A friss szilva nagyon gazdag káliumban, tíz dkg aszalt szilvában 757 mg található. A kálium szabályozza, normalizálja a szív ritmusát, segíti a salakanyagok kiürítését a szervezetből. Vitaminokból nincs benne túl sok, de egymást segítik a felszívódásban, így ezeket optimálisan hasznosítja a szervezetünk. A friss, illetve az aszalt szilva is az egyik legjobb vértisztító hatású gyümölcs. Aki nem fogyaszt elegendő mennyiségű zöldséget, gyümölcsöt, annak különösen szüksége van rá. Cukortartalma magas, ezért nem éppen a fogyókúrázók gyümölcse. 

A szilvalé az egyik leggazdagabb forrása a vasnak, kálciumnak, magnéziumnak és foszfornak. Következőképp készülhet: az aszalt szilvát megfőzzük, vagy éjszakára beáztatjuk, és másnap a levét megisszuk. 

Ha szilvanapot tartunk, az segíti a test méreganyagainak kiürülését. Reggel együnk néhány szem szilvát, délben sült kecskesajtot vagy pulykamellet szilvaszósszal, este pirítóst szilvalekvárral. 

Íme, néhány finom fogás szilvával készítve:

Szilva csokiköntösben

15 szem szilvát megmosunk, kimagozunk, elfelezünk. Kevés vörösborban felfőzzük, és a borban hagyjuk kihűlni. 150 gr marcipánt óvatosan kinyújtunk, és 5-6 centis négyzeteket vágunk belőle. Ezekbe a marcipánlapokba burkoljuk a szilvákat, és olvasztott csokiba mártjuk őket. Meghinthetjük a tetejét darabolt pisztáciával.

Szilvás lepény

Hozzávalók: 250 gr liszt, 1 tojás, 150 gr cukor, kevés citromhéj reszelve, 150 gr vaj, 1 kg szilva, 2 pohár tejföl

A lisztből, cukorból, tojásból és vajból tésztát gyúrunk, és hideg helyen pihentetjük. A tésztát kinyújtjuk, 160 fokon megsütjük. A félbevágott szilvákat a megsült tésztára helyezzük. A tejfölt még 15 dkg cukorral összekeverjük, és a szilvákra öntjük. Még 40 percig sütjük. Tejszínhabbal tálalva nagyon finom, zamatos sütemény. 

Kép

Fotó: Hajdrák Tímea

Szilvás joghurtkrém

Pár szem szilvát kevés vörösborban (ízlés szerint fahéjjal, cukorral) megfőzünk. Kevés zselésítővel besűríthetjük. 2 pohárnyi kemény habbá vert tejszínt 300 gr joghurttal összekeverünk, és ezt ráöntjük a kihűlt szilvára. Csurgathatunk rá egy kevés mézet, megszórhatjuk fahéjjal. És, mivel ez egy igazi őszi édesség, dióval díszíthetjük. 

Baconbe göngyölt szilvák

Friss vagy aszalt szilvákat baconszeletekbe tekerek, és egy olajjal kikent hőálló tálba fektetek. 175 fokon kb. 20 percig sütöm a szilvákat, amíg a szalonna jó ropogósra, pirosra sül. Előételként tálaljuk. 

Kép

Fotó: Hajdrák Tímea

Szilva-chutney

Hozzávalók: 3 ek gyömbérpor, 3 ek összenyomott fokhagyma, 2 ek felkockázott paprika, 2 csésze cukor, 4,5 dl ecet (vörösborecet), 1 kg érett szilva, ½ csésze mazsola, 1 tk mustármag

A gyömbért, a fokhagymát, a paprikát, a cukrot és egy csészényi ecetet 5 percig lassan főzünk, és kihűtjük. 

A szilvákat leforrázzuk, lehúzzuk a héját, és félcentis darabokra felkockázzuk. A maradék ecettel felfőzzük, hozzáadjuk a fűszeres ecetet, és az egészet még 40 percig főzzük kis lángon. 30 percnyi főzés után adjuk hozzá a mazsolát és a mustármagot. Ha besűrűsödött, üvegekbe töltjük. Húsok mellé tálaljuk a fűszeres, erős ízek kedvelőinek. 

Arcmaszk házilag

A kozmetikában is használják a szilvát, mert kiválóan regenerálja a sápadt, vízhiányos bőrt. Javítja a vérkeringést, a bőr tónusát. 3 szép érett szilvát megmosunk, kimagozunk és összedolgozunk egy tojásfehérje felvert habjával. Rákenjük az arcunkra, dekoltázsunkra, és amikor úgy érezzük, hogy húzódik a bőr, langyos vízzel lemossuk. 

Száraz bőrre a szilvához inkább 2 kanál mézet, fél csomag élesztőt és egy kevés tejszínt keverjünk. 

A gyulladt bőrt frissen préselt szilvalébe áztatott vattakoronggal borogathatjuk. 

Közel két évig jártam egyéni terápiára egy pszichológushoz. Amikor szakembert választottam, az volt a fő szempont, hogy foglalkozzon az engem érintő problémákkal, és hogy könnyen megközelíthető legyen a rendelő helyszíne. Úgy gondoltam, érdemesebb egy férfihoz bejelentkeznem, azt remélve, ha előtte beszélek az érzéseimről, magabiztosabbá válok az ellenkező neműek társaságában. A fotója alapján megnyerő külsejű szakembert választottam, amikor viszont személyesen találkoztunk, nem találtam kimondottan rokonszenvesnek: azt éreztem, ha máshol, egy társas eseményen találkoznánk, biztosan nem beszélgetne velem, nem egy „kaszthoz” tartozunk.

Ugyan többször is megkérdezte, hogy érzem magam, a magázódás, az időnként beálló csend teljesen diszkomfortossá tették számomra az alkalmakat. Munka után általában gyomorgörccsel indultam a rendelőbe. Egy-egy kedves szóra, mosolyra vágytam, s hogy a negyvenöt perc letelte után legalább annyit mondjon, „Szép estét!”, de arra várhattam.

A szorongásaim akkor erősödtek fel, amikor a hosszú hallgatásai gyakoribbá váltak. 

Azt gondoltam, untatja a mondandóm, és amikor mindezt jeleztem neki, az volt a válasza, azt szeretné, hogy ilyenkor én is elgondolkozzak. Én azonban képtelen voltam bármi másra gondolni, és – mivel nehezen tudtam tartani a szemkontaktust másokkal –, képtelen voltam ránézni is. Egy idő után kezdtem úgy érezni, azt akarja elérni a kellemetlen hallgatásával, hogy végre rápillantsak. Az a gondolat fészkelte be magát az agyamba, hogy talán mégsem csak egy vagyok a sok páciens közül, akik egymásnak adják a kilincset. Ez az elképzelés megrémített, ezzel párhuzamosan ugyanakkor szép lassan egy másik érzés is kibontakozott bennem iránta: egyszerre féltem tőle és vonzódtam hozzá.

Gyomorgörccsel a rendelőben

Hogy félve mentem a terápiára, nem egyedi eset, ismerősök is beszámoltak hasonlóról. Dr. Balkuné Szűcs Emese gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus és tanácsadó szakpszichológus szerint, ha a terapeuta szorongást vált ki a páciensből, azt mindenekelőtt érdemes jelezni a szakember felé. Ha a páciensnek nehéz megfogalmaznia, azt is elmondhatja, hogy fizikálisan mit érez, hol érzi a testében, illetve milyen gondolatai vannak. Ezek mind közelebb visznek a válaszhoz, hogy mi áll a háttérben.

A két fél közti kapcsolódás kialakulásának feltétele, hogy a pszichológus elfogadással tekintsen a páciensére. Mivel a terapeuta nem oszt meg önmagáról személyes dolgokat, ezért amit kivált, az a páciensből származik. „A pszichológus személyisége és jelenléte nyilván hat valamiféleképpen, és kiválthat akár szorongást is, de nagyon sokszor ez nem feltétlenül csak az ő jelleméről szól, hanem arról, ahogyan a páciens viszonyul egy ilyen helyzethez.” 

„Az is előfordulhat, hogy a pszichológus hasonlít valakire, aki belőle hasonló szorongást vált ki, vagy a helyzet emlékezteti egy másik, számára félelemkeltő helyzetre” – mondja a szakértő.

Balkuné Szűcs Emese ilyen esetben a terápia egybőli lezárását nem javasolja, de ha nem sikerül megbeszélni a problémát, akkor el lehet gondolkodni rajta, „Úgy semmiképpen nem érdemes járni a szakemberhez, hogy valaki rettenetesen rosszul érzi magát a bőrében” – vallja. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mi az, ami még belefér?

Felvetődik a kérdés, hogyan lehet mégis megteremteni a bizalmas légkört, megengedett-e például a tegeződés. „Régen elképzelhetetlen volt, hogy a felnőttekkel, de akár a 18. életévüket betöltött fiatalokkal is tegeződjön egy pszichológus. Ma már ezt nem vesszük annyira szigorúan, mert a társadalomban is elterjedtebbé vált, és talán a terápiás kapcsolatban is ehhez alkalmazkodnak” – mondja a szakember, aki szerint az informálisabb stílus nem jelenti, hogy kevésbé szakszerűen dolgozna a pszichológus. Ez bizonyos esetekben akár a közös munkát is előrébb lendítheti. – „A serdülő pácienseimnek és a fiatal felnőtteknek fel szoktam ajánlani a tegeződés lehetőségét, amit megtiszteltetésnek vesznek, sokkal könnyebben tudnak így kommunikálni.”

