Vérfagyasztó nosztalgia: tőlük rettegtünk gyerekként a nyolcvanas-kilencvenes években

Varjúdombi mesék

Életem első vizuális traumájaként a magyar televízióban esti meseként vetített Varjúdombi mesékre emlékszem. Érdekes módon a kortársaim többsége is ezt vágja rá, amikor érdeklődöm, hogy ők mitől féltek először. Már amikor a főcímzenéje/szövege felhangzott, baljós hangulat uralkodott el a szobán és gyermeklelkemen – alig vártam, hogy a tagbaszakadt papírmasé figurák eltűnjenek a képernyőről, és véget érjen az aznap esti nyomasztás. Ha előbányászunk epizódokat a YouTube-ról, láthatjuk, hogy az alkotók biztosra mentek: már a címekben is rendre felbukkan egy-egy lehangoló kifejezés, úgymint „pórul járt”, „elmaradt”, „magányos”, „mindig fázó”, „kísértet” stb. Ideális hangulat elszenderedéshez.

A Mesemondó

Ez viszont zseniális volt, imádtam! Persze más műfaj, más korosztálynak, ám az előző ellenpontjaként a brit The Storyteller (nem keverendő az Andersen-féle Mesemondó-sorozattal) leginkább arra példa, hogy jól is lehet borzongatni.

A John Hurt által alakított, kandallónál mesélő manószerű öregember és a sztorijain hüledező kutyája szombat délelőttönként leadott komor rémtörténetei a reggeli kakaóm mellé pont passzoltak.

A gazdagon adagolt misztikumnak függőjévé váltam, sajnáltam, amikor vége lett. Egy korabeli fantasy-sorozat volt lényegében, akkoriban élethűnek ható, egyszerre varázslatos és horrorisztikus lényekkel, fura és képtelen regékkel, mondákkal, mesékkel. Elmaszkírozott élő szereplőkkel, parádés szinkronnal.

A hegy gyomrában

Nem tudom, az új-zélandi alkotók mely célcsoportnak szánták ezt az 1981-es fantasztikus thrillert, ám az biztos, hogy aki vasárnap reggeli matinéként gyerekeknek műsorra tűzte a magyar tévében, enyhén szólva túltolta a biciklit. A sokkoló széria csupán nyolc részt számlált, de akkor örökkévalónak hatott a minden elképzelhetőnél nyomasztóbb légkörével. Főleg, hogy a főhős ikerpár pont velünk, nézőkkel egyidős volt, és ők keveredtek a vidéki vakációjukon az akkor általunk még nem ismert Stephen King agymenéseivel vetekedő rémségkavalkádba. Aki Wilberforce-ék neve hallatán megborzong, az tudja, miről beszélek. Technikailag ma már mosolyogtató lehet a mű megvalósítása, ám az atmoszféra akkor a szót is belénk fagyasztotta, tán ezért nem mertük senkinek jelezni, hogy kapcsoljon át másik adóra.

Twin Peaks

Újabb sorozat, igaz, ez már egyértelműen felnőtteknek szóló, aminek a hátborzongató voltát az egész generációnk emlegeti. Nincs köztünk, akire így vagy úgy ne hatott volna az 1990-ben indult misztikus krimiszéria, akiből ne váltana ki valamilyen emléket a filmben meggyilkolt Laura Palmer neve vagy a legfélelmetesebbre sikeredett BOB karaktere.

Érdekesség, hogy ő nem is szerepelt volna a történetben, az alakítója, Frank Silva díszletmunkásként dolgozott a forgatáson, ám a rendező David Lynch kiszúrta magának a kísértetiességét, és kreált neki egy szerepet, ami aztán kultikussá vált.

Nem tudom, utólag örüljek vagy sajnáljam, hogy tízévesen a szüleim mindig gyorsan aludni küldtek, amikor felcsendült a Twin Peaks főcímzenéje, ahogy azt sem értem, a kortársaim hogyhogy mégis mind látták ezt a mesteri ámokfutamot – azt hiszem, ez is egy örök, rémisztő rejtély marad.

