonokban és nevelőszülőknél élő gyermekek és fiatalok a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató gondozási területéről, valamint az állami gyermekvédelmi gondoskodást végző intézményekből. A tábor olyan nyári program, amely nem csupán élményt jelent, de terapeutikus jellege miatt gyógyítja is a sok traumán átesett, családjukat vesztett gyermekek lelkét, és erősíti önbizalmukat. A táborban a „KÁSZPEM” (szenzitív pedagogikoterápia) szemléletrendszer alapján élményprogramokba ágyazott, kliens csoportos foglalkozásokkal építik, fejlesztik a családjukból kiemelt gyermekek önbizalmát, jövőképét.

„A közösségünk mottója: reményt ébreszteni, jövőt mutatni, a bizalom sebeit gyógyítani ott, ahol a kiszolgáltatottság az úr. Az ÁGOTA Közösség tagjai ebben a szemléletben igyekeznek olyan mintát adni a gyermekeknek, amely által megtapasztalhatják, hogy az érdemeiktől és a környezet sokszor megbélyegző hozzáállásától függetlenül valamennyien értékes emberek, akik hazatalálhatnak ebbe a társadalomba” – foglalja össze az alapító a tábor célját, miközben a tábor szíve felé haladunk.

A tíznapos rendezvény során jól felépített programstruktúrában követik egymást az élmény- és terápiás programok. 

A júliusi táborban szó esett a bizalomról, a normákról-értékekről és a jövőképről egyaránt. 

A KÁSZPEM-módszer keretében kis csoportokban foglalkoztak a gyermekekkel, számos gyakorlattal igyekeztek az értékekre felhívni a figyelmüket. 

A tábornak otthont adó jelenlegi helyszínt 2018-ban vásárolta meg az ÁGOTA Alapítvány. A terület centrumában álló templom korábban lényegében az egyetlen jelentős épületnek számított az egykor börtönpasztorációs létesítményként használt területen. Amit ma látunk, azóta épült, mutat körbe Kothencz János. Fák, bokrok, sövények, virágok, szökőkút – üdítő látvány.

Leküzdeni az önbizalom hiányát

A 7–18 éves gyermekeket három korcsoportba sorolták, a legtöbben a 14–18 évesek közül érkeztek, majdnem félezren. A három korcsoporton belül 14–15 fős kisebb egységeket alakítottak ki, ügyelve arra, hogy az egy nevelőszülőtől vagy lakásotthonból érkezőket külön helyezzék el, így a gyermekek megismerték a máshonnan érkezőket. Egy-egy csoportban négy–öt önkéntes segítette a munkát, a kisebb egységek együtt éltek, együtt mozogtak a táboron belül. 

„A gyermekek napról napra oldottabbá váltak, eleinte még furcsa volt nekik a rengeteg új impulzus, hogy idegenek ünneplik őket egy-egy sikeres feladat elvégzése vagy egy verseny során, a tábor végére azonban mindez a múlté, és csupa boldog arcot látni” – árulja el a táborvezető, mialatt az ebédlősátor felé sétálunk.

Sorstársak támogatója

Kothencz János háromhónapos korától állami gondoskodásban nőtt fel. Teológus hallgatóként tért vissza abba a Bács-Kiskun vármegyei otthonba, ahol a legtöbb időt töltötte. Akkor határozta el, hogy sorstársain fog segíteni. Így hozta létre 28 évvel ezelőtt az ÁGOTA önkéntes közösséget és dolgozta ki azt az élményalapú rendszert, amellyel a gyermekek lelkét igyekeznek gyógyítani. Az első tábor Izsákon még hetvenhat gyermekkel és maroknyi segítővel indult. Az ÁGOTA Közösség nagy álma valósult meg azzal, hogy az alapítványnak saját tábora lett: ma már közel ezer fiatal táborozhat egy időben ÁGOTA Falván, az ifjúsági, szabadidős, kulturális, képzési és lelkiségi központban.

A több száz gyermek éppen reggelizik, amikor a hatalmas sátorba lépünk. Dübörög a vidám zene, nagy a hangzavar, a hangulat egészen különleges. A fiatalok a tábor végére annyira feloldódtak, hogy többen is gyorsan összeállnak, és kérik, készítsünk róluk fényképet. Az ebédlőből átmegyünk a rendezvénycsarnokba, ahol akár ezerháromszáz ember is elfér. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Míg beszélgetve haladunk, futball-, kosárlabda-, strandröplabdapálya mellett vezet az utunk. Megmászunk egy magas dombot, ahol éppen bakfis lányok eregetnek sárkányt. Itt találkozunk a 16 éves martfűi Istvánnal, akinek nevelőszülője is önkéntesként vesz részt a táborban. Négyhetes kora óta él nevelőszülőnél, akire úgy tekint, mintha az édesanyja lenne.