Számomra az is feszélyező volt, hogy a terápiás alkalmak lezárása után úgy éreztem, mintha elvágtak volna egy cérnát: a pszichológus csak annyit mondott, „Letelt az időnk”, és ezzel befejezettnek tekintette a kommunikációt. 

Amikor pedig egyik decemberi nap kellemes karácsonyi ünnepeket kívánva köszöntem el, csak egy „Kérem”-et motyogott vissza. 

„Szerintem ezek az emberi kedvességek abszolút beleférnek, nem gondolom, hogy túlmennek egy határon – mondja erről Balkuné Szűcs Emese. – Fontos, hogy érezze a páciens, őt itt szeretettel fogadják, várják” – teszi hozzá a szakember, aki az idő letelte után például ki is szokta kísérni pácienseit a váróterembe. A bizalom kialakulását segítheti továbbá, ha a pszichológus elfogadó közeget biztosít, és maximális odafigyelést mutat, ami a kommunikációjában és a testbeszédében is megnyilvánul, odafordulva hallgatja a páciensét.

Az is kérdéses, mit adhat ki magáról a szakember. Korábbi terápiám során pszichológusom többször szegezte nekem a zavarba ejtő kérdést: „Mit gondol, mit érezhetek én?”. Ennek a kérdésnek nyilván megint csak az volt a célja, hogy felszínre hozza, ami az én fejemben jár, és nem az övében. Vannak azonban olyan szakemberek, akik gyakran osztanak meg a saját életükből vett példákat. 

„Ma már kicsit máshogy tekintünk az önfeltárásnak azon formájára, amikor egy pszichológus nagyon tudatosan, a megfelelő ponton átgondoltan hoz egy személyes példát. Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy elkezd panaszkodni, és sorolni a nehézségeit, amikben neki is valamiféle segítségre van szüksége, hanem egy a páciens problémájához illeszkedő tapasztalatot hoz be” – magyarázza Balkuné Szűcs Emese. 

Ez a páciens számára szintén azt mutathatja, hogy a pszichológus tiszteli őt, komolyan veszi, partnernek tekinti, és nagyon jól tovább tudja lendíteni a terápiás folyamatot. 

A legfontosabbá válhat a páciens életében

Hogy kezdek másképp viszonyulni a pszichológusomhoz, abból vettem észre, hogy csinosabb ruhadarabokat öltöttem magamra. Mikor erre ráeszméltem, igyekeztem leplezni előtte az érzelmeimet. „Ha a páciens vonzódni kezd a terapeutához, fontos azt valamilyen módon felszínre hoznia vagy megfogalmaznia. Ez szerintem sokkal nehezebb, illetve sokkal nagyobb bátorságot igényel a részéről, hogy szavakba tudja önteni” – véli Balkuné Szűcs Emese. 

Fontos, hogy a pszichológus tisztában legyen azzal, képes-e kezelni a helyzetet, ugyanis nem minden szakembernek vannak meg hozzá a kellő kompetenciái. Nagy felelősség úgy kommunikálni a páciens felé, hogy az ne sérüljön érzései viszonzatlansága miatt. A terapeuta a gondolatait meghallgathatja, de ahhoz, hogy tovább dolgozzanak rajta, már lehet, hogy más, magasan képzett, illetve valamilyen dinamikus pszichoterápiát alkalmazó pszichológus szakértelmére lesz szükség, mondja szakértőnk.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Balkuné Szűcs Emese leggyakrabban gyermekekkel foglalkozik, így hasonló helyzetről nem tud beszámolni, az viszont megesett, hogy a fiatal páciensek jobban kezdtek kötődni hozzá, és egyfajta anyai gondoskodásként élték meg a terápiát. „Ez egy időszakosan tartó dolog, ami aztán alábbhagy, és akkor már jó szívvel el tudom engedni a kezüket” – mondja. „Pszichológushoz járni mindenképp különleges élmény, mivel az a fajta kommunikáció, amit ott tapasztal a páciens, eltér a mindennapitól.

Nem feltétlenül baj, ha egy pszichológus iránt különleges érzései vannak, vagy akár átmenetileg azt érzi, hogy a legfontosabb személy az életében. 

Előfordul, hogy valakinek annyira szegény a szociális hálója, hogy a pszichológusa mellett tényleg nincs senkije” – fogalmaz szakértőnk. A páciens ilyenkor olyasmiket élhet át, olyasmit tapasztalhat meg, amit aztán később továbbvihet más kapcsolataiba.

Szerelmi kapcsolat fenntartása a pácienssel természetesen nem etikus a pszichológus részéről, ám egyéb viszony sem megengedett. A különböző pszichoterápiás irányzatok különbözőképpen fogalmazzák meg, de a fő szabály, hogy nem lehet a pszichológus és a páciens között az általuk szerződött kapcsolaton túl semmi: nem lehet barát, sem ismerős, például a gyermeke tanító nénije, sem az ismeretségi köréből bárki, akihez bármilyen egyéb kapcsolat fűzte. Ebből következik, hogy a terapeuta olyat sem fogadhat, aki valamilyen szolgáltatást nyújt neki, például a fodrászát, ismerteti Balkuné Szűcs Emese.

Én ugyan a terápia lezárása mellett döntöttem, igyekszem arra fókuszálni, amit tanultam belőle: ahogyan a pszichológus is elfogadja páciense érzéseit, a páciensnek sem szabad ostoroznia magát. Csak úgy tud fejlődni, ha elfogadja, amit érez – elvégre arról nem is feltétlen tehet.

A páciensen is múlik a terápia sikere

Van, aki úgy keresi fel a pszichológust, hogy az majd „megmondja a tutit”, a terápia eredményességéért azonban neki is tennie kell. Balkuné Szűcs Emese szerint hátráltathatja a közös munkát, ha a páciens nem tud őszinte lenni. Ez ugyan evidensnek hangzik, ám vannak olyan helyzetek, amikor az érintettek nem fedik fel a valódi érzéseiket. „Például valaki elkezd járni a párja hatására, aki ellenkező esetben szakítana vele. 

Ő magának is azt hazudja, hogy szeretne változtatni, de van benne egy ellenállás, nem tud teljes odaadással részt venni a folyamatban. 

Vannak, akik saját magukkal sem őszinték” – magyarázza. Ez gyerekek, kamaszok esetében is előfordulhat, akik szintén nem önszántukból keresik fel a terapeutát.

Az is hátráltathatja a közös munkát, ha a páciens nem képes elfogadni a segítséget, nem tudja megfogalmazni igazán a céljait, vagy közösen sem sikerül megtalálni, továbbá, ha nincs motivációja. Ezek hamar ki szoktak derülni, Balkuné például „házi feladatot” szokott adni a hozzá járóknak, és ha valaki rendszeresen nem azt végzi el, abból sejthető, hogy nem akar együttműködni. Ilyenkor ki lehet próbálni egyéb módszereket, vagy ha azok sem hoznak sikert, más szakemberhez irányítja a pácienst.

Felvetődik a kérdés, hogy mi alapján válasszunk szakembert, hogy elkerüljük a felvázolt helyzeteket. Segítség lehet, amit az online felületeken találunk: a szakember bemutatkozása, írásai. Ha ezek alapján szimpatikus, akkor megér egy próbát, aztán kiderül, működőképes-e személyesen a dolog, tanácsolja szakértőnk. Természetesen fontos a pszichológus végzettsége is: életvezetési problémákkal szakpszichológust, krízishelyzetekkel tanácsadó szakpszichológust keressünk. Komoly pszichés tünetek, hangulatzavar, súlyos szorongások vagy egyéb, hosszabb ideje tartó tünetek esetén pedig klinikai szakpszichológust.

Most, hogy ő került hasonló helyzetbe, és eszébe jutott az a beszélgetés, bűntudata lett. Hát persze, hogy ezt kérdezte az öreg. Most értette meg, hetvenévesen, a kórházi ágyon, hogy a nagy, világmegváltó beszélgetések ilyenkor már fabatkát sem érnek. Mert ami a lényeg, arról igazából nem lehet beszélni. Vagy ha lehet is, nem éri meg. „Kisfiam, meg fogok halni, jaj, beszéljük át a fontos dolgokat…” Ilyet csak életidegen, hazug színpadiassággal mond az ember. 

Nem is beszélve arról, hogy ebben a helyzetben az a másik dimenzió, a túlvilág, vagy minek nevezzük, olyan fénnyel világít már, hogy a fontos részletek felcsillannak, a lényegtelenek pedig elhalnak.

Szeretetteli együttlétek, örömök, közösen megélt fájdalmak fénylenek fel, minden más elhomályosodik. Ezt a fiatalok is pontosan érzik, látni a szemükben. És ha beszélnénk ezekről, ha kimondanánk őket, csak elrontanánk ezt a fénytörést, lehoznánk a szavak szintjére, és a végén még félreértenénk egymást. 

