Nyomás alatt

A gyermekekkel foglalkozó szakemberek egyre gyakrabban találkoznak olyan anyákkal, akik gyermekük minden lépését figyelik, rendszeresen ellenőrzik a környezetüket és a körülményeiket. Az óvodában vagy iskolában segítőként minden programon részt vesznek, vagy akár állást is vállalnak a gyermeket nevelő intézményben, hogy vigyázhassák lépteit. Ez az intenzív kísérés idővel hátráltatja a gyereket az önállósodásban. 

Az anyukák a kihívásokban és a szükséges mennyiségű nehézségekben is fenyegetést látnak, ott teremnek, és megoldják a helyzeteket. Lebeszélik a gyermeket a kockázatvállalásról, felülbírálják a döntéseit, egy korábbi életkori szakaszában elvárható viselkedésre ösztönzik őt. 

Szeretetből legszívesebben kipárnáznák számára az egész világot, de így is újabb és újabb veszélyeket észlelnek a gyermek körül. 

A „gyermek évszázada” hatalmas elvárásokat támasztott az anyai szereppel szemben. A gyermekről való gondoskodás sok szülő számára életfeladattá és korlátlan felelősséggé vált. Míg korábban a termelő-dolgozó nő számára az anyaság másodlagos szerep lehetett, addigra ma anyaként tökéletességre illik törekedni a szülői teljesítményben, a tudatosságban vagy éppen a természetességben.

Közben olyan üzenetek is érkeznek az anyákhoz, hogy csinosan (értsd: ne is látszódjék rajta, hogy anya), remek fizikai és szellemi formában kell megélnie ezeket a különleges éveket. Miközben ebben az időszakban azzal is meg kell küzdeniük, hogy a szakmai útjukon megtorpannak, illetve számos kapcsolatuk megszakad. Saját identitásuk így kevés forrásból táplálkozik, emiatt a meglévő szerepek jelentősége óriásira nő. 

Ezt a folyamatot nem segítették a lélektan olyan irányú elgondolásai sem, ahol a különböző pszichés nehézségeket és elakadásokat az anyai gondoskodás, illetve az anyával való kapcsolat és kötődés számlájára írtak. Bár ezeknek valóban van relevanciája, de itt is érvényes, hogy a dolgoknak nem oka van, hanem története, így az anyával való kapcsolat valójában egy családi és társadalmi rendszerbe ágyazódik, sőt a transzgenerációs, illetve a genetikai tényezők is nagy szerepet kapnak benne.

A mindent felfaló anyaság

Azok az anyukák, akik túlságosan részt vesznek a gyermekük életében, számtalan aggodalomról és félelemről számolnak be, amelyeket nekik előre kell látniuk, megelőzniük. Ha gondoskodásuk ellenére felüti a fejét egy probléma, akkor azt saját kudarcukként élik meg, így ők azok, akiknek ezt meg kell oldaniuk, helyre kell hozniuk. Arra vágynak, hogy gyermekük sikeres és magabiztos legyen, és semmi baj ne érje őket. 

Tartanak attól, hogy ha a gyermek valamilyen frusztrációt vagy kudarcot tapasztal, akkor olyan fájdalmat él meg, amelytől akár sérülhet is. 

Így állandó készenlétben élik az életüket, amiről gyakran nem vesznek tudomást, hiszen sokan közülük már gyermekkorukban azt tanulták meg, hogy az ő szükségleteik kevésbé számítanak, mint a szüleik vagy akár a (fiú)testvéreik szükséglete. Magas teljesítményelvárásokkal bombázott nőkről van szó, akik gyakran már gyermekként is felelősséget vállaltak szüleik testi és lelki jóllétéért. Talán ez is része volt annak, hogy eldöntötték, az ő gyermekeiknek nem kell ezt átélniük, ők mindenben támogatni fogják őket.

Amikor arról mesélnek, hogy mennyi mindent megtesznek gyermekeik boldogságáért, akkor is inkább az aggodalom beszél belőlük. Annyira igyekszem mindent megtenni, de a múltkor már nem bírtam tovább, és kiabáltam vele. Rossz anya vagyok. Valóban elég, amit teszek? Biztos nem sérül? – sorolják egy szuszra. Amikor olyan visszajelzést kapnak, hogy mennyire fárasztó és kimerítő lehet a nap minden percében készenlétben lenni, és minden lehetséges forgatókönyvet végiggondolni, akkor tudnak néhány pillanatra találkozni saját magukkal, és megértik, hogy mennyire hajszoltak. Az anyaságuk ugyanis mindent felfal, nappal a gyermekkel foglalkoznak, és előfordulhat, hogy éjszaka sem tudnak elszakadni tőle. Ez az állapot hosszú éveken, akár évtizeden keresztül is tart, így a kimerültség érzése mindent elborít. 

Ilyen fáradtan nagyon nehéz a nap minden percében türelmesnek lenni, de mivel ezek az anyák a saját szükségleteikről kevéssé vesznek tudomást, az érzéseiket is igyekeznek a háttérbe szorítani. Bár talán vágynak másfajta szerepre és tevékenységre, párkapcsolatra, hobbira, hivatásra vagy barátságra, ezek felvállalása számukra bűntudattal jár, hiszen egy belső hang azt üzeni nekik, hogy nem lehetnek jó anyák, ha másfajta szerepeik is előtérbe kerülnek. 

Azonban bármilyen ügyesen is nyomják el az érzéseiket (mint fáradtság, kimerültség, magány és a belőlük fakadó frusztráció és elkeseredettség), azok előbb-utóbb utat találnak maguknak, és az időnként megjelenő indulatkitörések hatalmas bűntudattal járnak. 

A bűntudat enyhítésére tett kísérletek közül kiemelkedik a kompenzálás: még erőteljesebben elnyomni a saját szükségleteket, és megtenni mindent a másikért.

Fontos tudni, hogy a gyermek nem sérül, ha néha frusztráltnak érzi magát vagy kudarcot vall. Sőt az „elég jó” anyaságnak része, hogy az anya „hagyja”, hogy a gyermek életében lassanként megjelenjen a késleltetés. A kicsinek bizony várnia kell, míg az anya felmelegíti az ebédet, vagy odaér hozzá, hogy megnyugtassa őt. A nagyocskának pedig meg kell tapasztalnia, hogy nem mindig sikerül a várat elsőre megépíteni, vagy a házi feladatot tökéletesen elkészíteni. 

A gyermeknek az jelenti az igazi segítséget, ha megélheti, hogy egyes helyzetek tudnak szorongatóak is lenni, de idővel érkezik a megoldás. Az ételt meg fogja kapni, a megnyugtatás sem marad el, a várépítésben és az iskolai feladatokban pedig egyre ügyesebbé válik, ha energiát fektet bele. A gyermeknek meg kell tanulnia várni és bízni, és meg kell tapasztalnia, hogy az, amire vár, azt meg is kapja. Ezáltal nő a kapcsolatokba, illetve a saját megküzdési képességébe vetett bizalma is.

Valóban látni a másikat

Segíthet, ha egy szülő úgy képzeli el a gyermekét, mint egy csodaszép virágot, amelyhez a virághagymát ajándékba kapta. Nem tudja, hogy tulipán, nárcisz, hóvirág vagy esetleg jácint lesz belőle, és milyen lesz a színe. Amit tenni tud, az annyi, hogy tápláló termőföldet, napsütést és esőt biztosít számára. Nem ő teremti a gyermekét, így a felelőssége is csupán a fentiekre korlátozódhat. 

Érdemes Donald Winnicott gondolatát megfontolni, aki egy terapeutatársa (C.) kapcsán fogalmazta meg ezt a megállapítást: „Az ember úgy érezte, hogy ha C. nárciszt termesztene, azt gondolná, ő csinálta a nárciszt a gumóból, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy az elég jó gondozás hatására, a nárcisz magától bontakozzon ki.” Nem tudunk virágot készíteni a gumóból, csak jelen lenni, vele lenni és jól gondozni. Ehhez teljes elfogadás szükséges, elsősorban pedig az, hogy a szülő is fogadja el önmagát. Ha erre nem képes, akkor a gyermek minden problémája és kudarca azt erősíti benne, hogy őt sem lehet elfogadni. 

Amikor egy anya identitása ennyire a gyermekéhez kötődik, nagyon nehezen tud különbséget tenni aközött, hogy mi az, ami neki, és mi az, ami a gyermeknek fontos. 

Ilyenkor a saját belső betöltetlen szükségleteire reagálva hoz döntést a gyermek „érdekében”. Valójában azonban nem őt látja, hanem a saját elveszett, szűkölködő belső gyermekének a hiányait. Ez megakadályozza, hogy valóban ráhangolódjon a gyermekre, hiszen igazából a saját gyermekkori élményeire reagál. 

Családi ügy

A fentiekből látszik, mennyi szempontnak és kapcsolati elvárásnak kell a gyermeküket túlféltő anyáknak megfelelniük, és mennyi teher nyomja a vállukat. Úgy tűnik, határozottak és kifogyhatatlan az energiájuk, de valójában a rengeteg kétely és önvád az aktivitásuk motorja, és sokszor egyedül érzik magukat.

Sokan úgy tapasztalják, hogy a gyermeknevelés alámerülés a tennivalók folyamában. Ha közben maximális eredményt és hatékonyságot, tökéletességet várnak el maguktól, akkor a feladat teljesítéséhez minden erejükre szükségük van. Ez egyfajta állandó krízishelyzet, amely gyakran sürgős beavatkozást igényel. A sürgetettség érzése gyengíti azt a képességüket, hogy határt szabjanak aggodalmaiknak. Ebben az állapotban növekedhet a hatékonyság, ám ennek ára az, hogy szűkül a kapcsolódási kapacitásuk. 

A kapcsolódás feltétele többek között a figyelem, a saját érzések észlelése, a társ érzelmeinek azonosítása, a kíváncsiság és a nyitottság. Mindezt nehéz akkor érezni, amikor krízishelyzet áll elő és rengeteg a feladat. Nehéz ilyenkor segítőt találni a másikban. Egyrészt ekkorra már fejben sokan felosztották a feladatokat a férfi és a női szerepek szerint, másrészt vannak férfiak, akik a hagyományos keretetek közt gondolkodva, esetleg kényelemszeretetből nem vonódnak be a gyereknevelés hétköznapjaiba. 

Látható olyan párkapcsolat is, amelyben a maximális elvárásokat teljesítő anya mellett a társ nehezen tart lépést az elvárásokkal. 

Ő gyakran azt tapasztalja, hogy a gyermek körüli teendőket csak egyféleképpen lehet jól csinálni, s azt valahogy sohasem sikerül eltalálnia. 

Ekkor az egyik lehetőség az, hogy felveszi a harcot a társa kritikáival, s a családban állandósulnak a viták. A másik pedig, hogy a gyereknevelés feladataiban alig vesz részt, sőt megesik, hogy ő maga is gyerekszerepbe kerül. 

Ezek a működések előbb-utóbb magányhoz vezetnek. Általában mindkét fél tapasztalja ezt, ha nem is fogalmazza meg konkrétan. Ezen a ponton tudatos párkapcsolati munka szükséges mindkét fél részéről, hogy újraszőjék a kapcsolati biztonság hálóját. Ehhez el kell köteleződniük egymás mellett, hogy elinduljanak egy olyan változás felé, amely egyéni és párkapcsolati szinten is nagyobb elégedettséget eredményez.

A folyton gyermekére összpontosító anya sok esetben úgy érzi, inkább nem kér segítséget a nagyszülőktől, mert azzal elismerné, hogy nem tud egyedül megbirkózni a feladattal, vagyis kudarcot vallott, és ezt elfogadhatatlannak tartja. Így a nagyszülők többnyire csak kivételes helyzetekben gondoskodhatnak az unokájukról. 

Gyakori helyzet az is, amelyben a nagyszülők eltérő nevelési stílusa elfogadhatatlan a szülőknek, s emiatt a nagyszülőket távol tartják az unoka nevelésétől. Ezek a helyzetek változatos módon jelennek meg, az érintettek meglepően sok esetben kerülik a konfliktust, nem fejezik ki, mit szeretnének, így nem tudnak egyezkedni ezekről a helyzetekről, ez pedig akadályozza az alkalmazkodást is. 

