Túlélte a fekete himlőt és híres férfi bajnokokat is legyőzött a magyar sakkmesternő, Krizsán Edith
1958 magyar bajnoka ma is fáradhatatlan. Krizsán Edith korát nincs is kedvem leírni, akit érdekel, nézze meg a Sakklexikonban. Ő a magyar sakksport nagyasszonya. Edző, pedagógus, aki óvodásoknak éppúgy tart tréningeket, mint a nyári fesztiválokon nyüzsgő felnőtteknek. Szimultánpartikon pedig egyenesen verhetetlen.
Egy-egy „sakk-katasztrófa” után Edith mindig élen jár a vereséget elszenvedő gyerekek és felnőttek istápolásában. Rendre saját leleményét ajánlja a figyelmükbe: „Jobb kezemnél fehér kocka. Nem sírok, ha kikapok.”
A rögtönzés művészei
Láng Edit néven látta meg a napvilágot Kecskeméten. Nyolcéves korában már a Gyulai MEDOSZ-ban játszott, 1952-ben Budapesten, a Vasútépítő Törekvésben folytatta pályafutását, szerepelt az MTK-ban és az Utasellátó Vállalat Sportkörében is. Kétféle játékost ismer: a támadó szelleműt és a pozícióst. „Én az előbbi stratégiában hiszek” – summázza.
Azt mondja, a sakkban két igazi zsenit tart számon: Mihail Talt, a rigai varázslót és Garri Kaszparovot, a totális sakk azeri mesterét.
Edith erről már stílszerűen a Sakkszövetség sokat „látott” Falk Miksa utcai központjában mesélt, ahol fegyelmezetten fogadta (kotnyeles) közbevetésemet, tamáskodásomat: „Bobby Fischer talán nem volt zseni?”
„Róla megfeledkeztem volna?” – jegyzi meg derűsen, vállalt öniróniával. A sakk zseniális fenegyerekét Arthur Koestler, a Sötétség délben terézvárosi születésű írója „mimefántnak” nevezte el, a mimóza és az elefánt tulajdonságai után, mellyel játékát és játékon kívüli viselkedését is jellemezte. Fischerrel Edith Stockholmban, 1962-ben találkozott először. „Az egy zónaközi döntő volt” – mondja a mérkőzésről - amit meg is nyert.
„Évekig elemezték az egyik játszmáját, ahol egy gyalogért tisztáldozatot hozott. A világ nagymesterei nem tudták megfejteni, mit miért tett. A titka az volt, hogy annyira bízott a képességeiben, hogy nem tanult be megnyitásokat, nem tanulmányozta a játékot, mert rögtönözni. Tal is hasonló felfogásban játszott, de ő közben éberen figyelt, a többi játékosra, egyes játszmákra. Egyszer meglepődtem, amikor egy szabadkai tornán felém intett, hogy váltsunk pár szót. Odaléptem hozzá, ő meg egy két évvel korábbi partimat kezdte elemezni. »Edithke, ha akkor a másik huszárral lépsz E5-re Leningrád bajnoknője ellen, te nyersz!« – mondta, én meg ledöbbentem, hiszen egyfelől már nem is emlékeztem a játszmára, másrészt fel se vetődött bennem, hogy a nyolcszoros sakkolimpiai bajnok épp az én játékomra kíváncsi.”
Mit rejthet egy lila vászonszatyor?
„Női sakkozózsenit nem ismert?” – folytatom a kekeckedést. Edith Nana Alexandria nevét említi: „Ő is támadó stílusban játszott, de nem nyert világbajnokságot. Hamar kiszállt a versenysakkból. Hogy miért? Mert a nők ebben a sportágban ritkán kitartóak – konstatálja. Azután a női és férfi sakkozók közötti felfogásbéli különbségekről is szót váltunk. – A férfi versenyzők sokkal inkább bújják a könyveket, kutatják a helyes stratégiát, például a megnyitások terén.
Mi, nők többségünkben a saját gondolatainkat próbáljuk megvalósítani a táblán.