Bűntudatot érzett, amikor arra az apjával folytatott utolsó beszélgetésre gondolt. Ő forrófejű, érzelgős huszonéves volt még akkor, ami a szívén, az a száján. Képes volt megharagudni a halálos ágyán fekvő öregemberre egy egyszerű kérdés miatt. Pedig abban a kérdésben benne volt minden. Az összes meccs, amit közösen néztek. Ahogyan együtt szidták a bírót nevetgélve. Ahogyan először hívta meg egy sörre az öreget. A gólörömök, a vállveregetések. A játék bölcs elemzése, amit nem egyszer az élet metaforájaként emlegettek. 

És a továbbadott tradíció, a hagyomány ereje. Nem véletlen, hogy ő is ezt kérdezte a saját gyerekétől. 

Az ő fia szerencsére érettebb volt már, tisztában volt a kérdés valódi tartalmával. Három nullra nyertünk, apa, válaszolta, ezzel megvan a bajnoki cím, majd kitörölt egy könnycseppet a szeméből, és megfogta az apja kezét. Gyönyörű gólok voltak, folytatta, és ecsetelni kezdte a részleteket. Ő pedig élvezettel hallgatta. Mintha tényleg csak huszonkét emberről meg egy labdáról lett volna szó.   

Az írás eredetileg Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Elítélt erőszaktevő a strandröplabdás, aki Hollandiát képviseli az olimpián” – próbálom megemészteni a szalagcímet, miközben a törökülésben olvasgató hétéves kislányom haját fésülgetem az ágyon. Sokszor eszembe jut, hogy egy szempillantás alatt kiskamasz lesz belőle, és mivel eddig semmi rosszat nem kapott az élettől, rendelkezik azzal az életveszélyes gyermeki naivitással, ami a Steven van de Velde-félék céltáblájává tehetik őt. A holland sportoló, aki 2014-ben azért ült repülőre, hogy egy kislánnyal szexeljen, pontosan olyan férfi volt 19 évesen, amilyentől a legjobban féltem a lányaimat: fiatal, jóképű, tehetséges, jómódú, megnyerő, bizalomgerjesztő és veszélyes. 

Online csetelésből nemi erőszak

Van de Velde tíz éve utazott Amszterdamból Londonba, hogy meglátogassa azt a brit iskoláslányt, akivel az interneten ismerkedett meg (aki már nem emlékszik, mennyire kicsi egy ilyen gyerek, gondoljon arra, hogy Hermione az első Harry Potter- kötetben, Prim Az éhezők viadala kezdetén, és Ariel lánya, Melody A kis hableány 2-ben szintén 12 évesek). Az MK Citizen korábbi híradása szerint a találka előtt a lány azt hazudta családjának, hogy egy barátjánál lesz, majd megpróbált hotelszobát foglalni kettőjüknek. Amikor ez nem sikerült, a Furzton tóhoz mentek, ahol alkoholt ittak és pettingeltek. Másnap, miután szintén nem találtak egész nap szállást, elmentek a lány családjának akkor üresen álló házába, ahol van de Velde elvette a gyerek szüzességét. Mielőtt visszatért volna Hollandiába, a röplabdás megüzente az iskolásnak, hogy bár megszakította a közösülést, azért nem árt, ha bevesz egy esemény utáni tablettát. 

Amikor az áldozat besétált a klinikára a készítményért, az intézményben dolgozók értesítették a családját és a rendőrséget. 2016-ban a sportolót 4 év börtönre ítélték Angliában, ahol egy évet le is ült, majd átvitték Hollandiába, ahol egy hónap után szabadult. Mégis hogyan lehetséges ez? – teszi fel a kérdést a The Guardian. A brit lap szerint úgy, hogy Van de Velde ügyét a holland törvények alapján nem minősítették szexuális erőszaknak, csak konszenzuson alapuló, de amolyan „etikátlan szexuális aktusnak”. 

Visszaélés, manipuláció, abúzus

A The Guardian cikkében arra is felhívja a figyelmet, hogy a holland közvéleményt nem rázta meg különösebben a tény, hogy egy elítélt erőszaktevőt küldtek az olimpiára, noha helyi kommentháborúk azért vannak. Akik védelmükbe veszik Van de Veldét, azzal érvelnek, hogy a sportoló nem kényszerítette a lányt semmire, a kapcsolat kölcsönös vonzalom alapján jött létre. Ez azonban a magyar jogrend és az összes gyermekvédelmi szervezet szerint is súlyos tévút. 

Ha egy felnőtt lefekszik egy tizenkét éves gyerekkel, az mindenképpen szörnyű bűncselekmény, mert a gyerek akaratát egyáltalán nem volna szabad ezekben a helyzetekben figyelembe venni. 

„Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy egy gyermek 12 évesen kiskorú gyermeknek, fejlődéslélektani szakaszát tekintve pedig kiskamasznak minősül. Ebben az átmeneti szakaszban egyszerre történik meg a kisgyermekkorról való leválás és a serdülő élet felé való elindulás, amely önmagában krízisként értelmezhető. Megjelenik az identitáskeresés és az önismeretnek az igénye, amelyet átsző a bizonytalanság, hiszen a gyermek még nem rendelkezik kész ismeretekkel saját képességeiről és korlátairól. Mintákra, útmutatásra és határhúzásra vágyik, még ha viselkedése nem is feltétlenül ezt mutatja. A kamaszkornak pont az az egyik sajátossága, hogy a gyermek feszegeti a határokat annak érdekében, hogy ő maga találjon egyensúlyt cselekvéseiben, döntéseiben, kapcsolataiban. Arra van szüksége, hogy legyen egy biztonságos háló, ami megtartja őt önállósodási folyamataiban, hogy ne érje őt veszély. Tizenkét évesen az önmagát és határait, illetve a közegében betöltött szerepeit felfedező, kísérletező gyermeknek a személyisége és veszélyérzete is kiforratlan. 

Ha egy fiatal felnőtt szexuálisan közeledik felé, a felnőttet terheli a felelősség annak kimeneteléért. Egy fiatal felnőtt képes átlátni szexuális közeledésének szándékát, súlyát és következményét. Egy 12 éves gyerek nem. Egy ilyen korú kislány ismerkedhet szexuális identitásával, próbálgathatja nőiességét, de ettől ő még egy fejlődésben lévő gyermek. Felnőttként szexuálisan közeledni felé visszaélés, manipuláció, abúzus” – hangsúlyozza Joó Beatris, a Gyermekhíd Alapítvány operatív igazgatója. 

A világ válaszlépéseket vár a NOB-tól

A nemzetközi felháborodás nyomán a NOB-tól is sokan választ vártak arra, hogyan engedhették, hogy egy pedofiliáért elítélt és börtönben ült sportoló képviselje hazáját egy ilyen nagy presztízsű világversenyen. A bizottság megint egy védekező közlemény kiadására kényszerült, amelyben áthárítják a felelősséget a sportág nemzeti bizottságaira, képviselőire, akik megvédték korábbi álláspontjukat. Szerintük Van de Velde letöltötte büntetését, megbánta bűnét, részt vett egy rehabilitációs programban, és „szakértők” megállapították, hogy a visszaesés kockázata nem áll fent. A gyermekvédelmi szakember szerint ez azonban mind kevés ahhoz, hogy egy ilyen férfinak megadják az esélyt, hogy olimpiai bajnok lehessen. 

„Cselekvéseinkért vállalni a felelősséget az egyén szempontjából fejlődés, de társadalmi szinten csak egy minimum. Fontos ráirányítani a figyelmet az ilyen cselekvéstől való teljes elhatárolódásra, és az áldozat támogatására. 

Nemzetközi események kommunikációs színterein felértékelődnek ezek az üzenetek, ezért nem mindegy, milyen gesztusok és értékek jelennek meg – például egy olimpián. 

A nyilvánosságnak óriási ereje van, hiszen egy világ figyeli a közvetítést. Üzenhetjük azt egy ilyen ügy kapcsán, hogy »ugyan egy életre maradandó pszichés károkat okozott egy nőnek, mégis szerepelhet az olimpián, és aláírhatja a példaértékű életről szóló nyilatkozatot« vagy azt, hogy a »sporttársadalom maximálisan elhatárolódik attól, aki valaha is erőszakot követett el gyermeken, és nem hajlandó kitüntetni az olimpián történő részvétellel«. A társadalmi egyetértés vagy egyet nem értés határkijelölő erővel bír, mert számít mire voksol a többség. Az áldozatért való kiállás nemcsak az áldozat számára, de a hasonló helyzetben élők számára is egy őket hitelesítő, mérvadó, támogató hozzáállás" – hívja fel a figyelmet a Gyermekhíd Alapítvány igazgatója, aki szerint egy ilyen horderejű eseményen nyoma marad a kihangosított üzeneteknek, és azok elfogadása vagy el nem fogadása rávetül az érintettekre, akik akár újra is élhetik traumájukat. 
A hollandok már biztosan nem lesznek érmesek strandröplabdában a párizsi olimpián, ennek ellenére ezt az ügyet addig kell a felszínen tartani, amíg nem kapunk garanciát arra, hogy ez volt az utolsó olyan eset, ahol egy pedofíliáért elítélt embernek szurkolnak az olimpián. Egy olyan férfi jelentkezésének, aki korábban azért ült fel a repülőre, hogy megrontson egy iskoláslányt, valahol fent kell akadnia a rostán, az olimpiai bizottságoknak pedig az egymásra mutogatás helyett végre cselekednie kellene, és biztosítani mindenkit, aki követi a játékokat, hogy ilyen soha többet nem fordulhat elő. 