A szükségletek és a vágyak megfogalmazása és kifejezése, akár az ütközések felvállalása, hosszú távon közelebb visz a békés és nyugodt élethez, amelyet a családok egy része jelenleg konfliktuskerüléssel vagy proxykonfliktusok megvívásával próbál megteremteni. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A séta áldásai

Rendszeres napi negyven perc gyaloglás látványosan javítja az életminőségünket. Rendkívül jó hatást gyakorol minden szervrendszerünkre: javítja fizikai, mentális és érzelmi egészségünket. Jó példaként járnak előttünk ebben a kék zónák százévesei: a természetes mozgás ugyanis mindennapjaik része. Bárhová mennek – legyen az templom vagy étterem, vendégség vagy munka –, a gyaloglást választják, így naponta több kilométert is megtesznek. 

A kék zónák Földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Dan Buettner amerikai újságíró több mint húsz éve orvosokból és tudósokból álló csapatával azt kutatja, mi lehet a hosszú élet titka. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava-szigetet, a görögországi Ikaria szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek. 

A mozgásformák közül talán a gyaloglás szolgálja legjobban a szív egészségét. Segíthet a megfelelő testsúly, anyagcsere, vérnyomás fenntartásában, amelyek mind hozzájárulnak a szív egészségének megőrzéséhez. 

Köztudott, hogy a testmozgás az idegrendszerre gyakorolt hatása révén csökkenti a stresszt és javítja a hangulatot, hiszen felszabadítja a boldogsághormonokat: az endorfint, a szerotonint és a dopamint. Így lesz a séta a depresszió egyik legjobb ellenszere.

A lépések felpörgetik az agy vér- és oxigénellátását, ezáltal pedig javul a memóriánk és a többi kognitív képességünk is.  Aki sokat gyalogol, annál bizonyítottan alacsonyabb a demencia és az Alzheimer-kór kialakulásának esélye. A séta nem igényel tudatos odafigyelést, így elménk „megtisztulhat”, és szabad utat engedhet a kreatív és innovatív ötleteknek. Aki rendszeresen mozog, sokkal könnyebben tud reagálni a váratlan kihívásokra. 

Séta közben az egész test dolgozik. Erősödnek az izmok, javul a tüdőkapacitás, az emésztés, és még a szemre is jótékony hatást gyakorol. A gyaloglás fejleszti a koordinációs képességet, erősíti az immunrendszert, fokozza az állóképességet.  Jelentős szerepet játszik a csontritkulás és a szívinfarktus megelőzésében, a magas vérnyomás, a cukorbetegség, egyes rosszindulatú daganatok, légúti betegségek, a posztcovid-tünetek kezelésében. 

Mindezek után, ki ne akarná beiktatni a gyaloglást mindennapi életébe? 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Kardioösvények 

Első lépésként érdemes lehet csatlakozni a Szent Ferenc Kórház által életre hívott Út az egészséghez elnevezésű programhoz. Lényege, hogy egy rövidebb vagy hosszabb túra keretében visszajelzést kaphatunk szívünk egészségi állapotáról. Eddig kilenc helyszínen létesült ilyen kardiotanösvény. Azoknak, akiknek kevésbé terhelhető a szervezetük, rövidebb, míg az egészségesek számára hosszabb útvonal áll rendelkezésre. 

A tanösvényen információs táblákkal jelzett pulzusmérőpontokat jelöltek ki. Az itt mért pulzusértékeinket a sétánk elején felvett kis túralapra jegyezhetjük fel, majd gyaloglásunk végeztével leadhatjuk azt, hogy a kórház szakemberei kiértékeljék eredményeinket. Az ösvényeket vezetett gyalogtúrák keretében, illetve egyénileg is be lehet járni. A programhoz egyedileg kifejlesztett mobil­applikáció is tartozik. 

„Ma már kellő bizonyítékunk van arra, hogy a rendszeresen – hetente ötször legalább negyven percen át – végzett dinamikus mozgás szervezetünk teljesítőképességére és mentális egészségünkre előnyös hatást gyakorol – mondja dr. Toldy-Schedel Emil kardiológus, a Budapesti Szent Ferenc Kórház főigazgatója. – Ezen tudás és a kardiológiai tapasztalataink alapján született meg az első Út az egészséghez program a Kis-Hárs-hegyen. Eleinte a betegeinknek szólt, de aztán rájöttünk, milyen nagy szerepe lehet a prevencióban és a szűrésben is. 

Azt is mondhatnám, hogy a program egy kellemes túra élménye mellett egy kardiológiai szűrővizsgálat lehetőségét is kínálja, méghozzá gyönyörű környezetben. 

A program azok számára, akik különböző egészségügyi okok miatt félnek a gyaloglástól, egy keretrendszert biztosít, hogy merjenek elindulni. Így született meg az első tanösvény nyolc évvel ezelőtt.” A leadott túralapoknak köszönhetően számos esetben rejtett, de beavatkozást igénylő kardiológiai problémákra derült már fény, meghosszabbítva ezzel sok-sok ember életét. 

„Programunk célja, hogy egy mozgásmozgalmat indítsunk el – fogalmaz dr. Toldy-Schedel Emil. – A mozgást nemcsak fizikai aktivitásként, hanem közös együttlétként is támogatjuk, hogy merjék megtenni az első lépést az emberek. Az egymást sarkalló közös túrázás, a közösségi létélmény mentális egészségre gyakorolt pozitív hatása pedig mérhető és kimutatható, ezért is szervezünk vezetett túrákat. Én magam is igyekszem havonta egyszer csoportot kísérni. Ehhez persze szükségünk van önkéntes helyi segítőkre is. Olyan embereket keresünk, akik szívesen csatlakoznának a programhoz akár túravezetőként, vagy akik szívesen lennének házigazdái a programnak egy új helyszínen.” 

A kezdeményezés sikerére és a nagy érdeklődésre való tekintettel, az elmúlt hét évben további nyolc túraösvényt adtak át Budapesten és az ország más pontjain. A tervek szerint idén pedig további legalább tíz kardiotanösvénnyel bővül a program. Addig is érdemes végigjárni a jelenleg elérhető gyönyörű helyszíneket, kitöltetni és kiértékelésre leadni a túralapot.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Gyaloglás és társaság 

Szerencsére országszerte egyre több lehetőség nyílik arra, hogy egyénileg, csoportosan vagy már egy meglévő közösséghez csatlakozva vágjunk bele a rendszeres sétába. Az Aktív Magyarország oldalán például tematikusan lehet mozgásformákra, régiókra keresni, ahol komplett programcsomagokat is ajánlanak az aktív pihenésre vágyóknak.

Monspart Sarolta kezdeményezte 2017-ben, hogy az országszerte gyalogló idősek klubhálózatba szerveződjenek, vagyis olyan közösséggé formálódjanak, ahol nemcsak örömteli testmozgásra van lehetőségük, hanem arra is, hogy kortárskapcsolataikat megerősítsék. 

A nemzet sportolójának az volt az álma, hogy legalább ötszáz gyalogló idősklub működjön Magyarországon. A klubhálózathoz ma már kétszázhúsz ilyen egylet csatlakozott az ország számos területén. Ezek heti gyakorisággal gyaloglóprogramokat szerveznek azért, hogy az ötvenöt év feletti korosztály rendszeresen mozogjon, és társasági programokon vegyen részt.

A Millió lépés az iskoládért nevű kihívás minden idők legnagyobb mozgásra ösztönző játéka lett Magyarországon 2023-ban. A játék célja: minél több résztvevő bevonásával, rendszeres mozgással lépéseket gyűjteni a versenyben résztvevő iskolák számára; minél több idős gyaloglóklub létrejötte; legalább háromszázezer aktív résztvevő bevonása.

A Túrabarátok tagjait a természet szeretete és a túrázás köti össze, amely egyszerre sport, pihenés és közösségformáló erő. Azzal a céllal alakultak, hogy együtt járják a természetet, és magukkal vigyék azokat, akik korábban szerettek volna már kimozdulni, de nem mertek. Klubjukkal segítenek felkészülni a túrákra, sőt túrabarát-alkalmazásukkal a kevésbé tapasztaltak is felfedezhetik a természet szépségeit. 

Felfedezésre várnak továbbá a havonta más arcukat mutató, gyönyörű, hazai arborétumaink, érdemes kipróbálni a sportos gyaloglás egyre népszerűbb formáját, a nordic walkingot, vagy a mozgást meditációval összekötni, és részt venni például a gyaloglás Jézussal nevű programon. 

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Egy hófehér asztal a terem közepén, körülötte háromlábú székek. Oldalt kényelmesnek tűnő zöld fotelek terpeszkednek a perzsa szőnyegen, mellettük egy fácska ágai nyújtózkodnak a plafon felé. Nagyon békés kép, szinte hallom a fülemben a lágy zenét. Mintha egy IKEA-katalógusban láttam volna már hasonlóan berendezett szobát. Ez a Pegasos Swiss Assotiation, ahol a háromgyerekes, depressziós Catherine Kassenoffnak felírták a halálos mérget. És ahol annak a fizikailag teljesen egészséges, 48 éves Alastair Hamiltonnak is segítettek meghalni, aki nem találta élete értelmét, édesanyjának pedig azt hazudta, hogy vakációzni megy, miközben a Pegasosba tartott. 

Felmegyek a szervezet honlapjára, hogy tovább böngésszek: jelentkezés, ügyintézés, áttekintés, időpont-egyeztetés, ütemezés. 

Gyakran ismételt kérdések: nem, nem kell halálos betegnek vagy svájci állampolgárnak lenni ahhoz, hogy valakinek a kérvényét elfogadják. A hozzátartozókat és a kisállatokat is szeretettel várják az eseményre. 

„Mert imádjuk az állatokat” – írják. 10 ezer svájci frank, úgy négymillió forint. „Csak” 18 éven felülieknek! Mennyi idő, amíg meghalunk? Kevesebb mint egy perc. Hallgathatunk közben zenét? „Naná, összeköttetésben vagyunk a Spotify-jal!” Utazási tippek, amelyek többek közt felhívják a meghalni vágyók figyelmét arra, hogy Bázelben és környékén él a vasárnapi boltzár, ezért a bevásárlást célszerű legkésőbb szombatra időzíteni. Egy beteges disztópiába kerültem? Mi ez a rémálom?

Magyarországon az utóbbi időben az eutanáziát összekötötték Karsai Dániel nevével, aki egy olyan rettenetes, gyógyíthatatlan betegségben szenved, hogy azok is, akik hevesen ellenzik az élet kontrollált körülmények között való kioltását, a róla szóló vitákban inkább együttérzően hallgatnak. 

A média sok fontos szempontra felhívta a figyelmet azóta, tabudöntő cikkeket közölt a méltó életről és a kegyes halálról, mégis új akadályokat emelt a közéleti diskurzusba. Aki ma itthon aggodalmakat fogalmaz meg az eutanázia legalizálásával kapcsolatban, az rögtön a „szívtelen ember” vádjával néz szembe, mert ha tudná, milyen az alkotmányjogász bőrében lenni, azonnal igent mondana az eljárásra. Bevallom, sokáig én is azon az állásponton voltam, hogy legalizálni kellene az eutanáziát itthon, hogy azoknak, akiknek a fizikai fájdalma elviselhetetlen, a kezébe lehessen adni a döntést.

Aztán megnéztem Kevin Dunn Fatal flaw: the Assisted Death Debate című dokumentumfilmjét, és az esetek, amiket ott láttam, megrémítettek. Ahogy egy korábbi cikkünkben is körbejártuk, az eutanázia jóval több kérdést vet fel, mint hogy az ALS-betegeknek vagy a végstádiumú, szenvedő embereknek meg lehet-e adni azt a lehetőséget, amit a köznyelvben „kegyes halálként” szoktak emlegetni. 

Hol, hogyan és kik húzzák meg a határokat? Ki dönthet életről és halálról? Mi a szenvedés? Mi a szenvedés elfogadhatatlan és elviselhető mértéke? 

