„Kislányom, mondd, hogy nem igaz!” – színpadon az, amit egyetlen anya sem szeretne hallani

Talán sokaknak ismerős lehet Polcz Alaine önéleti ihletettségű írása, az Asszony a fronton, amely háborús fiatal asszonykorának éveit örökíti meg, egyben a darab címadója is. A házaséletbe épp csak belekóstoló feleség üde boldogság helyett fegyverdörrenések és a bombázások elől bujkált, és minden napja egy újabb küzdelem volt az életben maradásért. Nem történt ez másképp Gyarmati Fannival sem, aki a második világháború idején egyedül rekedt a fővárosban, amíg Radnóti Miklós Romániában vagy épp Szerbiában teljesített embertelen munkaszolgálatot.

Polcz Alaine és Gyarmati Fanni, csak két nő, akikért hálásak lehetünk, hogy mertek tollat ragadni, és megírni azokat a borzalmakat, amelyeket a hátrahagyott nők ezrei éltek át, csak elmúltak az idővel együtt úgy, ahogyan a katonák is a névtelen tömegsírokban. 

A Jurányi Ház legújabb darabján keresztül pedig az Asszony a fronton és Gyarmati Fanni naplója is új életre kel egy megrázó kompozícióban.

Minimalista díszlet, három színész, néhány feketében tetszelgő kórustag a háttérben meghúzódva és egy gőzölgő leves. A darab is éppen csak annyi idő, amíg a vasárnapi leves elkészül, a jelenetek pedig mint egy átlagos családi ebéd beszédtémái a második világháború után. Mindössze három színész: Döbrösi Laura Polcz Alaine, Levkó Esztella Gyarmati Fanni bőrébe bújva, és Száger Zsuzsanna, aki mintegy retrospektív-objektív szemlélő mindkét nő bőrébe belebújik olykor-olykor, elmondva mindazt, amit csak utólag képes kimondani az ember, a történtekkor sosem.

Nincs jó, csak rossz és rosszabb

Mit láttat ez a három nő a színpadon? Tulajdonképpen monológok formájában felvillanó életképeket a második világháború alatti Magyarországáról és azokról a hátrahagyott nőkről, akik kiszolgáltatva maradtak otthon – már ha maradt otthonuk, és nem egy ablak nélküli romhalmazzá vált, amelyen átsüvített a szél december havában. A férfi a fronton ki van szolgáltatva a halálnak, annak a bizonytalanságnak, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet, hogy akármikor elvihetik hadifogságba, vagy egyszerűen végkimerültség miatt holtan eshet össze a menetoszlopban. 

Az asszony a fronton ki van szolgáltatva a magánynak, hogy nem tudja, várhat-e még haza bárkit is, de van, ami még ennél is rosszabb. Ki van szolgáltatva a körülményeknek: a fagynak, az éhségnek, a bombatalálatnak, mert ez nem csak a lövészárokban jelenthet veszélyt. 

És ki van szolgáltatva a bombalövést leadó katonatiszteknek. Főleg nekik van kiszolgáltatva.

Akinek ölnie kell, annál már nem sokat nyom a latba, hogy mellette megerőszakol egy nőt. Vagy éppen csak szeretetre és gyengédségre vágyik, egy darabra abból az életből, aminek a háború előtt részese lehetett. De kérdezem én: mi a rosszabb? Elvenni egy ember életét, vagy életben hagyni, de elvenni valami egészen mást: a saját magához, a testéhez és nőiességéhez fűződő tiszta kapcsolatát, az emberekbe vetett hitét. Mindkettő elrettentő, hiszen a háborúban nincs jó, csak rossz és rosszabb.

Igazságtalanság volna kisebb rossznak nevezni mindazt, amit Gyarmati Fanni és Polcz Alaine reprezentál ebben a darabban a katonasorssal szemben. Nem a második világháború sajátossága, hogy a városokban és a falvakban állomásozó katonák gyerekeket öltek és nőket erőszakoltak meg, de talán az első háború volt, ahol ennek írásos nyoma maradt, és esztétikai értékké tudták átfordítani mindazt a kitörölhetetlen traumát, amit a háború hagyott maga után.

Kép

Polcz Alaine megformálója Döbrösi Laura − Fotó: Toldy Miklós

A kórus dübörgő léptei és a felhangzó orosz dalok betöltik a színházat, és megfagy a levegő; csak a gőzölgő leves ad némi meleget. A monológok mégsem állnak le a pillanat törtrészére sem, a két szerepben játszó három nő már-már tárgyilagosan beszéli el mindazt a szörnyűséget, aminek a felidézésére valószínűleg tényleg csak ez az egy mód van: a történetek önmagunktól való elidegenítése.

