Sokan megtapasztalhattuk már, főleg az évnek ebben az időszakában: bár fizikailag már hazaérkeztünk, gondolataink mintha továbbra is a nyaralásunkon ragadtak volna. A szabadságunknak is vége, vár a munka és az egyre korábban sötétedő hétköznapok. Nem csoda, ha a hangulatunk is „beborul” ilyenkor. Ahelyett, hogy elképzeléseink szerint feltöltődve és felfrissülve térnénk vissza a munkába, szétszórtak vagyunk, kimerültséget érzünk. 

Szomorkásan ülünk az íróasztalunknál, nem sok indíttatást érzünk ahhoz, hogy újra felvegyük a munka és a „szürke hétköznapok” fonalát. 

Az ünnepnapokat követő levertséghez hasonlóan a nyaralást követő lehangoltság is létező jelenség, amely ráadásul sokkal gyakoribb, mint elsőre gondolnánk. Már önmagában az is segíthet átlendülni rajta, ha tudjuk, nem vagyunk vele egyedül. Abban, hogy mi mindent érdemes tudnunk erről az állapotról, és miként kerekedhetünk felül rajta, Üveges Anna pszichológus, író, kutató segít eligazodni.

Ne akarjuk megtagadni a természet ritmusát

Noha létező jelenségről van szó, érdekes módon a Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvében (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders – DSM) a nyaralás utáni lehangoltság, depresszió mint külön kategória nem szerepel. „Érdemes lenne talán onnan közelíteni hozzá, hogy megpróbáljuk pontosítani, mi az a köznyelvben szezonális depresszióként emlegetett jelenség, ami a valóságban jóval árnyaltabb dolog” – fogalmaz Üveges Anna.

A pszichológus szerint fontos, hogy tisztában legyünk azzal: mindannyiunkban egyfajta belső „intelligens ritmus” működik, amely ahhoz illeszkedik, amit a természet diktál: „nyáron általában energikusabbak vagyunk, aktívabban keressük az élményeket, megéljük a szabadságot. A nyár szimbolikájához szervesen hozzátartozik a víz: nem véletlenül mártózunk meg benne ilyenkor előszeretettel, mossuk át magunkat, tisztulunk meg általa kívül és képletesen belül egyaránt. 

A gyümölcsök is ilyenkor érnek, az életciklusunk is a csúcspontján van.

Ehhez képest az őszbe érkezés a természetes befelé fordulás időszaka, ami – tegyük hozzá – a mai felgyorsult világunkban egyre nagyobb teljesítménynek számít. Nem véletlen, hogy ennyi a szorongó és depresszív tüneteket mutató ember, főleg ebben az időszakban” – hangsúlyozza a pszichológus. 

A szakember arra is rámutat, hogy számtalan külföldi tanulmány foglalkozik az angol nyelvben „post vacation blues” vagy „post holiday depression” kifejezésekkel illetett jelenséggel. Példaként egy 2013-as holland kutatást említ, amelyik azt vizsgálta, hogy a nyaralás alatti pihenés ritmusa, az alvás mennyisége, összességében az aktív-passzív pihenés hogyan hatnak, mennyi ideig befolyásolják az általános állapotunkat és a mentális egészségünket. A kutatást végző szakemberek azt is megnézték, mi történik akkor, ha visszatérünk az ideális esetben nem „szürke hétköznapokba”.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Éljünk önazonos életet

„Az, hogy ilyenkor kiszakadunk a megszokott kerékvágásból – hogy meg tudjuk élni a szabadságérzetet, mert azt tesszük, amihez kedvünk van – mindenképp pozitív hatással van ránk. Test, lélek és szellem háromszögének egyensúlya a nyaralás alatt gyorsabban helyreáll, a környezet is ezt támogatja. Ugyanakkor többen mint egyfajta kiugrási lehetőségre tekintenek az éves pihenésükre: mindent erre az »egy lapra« tesznek föl. 

Ez egyfajta énvédő mechanizmusként értelmezhető, ám ami még fontosabb, árulkodó jel is, hogy az év 51 hetében egyébként nem önazonos életet élünk.

Nem engedjük meg magunknak az önfeledt pihenést, az öngondoskodást, az őszinte szembenézést. Testünk, lelkünk – ha nincsenek év közben egyéb levezetési lehetőségeink – ilyenkor engedi föl azt a stresszt, ami a »mókuskeréklét« során ránk rakódik, és amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, elnyomni. Van, aki még a nyaralás alatt sem engedi meg magának azt a »luxust«, hogy pihenjen” – mutat rá Üveges Anna.

A pszichológus szerint amikor visszatérünk a szabadságunkról, akkor látszik igazán, hogy a javulás mennyire átmeneti. „Legalábbis a statisztikai eredmények átlaga ezt a mintázatot mutatja. Ilyenkor könnyen felütheti a fejét egy úgynevezett kontraszthatás: a nyaralásból visszatérés időlegesen, de akár tartósan is negatív lelkiállapotba helyezhet minket. Szorongást, depresszív tüneteket, a reménytelenség érzését élhetjük meg fokozottan. Ez pedig arra utalhat, hogy valami »nincs kitéve az asztalra« a mindennapokban. Az ember, ha beiktat köztes pihenéseket, lehetőségeket a szelepek megnyitására, akkor egészséges ritmusban, lépésenként tudja kiereszteni a feszültséget. Nem véletlen, hogy amikor a megszokott ingerek alól kikerülünk, az szintén hatalmas stresszt jelent számunkra” – mutat rá a szakember.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ha már velünk van, ne tagadjuk meg az érzést

A pszichológus szerint érezhető, hogyan üt vissza a nyugati kultúrára jellemző sajátosság abból a szempontból, milyen megoldási lehetőségeket kínál fel: arra összpontosít, hogyan kerülhetjük el az említett negatív érzéseket. „Pedig az éremnek két oldala van: nem feltétlenül jó, ha az ember túlságosan azonosul az érzéseivel, és passzívan beleengedi magát ebbe az állapotba. Másfelől a teljes tagadás sem célravezető. 