Milyen hatással lesz az egészségügyi ellátásra, ha az orvosokat az egyetemen nemcsak arra tanítják, hogyan koncentráljanak a gyógyításra, a fájdalomcsillapításra, hanem arra is, hogyan ajánlják fel a halált mint örök gyógyírt?

A filmes azért szelte át az óceánt, mert édesapját néhány éve rákkal diagnosztizálták. Bár azóta meggyógyult, a kezelés legalább olyan rémisztő és fájdalmas volt, mint a betegség, az apa pedig félt attól, hogy csak terhet jelent a családjának. Több országban már legálisan elérhető az eutanázia, amit olyan embereken is elvégeztek már, akik bár nem kaptak halálos diagnózist, úgy érzik, nincs értelme az életüknek. „Túl messzire mentünk?” – teszi fel a kérdést a riporter, és igyekszik is megtalálni a válaszokat a szűk másfél órában.

Elsőként Sheila Elson és lánya, Candice Lewis szólal meg a filmben. Candice többféle rendellenességgel született, sokat volt kórházban, és az állapota olyan ütemben romlott, hogy felajánlották anyjának, mondjon igent, és vegye rá lányát is az asszisztált öngyilkosságra. 

Aktív eutanázia esetén közvetlen orvosi közreműködéssel vetnek véget az ember életének, az asszisztált öngyilkosság pedig úgy történik, hogy bekészítik a mérget a jelentkezőnek, de nem segítenek neki beadni. 

Amikor az anya visszautasította ezt, az orvos nemcsak önzőnek nevezte, de közel hajolt Candice-hez, és megkérdezte, hogy tisztában van-e azzal, milyen súlyos a betegsége. Az anya persze megmondta neki, hogy soha többé ne merjen előhozakodni ezzel a kérdéssel, mert a lánya nem akar meghalni. 

Candice köszöni szépen, azóta is mosolyog, fest, tanul, és sírva hálálkodik azért, hogy az anyja nem próbálta meg rábeszélni az öngyilkosságra, orvosi javallatra. 

A holland Helen Isherwood édesanyja is csak a lányának köszönheti, hogy még él. Egy rosszul felállított diagnózis miatt nem kapott megfelelő ellátást, nem hagyták enni-inni, ezért az idős hölgy lelkiállapotának legmélyebb pontján kijelentette, hogy nem akar tovább élni. Ezt az egészségügyi dolgozók kérésnek vették, és megállapodtak az asszonnyal abban, hogy 48 órán belül végrehajtják az eutanáziát. Lánya nem akart ebbe belenyugodni, pedig „94 éves az édesanyja, szép életet élt, miért nem hagyja annyiban?” – kérdezték tőle. „Mert ő az édesanyám” – felelte felháborodottan, majd másodvéleményt kért. Az idős hölgy meggyógyult, és kiderült, hogy teljes életet élhet, azóta második dédunokája is megszületett. Ha nincs, aki küzdjön érte, ő is csak egy adat lenne a statisztikában. 

Kevin Dunn az eutanázia hetén is részt vett Hollandiában, ahol olyan programokat szerveznek, amelyek az eljárást pozitív színben tüntetik fel – a támogatók szerint ez csak informálás, a kritikusok pedig propagandának mondják. „Soha nem értettem, miért tartják meg az eutanázia hetét. Évtizedek óta mindegyik az eutanázia hete itt Hollandiában, olyan sokat beszélünk róla, mi lenne, ha inkább lenne egy hét, aminek a középpontjában a palliatív (szenvedéscsökkentő – a szerk.) ellátás állna?” – teszi fel a kérdést egy holland újságíró a filmben. 

Fiatalokat célzó programot is tartottak ezen rendezvényen. Egy ilyen szimpóziumon találkozott Dunn a 29 éves, fizikailag egészséges, de pszichés problémákkal küzdő Aurelia Brouwers-szel, aki bár mosolyogva beszél a kamera előtt, akkor már benyújtotta kérvényét az eutanáziára, és azóta már nincs is köztünk. 

Ezek után felvetődik a kérdés, hogy olyan brutális számoknál, mint amilyenek a legmegengedőbb Hollandiában vannak (9 ezer eutanázia/év), vajon milyen körülmények között hozták meg a végzetes döntéseket. 

Ennek a sokezer embernek tényleg nem volt már miért élnie? Tényleg nem volt 100, 10 vagy akár 1 ember sem köztük, aki ma is élhetne, ha a rendszer kinyújtja érte a kezét, és felemeli őt ahelyett, hogy „fegyvert szegeznek rá”, és azt mondják: „én véget vethetek a szenvedésednek, ha akarod”?

Kevin Dunn ezekkel a példákkal az emberi sebezhetőségre akarta ráirányítani a figyelmet, hogy feltehessük magunknak a kérdést: amikor éppen a legmélyebb gödörben vagyunk, tudunk-e racionálisan választani élet és halál között? A döntés valóban a mi kezünkben van, vagy csak engedünk a kilátástalan körülmények nyomásának? 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Itthon az eutanáziavitának nem arról kellene szólnia, hogy Karsai Dániel véget vethet-e az életének békés körülmények között, amikor eljön az idő. Hanem arról, hogy milyen folyamatok indulhatnak el abban a pillanatban, hogy legálissá tesszük azt, hogy kontrollált körülmények között megöljenek minket, vagy mi megöljük magunkat. „Üzenem a többi országnak, hogy ne legyenek naivak! Ne gondolják, hogy ha megnyílik ez a lehetőség, akkor kizárólag a rákban szenvedők fognak élni vele” – világít rá a veszélyekre Gerbert van Loenen holland újságíró. 

Kezdetben Hollandiában is csak a „kilátástalan helyzetben” lévő betegeknek akartak „segíteni”, aztán a „kilátástalan” fogalmát újabb és újabb kategóriákkal töltötték fel: ma már mentális betegségben szenvedők, demenciával, Alzheimer-kórral küzdők és olyan emberek is választhatják az asszisztált öngyilkosságot, akik megcsömörlöttek az élettől. 

Amikor azzal érvelnek, hogy éppen ezért kell olyan szigorú szabályokat hozni, hogy csak a halálos betegségben szenvedőknek legyen hozzáférhető az eljárás, érdemes vetni egy pillantást Oregonra. Az amerikai államban csak azok kérhetik az asszisztált öngyilkosságot, akik olyan betegségben szenvednek, amelybe hat hónapon belül belehalnának. Ez elsőre akár szigorúnak is tűnhet, de szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy a rendelkezésnek vannak vakfoltjai. 

Például, ha egy cukorbeteg megtagadja az inzulint (nem kényszeríthető senki arra, hogy beadja magának), akkor olyan halálos betegségben szenved, amely nagyon gyorsan végez vele, ezért kérelmezheti az öngyilkosságot. 

Ma Magyarországon egyetlen orvos, pszichiáter, pszichológus sem teheti ki az asztalra megoldásként a halált, ezért mindenkit utolsó erőfeszítéseikkel is a terápia és a palliatív ellátás irányába kell terelniük. Éppen ezért fontos volna, hogy minél több kormányzati forrás jusson erre az egészségügyi ágazatra, amely segíti a szenvedőket hátralévő életükben megtalálni az értelmet. 

Mit tegyen az, aki öngyilkos gondolatokkal küzd?Ossza meg a gondolatait egy közeli hozzátartozóval vagy baráttal!  Ha nincs mellette ilyen társ, akkor jelezzen a háziorvosnak vagy a pszichiátriai gondozónak! A 116-123 egy éjjel-nappal hívható lelkielsősegély-szolgálat, ahol képzett mentálhigiénés szakemberek és pszichológusok segítenek a legnehezebb helyzetekben. Ha nem akut a probléma, akkor a területi pszichiátriai gondozó vagy pszichiátriai osztály segít. Kontrollálatlan, aktuálisan jelentkező öngyilkossági szándék esetén haladéktalanul a mentőket kell hívni.

Tíz évvel ezelőtt Magyarországon több mint 400 nő halt meg évente méhnyakrákban. Hogyan változott a helyzet 2014 óta?

Sajnos nagyon hasonlók, mondhatni változatlanok az adatok, 350 körüli a jelenlegi halálozási átlag, ami nagyon szomorú Magyarországra nézve. Ennek körülbelül háromszorosa az évente felismert új esetszám, azaz nagyjából 1300 betegről beszélhetünk. Kelet-Közép Európa a daganatos betegségek arányában mindig az első helyeken szokott állni, gondoljunk akár a tüdő- vagy a vastagbélrákra. Ez igaz a méhnyakrákra is. Természetesen nem lehet ezt összehasonlítani Ázsiával, Közép-vagy Dél-Amerikával, ahol jelentősen magasabbak a számok, hiszen ott az egészségügy és a promiszkuitás máshogy működik.

A nyugat-európai fejlett régióhoz, illetve a skandináv országokhoz viszonyítva azonban jóval magasabb a halálozási arány. 

Ez nem azzal magyarázható, hogy az orvosok nem képesek a betegség gyógyítására, hanem a felismerés ideje az előrehaladott méhnyakrákokra összpontosul, nem a korai stádiumra, ami operálható, kezelhető, ezáltal az élet megmenthető lenne. 

Vagyis nehéz a méhnyakrák felismerése? 

Nem. Egy normál nőgyógyászati vizsgálat alkalmával felismerhető. Nem a felismeréssel – bár természetesen előfordulhat, hogy elnéznek valamit a nőgyógyászok vagy a citológusok –, hanem a rákszűrési hajlandósággal van a probléma. 

Azért lehet hallani olyan megtörtént eseteket, hogy egy tumort méhszájsebnek néznek, vagy azt mondja a nőgyógyász egy fiatal, húszas-harmincas éveiben járó páciensnek, hogy „maga még túl fiatal ahhoz, hogy rákos legyen”. 

Természetesen ennek van valóságalapja. Bontsuk ketté a helyzetet. Valóban előfordul, hogy egy téves diagnózist követően a beteg megnyugszik, és mire ismét orvoshoz megy, a betegség már olyan előrehaladott állapotban van, hogy a kezelés nagyon radikális kell, hogy legyen, vagy sikertelen. A rossz helyről levett minta megtévesztheti a citológusokat, mert ilyenkor a mintában nincs benne a daganatos szövetszaporulat. Előfordul, hogy magát a levett rákszűrést hibásan értékelik. 

Tudni kell, hogy amit ember végez, az sosem százszázalékos. A rákszűrésnek is van tévedési tartománya, amit most már lehet kompenzálni HPV-szűréssel vagy más olyan daganatos megjelenést bemutató biokémiai markerekkel, amik segítik, hogy a precizitás és a szenzitivitás közelítsen a 100 százalékhoz. De azért ettől még messze vagyunk. Viszont úgy gondolom, hogy a halálozási arányt ezek az esetek elenyésző számban emelik. 

A fő ok az, hogy a hölgyek elhanyagolják az ingyenes rákszűrési lehetőséget. Megkapják a behívót, de nem mennek el. 

A másik kérdés, amit felvetett, hogy túl fiatal valaki. A nőgyógyászvilág gondolkodása szerint kérdéses, hogy a húszas éveik elején járó nőknél a rákszűrést el kell-e végezni. Náluk annak az esélye, hogy méhnyakrákjuk legyen, elenyésző. De fordítsuk meg kicsit a kérdést! 

Az összes ilyen szűrés arról is szól, hogy beleszámítják, mibe kerül a vizsgálat. Megéri-e elvégezni a vizsgálatot több százezer fiatalon, hogy egy beteget találjanak? A közgazdaságtudomány kapcsolódik az orvostudományhoz. Ha egy példát mondhatok: a 15–20 éves korosztályban nem szoktak emlőrákszűrést végezni, miközben nekem 23 éves volt a legfiatalabb páciensem, aki meghalt emlőrákban. De nem ez a jellemző. A fő csapásirány mindig annak a populációnak a szűrése, amelyik a leginkább érintett. 

Kép

Kép forrása: Freepik

Milyen gyakran kellene méhnyakrákszűrésre járni?