Támadók a Marsról – és máshonnan

Eddig tévésorozatokról volt szó, most váltsunk jegyet a nyolcvanas évekbeli mozikba is! A sci-fik közül nem lehetett előre tudni, melyik „csak” tudományos-fantasztikus, és melyik fog évekre szóló parákkal megajándékozni. Egyes barátaim utóbbi szempontból a Harmadik típusú találkozásokra vagy épp az eredeti Alien-szériára esküsznek. Azt sem kétlem, hogy az E.T., a földönkívüli a maga örökérvényű mondanivalójával, vagy a paródiaszerű Szörnyecskék is lehetett ijesztő. Ám nekem a Támadók a Marsról hozta el az aha-élményt. Ma már biztosan ez is röhejes lenne újranézve, de miután alsós általános iskolásként láttam, hónapokig nem mertem este elhúzni a sötétítőfüggönyt a szobámban, nehogy azt lássam, hogy a házunk előtt egy űrhajó landolt. A filmben ugyanis ez nagyon rosszat jelentett. Ráadásul nem volt a történetnek megnyugtató lezárása, így az elmémben folytatódott.

Óvakodj a pszicho-horroroktól!

A nyolcvanas évekbeli klasszikus horrorokat – amelyek feelingjét az akkori sci-fikével együtt parádésan visszahozza napjaink méltán népszerű Stranger Things című sorozata – napestig lehetne sorolni (és ha lemenne a nap, megint elkezdhetnénk rettegni is tőlük). A teljesség igénye nélkül: A dolog, A massza, A légy, Gyerekjáték, Változó állapotok, Kedvencek temetője, a Rémálom-sorozat Freddy Kruegerrel.

Ezek jó részét kicsiként nyilván még nem láthattuk, de akkor is egymásra licitálva meséltük róluk, hogy a „nagyok” szerint mi minden szörnyűség történik bennük, mert az vagány volt.

Amit viszont láttunk is, mert papíron vígjátéknak számított, ám egy hideglelős kisugárzású albínó figura is szerepelt benne, az az Óvakodj a törpétől. Nos, nem kívánom vissza. Ebből is látszik: már akkoriban sem a véres filmek rémisztették igazán az embert, sokkal inkább a pszichéjére hatók.

Kaland, (halálos) árnyék, kockázat

Az inkább mesés, mintsem félelmetes képregényeket (Az idő urai, Batman stb.) leszámítva könyvekből az igazán hajmeresztők már tizenévesen kerültek a kezembe, amikorra valamelyest felkészült voltam a „támadásukra”.  Felkészítettek rájuk a rendre karácsonyra kapott, megtörtént, titokzatos eseményeket összegyűjtő kiadványok – Amire nincs magyarázat és folytatásai –, valamint a Kaland, játék, kockázat című lapozgatós játékkönyvsorozat részei. Mára utóbbi is modern nevet kapott: fighting fantasy. Tegye fel a kezét, akinek ismerős A gyíkkirály szigete, A skorpiók mocsara, A Hóboszorkány barlangjai vagy A káosz fellegvára (utóbbi a kamaszkori szobámról is szólhatott volna, ahol olvastam)! Azért ilyeneken edződve is le tudott taglózni az első Stephen King-kötet, amely a kezembe került, a Halálos árnyék.

Az is biztos, hogy rajongtam a vidámparkban a szellemvasútért, és harmadikos általános iskolásként farsangon King Kongnak öltöztem, egy Barbie baba ült a tenyeremen. De teljesen más volt a vizuális ingerküszöböm, mint a mai gyerekeké, főleg a fantáziámra hagyatkoztam, a képzeletem kerekítette még ijesztőbbé – vagy szelídítette le – a mostaninál egyszerűbb képi világú történeteket bármelyik műfajban. Nem tudom, ha ismerjük Venomot, mi hány évesen ijesztgettük volna egymást vele. A legjobbnak viszont ma már azt tartanám, ha a hétköznapokban egyáltalán nem viselnénk maszkot (volt belőle elég a járvány alatt), és a gyerekeket is erre biztatnánk. Csak elsőre hangzik rémisztőnek.