Ilyenkor hasznosabb lehet, ha egyszerűen képesek vagyunk megengedni azt, ami van, az érzéseinknek, hogy legyenek, megjelenjenek úgy, ahogyan megjelennek. 

Ha küzdünk az ellen, hogy szomorúak legyünk, vagy túlzottan távolságot tartunk az élménytől, ami a miénk, jobban magunknál tartjuk az ezeket kísérő tüneteket is” – véli Üveges Anna. 

„A mai kultúra nagyon összetett életmodellt kínál, a rohanó világot szinte már pszichokulturális klisének számít emlegetni, ugyanakkor tényleg ebben élünk. A modern kultúra arról is leszoktat, hogy mi emberek leképezzük magunkban a természet ritmusát. Rengeteg kötöttségünk van, sok impulzus ér minket, amelyek óhatatlanul elterelik a figyelmünket az igazi szükségleteinkről. Ezért is olyan nehéz megtanulni, hogyan gondoskodhatunk jól magunkról, mit jelent egyáltalán a pihenés, az öngondoskodás. Ha viszont tudjuk, hogyan nyaraljunk, pihenjünk jól, akkor ezek a negatív érzések is kevésbé fognak tudni elhatalmasodni rajtunk – főleg nem annyira, hogy elviselhetetlen léptéket öltsenek. Viszont, ha ez a szorongató, depresszív és lehangolt állapot tartósan velünk marad, az már más kategória, akkor mindenképp érdemes szakember segítségét kérni” – teszi hozzá. 

A pszichológus emellett azt tanácsolja, hogy figyeljük a testünk jelzéseit. „Ha ezekkel összhangban, a belső intelligenciánkra hallgatva cselekszünk, sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy lerövidítsük a lehangolt állapot idejét. Hagyjunk magunknak időt a jelenben lenni, megérkezni, például, ha megengedhetjük magunknak, ne rohanjunk be a hazaérkezésünk utáni napon dolgozni. A testünknek, a lelkünknek szüksége van arra, hogy »megeméssze«, beépítse az élményeket” – jegyzi meg a szakember.

Egy tetőteres kertes ház a Kossuth-díjas Bertalan Tivadar otthona, itt találkozunk egy forró augusztusi napon. A fullasztó meleg elől az épület is csak mérsékelten nyújt védelmet, a tetőtérben pedig, ahol a műterem van, napközben szinte elviselhetetlen a levegő. Pedig itt született korábban jó néhány a művész látványos, az álmok világát idéző, misztikummal áthatott képei közül. A helyiségben most is ott van az állvány, az asztal az ecsetekkel, festékekkel, ragasztókkal. (Életműkiállítását 2015-ben rendezték meg a Vigadóban, Képszavak és szóképek címmel.) 

Mintha megállt volna itt az idő. Bertalan Tivadar, hála az égnek, jól van, segítséggel ugyan, de tud boldogulni. Csak hát, a magány… Ám az egyedüllét ellenére is derűs, huncut természete, humora még mindig meg-megmutatkozik a beszélgetés közben. Most is Újpesten lakik, ahol annak idején gyermekkora egy részét töltötte. A család a háború elől menekült ki Erdőkertesre, amit akkor Erdővárosnak neveztek, mert Bertalan Tivadar nagyapja ott volt hegyőr. Utólag látszik: a kamasz fiú karrierje indulásában meghatározó pont volt ez a helyszín.

A felforgatott Brencsán-O’Donell-kastélyban talált egy Ady-kötetet, illetve ecsetet és olajfestéket. Nagyon sorsszerűnek tűnik ez, hiszen később az alkotás határozta meg az egész életét. A festés, rajzolás mellett az írásnak is sok időt, energiát szentelt – érezte valaha kiválasztottnak magát?

Én magamban írónak készültem, de az életem nagy része olyan körülmények között telt, hogy nem lehetett szabadon írni. Igaz, egy ideig munkatársa voltam az egykori Népszavának, de csak politikamentes cikkeket írtam kulturális, társadalmi témákban, és rajzoltam is. A festéssel jól „elfajzottam” aztán. 

Életem első festményét tizennégy évesen csináltam Erdőkertesen azokkal az eszközökkel, amiket a rommá lőtt grófi kastélyban találtam. Egy putrit festettem le, máig megvan itt, a műteremben. 

Sokan mondják, hogy azóta nem is fejlődtem. Persze ezt tréfának szánják. 

Az is meghatározó pont volt, amikor társaival együtt Ausztráliába szöktek 1949-ben, mert annyira rosszul érezték magukat Magyarországon. Kalandos út volt, el is jutottak a távoli földrészre, de aztán mégis visszajött. Nem bánta meg? 

Honvágyam lett volna. Akkor született a kishúgom is, anyám sokat sírdogált. Illegálisan jutottunk ki Ausztriába, és onnan, a fürstenfeldi lágerből vitt bennünket egy régi, összelövöldözött repülő Ausztráliába, ahol gyapot- és gumiültetvényeken kellett volna dolgozni. Hát, ehhez nem sok kedvem volt, művészettel szerettem volna foglalkozni. Erre azonban nem volt lehetőség. Szerencsére az egyik társamnak volt pénze, mert gyárosok voltak, így a visszautamat is tudta finanszírozni. 

Amikor hazaérkezett, jött a feketeleves: minden gimnáziumból kitiltották, mert hazaárulónak tartották. Ám nem hagyta magát, végül befejezte a középiskolát a Madách Gimnáziumban. 

Igen, oda is magam jelentkeztem, és úgy látszik, az igazgatót még nem sikerült lecserélni. Őszintén elmondtam neki mindent, ő pedig megengedte, hogy tanuljak. Nagyon jó társaságba kerültem, Szinetár Miklós, Szakonyi Károly, Bónis Ferenc voltak az osztálytársaim – ez szerencse volt. A szerencsének pedig elébe kell menni, ez az én tanulságom. Így volt a diplomámmal is aztán az Iparművészeti Főiskola szcenika szakán. Néhányszor kirúgtak, aztán visszavettek, amikor pedig elvégeztem a főiskolát, mondták, hogy diploma nincs. Minden tanuló kapott egy szüzsétervet a diplomázáshoz, azt kellett megcsinálnia. Én nem kaptam. Gondoltam: akkor írok egyet magam. Megírtam Budai Nagy Antal élettörténetét, megterveztem a díszleteket, ezt később egy külön könyvben ki is adtam. Illegálisan mentem föl a munkáimmal a színpadra (akkor még nyilvános volt a diplomavédés – a szerk.), a társaim segítettek ebben, és bemutattam az állványokon a díszletterveket. Bár a tanulmányi osztály részéről meg akarták akadályozni, a közönség lehurrogta őket.

