Így barátkozhatunk meg a nehéz érzéseinkkel

Magunkhoz kapcsolódva 

Valamikor az iskoláskor elején megtanuljuk, hogy rendszeresen feladatokkal kell megbirkóznunk. A feladatok elvégzése örömöt okoz, és azt is felismerjük, hogy elhanyagolásuk büntetést von maga után. Ahogy növekedünk, egyre több és bonyolultabb feladat vár ránk. Még nem töltjük be a tizedik életévünket, de már megszokjuk, hogy mindennap számtalan szempontból értékelik a teljesítményünket és a viselkedésünket, és az elvárásoknak meg is akarunk felelni. 

A megfelelő teljesítmény eléréséhez viszont az szükséges, hogy a feladatvégzés szempontjából nem hasznos érzéseket, benyomásokat és vágyakat figyelmen kívül hagyjuk, és a fontosabbnak tűnő tényezőket helyezzük előtérbe. Idővel megtanuljuk háttérbe szorítani a belső megélések színes világát, hogy előrébb jussunk, és megfelelően koncentrálhassunk a vizsgákra, a tanulmányi terveinkre. A felnőtt mindennapoknak pedig még inkább jellemzője lesz ez a fajta működés. 

Sokan mindössze a jó-rossz vagy kellemes-kellemetlen kifejezésekkel tudják leírni, mi is zajlik bennük. Rengeteg elzárt és feldolgozatlan élmény él bennünk, majd előlép a legerősebb, például az indokolatlannak tűnő szomorúság vagy düh. Akik ilyenkor tudatosan dolgozni kezdenek a saját érzelmeiken, először olyan érzésekkel és megélésekkel találkozhatnak, amelyek elárasztják és megijesztik őket. 

Az első hullámok után azonban azt tapasztalják, hogy az érzések kezelhetők, a megélések felismerhetők, a tapasztalatok pedig feldolgozhatók. 

Emma hamar nagymama lett, még bőven a nyugdíj előtt. Dolgozó nőként is időt szakított az unokákra. Saját édesanyjáról és nagymamájáról őrzött emlékei segítették, amikor buzgón sütött-főzött, míg az unokák nála voltak hétvégente. Mégis egy idő után azt érezte, hogy nincs kedve ezekhez a hétvégékhez. Kimerítették őt, s a várt elégedettség és boldogság helyett csak fáradtságot és időnkénti türelmetlensége miatt bűntudatot érzett. 

Mivel nagyon szeretett volna jó nagyszülő lenni, elhatározta, hogy átbeszéli ezeket a helyzeteket egy pszichológus barátnőjével. A beszélgetések során felismerte, hogy már a gyermekek megérkezése előtt feszültté vált, nem is igazán tudott rájuk hangolódni, tulajdonképpen nem tudta, mit kezdjen velük. Ezért abban reménykedett, hogy a jó falatok jókedvre hangolják a gyerekeket, s aztán majd maguktól eljátszanak, ő pedig legfeljebb sétálni viszi őket. Az unokák viszont egy idő után nyűgösek lettek, sokat elégedetlenkedtek, és ezen a finomságok sem segítettek. 

Emma tehetetlennek, csalódottnak és tanácstalannak érezte magát. Aztán a gyermeki nézőpontot is figyelembe véve rájött, hogy a konyhában sürgölődő, majd a süteményeket tukmáló édesanyja mintáját követi.

Eszébe jutott saját gyermeki énje, az a kislány, aki az anyja mellett magányos és tehetetlen volt.

 Ezután az unokákkal töltött időszakokban képes lett kialakítani azt a fajta jelenlétet, amelyben aktívan kapcsolódott nemcsak a saját érzéseihez, hanem a gyerekekhez is, és így már képes volt a kislányként mintául kapott gondoskodáson kívül mást is kínálni nekik.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Párkapcsolatban 

Az együtt élő nagycsaládok és az egyént hagyományosan körülvevő közösségek visszaszorulásával megnőtt a párkapcsolat jelentősége, amelyben persze ugyanúgy jelentkezhetnek konfliktusok, mint minden más kapcsolatban. Ha egyéni működésünkben hajlamosak vagyunk arra, hogy az érzéseinket elutasítsuk, elnyomjuk, háttérbe szorítsuk, akkor nagy az esélye annak, hogy egy párkapcsolatban is ezt tegyük. Ha a társammal mindketten így működünk, akkor meglehet, hogy párként következetesen kerüljük a konfliktusokat, és hangsúlyozzuk azokat a tevékenységeket, amelyek nem okoznak összetűzést, ugyanakkor mindez azt eredményezi, hogy nem kapcsolódnunk össze, és sok esetben külön működünk. 

Közben lenyeljük a kellemetlen érzéseket, amelyek egyrészt idővel visszatérnek, másrészt óriási érzelmi távolságot idéznek elő. A párok másik része viszont folyton vitatkozik, de a valódi konfliktusok megvitatása helyett kerülőúton vív háborúkat egymással. Népszerű formája ennek a „Ki pakolta ki többször a mosogatógépet?” típusú vetélkedő. Ahelyett, hogy arról beszélnének, milyen érzelmeket élnek meg, hogyan hat ez rájuk, mi az, amitől azt éreznék, hogy fontosak a másiknak, hogy a másik szereti őket, hogy a társuk érti és látja őket. 

Az ilyen alapvető szükségletek betöltetlensége okozza azt a feszültséget, amely aztán tárgyat keresve komoly vitákat szül érthetetlennek tűnő apróságokból. 

