Az üzletekben már 200-300 forintért utánunk dobnak egy kiló kenyeret, de nem kérdés, hogy aki otthoni sütésre adja a fejét, könnyen készít sokkal finomabbat, egészségesebbet. Ugyanakkor a minőségi alapanyagokkal és a hosszú sütési idővel is számolva az otthoni kenyérkészítés nem az év biznisze. De csak elsőre, a versenytárs ugyanis nem az adalékanyagokkal telepakolt, egy-két napnál tovább nem is ehető párszáz forintos termék, hanem a hagyományos technológiával, vadkovásszal készülő kenyér. Ha ilyenből fedezzük a család kenyérfogyasztását, heti sok ezer forinttal kell számolni, függetlenül attól, hogy a pékáruk a régi reflexek miatt filléres élelmiszerként élnek a fejünkben. „A kovászos kenyereket a pékségek nagyjából 1000-1200 forintos kilónkénti áron kínálják, az otthon készülő kenyereket pedig ezekhez kell viszonyítani. Az persze kérdés, hogy ki mennyi időt tud szánni a kenyérsütésre, de ha csak az alapanyagokkal és a sütő áramfogyasztásával számolunk, nem kérdés, hogy megéri-e otthon sütni” – mondja Gyúrós János, a Pékember alapítója.

Kicsit maga ellen beszélve úgy saccolja, otthon a sütést nagyjából negyedárból ki lehet hozni, ha pedig ez így van, akkor végeredményben a hipermarketessel egyező árból készíthetünk annál lényegesen jobb kenyeret.

Ha figyelembe vesszük a kenyerekbe kerülő extrákat, például a magokat, az olívabogyót vagy az aszalt paradicsomot, végképp nem kérdés, hogy megéri-e otthon készíteni kenyeret.

Kép

Kép: Unsplash/Tommaso Urli

Nem kell csodaszer

„Ha egy sima fehér kenyeret nézünk, abba csak liszt, víz és só kerül, más nem. Ebből komolyabb tételt csak a liszt jelent, amelyből egyre több helyen lehet jó minőségűt vásárolni, akár bio minősítésűt is. A lényeg, hogy a liszt adalékmentes legyen” – mondja János. Azt vallja, hogy a kovásszal készült, sokáig kelesztett kenyerek egészen más minőséget képviselnek, mint az élesztős, gyors, ipari technológiával készült portékák.

Mivel a kovász a glutént úgymond elő is emészti, ezek a kenyerek könnyebben emészthetők, az erre érzékenyeknél kevésbé okoznak puffadást.

János kíváncsi volt arra is, hogy a vadkovászos kenyerek szénhidráttartalma mennyivel lehet alacsonyabb az ipariaknál, ezért egyik kenyerét – egy francia parasztkenyeret – laborban is bevizsgáltatta. A beltartalmi vizsgálatból kiderült, hogy míg annak 100 grammja 35 gramm szénhidrátot tartalmazott, addig a bolti fehér vagy félbarna kenyéré 50 grammot. A különbség a kalóriákban is megmutatkozott: a vadkovászos kenyér 100 grammja 172 kalóriát jelentett, míg ugyanez a bolti kenyér esetében 240 kalóriát tett ki. Persze ezeket az értékeket nem kell túlmagyarázni, de az látszik, hogy az otthon sütött vagy kézműves pékeknél vásárolt hosszú kelesztésű kovászos kenyerekben átlagosan 20-30 százalékkal kevesebb szénhidrát, és azzal együtt kalória van, mint az ipari technológiával készültekben.

Hogy védjen a héj

Nagy különbség van a tartósság tekintetében is, ami abból adódik, hogy a házi kenyértészták jellemzően több vízzel készülnek, sütés előtt pedig nagyjából 20 órán keresztül érnek (az ipari kenyér 3 óra alatt elkészül). Így le tudnak zajlani azok a biokémiai folyamatok, amelyek a kenyér szerkezetét, állagát és ízvilágát kialakítják. Ennek végeredménye az ilyen kenyerek minimum 5–7 napos eltarthatósága.

