A függőségnek is van határa, ha a hozzátartozó képes kijelölni – A HELY, amely segít ebben

Rendi Mari először egyszerű segítőként mutatkozik be, később kiderül, hogy addiktológiai és családterápiás konzultáns, az Alapítvány vezetője és egyben a kuratórium elnöke is. Mari ismerősen és gyakorlatiasan mozog ezen a területen, csoportjaiban rengeteg kliens fordul meg, akik ott olyan tudásra tehetnek szert, amely felülírja a tehetetlenség gyötrő állapotát.

Tapasztalatai szerint előfordulhat, hogy a függő érzelmileg, szavakkal vagy fizikailag is bántalmazza apját, anyját, férjét, feleségét, nagyszülőjét.

„Bármilyen diszfunkcionális kapcsolat mentén el tud jutni a függő személy odáig, hogy a tehetetlenség, a harag, a düh egyszer csak agresszív formában tör ki belőle, szavakkal bántja a családtagjait, vagy tör-zúz maga körül, esetleg agresszióját önmaga ellen fordítja.”

Mivel tudom, hogy évek óta sikeresen foglalkozik a segítségkérő családtagokkal, szeretném megtudni tőle, hogyan fajulhat idáig egy család helyzete. „Az én szemléletmódomnak az az alapja, hogy a személyiségünk a születésünktől fejlődik. Mire eljutunk a serdülőkor végére, az értelmi és fizikai fejlődésünkkel párhuzamosan az érzelmi fejlődésünknek is meghatározó szerepe lesz egészséges személyiségünk kialakulásában. Az az újszülött, aki beleszületik egy olyan családba, ahol már eleve feszültség terheli a család működését a szülők párkapcsolatában, vagy az anya bizonytalan, netán függő, ahol problémás viselkedés jelentkezik valamelyik szülő részéről, azt ő érzékeli. 

Ő csak az érzéseivel, érzékeivel, metakommunikációjával, sírásával tud kapcsolódni a családhoz. Ha döntően megnyugtató válaszokat kap a jelzéseire, akkor biztonságban érzi magát, az ősbizalom állapotát élheti meg, ennek mentén biztonságosan tanul meg kötődni. Ha nem kap döntően megnyugtató válaszokat ezekre a jelzéseire, már ebben az életkorban sérülhet a biztonság érzése, sőt a biztonságos kötődés lehetősége, a gyermek pedig elkezd tüneteket képezni a benne fellépő feszültség érzésének, a szorongásnak a csillapítására.”

Utolsó cseppek a pohárban

Mari a Hozzátartozói csoportból hoz történeteket, hogy mikor és miért alakul ki az elakadás a családban. A csoport keretét az egyes szám első személyben való kommunikáció, a „nincs ítélkezés, bírálat”, az, hogy nem adnak kéretlen tanácsokat egymásnak és a csoporttitok adja. 

A függőség kapcsán Mari azt tapasztalta, hogy az a személyiségfejlődés folyamatában alakul ki. 

Ha a gyerek lát egy jó mintát, vagy van mellette egy hiteles személyiség, akiben meg tud bízni, akihez tud fordulni, akiről azt érzi, hogy látja őt a maga teljességében, az segíthet egyensúlyt teremteni, kompenzálni a családi hibás működést. 

De ha ez sem történik meg, akkor nő a szorongás, megfelelési kényszer, kishitűség, önbizalomhiány, érzelmi függőség alakul ki a családban. „A nem megélt saját fájdalmas érzések, gondolatok elől való menekülés útja a függőség, a kémiai szerek használata, a különböző viselkedéses addikciók, mentális vagy akár fizikai problémák megjelenése” – mondja Mari. 

Ha valaki eljut egy olyan szintre, hogy agresszív lépésekre is elszánja magát, ott nagyon komoly előzmények vannak, jelzi Mari. „Ez nem csak úgy születik egyik pillanatról a másikra, hogy a függő ordenáré módon beszél vagy nekimegy egy szeretett családtagnak, hanem ott már olyan szintű a tehetetlenség, a frusztráltság, a saját érzelmek hibás kezelése, hogy ebben a diszfunkcionális működésben, ami már régóta fennáll közöttük, a dühből, a kezelhetetlen haragból már nincs más megoldása a függőnek. Ezen a ponton teljesen elvész a kontroll, és még ezt is megengedi magának.”