„Nagyon jó itt, mert a segítők odafigyelnek ránk, mi pedig nyugodtak és boldogok vagyunk” – mondja, mialatt leül mellém. Fontosnak tartja azt is, hogy a segítőknek bátran megnyílhatnak, bízhatnak bennük, mert titkaikat nem adják ki senkinek. Elárulja, a nevelőapja elvesztése miatt feszült és szomorú volt. Gondjairól is beszélgethetett a segítőkkel, akik megnyugtatták.

István a tábor templomába is szokott járni, ahol mindennap kért SMS-t Istentől – vagyis: egy kis kehelyből különböző idézeteket húzhatnak a gyermekek, amelyek a lelki épülésüket szolgálják. 

Ezek az üzenetek nagyon megérintették Istvánt. 

A serdülő srác nyakában egy érem csüng, sportversenyen szerezte. Bár nagyon szeret focizni, a tábor legjobb programjának a Toldi-erőpróbát tartja, amelynek keretében – önmagukat legyőzve – vizes vödröt vagy autót elhúzva versenyeznek egymással a gyerekek. A Toldi-próba azért is tetszik neki, mert megmutathatják egymásnak, ki milyen erős. A verseny lényege ugyanis az, hogy a legkisebbek is a legerősebb tagjai lehetnek a közösségnek.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Táborlakóból alcsoportvezető

Sok önkéntes dolgozik a gyermekvédelemben, köztük pszichológusok, gyógypedagógusok, és vannak olyanok is, akik a szakmán kívülről érkeztek. Jó páran korábban maguk is táborlakók voltak, őket hívja Kothencz János autentikusoknak. Utóbbi csoportot erősíti Sólyom Viktória, aki kisgyermekként járt a táborban, igaz, 2001-ben még Szegeden. 

Amikor első alkalommal belépett az új táborba, feltörtek az emlékek, úgy fogalmaz, kirázta a hideg. Eszébe jutott, mennyit jelentett számára gyermekként, amikor ismeretlen emberek várták tárt karokkal és sok szeretettel. Kicsit meg is ijedt a helyzettől, eleinte alig tudták rávenni, hogy vegyen részt a programokon, feladatokban, idézi fel. Arra is rámutat: a táborban olyan lökést kapott, ami megváltoztatta, és jó irányba indította el.

Miután elvégezte az óvodai dajkaképzést, meghallotta, hogy a képesítéssel lakásotthonban is vállalhat munkát. 

„Éppen ott hirdettek pozíciót, ahol magam is felnevelkedtem. Ez a Jóisten akarata volt!” – állapítja meg Viktória. 

Az idei táborban az a megtiszteltetés érte, hogy alcsoportvezetővé nevezték ki; a rá bízott csoportba került egy kisleány, aki olyan, mint ő volt gyermekkorában. Ma már azt is átlátja, milyen nehéz a dolga egy segítőnek, hiszen elég konok gyermek volt. Most az ő feladata lett, hogy rávegyen bátortalan gyermekeket a szereplésre, hogy részt vegyenek a közös programokon. Meggyőzi őket: igenis meg tudják csinálni, bátrak, és ki tudnak állni a többiek elé. 

„Minden gyermektől azt kértem a csoportomban, hogy beszéljünk, mert az életben is a kommunikáció a legfontosabb. Csak akkor tudom megérteni őket, illetve tudok segíteni nekik, tudunk közösen problémát megoldani, ha kommunikálunk” – fogalmaz Viktória. 

Harangoznak. A tábor szerves része a hitélet is, a tíz nap alatt két misét is tartottak, de a templom egész nap bárki előtt nyitva áll, itt az ÁGOTA Közösség pasztorációs munkatársai, köztük két misszionárius nővér tart foglalkozásokat a gyermekeknek. Látogatásunkkor éppen azt a témát járják körbe, amelynek mottója: „értékes vagy”. 

Egyébként nem elvárás, hogy vallásosak legyenek a gyerekek, jöhetnek római vagy görögkatolikusok ugyanúgy, mint reformátusok, evangélikusok és nem hívők. 

Az ÁGOTA Közösség pasztorációs csoportjának célja, hogy megéreztessék a hit fontosságát a fiatalokkal. 

Minden évben tartanak külön hittábort is, ahová azokat a gyermekeket várják, akiknek az életében fontos a hit.

Gyógyító hatású foglalkozások

Elindulunk a tábor legmozgalmasabb része felé: a sportpályákon hatalmas az élet, több alkalmi csapat is focizik egymás ellen, mások az árnyékban pihenve nézik a küzdelmeket. Innen nem messze található a kézműves foglalkozások háza, ahol gyöngyöt fűzhetnek, papírrózsát hajtogathatnak, rajzolhatnak a gyermekek. 

Egy árnyékos helyen találkozunk a 16 éves Annával, aki Makóról érkezett. Hat éve kerültek a gyermekvédelmi rendszerbe, nevelőszülőknél él nővérével, aki ugyancsak a táborban van mint segítő. 

