Az önállóság felnőtt életünk belépője. Emlékszel arra, amikor a szüleidtől függetlenedni kezdtél, amikor megérezted a szabadságot és a saját erődet? 

Én mindig azt láttam, hogy a családban van az erő, a magam erejét is tőlük kaptam, a humorérzékemet, azt a bizonyosságot, hogy az élettel valahogy megbirkózunk, hogy mi nem a nehézséget látjuk, hanem a megoldást keressük. Mindig ez jellemezte az életemet. Akkor kezdtem el azt érezni, hogy a saját utamat járom, amikor megtanultam úszni, és elindultam az élsport irányába. Először azt hittem, hogy ezért születtem így, hogy paralimpiai bajnok legyek, és ezzel kárpótol az élet. 

Bár valójában nem tudtam, hogy miért is kell kárpótolni, csak mivel a társadalom azt tükrözte vissza, hogy én kevesebb vagyok, és nem tudok normális életet élni, azt hittem, hogy tényleg szükségem van kárpótlásra. 

Aztán nem úgy alakult a sportolói pályafutásom, hogy egyből jött az arany, tele volt az életem nehézséggel és kihívással. Rengeteg alázat meg kitartás kellett ahhoz, hogy egyáltalán eljussak a tokiói paralimpiáig.

Nem is lázadtál kamaszként vagy tinédzserként? 

Abból a szempontból sima tinikorom volt, hogy ott volt az úszás, ezért nem nagyon mentem sehova. Talán két házibuliban voltam. Konfliktus inkább abból volt, hogy nagyon nehezen viseltem a kollégiumot. Reziben éltem, és ötven kilométernyire, Zalaegerszegre jártam gimibe, ezért költöztem koliba. De ott sajnos nem támogattak abban, hogy sportoljak, teljesen más napi ritmusom volt, mint a többieknek, az ottani szabályokat nehezen tudtam betartani, hiszen még este is az uszodában voltam, és emiatt mindig én voltam a fekete bárány. Zalaegerszegen nem szerettem annyira úszni, de a csapattársaimmal szerettük egymást, ma is a barátaim. Nehéz volt feljönni Pestre, mert itt egyedül voltam, de örülök, hogy megléptem. 

Ez fontos lépés volt a célodhoz? 

Igen, de kellett a sikerhez szerencse is, sőt szerencsétlenség is, hiszen egy sérülésem miatt derült ki, hogy tizenkét évig teljesen rossz kategóriában, nálam épebbekkel versenyeztem. De ennek köszönhetem, hogy aztán a száz mell olyan simának tűnt. A feladatra koncentráltam, nem gondoltam arra, hogy sikerül-e. Világranglista-vezető voltam, és én nyertem világbajnokságot meg Európa-bajnokságokat, de három kudarcos paralimpián is túl voltam már, szóval a negyedikre elengedtem ezt a görcsösséget, mert úgy éreztem, én mindent megtettem. Aki paralimpiai bajnok lesz vagy érmes, vagy kijut egyáltalán a paralimpiára, már leküzdött valami nehézséget, és azt bezárta egy „dobozba”. 

Akik kijutnak egy versenyre, általában már megnyerték a legnagyobb harcot az élettel. 

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ha olimpikon vagy, mindenki a tenyerén hordoz, ha bemész egy boltba, felismernek, ha viszont paralimpikon vagy, csak azt látják, hogy valami nincs veled rendben, általában a hiányosság az, ami elsőre eszükbe jut rólad. 

Mit jelent számodra a víz mint közeg? 

Nyilván én is tüdővel lélegzem, de sokkal jobban érzem magam a vízben. Ott nincsenek akadályok, nincs lépcső, nem romlik el a lift. Csak a víz van, és te meg a csend. A gondolataiddal be vagy zárva a medencébe. És nagyon nem mindegy, hogy min gondolkozol edzés közben.

Olyankor az agyat sem csak a racionális cél, a tempó, a táv, a mozdulatok kivitelezése uralja? 

Az kivitelezhetetlen, hogy sose gondolj másra. Persze, van olyan edzés, amikor nagyon oda kell figyelni, és kizárni mindent, de hát a fejeddel együtt vagy a medencében. Viszont az úszásnak mindig jótékony hatása van a problémáim megoldására. 

Kép

Fotó: Emmer László

A medencében egyedül vagy, de a medence szélén ott az edződ. Aki a te esetedben néha több is annál. Az apukád, aztán Szabó Álmos, aki aztán a vőlegényed is lett. 

Igen, volt, hogy apukám állt ott, úgy gondolom, az nem tett jót a kapcsolatunknak. Persze, csináltuk, mentünk előre, de hazavittük a munkát. Nem voltunk profik, csak egyszerűen egy apa és a lánya. Amikor már nem ő volt az edzőm, sokkal könnyebb volt az úszásról is beszélnünk. Ugyanakkor, ha az a két év nincs, nem lettem volna ilyen alázatos és szorgalmas, ő tanított meg erre, bár semmi köze nem volt az úszáshoz. Álmos először csak az edzőm volt, akihez feljöttem Budapestre, adva még egy esélyt magamnak, mert a londoni paralimpia után abba akartam hagyni a pályát. Megműtötték a vállam, és azt éreztem, hogy reménytelen az egész, mert olyanokkal versenyzem, akikkel nem vagyok egy kategóriában. Ez megöli az élsportot. Ott már felcsillant az a remény, hogy újragondolják ezt a kategóriarendszert, és akkor majd újravizsgálnak, nem gondoltam, hogy ez ennyivel később jön majd el. Az edzésen olyan csoportba kerültem, ahol tényleg paraúszók voltak, hozzám hasonlók, élveztem, hogy én vagyok a legjobb az edzésen, aki mindig hajt. 

Amikor Álmos a párom lett, az elején megegyeztünk, hogy nem lehet az edzésekről hazavinni a munkát és fordítva sem. 

Nyilván az utóbbi a nehezebb, hogy nem hozod be az uszodába a magánéletedet, főleg most, hogy már van gyerekünk is, de azért igyekszünk, és szerintem működik ez.

Korábban úgy érezted, azt látták benned, ami hiányzik. A nővé válás, önmagunk elfogadása a legtöbb fiatal lány számára nehéz. Ráadásul a sportolók élete az uszoda, otthon, konditerem háromszögében zajlik, kevés lehetőség van a magánéletre, talán kevesebb ­visszajelzés is érkezik a másik nemtől. 

Tiniként éreztem ezt én is. Gyerekként mindig volt, aki udvarolt – még ha nem is tetszett –, kaptam szerelmesleveleket is, ahogyan mindenki. Rám nem úgy néztek a társaim, hogy a lábatlan, hanem úgy, hogy Fanni a jó arc, akivel lehet bandázni, gördeszkázni, bármit. Amikor mindenki megért körülöttem, és nekem nem volt senkim, pont bejött az úszás, és úgy voltam vele, hogy majd később lesz valaki, aki nem azt nézi, hogy nincs lábam, hanem azt, hogy mi van belül. De azért persze sokat szomorkodtam emiatt.

Emlékszel arra, hogy mikor érezted magad először erősnek, szépnek és magabiztosnak? 

Szerintem, amikor Álmossal egymásba szerettünk. Az nagy változás volt az életemben. Hiába mondták addig, nem mindenkinek hiszed el azt, hogy szép vagy. Ő kérdezte meg azt is, hogy minek hordom a műlábakat, ha nem szeretem őket. És akkoriban nagyon jól kezdett menni az úszás is.

Érdekes, hogy az embert bármennyire is szereti és segíti a családja, nem hiszi el nekik a dicséretet. Fontos, hogy legyen egy érzelmileg hozzád közelálló, mégis bizonyos értelemben kívülről érkező ember, aki tükröt tart neked. 

Igen, Álmos volt az, aki tényleg elhitette velem, hogy a munkámból lehet komoly eredmény is. 

Ma a fiatalok nagyon sokszor nem találnak párt, és a tanulásban vagy bulizásban próbálják az energiáikat lekötni. Az online világ és a pandémia is megtette a hatását. 

Igen, sajnos valóban nem könnyen találnak társat a fiatalok, és ha ki is alakítanak egy kapcsolatot, az sokkal rövidebb ideig tart, mint régen, mert nem olyan kitartóak, és a becsület is kezd kisatírozódni a társadalomból.

Attól félnek, hogy nem bízhatják másokra az érzéseiket? 

Nagyon sok ember fél önmaga lenni. Az egyik legjobb barátnőmről, aki ugyanolyan zárkózott volt, mint én, elsőre azt gondoltam, hogy egy mufurc valaki, talán bunkó is meg nagyképű, és valószínűleg rólam is ez jött le elsőre, de elkezdtünk beszélgetni, ő is kinyílt, én is. Sokszor egyszerűen elfelejtünk kommunikálni egymással. 

Minden felgyorsult, és nem szánunk időt arra, hogy megismerjük a másikat, hogy ne a neten ismerkedjünk, hanem élőben. Ez pont az a dolog, amit nem lehet siettetni, hanem meg kell élni.

Korábban én is úgy voltam vele, hogy ha majd elérem azt az eredményt, ha majd annyi kiló leszek, akkor majd boldog leszek. Ez nem így működik. Ezért tudtam paralimpiai bajnok is lenni, mert az utolsó három hónapban nem gondoltam a másnapra, csak arra, hogy most éppen milyen jót kirándulunk. Nem agyaltam, pedig nagy nyomás volt rajtam. A kisfiam megtanított arra, hogy a jelen a fontos.

Amikor úgy döntöttél, hogy leteszed a műlábakat, amikkel kiskorod óta annyi éven át tanultál meg járni, az is önmagad vállalása volt? 

Igen. Én mindig is műláb nélkül éreztem jól magam. Amikor hazamentem, vagy visszaérkeztem a koliba, levettem. Merni kell önmagunk lenni, azzal együtt, hogy van bennünk rossz, vagy rossz emlékek és jó is. Ez mindig valahogy egyensúlyban van. Van látható testi hibám, és emellett rengeteg más hibám is, ahogyan másoknak is. Ez vagyok én, mindenestől. Bár a közösségi média azt tolja ránk, hogy csak a jó oldalunkat mutassuk, és csak arról beszéljünk, hogy mi a pozitív az életünkben, emiatt aztán egy csomóan szoronganak.

És mindennek nyoma marad, félre lehet értelmezni, sőt manipulálni. Nagy rizikó kirakni a lelkedet? 

Az, de nem is kell. Csak a család számít. Tök mindegy, hogy bunkók veled a buszon vagy a boltban, vagy megbüntet a rendőr, mert hazamész, és az számít, ami ott van. Otthon tudják ki vagy, a traumáiddal, mindennel együtt. De ehhez olyan otthont kell teremtened, ahol tényleg kiteheted a lelkedet azoknak, akik megérdemlik. 