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Nagy kérdés számomra, hogy egy ilyen eset után a környezet hogyan reagál, meg tudja-e mutatni, elég erős-e ahhoz a hozzátartozó, hogy azt tudja mondani, ez volt az utolsó csepp a pohárban, ez a magatartás a szeretetteljesnek mutatott családi kapcsolatba a továbbiakban semmiképp sem férhet bele.

A csoport munkája épp abból áll, hogy ezeknek a kimondását és képviseletét megtanítsa a családnak. 

Például egy ilyen első mondat: „Átgondoltam az elmúlt időszak történéseit, egy ideje több konfliktus volt már köztünk, az utolsó nagyon elfajult, ezért eldöntöttem, hogy a továbbiakban ezekből a helyzetekből kimaradok. Még nem tudom, hogy mit fogok másként csinálni, de azt elhatároztam, hogy az eddigi működésemet nem folytatom tovább” – ennek kimondása is hónapokig tartó tanulás eredménye lehet.

Játszmák helyett kontroll

Mari arról is szót ejt, hogy a felnőtté válásunk folyamata már kisgyerekkorban elkezdődik, amikor a szülők megengedik, türelemmel kivárják, hogy a gyerek a saját életkorának megfelelő döntéseket hozzon, és azok következményeivel szembesüljön. Ha nem kapunk erre lehetőséget, ha mindig a szülő döntéseit kell követnünk, ha ötévesen még egy zoknit sem választhatunk ki magunknak, akkor a szülő elengedési folyamata hibás. Ha nem alakulhat ki a döntések mentén egy saját személyiség, akkor a fiatal kénytelen álidentitást létrehozni, nem tudja önmagát a szülőtől független személyiségként definiálni. 

Ha az elengedés-leválás lassú folyamata nem történik meg, ha a szülő nem segíti elő a gyerek önállósodását, nem engedi el őt jól érzelmi, fizikai, szellemi értelemben, akkor valójában a szülő az, aki szerként használja a gyerekét a saját lelki űrének betöltésére.

A szemeim előtt játszódik le a helyzet, amikor például egy számítógép-használatban korlátozott felnőtt függő (veszélyesen gyakori helyzet) elveszíti az uralmát az idegei fölött, és ütni-verni kezdi a családtagját. Mondhatnám azt is, hogy veszélyeztető magatartást tanúsít, ahogy a szakirodalom fogalmaz, de ki akarom mondani, hogy megüti a családtagját. Mari azt gondolja, hogy a határátlépés visszajelzése csak akkor fog tudni megtörténni, ha a hozzátartozó talált már olyan segítséget, ahol hasonló helyzetű családtagokat tudott meghallgatni, akikhez tud kapcsolódni a saját történetével, ahol meg tudja tanulni és hitelesen képviselni, hogy semmilyen formában nem fér bele tovább az együttélésbe a fizikai erőszak. 

Akkor már lehet olyan eszköz a kezében, hogy azt mondja: „Látom, hogy nehéz helyzetben vagyunk, de ilyen még egyszer nem fér bele a kapcsolatunkba. Ha megtörténik, abban a pillanatban kihívom a rendőrséget.” És igen, jelzi Mari, ez valószínűleg többször is elő fog fordulni. „Ez a hozzátartozónak is egy tanulási folyamat, nagyon komolyan szembe kell néznie a saját érzelmeivel, működésével, felelősségével a kialakult helyzetben, hogy a legjobb szándéka ellenére is hibázhatott. Elbírni annak az érzelmi terhét, hogy jó szülő volt-e valóban, hogy nem fogják őt szeretni, ha bekeményít, hogy megbántja ezzel a gyerekét, hogy mit gondol majd róla a szomszéd. Mit gondol a család? 

Ezen a ponton ez egy kemény krízishelyzet, és az első lépés mindig az, hogy segítsünk a krízisből minél rövidebb idő alatt kijönni. Ha van egy megnyugtató csoportélmény, ha lát maga előtt működő megoldásokat, akkor el kezd tudni azzal foglalkozni, hogy ki vagyok én, min vagyok képes változtatni hozzátartozóként, amivel valóban segítek. Ha először csak annyit csinál, hogy nem csinál még semmit, de ezt megfogalmazza, az is előrelépés.” 

„Ezt is nagyon nehéz megtenni, hiszen az az együttélés, amely mentén ide jutott a család, eddigre már kontrollálatlanul működik.” 