Sokszor hallani, hogy gerinckímélő életmódot kell folytatni, ez azonban nem a legszerencsésebb kifejezés, mert alapvetően egy elképesztő teherbírású testrészről van szó. Éppen arra van kitalálva, hogy nagy erőknek ellenálljon, minden „alkatrésze” ehhez igazodik. Kímélni csak akkor kell, ha már valami baj van vele. Amúgy inkább okosan kell használni. Most azt mutatom be, hogy milyen fizikai aktivitásokkal tudjuk megtámogatni.

Mobilitás – mindennek az origója

A mozgásszervi problémák nagy része abból adódik, hogy nem úgy mozog valamelyik testrészünk, ízületünk, ahogyan kellene, és az emiatt kialakuló kompenzációk, illetve a megváltozott terhelés következtében kialakul a fájdalom. 

Ezért általában is azt mondhatjuk, hogy akkor lesz a testünk és a mozgásunk egészséges, ha minden az eredeti „tervek” szerint mozog rajtunk, ám a gerinc esetében ez hatványozottan igaz. 

Ha ugyanis a gerinc körüli szövetek megvastagodnak, letapadnak, akkor akadályozni fogják a csigolyák természetes mozgását, ezáltal a porckorongok a normálistól eltérő terhelést kapnak. De nem csak a törzsön való mozgásbeszűkülés okoz gondot a gerincnek. Sajnos a csípőízület korlátozottsága kihat a derék és a medence ízületeire is. Nem véletlenül mondom gyakran: „Mobil csípő egyenlő boldog gerinc.” Kisebb mértékben ugyan, de a váll nem megfelelő mozgástartománya is túlterhelheti a derekunkat, így arra is érdemes figyelmet fordítani a mobilizációk során.

Az egyik javallatom tehát a boldog gerinc érdekében, hogy a heti fizikai aktivitásokban szerepeljenek bőségesen mobilizáló gyakorlatok is a gerincre, a csípőízületre, a vállra. Úgy általában mobilizáljunk minden edzés elején, hiszen a bemelegítés elképzelhetetlen nélküle, de még jobb, ha heti legalább egyszer rászánunk egy külön alkalmat az alapos lazításra (mobilizálóóra, jógagyakorlás stb.). 

Emellett a napunkban több úgynevezett mikronyújtást is végezhetünk, egy-egy jóleső nyújtózással, törzscsavarással, az ajtófélfában megkapaszkodva egy kis mellkasnyitással. Néhány másodperc, de épp elegendő, hogy ne tapadjanak össze a szövetek a nagy mozdulatlanságban.

Legyen erős törzsed!

A gerincnek nemcsak a felépítése és az „alkatrészei” nagyszerűek, de az azt körülvevő izomzat is mesterien épül fel és működik. Vannak közvetlenül a csigolyákon tapadó izmaink és azoktól távolabb elhelyezkedők, amelyek egy rendszerként biztosítják a mozgásainkat és a gerinc stabilitását. Ahhoz, hogy jól terhelhetők legyünk, fontos, hogy ezek az izmok megfelelő erőben legyenek. 

Minél erősebbek az izmok, annál nagyobb támogatást adnak a gerincnek. Ezért a törzsizmok erősítése a másik elengedhetetlen feladatunk. 

A WHO ajánlása szerint heti minimum kétszer ajánlott izomerősítést végezni a nagyobb izomcsoportokra. Ebbe beletartozik a törzsizomzat is. Ehhez végezhetünk saját testsúlyos gyakorlatokat is, illetve külső ellenállás (súlyzó, gumikötél, kettlebell) segítségével még nagyobb erőfejlesztést tudunk elérni. Arra ügyeljünk, hogy a gerinc körüli izmok erősítése kiegyensúlyozott legyen, a gerinc meglehetősen érzékeny az izomegyensúlyra. Minden oldalról dolgozzuk meg a törzset: a hasizmokat, a hátizmokat és az oldalunkat is!

Stabilitás, amelyben az idegrendszer is támaszunk

A törzsizmok erősítésével szinte kéz a kézben jár ugyanezen izmok idegrendszeri kontrolljának a fejlesztése is. Lényeges, hogy az izmok egyrészt megtámasztják a gerincet és a mozgásait gond nélkül „kivitelezik”, de az is fontos, hogy mindig a terheléshez igazodva kapcsoljanak be. Sőt, előre tervezett mozgásoknál még a mozgás előtt be kell kapcsolniuk, hogy előre biztosítsák a stabilitást egy adott mozdulat közben. Váratlan eseményeknél szintén, hogy minél gyorsabban tudjon reagálni az idegrendszerünk, így minél gyorsabban megkapja a gerinc a szükséges támaszt. 

Ez utóbbi, úgynevezett reaktív működéshez szoktunk instabil eszközöket is bevetni az edzés során, amikor kvázi imitáljuk a váratlan eseményt. Fontos azonban, hogy az instabil felszíneken csak a reakcióképességet fejlesszük, ne akarjunk erősítést végezni! A kettő két külön funkció.

Összességében tehát, ami a gerincünk edzéséhez fontos: a mobilizáció, az erősítés és a stabilizáció. Ezeket a gyakorlatokat külön aktivitásokban is gyakorolhatjuk, de sok olyan edzésforma létezik, amelyek ötvözik azokat. 

Ilyenek a jóga, a pilates, a kettlebell és a hevederes edzések, a funkcionális szemléletű tréningek. 

A zenés, csoportos órákat kedvelőknek feltétlenül ajánlom a gerinctréninget, amelyet jómagam közel húsz éve tartok töretlen népszerűséggel.

A tavaly novemberben megjelent, A boldog gerinc című könyvemben számtalan tudnivaló olvasható még arról, hogy mitől is lesz igazán boldog a gerincünk. 

Kép

Az írás Almásy Csilla Mozgásban című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei elérhetőek itt. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Milyen állatot láttál utoljára? Könnyen meg tudtad különböztetni más állatoktól? Emlékszel a színére, a méretére és az alakjára? És az utolsó növényre? Ha az állatokról őrzött emlékképeid élesebbek, mint a növényekről, nem vagy egyedül. A gyerekek is általában hamarabb felismerik, hogy az állatok élőlények, minthogy meg tudnák mondani, a növények is azok. 

Ahogyan tesztekkel igazolták azt is, hogy az ember általában jobban emlékszik az állatokról készült képekre, mint a növényekre. Mindannyian meg tudnánk nevezni pár olyan emlőst, amelyet kihalás fenyeget, de vajon hányan tudnánk veszélyeztetett növényeket felsorolni? Pedig a számuk lényegesen nagyobb, mint az állatoké, mégis utóbbiakra irányul az elsődleges figyelmünk. 

Ami nem „fenyeget”, azt észre sem vesszük

Álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk körül egy kicsit ott, ahol épp vagyunk. Olyan helyiségben tartózkodunk, ahol fa- vagy farostlemezből készült padlódeszkák vagy bútorok vannak? Látunk-e tapétát, könyveket vagy zsebkendőket? 

Ha igen, tudatosítsuk, hogy ezek mind növényekből készültek.

Ahogyan a ruháinkat is előállíthatják növényi rostokból, például pamutból és vászonból. De még ha éppenséggel egy műanyag bútorokkal telerakott, szőnyegpadlós irodában vagyunk is, a ruhánk pedig poliészter, gondoljunk arra, hogy ezeket olyan összetevőkből készítették, amik évmilliók során növényi és állati maradványokból keletkeztek. Joggal vetődhet föl a kérdés: ha az életünk teljes mértékben függ a növényektől, akkor miért nem „látjuk” őket?

A széles körben megfigyelhető irányzatot egy amerikai botanikus és biológiaoktató páros írta le először, megalkotva a „növényvakság” kifejezést 1998-ban. Elisabeth Schussler és James Wandersee meghatározása szerint ez egyfajta korlátoltság: amikor valaki képtelen arra, hogy meglássa a környezetében lévő növényeket, vagy felfigyeljen rájuk. Részben arról van szó, hogy hogyan osztályozzuk a világot. 

Az emberi agy észleli a különbségeket – magyarázza Schussler és Wandersee. Mivel a növények alig mozognak, közel nőnek egymáshoz, és gyakran hasonló színűek, agyunk hajlamos egy nagy kategóriába sorolni őket. Az emberi retina másodpercenként körülbelül 10 millió bit vizuális adatot továbbít, látórendszerünk így kiszűri az olyan „nem fenyegető” dolgokat, mint a növények, és egy kalap alá veszi őket – magyarázza a két biológus. Ez a fajta korlátozott figyelem viszont nem csak az emberi fajra jellemző. 

Főemlősökként hajlamosak vagyunk a hozzánk leginkább hasonló élőlényeket észrevenni. 