Kép

Fotó: Emmer László

Féltél az anyaságtól mielőtt Mór megérkezett? 

Igen, nagyon, mert ezt nem lehetett előre gyakorolni. Azelőtt megtanultam, hogy én hogyan tudom másként megcsinálni, amit kell: a vécére felülni egyedül, fürdeni a fürdőkádban, gyerekkoromban fára mászni és gördeszkázni is megtanultam lábak nélkül. Sok-sok gyakorlással. Valami elsőre ment, valami nem. Viszont a gyerekkel nincs gyakorlás. Emiatt féltem. Aztán egyszer láttam egy olyan anyukát a neten, akinek nem volt keze. Rájöttem, hogy nekem sokkal könnyebb dolgom van. Viszont amikor bejelentettem, hogy terhes vagyok, nagyon sok negatív megjegyzést kaptam a közösségi médiában. 

És nem is az bántott, amikor azt írták, hogy nyomorék vagyok meg alkalmatlan, hanem amikor a kisfiammal jöttek, mert milyen életet adok neki, meg nem tudok majd utána futni, és ez kész életveszély. 

Hogy az ő életét nyomorítom meg azzal, hogy én ilyen vagyok. Amúgy is nagyon érzékeny időszak a terhesség és a kisbabás anyaság ideje, de nálam még jöttek ezek a hülye kérdések is. Szoktam kommenteket olvasni, az ismeretlen üzeneteket is, mert ezzel is fejlődöm. Szembe merek nézni velük és magammal. Nem volt könnyű, de erőt adott, hogy nem csak magamért kell válaszolnom. Nem vagyok konfliktuskerülő ember, elfogadom a negatív kritikát, viszont akkor a kommentelő is nézzen szembe a válaszommal.

De ugyanakkor mégiscsak elvisz téged abból a közegből, amely fontos, a jelenből, a családtól? 

Sokkal jobb, ha ezt megtanulom kezelni, ha megértem, hogy az emberek hogyan látnak engem. És már sokkal pozitívabban hat rám, mint pár évvel ezelőtt.

Fantasztikus, hogy mi mindenre képes vagy egyedül. Sokan küzdünk azzal, hogy nehezünkre esik elfogadni mások segítségét. Te hogy állsz ezzel? Talán nem titok, hogy amikor kiderült, hogy a mai fotózáson javítják a liftet, Álmos a karjában hozott fel a másodikra. 

Nekem ez az egyik legnehezebb. Egész életemben azért küzdök, hogy egy pillanatra se kelljen segítségre szorulnom azért, mert fogyatékossággal élek. Álmos sokat lazított ezen a felfogásomon. Ami férfidolog, azt ő csinálja, és nem amiatt, mert nekem nincsen lábam, hanem mert ő a férfi.

A gyereknevelésben látod előnyét annak, hogy keményen megküzdöttél mindenért? 

Mór másfél éves. Mindent nagyon korán kezdett csinálni, nagyon értelmes volt az elejétől kezdve, ezt jó volt látni, főleg, miután sokan leírták a terhességem alatt, hogy fogyatékos és szörnyszülött lesz. De szeretném neki megtanítani, hogy meg kell küzdeni a dolgokért. Az alázatot, a szorgalmat és a másik tiszteletét szeretném neki megtanítani. Nem vagyok annyira vajszívű, mint az apukája, én megvárom, míg valamit megold egyedül, és olyankor úgy tud örülni! Nem akarom vele azt éreztetni, hogy „te egy kisgyerek vagy, és nem tudsz semmit csinálni”. Nyilván érzi, hogy ott vagyok, és ha a tizenötödikre sem megy, akkor segítek. Az én szüleim is így neveltek engem.

Hat hónapos terhesen még edzettél, és aztán még a szoptatás alatt visszamentél az uszodába. Ez is kemény… 

Nehéz volt visszamenni úszni, de én ebből élek, ha elmegyek két évre gyesre vagy gyedre, vége az úszópályafutásomnak. Azt sem szerettem volna, hogy Mór úgy nőjön fel, hogy miatta hagytam abba. Utólag úgy érzem, korai volt visszamenni, de most már túl vagyok ezen. Örülök, hogy anyukámhoz is kötődik, hogy nem csak mi vagyunk neki, látom, hogy azok a gyerekek kicsit szorongóbbak, akik mindig az anyjukkal vannak. 

Ő nagyon nyitott a világra, mindenkihez oda mer menni, mosolyog. Persze, amikor már pacsit kell adni vagy elfogadni valamit, azért van benne egy tartózkodás, szerencsére. 

Bennem sokszor megfordult az elején, hogy mit keresek én az uszodában, amikor van egy kisfiam. Tudtam, hogy mit vállalok, csak más tudni, és más érezni és megtapasztalni. És nagyon sok szabályt fel is rúgtam, amit kockafejjel, élsportoló­ként gondoltam, például, hogy majd külön szobában alszunk… 

Akkor anyaként mégsem vagy olyan kemény. 

Ahogy megszületett, már nem tudtam megtenni. Meg hát azért sokat vagyok távol tőle, ezért sem akartam még akkor is külön lenni tőle. És neki így volt jó. Végigaludta az éjszakákat négy hónapos korától kezdve… ha épp nem jött a foga. De egyébként visszük magunkkal mindenhova, edzőtáborba is, anyuval együtt. Az elejétől kezdve mindenhova hurcibáljuk. Ő elvan a medenceparton is, mert ott szeret lenni, ahol mi vagyunk.

Ha újra felteszem a mindannyiunk számára fontos kérdést, hogy Isten miért teremtett, most mit felelsz? 

Hát azért, hogy Mór anyukája legyek. Hogy neki átadjam: nem a nehézséget kell nézni, hanem a lehetőséget. Egy életünk van, és én sem úgy élem, hogy ülök otthon a tévé előtt, és szomorkodom, mert egy fogyatékos ember vagyok, akinek a társadalom egy része szerint az a dolga, hogy sirassa azt, amit elveszített. Az én szüleim sem hagyták soha, hogy így gondolkodjak. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. áprilisi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

Nemcsak azért, mert például a cserkészet is hasonló természetközeli és közösségformáló élményt nyújt (igaz, táboraik csak 7–10 naposak), hanem azért is, mert a rendszerváltozás előtt a közép-európai gyerekek közül is sokakat hetekre elküldtek a vidéki nagyszülőkhöz, ahol együtt lóghattak az unokatestvérekkel és a helyiekkel, illetve segítettek nagyszüleiknek. Manapság egyre kevesebb szülő tudja családon belül „nyaraltatni” a gyerekeit, s persze nem ugyanaz rokonoknál lakni, mint nyári táborban részt venni, de a természetközeliség és a szülőktől való tartósabb elszakadás, az önállóságra nevelés annak is szerves része volt. 

Az igazi különbség azonban manapság a szociális készségek tudatos fejlesztése és a szervezett foglalkozások mellett leginkább a teljes internetmentességben rejlik, ami mára a táboroztató szülők fő motivációjává vált. 

És persze az anyagiakban: ezek a táborok gyerekenként 8–16 ezer dollárba kerülnek. Nem véletlen, hogy az egész nyaras táborozók túlnyomó többségét ma is jómódú, felső-középosztálybeli fehér szülők gyerekei alkotják. Az átlagos munkabérből élő amerikai szülők többsége kénytelen a lakóhelyük szerinti város vagy egyéb szervezet (például a YMCA) nem ottalvós táboraiba íratni a gyerekeit. Utóbbiak szintén nem olcsók, de jóval megfizethetőbbek. 

Az egyik nagy táborszervező cég honlapja szerint Észak-Amerika több mint 20 ezer nyári táborában évente nagyjából 21 millió táborozó fordul meg. A gyerektáborok döntő többsége ma is a keleti part nagyvárosainak vonzáskörzetében fekszik, leginkább New York, Pennsylvania, Connecticut, Massachusetts, Georgia, Észak és Dél-Karolina államokban, de elszórtabban működnek táborok az USA minden államában. Jellemzően gyönyörű erdei környezetben, gyakran egy-egy tó partján tölthetik a nyarukat a 6–17 éves gyerekek és a jellemzően egyetemista korú fiatalokból álló nemzetközi személyzet tagjai, akik leggyakrabban az angolszász világból érkeznek, de sok dél-afrikai, lengyel és cseh is akad köztük, ahogy nem ritka a spanyol, skót, ír, kanadai, német, francia sem.

A három-nyolc (leggyakrabban hét) hetes nyári táborok célja, hogy a gyerekek olyan programokon vegyenek részt, ahol nemcsak a fizikai, hanem a szociális képességeik is fejlődnek – távol a szülőktől, kütyümentes környezetben. Gyakran ez az első alkalom, hogy hosszabb ideig nélkülözik a szüleiket. 

Naponta levelezhetnek (papíralapon), de csak két-három hetente beszélhetnek telefonon, és csak egyszer találkozhatnak személyesen. 

Viszont életre szóló élményeket és barátságokat szereznek, ezért visszatérnek. Sokan itt tanulnak meg egyes sportokat, a városban élők gyakran itt látnak először tiszta, csillagos eget. 

Az úgynevezett hagyományos ottalvós táborokban a programok nagyon sokszínűek: több tucat különböző foglalkozás (csapatsportok, vízi sportok, kézművesség, színház, zene, íjászat, lovaglás, tenisz, tánc, torna, akrobatika stb.) közül lehet választani. Egy részük csak fiú-, illetve lánytáborként működik, gyakran egymás szomszédságában, de egymástól függetlenül, amelyeket jellemzően szervezetek működtetnek, például az amerikai cserkészet. Az úgynevezett rusztikus táborok még kalandosabbak és természetközelibbek: az elszállásolás jellemzően sátrakban történik, és van olyan is, ahol csak a tábor egy kijelölt részén van elektromos áram.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Felekezeti zsidó táborokat főleg a keleti parton találni, hiszen ott kezdődött a táboroztatás hagyománya közel 150 évvel ezelőtt, de szép számmal működtetnek táborokat keresztény szervezetek is. Ha ezekben nem is szól minden a vallásról, a legfontosabb alapértékek (szeretet, kedvesség, segítőkészség, elfogadás) tanítása és gyakorlása jelen van. A vallás megélésének mélysége is változó, a felekezeti hovatartozás általában nem feltétele a részvételnek vagy a munkavállalásnak, de a nyitottság és a tisztelet mindenképpen. 