Miután végeztem, odajött hozzám az akkori Budapest Filmstúdió igazgatója, Révész Miklós, aki azt mondta: nem érdekli a diplomám, másnap keressem fel az irodájában, és főtervezőnek javasol. 

Így kezdtem dolgozni, miközben a többiek, akikkel nem volt semmi baj, két évig próbaidőn voltak.

Kép

Fotó: Katona László

Körülbelül kétszáz film készítésében működött közre látvány- és díszlettervezéssel. Milyen érzés volt látni az ön által megálmodott, papírra rajzolt épületek, városok megvalósulását? 

Akkoriban meg kellett festeni a tervet – nem úgy, mint most, amikor számítógéppel terveznek. A tervet műszaki rajzokra kellett bontani az alaprajztól kezdve az apró műhelyrajzokig – ezt mind én csináltam meg. Előfordult, hogy ötven kiló pausz kellett a tervekhez. Aztán volt építészem, néha kettő-három is, ha a feladatom úgy diktálta. Például Pilisborosjenőn, amikor a Sztrogoff Mihályt forgattuk. Olykor egész városokat festettem fel egy plánparelel üveglapra, ami az objektív előtt volt, és ez vetítette hátra a látványt. 

Előfordult, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna? 

Volt olyan. De inkább arról volt szó, hogy több jelentéktelen filmben is kellett dolgozni. Például bányász-oktatófilmben, hát, ezt biztosan nem sokan látták. A Tenkes kapitánya és a Tüskevár című sorozatokat viszont sokan ismerik. 

Mennyire hagyták szabadon dolgozni? Beleszóltak a munkájába? 

Nagyon is szerettek volna, csak nem sikerült nekik, mert főleg külföldi filmeket csináltam. Ott ragaszkodtak a munkámhoz, itt pedig kellett a valuta, és egyszer azt mondta az amerikai producer: „Tudom, hogy nagy a hajtás, de azért heti 2000 dollár szép pénz, nem?” Ó, mondom, az gyönyörű pénz, de miért mondod nekem? „Hát, mert annyit kapsz tőlem” – válaszolta. Mondom: nem. A töredéke jutott el hozzám. Elő is vettek aztán engem, hogy ezt miért kellett megmondani. „Hát, miért nem szóltatok, hogy kussoljak?” – válaszoltam. Ezért ki is rúghattak volna, de jött egy amerikai-izraeli rendező, aki velem akarta megcsinálni a következő filmet is. 

Kérdezték: „Bertalan elvtárs, nem akar több magyar filmet? Hát, abból a valutából készülnek a magyar filmek.” Dehogynem akarok, mondtam, csak miért az én gázsimból? 

Ha már említette a szerencsét: miben érezte még különösen szerencsésnek magát? 

Tulajdonképpen mindenben. Elkaphattak volna 1949-ben, a szökéskor. A koffert, amivel átúsztam a Lafnitz folyót a jégtáblákkal, átlyukasztották a golyók, mert lőttek rám. Folyt a fejemre a benne lévő pálinka – de sajnáltam! Az angolok húztak ki, tettek rendbe. Az is szerencse, hogy a havernak volt annyi pénze, hogy ki tudja fizetni a transzportot, amivel visszahoztak Ausztráliából. 

És később, a munkájában is szerencséje volt, mert sorra kapta a filmes megbízásokat... 

Igen. Meg abban, hogy Jean Delannoy francia filmrendező, forgatókönyvíró a világ egyik legjobb látványtervezőjének nevezett. 

Ez nagy elismerés. Ugyanakkor nyomasztó is lehet – nem érezte ezután, hogy nagy elvárásoknak kell megfelelni?

Nem. Csináltam a magam dolgát, és a tökéletesre törekedtem. Viszont felvetődik a kérdés, hogy mi a tökéletes? Én definiáltam magamnak: tökéletes az, aminek valami hibája van. Csakhogy ez a hiba titok. Szerintem ez a tökéletes. 

Kép

Fotó: Katona László

A saját munkáiról is így gondolkodik? 

Mindenről, amit csináltam. Biztos, hogy mindegyiknek van valami rejtett hibája. Elmondtam ezt az elméletet Marton Évának is, aki felírta valahol otthon. Azt a képet neki csináltam (a falra mutat, amelyen egy zenei témájú grafika alatt ez a két sor olvasható: „Ha dolgozol, hallgass zenét. Ha zenét hallgatsz, ne dolgozz.” – a szerk.). Van rajta némi ellentmondás, de hát csupa ellentmondás az egész életünk. 

Tud még festeni?

Nem. Festeni csak állva lehet, az ember előre meg hátra megy, hogy megnézze, mit csinál. 

Az utolsó képem fent van a műteremben, a festőállványon, és az került a Csend/Élet című könyvem borítójára. Pedig „viszket” a vászon, viszket a papír, meg kellene vakarni őket. 

De most már csak a szövegek vannak, azt még szoktak tőlem kérni, rajzzal együtt, elektronikus felületre. 

Hogyan telnek a napjai, kivel tartja a kapcsolatot? 

Nem mozdulok ki, telefonon szoktam beszélni Székely László díszlettervezővel és Mécs Károly színművésszel. De az a helyzet, hogy aki sokáig él, az egyedül marad. A feleségem három éve meghalt, azóta magam vagyok. A barátaim is sorra mennek el. Tudja, mi az, ami még szerencse? Hogy élek.

Bármennyire nehéz elképzelni, a mai napig léteznek olyan népcsoportok a világon, amelyek az emberektől távol, teljes elzártságban élnek. Ezek az érintetlen törzsek olyan őslakos népek, amelyek minden kapcsolatot elkerülnek a kívülállókkal – így meglehetősen keveset is tudunk róluk. Korlátozott ismereteink néhány találkozáson és levegőből készített felvételeken alapulnak. 