„Az emberszabású majmokkal szerzett tapasztalataimból kiindulva azt látom, hogy ők általában jobban érdeklődnek a hozzájuk külsőre jobban hasonlító élőlények iránt” – mondja Fumihiro Kano, a japán Kiotói Egyetem majmokkal foglalkozó pszichológusa, aki szerint ennek a vizuális preferenciának is – az emberekhez hasonlóan – létezik egyfajta szociális eleme. 

Miért baj, ha csak az állatokkal „szimpatizálunk”? 

A növényvakság – nem meglepő módon – a növények alulértékeléséhez, a védelmük iránti érdeklődés megcsappanásához vezethet. Bár nem készültek tanulmányok a növényvakság mértékéről és időbeli változásáról, az elvárosiasodás és az, hogy egyre több időt töltünk a különféle eszközeinkkel, egyre jobban elidegenít minket a természettől. Arról nem beszélve, hogy az olyan égető problémák, mint a globális felmelegedés, az élelmiszerbiztonság, az élelmiszereinket fenyegető betegségek kapcsán is megkerülhetetlenek a növények. 

Minél kevesebbet vagyunk a természetben, növények közelében, a növényvakságunk annál inkább fokozódik. Ahogy Schussler kifejtette, „az emberek csak azt képesek felismerni (vizuálisan), amit már ismernek”. Pedig a növényvédelem és a növények kutatása nem csupán a környezetünk, az egészségünk szempontjából is nagyon fontos lenne. 

Amellett, hogy élelemforrást biztosítanak számunkra, több mint 28 ezer növényfajt gyógyászati célokra használunk fel. 

A rajtuk végzett kísérletek etikai előnyt is jelenthetnek az állatkísérletek bizonyos formáival szemben. Az olyan területeken – mint például a genomszerkesztés – sokoldalú technikákat lehet finomítani a növényeken, hiszen könnyen és olcsón termeszthetők és ellenőrizhetők. A biológiai kutatásokban fontos virágos növény, az Arabidopsis genomszekvenálása például mérföldkő volt nemcsak a növénygenetikában, hanem általában a genomszekvenálásban is.

A helyzetet az sem könnyíti meg, hogy a különböző társadalmakban folyamatosan erősítik azt az elképzelést, miszerint az állatok alapvetően érdekesebbek és jobban szem előtt vannak, mint a növények. Neveket aggatunk rájuk, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, filmes karaktereket formálunk belőlük. Különösen odafigyelünk az állatok közti egyéni eltérésekre: mondjuk egy kutya személyiségére vagy egy pillangó egyedi színmintázatára. 

Az emberek jobban támogatják a hozzájuk hasonló tulajdonságokkal rendelkező fajok védelmét is – mondja a Melbourne-i Egyetem környezetpszichológusa. Amiatt, hogy az állatokat hozzánk hasonlónak látjuk, nagyobb empátiával fordulunk feléjük: ez kulcsfontosságú tényező a természetvédelmi döntések esetében. Vegyük például a jegesmedvéket – a legtöbben nem azért érezzük úgy, hogy védelemre szorulnak, mert végigfuttatunk magunkban egy racionális listát, miért van szükségünk rájuk. 

„Hanem azért, mert a szívünkön viseljük a sorsukat” – fogalmazza meg Kathryn Williams. 

Így találhatunk vissza hozzájuk

Azzal tehetjük a legtöbbet a növényvakság ellen, ha minél gyakrabban tartózkodunk – lehetőség szerint minél változatosabb – növények közelében. A két biológus szerint ezt nem lehet elég korán kezdeni, „még mielőtt a diákok azt mondanák az iskolapadban, hogy unják a növényeket”.  Tudósok világszerte egyetértenek abban, hogy nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a gyermekek növényvilággal kapcsolatos ismereteinek oktatására. Ez viszont önmagában még nem biztos, hogy elég, az is nagyon fontos lenne, hogy kiskoruktól fogva aktívan foglalkozzanak növényekkel. 

Schussler véleménye szerint a legjobb módszer az, ha naponta valamiféle kölcsönhatásba tudunk lépni a növényekkel: aki teheti, kertészkedés formájában vagy a szobanövényei gondozásán keresztül. Szakemberek szerint az is sokat lendít a helyzeten, ha botanikuskertekben teszünk látogatást, amiknek kifejezett céljuk, hogy felkeltsék az emberek érdeklődését a növényvilág iránt. Ráadásul manapság már számos olyan növényhatározó applikáció is a rendelkezésünkre áll, amik segítségével könnyedén megtudhatjuk, hogy hívják azt a különleges virágot, amire váratlanul bukkantunk a kirándulásunk során.

Miért kezdtél el birkózni, hogyan indult a karriered?

Gyerekkoromban ez még csak játék volt számomra. Az egyik barátnőm által kerültem én is a birkózóterembe, ők már egy ideje jártak le a lánytestvérével. Elmentem megnézni, milyen sportot űznek. Hamar megtetszett, kíváncsi lettem rá, a következő edzésre már én is felszereléssel mentem.

Miként vált idővel életed meghatározó részévé a sportág?

Elég hamar belejöttem, és megnyertem az első országos bajnokságomat a korosztályomban. Tizenegy-tizenkét éves koromban döntöttem el, hogy szeretnék kijutni az olimpiai játékokra. Miután kitűztem ezt a célt, álommá vált számomra, az akkori versenyt a tévében néztük apukámmal. 

Akkor mondtam neki, hogy egyszer én is ott leszek, és te fogsz majd nézni engem.

Milyen áldozatokat kellett vállalnod azért, hogy ilyen magas szintre el tudj jutni?

Iskolásként sokszor lemondtam a vakációról, az osztálykirándulásokról. Mindig a birkózás volt az első, edzeni kellett. Fiatalon, még tizenöt éves koromban kerültem Bukarestbe a válogatotthoz, hónapokig nem voltam otthon. A gyerekkoromról lemondtam, és a sportágra összpontosítottam, sok dolog háttérbe került. 

Mi az, ami erőt tudott neked adni, amikor ennyi mindenről le kellett mondanod?

Az igazi motivációm az volt, hogy tizenhat évesen elköltöztem a szüleimtől egy sportszállóba, és a birkózás egyfajta munkámmá vált. Nekem ez volt a megélhetőségi lehetőségem, ez adta az esélyt is arra, hogy minél többet el tudjak érni általánosságban az életben, és karrier szempontjából is.

Fotó: Incze Kriszta tulajdona

Magyarként mennyire volt nehéz román környezetben készülni?

Mindig voltak, akik éreztették velem, hogy magyar vagyok. Ez a pályafutásom szempontjából is problémát jelentett. Biztos voltam benne, ha lehetőség adódik, akkor megpróbálnak kitúrni a helyemről. Ez a mai napig megnyilvánul valamilyen formában egyeseknél. 

Tisztában kell lenni azzal, hogy sokkal többet kell teljesíteni, mint amit egy román ellenfél nyújt.

Kiemelkedő teljesítménnyel el lehet érni azt, hogy akik így gondolkodnak, ne foglalkozzanak az identitáskérdéssel?

Szerintem ez a téma mindig megmarad, a magyarságomat sokan tényleg a mai napig finoman hangsúlyozzák. Nem a csapattársakról vagy az edzőkről van szó, mert itt mi olyanok vagyunk, mint egy család, de azok, akik inkább kívülállóként beszélnek hozzám, még mindig éreztetik a származásomat.

Az a szűk körű birkózóközösség, amelyet családnak nevezel, mennyi idő alatt alakult ilyenné? 

Együtt nőttünk fel, gyerekkorunk óta közösen készülünk, az összetartás az évek során alakult ki fokozatosan.  Tizenöt éve együtt élünk, kelünk, eszünk, készülünk, fekszünk. 

Megérte a sok befektetett munka?

Az összes célomat nem értem el, a tokiói olimpiára viszont sikerült kijutnom, akkor volt egy kis szerencsém is, ajándék volt számomra a szereplés. Idén éreztem azt, hogy az álom tényleg megvalósult, mert ezúttal teljesen a saját erőmből harcoltam ki a kijutást. Az olimpián mindenféleképpen szeretnék ott lenni a dobogón! Ami a karrieremet nézve hiányzik a gyűjteményemből, az az aranyérem, szeretném elérni egyszer.

Utolsó lehetőségedet tudtad kihasználni, hogy kijuss az olimpiára. Hogyan tudod kizárni az idegességet és a körülményeket, amikor szőnyegre lépsz?

Nagy a nyomás rajtunk, mindenki elvárja, hogy teljesítsünk. Emellett mi saját magunkra is nyomást helyezünk. Elég nehéz a verseny előtti felkészülési időszak, és persze a meccsen is figyelnünk kell arra, hogy ne hibázzunk. Az olimpián minden helyzetben koncentrálnom kell. Remélhetőleg az idegesség nem fog úgy befolyásolni, mint a három évvel ezelőtti játékokon. Akkor túlságosan bizonyítani akartam, hogy ott a helyem.

Fotó: Incze Kriszta tulajdona

Mennyire tudtok segíteni egymásnak csapattársként a nehéz helyzetekben?