Az úgynevezett specializált (sport-, alkotó-, előadóművészeti) nyári táborokban az adott területeken fejlődhetnek a gyerekek. Ezek legtöbbször magánkézben vannak, és sokszor maga a táborvezető a tulajdonos. Nyári tábort működtetni tehát nemcsak amerikai, de sokszor családi hagyomány is. 

Sok régóta létező tábort még most is az alapító család irányít. 

A szervezetek tulajdonában működő táborok között is minden tábortípus előfordul, azonban a fogyatékossággal élőknek, illetve a hátrányos helyzetűeknek szóló legtöbb tábort nonprofit szervezetek működtetik. 

Egyes, New Jersey államban élő, jómódú amerikai családok a hagyományos táborokba küldik gyermekeiket, jellemzően 7–9 éves kortól. Van, ahol az egyik szülő járt ilyen táborban gyerekkorában, és van, aki ismerős család által szervezett táborba kapott meghívást. Van, aki a hasonló korú gyerekekkel rendelkező barátoktól hallott róluk, és van, ahol a gyerek a barátai miatt akart csatlakozni. 

A kapcsolódások tehát különbözők, ám közös a szülők legfőbb motivációja: a teljes kütyümentesség. Ez az, amit semmilyen más tábortípus vagy gyermekfelügyelet nem tud nyújtani heteken, akár egész nyáron keresztül. Ha „csak” az lenne a szülői motiváció, hogy kevés a nyári szabadság, vagy nem elérhetők a nagyszülők, esetleg az, hogy állandóan foglalkoztatni, szórakoztatni kell a gyerekeket, akkor a célnak a közeli, nem ottalvós rövidebb táborok vagy egy otthoni gyermekvigyázó is megfelelnének. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Brian Savage számára ezek a táborok leginkább azért vonzók, mert egészséges nyári élményeket nyújtanak a gyerekeknek. Így lányukat (később majd fiaikat is) azzal a tudattal küldik táborba, hogy nemcsak jól fogja érezni magát, hanem az jót is tesz neki, fizikailag és érzelmileg. A tábor nagyszerű lehetőség, hogy lányuk új embereket ismerjen meg, és új dolgokat próbáljon ki, amit harmadik éve nagyon élvez. Mivel közelről ismerik a tábort vezető családot, úgy érzik: olyan emberek közé küldik őt, akikben megbíznak, és akik vigyázni fognak rá. 

Lányuk nagyon szeret szerepelni, amit megtehet a tábori tehetségkutatókon, színházi produkciókban. Emellett rettentően élvezi az önállóságot. 

A tábor nagyon jól szervezett, folyamatos a felügyelet, mégis van egy olyan fokú szabadság, amely számára nagyon vonzó. 

Susan Feldman számára is a kütyümentesség az elsőszámú ok. Mint mondta, ezekben a táborokban az egész nyarat olyan tevékenységekkel töltik a gyerekek, amelyek során „csak gyerekek” lehetnek. Hozzátette: az a tábor, ahova lányai járnak, olyan kultúrában hisz, amely a befogadást, tiszteletet, barátságot, toleranciát és kedvességet támogatja. Minden évben van egy téma, ami minden táborozót és munkatársat büszkévé tesz arra, hogy a közösség tagja. A korábbi évek témái: zaklatás megelőzése, kedvesség, családi kötelékek fontossága. A személyzet minden tagja kap egy tematikus pólót, amelyet egy olyan táborozónak ad át, aki az adott alapértéket leginkább képviseli. Hetente tartanak szalagavató ünnepséget is, ahol a táborozók különböző jellemvonásokat (együttműködés, sportszerűség, barátság stb.) szimbolizáló színes szalagokat kapnak. Hetente díjazzák például a hét táborozóját is. 

Robyn Sachnoff motivációja (azon túl, hogy férje és rokonai is ugyanabba a táborba jártak fiatalkorukban): lehetőséget biztosítani gyerekei számára, hogy biztonságos környezetben játszhassanak, és távol az otthonuktól is felfedezhessék a világot, de ő is imádja, hogy otthon kell hagyni a telefonokat. Kezdetben kisfiai idősebb unokatestvéreinek jelenléte nyújtott megnyugvást számára, és az, hogy naponta több száz képet kapnak a tábori fotóstól. 

Emellett díjazás ellenében bármikor küldhetnek üzenetet egy alkalmazás segítségével. Ez viszont csak egyirányú kommunikációs csatorna, ahogy máshol az eseti jellegű, sürgős e-mailek küldésének lehetősége a táborvezetésen keresztül. 

Fiai az életre szóló barátságok, a szabad időtöltés (amikor épp nem vesznek részt valamilyen szervezett programban) és a régió táborai közötti versenyek miatt (ahová busszal szállítják őket) is nagyon szeretik a tábort. 

Az Európában felnőtt Maria Hunter gyerekként rendszeresen részt vett állami, munkáltatói üzemeltetésű ottalvós táborokban, ahol főleg pedagógusok alkották a tábori személyzetet. Mivel azok költségei jelképesek, így mindenki számára elérhetők voltak, nehezményezi az amerikai táborok nagyon magas díjazását, ami miatt azok kevesek számára megfizethetők. Lányukat idén először azért küldték táborba, mert együtt akart lenni a barátaival, és nagyon tetszett neki az ott kialakuló „testvéri kötelék”. A szülők motivációja viszont az volt (ami miatt ára ellenére szívesen küldik jövőre is): jót tett neki, hogy a természetben lehetett, és nem a kütyükkel töltötte az idejét.

A rendőrségnek nincs könnyű dolga velük, mivel csak későn kerülnek tiltólistára. Amikor elkoboznak egy új típusú szert, akkor az a rendőrség laborjába kerül, majd néhány hét is eltelik, amíg kábítószernek minősítik. Így legálisan terjeszthető mindaddig, amíg meg nem jelenik a tiltott szerek listáján. Azonban mire ez a procedúra lezajlik, addigra a szert általában le is veszik a „piacról”, helyette viszont két vagy három másik kerül forgalomba. 

Mitől dizájner? 

A dizájner szó hallatán könnyen a divat világa juthat eszünkbe, és valóban, a korábbi hagyományos kábítószerekhez képest, az új típusú kábítószerek divatforradalmával állunk szemben. Ezeket a drogokat főként hagyományos illegális szerek hatóanyagainak kémiai megváltoztatásával hozzák létre. Noha hatásukban hasonlítanak illegális „rokonaikhoz”, kémiai összetételük más, ezért az adott pillanatban, amikor felbukkannak, használatuk nem számít törvénybe ütközőnek. 

Az ország szinte bármely pontján hozzájuk lehet férni. Alacsony áruk miatt főként a szegényebbek, a társadalom perifériáján élők használják. 

Gyorsan kerülnek ki a piacra, gyorsan változnak, s mivel megfizethetők, sok esetben a tizennegyedik életévüket még be sem töltött gyermekek is könnyen hozzájutnak. 

Legnagyobb veszélyük, hogy teljesen kiszámíthatatlanok. Annyira gyorsan módosulnak, hogy van, amelyik nevet sem kap. A hagyományos kábítószereknél is előfordul, hogy egy-egy adag más minőségű, a dizájnerdrogokat azonban eleve a változtatás kényszere hozza létre.

Gyakran az új szer jóval erősebb hatást vált ki, mint az a hatóanyag, amelyikből készítették. A leggyengébbnek tíz-húsz percig tart a hatása, a legerősebb akár tizenkét órán át tartó bódult állapotot is okozhat. 

Ugyanakkor nem mindenki tapasztalja meg a várva-­várt kellemes megkönnyebbülést. Van, aki azt érzi, hogy bogarak másznak a bőre alatt, ezért meg akar szabadulni a ruháitól, őrület és rémület lehet úrrá rajta. Jellemző az önkontroll elvesztése is, ilyenkor a használó teljesen elhagyja magát, nem törődik a környezetével. Az ilyen állapotban lévő embereket szokás a fiatalok körében zombiknak is nevezni. Viselkedésük teljesen kiszámíthatatlanná válik, legtöbbször agresszívek, és veszélyesek önmagukra és a környezetükre. 

A dizájnerdrogok közül a legismertebbek a szintetikus kannabinoidok, amelyeket a marihuána hatóanyaga, a THC módosításával hoztak létre. Ezek a szerek általában fehér por formájában kaphatók, amit acetonban oldanak fel, majd a folyadékot általában dohányra csepegtetik, lefújják valamilyen vegyszerrel, hogy a hatása még erősebb legyen, és hagyják megszáradni. A kiszáradást követően cigarettába tekerik. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A dizájnerdrogok másik csoportja a legális vegyszerek „összekutyulásával” jön létre. Ezek lehetnek por alakúak vagy cseppfolyósak. Alapanyaguk lehet: permetszer, körömlakk, patkányméreg, egyéb mérgek, tisztítószerek, festékmarók. Szintén nagymértékben rontják a fizikai és a mentális állapotot, képességet. 

Használatuk pusztán néhány hét vagy hónap alatt több kárt okoz, mint a heroin egy-két évtized alatt.

Általában az, aki árulja, sem tudja, pontosan, hogy mit tartalmaz az anyag. Ez is az oka annak, hogy nagy arányban kerülnek kórházba azok, akik dizájnerdrogot fogyasztanak, és több közöttük a halálos áldozat. Egy szerhasználónak bármilyen droghoz nyúl is, mindig számolnia kell bizonyos kockázattal a szer minőségét és tartalmát illetően. A dizájnerek esetében ez a kockázat sokszoros.

A hagyományos kábítószerek (marihuána, hasis, speed, ecstasy, kokain, heroin, crack, LSD) mellett szinte lehetetlen számontartani a dizájnerek fantázianeveit (herbál, bió, zsálya, Kati, zene, mefedron, kréta, 4-mac, kristály, krokodil, varázsdohány, rush, pikó, bika, Gina, keta, hős).

Gyors leépülés 

A dizájnerdrogok használói gyorsan leépülnek. Elsősorban a veséjük, a májuk és a szívük károsodhat. Ha a szert az orron keresztül szívják fel, akkor többnyire az orrsövényük gyullad be, ha szájon keresztül szívják el, akkor a légzőszerveik. Az idegrendszeri tünetek, főként többszöri mérgezés után a következők: zavarodottság, emlékezetkiesés, memóriaromlás, paranoia, értelmi fogyatékosság és különböző személyiségzavarok. 

Amikor egy függő nem tud hozzájutni a szerhez, elvonási tünetei lesznek: fizikai fájdalmak, verejtékezés, viszketés, kontrollálatlan viselkedés, sóvárgás, agresszió. Az, aki megéli ezt az állapotot, gyakran nem riad vissza a bűncselekményektől sem, hogy megszerezhesse az újabb adagot. Kifordul önmagából, és olyasmit is megtesz, amit előtte soha nem tett volna. Az elvonási tünetek miatt is nehéz leszokni a drogokról.