Bár a pontos számukat nem tudni, becslések szerint több mint száz, a modern civilizációtól elzártan elő törzs élhet világszerte – legtöbbjük az Amazonas esőerdeiben.

Fontos lenne tudatosítanunk, hogy ők nem egy távoli múlt elmaradott és primitív maradványai, hanem kortársaink. A legtöbb kormány nem próbál kapcsolatba lépni az országuk területén izoláltan élő törzsekkel, békén hagyja őket. Ahol tiszteletben tartják a jogaikat, ott problémamentesen fenn is tudnak maradni. Többek túlélését azonban erőszak, különböző betegségek és a modern civilizáció feltartóztathatatlan terjedése veszélyezteti. 

Kép

A Dél-Amerikában élő Ayoreo etnikai csoport tagjai – Forrás: Wikipedia

Nyílzáporral fogadják a kíváncsiskodókat 

A szentinelézek a Bengáli-öbölben fekvő (hivatalosan Indiához tartozó) Észak-Sentinel-szigeten élnek, őket tartják a világ legelzártabb törzsének. Nem sokat tudunk róluk azon kívül, hogy vadászó, gyűjtögető életmódot folytatnak, az élelmüket íjjal és nyíllal szerzik. Alacsonyabb termetűek, és nagyon ellenségesek a betolakodókkal szemben. Számos kísérlet történt arra, hogy kapcsolatot létesítsenek velük, s hogy többet tudjanak meg róluk, de a legtöbb kudarcot vallott. 

A szigetre érkező kutatókat – ahogy 1974-ben a National Geographic stábját is – rendre nyílzáporral fogadták. 

Az 1960-as években azonban többszöri próbálkozás eredményeként sikerült néhány adatot rögzíteni róluk, azt is leginkább tisztes távolságból. Megközelíteni őket máig nagyon veszélyes, különösen azok után, hogy volt olyan eset, ami halállal végződő erőszakba torkollt. 

Új-Guinea őslakosai sem tűnnek barátságosnak

Kutatók szerint számos máig ismeretlen nyelv, szokás és kultúra maradt fenn Új-Guinea területén. Felfedezésük viszont több okból is kihívást jelent: a terep feltérképezetlen, és ami még ennél is fontosabb, az ott elzártan élő törzsek természete teljesen ismeretlen. Néhány expedíciónak sikerült ugyan közelebb férkőzni egyesekhez, ezek az utak viszont többnyire rövidre sikeredtek, és túl sok adatot sem sikerült kigyűjteni. Azt, hogy az ott élő őslakosok sem feltétlenül tárt karokkal fogadják az érdeklődőket, sejteni lehet: egy 1961-es expedíció során a Rockefeller család örökösének például nyoma veszett. 

Úgy tartják, hogy egy ott élő törzs fogságba ejtette, és megette. 

Máig rejtély, kik és hányan élhetnek az Amazonas mentén

A Brazília területén élő törzsek hosszú évek óta teljesen ismeretlenek a kutatók számára, és ez a helyzet többnyire a mai napig fennáll. A kormány a népességszabályozás okán folyamatosan igyekszik feltérképezni, hányan élhetnek az Amazonas elszigeteltebb részein. Felvevőberendezésekkel felszerelt repülőket küldözgetnek a dzsungel fölé abban a reményben, hogy sikerül rögzíteniük az élet bármilyen jelét. Ritkán, de itt is volt már példa az agresszív fogadtatásra: 2007-ben alulról, nyilakkal támadtak egy repülőre, olyan területről, ahol a hatóságok úgy gondolták, senki sem él. 

2011-ben pedig egy műholdas vizsgálat során fedeztek fel embereket, mindenki meglepetésére, lakhatatlannak tartott területeken. 

Az erdőirtás és fakitermelés kergetette ki őket 

A közelmúltban a nemzetközi sajtó arról számolt be, hogy egy vadászó, gyűjtögető életmódot folytató törzset kaptak lencsevégre Peru dél-keleti részén, a brazil határ közelében. Mint írják, a mashco piro népcsoport tagjai egyre gyakrabban vonulnak ki a területükre betörő fakitermelők miatt. Ennek kapcsán aggodalmát fejezte ki a világ törzseinek biztonságával foglalkozó Survival International igazgatója. Az 1969-ben alapított emberi jogi szervezet a bennszülött vagy törzsi népek, valamint az érintetlen népek jogaiért, s azért kampányol, hogy ezek a népcsoportok megtarthassák őseik földjét. Caroline Pearce – civil jogvédőkkel összhangban – azon a véleményen van, a munkások akár az egész törzset kipusztító betegséget adhatnak át az őslakosoknak, és egyik oldal részéről sincs biztosíték az agresszió elkerülésére. 

Akik élőhalottnak hitték első látogatóikat

A surma nevű etiópiai törzs már évek óta nem érintkezett a világ többi részével. Leginkább arról ismertek, hogy a nők, asszonyok hatalmas ajaktányérokkal a szájukban élnek. A lánygyermekeknek 15 éves koruk körül vágást ejtenek a szájukon, ahová egy kisebb fadarabot tesznek be. Ezt időről-időre egyre nagyobb darabra cserélik, hogy a bőr minél jobban megnyúljon. Amikor elérkezettnek látják az időt, behelyezik az első tányért. Hagyományaik szerint minél nagyobb a tányér, annál jobb feleség lesz a lányból. A surma nép több száz fős csoportokban él, szarvasmarhákat tenyésztenek. Az első feljegyzett eset, amikor a törzsön kívül bárki kapcsolatba lépett velük, az 1980-as években történt, amikor orosz orvosok keresték fel őket. 

A látogatók világos bőre miatt a surmák azt hitték, élőhalottak jöttek hozzájuk. 