A tartósságot az is növeli, ha a kenyereket kicsit tovább sütjük, akkor ugyanis a héj nemcsak mutatósabb lesz, hanem vastagabb is, így jobban benntartja a nedvességet, lassítja a kenyér kiszáradását.

A bolti kenyerek héja jellemzően vékony, így a kiszáradást nem tudják visszafogni. Segíti a minőség hosszabb ideig történő megőrzését az is, hogy a sokáig érlelt kenyerek pH-ja a kovász miatt alacsonyabb, a savas pH-t pedig a penészgombák nem igazán szeretik. Magyarán a kovász egyfajta biológiai védelmet is jelent. Ezt az élesztő nem adja meg, otthoni kenyérsütéshez emiatt is érdemes helyette inkább kovászt használni. Még akkor is, ha az élesztő a folyamatot jól katalizálja, így hamarabb jelenthet sikerélményt. 

Kép

Kép: Freepik

Macerás a kovász?

Sokan amiatt tartanak az otthoni kenyérsütéstől, mert elterjedt: a kovásszal csak a baj van, folyton figyelni kell rá. De ez nincs így, komoly figyelmet csak akkor igényel, ha valaki mindennap süt: olyankor folyamatosan „etetni” kell, viszont heti egyszeri sütés mellett elég a hűtőben tartani, 4-5 napig hozzá sem kell nyúlni. És itt jön képbe az, hogy a kovászos kenyerek sokáig megőrzik frissességüket, ugyanis ennek köszönhetően nem kell naponta-kétnaponta sütögetni, elég hetente egyszer bekapcsolni a sütőt, és akkor megsütni a heti adagot. Ezzel többórányi sütési időt is meg lehet spórolni, a sütőt ugyanis elég hetente egyszer felmelegíteni, nem kell hetente többször fél órát üresben járatni pusztán azért, hogy a kellő hőfokot elérje. Amúgy a sütők a közhiedelemmel ellentétben nem fogyasztanak sokat, egy kenyér megsütése 100 forint körüli tételt jelent.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A következőkben az ezzel kapcsolatos hírekre és petíciókra érkezett értetlenkedő reakciókra szeretnék választ adni – a teljesség igény nélkül –, hogy az is megértse, aki azt hiszi, ez csak hiszti. Mert nem az.

„A szülés nem egy wellness szolgáltatás, túl kell lenni rajta, és kész.”

A wellness szolgáltatás és egy „tisztességes” hüvelyi szülés között azt hiszem, fényévek vannak. És ez esetben az utóbbira ácsingózunk: tisztességes hüvelyi szülésre vágyunk! Hogy mit értek ezalatt? Hogy a szülő nő jogaival ne csak ő maga legyen tisztában, hanem a szakszemélyzet is, hogy döntésképes felnőttként kezeljék ebben a kiszolgáltatott helyzetben is, hogy tájékoztassák, mit csinálnak a testével, mielőtt egyáltalán bármit is csinálnának vele. Hogy ne riogassák – kihasználva, hogy nem ért az adott területhez – annak érdekében, hogy a saját akaratukat érvényesítsék. És hogy ne csak a testi, hanem a lelki épségére is vigyázzanak, mert egy-egy elejtett félmondat is okozhat olyan sérülést, amit nem lehet pár öltéssel korrigálni.

„...dehát én is ügyeletben szültem, és nem dőlt össze a világ.”

Azzal, hogy a „választott orvosok” nem mehetnek be a szülésre, most sokkal nagyobb teher hárul az ügyeletes orvosokra. Ha korábban egyszerre öt kismama szült, és ebből háromnak volt fogadott orvosa, aki ahogy ígérte, bement a kismamájához és tette a dolgát, akkor a két ügyeletesre jutott a másik kettő, fogadott orvos nélküli páciens. Most viszont ebben a helyzetben kettőre jutna öt, hiszen nem mehet be választott orvos. Az általános arányokkal nem vagyok tisztában, a probléma viszont valós, és ugyanez vonatkozhat a szülésznőkre is. Az ügyeletesek leterheltek, így magától értetődik, hogy a fokozott figyelemmegosztás a személyes odafigyelés és ellátás kárára mehet.

„Minden orvos a legjobb tudása szerint végzi a munkáját.”