„Utcai harc” 

Alacsony áruk miatt a dizájnerdrogokhoz a marginalizálódott, leszakadt társadalmi rétegek nyúlnak elsősorban. Használóik jellemzően nagyvárosok gettóiban, lakótelepeken vagy egy falu elszegényedett környékén élnek (kallódnak), a szer gyakori „örömforrás” a romanegyedekben. 

A szintetikus szerek a harmadik, a legális szerekből létrehozott anyagok az ötödik leggyakrabban használt kábítószerek ma Magyarországon. A kilenc-tizenkét éves korosztálytól a negyvenesekig sokan fogyasztják. 

Az utóbbi években az idősebb korosztály körében is elterjedni látszik, és sok helyen már felváltotta a szőlőt alig látott, pancsolt kannás bort is. 

A teljesen reményvesztett, sok esetben elmagányosodott, kilátástalan helyzetben élő emberek így még olcsóbban jutnak kábulathoz, amelyben elfeledhetik a gondjaikat, és nem kell szembesülniük a fájdalmaikkal. A fiatal szerhasználók között (tizenkét-­huszonkét évesek) jellemző a család teljes vagy részleges hiánya, a többgenerációs szegénység, a munkanélküliség és a családi problémák, a sokszoros traumák. Sok esetben egy szerhasználó gyermek szülei is függők, így szinte esélytelen a gyermek saját belátása és felépülése.

Országosan a fiatal felnőttek (tizenhat-harmincnégy évesek) körében 4,2 százalék fogyaszt szintetikus kábítószereket, elsősorban szintetikus kannabinoidokat, a dizájnerstimulánsok fogyasztása pedig 2,7 százalék ebben a korosztályban. Vannak azonban olyan települések, ahol a lakosság huszonöt-harminc százaléka fogyaszt új típusú szereket. A helyzetet súlyosbíthatja az iskolai drogprevenció hiánya és a segítségkérés korlátozott lehetőségei. Mi, segítő szakemberek nem tudjuk elégszer hangsúlyozni, hogy a prevenciós tevékenység nem „tűzoltás”, tehát a megelőzés azt jelenti, hogy még nincs baj, és a cél az, hogy ne is legyen. 

Sokan nehezen fogadják el a tényt, hogy a drog nem kíméli az elitiskolák tanulóit sem. A serdülők kíváncsisága és kockázatkereső magatartása így vagy úgy, de utat tör ott is. A cigaretta, az Elf Bár és az egyéb elektromos cigaretták vagy a snüssz (apróra őrölt dohánytermék) már most is ott vannak, de ezért nem az iskola a hibás. A serdülők kíváncsiak, és az internet segítségével a közösségi médiában villámgyorsan tájékozódnak. 

A tudatosság ezen a téren rendkívül alacsony a fiatalok körében, és az esetek nagy többségében belesodródnak az első drog­élménybe, legtöbbször csoportnyomásra. 

Ami még nagyon lényeges, hogy az, aki már fogyasztó, annak már ellátásra és nem megelőzésre van szüksége. 

A szociális ellátórendszer sokat fejlődött az elmúlt tíz évben. Diplomás segítők, mentálhigiénés szakemberek sokat tesznek a kezelés és az ellátás területén szerte az országban drogambulanciákon, szenvedélybetegek közösségi ellátóiban. Ugyanakkor a szociális szférában dolgozóknak nagyobb figyelemre, tiszteletre, több megbecsülésre volna szükségük. Hiszen ők azok, akik a segítségre szoruló embert nézik abban, akitől más már lemondóan vagy ítélkezve elfordul. Ők azok, akik gyakran az utcákat járva érik el a szerhasználókat, és folyamatos harcot vívnak azért, hogy ezek az emberek életben maradjanak, illetve meggyógyuljanak, miközben a drogok terjedése sajnos olyan folyamatnak látszik, amely megállíthatatlan. 

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Az köztudott, hogy az élelmiszer választásra minden korábbinál szigorúbb figyelem és megfelelési kényszer irányul. A transzparencia (összetevők, tápérték, fair trade) és a megbízhatóság kulcsfontosságú vásárlási tényezővé válik, a fiatal vásárlók pedig egyre érzékenyebben reagálnak a környezeti kérdésekre. 
Ezt igazolják a Nádudvari legfrissebb, fenntarthatósági kutatásának eredményei is. Az viszont még a márka menedzsereit is meglepte, hogy a fogyasztók már 86,3 százalékának fontos szempont, hogy a választott élelmiszergyártónak legyenek fenntarthatósági törekvései. Az utóbbi évek rendkívül ár-érzékeny kereskedelmi környezete ellenére 10-ből 6 fogyasztó (67,4%) válaszolta, hogy hajlandó érezhetően többet is fizetni azért a joghurtért, ami környezetkímélő technológiával készül.  

A konkrét környezetvédelmi elvárások kapcsán pedig a hazai alapanyagok használata (81,7%), a magyar munkaerő alkalmazása (54,8%) és az újrahasznosítható csomagolás (40,7%), ami leginkább számít. 
A kutatás kitért a joghurtvásárlási szokásokra is. 

A válaszadók több mint 60 százaléka (63,1%) hetente többször is vásárol, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy gyümölcsjoghurt rajongó nemzet vagyunk. 

A megkérdezettek háromnegyede (76%) ugyanis ezt a fajtát részesíti leginkább előnyben. A legkedveltebb kiszerelés pedig a kispoharas, 150-200 grammos csomagolás. 
 
A Nádudvari Élelmiszer Kft. 2024-ben #mitehetünktöbbet mottóval egy hosszútávú CSR-koncepciót hirdetett meg a KNK kommunikációs ügynökség javaslatai alapján, amely kifejezi a Nádudvari márka társadalmi és környezeti felelősségvállalás iránti elkötelezettségét. A cég jövőbeni célja, hogy még többet tegyen a környezettudatosságért és egészségtudatos táplálkozásért, ebben pedig a joghurt termékei kiemelt szerepet kapnak.  

A #mitehetünktöbbet kampány részeként a Nádudvari egy iskolaindító gyermek-rajzpályázatot is hirdetett, augusztus 31-én pedig egy ingyenes Családi Kalandnapot tartanak a budapesti Lágymányosi öböl partján, a Kopaszi-gáton. A többállomásos rendezvényen kvízek, kihívásos játékok, virágültetés, interaktív, sportos és kreatív feladatok várják az egészséges életmód és a környezetvédelem iránt nyitott családokat, gyermekeket és felnőtteket egyaránt! 
„Szeretnénk a #mitehetünktöbbet jelszóval ösztönözni fogyasztóinkat, hogy vegyenek részt a társadalmi és környezeti felelősségvállalási kampányainkban. A rajzverseny lehetőséget nyújt a fiataloknak, hogy művészi formában fejezzék ki a fenntarthatósággal kapcsolatos ötleteiket, a Családi Kalandnapon pedig mind együtt tehetünk egy kicsit többet az élhetőbb jövőért” – mondta Nagy Krisztina, a Nádudvari Élelmiszer Kft. marketing vezetője.

„Én slendrián utolsó pillanatos szülő vagyok, holnap megyek megvenni a tanszereket, mindent egyben. Tiszta agyrém! Minden évben pánikrohamot kapok attól, hogy a két osztályba különféle cuccok kellenek, és itthon keverednek a dolgok. Igyekszem gyors lenni, listával megyek és pipálom ami megvan." (Lilla, két alsó tagozatos gyerek édesanyja)

„A tanszert általában utolsó héten szoktuk beszerezni. Tehát most is hátravan még a füzetek, kisebb eszközök megvásárlása. Igaz, nyár elején átnéztük, mire lesz szükség, de még csak táskát és tornazsákot vettünk. Viszont sok mindent fel tudunk még használni az alsós cuccokból. Igyekszem a lehető legkevesebb helyre menni, és eddig még sosem rendeltem online." (Judit, egy felső tagozatos gyerek édesanyja)

Tizenöt éve érettségiztem, mégis a mai napig összeszorul a gyomrom, amikor meglátom az első tanszereket hirdető szórólapot. A vidám, figurás iskolatáskák, a leértékelt színesceruzák, zsírkréták, vízfestékek, gyerekollók, virágos ceruzahegyezők egy kupacban olyanok, mint a talaj felé ringatózó száraz falevelek, a nyár végének hírnökei. Felmerült bennem, hogy talán halogatom a beszerző körutat az iskolakezdésre, de valójában a nyár egyetlen pillanatában sem gondoltam arra, hogy el kellene menni bevásárolni – egészen mostanáig. 

És ez a döntés nem az iskoláról szól, hanem arról, hogy egyetlen rotringhegynyit sem akarom beengedni a szeptembert, amíg még tart a nyár. 

Nem mintha nem szeretném az őszt, csak nálam a tanszerek válogatása teljesen hazavágja a nyári hangulatot. Szeptemberben úgyis újra fel kell vennie a családoknak az intézményrendszerek ritmusát: iskola, iroda, különóra, edzés. 
A nyár a legtöbb embert számára nemcsak egy évszak, hanem afféle huncut átbújás a társadalmi korlátok alatt: mezítlábas élet, szabadság, napsütés, vízpart, a gyerekek játszanak, a közösségi média megtelik a nyaralások emlékeivel, az ország pedig boldog, vakációzó emberekkel, akiknek nem kell vekkerrel kelni reggel.  

Idén úgy döntöttem, hogy egyetlen percet sem vesztegetek el a nyárból egy olyan vásárlás miatt, amit tény, hogy a vakáció közepén kényelmesebben meg tudunk ejteni. Erre legkorábban augusztus végén a parkolóházakban kialakult dugóban, legkésőbb pedig akkor jövünk rá, amikor már az ötödik ember lökött neki a körző-állványnak, hogy odaférjen a vonalas füzetekhez. Van, aki ezeken a körökön már réges-régen túl van, és gondtalanul kortyolgatja jéghideg limonádéját a kánikula utolsó napjaiban, de van, aki csak most gondolkodik azon, hogyan fogja ezt az éves rítust beiktatni az életébe. Ez a cikk elsősorban nekik szól. 

Először is ne ess pánikba! 

Bár érzed a közösségi médiás nyomást, és azt hiszed, hogy már mindenki mindent beszerzett, és csak a te gyereked áll tanszerek nélkül az iskola kapujában – ehhez képest még nem kezdődött el a tanítás, van idő megvenni, amit kell. Hidd el, hogy minden meglesz!