Kép

A surma törzs egy tagja – Forrás: Wikipedia

Az Ayoreo az utolsó elszigetelt nép az Amazonas vidékén kívül

Míg az Amazonas és vidéke rendszerint nagy figyelmet kap, létezik egy másik, hatalmas terület Dél-Amerikában, amit számtalan őslakos közösség az otthonának tekint. A Gran Chaco forró, száraz – hol gyérebb növénytakaróval, hol sűrűbb erdővel fedett – térségein Bolívia, Paraguay, Argentína és Brazília (Mato Grosso) osztoznak. Többek közt itt él az Ayoreo etnikai csoporthoz tartozó Totobiegosode őslakos közösség, amely az Amazonas vidékén kívül az egyetlen ismert érintetlen vagy találóbb kifejezéssel élve: önkéntesen elszigetelődött csoport Dél-Amerikában. A törzs egy kisebb csoportja 2004-ben amiatt vonult ki erdős lakhelyéről, mert az ott zajló területrendezés egyre kisebb területre szorította őket – ahol már nem tudtak tovább élni.

A szeptemberi Képmás magazin augusztus 30-tól kapható.

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.

Hallgasd meg, hogyan bizonyítják a parasportolók saját közegükben, hogy ők a legerősebbek és leggyorsabbak, valamint milyen stratégiákkal támogatják őket, hogy sikeresnek érezzék magukat. Szabó Lászlóval azt is megvitatjuk, milyen konfliktusok merülhetnek fel, és szükséges-e ezekbe beleszólnia egy vezetőnek.

Szó lesz a parasport társadalmi megítélésének változásairól, és arról, hogy hol tartunk ma. Megtudhatod, hogyan képes a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke kemény döntéseket hozni, és mi az, amit igazán szeret ebben a munkában.

Csatlakozz hozzánk egy humoros, inspiráló és tanulságos beszélgetésre, és ismerd meg a parasportolókat és „csapattársaikat” közelebbről!

Az adás meghallgatásához kattints a lejátszóra!

Ki vagy te? Mi határoz meg? Mi akadályoz? Mi segít tovább? Honnan van az erőd? Hogyan tudod kimondani: mégis? – teszi fel kérdéseit a Mégis podcastban vendégeinek Süveges Gergő. Emberek, akik nem nulláról indultak, hanem mínuszból. És – mégis – példaképekké váltak. Parasportolókról és a segítőikről szól a Mégis harmadik évada.

A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.

Milyen érzésekkel tértél vissza a munkahelyedre?

Az otthon töltött három év alatt cégünk rengeteget változott: új épületbe költöztünk, 400 kollégával többen lettünk, bővült a csapatom, új feladatokat kaptunk. A csapattársaim interjúján már ott voltam szülés előtt, én tanítottam be őket, és bármit kérdezhettek tőlem, csípőből tudtam a választ. Amikor visszatértem, én voltam ugyan a rangidős köztük, mégis újoncnak éreztem magam, akit mind tapasztalatban, mind tudásban felülmúlnak a többiek. Maximalista ember lévén ilyen kérdések kavarogtak a fejemben: „El tudom-e látni ugyanazt a feladatot úgy, mint szülés előtt? Fogok-e ugyanúgy pörögni? Mi lesz, ha hibázom? Mi lesz, ha észreveszik, hogy hibázom? Elég jó vagyok-e? Össze tudom-e egyeztetni a munkát a családi élettel? Ugyanazokat az eredményeket kell-e produkálnom, mint korábban? Mit gondolnak majd rólam a kollégák?” Nagyon féltem és izgultam, az átlagnál is bénábban kezdtem. 

Képes voltam félórát ülni egy levél fölött: minden információ benne van-e, jól fogalmaztam-e, nincsenek-e helyesírási hibáim?

Úgy éreztem, mindazzal a tudással, tapasztalattal, helyismerettel, amelytől korábban biztonságban éreztem magam, már nem rendelkezem. 

Milyen visszajelzést kaptál a kollégáktól? Hogyan láttak téged?

Nyitottsággal és kíváncsian fogadtak, bár bennük is voltak kételyek, hogyan fog ez működni, ugyanis én voltam az első a csapatban, aki szülést követően tért vissza. Nagyon toleránsak voltak velem, biztattak, támogattak, de egy idő után úgy éreztem, hogy már terhes lehetek nekik, mert elég rendesen feszegettem a határokat. Kapkodtam, szorongtam, minden apró döntésnél megerősítésre vártam, olyan dolgokra is rákérdeztem, amiket tudtam. 

Mi segített átlendülni a kezdeti nehézségeken?

Idővel megbíztak egy nagyobb céges rendezvény megszervezésével. Ezt korábban a kisujjamból kiráztam, most mégsem hittem el, hogy képes vagyok rá. Ahogy közeledett, egyre jobban szorongtam, éjjel nem tudtam aludni, feszült voltam a férjemmel és a gyermekemmel is. Mindenkinek bizonyítani akartam, miközben egyre lejjebb csúsztam lelkileg, és egy újabb depresszió küszöbén találtam magam. Szülés után már volt benne részem, nem akartam ismét olyan állapotba kerülni. Éreztem, hogy muszáj tennem valamit, különben tényleg nem tudom megszervezni a rendezvényt. Összeszedtem magam, tudatosan figyeltem arra, hogy ne kérdezzek, egyedül hozzak döntéseket. Az apró eredményektől aztán jöttek a sikerélmények, és szépen lassan elkezdtem újra hinni magamban. Rájöttem, hogy sem a tudásom, sem a tapasztalatom nem veszett el azzal, hogy anya lettem. A rendezvény végül sikertörténet lett a cég életében. Én pedig idővel pszichológushoz fordultam, és elkezdtem újraépíteni magam.

Sokat segített az is, hogy csapatomnak és a felettesemnek őszintén elmondhattam a gyöngeségeimet, félelmeimet. 

Megoszthattam velük azt is, hogy én már nem tudok 120 százalékon pörögni, mint korábban (hozzáteszem, ezt sosem várták el tőlem), mert azzal, hogy édesanya lettem, megváltoztak a prioritások. Megértették, és olyan feladatokat kaptam, amiket könnyen össze tudok egyeztetni a családi élettel. Elfogadták azt is, hogy nem tudok ott lenni minden 17 óra után kezdődő rendezvényen, csak, ha sikerül megszerveznem a gyerekvigyázást. Olyan biztonságos, elfogadó környezetet teremtettek, amelytől azt éreztem, hogy újra idetartozom. 

