Piócák tapadtak a lábára, istállóban aludt, de még nyolcvannégy évesen is űzi ritka hivatását Kollár Jenőné Elvira

Utazás a múlt századba

„»Jaj, édes kisleányom, belefulladsz, elsüllyedsz nekem ott, ne menj, maradj inkább itthon« – édesapám így indított útnak, amikor olyan tizenöt éves lehettem, sosem felejtem el. Én meg mondtam neki: »Dehogy maradok, megyek én aratni, édesapám.« Aztán fölültem a bandával a vonatra, és már indultunk is Nádudvarra gyékényt aratni. Hát így kezdődött valahogy” – idézi fel a kezdeteket Elvira, aki a II. világháború idején, hetedik gyermekként született a Papp családba. A Hanság ­szélén fekvő faluban látta meg a napvilágot, s bár járt sokfelé az országban, egész életében Bősárkányban élt a családjával együtt. 

„Akkoriban ez halászfalu volt. Nagy volt a szegénység, de gyékény volt bőven, hát a gyékényfonás lett itt a népnek a kenyere. Ahogy nekem mesélték, 1880 körül a község főtanítója Szegedre ment megnézni, mint fonják a leányok gyékényből a táskákat. Haza is hozott egyet, megmutatta a diákoknak, hogyan kell azt csinálni. Hamar megtanulták, és terjedt, mint a futótűz. 

Minden házban ment a fonás. De a gyékényt mindenkinek magának kellett beszereznie, és amit készített belőle, vinnie a piacra. 

A férfiak akár száz kilométert is mentek lovas kocsival, biciklivel, vagy gyalogoltak hátukon a termékekkel, úgy házaltak. Ahol rájuk esteledett, ott aludtak, szárazkenyéren éltek. Jut eszembe aranyom, hozok mindjárt egy kis süteményt, legyen min rágódjon.” 

S már térül-fordul, de közben kezébe fogja a javításra hozott kosarat, s nekikezd a munkának, miközben történeteivel újra visszarepít a múlt századba. Megtudom, hogy a „győri páros” egy negyvenkét meg egy negyven centis egymásba helyezhető szatyor volt, amit párosával készítettek, és vitték a városba. Egy darab negyven fillérbe került, de a harmincas években a kosárfonóknak pénzt nem adtak érte, csak egy papírdarabot, azt nevezték jancsibankónak. Ezzel lehetett a boltban vásárolni, miután a boltos is levette róla a maga hasznát. 

Ez a kiszolgáltatottság hívta életre a háziipari szövetkezetet, amely a falubeli értelmiségiek segítségével 1937 tavaszán jött létre, és a kosárfonók helyzetén sokat javított. A szövetkezet a II. világháború alatt is működött. Hadiipari rendelésre háromágú fonattal úgynevezett őrcsizmákat készítettek, ez védte a katonák lábát a fronton az elfagyástól. A kórházban lévő sebesülteknek gyékénypapucsokat fontak. A háború után számos Nyugatra szóló rendelésnek is eleget tettek, vagonszámra szállították a kosarakat külföldre is. Az ötvenes években már közel négyszáz tagja volt a háziiparnak, biztos megélhetést jelentett a gyékényfonóknak évtizedeken keresztül.

Kép

Elvira egyik alkotása – Fotó: Páczai Tamás

Ma sincsen megállás

„Ez azért piszokkal jár ám – mutat körbe, a konyhában elfektetett, száraz növénykupacra. – Nyáron a kinti műhelyben dolgozgatok, de télen sem tudok meglenni nélküle, hát behozom. Gyékény nélkül nincs fonás, úgyhogy menni kell utána a sekély vizekbe. 

Magam is aratom le, mind a mai napig. Csak akkor nem mentem, amikor a gyerekeim születtek, és akkor maradok itthon, ha az egészségem nem engedi.

Bizony, még az idén is megyünk az alapanyagért Jobaházára, Magyargencsre. Mert az aratás világéletbe nagy élmény volt, még akkor is, ha embert próbáló munka. Mindig augusztus elején indultunk, vonattal utaztunk, vittük magunkkal az élelmet: kenyeret, szalonnát, sonkát, babot meg rántást is, mert minden este főztünk. Volt, hogy istállókban, máskor meg nagy tárolókban a magunkkal vitt pokrócokon aludtunk. 

Négy-öt hétig arattunk, sokszor derékig érő vízben álltunk. Erős vászonból készült gatyát hordtunk, amit derékban vagy mell alatt megkötöttünk. Így védekeztünk a piócák ellen, mindig rengeteg tapadt ránk. Térdig ért a harisnya, arra húztuk föl a gumicsizmát. Aztán jött a futballcipő, mert az jól tapadt. Pláne, amikor még a »stopnyi« is megvolt a talpán, mert abban tudott az ember kapaszkodni a víz alatt. Megmarkoltunk négy-öt szál gyékényt, és az egyméteres nyelű sarlóval tőben levágtuk. Amikor olyan negyven centiméter átmérőjű csomó összegyűlt, torombára (sodrott kötél) fektettük, összekötöztük. Volt, hogy fel is ültem a tetejére, aztán a sarlóval eveztem ki a partig. A férfiak meg kiabáltak: »Elvira, nem ám, elsüllyedsz!« – de hát én mindig partot értem. 

Ott kiterítettük, az aratás végéig száradni hagytuk. Ötnaponta forgattuk, nehogy »megízesedjen«. Az aratás végeztével nyolcvan-száz vagon érkezett a bősárkányi állomásra. Ott szétosztottuk, és még otthon is kiterítettük az udvarra, a ház oldalának támasztottuk, forgattuk, hagytuk teljesen kiszáradni. Utána került a padlásra, műhelybe, kinek mije volt. 