Ebben az értelemben Bobby Fischer virtuóz játéka inkább állt rokonságban a női felfogással, az intuitívabb megközelítéssel.”
Ekkor a „semmiből” előkerül egy lila szatyor. A Sakkszövetség szimultánasztalánál ülve, nyitóállásban veszteglő sakkbábuk „társaságában” múltbéli kincsek, relikviák bújnak elő a vászonszütyőből. S immár az időben oda-vissza közlekedünk…
Megbecsült tárgyak, fényképek, gondosan, hosszú évtizedek óta vezetett sakknaplók alkotják Edith alkalmi tárlatának kellékeit. S az emlékek utat nyitnak az emlékezésnek is. „Habár Kecskeméten születtem, a gyermekkorom főként Szabadkához és Gyulához köt – kezdi, majd a békés éveket felváltó második világháborús élményeket szedi csokorba. – Amikor Szabadkát szőnyegbombázás érte, valami árokfélében, üregben bújtunk el. Azért, hogy a repülőgépek pilótáinak ne tűnjünk fel, a felnőttek figyelmeztettek, hogy a rikítóan sárga színű macimat bújtassam el. Magam alá gyűrtem… Miután megmenekültünk, édesanyám és édesapám arra jutott, jobb lesz nekem Gyulán, nevelőszülőknél. Ők ameddig lehetett, kitartottak a Vajdaságban. Csak az utolsó vonattal jöttek át Magyarországra.
Gyulán a Százéves cukrászda melletti általános iskolába jártam. Sok időt töltöttem a gyulai Erkel-fa alatt is. Akkor még nemigen tűnődtem el azon, hogy a Bánk bán zeneszerzője kiválóan sakkozott, s hogy ő volt a Pesti Sakk-kör első elnöke. Később, amikor sporttársam, Csom István elemezte a játékát, büszkeséggel töltöttek el a gyulai évek…
Az általános iskolát ott jártam ki. Megtanultam sakkozni, a későbbi híres matematikussal, dr. Csákány Bélával különösen gyakran ültünk asztalhoz. Egyszer szóltak, hogy dr. Vajda Árpád nemzetközi mester a közeli Békéscsabán ad szimultánt. Tizennégy éves voltam, jelentkeztem. Egy bástyavégjátékban 4 órán át nem tudott megverni! Vajda később szólt Alföldi Lászlónak, az elismert edzőnek, a 33 Sakklecke szerzőjének, hogy jöjjön értem Gyulára, beszéljen a szüleimmel, s vigyen majd fel Pestre a Makszim Gorkij magyar–orosz iskolába, és tanítson, mert én lehetek a jövő bajnoka. Sokat köszönhetek nekik.
Empatikus, inspiráló környezetben találtam magam. Megtanultam oroszul, ami kaput nyitott nekem az élsport felé.
Megismertem a korszak játékosait. Bizalmukba fogadtak, mert nemcsak játszottam, de versenyeket is szerveztem, idővel pedig a vendéglátásban, a turisztikában is számíthattak rám.
Ha arra volt szükség, tolmácsoltam. Ha arra, akkor a rendezők és a versenyzők között közvetítettem. Ha arra, intéztem szállást. Idővel a szerb nyelvet is elsajátítottam. Amikor Splitben, a The Marian Hotelben Karakas Éva (nyolcszoros magyar bajnok, nemzetközi női sakknagymester – a szerk.) szobájából a szállodafolyosóra ömlött a víz, közbeléptem, magam értesítettem a szállodaigazgatót is. Elkerültük a nagyobb bajt” – meséli.
Edith naplói szinte minden lényeges adatot, eredményt, tabellát megőriztek. Összesen 152 verseny összefoglalója lapozható vissza. A hatvanas évek történéseiről, a Felszabadulási emlékverseny részleteiről (Subotica, 1976), a gyulai magyar–román válogatott csoportmérkőzésről (Ivánkával, Verőcivel, Honfival), az 1981-es O.B.T. női csapatbajnokságról gondos összegzést készített.