A tudományos háttér két–három évet mond, abban az esetben – hangsúlyozom –, ha a vizsgálati markerek teljesen negatívak. Mire gondolok? A rákszűrés a levált sejtek mikroszkópos sejttani vizsgálatát jelenti. Ez a citológia, ehhez kapcsolódik a HPV (humán papillomavírus) teszt. Tudjuk, hogy a HPV okozza a méhnyakrákok 99 százalékát, ezt az ok-okozati összefüggést ma már nem lehet megkérdőjelezni. 

A magánellátásban azt szoktuk javasolni, hogy évente történjen meg a teljes szűrés, ami kellő biztonságot tud adni. 

Összességében az egy–két év közötti rákszűrésarányok lennének a legjobbak, úgy, ha ehhez mindig hozzá tudnánk tenni egy HPV-szűrést is, magyarul két lábon állna a vizsgálat.

Az állami ellátásban nem két lábon áll a szűrési rendszer? Tehát ha valaki behívót kap, és elmegy az állami rendelésre, nem így szűrik?

Most folyik az állami egészségügyi rendszer ezen irányú megreformálása, ami arról szól, hogy már a HPV-teszt is felvetődik gondolatként. Még nem született meg a döntés, de dolgoznak az egészségpolitikusok azon, hogy a HPV-teszt és a rákszűrés is megtörténhessen. Sok évvel ezelőtt Rómában volt egy nőgyógyászati világkongresszus, már ott azt javasolták, hogy a fejlődő országokban – mivel nincs orvos – HPV-alapú legyen a rákszűrés, mivel ezt az egészségügyi személyzet orvos nélkül is le tudja venni a hüvelyből PCR technikával. Ha a mintában nem található meg a HPV, akkor a méhnyakrák megléte is elenyésző. A HPV-tesztet igen, de a méhnyakrákszűrést nem tudja elvégezni képzetlen szakember. Ha a HPV-vel kezdünk, akkor lehet, hogy elég lenne csak azokat szűrni, akiknek a HPV-tesztjük pozitív, mert ők a veszélyeztetettek. 

Amiről még nem beszéltünk, az a kolposzkópia, ez egy fénnyel rendelkező nagyító, amivel a méhszájat többszörös nagyításban meg tudjuk nézni. El tudjuk dönteni, hogy azok az eltérések, amik a méhszájon megtalálhatók, jelezhetnek-e rosszindulatú daganatot. A legjobb sorrendiség az lenne, ha a rendszeres szűrés HPV-teszttel kezdődne, majd ha az, ne adj’ Isten, pozitív, akkor citológiát és kolposzkópiát eszközölnénk. 

Kép

Dr. Bánhidy Ferenc – Forrás: drbanhidy.com

Hogyan történik a méhnyakrák gyógyítása? 

Stádiumfüggő. A 0. stádium azt jelenti, hogy már jelen vannak a daganatsejtek, de még nem invazívak, nem támadnak. Az 1-es, 2-es stádium elejéig műtéttel gyógyítjuk a tumort. A méhnyakat távolítjuk el (szükség esetén a méhet), és szóba jöhet a környéki nyirokcsomók eltávolítása is, hiszen ezek a daganatok a nyirokcsomókba adják az első áttétet. 

Korai stádiumban a méhnyakrák több mint 90 százalékban gyógyítható, utána a terhesség, szülés sem kizárt. 

Minél későbbi a stádium, annál rövidebb sajnos a túlélés. Később már nem végezhetnek műtétet a szakemberek, hanem sugárterápiával, illetve mellette infúzión adott úgynevezett kemo-irradiációval gyógyítjuk a pácienseket. Ezzel jelentősen javul a túlélés esélye. Negyedik stádiumból meggyógyulni sajnos már nem lehet, de az életminőségen lehet javítani úgynevezett palliatív ellátással. 

Hogyan lehetne a rossz halálozási arányon javítani? 

A nők sokkal egészségtudatosabbak, mint a férfiak, ennek ellenére még nem eléggé. A vastagbéldaganatnál például a nők túlélési esélyei sokkal jobbak, mert sokkal előbb mennek orvoshoz. De visszatérve a méhnyakrákhoz, ha valaki a helyes táplálkozás, sportos életmód mellett fiatalkorában beoltatja magát a HPV ellen, akkor nagyon nagyot lépett előre. Utána, ha tudatosan évente egyszer elmegy rákszűrésre, akkor azért ki lehet mondani, hogy a ritka, nagyon súlyos daganattípusokon és a ritka orvosi elnézéseken kívül méhnyakrákban nem lehet meghalni. 

Sajnos a szűrésbehívások hazánkban kútba esnek. Nemcsak a behívót kellene erőltetni, hanem ennek a kontrollját is. Mire gondolok? A munkahely fizeti a munkavállaló TB-jét, ami a közös kasszába megy. 

Ha a munkaadó valahogy beépítené a rendszerbe, hogy az ő beosztottja rendszeresen vegyen részt szűrésen, az szerintem jó irány lenne. 

Például a fegyveres testületeknél ez nem játék: rákszűrés, tüdőszűrés, laborvizsgálat nélkül senki nem kap egészségügyi alkalmasságit. 

Kép

Kép forrása: Freepik

A méhnyakrák melyik korosztályt veszélyezteti leginkább?

A fiatalokat, mert náluk inkább jellemző a partnerek váltogatása. A HPV szexuális úton terjed, ha az egyik partner fertőzött. A 30–45 év közötti korosztály a leginkább érintett, de utána és előtte is előfordulhat a betegség. Hozzáteszem, egyetlen partnertől is el lehet kapni a HPV-t. Nekem is volt olyan páciensem – azért hozom fel, mert az ő esete nagyon szomorú, de nagyon tanulságos –, aki az élete során egyetlen férfival élt nemi életet, azzal is talán egyszer–kétszer. A férfi vélhetően nagyon rossz HPV-ket adott át neki, az ő immunrendszere pedig gyenge volt, és 35 évesen elvesztettük. Nem gondolta, hogy orvoshoz kell járni, előtte azért nem, mert érintetlen volt, utána meg panaszmentes és nem gyakori nemi életet élő nő. 

Valóban tünetmentesen is jelen lehet a daganat?

Visszakérdeznék egy költői kérdéssel. Van olyan tünet, amit az ember nem vesz tünetnek? Van. Egy elhúzódó menstruáció, egy aktus utáni vérezgetés. Ha elfogadom ezt, akkor nem veszem tünetnek, pedig ezek igenis lehetnek a méhnyakrák tünetei. Amikor ezek a panaszok fellépnek, akkor a méhnyakrák már előrébb jár, mint gondoljuk. A korai időszakban a méhnyakrák tünetmentes. Ha már vannak panaszok, az már a korai időszak vége. 

Beszéljünk még a HPV elleni oltásról, ami térítésmentes az iskolákban a 12 évet betöltött lányoknak. Ki oltassa be magát? 

Egy szóval: mindenki. 

Mindig a lányokról beszélünk, de nem kellene a fiúkat is oltani?  

Dehogynem.

Ausztrália elsőként választotta azt az utat, hogy mind a lányokat, mind a fiúkat oltják.

Miért jó ez? A méhnyakrák előfordulási gyakoriságát csökkenti, ha a lányok 12–14 éves korban be vannak oltva. Az oltás nevéből adódóan megelőz, azaz nem hatékony arra a HPV-populációra, ami már beköltözött a méhnyak területére. 

Ha a fiúk is be vannak oltva, akkor azok a HPV-k, amikkel még nem találkoztak, nem tudnak a szervezetükben megtapadni, és nincs lehetőségük arra, hogy a védekezésmentes szex következtében átadják azokat a partnerüknek. Vagyis csökkentik annak az esélyét, hogy a nőket megfertőzzék – akár oltva van az illető, akár nem. A hazai piacon elérhető HPV elleni oltás megpróbálja lefedni az egész palettáját azon HPV-típusoknak, amelyek a leggyakoribbak és legfertőzőbbek, ezek okozzák Európa-szerte a méhnyakrákos megbetegedések 90 százalékát.

Nem szabad elfelejteni, hogy a HPV számos más helyen tud támadni: a pénisztől az anális területeken át a szájüregig. Ha valaki elkapta a HPV-t az nem azt jelenti, hogy meg fog halni HPV okozta fertőzésben, lehet úgy élni, hogy kimutatható a szervezetben, de soha nem képez daganatot. Fontos cél, hogy minden 12–14 éves lányt és fiút oltsanak, így jelentősen csökken annak az esélye, hogy felnőttkorukban HPV által okozott betegséget kapjanak.

Ilyeneket találunk a számos indok között, mint hogy a gyerekek paraziták, hogy – idézem – „a gremlin (ez egy szörnyecskét jelölő szó, sic!) kinyomása közben hányhatunk, hogy bevérzéseink lehetnek, és hogy a párunk majd elájul mindezt látva”. A szerző, Yunuen Arias egy fiatal nő, aki éppen a koragyermekkori fejlesztésről tanul egyetemén, és úgy gondolja, a gyermekvállalásra soha nem állhatunk igazán készen... 

Ő is tagja annak a millenniumi nemzedéknek, amelyik egyértelműen húzódozik az anyaságtól. 

Ezt a saját tapasztalataim is megerősítik: amikor fiatal egyetemista lánydiákjaimat kérdezem a jövőről, tízből csak egy mondja, hogy a következő tíz évre szóló tervében a gyermekvállalás is szerepel. 

S hogy mi lehet ennek a nemzedéki-kulturális-érzelmi változásnak az oka? Hogy hogyan vált az esküvőre, szerelemre, anyaságra vágyódásból tapintható és a demográfiai adatokból az egész nyugati világban kitűnő visszarettenés és félelem? 

Az egyik leghitelesebb magyarázatnak az tűnik, amely a közbeszéd megváltozásával érvel. Egyértelmű: az anyasággal kapcsolatos médiatartalmak, könyvek, tanácsadások jelentős hányada tíz éve nagy fordulatot vett: ma már a „nyers őszinteség” jegyében mutatja be a szülővé válást. Divattá vált a legbelső egyedi megélések közös sztorivá tétele, az élményterror. Nem, nem a radikális helyzetekről, sorsos kihívásokról van szó, sokkal inkább arról, hogy morális gátlások nélkül valljunk arról, milyen pokoli fárasztó, kimerítő, ad absurdum utálatos a kismamaság, mennyire csúnya a női test ebben az időszakban, hány rossz gondolatunk van, és azokkal mennyire nem megértő a világ. 

Bloggerek, filmrendezők és írók új nemzedéke ért be, akik minden gomolygó belső haragjukat kimondják, ábrázolják. Akik belekiabálják, belemutatják a világba, hogy a gyermek nem ajándék, hanem igenis teher, testi-­lelki-gazdasági. Akik büszkén vallják, hogy joguk van saját anyaságukat gyötrelmesként, gyerekük létét problémaként bemutatni. És ugyan három éve még nem engedték lejátszani az egyik gyógyszer reklámját, amely a szülés utáni fizikai gyógyulás folyamatát mutatta be naturálisan (betét, nyögés, nehézkesség, hálós alsó), a tiltást követő felhördülés, amely szerint a nyilvánosság „letiltja” az igazságot az anyasággal kapcsolatban, erőset szólt. 

Csak az Egyesült Államokban legalább hat bestseller jelent meg 2018 óta, amely lerántotta a leplet az anyaságról, megmutatva annak rútságát… 

Pont azokról az évekről beszélünk, amelyekben a mai harmincasok az első gyermekük megszületését fontolgatták. 

Immár nemcsak a szülés iszonyatos fájdalmáról van szó, hanem a családba érkező „élőlény” beilleszkedésének nehézségéről, a megterhelő napi boldogtalanságokról. Az őszinteségvonatra pedig a tudomány is rákapaszkodott. Egyre-másra látnak napvilágot azok az eredmények, amelyek arról szólnak, hogy az anyák nem élnek tovább, viszont sokkal frusztráltabbak, mint szingli kortársaik, és ez csak egy, a „szemnyitogató” adatok között. 

Vannak persze üdítő kivételek, mint Jennifer Senior opusza, a Csupa öröm, semmi móka (All Joy and No Fun), amelyben a szerző rávilágít például arra, hogy a kutatások eredményei „keretezettek”, vagyis a kérdések nem az élet magasabb értelmére vonatkoznak, hanem a napi kényelemre. Holott, ha az előbbit célozzák, minden anya biztosabb az életcéljaiban, mint azok a nők, akiknek nincs gyermekük – csak erről az eredményről inkább hallgatnak a közreadók. 