Az edzők szoktak segíteni nekünk, van úgy, hogy néha rosszabb napot fogunk ki, ilyenkor ők igyekeznek motiválni minket. Csapattársként is támogatjuk egymást, de ezeket a dolgokat mindenki saját magában oldja meg. 

Nemcsak a sportban kell mindenkinek önmagával megküzdenie, hanem az életben is. 

Ott is a saját gondolatainkkal és feszültségeinkkel nézünk szembe, a belső harca mindenkinek megvan, nem csak a sportban van jelen.

Mentálisan mennyire érzed magad felkészültnek?

Az utolsó száz méteren sokat változtatni nem lehet. Úgy érzem, felkészültem, de az is sokat fog számítani, hogy a verseny napján hogyan kelek. Mentálisan száz százalékot kell adni, és remélem, sikerül elérni a célt.

Átlagos kisbabaként született, óriás lett Wadlow

Ripley.: Hogy szerepeltél az iskolai tanórákon?
Wadlow: Soha nem tudtam válaszolni a tanáraim kérdésére. A mennyezet túl alacsony volt.
R.: Milyen mennyezet? Hogy jön ide a mennyezet?
W.: Nem tudtam felemelni a kezem, hogy jelentkezni tudjak.

Ez a beszélgetés New Yorkban, 1937 áprilisában Robert Ripley Believe it or not? (Hiszed vagy sem?) című rádióműsorában hangzott el. A vendégként érkező, akkor 19 éves Wadlow remek humorával alaposan megnevettette a közönséget.

Robert Wadlow - Kép: Profimedia - Red Dot

Robert Pershing Wadlow átlagos méretű csecsemőként, 3,80 kilogrammal látta meg a napvilágot 1918 telén, az Egyesült Államok Alton nevű városában, és már az első évében felfigyeltek arra, hogy gyorsabban nő, mint kortársai. A kis Robert első születésnapján már majdnem egy méter magas és 20 kiló volt. Ötéves korában elérte a 162 cm-t – nyolcéves korára pedig a 183-at. 

Kilencévesen pedig már képes volt felvinni 180 cm magas és 77 kg tömegű apját a házuk lépcsőjén. 

Nem szokványos méretei ellenére szülei mindig azon igyekeztek, hogy amennyire csak lehet, normális életet élhessen. Átlagos testalkatú testvéreivel játszott, bélyeget gyűjtött, és szeretett fényképeket készíteni. Cserkészkedett is, tizenhárom évesen ő lett a világ legmagasabb kiscserkésze 224 cm-es magasságával

1937-re magasságával túlszárnyalt minden addig feljegyzett rekordot. Tizenkilenc évesen 260 cm és 197 kg volt, 21. születésnapjára pedig elérte legnagyobb tömegét, a 223 kilogrammot. Wadlow akkoriban már hírességgé vált Amerikában, a Ringling testvérek vándorcirkuszával turnézott, ahol előfordult, hogy törpenövésű emberrel együtt szerepeltették. Wadlow előadásait tömegek nézték, amelyeken ő mindig a saját mindennapi ruháiban lépett fel, és visszautasította a cirkusz kérését, hogy kalapot és frakkot viseljen. 

Nem merték megoperálni

A ruhái háromszor akkorák voltak, mint az átlagos méret. A lábfeje 47 centiméter hosszú volt, az amerikai méretezés szerint 37-es cipőt hordott, ennek a magyar megfelelője bőven 50-es fölött lenne. Egy cipője 100 dollárba került, ami akkor sok pénznek számított. Kampánykörútra is indult egy nemzetközi cipőgyártó vállalattal, akik ezért grátisz biztosították a cipőit. 

A körútra, amely során 41 államban jártak, az apja átalakította a családi autót, hogy hátul ülve ki tudja nyújtani a lábait. 

Méretei idővel egyre inkább nehézséget okoztak; lábaira merevítőket kellett helyezni, hogy támogassák a súlyát, ezzel megerősítve „állóképességét”, különösen a nyilvános megjelenései során, ráadásul nem is nagyon érezte a kezét és a lábát. Ennek ellenére soha nem akart kerekesszékbe ülni.
A valaha élt legmagasabb ember magasságát utoljára 1940. június 27-én mérték, akkor 2,72 méter és 199 kiló volt. Állítólag Robert Wadlow magasabb volt, mint a bibliai Góliát. 

Ma már nem nőne ilyen nagyra 
Tizenkét évesen az orvosok az agyalapi mirigy hiperpláziáját állapították meg nála, ez azt jelenti, hogy a növekedési hormonoknak abnormálisan magas a szintje, ami gyors és túlzott növekedést okoz. Ha Wadlow napjainkban születne, már biztos nem nőne ilyen nagyra, mivel ma már műtéttel és gyógyszerekkel kezelhető ez az állapot. 

A 20. század elején a sebészek rettegtek attól, hogy megoperálják, mert nem voltak biztosak benne, hogy tudnak rajta segíteni. 1940 nyarán kórházba kellett szállítani, mert az egy héttel korábban felhelyezett, hibás lábmerevítő felsértette a bokáját, és a seb elfertőződött. Vérátömlesztést kapott, megműtötték, de állapota romlott, és július 15-én álmában elhunyt, mindössze 22 éves volt. Állítólag még halálakor is növésben volt a teste.

„Elég költséges ilyen nagynak lenni”

Magyarország legmagasabb embere Grósz László, az ötvenes éveiben járó szegedi férfi 220 cm magas. (Vezetékneve németül valóban nagyot jelent.) „Borzasztóan zavart a magasságom, nagyon gátlásos voltam. Szerintem éppen ezért nincs a gyerekkoromból szinte semmilyen emlékem, lenyomtam magamban ezeket a kellemetlen élményeket” – mondta pár éve egy interjúban. Végül László NB I.-es kosárlabdázó lett, de egy sérülés miatt abba kellett hagynia az élsportot.

„Sokkal több hátránya van, mint előnye. Liliputban érzem magam” – fogalmazott.
„Elég költséges ilyen nagynak lenni. Nagyobb ruha, nagyobb cipő, nagy autó, nagy ágy, nagy lakás, mindenből nagy kell” – sorolta. Az adottságait kihasználva azért segíteni is tud és szeret is a környezetének, például a boltban levenni valamit a polcról, vagy kicserélni a lámpában az égőt. 

Ugyanakkor úgy látja: „Biztos boldogabb lenne az életem, ha csak egy kis kétméteres lennék”.

„Sziasztok! Cristy vagyok, 6,2 láb (több mint 195 cm) magas, az a legnehezebb számomra, hogy megfelelő cipőt, elég hosszú nadrágot és elég magas párt találjak.” A Facebook-on több nemzetközi csoport is létezik, amelyekhez kifejezetten magas emberek csatlakozhatnak, tippeket adnak egymásnak és megoszthatják sorstársaikkal a problémáikat. „Soha nem találtam elég magas partnert” – ezt már egy 2 méter 8 centis férfi, egyik sorstársa írja. Míg egy másik érintett ugyanitt arról panaszkodik, hogy sohasem fér be más autójába, csak úgy, ha végig lehajtott fejjel utazik.

Sultan Kösen - Kép: Profimedia - Red Dot

A csúcstartó török Sultan 

Napjainkban a török Sultan Kösen tartja a Guinness-rekordot, 251 cetiméteres magasságával. A 41 éves férfi teste tízévesen kezdett el drasztikusan nőni az agyalapi mirigye megbetegedése miatt. Magassága miatt az iskolát sem tudta befejezni, farmerként kezdett el dolgozni. 

Még tinédzser volt, amikor leszerződtette a Galatasaray kosárlabdacsapata, de túl magas volt a játékhoz. 

Amikor 2009-ben bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe, Londonba látogatott, ahol így nyilatkozott: „Nagyon nehéz barátnőt találnom, mert általában félnek tőlem. Most, hogy már híres vagyok, lehetőségem lesz, hogy több lánnyal találkozzam. Az az álmom, hogy megházasodjak.” A muszlim vallású, kurd származású férfi pár évvel később megnősült, egy 175 centiméter magas szír nőt vett feleségül. Ám a közös nyelv hiánya miatt – míg Sultan Kösennek a török, feleségének az arab volt az anyanyelve – végül elváltak. 2021 végén már ismét arról szóltak a hírek, hogy a világ legmagasabb embere újra feleséget keres, és családra vágyik.

Érdekes, de földünk legmagasabb női lakója is Törökországban él. A 215,16 centiméter magas Rumeysa Gelgi egy ritka genetikai betegséggel, Weaver-szindrómával született, ami gyors növekedést és a csontok öregedését okozza. Elsősorban végtagi és neurológiai rendellenességekkel jár. A 27 éves nő emiatt kerekesszékkel közlekedik, de rövid távokat gyalog is képes megtenni, vagy járókeretére támaszkodik. Emellett szkoliózissal (gerincferdülés) is meg kell küzdenie, ami a gerinc oldalirányú görbületét okozza.
Gelgi a pozitív életszemléletről tart motivációs előadásokat, emellett webfejlesztőként dolgozik, szabadidejében pedig krimiket olvas, úszni jár, és szeretne minél több új helyet felfedezni. 