A kínálat olyan végtelen ilyenkor, mintha minden üzlet egy nagy papír–írószer kereskedéssé változna, az ember gondolatai pedig könnyen összegabalyodnak, ha füzetekről, borítókról, íróeszközökről van szó, pláne, ha egyszerre több iskolás is van a családban. 

Ha átgondoltad, miket kell beszerezni, sokat segíthet, ha papírra is veted a listát! 

Amikor én voltam iskolás, nagyon el tudtak csábítani a színes, illatos, jópofa eszközök, és ötpercenként odanyargaltam édesanyámhoz azzal, hogy „ezt meg azt nagyon szeretném”. Ő viszont bölcsen elkülönítette a vágyakat (jégvarázsos grafitceruza) a szükségletektől (grafitceruza), és ésszerű keretek között tartotta a bevásárlást. A gyártók szebbnél szebb dizájnokkal versenyeznek a fogyasztókért, így ha nem figyelünk, könnyen elveszünk az unikornisos rotringok és pókemberes vonalzók között, de ha van egy sorrendünk, szisztematikusan be tudjuk tenni a kosárba, amit kell. 

Nézz körül otthon! 

Kislányom nemrég gyűjtötte össze az otthoni színezéshez, festegetéshez, maszatoláshoz, ragasztáshoz használt szettjeit, és találtunk olyan holmikat, amiket betehetünk a rajzdobozba. Érdemes ezért vásárlás előtt átnézni az otthoni készleteket, nem maradt-e az előző tanévből vagy idősebb testvértől néhány tétel, amit máris lehúzhatunk a listáról. Egy polcon felejtett radír, fiók aljába szorult szögmérő, egy csomag hátracsúszott öntapadós borító is könnyíthet a dolgunkon, és előfordulhat, hogy a nap végén már csak néhány hiányzó címkét, füzetet és kifogyott festéket kell pótolni a kisboltból.

Bár a multinacionális cégek színes hirdetéseikkel, akcióikkal próbálják elhitetni, hogy csak ők léteznek a világon, nem érdemes megfeledkezni a kisebb boltokról sem. 

Persze árusa válogatja, de tavaly néhány nappal az iskolakezdés előtt ugrottam be a nagymarosi papírboltba, ahol szinte azonnal sorra kerültem, és széles választékból jó áron tudtam beszerezni a tanszereket, miközben hozzájárultam a helyi kiskereskedelem működéséhez. 

Köszönöm, internet!

Idén viszont a megnyújtott tanévvel olyan rövid volt a vakáció, hogy egyetlen nyári napot sem akarok a vízpart helyett boltok polcai közt kóvályogva vagy sorban állással tölteni, ezért ma fogtam magam, és mindent megrendeltem online. A házhoz szállítás mellett a személyes átvételt is lehet választani, és egy összekészített csomagot sokkal könnyebb és gyorsabb átvenni, mint akár órákon át bóklászni a hipermarketekben. Sokféle akciót találtunk, kislányunk is élvezte a böngészést, ugyanakkor célirányosan tudtunk rákeresni a kategóriákra, és nem csábították el a színes-szagos dizájnos, de felesleges csecsebecsék, amik ilyenkor elárasztják az üzleteket. Ráadásul ma már nemcsak irodaszerboltok oldalán lehet széles kínálatból rendelni, hanem egyes településeken alkalmazásokon keresztül is, ily módon pedig akár fél óra alatt hozzájuthatunk a hiányzó eszközökhöz. 

Igaz, hogy már mindannyiunk fülében ott szól a hétfői csengetés, de azért próbáljuk meg kihozni a megmaradt nyári napokból, amit csak lehet, és élvezzük minden percét! A tanév hosszú, és nem dől össze akkor sem a világ, ha a fehér zokni csak a keddi vagy szerdai tesiórára lesz meg. 

A történet a koronavírus-járvány idején játszódik, és egy zűrös életű kamasz lányból lett felelősségteljes doktornő a főszereplője. Az álnévre azért volt szükség, mert a főhős maga az író? 

Nem teljesen, de nyilván a főszereplővel osztozom néhány gondolatban, mondjuk úgy egyharmad részben. Mivel orvosként is publikálok, célszerűbb volt ezt a két irányt szétválasztani. Az első novellám megjelenésekor került szóba a névválasztás. Hirtelen ötlet volt – talán összefüggött erdélyi származásommal –, a havasokra gondoltam, így lettem íróként Havas Juli. Egész életemben nagyon sokat olvastam, tanultam, és mindig orvos szerettem volna lenni. De ott motoszkált bennem az írásvágy is, azonban a munka és a család mellett nem volt erre lehetőség. Ma már a gyerekeim felnőttek, és a munkában elértem mindent, amit szerettem volna, így teret tudtam adni ennek a régóta vágyott hobbinak. Írótanfolyamokra jártam, és nagyon hasznosnak találtam mindent, amit tanultam, mert segített megtalálni, hogy merre is induljak. Aztán a járvány idején megszületett a Nincs Hold, ha nem nézed című könyvem, amelynek főhőse: Kertész Anna. 

„Egy reggel a szüleim közölték, hogy elviselhetetlen viselkedésem minden határon túlment, ezért úgy döntöttek, hogy át kell költöznöm a nagyanyámhoz…” A diák Annának komoly magatartási, tanulási problémái voltak. Te is zabolátlan tini voltál? 

Én nagyon jó tanuló, rendes gyerek voltam. Kamaszos túltengéseim kimerültek abban, hogy felhangosítottam a zenét, és énekeltem. Imádtam tanulni, olvasni, életem boldog napjait töltöttem el a tankönyveimmel és a regényekkel. 

Erdélyben, a hetvenes-nyolcvanas években az olvasás volt az egyetlen szórakozási lehetőség, így mindenkinek rengeteg könyve volt, állandóan könyvtárba jártunk, a barátnőimmel is folyton csereberéltük az olvasnivalókat. 

A természettudományok érdekeltek, a kultúrát otthon szívtam magamba, a nagyanyámmal gyakran egymás kezéből kapdostuk ki a köteteket. 

„Nem értettem soha, mi az a zsé, amit suttogva mondtak rá valakire.” Anna nagyanyja egy kikeresztelkedett zsidó asszony, akinek arab férje volt, jelenleg pedig egy indiai úriember a hódolója. Az idős hölgy – aki műveltségével és fanyar humorával tűnik ki a szereplők közül – fittyet hány a származási és a vallási megkülönböztetésre. Szerinted száműzhető lesz társadalmainkból valaha is az indokolatlan előítélet? 

Sajnos nem vagyok erről meggyőződve, mégis hinni szeretném, hogy az emberek közötti egyenlőség egyre fontosabb lesz a világ számára, és a közös célok segítenek abban, hogy elmosódjanak a különbségek. Hiszek a műveltség, a tudás erejében, amely bőrszíntől, vallási hovatartozástól független.

„Birtokában vagyok az elhárítás teljes arzenáljának, de a nem-gondolkodásban vagyok a legjobb.” Alkalmazod te is a munkádban, az életedben a főhősöd tagadó technikáját? 

Ez struccpolitika, a cím is erre utal. A szakmámban mindenképpen alkalmazom, hiszen nem lehet „hazavinni” minden betegséget, nyomorúságot és halált. Anna Freud szerint a tudatalatti elhárító mechanizmusainak segítségével csökkentjük azt a pszichés feszültséget, amelyben vagyunk. Ezt a ha nem gondolunk rá, akkor nem is létezik gondolkodást orvosként csak évek, évtizedek után tudjuk alkalmazni. De mint megküzdési stratégia, valamilyen szinten mindenkire jellemző. 

„Anna kezdő orvosként is szerette megkérdezni az idősebb nővéreket, hogy: biztos meghalt?” 

Igen, ez én voltam. Amikor az első halottat meg kellett vizsgálnom a kórházban, akkor odacsődítettem mindenkit. A halál felfoghatatlan, a megértéséhez száz év sem elég. Az én hitvilágomat és kapaszkodómat a természettudományok és az objektív valóság adja. Ez néha gátol abban, hogy a körülöttem lévő világot és az abban élő emberek viselkedését rugalmasabban lássam. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a hívő embereken sokat segít a hit. 

Az egyik nagymamámnak a kezében sokszor ott volt a rózsafüzér és az imakönyv – nem tudott olyan szörnyűség történni a családban, amelyen ne segített volna túljutni neki az imádság. 

Emlékszem, mindig „alkudozott” Szent Antallal, pénzt dobott be „neki”, vagyis a perselyébe a vizsgáim előtt, én pedig bíztam abban, amit ő mondott ilyenkor, vagyis hogy mindent tudni fogok, és még az is eszembe fog jutni, amit meg sem tanultam.

„Egyik kezemet finoman az ölébe vonta, és úgy ültünk egymás mellett, mint egy igazi nagymama és az unokája.” A könyvedet nagymamáidnak ajánlottad. Anna nagyijában ott vannak mindannyian? 

Igen. Zseniális, olvasott és humorral áldott nők voltak, modernebbek sok mai fiatalnál. Nagyon sokat kaptam tőlük, imádtam őket, ahogyan ők is engem. Ma is hallom a nevetésüket, éppen úgy vihogtak, mint most én a barátnőimmel. Mindig meglátták az élet napos oldalát, pedig a sors mindegyiküket keményen megpróbálta.

Kép

Fotó forrása: Libri magazin

„Magas lépcsőid vannak, ne kapd el a koronavírust, mert megfulladsz a hegymenetben.” A legdurvább helyzetekben is a humorhoz nyúl az író és a főhős. 

A jókedv, a humor nagyon fontos, sok mindenen átsegít. Hálás vagyok, mert a kollégáim sincsenek híján ennek, és a betegek hangulata is egész más, ha kicsit derűsebb egy vizit. A fiataloknak pedig szárnyakat ad, ha jó légkörben folyik a munka, és érzik, hogy megbecsülik őket. Hiszen egy kezdő orvosnak semmire sincs ideje, csak túlél. Az első öt-hat év olyan nekik, mint amilyen nekünk volt a járvány. Hirtelen ránk esett minden. A nővérek és a fiatal orvosok a hátukon vitték az egészet, mi voltunk ott háttérként. Az élénk fantáziám segített át ezen is. Úgy gondoltam, hogy egy világméretű borzalomban apró kis porszemként valamiféle heroikus dolgot viszünk véghez azzal, hogy segítünk, hogy túlélünk. Jó, hogy vége lett.

„Férjhez menés vagy tanulás… csak egy helyes út van.” Örök dilemma ez egy nő számára? 

Ha valaki szeretne „kitörni”, azt csak tanulással teheti meg. 