Mindenesetre az a korosztály, amely aggódik a természet körforgásáért, elutasítani látszik az emberi élet tágabb ciklusát. 

Az a korosztály, amely már jólétben és szabadságban nőhetett fel, mintha nem szeretné másnak átadni ezt a jólétet és szabadságot. 

Az a generáció, amely bármit kimond, gyakran elnémul, ha a gyermekvállalásról van szó, pedig az minden kozmetikumnál biztosabban vértezné fel őket a múló idő keservével szemben. Hiszen ez az a szerep, amely segít választ találni arra a kérdésre, hogy mi az élet értelme. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Az év közben megszokott napirend és az étkezési ritmus a nyári szünetben felborulhat, a gyerekek sokszor csak megszokásból esznek, nassolnak, csipegetnek, akár étkezések is kimaradnak. A reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora ezekben a hetekben is nagyon fontos, mint ahogy a napi egyszeri főtt étel elfogyasztása is. „A szervezet szükséges tápanyagmennyiségét a rendszeres étkezések biztosítják, amely elengedhetetlen az óvodások és kisiskolások aktív fizikai- és szellemi fejlődéséhez” – mondta Czuppon Krisztina. Hozzátette: egy jól összeválogatott és elkészített menüsor tartalmazzon megfelelő mennyiségű és minőségű fehérjét, szénhidrátot, zsírokat és ásványi anyagokat, valamint rostot, ami nélkülözhetetlen a szervezet egészséges működéséhez.

Az étkezés mellett fontos a bőséges folyadékfogyasztás, amely leginkább vízből, cukormentes házi limonádéból, kis mennyiségű gyümölcsléből álljon. Ezeket ízesíthetjük menta- vagy citromfű levelével, színesíthetjük bogyós gyümölcsökkel. A nyári sós vagy édes levesek, a gyümölcsök is fontos folyadékforrások.

Példák és lehetőségek a nyári helyes étkezésre:

Reggeli:

• Zab/köleskása friss gyümölccsel.
• Teljes kiőrlésű kenyér sonkával, sajttal, zöldségekkel.
• Zöldségkrémek (padlizsánból, paprikából, brokkoliból, karfiolból) pirítóssal és zöldségekkel.

Tízórai

• Gyümölcssaláta vagy gyümölcsnyárs.
• Gyümölcs natúr joghurttal.
• Friss gyümölcsturmix.
• Fagylalt (akár házi készítésű: gyümölcspüré és joghurt, fagylaltformába lehűtve.

Ebéd

• Grill/sülthús salátával, párolt zöldséggel tortilla lapba tekerve, rizzsel, burgonyával.
• Nyári főzelékek friss zöldségből (zöldbab, brokkoli, zöldborsó).
• Rakott vagy töltött zöldségek (paprika, cukkini, tök).
• Zöldségnyárs: paprika, paradicsom, retek, újhagyma, uborka.
• Nyári hideg vagy meleg zöldség/gyümölcsleves

Uzsonna

• Házilag készített zöldségchips (cékla, édesburgonya).
• Zabkeksz gyümölccsel.
• Olajos magvak friss gyümölccsel.

Vacsora

• Hideg ételek: sonka, sajt, zöldségek, teljes kiőrlésű pékárú.
• Saláta natúr hússal.
• Pizza (vékony tésztával vagy karfiol alappal).
   

A gyermekek megfelelő étrend összeállításában, korcsoportokra lebontva nyújthat segítséget a Magyar Dietetikusok Országos Szövetségének Okostányér ajánlása.

Forrás: Semmelweis Egyetem

Napok óta borzolja a kedélyeket a párizsi olimpiai megnyitójának egyik – sajnos azóta ikonikussá vált – jelenete, amelyen erotikus kiegészítőkkel díszített, alulöltözött, testfestett LMBTQ+-emberek egy hosszú asztal mögött állnak és ülnek. A jelenet beállítása erős hasonlóságot mutat a keresztény „utolsó vacsora” tipikus képi ábrázolásaival –  amely a Jézus keresztre feszítését megelőző estét jeleníti meg –, különösen a világszerte ismert milánói falképpel, Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című művével. Ez sok jóérzésű embernél kiverte a biztosítékot világszerte. És nem csak keresztény körökben! Az Islam Times(!) gyűjtése szerint a muszlim világban is többen kifejezték nemtetszésüket, mert szerintük a produkció ízléstelen volt, és több mint egymilliárd embert biztosan meg is sértett. 

„A baj az veletek, hogy sötétek vagytok, nem tanultatok művészettörténetet, és azt se tudjátok, hogy ez egy bacchanáliát ábrázol, és valójában Jan Hermansz van Bijlert Istenek ünnepe című festménye ihlette a párizsi olimpia nagy port kavart jelenetét” – azóta ilyen és ehhez hasonló pökhendi, „progresszív” mentegetőzések érkeztek a felháborodásra, és napok óta azon megy a vita a közösségi médiában, hogy ki a nagyobb bunkó. Akadémikusokat, teológusokat, afrikai misszióban dolgozó orvosokat, konzervatív, művelt embereket hülyéznek le minősíthetetlen stílusban, homofóbiát kiáltva azok, akik nem értik vagy nem akarják érteni az értékrendünk lényegét: ha nem hagyod, hogy valaki a sáros lábát beléd törölje, az nem gyűlölködés, hanem önvédelem.  

Egyébként pedig, ahogy a dijoni Magnin Múzeum oldalán is írják a festményről – amit mi „vidéki parasztok” korábban nem láttunk még egy albumban sem –, az Istenek ünnepe „felkavaróan ötvözi a mítoszok ikonográfiáját Az utolsó vacsoráéval”. Tehát már a hivatkozott festmény is egy nagyon jól ismert keresztény képtípust gúnyol, vagy jobb esetben csak használja egy antik téma megjelenítéséhez.

Ha nem a jól ismert keresztény témának adott fricska lett volna a szándék, miért kért volna bocsánatot a párizsi játékok szervezőbizottsága azoktól akiket megbántottak a jelenettel?

„Soha nem lehet nálam, sem a munkáimban arra szándékot találni, hogy bármit is kigúnyoljak vagy bárkit is becsméreljek. Én egy olyan ünnepséget terveztem, amely megbékít. Amely megerősíti a köztársaságunk értékeit: a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget” – mondta Thomas Jolly színházi rendező, aki a megnyitót rendezte. Ám ha olyan ünnepséget akart, ami „megbékít”, miért tett bele egy „queer utolsó vacsora”-jelenetet? Ő maga is queer ember – és nem volt tisztában azzal, hogy amit mutat, azzal sok embert provokálni fog? Ennyire senki sem naiv, ez inkább csak hazugság. 

„Én azt szerettem volna, hogy mindenki reprezentálva érezze magát a nyitóünnepségen” – magyarázkodott tovább a szervező. De hát mindenkit reprezentálnak azok a sportolók, akik versenyezni érkeztek! Erről szól az olimpia! Hogy mindegy, melyik országból jöttél, milyen nemű vagy, milyen a bőröd színe vagy kibe vagy szerelmes, ez most senkit nem érdekel, mert az egész világ a teljesítményedre figyel. 

Az olimpiai játékoknál, a sportolók közös felvonulásánál nincs erősebb szimbóluma a diverzitásnak! 

A botrányos rendezéssel kiváltott felháborodás is azt bizonyítja, hogy érzékenyíteni erőszakkal, polgárpukkasztással nem lehet, csak a széppel, a nemes tettekkel.  Például úgy, ha egy szélsőjobbos homofóbot szembesítesz azzal, hogy az életmentő műtétjét történetesen egy homoszexuális orvos végezte el; vagy a gólt, aminek annyira örült, olyan ember rúgta, aki egyébként a saját neméhez vonzódik. Ha provokációt vetsz, csak dühöt, felháborodást és dacot aratsz.  

A legnagyobb bűn, amit a magukat progresszívnek valló emberek elkövetnek az, hogy a diskurzusban egyenlőséget tesznek aközé, ha valami nem tetszik, és aközé, ha valakit gyűlölsz. Fontos lenne megérteni, hogy ezek az események túlmutatnak azon, hogy elfogadjuk-e, ki hogyan fejezi ki önmagát, vagy milyen nemű emberekhez vonzódik. És ezzel nem csak a „cisz-emberek” értenek egyet.  Volt például egy nagyon tehetséges táncpartnerem, aki történetesen a saját neméhez vonzódik. Előfordult, hogy az ő kedvenc helyére mentünk táncolni, ahol éjfélkor drag queen showt is bemutattak. Kíváncsiságból most őt is megkérdeztem az olimpiai nyitóünnepségről, és csak annyit mondott: „nagyon gáz volt”. Sajnos nem meri nyilvánosan felvállalni a véleményét, attól tartva, hogy a közössége kirekeszti. Mert ha egy – később Bacchus istenként azonosított –  kékre festett, törppapának kinéző alakra egy meleg srác azt mondja, hogy ízléstelen, akkor a progresszívek szerint már a homofóbok malmára hajtja a vizet. 

A wokeizmus, a nyugati civilizáció egyik jelenlegi, uralkodó szellemi irányzata azon alapul, hogy semmi sem az, aminek látszik, hanem az, aminek mondja magát. De nekünk nem kell ehhez igazodnunk.  Ha mi, több mint egymilliárdan ugyanannak látunk valamit, akkor ki is mondhatjuk: az olimpia nyitóünnepségén bemutatott jelenet ideológiai állásfoglalás volt, amit mi nem a megbékélés ünnepeként éltünk meg, hanem fityiszmutatásként, amit a keresztény értékrendnek címeztek Európában. 

Beszélgetés Lackfi Jánossal

Szöveg: Fekete Fanni

Ritkán szerepeltek együtt a médiában – legutóbb 2013-ban, a házasság hete arcaiként álltatok így a kamera elé. Milyen élmény volt a mostani címlapfotózás? 

Szokatlan, de izgalmas is. Ebben a szakmában kevesen vagyunk, akik olyan szerencsések, hogy meg tudnak élni a tollukból. Ez azzal jár, hogy egyfajta branddé válunk, egy arccá, amit az utca embere is felismer. Juli sosem vágyott ismertségre, ezért kevésbé érzi komfortosan magát az ehhez hasonló helyzetekben, és sokszor nem tartja őszintének, mert a kép egy kétdimenziós szelet belőlem, amely a legjobb szándék mellett sem láttat mindent. 

Mikszáth mondta egyszer Jókait idézve, hogy az író olyan, mint a havasi kürt, csak messziről jó hallani. Egyszerűbb a címlapon jól mutatni, pózolni, mint a családban napról napra jó embernek lenni, megküzdeni magammal a harcaimat.

Milyen a színfalak mögötti János, akit talán csak Juli ismer? 

Egyik kollégám, akivel egy rendezvény után beültünk egy kocsmába, megjegyezte: „Jaj, János, lejöttünk a színpadról, most már hagyd abba a poénkodást!” De én nem tudok leállni, gyárilag ilyen vagyok. Viszont ami egy este szórakoztató, az nem biztos, hogy huszonnégy órán át is az.  

Alapvetően szenvedélyes ember vagyok, aki könnyen felhúzza magát apró dolgokon, például ha várakozni kell ügyintézés közben, vagy ha nem találok valamit. A gyerekeimet megijesztették a dühkitöréseim, ezért elkezdtem azokon dolgozni, és ma már jobban tudom kezelni a haragomat. Ugyanakkor van egy másik, visszahúzódóbb, meditatívabb oldalam is, amelyet a publikum kevésbé ismer, mert színpadon nem hat elegánsan, ha valaki csak ül és néz.

A személyiségetek különbözősége ellenére mi volt az, ami miatt egymásba szerettetek? 

Valaki azt mondta, ösztönösen olyan társat választunk, aki más dolgokban sérült, mint mi, ezért könnyen képes a sebeinket felszakítani, de gyógyítani is. 