Anna már negyedszer tölthet el tíz napot ÁGOTA Falván, és rögtön le is szögezi: szeretne majd testvéréhez hasonlóan ő is segítőként visszatérni, mert rendkívül tetszik neki a közösség.

Szeretné átadni másoknak is azt a szeretetet, odafigyelést, törődést, amit ő kap. 

E mentalitás egyáltalán nem áll tőle távol, hiszen kisgyermekgondozónak tanul, igaz, tervei szerint miután leérettségizett, kitanulja a cukrász szakmát is. Szereti, hogy minden évben új barátokat gyűjthet, kifejezetten szeret a régi ismerősökkel találkozni. Elmondja, a táborban hitében is meg tudott erősödni, ő is minden misén részt vett. 

A programok közül kiváltképp tetszett neki a Ki mit tud? verseny, mert bár maga nem szeret szerepelni, jó volt szembesülnie azzal, hogy kortársai közül mennyien tehetségesek, önbizalommal telik. „Volt olyan fellépő is, aki a saját versét adta elő” – lelkendezik Anna. Kiemeli a kiscsoportos foglalkozásokat, mert szerinte azok gyógyító hatással voltak rájuk, de emlékezetes marad számára az elismerést középpontba helyező foglalkozás is, hiszen mindenkinek jólesik, amikor észreveszik, ha valamiben jó, s nem csak azzal foglalkoznak, ha hibázik.

Louis Braille ötévesen vesztette el a látását, tíz évvel később pedig megalkotta a vakok pontírását. Találmánya úttörőnek bizonyult, de erre csak halála után döbbent rá a társadalom. A Braille-írás ma már világszerte ismert és elismert.

Egy műhelybaleset  

A kis Louis egy Párizs közeli faluban Coupvray-ban született 1809. január 4-én. (Ez ma a Braille-írás világnapja.) Édesapja bőrművesként dolgozott, és a kisfiú gyakran tartózkodott a mesterműhelyben. 

Hároméves volt, amikor kezében egy bőrvágó ollóval megcsúszott, az olló pedig belecsapódott a szemébe. 

A gyulladás elfertőződött, majd átterjedt a másik szemére is. Ötéves korára teljesen megvakult.  

Abban az időben fogyatékkal élő gyermekek nem vagy csak nagyon ritkán jártak iskolába. Braille mindkét szülője tudott írni és olvasni – akkoriban ez is ritkaságszámba ment, ő maga testvéreivel együtt egy teljesen átlagos iskolába járt. Képtelenség volt mindent hallás után megtanulnia, ám a helyi plébános, látva tehetségét, azt tanácsolta a szülőknek, hogy engedjék gyermeküket a fővárosba továbbtanulni, a világ első, vak gyerekek részére indított iskolájában, amit Valentin Haüy gyógypedagógus alapított.  

Louis édesapjával négyórás kocsiút után érkezett az új intézménybe 1819 februárjában. Így lett tízévesen a párizsi Vakok Intézetének ösztöndíjas, egyben legfiatalabb növendéke. Utóbbi miatt Braille bébinek csúfolták társai. A növendékek szigorú rend szerint élték a mindennapokat, és sokat nélkülöztek. Leginkább babot és kását ettek. A ruhájuk anyagát maguk szőtték. Az iskola ivóvizét közvetlenül a Szajnából vezették az épületbe, amely roppant rossz állapotban volt: az osztály- és a hálótermekbe is befolyt a víz.

A hadsereg „éjszakai írása”  

Az intézményben jobbára szóbeli oktatás folyt, írni nem is tanítottak, viszont már használtak tankönyveket. Ezek vízbe áztatott puha papírra nagy ­méretű, dombornyomásos betűk­kel készültek, de ezeket a gyerekek nehezen tudták tapintással olvasni.  

Két évvel Braille érkezése után, új igazgató került az iskola élére, aki gyökeres pozitív változást hozott az iskola életébe, például a gyerekeket a botanikus kertbe vitték kirándulni, akik hosszú kötelet fogva vezették egymást.  

Braille tizenkét éves volt, amikor ellátogatott az iskolába Charles Barbier de la Serre, egy hivatásos katona azért, hogy bemutassa az általa kifejlesztett írást. A tüzérszázados tizenkét ponton alapuló írásrendszert fejlesztett ki Napóleon megbízásából a francia hadsereg számára azzal a céllal, hogy a csatatéren éjszaka, fény gyújtása nélkül is tudjanak írásban, rejtjelekkel kommunikálni. Az „éjszakai írás” papírba szúrt pontokból állt, amelyeket tapintással kellett elolvasni. A taktilis pontírást Barbierszonográfnak nevezte el. 

A rendszer a katonák számára túl bonyolultnak bizonyult, a gyermek Louis Braille-t azonban lenyűgözte, és tökéletesíteni szerette volna. 