A tanult és férjezett nők többsége egy életen át egyensúlyoz a család és a munka között, és állandó bűntudata van amiatt, hogy hol az egyik, hol a másik területet hanyagolja el. 

Nehéz ebből a szempontból fiatal nőnek lenni.

„A téridő kontinuumában a szerelem is csak egy illúzió, ahol az időkoordináta egy pillanat, a tér három dimenziója pedig fél cipősdoboznyira terjed.” Ez a főszereplő egyik „képlete” a szerelemre… 

Anna okos, intelligens nő, mégis hét éven keresztül egy méltatlan kapcsolat alacsony önbecsülésű szereplője. A viszony lezárásának pillanataiban eszmél rá, mennyire kevés az, ami ebből a hét évből kézzelfoghatóan megmaradt. A szerelem tudományos szemszögből vizsgálva az elején olyan, mint egy külső környezettől független, zárt termodinamikai rendszer. De előre kiszámítható, hogy mi lesz a vége, szóval nyugodtan hasonlíthatjuk egy matematikai képlethez. Látod? A tudománnyal szinte mindent megmagyarázhatunk. 

„Vannak dolgok, amiben a klisének tartott szívünkkel és lelkünkkel lehet csak részt venni. Ilyen például a barátság is.” Zsófi Anna egyetlen igaz barátnője. Neked van Zsófid? 

Rengeteg Zsófim van és volt. A barátság ugyanolyan fontos, mint a család. Ez tesz emberivé. Ez – akárcsak a szerelmi szál – teljesen más nálam, mint a főszereplőmnél, ebben úgy éreztem, hogy a szereplőim maguk írják a történetüket. Zsófi szépségében ott a viselkedése, a nőies mozgása, a könnyed humora, az önzetlen segítsége, ahogy Annát ápolja a járvány idején. A szeretet, amely összeköti őket, az a legnagyobb érték.

„Kívülről szemlélem az életemet, mint valami rendezőt vesztett színházi előadást.” Mi segít túljutni a kudarcokon, az embert próbáló helyzeteken? 

A legnagyobb szomorúságomban is akadt olyan pillanat, amikor megálltam, és boldognak éreztem magam attól, hogy „a szétoszló ködből láttam feltűnni a délutáni holdat”. Micsoda túlélésre, megküzdésre vagyunk beállítva, ha képesek vagyunk bármilyen helyzetben meglátni a napsütést. Mi ez, ha nem ajándék?

Kertész Anna története lezárult, de Havas Juli második regénye tavasszal jelenik meg. 

Mindig azt mondtam, hogy képtelen lennék írni az erdélyi múltamról, most az új regényem témája a barátságon túl mégis a honvágy. 

A kitelepedés, a betelepedés, hogy hol is van a hazád. 

Izgalmas volt az a panelvilág, amelyben felnőttünk. Sok saját gyerekkori élménnyel tarkított történet kerekedett ki, amelynek főszereplőit az osztálytársakból, barátnőkből gyúrtam össze. És kicsit benne van az is, hogy az én nemzedékemből nagyon sok orvos jött Magyarországra Erdélyből a nyolcvanas évek végén. 

El tudod képzelni, hogy feladd az orvosi pályát az írás miatt? 

A gyógyítást nem válthatja fel az írás, Havas Juli mindig dr. Szalai Zsuzsanna tüdőgyógyász marad. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. márciusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt. 

A minap arról beszélgettem a férjemmel, milyen jó lenne, ha még egy pár napos kiruccanást bele tudnánk préselni a nyári szünetbe, valahol a Tisza-tó környékén. Mivel nem először tapasztaltam ilyesmit, már kevésbé lepett meg, hogy nem sokkal ezután – az egyik legnagyobb közösségi oldalon tallózgatva, hogy, hogy nem, az algoritmus tisza-tavi szállások hirdetéseit kezdte a „falamra” dobálni.

Veled is előfordult már, hogy úgy érezted, az okostelefonod, a számítógéped mintha „kitalálná” a gondolataidat, vagy „meghallaná”, amiről beszélsz? Nos, nem vagy egyedül. 

A kémkedés avatatlan csúcstartói megsem ezek az eszközök, hanem úgy tűnik, a személygépjárműveink, amelyek különféle módokon szipkázzák be és tárolják adott esetben még a legérzékenyebb személyes adatainkat is. 

És ez még csak a jéghegy csúcsa.

„Egy mai autó valóságos adatvédelmi rémálom”

„Mit tudtam meg, amikor a világ vezető autómárkájának adatvédelmi és biztonsági kérdéseit vizsgáltam? Egy modern autó valóságos adatvédelmi rémálom: úgy tűnik, egyes gyártók nagyobb üzletet látnak az »adatbizniszben«, mint az autók eladásában” – fogalmazza meg Misha Rykov, a Mozilla Alapítvány szakembereinek egyike, akik 2023 őszén egy nagy port kavart jelentést publikáltak e témában. 

A kutatók 25 világszerte ismert és népszerű autómárka adatvédelemi, adatkezelési gyakorlatát vették górcső alá. „Tesztjükön” az összes általuk vizsgált nagyvállalat elbukott: a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy az internetes kapcsolattal is ellátott mai modellek többnyire még a személyes adatok kezelésére vonatkozó legalapvetőbb szabályokat sem tartják be. 

„Amikor az általunk megvizsgált autómárkák mindegyikéről kivétel nélkül az derül ki, hogy se nem tisztelik, se nem védik ügyfeleik magánéletét, akkor valami nagyon nincs rendben. Miért van erre szükség? Ennyire pénzszűkében vannak? Nem elég, hogy az autósokkal megfizetik magának a személygépkocsinak az árát, miért adják el jó pénzért a személyes adataikat is?” – sorolja a „költői” kérdéseit Rykov.

Kép

Kép forrása: Freepik

Hogyan gyűjthet adatokat rólunk az autónk?

Az, hogy az autókban van valamiféle számítógépes vezérlés, az 1970-es évek óta nem újdonság. Ami azóta változott, az egyfelől a számuk, másrészt az általuk kezelt adatok mennyisége. Sokan emlékezhetünk például arra, hogy a régi típusú személyautókban kurblival lehetett csak le- és feltekerni az ablakokat. Manapság ezt már egy gombnyomással meg tudjuk csinálni, ahogy a személygépkocsink egyéb funkcióit is számítógépes rendszerek működtetik, amik az internetre is rácsatlakoznak. 

A vizsgálatból kiderült, hogy az autógyártóknak sokkal több lehetőségük van arra, hogy érzékeny adatokat gyűjtsenek be rólunk, mint bármely másik, általunk használt „okoseszköznek” vagy alkalmazásnak. 

Személyes adatokat gyűjthetnek egyebek mellett fedélzeti mikrofonokon, kamerákon és más érzékelőkön keresztül, vagy a kocsinkban használt csatlakoztatott szolgáltatásokból, az autó alkalmazásából, ami egyenes átjárást biztosít a telefonunkon levő információkhoz. 

Sőt még ennél is többet megtudhatnak rólunk olyan mobilalkalmazásokon keresztül, mint például a Google Maps. Egészségügyi, genetikai információktól kezdve a szexuális életünkön át a legintimebb szokásainkat, jellemzőinket is kifürkészhetik, ahogyan azt is pontosan feltérképezhetik, hogy milyen zenét hallgatunk szívesen, milyen vezetési szokásaink vannak, és mennyire hajtunk gyorsan.

Felvetődik a kérdés, erre mégis ki kíváncsi? Nos, utóbbi adatok nagyon is sokat érhetnek például biztosítótársaságoknak, akik adott esetben ezekre az adatokra szabva emelhetnek a díjaikon. S hogy még mire lehet jó ez a rengeteg személyes adat? Például a mesterséges intelligencia „etetésére”: az MI alapú rendszereknek hatalmas mennyiségű adatkészletekre van szükségük ahhoz, hogy fejleszteni lehessen őket. 

A közösségimédia-mogul Meta az Egyesült Államokban például a felhasználók adataival képezi a mesterséges intelligenciáját, az uniós adatvédelmi rendelet, a GDPR viszont megakadályozta, hogy ezt a kontinensünkön is megtehessék. Nyár eleji hír, hogy az ír adatvédelmi hatóság kritikája után a techcég átmenetileg le is tett erről a tervéről – legalábbis ebben a régióban. 

Kép

Kép forrása: Freepik

Az egy dolog, hogy gyűjtik, de üzletelhetnek is velük

A legtöbb autóvezetőnek sejtelme sincs arról, hogy a járműve miféle adatokat továbbít, arról nem is beszélve, hogy pontosan ki gyűjti, elemzi és osztja meg ezeket, és kivel. 

A Mozilla Alapítvány által vizsgált autómárkák többsége, 84 százaléka állította, hogy megoszthatja a személyes adatainkat szolgáltatókkal, adatbrókerekkel, de akár olyan vállalkozásokkal is, amikről jóformán semmit sem tudunk. 

Ám ami szerintük ennél is aggályosabb, 19 gyártó azt mondja, el is adhatja ezeket. A különféle források segítségével kinyert adatok ezután úgynevezett „járműadatközpontokhoz” kerülnek, ahonnan tovább folytatják útjukat az összekapcsolt járműadatok piacán. 

Azt, hogy ez az iparág mennyire feltörekvőben van, a McKinsey tanácsadó cég előrejelzése is mutatja: eszerint 2030-ra a világszerte eladott új járművek 95 százaléka összekapcsolt lesz. Ha hinni lehet az előzetes becsléseknek, a „piac” ez idő tájt 300–800 milliárd dollár közötti értéket fog elérni.

Korábban a The Markup 37 olyan vállalatról írt, amely ennek a gyorsan növekvő, csatlakoztatott járműadat-iparágnak a részét képezi, és az ilyen adatokat teszi pénzzé egy olyan környezetben, ahol kevés szabályozás vonatkozik ezek értékesítésére vagy felhasználására. Bár e vállalatok közül sokan hangsúlyozzák, hogy összesített vagy anonimizált adatokat használnak, a helymeghatározási és mozgási adatok egyedi jellege a felhasználói adatvédelem megsértésének lehetőségét növeli. 

A Mozilla Alapítvány szakemberei szerint nagyon furcsa, hogy egyes társkereső alkalmazások és szexuális játékok részletesebb adatvédelmi irányelveket tesznek közzé, mint az autómárkák. 

„A legfőbb aggodalmunk az, hogy nem tudjuk megmondani, bármelyik gyártó titkosítja-e az összes személyes adatot, ami ott van a gépkocsiban – holott ez lenne a legkevesebb” – mondja Rykov. 