Julival nagyon különböző temperamentumú, mégis hasonló családból jöttünk: két művészcsaládról van szó, sok minden egyezett a felszín alatt. Ami meg különbözik, annak az összefésülésén szüntelenül dolgozunk. De a cél nem is csak az, hogy ezt a kétféle hátteret összehangoljuk, hanem hogy mindketten megtaláljuk saját magunk Isten által megálmodott legjobb formáját, és azzal tudjunk kapcsolódni egymáshoz. 

Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy mi tizennyolc-húsz évesen kötöttük össze az életünket, amikor még egyikünk sem tudta, hogy mi lesz belőle. Ma inkább az az általános, hogy előbb légy valakivé, és ha már sikeres vagy, és pörög minden, akkor kezdesz el keresgélni. Pedig ha készen kapjuk egymást, sokkal nehezebb összecsiszolódni, összeegyeztetni a már kialakult karaktert, életformát. Mi együtt éltünk meg mindent, vállat vállnak vetve nőttünk fel, akár a testvérek.

Van, amiben változtatok a másik hatására? 

Ahogyan a fazekas formálja az agyagot, úgy formáltuk egymást mi is. Ott van mindkettőnkön ennek a nyoma és az öröme. Juli nélkül más ember lennék. 

Ő visszahúzódóbb alkat volt, másfelől volt egy társasági énje, amit leginkább otthon, a családjában élt meg. Ezt az oldalát aztán én az elsöprő kommunikációmmal, dumaládaságommal leárnyékoltam, és újra meg kellett találnia. Mára sokkal bátrabb családon belül és nagyobb társaságban is, erőteljesebben tudja képviselni a saját igényeit. Ehhez viszont a visszahúzódása is kellett, amikor jobban megismerte önmagát. 

Én hajlamos vagyok elburjánzani, a saját dolgaimba merülve „elönzősödni”, és ilyenkor ő az, aki figyelmeztet, hogy megint nem kapcsolódom, megint nem vagyok jelen a családban.

Azt is neki köszönheted, hogy megtaláltad a hitedet. 

Gyerekként a családomban nem volt hitélet, nem jártam hittanra sem, viszont több misztikus élményt is átéltem, Isten rendszeresen belekopogott hozzám. Juli mélyen katolikus családból jött, és mindenképp azt szerette volna, hogy egyházi esküvőnk legyen. Amit addig tudtam a hitről, azt könyvekből csipegettem össze. Néha beültem egyetem után a belvárosi templomba, és megismertem Osztie Zoltán atyát, aki később felkészített minket a házasságra, a jegyesoktatás pedig rendbe rakta bennem a dolgokat. Házasokként rendesen eljártunk templomba, imádkoztunk a gyerekekkel és így tovább. 

Láttunk csodákat, éreztük a gondviselést, ám a Jóisten mindig több, mint amit feltételezünk róla. 

Amikor Juli egy nagyon mély életkrízist élt át, részt vett egy gyógyító imaalkalmon, amely után elmúlt a depressziója, és a brutális ínhüvelygyulladása is megszűnt. Ezeket a szemmel látható csodákat én is érzékeltem, ám ki nem állhattam például a keresztény könnyűzenét, amit mára nagyon megszerettem. 

Juli mégis rávett, hogy menjünk el az Imádság Háza Konferenciára, ami azért gyanús volt nekem egy kicsit. Három napig imádkozni, nem túlzás?! Mégis beírtam a naptárba, és elmentem vele. Ott eltrafált egy újabb megtérés, mintha Isten mellbe lőtt volna egy vállról indítható rakétával. Zsumm, lángba borultam, és rájöttem, hogy sokkal több jel vesz körül a világban, jóval többféle módon üzen a Jóisten a Szentíráson, más embereken, dalokon, reklámokon keresztül, mint gondoltam. A mennyei wifi akkor is körülvesz, ha nincs készülékünk, vagy nem kapcsoljuk be, csak akkor nem érzékeljük a tartalmakat, amelyekkel bombáz. Hiszen ő diszkrét, nem erőlteti rá magát senkire. 

Hogyan fogadta Juli a megtérésedet? 

Meg voltam én térve, inkább az élő, Szentlélek-izzította hitet kaptam meg ekkor. Juli nagyon örült, hisz négy-öt éven át imádkozott értem. Azóta mindketten minél bensőségesebb kapcsolatra törekszünk Istennel. Ami a szerelmünket is még jobban felforrósítja. Hiszen a Teremtő az, aki egymásnak adott minket.

Kép

Fotó: Emmer László

Juli korábban a kepmas.hu podcastjében őszintén mesélt arról, hogy depresszióval küzdött. Te hogyan élted meg ezt az időszakot, miben tudtad támogatni? 

A betegsége akkor kezdődött, amikor felépítettük a mostani házunkat. Az ő álma volt, ő találta a telket és ő vezényelte le az építkezést. Amikor aztán meglett minden, mégsem volt boldog. Csináltam a dolgaimat, segítettem a háztartásban, a gyerekekkel, de nem értettem, és nem tudtam ezzel mit kezdeni. 

Nekem a szolgálat a szeretetnyelvem, szeretek másokért tenni, így nehezebben élem meg, ha látom, hogy ő valami miatt szenved, és nem tudok segíteni. 

Ilyenkor igyekszem mellette állni, minél jobban csinálni a napi feladatokat, főzni, elmosogatni, kitakarítani, befűteni és így tovább. Ez a „háztáji szupermenkedés” jól fekszik nekem, a depressziója idején is igyekeztem tartani a frontot, de a probléma megoldásához csak Istennek volt kulcsa. 

Amikor Juli leküzdötte a depressziót, újra kellett kereteznie az életét. Művészettörténészként elkezdett festéssel foglalkozni, és gyönyörűen kifestette a bútorainkat, amelyeket azelőtt mindketten szerettünk azon nyersfa-mivoltukban. Jelentkezett egy kutyakiképző iskolába, és beleásta magát ennek „suttogó” módszereibe. Ez tőlem elég távol állt. Ő is megváltozott, én is. Újra össze kellett hangolódnunk.

Fiatalon váltatok nagyszülővé, azóta pedig már az ötödik unokátok is megérkezett. Milyennek látod magatokat ebben a szerepben? 

Juli odaadó és gondos nagymamaként igyekszik megszervezni, hogy minél többet találkozhassunk a kicsikkel, ami nem könnyű, hisz mindenki rohan, és a betegségek is gyakran lecsapnak a családokra. Ráadásul nálunk a nemzedékek is összefonódnak, legkisebb lányunk, Julcsi, egyidős az unokaöccsével és az unokahúgával. Elvileg más nemzedékhez tartoznának, más a helyük a családban. Olykor nem könnyű kiegyensúlyozni ezeket a helyzeteket. 

Legkisebb unokánk, a féléves Maxi a közelmúlt nagy love storyja, egészen különös kapcsolat van köztük, hiszen Juli volt bent a születésekor Johanna lányunkkal a kórházban. 

Én negyvennégy évesen lettem először nagypapa, ami nekem marhára tetszett – bőségként, életáradatként élem meg. Miközben az unokámat tologatom a babakocsiban, ámulok, hogy lehet, hogy az én vérem folyik abban a kicsi testben, aki túlél majd engem.

Előtted milyen nagyszülői minták álltak? 

Anyai nagymamám nagyon közel állt hozzám: én tizenöt-tizenhat éves voltam, ő kilencvenkettő, és rengeteget lógtunk együtt, közös operabérletünk volt. Kemény, katonás nő volt, kiosztotta a világot. Nagyon bírtam. 

Másik nagymamám pedig a világ összes országát megsütötte nekünk rántott hús formájában – folyamatosan táplált minket és adott, és emiatt sosem tett szemrehányást, hanem teljes természetességgel tette. Amikor a tesóimmal és a szüleimmel együtt mind az öten megtértünk, ki-ki a maga útján, nagymamám csak mosolygott. Azt mondta, tudta, hogy így lesz, mert bár buta parasztasszony létére az értelmiségi szüleimmel nem tudott vitatkozni, a megtérésünket kérte az Úristentől minden egyes alkalommal a templomban. Ő volt a család otthonkába bújtatott lelki atomreaktora.

Öt huszonéves apjaként hogyan látod, mi jelenti ma a legnagyobb próbatételt a fiataloknak egy kapcsolatban? 

Nemrég Máriagyűdön beszélgettem keresztény fiatalokkal, akik azt mondták, úgy érzik magukat, mint akik a menetiránnyal szemben száguldanak az autópályán. Ma úgy fest, túl nagy a választék az élet valamennyi területén, és ez elbizonytalanít sokakat. Emiatt szerintem sokkal nehezebb meghozniuk a döntést, hogy mi mellé álljanak oda, mennyi időre és miért, mivel közben egy csomó másik út is ott van előttük. Pedig ha mindig mindenfelé elindulok, akkor végül sehová sem jutok. 

A fiatalok félnek az elköteleződéstől, hiszen ma egyre többet halljuk, hogy a család az a közeg, ahol sebeket szerez az ember. Sokan élnek együtt különösebb elköteleződés nélkül, ami megint csak a bizonytalanságot növeli. Miért is tartsak ki jóban-rosszban olyan valaki mellett, akinek a feje nem biztos, hogy ott lesz még a párnán holnap? Statisztikák szerint ma Magyarországon a családokban több a kutya, mint a tizennégy év alatti gyermek – azt érzem, elmentünk egy furcsa ember- és életellenes irányba.

Azoknak, akik mégis kitartanak egymás mellett, mi nyújthat kapaszkodót a felmerülő nehézségekben? 

Fontos, hogy mind a ketten akarjanak tenni a kapcsolatért, mégpedig egyszerre. A pszichológusok szerint a hosszú kapcsolatok egyik titka, hogy a párok együtt tudnak élni megoldhatatlan problémákkal. Jézus is erre tanít a hegyi beszédben, amikor a nyolc boldogság kapcsán mondja, hogy boldogok, akik sírnak. Egy frászt boldogok, akik sírnak, gondolja az átlagember. 

Pedig tényleg lehetek boldog, ha közben sírok. Mert dönthetek a belső remény és a békesség mellett kétségbeejtő helyzetben is. Nem könnyű, de hatalmamban áll. 

Ha együtt túl tudunk lépni a nehézségeken, új forrásokat fedezhetünk fel egymásban.

Te milyen új forrásokat találtál Juliban az utóbbi időben? 

Nagyon szeret kirándulni: van, hogy este kitalálja, menjünk el hétvégén valahová valamelyik gyerekünkkel vagy unokánkkal, aki épp otthon van, aztán meg is tervezi a programot. Ez nagyon jól jön, mert nekem nincs időm erre, vagy elfelejtkezem a fontosságáról. A kirándulások összekovácsolnak, örömöt, élményt adnak.  

Azt mondják, új barátot nagyon könnyű találni, régit viszont egyáltalán nem lehet. A hosszú együttlétet nem szerezhetem be boltban, interneten, azt végig kell élni. Az a rengeteg közös élmény, amely elválaszthatatlanul összeköt bennünket, nem szerezhető meg gyorsan. Több évtizedes története van annak, amikor őt átölelem.

Beszélgetés Bárdos Júliával

Szöveg: Szám Kati

Nehezen egyeztél bele az interjúba és a fotózásba. A nyilvánossághoz fűződő viszonyotokban biztosan különböztök egymástól Jánossal.

Az ismertség elmagányosít, megváltoztatja a kapcsolatot az emberekkel, emiatt még a saját barátaink is távolabb kerülhetnek tőlünk. Arra is volt példa, hogy valaki emiatt nem mert megszólítani az utcán. Az emberek eltávolodnak, tartanak tőlünk, és ez nekem iszonyatos érzés.

Lackfi János termékeny író, költő, ömlik belőle az ötlet, a reflektálás a világra, és ezt issza a közösségi média. Győzöd követni?