A francia katona azonban nem vette jó néven, hogy azt az írásrendszert, amelyet előzőleg a párizsi Tudományos Akadémia előtt mutatott be, most egy tapasztalatlan, fiatal vak fiú kritizálja. Így Braille önállóan dolgozott: a tizenkét pontból álló karaktert hatra redukálta, hiszen az ember mutatóujjának ujjbegye ennyi pontot képes egyszerre érzékelni. Tizenöt éves korára kiforrott írásrendszert alkotott meg. Mindeközben rengeteget tanult: díjat nyert földrajzból, történelemből, matematikából, nagyon jól zongorázott, emellett pedig az iskola cipőüzletében dolgozott.

Kép

Louis Braille (1809–1852) – Forrás: Profimedia – Red Dot

Diákból tanár  

Tizenöt évesen segédtanárként tanított, az iskola elvégzését követően pedig ő lett az intézmény első vak tanára: történelmet, geometriát és algebrát oktatott. Játszott csellón és orgonán is, tanári munkája mellett egyházzenészként is tevékenykedett. Írásrendszerét diáktársai azonnal elfogadták és használták, szélesebb körben azonban jóval lassabban terjedt el. A saját iskolájában még csaknem két évtizedig a Haüy-féle vonalrendszerű, elavult nyomtatást részesítették előnyben.  

Sajnos már a húszas éveiben jelentkeztek nála a tuberkulózis tünetei, a betegség végzett vele két nappal a negyvenharmadik születésnapja után, 1852. január 6-án. Elhunytáról egy újság sem adott hírt. Szülőfalujában temették el, ahol szülőházát nem sokkal később múzeumnak rendezték be. Halála századik évfordulóján, 1952-ben hamvait a párizsi Pantheonba vitték, ott nyugszik.    

Csak halála után két évvel ismerték el hivatalosan Franciaországban Braille írásrendszerét, majd a XIX. század végére az egész világon elterjedt. 

A magyar Braille-írás 1901-től vált hivatalosan elismert írásrendszerré.  

A feltalálót leginkább az foglalkoztatta, hogyan építhetne hidat a látók és a nem látók világa közé. „A szélesebb értelemben vett kommunikáció a tudáshoz való hozzáférést jelenti. Nincs szükségünk szánalomra, és arra sem kell bennünket emlékeztetni, hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Egyenlő partnernek kell minket tekinteni, és ezt egyedül a kommunikáció útján érhetjük el” – vallotta.

Kép

Egy Braille-írással írt novella részletei a XIX. Századból – Forrás: Profimedia – Red Dot

Amit a Braille-írásról  érdemes tudni  

Látóként leggyakrabban a gyógyszeresdobozokon találkozhatunk vele, vagy egyes élelmiszerek csomagolásán, liftek kezelőpaneljén. A Braille-írásnak köszönhetően a látássérültek nemcsak írásos szövegekhez, irodalmi művekhez, tananyagokhoz, újságokhoz férhetnek hozzá. A módszer kották, matematikai és kémiai képletek rögzítésére is alkalmas. Egy Braille-karakter hat pontból áll, amelyek egy álló téglalap alakú cellában, két oszlopban és három sorban helyezkednek el. Összesen hatvannégy fajta karakter hozható létre.  

A Braille-írás az egyes nyelvek karakterkészletének speciális írásrendszere. Ennek megfelelően a különböző nyelvek Braille-karakterei között is lehetnek eltérések, a magyar Braille-ábécében például külön jelölik a hosszú magánhangzókat és a kétjegyű mássalhangzókat. 

A Braille-betűket tilos nagyítani vagy kicsinyíteni, hiszen a pontok egymástól való távolsága állandó és szabványban rögzített, amely megfelel a tapintó ujjbegy nagyságának. 

A pontírásnak nagy a helyigénye. Ez azt jelenti, hogy az így készült könyvek mérete többszöröse a sík-nyomtatott változatokénak, például Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye tizenegy, míg Lev Tolsztoj Háború és békéje ötvennyolc vaskos A4-es méretű kötetet tesz ki.  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Tehetséggondozó programot indít a Libri cégcsoport – a Libri Talent azokat a kezdeményezéseket fogja össze, amelyekkel kortárs magyar írók debütálását és a könyvszakma tehetséges szakembereinek képzését támogatják. Kezdősor elnevezésű írói ösztöndíjprogramjukra augusztus 7-től pályázhatnak a pályakezdő szerzők, a Bekezdés nevű oktatási program keretében pedig a könyvszakmában elhelyezkedni vágyók tanulhatnak majd. 