Két éve ülhetett először repülőre: Isztambulból San Franciscóba repült, és a járaton hat sor szék helyett egy hordágyat helyeztek el, hogy kényelmesen elférjen. 

Az orvosi kezeléseknek köszönhetően ma már nem növekszik tovább a teste.

A holland férfiak és a lett nők a legmagasabbak

A kutatások szerint napjainkban a holland férfiak és a lett nők a legmagasabbak a világon. A 19. század elejéig az átlagos magasság Európában 165–170 cm volt, de az elmúlt kétszáz évben változás történt: az emberek az egész földön, de kifejezetten Európában elkezdtek drasztikusan nagyobbra nőni. Több európai országban 15 centit is emelkedett az átlagos magasság, ez különösen Hollandiában feltűnő, ahol egy átlagos férfi 1810-ben még 166 cm volt, most pedig már 184 centi magas.  

Azt, hogy a felmenőinktől mit öröklünk, kétségtelenül vezető szerepet játszik abban, ki mekkorára nő, azonban ez a hatalmas változás az egész populációban nem magyarázható pusztán az evolúcióval. Ha ez lenne a helyzet, a magasságváltozás sokkal hosszabb idő alatt következett volna be. A kutatók az okok mögött többek közt a jobb életkörülményeket és az egészségesebb táplálkozást látják – mind Hollandiában, mind világszinten.

A magasabb emberek általában tovább élnek, mint az átlag, azonban extrém magas társaikra ez nem igaz: az ő körükben gyakoribb a rákos megbetegedések okozta halálozás. 

Eközben a 21. században egy másik trend is látszik. Hollandiában a gyerekek ma már alacsonyabbra nőnek, mint a szüleik, de nem világos, hogy mi okozza ezt a változást. Romlott a táplálkozás minősége? Vagy a gyermekkori elhízás akadályozza a növekedést? Ezekre a kérdésekre ma még csak keresi a választ a tudomány. 

„Ez egy függőség, amivel képtelen leállni. Ő akarja a legtöbb gyermeket nemzeni a történelemben”. „Sorozatdonor”, akinek valamiféle „Isten-szerű komplexusa van” – súlyos állítások, amelyeket nem mi, hanem az érintett nők és családtagjaik fogalmaznak meg a Netflix új, háromrészes dokumentumfilm-sorozatában. Az ezergyerekes férfi címen futó alkotás annak a holland férfinak az igaz történetét kísérli meg összerakni érintettek és szakemberek segítségével, aki hosszú éveken át külső és belső kontroll nélkül adományozta spermáit szerte a világon. 

Mindezt úgy, hogy a tevékenységéről nem tartotta érdemesnek felvilágosítani a leendő édesanyákat. Azoknak, akik kíváncsiságból rákérdeztek, rajtuk kívül mégis hány, gyermekre váró családon „segített”, rendre kitérő vagy hazug választ adott. Nem mintha ő maga nem lenne tisztában a pontos számokkal: a filmben megszólaló egyik házaspár elbeszéléséből az is kiderül, Jonathan Jacob Meijer bevallotta, van egy listája az összes nemzett gyerekéről, amit nem fog velük megosztani.

„Olyan ez, mint egy trófea” – fogalmazta meg találóan a feleség.

Jonathan Jacob Meijer kijátszotta a rendszert

A magas, jóképű, hosszú, sűrű szőke loknikkal megáldott, műveltnek és szimpatikusnak tűnő Meijer sok gyermekre vágyó nő számára maga volt az ég küldöttje. 

Az egyik házaspár hosszan ecseteli, mennyire szimpatikusnak találták a fiatal férfit, aki – amikor megkeresték – készséggel felajánlotta, hogy otthonukban „segít”. Natalie boldog volt, hogy megismerheti leendő gyermekük biológiai apját, hisz pontosan emiatt választották a személyes adományozást. Ha ugyanis egy spermabankon keresztül kerestek volna donort, erre nem lett volna lehetőségük egészen a gyermek 16 éves koráig. 

Meijer sok esetben magánúton adományozott, ami azt jelentette, hogy nem egy magánklinikán, spermabankon keresztül tette, hanem közvetlenül a családokkal lépett kapcsolatba. A Netflix sorozatában olyan érintett is megszólal, aki elmondja, Jonathan burkoltan szexuális együttlétet ajánlott neki, mondván „természetesebb úton lenne a legjobb” az adományozás.

Ha valakinek ezer gyermeke van, az társadalmi probléma

Az érintett nők közül néhány azt állítja, hogy Jonathan nem tette világossá, hány másik gyermeket nemzett. Így járt Natalie is, akinek Meijer akkoriban azt hazudta, velük együtt összesen öt családnak adományozott. Ők évekkel később fogtak gyanút, amikor párja a bizonyos anonim holland donor esetéről olvasott az újságban. 

Egy másik, egyedülálló óvónőt pedig akkor fogott el a balsejtelem, amikor egy kolléganőjével rájöttek, kislányaiknak közös biológiai apjuk van, aki nem más, mint Jonathan. 

Ha ebben a szűk körben bebizonyosodott a vérrokonság, mégis mennyire kell aggódnunk? Vajon hány gyereke szaladgálhat még a közelben? Ők egymás biológiai testvérei. Mi történik velük, ha esetleg a későbbiekben egymásra találnak, vonzódni kezdenek a másikhoz? Vagy amikor kiderül számukra, hogy több száz testvérük él még a világban? – osztotta meg félelmeit az elkeseredett anya. Az érintettek online felületeket hoztak létre, ahol egymáshoz egyre többen kapcsolódva, a gyerekekről fotókat megosztva szembesültek legsötétebb félelmeikkel.

A Hollandiában érvényben levő szabályozások szerint egy spermadonor 12 családnál többnek nem adományozhat, összesen pedig nem lehet 25-nél több gyermeke – pontosan amiatt, hogy csökkentsék az esetleges vérfertőzés kockázatát. Erről a filmben megszólaltatott klinikai embriológus beszél, aki egy, a klinikájukra érkezett névtelen e-mail alapján kezdett nyomozásba. 

Az anonim feladó ebben azt írta, egyik donorjuknak legalább 150 gyermeke született országon belül. A férfit beazonosítva kiderült, hogy nem más, mint Jonathan Jacob Meijer, aki 11 holland klinikán regisztrálta magát spermadonorként – emellett magánúton is adományozott. Szerény becslések szerint ez legalább 500 utódot jelent csak az északi országban. 

Játszadozás a törvényen kívül

A Meijerhez hasonló sorozatos donorok jelentős kockázatot jelentenek, mivel több száz gyermek osztozhat ugyanazokon a géneken. Az egyik legsúlyosabb probléma a vérfertőzés, ami a közös biológiai felmenőkkel rendelkező emberek közötti szexuális kapcsolatokat vagy házasságokat jelenti. Ez a veszély különösen aggasztó Hollandiában, ahol Jonathan számos adományozást végzett egy kisebb földrajzi területen belül. 

A Time magazin szerint három utódja még ugyanabba az óvodába is került. 

„Azok a gyerekek, akik nem együtt nevelkedtek, nagyobb valószínűséggel vonzódnak egymáshoz, mert a testvér arcában ismerősséget látnak” – fogalmazza meg Natalie a dokumentumfilmben. 

Ezt a fajta romantikus szerelem érzést „Luke és Leia komplexusnak” is nevezik a Csillagok háborúja filmes saga karakterei nyomán. (A történetben Luke Skywalker és Leia Morgana vonzódnak egymáshoz anélkül, hogy tudnák, testvérek – akiket születésükkor elválasztottak egymástól, és különböző bolygókon nevelkedtek.)

A kép illusztráció. Kép: Freepik

„A kölyökkutyák és a haszonállatok szaporodása jobban szabályozott, mint a termékenységi ipar és a spermadonáció” – fejti ki véleményét a filmben Eve Wiley. A termékenységi csalások szabályozásáért harcoló aktivista – aki maga is egy őrült, csaló spermadonor lánya – kiemeli, semmiféle nemzetközi megkötés nincs érvényben arra, hogy egy donornak mennyi utódja lehet, így az elsőre szenzációhajhásznak tűnő történet valójában nem bulvártéma, hanem nagyon is komoly kérdéseket felvető eset. 

Korábban soha nem gondoltak arra, hogy lesz olyan helyzet, amikor a törvény eszközeivel kell megakadályozni valakit abban, hogy további utódokat nemzzen, így a jogászoknak olyan ítéletet kellett kicsikarnia a bíróságtól, amilyenre nem volt precedens. Ez komoly kihívást jelentett. 

A Holland Szülészeti és Nőgyógyászati Társaság (NVOG) 2017-ben végül eltiltotta Meijert az adományozástól. Hat évvel később, 2023 áprilisában egy holland bíróság pedig arra kötelezte: hagyjon fel a spermaadományozással, és 100 ezer eurós bírsággal sújtotta minden egyes jövőbeni jogsértésért. A testület azt is elrendelte, a férfi kérvényezze, hogy a spermabankok semmisítsék meg az új szülők rendelkezésére álló spermáját. 