Ez az egész Facebook-világ rendkívül felszínes, míg a valódi emberi kapcsolatok ­teljesen másként, oda-vissza működnek. A Facebookon lehet elismerést vadászni, de igazából az is csak függésbe visz. Viszont a negatív megjegyzések mélyre mennek, és az emberek nem válogatják meg a kifejezéseket. Olyan dolgokat írnak, amelyeket soha nem mondanának a szemedbe. A közösségi média szelep, amelyen kiengedik a mindenféle érzelmeiket. Számomra ez taszító, de közben meg rossz a lelkiismeretem, hogy nem követem, amit Jani csinál. Mások lelkendeznek, én meg tőle kérdezem: „Ugyan mit írtál rólam? Mert állítólag írtál rólam valamit.” A százhúszezer lájkoló miatt Janinak nagyon széles a kapcsolati hálója a virtuális világban. 

Én meg sokkal jobban tudok kapcsolódni az offline valóságban. Úgy érzem, a pixelek sokszor elválasztanak Isten állandó, valóságos jelenlététől.

A közösségi média jócskán megnöveli az elérhető olvasók számát. Ha valaki szeretné, hogy amit megkapott talentumként, azt megossza, ha ez a hivatása, akkor nem tudja figyelmen kívül hagyni.

Tudom és látom, hogy sok mindenkinek fontos, amit Jani csinál a Facebook-oldalán. Egyes versek pozitív lelki folyamatokat indítanak el az emberekben, jó gyümölcsöket teremnek. Viszont nehezen viselem, hogy ki vagyunk téve közszemlére. 

Nagyon szeretem az evangéliumi jeleneteken alapuló Szent Ignác-i szemlélődő imádságot. Ilyenkor belehelyezkedünk a történetbe, elképzeljük, mit látunk, mit érzünk, melyik szereplő vagyunk, mit mond nekünk Jézus. A Szentlélek gyógyítóan használja a fantáziánkat. Nemrég a betániai vacsora jelenete került sorra, és én ott ültem tanítványként Máriával, Mártával meg a többiekkel, miközben tódultak az emberek, hogy lássák a feltámadott Lázárt. Aki a szemlélődésemben Jani arcát viselte. Mondtam Jézusnak, sajnálom szegényt, hiszen úgy bámulják, mint egy ketrecbe zárt bazári majmot. Akkor Jézus kedvesen azt mondta: „Igen, Jani az ÉN bazári majmom.”

Úgy képzelem, János nem kérte ki magának a hasonlatot.

Jót nevetett. Engem meg megnyugtatott a válasz.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Talán a házasság egyik kísértése az, hogy ha nem vagyunk hasonlók, ha nem tudunk ugyanolyan örömökkel vagy fájdalommal jelen lenni egyes ügyekben, akkor nem is vagyunk egymáshoz valók. Mit gondolsz erről?

Fiatalon házasodtunk, mint két gyerek, és amikor fölnőttünk, kiderült, hogy egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Pál Feri atya szerint csináltak egyszer egy nagy reprezentatív kutatást arról, hogy mi a hosszú házasságok titka. Olyan házaspárokkal készítettek mélyinterjút, akik nagyon régóta élnek együtt harmonikusan. 

Semmi közöset nem találtak bennük, csak azt, hogy mindegyikük képes volt együtt élni megoldhatatlan problémákkal. El tudták viselni a feszültséget, hogy nincs megoldás. 

Hasonló probléma ez a Facebook-dolog is. És ez Janinak is nehéz. Óriási rajongótábora van, köztük nagyon sok hölgy, akik odavannak érte, a felesége meg azt sem tudja, mi történik éppen. Nagyon szeretem az írásait, de inkább könyvformában.

Szülőként is hosszú pályát futtok be. A hatodik megszületett gyermeketek az első unokátok után érkezett. János hogyan változott mint apa?

Huszonegy évesen lett először apa, negyvennégy évesen pedig utoljára. Harmincegy év alatt sokat változik az ember, de az út, amit ő bejárt, lenyűgöző. Hatalmas akarattal tud küzdeni a hibái ellen, rendkívül nyitott a kritikára. Persze fontos, hogy szeretettel fogalmazzuk meg az észrevételeinket. Ha világossá válik számára, mi az, ami a többieknek nehéz vele kapcsolatban, akkor minden erejével azon van, hogy változtasson rajta. Húszévesen szíve minden szeretetét beleadta az apaságába. Negyvennégy évesen viszont már érett személyiség volt, sokkal kevésbé a beépített „robotpilóta” irányította az ösztönös reakcióit. Jó volt látni a benne megszületett bölcsességet.

A család is sok energiát és időt kíván házastársként, szülőként, nagyszülőként. A népszerűség és az ezzel összefüggő munka hagy elég időt és energiát erre?

Jani nem egykönnyen tud kiszakadni a munkáiból, és nehezen érti meg, hogy nem kell mindig csinálnia valamit. Egyszer kimentünk a kertbe hintázni a nagyfiunk három gyerekével, és a legkisebb gyerekünkkel, ők négyen nagyjából egyidősek. Mi játszottunk, Jani elkezdte söprögetni a kerti utat. Odamentem hozzá, és mondtam neki, jöjjön inkább játszani, különben az unokák csak arra fognak emlékezni, hogy igen, az volt a nagypapa, aki mindig ott söprögetett. 

Jót nevetett magán. Hozta a talicskát, és fel-alá vonatoztatta a beleültetett gyerekeket. Emlékezetes mulatság kerekedett belőle.

Senki sem tökéletes szülő vagy nagyszülő, és visszanézve igencsak nyomasztó, hogy számtalan hibát követtem el, és sok-sok kudarccal járt az út. Isten viszont tud olyannak szeretni, amilyen vagyok, és ha a fájdalmaimat elé viszem az imádságban, akkor megmutatja, mennyi mindent tart értékesnek a szülői munkámban. Csak ő tud megtartani a valódi örömben.

Az ötödik unokád megszületésekor különleges élménynek lehettél részese…

Viszonylag hamar kiderült, hogy a vejünk nem szeretne jelen lenni a szülésnél, ezért Johanna lányunk némi töprengés után megkérdezett, hogy bemennék-e én vele a kórházba. Óriási megtiszteltetésnek éltem meg ezt a kérést, hiszen egy szülésnél aligha van intimebb, bensőségesebb dolog. A barátnőm, Dyekiss Virág néprajzkutató, dúla és (nem mellesleg) kilencgyermekes anyuka készített föl. Végigbeszéltük az összes szülésemet, a két vetélésemet. 

Iszonyú felkavaró volt, nem gondoltam, hogy harminckét év távlatából is képes leszek zokogni az emlékeimtől. Virág azt mondta, nem tudok majd jelen lenni segítőként, ha nem kezdem el feldolgozni a saját, szüléssel kapcsolatos traumáimat. Különben ezek olyan elemi erővel fognak feltörni belőlem, hogy nem segítség, hanem akadály leszek a szülőszobán. Átbeszéltük az elejétől a végéig, hogy a szülés melyik szakaszában hogyan tudok segíteni, mi történik, mire figyeljek. Szembesültem azzal, hogy a szüléseimnél – az évtizedekkel korábbi kórházi viszonyok között – semmi sem úgy történt, ahogyan kellett volna. Ez a felismerés letaglózott. Úgy éreztem, hogy a gyerekeim is, és én is gyógyíthatatlan sebeket szereztünk. Nagyon magam alatt voltam. Ekkor „véletlenül” a telefonomban rátaláltam egy képernyőfotóra. 

Kis Szent Teréz egy idézete volt, amit valamikor másfél évvel azelőtt gyűjtöttem be: „Mint ahogyan a Nap egyszerre és úgy világítja meg a cédrusokat és minden apró virágot, mintha csak az volna az egyetlen az egész földön, úgy Urunk is külön foglalatoskodik minden egyes lélekkel, mintha nem is volna más hozzá hasonló, és mint ahogy a természetben minden évszak úgy van elrendezve, hogy a legszerényebb százszorszépet is virágba boríthassa a maga napján, úgy szolgálja minden mindegyik lélek javát.” Ez ráébresztett arra, hogy bízhatok Istenben, mert neki mindennel terve van, és javunkra fordítja a félresikerült dolgokat is. Sokszor megtapasztaltam, hogy a legdurvább traumák, fájdalmak, sebek is végül lelki kincsekké tudnak válni. 

A Jóisten szereti csúnya papírba csomagolni a legszebb ajándékait.

Abba nem gondoltam bele, hogy milyen nehéz lesz végignézni a saját gyerekem rettentő szenvedését. Nehéz szülés volt. Iszonyatos mélységeket él meg egy anya, amikor fájdalmak közt látja a gyermekét. A szülés előtti egyik este a kislányunkkal, Julcsival valami érdekeset kerestünk – a fogmosásnál pár perces kis videókat szoktunk nézni –, és Pergolesi Stabat Materét dobta fel a telefon egy elképesztő francia kontratenor, Philippe Jaroussky, és egy csodás magyar szoprán, Baráth Emőke előadásában. Fiatalkoromban egyik kedvenc zeném volt, sokat hallgattam bakelitlemezről. Ez a mű azt a pillanatot nagyítja fel, amikor Mária ott áll a kereszt tövében, és gyötrődve végig kell néznie a fia szenvedését.

Nagyon vonzott a különleges énekespáros, kértem Julcsit, csak egy picit hallgassunk bele. (Egy nyolcéves kislány nyilván nem ezt a videót választaná.) Megrendítő volt átélni Mária szenvedését, nem tudtam kikapcsolni a zenét, Julcsi is végighallgatta velem. Pár nap múlva, a szülés közben rájöttem, hogy Mária helyén állok, nem vagyok egyedül, vele együtt élem át a kínokat. Volt, hogy elhagyott az erőm, és csak zokogtam a lányommal. Utána bocsánatot kértem Johannától: ne haragudjon, hogy nem tudtam minden pillanatban erős támasz lenni. Azt felelte, az volt a legnagyobb ajándék, amikor együtt sírtam vele. A végtelennek tűnő kínlódás után aztán egyszeriben ott volt az a kis élet előttünk… Leírhatatlan csoda! Ezt átélni talán a létező legnagyobb ajándék. És ez a kisbaba szinte az első naptól rengeteget mosolyog.

Minden unokával más a viszonyunk, más és más ajándékot hoztak az életünkbe. 

Egyetemistaként anyagi nehézségekkel, mégis bizalommal vágtatok bele mindketten a házasságba. Visszanézve, ez volt a kapcsolatotok legnagyobb kihívása?

Nem éreztük magunkat szegénynek. Utólag mulatunk is rajta. A Rózsadomb aljában laktunk egy kertes villában, ami Jani nagymamájának a lakása volt, de életveszélyes állapotban, süllyedt az egész, csúsztak meg a falak. Jött hozzánk egy porszívóügynök, és hát hol próbálkozzon, ha nem a Rózsadombon.

Tartott egy bemutatót, majd előrukkolt a készülék árával: háromszázezer forint. A kilencvenes évek elején jártunk… Akkor ötezer forint volt Jani havi keresete. Nevetőgörcsöt kaptunk. 

Ez az ügynök kitöltetett egy kis kérdőívet is velünk, hogy szegénynek vagy gazdagnak tartjuk-e magunkat. Azt írtuk be, jómódú polgárok vagyunk. És ezt teljesen komolyan gondoltuk, miközben néha lisztre sem volt pénzünk. Egyik este csak egy fej hagyma maradt vacsorára, erre mondtam, én nem vagyok éhes. Jani viszont az volt, és megette magában. Utána egész éjszaka gyomorgörcsben fetrengett. 

Igazából ez mégis lendületes és szórakoztató időszak volt, a barátaink sokat jártak hozzánk. Szerintem később sokkal nagyobb kihívások jöttek a kapcsolatunkban. Megtalálni a különbözőségünkben az örömöt és a békét, azt hiszem, egy házasságban ez az egyik legfontosabb feladat. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Catherine Kassenoff, három lánygyermek édesanyja 2023-ban azért utazott Svájcba, hogy törvényes keretek között, asszisztált öngyilkosság útján véget vessen az életének. A sikeres ügyvédnő végső elkeseredésében hozta meg ezt a döntést, ugyanis egy kíméletlen válóper közepén úgy érezte, hogy a bántalmazó férje saját oldalára állította az igazságszolgáltatást, megfosztva őt ezzel a gyermekeivel való kapcsolódás lehetőségétől. 