Sajnos én nem vagyok ennyire optimista, de még ha ez a kijelentés így meg is állná a helyét, azzal nem lehet vitatkozni, hogy a szaktudás sosem egyforma két embernél. Van, aki kifejezetten rutinos császármetszésben, van, aki hatalmas tapasztalattal rendelkezik VBAC (császár utáni természetes szülés) terén – más még a szó hallatán is a fejét fogja –, és ugyanez elmondható a magzat farfekvéséről és külső megfordításáról. Egy-egy hirtelen döntési helyzetben sem mindegy, hogy az adott orvosnak vagy szülésznőnek a várandósgondozási kiskönyvet és a korábbi leleteket kell bogarásznia a megfelelő információ után kutatva, vagy pedig ismeri a kismama kórtörténetét a terhesgondozásról. Hogyan mondhatnánk tehát, hogy teljesen mindegy, ki van bent?

„Külföldön sem választ magának orvost a kismama, ez csak nálunk van így.”

Több helyen az a szokás, hogy a kismama gondozását egy, a kórházban praktizáló orvoscsapat vállalja, akik hasonló szemléletet képviselnek, és akikkel személyesen megismerkedhet a terhesgondozás alatt. Így nem egy személyre hárul a készenlét terhe – akár még az is lehet, hogy valaki mindig pont ügyeletben van, így a kismamának megvan a biztonságérzete, mert nem teljesen idegenek veszik körül ebben az intim, bensőséges helyzetben.

„Menjen magánklinikára, aki választott orvossal akar szülni.”

Mondanom sem kell, hogy nem mindenki tudja megfizetni a magánklinikák árait. Itthon az állami kórházak szakmai protokollja elképzelhetetlen módon eltér egymástól, és ez az ott dolgozó orvosok kezét is köti. Ha a kismama legalább a kórházat kiválaszthatná, ahol szülni szeretne – orvosok fogadása nélkül –, az már fél siker lenne!

És hogy ezt miért írtam most le? Mert néhány héten belül szülök, de még azt sem tudom, melyik kórházba mehetek majd.

Mert nem tudom, mire készüljek: hogy a császáros előzményemmel automatikusan műtőbe tolnak ott, ahova körzetileg tartozom, vagy van rá esélyem, hogy egy másik, általam választott kórházban, barátibb és támogató közegben, természetes úton szülhessem meg a kislányom. Mert fontosnak tartom, hogy ha már annyi mindenről nem dönthetünk, legalább azt a kis kontrollt magunkénak tudhassuk, amit eddig így-vagy úgy, de birtokoltunk. És mert nem kétlem, hogy nemes célok vezérlik azokat, akik ezeket a reformokat véghez viszik, egyszerűen csak elveszünk benne mi, akikért ez az egész történik.

A Képmás fotóinak két meghatározó alkotója volt a Képmás-est színpadán. Ezúttal nemcsak a képeik szólaltak meg, hanem ők maguk is. Emmer László, a magazin címlapfotósa és Páczai Tamás, a lap képszerkesztője avatott be kulisszatitkaiba.

Hallhattunk gigastábok munkájáról és világjáró magányos fotóskalandokról, arról, hogy lesz a modellből fotós, hogyan változik a divatfotós portréfotóssá, a portréfotós riporterré, mi kell a modell bizalmának megnyeréséhez és egy jó arckép elkészítéséhez.

Kibeszéltük, mit veszítettünk az analóg fotózással és mit nyertünk a digitálissal, és talán azt is megfejtettük, milyen viszonyban van a valóság és a kép.

A beszélgetést Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője vezette.

A Képmás-estek támogatója: 

A lap márciusi számában olvashatunk még születőfélben lévő anyáról; lájkokért áruba bocsájtott gyerekekről; egy kalandvágyó családról, akik az óceánon élik hétköznapjaikat; ruhakollekcióról, amelynek alapanyagai turkálókból származnak; Doktor Pékről, aki hajnalban pék, nappal pedig orvos. Az új számból megtudhatjuk, kik azok a versénekmondók, hogy miért fontos és hogyan őrizhető meg a kíváncsiság és vajon balekség-e az alázatosság.

Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

– Az utazás szeretetét otthonról, a családodból hozod?
– Gyerekként nem utaztam különösebben sokat, költözni is csak kétszer költöztünk, sokáig Újpesten éltem, de anyukám mindig is szeretett volna utazni. Amikor a húszas éveim közepén jártam, ő bátorított, hogy próbáljam ki magam külföldön is, ha szeretném. Ő meglehetősen spontán, én hajlamos vagyok túltöprengeni a dolgokat, ugyanakkor folyton buzog bennem a vágy az új dolgok megismerésére, és nehezen viselem, ha a dolgok körülöttem rutinszerűvé válnak. Ez utóbbi volt az, ami miatt úgy döntöttem 2007-ben, hogy kimegyek Írországba au pairnek. Három hónapig voltam kint, ezzel párhuzamosan végeztem levelezőn a főiskolát Magyarországon. Hazamentem két évre, de aztán ismét utazás következett: az egyik öcsémhez költöztem Londonba. Biztonságot adott nekem, hogy ő már ott volt, és valamelyest beilleszkedett.

– Nem sajnáltad, hogy meg kell válnod a marketinges állásodtól és mindattól, amit otthon addig felépítettél?

– Ha az ember újraépíti az életét, számolnia kell azzal, hogy nem ott fogja folytatni, ahol az „előző életét” abbahagyta.

Lehet, hogy korábban irodai munkát végeztél, de ha külföldre mész, nem kizárt, hogy egy gyorsétteremben fogsz szendvicset készíteni.

– Ha jól tudom, London előtt El Caminót is megjártad.
– Egy barátnőmmel vágtam neki az útnak, kerékpárral. Csupán tizennégy napunk volt az egészre. Fizikailag megterhelő, lelkileg nagyon építő, „varázslatos” utazás volt. Akkoriban ébredtem rá, hogy mennyire ragaszkodom a földi javakhoz, például a munkámhoz és az albérletemhez, de rájöttem arra is, hogy tulajdonképpen felesleges szoronganom. Mert hát mi történik, ha nem sikerül kint valami? Semmi. Visszajövök Újpestre a szobámba, és újraépítem az életem.

– Ezek szerint nem szoktál sokáig tapicskolni az önsajnálatban.
– Vannak napok, amikor én is mélyponton vagyok, és szerintem a hullámvölgyeket igenis meg kell élni, hagyni kell magunkat egy kicsit fetrengeni a pocsolyában, de pár nap után meg kell próbálni kilábalni.

Kép

Schumacher Gabriella

– El Camino után Frankfurtba vezetett az utad, ahol megismerted a férjed. Hogyan találkoztatok?
– Frankfurtba is az öcsém hívására mentem (Londonból tette át a székhelyét), bár a kezdetekkor visszatartott, hogy meg kell tanulni a német nyelvet. Fél éve éltem kint, amikor a barátnőmmel ellátogattunk egy szórakozóhelyre, ahol épp brazil estet tartottak, karneváli hangulat volt. Támasztottam a pultot, hallgattuk a zenét a barátnőmmel, amikor odalépett hozzám Andreas, és azt kérdezte, hogy bemutatkozhat-e.

Amikor először a szemébe néztem, olyan érzésem volt, mintha régről ismerném.

Csak pár szót váltottunk, mivel nagy volt a zaj, majd telefonszámot cseréltünk, és elkezdtünk találkozgatni. Kiderült, hogy brazil-német származású, de évek óta Németországban dolgozik.

– Öt éve vagytok férj és feleség. Hogy történt a lánykérés?
– 2015-ben Dél-Portugáliában nyaraltunk. Egyik nap elmentünk a tengerpartra, és mivel nagyon meleg volt, közöltem Andreas-szal, hogy bemegyek a vízbe kicsit lehűteni magam. Ő egy ideig a parton tett-vett, majd bejött ő is a tengerbe. Egyszer csak mondta: „Nézd, ott van valami a vízben!” Rögtön lemerült a víz alá, majd feljött egy gyűrűvel a kezében. Elsőre fel sem fogtam, hogy ez most egy lánykérés, csak azon járt az eszem, hogy milyen szerencsések vagyunk, amiért találtunk egy ékszert.