„Alapos előkészítés után büszkén és nagy izgalommal indítjuk útjára a Libri Talentet – mondja Ludvig Orsolya Stefanie, a vállalat marketing és kommunikációs igazgatója – A Libri az olvasás elkötelezett népszerűsítőjeként az olvasmányok születését is igyekszik támogatni. A fiatal tehetségek felkutatása és segítése olyan feladat, melyben a Libri természetes résztvevő. A könyvek világa nyilván otthonos terület számunkra, de ennyire komplex és célzott programot most először indítunk. Úgy vélem, Magyarország legnagyobb könyvpiaci szereplőjeként minden tudás és tapasztalat rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy sikeres program váljon a Libri Talent-ből.”   

Magyarország piacvezető könyvkiadó és könyvkereskedelmi cégcsoportja, a Libri által életre hívott Libri Talent tehetséggondozó program fókuszában a debütáló magyar szerzők támogatása és a könyvszakmát támogató oktatási program állnak. A Libri Talent keretében idén elsőként hirdetik meg a Kezdősor elnevezésű írói ösztöndíjprogramot, amelyre a debütálás előtt álló magyar írók pályázhatnak.

A Kezdősor ösztöndíjasai szakmai mentorok segítségével dolgozhatnak az első könyvük megírásán, emellett bruttó kétmillió forintos ösztöndíjat kapnak annak 7 hónapos ideje alatt. A program olyan komplex támogatást nyújt a szerzőknek, amelynek keretében a szerkesztői segítségen kívül a kommunikáció és a személyes márkaépítés területén is hiánypótló ismereteket szerezhetnek. Az ösztöndíj lezárultát követően a legjobbnak ítélt könyvek számára a program publikálási lehetőséget biztosít, valamint kiemelt láthatóságot a Libri könyvesboljtaiban és felületein. 

Szeptember 30-ig lehet pályázni az írói ösztöndíjprogramra

A Kezdősor ösztöndíjprogramra 2024. szeptember 30-ig lehet pályázni öt – családregény, novelláskötet, történelmi fikció, politikai krimi, utópisztikus/disztópikus regény – kategóriában. A tervezett pályamunka egy részletének megküldésével online jelentkezhetnek azok a 35 év alatti szerzők (egy jelentkező több kategóriában is pályázhat), akiknek könyve korábban még nem jelent meg egy kiadónál sem. 

A 2025. június 15-ig tartó programra legfeljebb tíz szerzőt választanak ki a Libri szakemberei. Az eredményhirdetésre az októberi személyes beszélgetéseket követően legkésőbb november elejéig kerül sor.  

A pályázatokat elektronikus úton, a [email protected] e-mail-címre lehet elküldeni.

A Bekezdés nevű oktatási program keretében a Libri a Perfekt Tréning Kft.-vel közösen szervezett kiadói menedzser képzésére várja azoknak a jelentkezését, akik a könyvszakmában szeretnének elhelyezkedni. A felnőttképzésre való jelentkezők közül a Libri tíz ösztöndíjas helyét biztosítja. 

A programokkal kapcsolatos további információk a libri.hu/talent oldalon találhatók.

Adja magát a kérdés: mikor kerültél először kapcsolatba a harcművészetekkel?

Az utam első lépéseiben nem volt semmi különleges. Mint a korosztályom legtöbb tagjának, nekem is a karate jelentette a „nagy találkozást”. Szülővárosomban, Dunaszerdahelyen kezdtem el karatézni, és itt találkoztam az aikidóval is. Tudomásomra jutott, hogy működik egy harcművészeti szakirányultságú főiskola Budapesten, így az érettségi után a fővárosba költöztem, a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán tanultam tovább, budo-aikido szakirányon. 

Nem egy tipikus felsőoktatási pálya…

Hát, nem! (nevet) A főiskola nagyon érdekes közeg volt, rengeteg kiváló emberrel. Az viszont már az elejétől zavart kicsit, hogy néhányan mennyire beleszerelmesedtek egy idegen kultúrába. Rendkívül gazdag és csodálatos kultúra a japán, de nem a miénk. Soha nem is lesz az, akkor sem, ha japánabbnak képzeljük magunkat a japánoknál. 

Volt egy nagy felismerés, vagy fokozatosan érlelődött meg benned ez a gondolat?

Van egy konkrét momentum. Ritkán jártam haza, de az egyik hétvégén a barátokkal kibicikliztünk egy Dunaszerdahelyhez közeli kisvárosba, ahol lovasíjász-bemutatóra került sor. 

Ahogy álltunk ott a barátaimmal, engem szinte pofon vágott az érzés, hogy az ezeréves magyar harcászati hagyományok még mindig élnek! 

Újraéledtek, elérhetők, jól vagy rosszul, de meg lehet őket tanulni. Addig nem különösebben foglalkoztatott a magyar hagyomány, elvoltam a „japán” közegben, de akkor valami megváltozott bennem. Kiderítettem, hogy hívják a bemutatót vezénylő úriembert, és pár nap múlva megkerestem őt, Rőth Imrét, hogy tanítson. Íjászkodással és lovaglással kezdtem, később ostort is vettem a kezembe. Hétköznap aikidoedzésekre jártam, hétvégén pedig elmerültem a hagyományos magyar harci technikákban.