Meijert a sorozat rendezője, Josh Allott megkereste, hogy lehetőséget adjon az ő szemszögéből is bemutatni a történetet. A férfi nem élt a felajánlással, utólag viszont perrel fenyegette meg a streaming szolgáltatót. 

Gyermekei pontos számát máig homály fedi, Eve Wiley aktivista nagyjából háromezerre becsüli.

Nincs egységes nemzetközi szabályozás

Bár nemzetközi szinten „csak” ajánlások vannak érvényben, nagyobb szakmai ernyőszervezetek a spermadonációval kapcsolatos – alapvető etikai kérdések mentén kialakított – általános szakmai irányelveken keresztül próbálnak irányt mutatni az egyes országok számára. 

Ilyen például a donorutódok számának korlátozása, ami a biológiai utódok közötti vérrokonság megelőzését szolgálja. Szintén nagyon lényeges etikai kérdés a donor egészségi állapotának feltérképezése az esetleges fertőző, illetve bizonyos örökletes genetikai betegségek kiszűrése érdekében. 

Ugyanígy a spermadonorok életkora, aminek kapcsán szintén semmiféle egységes követelmény nincs érvényben. 

Hasonló etikai dilemma övezi a spermadonorok anonimitásának kérdését is: míg egyesek amellett érvelnek, hogy ezt szigorúan őrizni kell, Európában és Ausztráliában az utóbbi években jelentősen megszaporodtak a nyílt adományozások. Svédország volt az első, aki törvényben fektette le a gyermek jogát ahhoz, hogy hozzáférjen a genetikai apjára vonatkozó információkhoz – de csak ha elérte a felnőttkort. 

A Katolikus Egyháznak nincs a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban véglegesen kötelező érvényű dokumentuma, ám vannak nagy tekintélyű útmutatásai. Ezek összefoglalását az átlagos hívők leginkább a Katolikus Egyház Katekizmusában, „A gyermekáldás” című részben találják meg, mivel ez a leginkább hozzáférhető útmutató. Azok a technikák, amelyek a házaspár számára idegen, harmadik személy bevonásával (sperma vagy petesejt adományozásával, méh bérbeadásával) a közös szülőséget fölbontják, súlyosan erkölcstelenek. Ezek a technikák (idegen spermával való [heterológ] megtermékenyítés és beültetés) sértik a gyermeknek azt a jogát, hogy az általa ismert és egymással a házasság köteléke által egyesült apától és anyától szülessen. […] (2376)
Amennyiben a házaspáron belül kerül sor e technikák gyakorlására (homológ mesterséges megtermékenyítés és beültetés), talán kevésbé elvetendők, de erkölcsileg változatlanul elfogadhatatlanok maradnak, mert szétválasztják a nemi aktust az élet továbbadásának aktusától. A gyermek létét megalapozó cselekedet többé már nem olyan aktus, amelyben két személy kölcsönösen odaadja magát, hanem olyan aktus, mely a magzat életét és identitását orvosok és biológusok hatalmára bízza, és az emberi személy eredete és sorsa felett a technika uralmát vezeti be. (2377)
Forrás: Kölnei Lívia: „Isten majd eldönti” – avagy a keresztények és a lombik (részlet)

A számos családi sikerfilmet (pl. Reszkessetek, betörők!) jegyző John Hughes egyszer úgy nyilatkozott: „Történetesen a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokért rajongok. A rendkívüli nem érdekel. Nem érdekelnek a pszichotikusok. Engem az az ember érdekel, akiről nem is gondolnád, hogy van története”. Nos, a kedvenc Facebook-csoportom pont ilyen nőkkel van tele. Jelenleg 1,2 millióan osztják meg itt a hétköznapjaikat. Az átlagos élet dicsérete ez. Egyszerűen imádnivaló!

Nincs itt semmi látnivaló!

Abban a világban, ahol a hivalkodót, az extravagánsat, a különlegest ünneplik lépten-nyomon, éppen a csendes, nyugodt mindennapok válnak érdekessé. Azok a dolgok, amelyek lehet, hogy nem tűnnek szenzációsnak, de elégedettséggel és céllal töltik meg a napjainkat, és valójában sokkal többen vágyunk rájuk, mint gondolnánk. A Dull Women’s Club Facebook-csoportban nem a különcök, a szélsőségek, az óriási egyéniségek mesélnek magukról. Mégis igazi felüdülés megmerítkezni ebben a közegben! 

Egyszerűen jólesik nézni, ahogy mások élik az „unalmas” életüket. Egyedülállók, nagycsaládosok, özvegyek. Fiatalok és idősek. Takarítónők, ápolónők, bolti eladók, egyetemi tanárok, művészek. 

A felszínen ezek a nők semmi izgalmasat nem csinálnak, de a látszólagos egyhangúság mögött számos réteg van. Aki főz, örül, hogy előtte megírta a tökéletes, a bolt belső elrendezését követő bevásárlólistát (és ezt be is fotózta az olvasóknak), boldog attól, ha talált egy tökéletes formájú hagymát (a mellékelt kép alapján ezt csak megerősíteni tudom), és elégedettséggel tölti el az elkészült étel, amelyet családjának adhat. A madáretetésben ott van annak öröme, hogy valaki a természettel tud töltekezni munka előtt. És így tovább…
Olyan, sokunknak jelentéktelennek tűnő apróságokat látnak meg és értékelnek ezek az „unalmas nők”, amelyekre valóban jó nyitottnak lenni. A természetesnek vett hétköznapi eseményekben ugyanis sokkal több örömöt, elégedettséget találhatunk, mint elsőre hinnénk. A csoport posztjait olvasva más szemüvegen keresztül láthatjuk a mindennapokat.

Egyszerűen nagyszerű

Sokszor ráadásul csak látszólag unalmas az, amiről beszámolnak. Egy holland nő például azt írja, olyan helyen él a német határ mellett, ahol egyszerűen nem is lehetne izgalmas dolgot csinálni. Aztán kiderül, hogy csirkéket tart, kutyája van, reggelente a természetben sétál, feketerigókat hallgat, online franciául tanul – csupa giccs, de néha mennyire vágyunk erre a nyugalomra! Van, aki a nyaraláskor éppen ezt keresi! 
Kovászos kenyeret is süt, mint sokan a csoportban, s ennek népszerűségét abban látja, hogy ez egy hosszan tartó, unalmas tevékenység. 

Csodás szimbólum, hiszen látszólag tényleg így van, de tudjuk azt is, hogy a felszín alatt mennyi minden történik akkor, amikor kel a tészta, hogy milyen fontos megtanulni várni, és hogy milyen jó mindennek a jutalma! 

Sokszor jut eszembe a csoportot olvasva J.R.R. Tolkien egy mondata „Nem rossz dolog az egyszerű életet ünnepelni.”

Az unalmas is lehet izgalmas

Vannak, akiknek a hobbijáról derül ki, hogy egyáltalán nem hétköznapi. Egy új-zélandi krimikedvelő nő takarítóként dolgozik, szabadidejében viszont családfát kutat. Az ír Roisin régi recepteket gyűjt, amelyekből ingyenes hírlevélben mutatja be az izgalmasabbakat, vagy azokat, amelyek ünnepekhez, napjainkra elfelejtett hagyományokhoz kapcsolódnak. Egy-egy ilyen apróság annyit tud mesélni az egyénről! Annyi érdekeset lehet megtudni a világ más pontján élő nőkről! 
Ott van például az amerikai könyvelőnő, aki arról ír, hogy gyermekei mellől dolgozik otthon, de ugyanúgy felöltözik a munkához, mintha irodába járna. Mennyi üzenet van ebben! Persze, akadnak igazán extra életutak is. Az olasz Vera például kilenc éve még botswanai férjével élt Afrikában. Ám be kellett látnia, nem működik a dolog, túl nagy a váltás, túl mozgalmas, túl fordulatos az élete. Hazaköltözött, most egy zarándokszálláson takarít, turistákat kalauzol, és minden este egy Columbo-résszel zárja a napot. 
Egy amerikai nő elmesélte, hogyan járt egyszerre egyetemre az autista fiával. 

Egy özvegy pedig arról írt, hogy amikor 42 éves korában meghalt a férje, rájött, nem kell mindenáron az izgalmat keresni, lehet annak is örülni, ami éppen van. 

Nem szükséges, hogy állandóan pörögjünk, utazzunk, újra vágyjunk. Néha elég csak lenni. 

Tökéletes mindennapok

A Sarah Green által indított Facebook-csoport mára olyan népszerűvé vált (folyamatosan frissül, naponta ezrek kedvelik, osztják meg a posztokat), hogy számos helyi, kisebb változata is működik már, mert úgy tűnik, az emberek vágynak a drámamentes, kiegyensúlyozott, egyszerű életre. 
Természetesen létezik ilyen csoport férfiaknak is: a Dull Men’s Club oldal 1,4 millió taggal büszkélkedhet, és önmeghatározása szerint arról szól, hogy „az unalmas férfiak” milyen dolgokat tesznek. És itt feleleveníthetjük a Tökéletes napok című gyönyörű és költői filmet, amelynek főhőse Tokió nyilvános vécéit takarítja, könyveket olvas, zenét hallgat, fényképez, kertészkedik. Éli a tökéletes mindennapokat.