Kíváncsian kérdezem Marit, hogy a hibás működés valójában játszmákat jelent-e. Az ő szemlélete az, hogy döntően olyan kialakult játszmák mentén zajlik a diszfunkcionális család élete, ahol a valós problémákról nem lehet, nem tudnak beszélni a családtagok.  A szülő sem mondja ki, hogy én felismertem, hogy valami miatt ide jutottunk, tudom, hogy füvezel, és nekem erre nincs ráhatásom. Arra viszont van, hogy én mit fogok csinálni. Próbáltam szép szóval, zsarolással, fenyegetéssel, kiabáltam, megsértődtem, de nem vezetett sehova. 

„Döntési helyzeteket kell teremteni! A döntési helyzetek már a kisgyerekek életét is végigkísérik, ezekre lehetőséget kell kapniuk. Ha olyan működés van a családban, hogy nem tanult meg jól saját magáért döntéseket hozni a fiatal, akkor a szülő kéretlenül állandóan segít, megoldja helyette a problémáit, dönt, ott van állandóan a megoldással, tanult tehetetlenségben tartja a gyerekét. Így hogyan tudja megmutatni a fiatal, hogy milyen döntést hozna? Hogy ki lenne ő, ha ő lehetne?” 

A szappanozott lejtő

Elszánom magam, és szépítés nélkül felteszem a kérdést: mi van akkor, ha nem akarok együtt élni valakivel, aki füvezik, iszik, nem dolgozik, és ver? Még akkor sem, ha a gyermekem?

Mari úgy látja, hogy a szülő az iránymutató, ő tudja megfogalmazni magának azokat a határokat, amiket csak ő tud betartani, illetve a függővel betartatni. 

Például, hogy a továbbiakban a családi együttélésbe nem fér bele az alkohol vagy a fű, ő fogalmazza meg, hogy mit tud és szándékozik tenni ebben a helyzetben. Ha te füvezni akarsz, vagy minden hétvégén leinni magad a sárga földig, erre nekem nincs ráhatásom, ez a te döntésed, mondhatja például.  Én eldöntöttem, hogy ennek a mi családunkban a továbbiakban nincs helye. 

Ha a határozott és egyértelmű határok közlése ellenére a függő mégis átlépi azokat, akkor következményeket kell megfogalmazni. A határok kijelölése a szülő saját döntései védelmében történik, következetes betartása erősíti a hitelességét, a függőnek lehetőséget biztosít a belátásra. Ha érzi a szülő kommunikációjából, hogy tényleg komolyan gondolja a mondottakat, benne is megindulhat a változás. A függő nem fogja rögtön elfogadni az új kommunikációt, a játszma nélküliséget, hiszen kibillentik a komfortzónájából. Ilyenkor jó darabig teszteli a szülőket, és ha tényleg életbe lép következetesen a következmény, az segítheti mindkét oldalnak a saját élete feletti kontroll megtanulását.

A nagymama is változtathat, akinek a párnája alól lopja ki a pénzt a drogos unoka? – teszem fel a kíméletlen kérdést. 

„Ha a nagymama megteszi a megfelelő lépéseket, kellő ismeretet, támogatást kap, neki is sikerülhet” – válaszolja Mari.

 Azonban valóban előadódhat az a helyzet, hogy amikor a szülők hiteles határtartóvá válnak, akkor van a családban egy „támogató” nagyszülő, nagynéni, testvér vagy barát, aki nem látja át ezt a működést, befogadja, segíti a függőt, és akkor ő is szembesülhet az erőszakkal, lopással, játszmákkal. Nehéz elfogadni a hozzátartozóknak, hogy a legjobb szándékuk ellenére is, ha az addigi viselkedésüket folytatják, akkor tovább „szappanozzák számára a lejtőt”.

Kemény mondatoknak kell elhangoznia ahhoz, hogy kinyíljon a hozzátartozó szeme, és belássa, hogy árt a működésével. Ez a dédelgetés, lejtőszappanozás önzőség valójában a szeretet, a félelem köntösébe öltöztetve, kényszeres segítés, hogy én mindent megteszek a gyerekért, mert nélkülem mi lenne vele. Ebben az én fontosságom a bűvös szó, nem a gyerek érdeke.

A hozzátartozók egyre több támogatást kapnak a kialakult agresszív helyzetekben a rendőrök, a mentősök oldaláról is, akik a megfelelő ismeretek, tudás birtokában ma már egyre jobban felismerik a nehéz helyzetek játszmáit. Ha a hozzátartozó jobban lesz, akkor lesz jobban a függő is, mondja Mari. Lassan kezdődik a foglalkozás, benépesül „A HELY”: nem marad üresen egyetlen szék sem.