Kép

Zita családjával – Fotó forrása: Timár-Sneider Zita / evosoft Hungary Kft.

A tied sikertörténet, sok kismamát azonban nem így fogadnak vissza a munkahelyére.

Tudom. „Felette már eljárt az idő, elavult a tudása. Vele nem lehet másról beszélni, csak a gyerekről. Tuti, nem akar már dolgozni. Ma itt van, de holnap beteg lesz a gyerek, és elmegy táppénzre. Az ő karrierjének már befellegzett. A kisgyermekes kollégákra nem lehet komolyan számítani” – sokat hallottam ezeket én is férfiaktól, nőktől, kollégáktól, főnököktől. Korábban az én számat is hagyták el ilyen mondatok egészen addig, amíg végig nem jártam azt az utat, amely során sikerült bebizonyítanom, hogy ezek az állítások nem igazak. Ha egy kismama támogató, elfogadó, rugalmasságot biztosító környezetbe térhet vissza, nemcsak szárnyalni fog és jó eredményeket produkálni, hanem meg is hálálja, a leglojálisabb munkavállalóvá válik. Tudom, hogy nem mindenkit fogadnak úgy vissza, mint engem. Rengeteg negatív példát hallok, épp ezért is mesélem el a történetemet. Szeretném felhívni vele a munkáltatók figyelmét is arra, hogy így is lehet. Legyenek nyitottak, fogadják megértéssel a kismamákat. Ha segítenek nekik abban, hogy megtalálják az egyensúlyt a munka és a magánélet között, akkor szívvel-lélekkel fogják végezni a feladataikat. 

Sok kiaknázatlan érték van bennük, ugyanis számos plusz képességre tesznek szert az anyaság által, amelyekre erőforrásként tekinthetnek a munkáltatók. 

Te miben érzed, hogy fejlődtél azáltal, hogy anya lettél?

Stresszkezelésben, problémamegoldásban mindenképp. A gyerek nem úgy működik, ahogyan mi szeretnénk vagy eltervezzük. Nap mint nap történnek váratlan helyzetek – például megbetegszik –, amelyek borítják a programot, és hirtelen újra kell tervezni mindent. Időgazdálkodásban is elég jó lettem. Anyaként az egyik legnagyobb kincsem az idő, folyamatosan időnyomás alatt kell teljesítenem. Megtanultam előre tervezni, hosszú távú stratégiákban gondolkodni. Nem lehet, hogy csak az utolsó pillanatban kezdesz el azon gondolkodni, hova teszed a gyereket nyáron, vagy melyik óvodát, iskolát választod neki. Projektmunkánál, projektfeladatoknál ennek nagy hasznát veszem.  Az anyaság nagyon sokat segített abban is, hogy fókuszáltan, koncentráltan végezzem a feladataimat. Az érzelmi intelligenciám is rengeteget fejlődött, sokkal toleránsabb, empatikusabb lettem. Mielőtt állást foglalok egy ügyben, sokkal több információt gyűjtök össze. Kompromisszumot is könnyebben kötök kollégákkal, és kevésbé akadok ki szélsőségesebb emberi megnyilvánulásokon.

Mit üzensz azoknak a kismamáknak, akik a visszatérés előtt állnak?

Teljesen normális érzés, hogy valaki fél a visszatéréstől. Ritka az, hogy valaki becsukja az ajtót, elmegy szülni és három, öt vagy hét év múlva ugyanazt az ajtót nyitja ki. Bízzanak magukban, higgyék el, hogy meg tudják csinálni, a tudásuk, tapasztalatuk nem veszett el! Teljesen természetes dolog, hogy valaki szül, és utána visszatér. Attól kezdve, hogy elkezdtem újra hinni magamban, minden sokkal könnyebb lett. 

Ha egyedül nem megy, merjenek segítséget kérni! Adjanak időt maguknak a visszaszokásra! Nem megy egyik napról a másikra, hozzá kell szokni az új élethelyzethez, meg kell tanulni újratervezni a napot, beosztani az időt. 

Ahhoz is idő kell, hogy több évnyi otthonlét után újra fel tudják venni a fonalat. Épp ezért is mi hírt adunk a közösségi médiában a cég életéről, eredményeiről és nagyobb történéseiről. Most azon dolgozunk, hogy ezekhez az információkhoz bármikor könnyen hozzáférhessenek a kismamák is az otthonlétük alatt, ezáltal megkönnyítsük a visszatérésüket is. Igyekszünk arra is megoldást találni, hogy tarthassák a kapcsolatot egymással, nemcsak azért, hogy ne szigetelődjenek el, ne távolodjanak el a munkahelyüktől és a kollégáktól, hanem azért is, hogy elősegítsük a gyermekeik közti barátkozást.

Kép

Zita előadást is tartott a témában – Fotó forrása: Timár-Sneider Zita / evosoft Hungary Kft.

Nem tartottál attól, hogy másképp fognak rád nézni a kollégáid, miután megosztottad velük a történetedet?

Az előadást önös érdekből vállaltam, azért, hogy én jobban legyek. Három évig készültem rá lélekben. Bennem is fölvetődött, hogy normális vagyok-e, hogy a saját gyöngeségeimről beszélek több száz embernek, de nem bántam meg. Átment az üzenetem, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, nemcsak olyan anyáktól, akik visszatérés előtt állnak, vagy épp túl vannak rajta, és hasonlóan éreztek, de nem mertek róla beszélni, hanem férfiaktól is. Van olyan egyedülálló kollégám, aki a magányosság érzésével tudott azonosulni. Ha már magamért megtettem, akkor úgy érzem, tartozom annyival másoknak is, hogy megpróbálom minél több helyen elmondani a történetemet. Ha valaki erőt tud meríteni belőle, vagy egy cég ennek hatására másképp fogadja a visszatérő kismamákat, már megérte. 