Életre szóló nyomok

Polcz Alaine és Gyarmati Fanni egyaránt áldozatául estek az orosz katonák erőszaktevésének. 

Utóbbi azt írta naplójában, hogy ez is csak olyan testi erőszak, mint amit a fogorvos tesz rajtunk foghúzás közben. 

A foghúzás valahol mégis más, bár a hasonlat tökéletes az események elfeledtetésére. A foghúzás nem hagy maga után lelki sebeket, amelyek egy életen át kísér(t)ik az áldozatot.

Nézem a színpadot és ha arra gondolok, hogy a szomszédos országokban – vagy kicsivel messzebb, Izraelben – most ugyanezek vagy hasonló szörnyűségek történnek, akkor összeszorul a gyomrom… Mert ez a darab ma többet jelent a múlt felelevenítésénél. Ez a darab a jelennek tart tükröt; annak a jelennek, amelyben emberek lassan három éve élnek. „Nincs Isten. Nem lehet, hogy ezt tűrje” – mondja az Asszony a fronton elbeszélője, és valahogy én is így tudom elképzelni: a háborúban az Isten becsukja a szemét, mert olyan pokoli borzalmak szülőhelye az, amit senki sem szeretne látni.

Ahogy Isten sem, úgy egy anya sem akarja hallani a fronton történt tragédiákat, a nőket ért atrocitásokról is jobb egyáltalán nem beszélni. Bár elég nehéz ezt titkolni, ha olyan életre szóló nyomai maradnak, mint a nem kívánt terhesség Gyarmati Fanni esetében, vagy mint a súlyos nemi fertőzések Polcz Alaine-nél. Nyilván erre is van „megoldás”: érzéstelenítés nélküli, illegális abortusz egy sterilnek közel sem mondható budai lakásban, vagy vidéki szanatórium, távol a rossz nyelvektől, mert akit az orosz vagy a német katonák elkaptak a fronton, az „kurva volt”. 

Nem számított, ha erőszak áldozata lett, az sem, ha nem volt menekülőút, és az is részvét nélkül hagyja a hallgatóságot, hogy ha egy „egész csapat ütött rajtunk, akkor a földre fektettek, sötét és hideg volt, lőttek. 

A következő kép maradt meg bennem: guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. 

Néztek egy karórát, időnként gyufaszálat gyújtottak, az egyiknek öngyújtója is volt, mérték az időt. Sürgették egymást. Kérdezte az egyik: dobre robota?” Hogy miért volt ez szégyen az áldozat számára? Nem azért, mert a testét tiporták meg – nemcsak átvitt értelemben, hanem elsősorban azért, mert ez lány esetében szentségtelen, az asszonyoknál egyszerű házasságtörés.

Kép

Fotó: Toldy Miklós

Szenvedés és példamutatás

Igazságtalan azt mondani, hogy Gyarmati Fanni és Polcz Alaine a szerencsésebb kategóriába esnek, ha ilyen szörnyűségekről beszélünk, mert nincs olyan, hogy „szerencsés áldozat”. Erről már nem szól a darab, de az életmű egészét nézve mégis elvitathatatlan, hogy a két nő mindezek után csodaszámba menő dolgokra volt képes, és olyan inspiráló életutat tudhatnak maguk mögött, ami példaként áll előttünk.

Gyarmati Fanni a második világháború szörnyűségei és Radnóti Miklós biztos halálhíre után soha többé nem ment férjhez, pedig a holttest exhumálása és a Bori-notesz előkerülése után még hatvannyolc évet él. 

Életét – mindenféle nyilvánosságtól és a közélettől elzárva – teljes mértékben Radnóti hagyatéka rendezésének és felívelő pedagógusi pályafutásának szentelte.

Polcz Alaine első házasságának részben a világháború vetett véget, ennek köszönhető, hogy végül a magyar író, Mészöly Miklós oldalán kötött ki, és az erőszaktevések következtében beállt klinikai halálból is visszatérve pszichoterapeuta lett, fő kutatási területévé pedig a halál és a gyász vált. Életműve megkoronázásaképp hozta létre a Magyar Hospice Alapítványt, egy mai napig működő, innovatív betegellátást folytató egészségügyi központot.