Aztán egész évben ment a fonás. Összejöttünk hárman-négyen asszonyok, és ha sok volt a munka, még hajnalban is dolgoztunk. 

A hatvanas évek végéig még mindenki ezzel foglakozott a faluban.”    

Öröklődő mesterség

Figyelem, ahogy életre kelnek a keze alatt a szálak, és egyre gyarapodik a kosár. A gyékény minden egyes részéről és felhasználásáról olyan részletességgel beszél, hogy „városi leány” létemre is hamar megjegyzem, mit, hogyan kell. Megtudom, hogy a gyékényszár alsó, körülbelül két méter hosszú, használható része a „nyila”. A gyékényszálakat hasították, és a két szélső levelét csak tüzelésre használták, azzal fűtötte be a pék a kemencét. A következő két levél volt a „belevaló”, ezt rakták keresztbe a platni készítésekor. A belső két szál szolgált vezető szálként, a középső henger alakú a „széke”, a gyékény legjava, amit fonásnál és fülezésnél használtak. 

A feldolgozás előtti este a gyékényt még megöntötték forró vízzel, így puhább, hajlékonyabb lett. Régen háncsfestékkel, ma textilfestékkel színezik a kukoricalevelet meg a raffiát, abból varrják a virágokat a különböző méretű és formájú kosarakra, táskákra. Beszélgetünk, és közben előkerülnek a fiók mélyéről az emléklapok, oklevelek, kitüntetések, régi fényképek a néptáncos időkből. 

„Bárhol felléptünk, a színpadot is a gyékényből készített tárgyakkal, virágokkal díszítettük. Bejártuk az országot, sokat mulattunk, igen szerettem táncolni, énekelni. Már kislány koromban is az én dalommal érhetett csak véget az énekóra. Az iskola után viszont azonnal hazamentünk, mert édesanyám és édesapám is megkövetelte a leckeírást. Utána aztán nekiállhattunk a »győri páros« oldalának, mert az külön készült, és akárcsak az üvegre font tölcsér, ez is minden családban a gyerekek munkája volt. 

Mindenhol a szülők adták tovább a mesterséget, mi meg örültünk, hogy otthon volt munkánk. Ugyan elröpült az idő, de azóta is ugyanolyan lelkesedéssel csinálok mindent, mint azelőtt. 

Persze, nem mondom, hogy néha nem fáj itt-ott, de akkor kimegyek a műhelybe, spekulálok egy kicsit, aztán már készítek is valamit. Óvodásoknak, iskolásoknak tartok bemutatókat, és azt látom, a férfigyerekek sokszor érdeklődőbbek, mint a kisleányok. Idősek otthonában is voltam, meg a Mesterségek Házában, hívtak engem már százfelé. Igyekszem minden kívánságot teljesíteni. Lehet az mozdony kocsikkal, kis szék vagy nagy papucs, babafürösztő teknő, zsompor (kosár), sodringból (szálakból) kereszt, virágkaspó, lábtörlő, bármi jöhet, megcsinálom. 

Ballonokat, hordókat, gázpalackokat is megfontam már. Egyszer azt mondja nekem a barátnőm: »A karácsonyfámat csak angyalokkal szeretném díszíteni.« Mire én: »Sári, meg vagy zavarodva?« Aztán csináltam neki annyit, hogy azzal volt tele a fa. De aranyom, mutatom is mindjárt, mert ez aztán tényleg csak két mozdulat.” És valóban, egy perc alatt már a kezemben lapul a gyékényangyalka. „Mostanában a kalapokra kaptak rá, hát abból készítek tucatjával. Meg kitalálok mindig valami újdonságot csak a magam szórakoztatására is. Aztán, ha nem passzul, azt újra meg köll csinálni, mert csak az jó, ami teljesen jó” – vallja Elvira. 

Újra ugyanezt az utat járná

Az asszony szívesen tanítja a fiatalokat. A lánya is megtanulta a gyékényfonást, és az egyik unokája is sokat segít neki. De egyetemisták „bentlakásos” képzését is vállalta néhány évvel ezelőtt. „Jöttek hatan-heten lányok, nálam aludtak, na, volt itt olyan világ, hogy hajaj – meséli nevetve. – Csináltak mindent, ahogy mutattam, hasították a gyékényt rendületlenül, kosarat, papucsot fontak, igen jó volt a hangulat. Sokan a diplomamunkájukat is a gyékényezésből írták. Én azt tanácsolnám minden fiatalnak, de még a kisgyerekes anyukáknak is, próbálják meg, tanulják meg, mert érdemes.” 

Elvira azt mondja, nem cserélne senkivel. Ha most állna pályaválasztás előtt, gondolkodás nélkül újra a gyékényfonást választaná. 

Értékesnek és szépnek tartotta mindig az életét, a gyermekkorát épp úgy, mint a fiatalságát és a felnőtt éveket. Férje korai halála után sok nehézséggel kellett szembenéznie, de a munka, a szenvedéllyé vált gyékényfonás segített átvészelni neki a legnehezebb időszakokat is. 

A helyi termelőszövetkezetben töltött tizenkét év alatt is rendszeresen járt aratni, és ez nem változott a nyugdíjas évek beköszöntével sem. Gyermekei, unokái felnőttek, sokat látogatják, és számíthat a segítségükre, de van olyan időszak, hogy senkire sincs szüksége, mert ahogyan mondja: jólesik a csend. A tevékenység azonban mindig kell, legyen az gyékényezés vagy horgolás, hiszen „az alkotás éltet”.

A falu könyvtárában nyílt kiállításon bárki megcsodálhatja kézművesmunkáinak egy-egy remekbe szabott darabját, a magyar címertől kezdve a bősárkányi régi templomon át A kiskakas gyémánt félkrajcárja című meséből felépített császári palotáig. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.