Hogyan lesz ebből iskolaalapítás, tucatnyi szakkönyv és egy hagyományőrzésre feltett élet?

Ezek csak az út első kilométerei voltak. Sosem akartam iskolát alapítani, csakhogy egyre többet edzettem, és kezdtem felismerni, mennyi minden van körülöttem, milyen elképesztően gazdag a kultúránk. Mind jobban zavart, ha a magyarok eljátsszák, hogy ők japánok. Pedig a harcművészetekben a japán kultúra bálványozása kapott még egy réteget: sokszor olyan áhítattal nézték a magyarok a japán aikidósokat, hogy már-már komikus volt. 2005 környékén elmentünk Tahitótfalura egy napfordulós ünnepségre, épp ott volt a barantások edzőtábora is. Találkoztunk az iskolaalapítóval, Vukics Ferenccel, és kiderült, hogy Budapesten tartanak edzéseket, így nem kellett messzire mennem. Azon az őszön kezdtem el barantázni, az aikidót pedig fokozatosan elhagytam, és a magyar harci hagyományőrzés szép lassan átvette az irányítást az életemben.

Kép

Kopecsni Gábor gyűjtés közben – Forrás: Kopecsni Gábor

Megszámoltam, az elmúlt lassan két évtizedben tizenöt könyvet írtál az ősi magyar harcművészetekről. Hiába edz sokat az ember, ebből még nem következik, hogy szakkönyvsorozatot is indít.

Furcsamód épp a tudatlanságomnak köszönhetem ezeket a könyveket. Hogy rájöttem, micsoda hiányosságokkal rendelkezem a magyar történelem, az etnográfia, a népi kultúra és a magyar hagyományok területén. 

Történelmi, néprajzi könyveket kezdtem olvasni, bepótolni azt, amit addig elmulasztottam. Csak úgy tudsz jól csinálni valamit, ha pontosan ismered a közeget, jelen esetben a hagyományok egészét. 

Ez nyilván nagy falat, de a mai napig rengeteget olvasok, igyekszem fejleszteni magam. Viszont én nem nevezném ősi magyar harcművészetnek azt, amit mi csinálunk...

Hogyhogy? Akkor küzdősport?

Nem, az végképp nem! (nevet) A harcművészet elsősorban az ember egyéniségéről, lelkivilágáról szól, a küzdősport meg a fizikai teljesítményről, a versengésről. Nincs éles határ, nem lehet definiálni és elválasztani a két fogalmat, ezek inkább a saját benyomásaim. Mindkettőben óhatatlanul megjelenik az ember személyisége, vegyük például a szablyavívást. Az extrovertáltabb, harsányabb tanítványok mindig támadóbb szelleműek, agresszívabbak, míg a kicsit maguknak való, visszafogott, befelé forduló vívók a kontrajátékot preferálják. 

Sokan nem értik a harcművészet kifejezést. Amikor ezeket a technikákat valós körülmények közt, csatában, ember ember ellen alkalmazták, senki nem nevezte harcművészetnek azt, amit csináltak. Legjobb talán iskolákként emlegetni őket – keleten és nálunk is. A végvári időkben Magyarországon úgynevezett „vitézi oskolák” működtek. A harcművészet fogalom első megjelenése a 19. század közepére datálható, a japán császárság újbóli felemelkedése, a Meidzsi-restauráció idejére. Akkor igyekeztek felszámolni a hagyományos iskolákat, letörni a szamurájok hatalmát, a harcművészeti iskolák kialakításának a pacifikálás volt a célja. Ennek a folyamatnak a végállomása az, hogy ma a karate vagy a dzsúdó olimpiai sportágak.

De mondok mást! Ha a magyar nép táncairól beszélünk, érdemes az első gyűjtések, a nyugati hatások első megjelenése előtt „néptáncról” beszélnünk? Szerintem nem. Legfeljebb a nép táncairól. Mert akkor senki sem nevezte néptáncnak, hiszen az volt „a” tánc. Ugyanígy nincs értelme ősi magyar harcművészeti technikákról beszélnünk, ha egyszer az volt „a” harci technika.

Én a népi harci testkultúra fogalmat szeretem, kissé nyakatekert, de talán ez fedi a legpontosabban a valóságot. 

Mi rendszerbe foglalva gyakoroljuk azt, amit régen gyakorolhattak, ezt nevezzük ma harcművészetnek. Nem azért tanuljuk a gyakorlatokat, hogy csatába menjünk.

E tekintetben van értelme egyáltalán magyar harcművészeti filozófiáról beszélni? Meg a már emlegetett lelkivilágról?