A párok mindkét fenti esetben sokat gondolkodnak a kapcsolatukról, azonban nem a kapcsolatot jellemző helyzeteket kellene analizálniuk, és nem újabb együttélési szabályokat kellene rögzíteniük, hanem az egyes helyzetekben megélt érzéseikről lenne érdemes beszélgetniük. Egy kapcsolat csak akkor nevezhető élőnek, ha benne lényeges és hiteles dolgokat közlünk magunkról a másiknak. Ha csak az időjárásról beszélgetünk, akkor abból nem lesz érzelmi szinten is értelmezhető kapcsolat. A mély közlések könnyedén megszületnek egy ismerkedés elején, ám idővel ezeket hagyjuk kikopni, holott általuk lesz őszinte és erős a kötődés két ember között.

Szülőként 

A szülőség a felnőtt lét egyik legtöbb kihívást rejtő feladata. Nem könnyíti meg a dolgunkat az sem, hogy a gyermekneveléshez sokféle mítosz, elvárás és küldetés kapcsolódik. „A jó szülő mindig türelmes.” „Soha nem szabad felemelned a hangod, mert a kiabálástól sérül a gyermek lelke.” Vágyunk arra, hogy megfeleljünk ezeknek a kívánalmaknak, de közben az élet számos ponton közbeszól. Néha a kimerültségünk és a feszültségünk olyan mértékű, hogy elszakad a cérna, majd ennek következtében azt érezzük, hogy megint nem feleltünk meg a jó szülőség elvárásainak. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ezért sokan arra a következtetésre jutnak, hogy a gyerekeikkel megélt kapcsolatban nincs helyük a nehéz érzéseknek. Sokakban fájdalmas gyermekkori emlékként él, hogy a saját szüleik türelmetlenek és elutasítók voltak velük. Van, aki úgy gondolja, ezáltal csak megedződött, de a többség inkább arra az elhatározásra jut, hogy soha nem lesz olyan, mint a szülei. A két ellentétes álláspont ugyanahhoz a csapdához vezet. Míg az első esetében az azonosulás, a második esetében pedig az ellenazonosulás lesz az, amely megakadályoz egy szülőt abban, hogy a jelen valóságát lássa, és arra reagáljon.

Amikor valaki úgy dönt, hogy „nem lesz olyan türelmetlen, elutasító vagy érdektelen, mint a szülei”, akkor egy-egy nehéz érzés (düh, harag, feszültség, unalom) megjelenése esetén elkezd ítélettel fordulni saját maga és a belső valósága felé. 

Úgy dönt, hogy a cél érdekében elnyomja az érzéseit, és felölti a türelmes és a kedves szülő álarcát. Lemond arról, hogy kapcsolódjon önmagához, mert úgy hiszi, ez az ára annak, hogy a gyermekéhez jó viszony fűzze. Az elnyomott érzéseket azonban nem lehet a végtelenségig benntartani. A kirobbanás pedig gyakran olyan intenzitású lesz, hogy még inkább megerősíti azt az elképzelést, amely szerint az indulatok veszélyesek. Ez az ördögi kör egészen addig fennmarad, érkezik a felismerés pillanata, vagyis amíg nem ismerjük fel, hogy nem az érzéseinket kell megváltoztatni vagy megszerelni. Valójában pont az érzéseinkkel és a valósággal való találkozás által születik meg a lehetőség, hogy szabadon döntsünk arról, hogy mit szeretnénk tenni. 

A hétéves Panka gyakran kiborult, ilyenkor az egész teste megmerevedett, csak sírt és kiabált, és úgy tűnt, hogy szinte semmi nem jut el hozzá az édesanyja, Timi szavaiból. Timi gyakran érezte úgy, hogy mindezt nem bírja tovább, és legszívesebben jól megrázta volna Pankát, hogy térjen észhez. Emiatt sokszor érzett bűntudatot, ami még inkább mélyítette a kétségbeesését. Egy darabig próbálkozott elnyomni magában a dühöt, és úgy tenni, mintha nem hatna rá a gyermek kiborulása. 

A gyereknevelési könyvekből tanult mondatokkal próbálta megnyugtatni a lányát: „Tudom, hogy ez most nehéz neked, megértem. Gyere, vegyél mély levegőt” – ismételgette a feszültségét elrejtve semleges hangon, ám a gyermeket ez nem nyugtatta meg. 

Egy idő után nem bírta tovább a kudarcot, és az addig elnyomott indulatai hatalmas erővel robbantak ki. Utólag nagyon szégyellte magát, és megfogadta, hogy soha többé nem engedi meg magának, hogy dühös legyen. 

A pszichológussal folytatott munka során megértette, hogy dühe és haragja, illetve a mögötte meghúzódó fájdalmas érzések (tehetetlenség, kétségbeesés, magány és csalódottság) nem az ellenségei. Amikor nem akarta egyből száműzni őket, hanem elkezdte kíváncsian és ítélkezésmentesen megfigyelni a nehéz érzéseit, azt is észrevette, hogy már nem olvad annyira egybe velük, hanem bizonyos távolságból tudja szemlélni őket. Először a terápiás helyzetben, majd később a kritikus szituációkban is észrevette, hogy a találkozás a valósággal lehetőséget nyújt neki arra, hogy az érzéseivel együtt szabadon döntsön. 

Nem volt többé szüksége arra, hogy magára erőltesse a nyugalmat, amikor a kislánya ismét kiborult, hanem megengedte magának, hogy észrevegye a düh érzését, és kicsit távolabbról szemlélve eldöntse, hogy mit szeretne tenni. Azt vette észre, hogy nem szeretné mindenáron lecsillapítani Pankát, hanem képes arra, hogy vele legyen a nehéz érzéseiben. A tanácsok helyett inkább ezt mondta neki: „Tudom, hogy ez most nehéz neked, de itt vagyok veled, biztonságban vagy.” Ez hozta el a megnyugvást és megkönnyebbülést mindkettőjük számára. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.