A „beleegyezés” illúzió 

Egyes vállalatok egészen zavaros módon manipulálhatják a beleegyezésünket, ez alól az autógyárak sem kivételek: gyakran figyelmen kívül hagyják, néha pedig feltételezik azt. Az autógyártók általában az utóbbi kategóriát képviselik: valószínűnek tartják, hogy töviről hegyire elolvastuk és elfogadtuk az adatvédelmi szabályzatukat, mielőtt betesszük a lábunkat a járműbe. 

A Mozilla-jelentés olyan autómárkát is talált, amelynek az irányelvei szerint már azzal elfogadjuk a szabályzatukat, hogy beülünk az autóba. Következésképp, amikor egyes gyártók arra hivatkoznak, hogy márpedig mi a beleegyezésünket adtuk, vagy hogy ők nem tesznek semmit a vásárlóik beleegyezése nélkül, az közel sem azt jelenti, amit kellene. 

Sokunk mindennapi életének nélkülözhetetlen eszköze a gépkocsi. Így az, hogy egyszerűen ne üljünk autóba, nehezen kivitelezhető. Ahogyan az is, hogy mindenkinek, aki csak be akarna szállni az autónkba, előtte hangosan felolvassuk a gyártó adatvédelmi szabályzatát. A Mozilla szakemberei hisznek abban, hogy minél nagyobb a nyomás a világ vezető autógyárain, annál előbb várható valamiféle előrelépés a jelenlegi adatkezelési gyakorlathoz képest. 

A napokban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat révfülöpi sporttáborában, felzárkózó településekről érkező gyerekek között népszerűsítetted a bokszot. Emlékeztettek a srácok egykori önmagadra?

Jó sok csibésszel találkoztam, én meg pláne „rossz gyerek” voltam, sose lehetett lekötni az energiám. Ma már rám sütnék, hogy ADHD-s vagyok, akkor még nem vizsgálták. Tanulásban nem jártam az élen, pedig nem voltam buta, csak lassú felfogású. Ma sem vagyok egy Ferrari, lassan érnek meg bennem a dolgok, de akkor kristálytisztán! Cserébe sokat verekedtem, persze nem mindig az én hibámból…

Régen még kinyitós ellenőrzőnk volt, abba nekem pótlapokat kellett belerakni, annyi beírás gyűlt össze az igazgatói intőtől a dicséretig. A Csanádyban imádott az igazgató, Schlegel Oszi bácsi, akit mi is nagyon szerettünk, igazi jó direktor volt. Járőrözött a folyosón, engem meg valamiért mindig kiküldtek a tanteremből, s ha elkapott a folyosón, behúzott egyet a hasamba. Persze tudta, hogy szikla vagyok!

Az elevenségen meg a keménységen túl mi volt a legfontosabb tulajdonságod?

Az, hogy nem bírtam veszíteni. Három lánytestvérem van, és én a hat évvel idősebb nővéremmel is összeakasztottam a bajszom, aki nem mindig engedett. Olyankor ordítottam, toporzékoltam. Egy ilyen gyereknek igazi mentőmellény volt a sport, főleg egy kontaktsport, ahol óriási szerep jut az akaratnak, a kitartásnak, a küzdeni tudásnak. Ki tudja, mi lett volna belőlem a bunyó nélkül? Persze jó családban nevelkedtem, az édesanyámmal és a testvéreimmel is nagyon szoros volt a kapcsolatom. 

Anyukámtól minden segítséget megkaptam, ez a szeretetben nyilvánult meg, de másra nem is volt szükségem! Ha ő nem lett volna, ma én sem vagyok sehol, és nem azért, mert ő szült meg, hanem mert a szeretete meghatározta az életemet. 

Aztán az ökölvívásban is családra leltem: olyan nevelőedzőkre, akik nem csak a balegyenest tudták megmutatni.

Kiktől kaptad ilyen értelemben a legtöbbet?

Majdnem 11 évesen kezdtem, és eleinte ketten foglalkoztak velünk: Szakos Józsi bácsi és Fehér Misi bácsi jó zsaru, rossz zsaru felosztásban mindig kiegyensúlyozták egymást. Később pedig Klein Csaba karolt fel, akinek az önzetlen segítsége nélkül felnőttként nem érhettem volna el a sikereimet. Persze engem kirobbantani se lehetett a teremből, de szerencsére ez sok mai gyerekre is igaz. Az edzők részéről nyilván szigorra is szükség van, ami nem mindig esik jól a srácoknak, de akit fegyelmezni kell, másnap általában az is elsőként és ugyanolyan jókedvvel jelenik meg az edzésen.

Mi a tapasztalat, eljutnak hozzátok az ökölvívásra alkalmas srácok, vagy ti eljuttok hozzájuk?

Apadt az ökölvívók létszáma, ezért nem árt eljárni toborozni, sportágválasztókon is bemutatni a sportágat, és tény, hogy kevesen alkalmasak rá úgy igazán. Ha valaki annyira fél az ütéstől, hogy nem vállal kockázatot, azt semmilyen tankönyv alapján nem lehet átnevelni. Nálunk is van, aki borzasztóan akar versenyezni, mindenkit megverne, edzésen erős, megtanulja a kéz-láb koordinációt, de amikor bemegy a szorítóba, fél az ütéstől. Biztosan nem ő lesz a következő olimpiai bajnok, de ha eljár hozzánk, az életben jobban megállja majd a helyét.

Ezek szerint fontos, hogy ne csak fizikai erővel vértezzétek fel, hanem az élethez szükségessel is…

Ez a legfontosabb! Arra szakosodtunk, hogy olyan versenyzőket neveljünk, akik nemzetközi szinten megállják a helyüket, büszkeségei lehetnek az országnak, de ne feledjük, hogy egy csomó gyereket az utcáról kaparunk össze és hozunk be, főleg a keleti országrészben. Nem biztos, hogy az anyatejjel beszívott mentalitást teljesen meg lehet változtatni, de ha felmutatsz nekik egy jó opciót, hogy így is élhetnek, húsz év múlva jó eséllyel elmondhatják, micsoda tartást adott nekik ez a sportág.

Akiből nem olimpikont, „csak” embert faragunk, az is jobban beilleszkedhet a társadalomba, ha kesztyűt ragad. Kisebb eséllyel lesz belőle bűnöző, mert a teremben megtanulja tisztelni az embertársát.

Igaz, hogy a szorítóban nincs álarc, mindenki önmagát adja?

Nálunk ez alap. Az élni és élni hagyni elve működik, nincs diszkrimináció, mindenki vállalja magát, és tiszteljük a másik egyéniségét. A boksz vonzza a kisebbséget, én azt is kimondom, hogy ide rengeteg cigánygyerek jár, de zsidó, bevándorló, szír, félig szudáni, félig tanzániai, Isztambulban született srác is van. Így alkotunk egy családot. Csak azt kezeljük egy kicsit másképp, aki szakmailag előrébb tart, mert aki világversenyre készül, annak más edzésmunkát kell végeznie.

Kép

Erdei Zsolt a révfülöpi Ötrégiós Játékok sporttáborban a felzárkózó településekről jött gyerekeknek sportágbemutatót is rögtönzött – Fotó: Majoros Árpád Csaba / Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Ha már a világversenyt említed, azzal lehet a fiatalokat kecsegtetni, hogy a boksz anyagilag is kitörési lehetőség számukra?

Ahhoz nagyon jól kell csinálni, de aki kijut olimpiára, annak már megéri, ha ott érmes, életjáradéka lesz. Itt mindenki úgy kezdi, hogy világbajnok akar lenni, márpedig úgy igenis lehet pénzt keresni! Én profiként Németországban megalapoztam az életem, igaz, ma már nem abból élek, de elértem egy középcsúcsot, amit persze nehéz tartani. A vb-címet is könnyebb volt megszerezni, mint megtartani.

Miért nem látjuk kinevelődni a következő Erdeiket, Kokókat, Papp Lacikat?

Az a normális, hogy az élet hullámzik. Pár éve mintha újra felfelé ívelnénk: Tokióban csak egy olimpiai indulónk volt, Párizsban már három, pedig nehezedett a kvalifikáció. Átütő bajnokot egyelőre nem látni, de a szorgalmasokból bármi lehet. A szorgalmas gyerek többet ér, mint a tehetséges szorgalom nélkül. Ha választani kell, a szorgalmast választom, nem azt, akinek a tehetség a legjobb tulajdonsága.

Te melyik típusba tartoztál?

Szorgalmas voltam, és a szorgalmam megmutatta a tehetségem. Eleinte elvertek, mint a dobot, olyan voltam, mint a keljfeljancsi. 

Jó párszor sírtam tizenévesen a szorítóban, de nem azért, mert fájtak a pofonok, hanem mert megalázónak éreztem és vissza akartam adni őket, csak még nem tudtam. 

Tehetetlen düh volt bennem. Ám ezek a pofonok az embert megerősítik – már akit. Aki bedobja a törülközőt, azt el kell engedni. Én sírtam, de sírva is le akartam harapni az ellenfél fejét, még ha utána kaptam is a következő verést. Ám ahogy Ludas Matyi, előbb-utóbb mindenkit megbosszultam, az öt–hat évvel idősebbeket is, akik 18 évesen még eltángáltak. Később meg nekem nem akadt edzőpartnerem, mert minden korosztályos bajnokságot megnyertem, mindenkit ledaráltam, borzasztó pali voltam.

A mai gyerekek mennyire ismerik az eredményeidet, példaképnek tekintenek?

Akik nálunk edzenek, ismernek és látják, hogy ha be kell mutatni egy akciót, én bármit bemutatok. Ebben a sportágban engem nem lehet meglepni. És puszta elhivatottságból is elmegyek iskolákba toborozni, ad-hoc edzést tartani gyerekeknek, bemutatni a boksz alapjait. A végén előveszem a világbajnoki öveimet, és a kicsik ujjonganak, majd felhív az edző, hogy milyen sikeres volt a toborzás, hat-hét gyerek is jelentkezett bokszolni abból a faluból. Ha két év múlva csak egy marad közülük, akkor is nyertünk. Ez a fajta terjesztése a sportágnak elsősorban rám vár, mert relatíve jól kijövök a gyerekekkel, és ott vannak a táskámban a világbajnoki övek, amiket meg tudok mutatni nekik.