Azt gondolom, igen, sőt elengedhetetlen. Hiszek a test, a lélek és a szellem közösségében, az egyéniség erejében. Sok harcművészeti iskola – keleten és nyugaton is – hajlamos a saját útját az egyedüli igaz útnak tekinteni. Ha ezt vagy azt a technikát nem így csinálod, ha nem jobbra mész, hanem balra, nem vagy a közösség tagja. Ez részben érthető önvédelmi mechanizmus, ugyanakkor rendkívül kontraproduktív. A Felföldi Dalia Iskolánál az alapítás óta nagy hangsúlyt kap az egyéni szabadság, a saját személyiség. Ha vallod az értékeinket, és azok szerint cselekszel, eljársz az edzésekre, keményen gyakorolsz, törekszel arra, hogy jobb ember legyél, akkor a Dalia Iskola útján jársz.

Kép

Fotó forrása: Kopecsni Gábor

Itt ülünk egy jurtában, körülöttünk tucatnyi könyv, egy egész sorozat, mindegyiken ott a neved. Szóval, hogyan indult a gyűjtés?

Autóval. (nevet) A viccet félretéve, tényleg nekiindultam a Kárpát-medencének. A barantás edzőképző része volt, hogy saját gyűjtést kell végezni. Én elég komolyan vettem a feladatot! Otthon, a szomszéd lépcsőházban lakott egy gömöri származású ember, Raisz Bandi bácsi. Tudtam róla, hogy régen néptáncolt, botolót is, és megálltam nála, hogy meséljen erről. Kiderült, gyerekként a gömöri dombok közt ő még gyakorolta a botbirkózást. Továbbküldött az Ajnácskőn élő sógorához, egy pásztoremberhez, Molnár Józsi bácsihoz, aki még több technikát, gyakorlatot mutatott. 

Libabőrös érzés volt, hogy a kétezres években még lehet ilyen emberekkel találkozni, még él ez a tudás. 

Így indult, innentől tulajdonképp kézről kézre adtak a „régi öregek”. aztán jött egy ötlet, hogy egy-egy konkrét tájegységből gyűjtöm össze a hagyományos harci technikákat, legyen az birkózás, botharc, vagy akár a kapcsolódó népi játékok. Azóta Csallóköz, Mátyusföld, Zoboralja, Felső Ipoly-mente, Gömör, Gömörön belül a Barkóság, Abaúj-Torna, Felső-Bodrogköz, a Felvidékre eső Ung-vidék és az erdélyi Barcaság is saját kötetet kapott a Felföldi Dali Iskola Kiskönyvtár sorozatában. 

Miért lett felföldi, és nem felvidéki a daliaiskola?

Prózai oka van, attól tartottunk, hogy a „felvidéki” Dalia Iskolát nem jegyzik majd be hivatalosan a szlovák hatóságok. A Felvidék mint fogalom egyébként is inkább a trianoni diktátum után került be a köztudatba, a néprajzos világban azelőtt Felföldként emlegették a régiót, ha nem is pontosan ugyanezt a térséget értették alatta. A szó jelentése viszont gyakorlatilag ugyanaz.

Hogyan kapcsolódik a te iskolád a barantához?

Magam is azzal kezdtem, hogy hosszú évekig tanultam, és nagyon sokat köszönhetek a barantának. A kétezertízes években kezdtem el sorra felkeresni a „nagyokat”. 

Jártam Kassai Lajosnál a Völgyben, Pucskó Zsoltnál bottechnikákat tanultam, Felföldi Laci bácsi néptánckutatótól eredeti felvételeket kaptam a botolóról, közben megfordultam a régi öregeknél Felvidéken és Erdélyben. 

Bő tizenöt éve csinálom, több száz értékes emberrel találkoztam, életem meghatározó élménye és értelme a gyűjtés. A lényeg, hogy a mi „barantánk” Felvidéken fokozatosan önállósodott, igyekeztem csiszolni. Végül 2018-ban értünk meg arra, hogy teljesen külön útra lépjünk, így a többéves gyakorlati tapasztalatra és a kutatási eredményekre támaszkodva alapítottam meg a Felföldi Dalia Iskolát, amelynek egyedi oktatási és vizsgarendszere van, hivatalosan működik.

Bejártad a Kárpát-medencét, százával találkoztál a „nagy öregeknek” nevezett generáció tagjaival, egy letűnt világ talán utolsó képviselőivel. Mit tapasztaltál, létezik magyar karakter? És ha igen, milyen az?

Hú, ez remek kérdés! Vagy hatszáz adatközlővel beszéltem az elmúlt években. Két-három dolgot tudnék kiemelni, például a huncutságot és az elképesztően csavaros észjárást. Ez ott van a népmeséinkben, a dalainkban, a táncainkban és még a harci kultúránkban is. Volt még valami, ami szinte mindenkiben megvolt: a tipikus magyar keménység, a „csak azért is” filozófiája! Szerintem ez jellemzi igazán a nemzeti habitusunkat. Ha nem így lenne, biztosan nem maradunk meg a Kárpát-medencében.