Zita előadása itt tekinthető meg: 

Elsőként ezt a félig leeresztett fittlabdát szeretném bemutatni önöknek. A kiállítás rendezője kiszámolta, hogy körülbelül kétmilliószor rugózott rajta az édesanya. A levegő, ami benne van, húszéves, és az apa tüdejéből származik. De van itt elkoptatott, kitört babakocsikerék, kiült, elhasznált hordozókendő. Ez utóbbi (ha rugózásonként számoljuk az átlagosan nyolckilós testsúlyt, amellyel az édesanyának meg kellett küzdenie), összesen több száz tonnányi súlyt is elviselt. De hogy ne csak a küzdelmeket szemléltessük, elhelyeztük ide azt a bizonyos zöld poharat, amelytől a kisfiú nyolc teljes évig nem volt hajlandó megválni, és megtöltöttük alvás közben kifolyt babanyállal. 

Az itt kiállított munkavédelmi hallásvédőt nyugodtan felvehetik. Kizárólag az édesapa használta. Bár a feleségének vette, de a gyerekek nem hagyták, hogy édesanyjuk akár egy pillanatig is hordja. Azt ajánlom, hogy a piros gombot csak akkor nyomják meg, ha mindenki befogta a fülét. 

A kislány a magas C feletti tartományban tudott sikítani, erről jutott néhány felvétel a birtokunkba. 

Ezt az elképesztő tehetségét később elvesztette, az anyuka hallása viszont addigra érezhető mértékben romlott. A testi változásokról szóló dokumentumokat az Egészségügyi leletek teremben találhatják. 

Hogy mi ez az üvöltés? Valaki biztos levette a piros versenyautót a harmadik polcról. Kérem, tegye vissza rögtön! Ha nincs a helyén, aktiválódik a kisfiú hisztihangja. Érdekességként meg szoktuk mutatni, de nem ajánlom, hogy túl sokáig hallgassák egyhuzamban. Nem, az nem egy kortárs festmény. A Gyerekrajz szobához értünk. Az itt üldögélő csoportot kérem, ne zavarják meg, mentális betegséggel küzdő emberek, akiket beutaltak ide, hogy nézzék a rajzokat. Ha elég ideig bámulják, észrevehetik, hogy a kislány és a kisfiú hangja jön a hangszórókból: „Neked rajzoltam, tetszik?” 

Itt kérem, vigyázzanak. A kislány nagyon szeretett pocsolyákba ugrálni, ezt próbáltuk modellezni. Próbálják ki nyugodtan (páros lábbal érdemes), de könnyen eleshet az ember. Mindenesetre ennek a tevékenységnek is bizonyított a kedélyjavító hatása, akár otthoni alkalmazásra is ajánlják szakembereink. A hóemberhez kérem, ne nyúljanak! Húsz éve fújjuk rá a hideg levegőt. Ha egy meleg kéz érintésétől elolvadna valamelyik testrésze, pótolhatatlan lenne a kár. 

Lassan a végére is érünk a tárlatnak. 

Oldalra még nyílnak szobák, amelyek fakultatív jelleggel megtekinthetők: a Kudarcot vallott nevelési elvek könyvtára, a Babaillat-terápiás terem, az Elromlott játékok, vagy az Eltört edények és lemerült elemek raktára. 

Én már csak ezt az utolsó szobát mutatom meg önöknek.

Itt azt láthatják, ahogyan a szülők az ágyon ülve, egymást átölelve zokognak. Ennek érdekessége, hogy élő adásban, jelen időben zajlik. A gyerekek felnőttek, és a napokban költöztek el, ez ennek az érzelmi reakciónak az elsődleges oka. Akik emelt áras jegyet vettek, nemsokára kérdéseket is tehetnek fel a két alanynak. Mondjuk, úgy tűnik, hogy eléggé meg vannak zavarodva. Értelmes válaszokra szerintem ne számítsanak. 

Az írás eredetileg Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Meglepően sokat olvasnak a Z generáció képviselői: a Wattpad tavalyi felmérése szerint az 1995 és 2009 között születettek 55 százaléka legalább heti egy alkalommal, 40 százaléka pedig naponta vesz könyvet a kezébe. Az ingyenesen használható, irodalmi művek megosztására és olvasására alkalmas közösségi hálózat felméréséből az is kiderül, hogy a koronavírus-járvány pozitívan hatott a fiatalok olvasási kedvére – a válaszadók 35 százaléka ugyanis azt állította, hogy többet bújja a könyveket, mint a Covid-járvány előtti években. 

„A Z és alfa generációsok könyvek iránti rajongását mi is tapasztaljuk. Ugyan ma nem Jane Austen vagy az orosz, francia klasszikusok kerülnek az olvasási listáikra, de a fiatalok gyakran igazi könyvmolyok. Krimi, sci-fi és fantasy irodalom, misztikus és horrorregények állnak a kedvenceik sorának élén, ugyanakkor kedvelik a szuperhősös történeteket, akcióregényeket is, illetve a kortárs magyar irodalom is egyre népszerűbb” – mondta Ludvig Orsolya Stefanie, a Libri kommunikációs és marketingigazgatója. 

A tizen- és huszonévesek könyves ízlését a közösségi média, elsősorban TikTok is erősen befolyásolja: a videós tartalmak megosztására alkalmas felületen ma már több mint 50 millió #BookTok hashtaggel ellátott poszt van, ezeket összesen közel 250 milliárd alkalommal tekintették meg, és ez a szám pedig jelenleg is naponta milliókkal növekszik. 

A #BookTok-tartalmak tehát ma már a nemzetközi könyvpiacra is óriási hatással vannak.

A Z és alfa generációs olvasókra a Libri is kiemelt figyelmet fordít, éppen ezért a Corvin Plázában található könyvesboltban augusztus 31-én délután nagyszabású író-olvasó találkozót szerveznek. Az eseményen a fiatalok által leginkább kedvelt hazai szerzők vesznek részt: kora délután Szlávicsek Judit, a Balatoni krimik sorozat írója és Szántó Dániel, a Revans, a Dorian – A tündérkard, valamint A másoló című regények szerzője a krimikről beszélgetnek, ezt követően Kollár Betti, A vonzás törvénye, A vonzás szépsége és az Álmomban megleltelek,  Karády Anna, A füredi lány és a Zserbó szerzője, valamint az Ősi-könyveket jegyző M.L. Eperke a young adult irodalomról és a könnyed, romantikus regényekkel kapcsolatban folytatnak párbeszédet. 