A sakk hazai nagyasszonya (aki néhány évig azon vacillált, hogy végül asztaliteniszezőnek vagy sakkozónak álljon-e), a sportág – ahogy mondani szokás – két lábon járó lexikona is egyben. Alapítói és szervezői minőségében olyan helyszíneken indított be népszerű sakk-klubokat, mint a Belvárosi Kávéház, a Merlin Színház, a Spinoza. A Művészetek völgyében, a Kapolcska Kisfesztiválon, a Bőköz Ormánsági Fesztiválon szinte egymagában vezényli le a nyári sakkszeánszokat, gyerektáborokat évtizedek óta.
A kincset érő emlékek (amelyeknek természetesen csak a töredéke zsúfolható bele egy lila vászonszatyorba) igaz mesék, sztorik, történések, tragédiák és komikus pillanatok sorát hívja elő Edith valóban kivételes memóriájából. Hosszan mesél például a Polgár-lányokról, Zsófi játékfelfogásáról, Judit kombinált stílusáról, Zsuzsi világbajnokká válásáról, majd tudásának kamatoztatásáról az Egyesült Államok egyetemi életében.
Nem titkolja, a Polgár-lányokat keményen nevelő, a sakkot szinte rájuk erőltető „papa” módszereiért sosem rajongott.
Túlélte a fekete himlőt
A sakkolimpiák atmoszférájáról és persze az 1972-es viadalról is, ahol az Ivánka Mária–Verőci Zsuzsa–Krizsán Gyuláné csapat bronzérmes lett, örömmel beszél. Azután újra visszakalandozunk első házasságáig, melyet Bilek Istvánnal, a háromszoros magyar sakkbajnokkal kötött.
„Pistivel tizenegy évig tartott a kapcsolat, de utána is jóban maradtunk. Néha elnézem a mai celebhíreket, és értetlenül látom, milyen csúnya, késhegyig menő, hangos vitákra képesek ezek az emberek. Nem tudok együttérezni velük. Mi soha, egyetlen percet se veszekedtünk egymással – a válásunk ellenére sem! Igyekszem a szép emlékekre koncentrálni” – teszi hozzá, majd előveszi azt a zsebsakkot, amellyel mesteredző férje bejárta a világot.
Leánya édesapjáról, dr. Krizsán Gyuláról – akinek 1969-től tíz éven át volt a felesége, s aki ugyancsak a sportág szerelmese lett – hasonlóan kedves szavakkal emlékezik meg. Edith szerint tudni kell megbocsátani, tudni kell elfogadni, s az élet hozta nehézségektől, fájdalmaktól sem szabad előre rettegni. Ha ugyanis beüt a baj, akkor más feladat nincs, mint erőnek erejével feltápászkodni a padlóról.
Neki ez is többször sikerült. Például amikor túlélte a fekete himlőt! Igen, arról a rettegett betegségről van szó, amelyről úgy tudjuk, eltűnt a Föld színéről (hála a WHO oltási kampányának). Nos, ez csakugyan igaz, de a hatvanas-hetvenes években még nagy számban jegyeztek föl megbetegedéseket, Jugoszláviában járvány is kialakult. Éppen, mikor Edithék bronzérmesek lettek a sakkolimpián.
Ő azonban nem ekkor kapta meg a kórt: Kijevben, egy másik verseny alkalmával betegedett meg. Egy ártalmatlannak hitt, de valójában fertőzött vitamininjekció okozta kis híján a vesztét.
„Pesthidegkútra kerültem, ahol egy azóta megszűnt kórházépületben, karanténban vártam a gyógyulást – meséli. – Az orvos, aki különben imádta a sakkot, nem sok jóval biztatott. Azt mondta, nincs megfelelő gyógyszer Magyarországon. De az egyik szovjet versenyző Németországban élő bátyja kijárta nekem, hogy kapjak abból a kísérleti medicinából, ami megmentheti az életemet. Repülőgéppel küldték el a gyógyszert Ferihegyre. Képzelheti, milyen hálás vagyok ma is azoknak, akik a bajban nem hagytak magamra!” – méltatja sporttársait a sakkmester.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