A friss szilva nagyon gazdag káliumban, tíz dkg aszalt szilvában 757 mg található. A kálium szabályozza, normalizálja a szív ritmusát, segíti a salakanyagok kiürítését a szervezetből. Vitaminokból nincs benne túl sok, de egymást segítik a felszívódásban, így ezeket optimálisan hasznosítja a szervezetünk. A friss, illetve az aszalt szilva is az egyik legjobb vértisztító hatású gyümölcs. Aki nem fogyaszt elegendő mennyiségű zöldséget, gyümölcsöt, annak különösen szüksége van rá. Cukortartalma magas, ezért nem éppen a fogyókúrázók gyümölcse. 

A szilvalé az egyik leggazdagabb forrása a vasnak, kálciumnak, magnéziumnak és foszfornak. Következőképp készülhet: az aszalt szilvát megfőzzük, vagy éjszakára beáztatjuk, és másnap a levét megisszuk. 

Ha szilvanapot tartunk, az segíti a test méreganyagainak kiürülését. Reggel együnk néhány szem szilvát, délben sült kecskesajtot vagy pulykamellet szilvaszósszal, este pirítóst szilvalekvárral. 

Íme, néhány finom fogás szilvával készítve:

Szilva csokiköntösben

15 szem szilvát megmosunk, kimagozunk, elfelezünk. Kevés vörösborban felfőzzük, és a borban hagyjuk kihűlni. 150 gr marcipánt óvatosan kinyújtunk, és 5-6 centis négyzeteket vágunk belőle. Ezekbe a marcipánlapokba burkoljuk a szilvákat, és olvasztott csokiba mártjuk őket. Meghinthetjük a tetejét darabolt pisztáciával.

Szilvás lepény

Hozzávalók: 250 gr liszt, 1 tojás, 150 gr cukor, kevés citromhéj reszelve, 150 gr vaj, 1 kg szilva, 2 pohár tejföl

A lisztből, cukorból, tojásból és vajból tésztát gyúrunk, és hideg helyen pihentetjük. A tésztát kinyújtjuk, 160 fokon megsütjük. A félbevágott szilvákat a megsült tésztára helyezzük. A tejfölt még 15 dkg cukorral összekeverjük, és a szilvákra öntjük. Még 40 percig sütjük. Tejszínhabbal tálalva nagyon finom, zamatos sütemény. 

Kép

Fotó: Hajdrák Tímea

Szilvás joghurtkrém

Pár szem szilvát kevés vörösborban (ízlés szerint fahéjjal, cukorral) megfőzünk. Kevés zselésítővel besűríthetjük. 2 pohárnyi kemény habbá vert tejszínt 300 gr joghurttal összekeverünk, és ezt ráöntjük a kihűlt szilvára. Csurgathatunk rá egy kevés mézet, megszórhatjuk fahéjjal. És, mivel ez egy igazi őszi édesség, dióval díszíthetjük. 

Baconbe göngyölt szilvák

Friss vagy aszalt szilvákat baconszeletekbe tekerek, és egy olajjal kikent hőálló tálba fektetek. 175 fokon kb. 20 percig sütöm a szilvákat, amíg a szalonna jó ropogósra, pirosra sül. Előételként tálaljuk. 

Kép

Fotó: Hajdrák Tímea

Szilva-chutney

Hozzávalók: 3 ek gyömbérpor, 3 ek összenyomott fokhagyma, 2 ek felkockázott paprika, 2 csésze cukor, 4,5 dl ecet (vörösborecet), 1 kg érett szilva, ½ csésze mazsola, 1 tk mustármag

A gyömbért, a fokhagymát, a paprikát, a cukrot és egy csészényi ecetet 5 percig lassan főzünk, és kihűtjük. 

A szilvákat leforrázzuk, lehúzzuk a héját, és félcentis darabokra felkockázzuk. A maradék ecettel felfőzzük, hozzáadjuk a fűszeres ecetet, és az egészet még 40 percig főzzük kis lángon. 30 percnyi főzés után adjuk hozzá a mazsolát és a mustármagot. Ha besűrűsödött, üvegekbe töltjük. Húsok mellé tálaljuk a fűszeres, erős ízek kedvelőinek. 

Arcmaszk házilag

A kozmetikában is használják a szilvát, mert kiválóan regenerálja a sápadt, vízhiányos bőrt. Javítja a vérkeringést, a bőr tónusát. 3 szép érett szilvát megmosunk, kimagozunk és összedolgozunk egy tojásfehérje felvert habjával. Rákenjük az arcunkra, dekoltázsunkra, és amikor úgy érezzük, hogy húzódik a bőr, langyos vízzel lemossuk. 

Száraz bőrre a szilvához inkább 2 kanál mézet, fél csomag élesztőt és egy kevés tejszínt keverjünk. 

A gyulladt bőrt frissen préselt szilvalébe áztatott vattakoronggal borogathatjuk.