Kép forrása: Libri

Részletek a Libri Facebook-eseményének leírásában.

Szeptember 13-án, az ünnepélyes megnyitóval veszi kezdetét a térség legnagyobb szakrális művészeteket felvonultató ingyenes rendezvénysorozata, melynek fővédnökei Nagy Zsuzsanna asszony, a köztársasági elnök felesége valamint Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek.

A nagykorúságát ünneplő Ars Sacra fesztivál immár 18 éve hirdeti, hogy a kultúra emberi életünk egyik fontos forrása, amely képes felmutatni a hit, a remény és a szeretet üzenetét minden korosztály számára.

A kezdeményezéséhez a kezdetektől fogva számos település, felekezet, intézmény, művész csatlakozott országhatáron innen és túl. Ezt a sokszínűséget ragadja meg versében Reményik Sándor: “A Szépség egy – Isten nevében”.

Színes programok országszerte

Idén is közel négyszáz program várja az érdeklődőket országszerte. A fesztivál előadásokon, kiállításokon, koncerteken, szakrális sétákon keresztül hívja meg az embereket egy olyan útra, mely kulturális kincseink forrásait kutatja. 

A fesztivál színes programjai így nem csak művészeti gyöngyszemeket kínálnak, hanem örökérvényű igazságokat és üzeneteket is közvetítenek az érdeklődők számára. Ezeket az üzeneteket pedig nem kisebb művészek, mint - többek között - Petrás Mária, Bogányi Gergely, Klukon Edit és Ránki Dezső, a Korossy Vonósnégyes, Csalog Benedek, a Szent Efrém Férfikar, Virágh András Gábor, Berecz András, a Jazzation vagy a Gemma Énekegyüttes “adják át” az Ars Sacra látogatóinak.

Kép

Virágh András Gábor – Fotó: Várady Nikolett

Vidéki helyszíneink közül idén is kiemelkedik Miskolc, ahol a II. Miskolci Ars Sacra fesztivál keretében több, mint negyven összművészeti program kerül megrendezésre.

Ugyancsak számos programot szerveznek Vácott, ahol több felekezet készül érdekes kiállításokkal, koncertekkel, előadásokkal. Esztergomban építészeti konferencia is színesíti a kínálatot, illetve Mosonmagyaróváron és Pécsett is közel tíz program várja az érdeklődőket.

Az országhatárokat átlépve idén is lesznek programok Kolozsváron, Nagyváradon, Alsódobokon, Naszvadon, Somorján valamint Bécsben. 

A határon túli programok közül kiemelkedik a Nagyszebeni Ars Sacra Fesztivál, ahol a hét minden napjára, a városban élő felekezetek csatlakozásával, különleges programokkal készülnek.

Keresztkoncertek

A fesztivál keretében immár harmadik alkalommal kerül megrendezésre ez az ökumenikus koncertsorozat.

A 2018-ban alakult, számos díjjal büszkélkedő Korossy vonósnégyes a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban, a Szent Athanáz kórus, a Liszt-díjas Bubnó Tamás vezetésével a Deák-téri evangélikus templomban, a Tutti Cantabile Énekegyüttes a Budapesti Istenszülő Oltalma görögkatolikus templomban, a barokk zenét játszó Capella Esterházy kamaraegyüttes pedig a Kálvin téri református templomban lép fel.

Nyitott Templomok Napja

A fesztivál a Nyitott Templomok Napjával indul, melynek keretében a templomok tárt kapukkal; programokkal és zarándoklatokkal várják az útkeresőket, és a megerősödésre vágyókat. Idén kiemelt szerepet kap Budapesten hét templom, ahol mindenki számára aktuális kérdéskörre keresik a választ: Hol van Isten életünk különböző területein; a bajban, a válásban, a gyereknevelésben, a társadalmi egyenlőtlenségekben és még számos területen. Az érdekes előadások mellett egyéb művészeti programokkal is várják a betérőket a Pasaréti és Pesti ferences templomokban, a Budai Szent Imre templomban, a Belvárosi Szent Anna templomban, az Egyetemi Kisboldogasszony templomban, a Bakáts-téri Assisi Szent Ferenc templomban és a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban.

A programok részletei megtalálhatóak az Ars Sacra honlapján. 

A dalfelvételben közreműködött Arlóy Zsófia, Csuri Ferenc, D. Kiss Zoltán, Ekler Luca, dr. Fonyódi Ildikó, Illés Fanni, Kertész Róbert, Lengyel Zsófia, Pap Bianka, Sedric Roussel Watchou Kouokam, Száraz Evelin, Szöllősi István, Szvitacs Alexa, és Wermeser Zsombor, akik közül a megmérettetés előtt több sportoló is vendégeskedett a Mégis podcast harmadik évadának adásaiban. A beszélgetések hamarosan elérhetőek lesznek a kepmas.hu-n.

A videóklipben valamennyiük szintén szerepel, egészen pontosan Boldizsár Dalma, D. Kiss Zoltán, Ekler Luca, Hajmási Éva, Illés Fanni, Kiss Anett, Pap Bianka, Száraz Evelin, Sedric Roussel Watchou Kouokam, Szvitacs Alexa, Varga Katalin, valamint Wermeser Zsombor.

„Aki paralimpiai bajnok lesz vagy érmes, vagy kijut egyáltalán a paralimpiára, már leküzdött valami nehézséget, és azt bezárta egy >>dobozba<<. Akik kijutnak egy versenyre, általában már megnyerték a legnagyobb harcot az élettel” – fogalmazott a Képmás magazin címlapinterjújában Illés Fanni, aki az augusztus 28-i megnyitón viszi a magyar zászlót.

A videó itt látható:

 A zenét Rakonczai Viktor szerezte, a szöveget Hujber Szabolcs és Kocsis Paulina írták. Előadói pedig Gubik Petra, Kovácsovics Fruzsina, Miklósa Erika, Kocsis Paulina, Szabó Száva, Dánielfy Gergely, DR BRS, Ember Márk, Kökény Attila és Herczog Richárd.