Halála előtt Catherine több embernek is elküldött egy Dropbox-linket, amelyben bizonyítékok szerepeltek házastársa, Allan bántalmazó viselkedésére: hangfelvételek, rendőrségi jelentések, bírósági dokumentumok. Egyelőre tisztázatlan okból a link eljutott egy Robbie Harvey nevű TikTok-felhasználóhoz, aki az oldalán bántalmazott nők történeteire hívja fel a figyelmet. Ez esetben sem tett másként. Robbie (aki egyébként egykor maga is bántalmazó volt) minden követ megmozgatott, hogy bosszút álljon Allan Kassenoffon, bár érdekes módon sem őt, sem a feleségét nem ismerte személyesen. 

Követőivel mégis elérték, hogy a férfit kirúgják az állásából, halálos fenyegetésekkel zaklassák e-mailben, telefonon, de még az otthonában is. 

Úgy tűnt, a gonosz elnyerte méltó büntetését, amikor elkezdtek megszólalni azok a szereplők, akik megkérdőjelezték a háromgyermekes anya narratíváját, kezdve a férjjel, aki nem meglepő módon a volt feleség abúzusait és dühkitöréseit firtatta. Egykori bébiszitterek is vallottak arról, hogyan bántalmazta Catherine az örökbefogadott lányát csecsemőkorától fogva, sőt próbálta erre buzdítani a dadákat is. Egy igazságügyi pszichológus szakértő megállapította, hogy a nő személyiségzavarban szenved, és anélkül, hogy a férfit felmentette volna az agresszív viselkedése kapcsán, kiemelte, hogy az anya volt a domináns fél. Robbie Harvey később bíróságon felelt a tetteiért, és nyilvánosan is bocsánatot kért, amiért tévesen ítélte meg az ügyet.

Az eset jóval komplexebb annál, mint amit itt össze tudnánk foglalni, de nem is a részletek miatt érdemel figyelmet. Ami ugyanis látszatra egy tragikus kimenetelű válóper története, az valójában tanulságos lecke emberi működésről, közösségimédia-használatról és az internet vakfoltjairól.

A fekete-fehér gondolkodás buktatói

Amikor Robbie Harvey a TikTok-on közzétette a háromgyerekes anya esetét, követői egy emberként törekedtek arra, hogy igazságot szolgáltassanak. Az ő szemükben Catherine számított a feddhetetlen áldozatnak, Allan pedig a démoni bántalmazónak. És szögezzük le: hiba lett volna a feleség tapasztalatait bagatellizálni. A fekete-fehér gondolkodás következményeként viszont jellemzően anélkül kategorizálunk embereket, hogy a meggyőződéseinkkel ellentétes bizonyítékokat figyelembe vennénk. 

Mert könnyebb szélsőségekben gondolkodni, mint azt megemészteni, hogy senki sem kizárólag ilyen vagy olyan. 

Az online közösségeinkben egy ítélet a másodperc töredéke alatt megszületik, egy személyt elkönyvelünk jónak vagy rossznak, és ami a két pólus között található, az megszűnik létezni. (Tulajdonképpen ez az eltörléskultúra mozgatórugója is.) 

Holott mindannyian egy spektrumon mozgunk, mert rendelkezünk olyan tulajdonságokkal, amelyekre büszkék vagyunk, és olyanokkal is, amelyeken tudjuk, hogy változtatnunk kellene. A TikTok-közösség úgy esküdött bosszút, hogy valamennyi információhoz az anyán keresztül fért hozzá. Természetes, hogy az ő narratívájából sok részlet kimaradt, vagy éppen máshogy jelent meg, mint ugyanaz a férj, a bébiszitterek vagy épp a gyerekek emlékezetében. Ezért, amikor állást foglalunk, legyünk együttérzők, ám egyúttal emlékezzünk arra, hogy egy történet szólhat többről, mint amit első ránézésre látunk. 

Egy személyiség sokszor jóval összetettebb annál, mint amit néhány dokumentumból összeollózunk. Az igazság az, hogy egy kapcsolatban előfordulhat – és a jelek szerint itt valami ilyesmi történhetett –, hogy nem csak az egyik, hanem mindkét fél abuzív. A legjobb védekezés a fekete-fehér gondolkodással szemben, ha kérdezünk, információt gyűjtünk, és olyan emberek véleményére is nyitottak vagyunk, akik árnyaltabban látják az adott problémát vagy kérdéskört. 

Minél több perspektívából vizsgálódunk, annál inkább védve vagyunk a szélsőségektől.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Deindividualizáció – Amikor az arctalan tömeg igazságot szolgáltat

A szociálpszichológia deindividualizációnak hívja azt a jelenséget, amikor az ember elveszti az egyéniségét – úgy is mondhatnánk, „arctalanná” válik –, és olyan cselekedeteket enged meg magának, amelyeket egyébként sosem vállalna. Ez tipikusan olyankor történik, amikor egy nagyobb csoport részévé válunk (gondoljunk csak a randalírozó tüntetőkre vagy focidrukkerekre), vagy az internet jelentette közösség és anonimitás miatt úgy érezzük, szabad utat engedhetünk az indulatainknak. Robbie Harvey TikTok-követőivel is valami hasonló történt.

A tudat, hogy sosem derül ki, honnan érkezett egy-egy halálos fenyegetés vagy vészjósló telefonhívás, radikális tettekre sarkallta az egyébként minden bizonnyal békés, hétköznapi embereket. Ami számunkra tanulság lehet az esetből: mielőtt elhamarkodottan cselekednénk – legyen szó kommentről, privát üzenetről vagy bármely más kommunikációs formáról –, tegyük fel magunknak a kérdést: ha szemtől szemben, a nevünket vállalva kellene beszélnünk az illetővel, ugyanígy fogalmaznánk? 

A deindividualizáció jelenségében az a különösen érdekes, hogy az ember amilyen mértékig elrejti az identitását, pontosan olyan mértékben veszít az emberségéből is. Az arcunk és a nevünk ugyanis gyakran saját magunk legrosszabb verziójától véd meg. 

Ezért már az is sokat segíthet, ha minden esetben valódi névvel és fényképpel vagyunk jelen a közösségi médiában, és csakis így kommunikálunk másokkal is.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Hatalom és befolyásolhatóság – Robbie Harvey, a bántalmazott nők TikTok-szószólója 

A felelősebb közösségimédia-használathoz elengedhetetlen, hogy tudatosítsuk: azok a tartalomkészítők, akiket követünk, befolyásolnak minket. Nem véletlenül hívjuk őket influenszereknek. És még ha úgy is tűnhet, hogy a közösségi médiában nem létezik hierarchia, az igazság az, hogy követőként soha nem tudnánk olyan mértékű hatalmat gyakorolni, mint amekkorával egy influenszer rendelkezik felettünk. Ezért érdemes időről időre megvizsgálni, ki és miképpen formálta a véleményünket vagy akár azokat a cselekedeteket, amelyeket végrehajtottunk. 

Hasznos lehet továbbá, ha egy adott témát, amellyel az online térben találkoztunk, nem kizárólag ott próbálunk feldolgozni. Lépjünk ki az applikációból, csukjuk le a laptopot, és beszéljük meg a dolgot valakivel, aki személyesen is ismer minket, és szem előtt tartja az érdekeinket. Mert a hatalom jó célokra is felhasználható, máskor azonban pusztán egy adott személy érdekeit szolgálja. 

Értem ezalatt, hogy Robbie Harvey küldetése a TikTok-on kívül, egy nonprofit szervezet munkatársaként is megvalósulhatott volna. Csak persze abban a kontextusban nehezebb hírnévre szert tenni (ami tulajdonképpen hatalom), és anyagilag sem éri meg annyira, mint a nyilvános megmentőszerep. Félreértés ne essék: az áldozatokért való kiállás fontos, és valahol mindannyiunk feladata. Viszont különbség van kiállás és önbíráskodás között. 

A támogatás és a bosszú nem ugyanaz. Utóbbi pedig nem a mi feladatunk. 

Akkor sem, ha egy általunk kedvelt és sokra tartott személy szólít fel rá. 

2024. augusztus 1-jén, csütörtökön 9:00-tól, illetve 14:00-tól a Panoráma Teraszon ismét nyílt nap lesz a Pénzmúzeumban. A hazai numizmatikai kincsek megismerésén túl előadások, filmvetítés, értékbecslő stand, robotika bemutató, előadások – többek között a bankjegyek kémiájáról –, illetve játék fogadja az érdeklődőket. Délután a Panoráma Teraszon újra forog a szerencsekerék, perec és popcorn vár mindenkit, 18 órától pedig indul a Terasz Café című műsor Csalami Csabával.

Nyitvatartás:

2024. augusztus 1., csütörtök 9:00 – 19:00
Panoráma Terasz 14:00 – 23:00

Programok a múzeum aulájában:

11:00-12:00 és 15:00-16:00 – Ismerkedj meg a programozás alapjaival!
Robotikabemutató – az egész család számára

Robotikafoglalkozásaink során oktatóink útmutatásai alapján, játékos módon, a gömb formájú Sphero Bolt robotok irányításával tárjuk fel a gépek világát.

11:00-18:00 – 23 Kossuth-bankó: A szabadságharc elfeledett kincsei a romok alól

Ritka lelet került elő 2023-ban a dél-balatoni Kőröshegyen. A Fülep család ifjú gyermeke egy bontott ház téglái között akadt rá a papírtekercsre, mely több korabeli dokumentum mellett Kossuth-bankókat is tartalmazott. A lelet azóta is a Fülep család büszkesége, és örömmel osztják meg a történetet az érdeklődőkkel.

15:00-19:00 – Mennyit ér a régi forint?

Hozd magaddal érméd vagy bankjegyed, és mi megmondjuk! Értékbecslő stand áll a látogatók rendelkezésére, ahol a múzeum restaurátora felméri a behozott érmék állapotát és tartásfokát, numizmatikai műtárgybecsüs-szakértőnk, Gyarmati Ferenc pedig értékbecslést ad hozzá.

Programok az időszaki kiállítás területén:

10:00, 13:00, 16:00, 18:00 – Tárlatvezetés a „Pénzügyi évszázad – a Magyar Nemzeti Bank 100 éve” című időszaki kiállításban. (A program időpontfoglaláshoz kötött!)

Programok az állandó kiállítás területén:

11:00-17:00 – Forintok találkozója

Tiszteletünket tesszük az első magyar aranypénz, Károly Róbert forintja előtt, megismerjük a királyi utódok: Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi Mátyás nagyértékű aranyforintjait. Egy társasjáték keretében pedig végigkövethetjük a Kossuth-bankók tündöklését és bukását.

Programok a múzeumpedagógiai teremben:

14:00-15:00 – A bankjegyek kémiája – előadás

Hogyan készül a papír bankjegy? Milyen kémiai folyamatok hatnak rá? Hogyan lehetséges állapotának szinten tartása? Ezekre a kérdésekre válaszol múzeumunk restaurátora előadásának első felében. Ha van otthon papír bankjegyed vagy kötvényed, kérdésed van ezek kezelésével, tárolásával kapcsolatban, hozd magaddal!

17:00-17:30 – Az MNB Aranyvonat – előadás

1982-ig aranyalapú fizetőeszköz volt a napjainkban is használatos forint. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, szükség volt azokra a jegybanki dolgozókra, akik 1944 decemberében nyugatra indultak Magyarország teljes aranykészletével. Előadás az Aranyvonat történetéről.

18:00-19:00 – Az Aranyvonat legendája – filmvetítés

A Pénzmúzeum Panoráma Terasz programjai:

14:00-23:00 – Egy helyes válasz egy forgatásért – Szerencsekerék
Ezen az estén újra forog szerencsekerék, de most kicsit meg kell dolgozni a forgatásért.

14:00-23:00 – Finom falatok: perec és popcorn

18.00-19.30 – Terasz Café - Kulturális talk show Csalami Csabával

Miért forint a forint, avagy mindent a forint elnevezésről! Szakértőnk: Dr. Kovács Enikő
Vendégünk Vincze Lilla, EMeRTon-díjas énekesnő, szövegíró, a Napoleon Boulevard énekese. Az igazi nápolyi pizza receptje. Aki megsüti: Pluhár László, pizzamester