Ernest Hemingway óta tudjuk, hogy az ökölvívás nemcsak erős és technikás, de intelligens sport is…

Csak azt tudom, hogy eleinte heti nyolc edzésem volt, aztán heti tíz, mert az iskola a délelőtti tréning lehetőségét is biztosította. De Szakos Józsi bácsi mindig elmondta, hogy a tanulás az első, csak azután jöhet a sport, sőt ellenőrizgetett minket a suliban. Egyszer kitaláltuk az összes bokszolóval, hogy nem megyünk be az iskolába. 14 évesek voltunk, elmentünk helyette fogócskázni a Városligetbe. Utána sorakoztunk edzésen, ahol Józsi bácsi: „Na, gyerekek, milyen volt az iskola?”. Mindenki: „Á, nagyon jó!” Ő meg: „Azt a … hétszentségeteket, hol a …-ban voltatok?!” Mert tartotta a sulival a kapcsolatot. Onnantól mi lettünk a Liget SE, még a faliújságra is kitette, miután lehordott, mint a pengős malacot.

Hogy érzed, a te ismertségeddel mit tudsz tenni a következő generációért?

Az a hitvallásom, hogy ha edzőként egyetlenegy lelket is megmentek, az életben csak egy gyereknek is segítek, aki amúgy elzüllhetne, de így a lecsúszás helyett egyenes, családos ember lesz, már megérte. 

És már most is sok ilyet mondhatnék! Vannak, akik elkezdik, de lemorzsolódnak, mi nekik is egy nagy batyut adunk az életre, amiből mazsolázhatnak. És nem lehet csak szakkönyvek alapján közelíteni hozzájuk, a gyerekeket zsigerből kell érteni. Ha van pedagógiai érzék, ahhoz persze jó hozzáolvasni, autodidakta módon én is ezt tettem például Vekerdy Tamás könyveivel. Rá is jöttem, milyen sok hibát elkövettem. Az ember nem szívesen támaszt elvárásokat, hogy a gyereknek legyen szép gyerekkora…

Aki viszont élsportolónak készül, annak inkább küzdelmesek már a gyermekévei is, nem?

Mi, élsportolók egytől egyig sérültek vagyunk, és ezt nem elrettentésnek mondom. Ha a tornát vagy a ritmikus sportgimnasztikát nézed, abban sosem leszel olimpiai bajnok, ha nem kezded el három-négy évesen. Ha olimpiai bajnokot látsz, tudhatod, hogy millió traumát átélt, meg is érdemli a címét, mert annyit kínlódott az életben, mint talán senki más! Ha megütnek, az egy külső behatás, de amit belül érzel, még keményebb. Aki nem él át traumát, az nem juthat a csúcsra. Akinek nincsenek nehézségei, nem borul fel az életében és áll fel, megy tovább, az sosem ér el sehova. Én még olyat nem láttam a magasban járni, aki előtte nem szenvedett… Úgyhogy a sport csodálatos kiugrási lehetőség, de csak azoknak, akik tudnak szenvedni, nemcsak testileg, lelkileg, mentálisan is. Erősnek kell lenni, de pont ezekben a helyzetekben edződik meg az ember annyira, hogy aztán az nagybetűs életben is helytáll.

Szerda Serpa

Lhakpa tizenegy gyermekes nepáli családba született, egy barlangban. A mai napig nem tudja, pontosan mikor. Egy biztos: épp szerda volt. A Sherpa vezetéknév automatikusan jár a serpa népcsoport minden tagjának, keresztnévként pedig a születési nap nevét kapják. Lhakpa, azaz szerda. A család jakokat tenyésztett, és négyezer méteres tengerszint feletti magasságban lakott. A serpalányok nem tanulhattak, elrendezett, szerelem nélküli házasságban éltek, és otthoni munka várt rájuk. 

Lhakpa hordta az öccsét iskolába – két óra volt az út oda, és két óra vissza –, de nem léphetett be az ajtón, így írástudatlan maradt. 

Gyakran nézegette a Himalája hívogató csúcsait, és ott lüktetett benne a vágy, hogy meghódítsa. „Álmomban gyönyörű hegyeket látok. Felmászom a hegyre, egyre növök és növök és növök. Lefelé jövet apró egér vagyok.” Lhakpa nem akart belesimulni a tradíciókba, ki akart törni a nyomasztó egyhangúságból. 

Lhakpa titkos élete

A keménységed miatt nem mehetsz férjhez, meg fogsz halni az Everesten, riogatták a szülei és a falubeliek, de nem bánta. Bármit megtett volna azért, hogy az álmát valóra váltsa. Mivel nőként nem lehetett teherhordó, levágatta a haját, és sapkát húzott. Akár száz kilogrammokat is cipelt, és egyre komolyabb munkákat kapott. Ez volt az ő titkos élete.

A hegyek szerelmeseként a férjhez menést nem tervezte, mégis beleszaladt egy kapcsolatba, és 25 évesen megszületett a fia, Nima. A férfi azonban lenézte őt, Lhakpa magára maradt – ez a csalódás olyan mélyen érintette, hogy a filmben nem tudott róla beszélni. A szégyen és a pletykák miatt bujkálnia kellett. Takarított, hogy a fiának enni adhasson. Egy alkalommal hírét vette egy futóversenynek, megpróbálta, és megnyerte a kétezer dolláros fődíjat. A pénzből teázót nyitott, ahol befolyásos emberek is megfordultak. Egyikükön keresztül eljutott az elnökhöz, aki jóváhagyta a kérését, hogy nepáli nőként megmászhassa az Everestet. 

Egy öttagú női hegymászócsapat vezetőjeként vett részt az expedícióban, de csak ő érte el a csúcsot 2000. május 18-án, 27 évesen, első nepáli nőként. 

Újra fel merte venni a kapcsolatot szüleivel, és apja büszke volt rá, „fiamnak” nevezte.

Kép

Lhakpa Sherpa autogramot oszt egy iskolában, 2004-ben – Forrás: Profimedia – Red Dot

George, a román jeti

George Dijmarescu, román származású, Amerikában élő hegymászó felfigyelt Lhakpára a tibeti alaptáborban, és 2001-ben együtt mászták meg az Everestet. Ezt követően összeházasodtak majd Amerikába költöztek, és közösen dolgoztak egy építkezésen. Olyan volt, mint a mennyország. 2003-ban George hegymászó vállalkozást indított, és az egyik alaptáborban román férfiakkal ivott, egyiküket olyan erővel megütötte, hogy két bordája eltört. Ettől a pillanattól kezdve nem titkolta agresszív viselkedését, és árnyék vetült a házasságra. 

Egy évvel később Lhakpát eszméletlenre verte, mert az nem merte kockáztatni egy elveszett ember keresését a hegyekben. Michael Kodas, aki később könyvet írt George-ról, fotókat készített, és 2008-ban mindent nyilvánosságra hozott. Nemcsak a vállalkozás ment tönkre, hanem Lhakpát egyre többször verte a férje. El akarta hitetni vele, hogy csak kihasználják az emberek, nélküle semmire sem képes. A nepáli serpa kényszerhelyzetben volt, nem tudott lépni – két lánya született George-tól, és nem tudta volna eltartani a három gyermeket. Az eset után hosszú évekig nem mehetett az Everestre, és ebbe belebetegedett a lelke. 

George 2010-ben rákos lett, és a felesége ápolta, gondozta őt. 

Idősebb lányuk, Sunny születésnapi zsúrján ismét ivott, és Lhakpa fejét a hajánál fogva verte a konyhaasztalba. A kisebb lány, az ötéves Shiny próbálta megvédeni. 

Lhakpa kórházba került, de nem ment többé haza, hanem gyermekeivel együtt egy menhelyen bujkált, és mindenféle munkákat elvállalt. Férje később rákban meghalt. „Én békés vagyok, és borzalmas emberré tett, problémás nővé” – nyilatkozza Lhakpa a dokumentumfilmben. A nepáli serpa még kicsi volt, amikor a mamája azzal ijesztgette, hogy az Everest túloldalán élnek a jetik, akik elviszik, ha rossz lesz. Végül George lett az ő jetije.

„Ha rád nézek, látom, hogy lehetek valaki”

Lhakpa lányait, különösen a 19 éves Sunnyt megviselték a gyerekkori traumák. Ő alig beszélt a családtagjaival. A 2022-es expedíció idején is inkább otthon maradt, csak a 15 éves Shiny kísérte el édesanyját, a lenti alaptáborban izgult érte. Lhakpa sokat várt a jubileumi hegymászástól, úgy gondolta, ezek után megváltozhat az életük. A lányok igazságtalannak találták, hogy a serpa sikerei korábban nem kaptak elég nyilvánosságot, ezért örömmel és büszkén ünnepelték a kerek rekordot. Sunny elhatározta, hogy dolgozni fog magán, és igyekszik kilépni a depressziós állapotból. „Ha rád nézek, látom, hogy lehetek valaki” – mondta anyjának. Ez a belső lelki fejlődés volt a csúcsteljesítmény egyik hozadéka. 

A másik egy vállalkozó felajánlása, aki a támogatásáról biztosította a hegymászót, és segítségével Lhakpa a K2-t, a világ második legmagasabb csúcsát is meghódította 2023. július 27-én.

A hegyek királynője

Bár Lhakpa Sherpa a hétköznapokban egy szupermarketben dolgozik, vannak ünnepnapjai, amikor újra otthon lehet, a hegyekben. Nem könnyű feljutni nyolcezres magasságokba, még oxigénpalackkal sem, de a hős nepáli nő élettörténete azt bizonyítja, hogy az élet útjai is kiszámíthatatlanok és kockázatosak. Sőt, egyszerűbb volt felkapaszkodni a halálzónába, mint megtalálni a családi boldogságot, a létbiztonságot, az elismertséget. De nem adta fel, és nem veszítette el a reményt. Sem a hegyekben, sem a hétköznapokban. Akkor sem, ha fájt a lába vagy a szíve.

„Ha ránézek a hegyre, fáj az életem. Bármerre is megyek, általa erősnek nézek ki. Úgy festek, mint ő, a hegyek királynője. Királynővé tesz.” Ezt az életérzést árasztja a dokumentumfilmen keresztül minden nő, nepáli és magyar felé egyaránt: ha erősek maradunk, bátran felülemelkedünk minden nehézségen, merünk növekedni, megvalósíthatjuk az álmainkat, és mi is királynővé válhatunk.

A csókai Sóvirág Táncegyüttestől került Horgosra, a Bartók Béla Művelődési Egyesületbe. A természettel összhangban, kétkezi munkával építgetik tanyájukat Királyhalmon a párjával, Varga Violával, aki szintén néptáncoktató, és két gyermekükkel. „Tetőszerkezetet ácsoltunk úgy, hogy alattunk muzsikált a Fokos zenekar” – meséli. A méhészkedést is a néptánchoz hasonlóan éli meg: „Mindkettő földöntúli érzést ad, más dimenzióba tud kerülni az ember.” 

 
A videó a Magyarok közösségben-sorozat része.