– Két és fél éve született meg kisfiatok, Logan. Mi az ő anyanyelve?
– A fiunk aktívan kap a három nyelvből. Andreas az anyanyelvén, azaz portugálul beszél hozzá, én pedig magyarul. A közös nyelvünk az angol, Logan azonban német bölcsödébe jár itt, Madridban, merthogy egy ideje Spanyolországba költöztünk. Jól érti a dolgokat, már háromszavas mondatokban beszél mindhárom nyelven. Fontosnak tartjuk, hogy több nyelven meg tudja magát értetni.

– Madridba a munka vagy a kíváncsiság vitt benneteket?
– Mindig is vágytam Spanyolországba, de Frankfurt után, ha Andreas nem lett volna, már nem biztos, hogy újból útra keltem volna – harmincas éveim második felében alábbhagyott bennem a kalandvágy. A férjemet átvette a madridi iroda, de ugyanúgy dolgozik, mint eddig: német kliensekkel egy pénzügyi cégnél. Nemsokára ismét költözünk, ezúttal Valenciába, amit egyáltalán nem bánok, ugyanis Madrid nem lett a szívem csücske, mert ott, ahol most élünk – egy kis kertvárosi részen – alig van élet, az autóvezetésben nincs gyakorlatom, így kisgyerekkel nem olyan egyszerű bemenni a városba. Na persze, mostanában nem is lehet, mert a járvány miatt minden le van zárva. Azért abban is biztos vagyok, hogy ha nem a járvány alatt költözünk, Madrid egy másik arcát mutatta volna. Valenciában szintén egy kicsit messzebb leszünk a városközponttól, de tengerparti lakást bérlünk, így sokkal nagyobb lesz a szabadságom, mint most. A férjemnek élnek ott barátai is, így remélem, hogy a beilleszkedés is könnyebb lesz.

Kép

Schumacher Gabriella

– Lehetséges, hogy a spanyol lesz a következő nyelv, amit megtanulsz?
– Lehet, bár nagy falatnak érzem, ezért kicsit félek nekiállni a tanulásnak, és Logan mellett nehezen találok időt arra, hogy önmagam fejlesszem. Ha kicsit nagyobb lesz, akkor visszatérek a munka világába. Londonban hotelben, Németországban egy iskola titkárságán dolgoztam, Magyarországon marketinges voltam. Még nem döntöttem el, hogy mit csinálnék a legszívesebben, de egy home office-szal kiegyeznék.

– Mi számodra a legnagyobb kihívás az anyaságban?
– Nekem inkább félelmeim vannak, például folyton rettegek, nehogy a fiamnak baja essen. A kórházban ezért nem is tettem őt a kiságyba, hanem magam mellett tartottam.

Amire nem voltam felkészülve, az az, hogy anyának lenni gyakorlatilag 0–24 órás műszak. Amikor korábban az ismerőseim ezt mondták, nem hittem nekik.

Most a saját bőrömön tapasztalom a dolgot. Logan folyton velem akar lenni. Ha leülök olvasni, odajön, kiveszi a könyvet a kezemből, beül az ölembe, soha nem szűnő figyelem kell neki. Ezt még most is nagyon nehéz megszokni, különösen egy olyan introvertált embernek, amilyen én vagyok. Néha szeretnék bezárkózni a magam kis világába. Ettől eltekintve az egész anyaság egy óriási kaland, sok szépséggel. Logan az apjára ütött a tekintetben, hogy roppant nyitott, még az idegeneknek is integet, az egész világra mosolyog. Szeretném, ha megmaradna ilyennek, illetve, ha örökölné a mi kalandvágyunkat, és megfontoltan, ugyanakkor rugalmasan állna az élethez.

A régi görögök az emberélet negyvenedik évét akménak nevezték, vagyis tetőpontnak, virágkornak. Dante viszont ugyanezt az életkort „nagy sötétlő erdőként” jellemezte. Ebből is látszik, hogy a modern kor valóban a reneszánsszal kezdődött.

Az ember negyvenéves korára így vagy úgy, de elegendő tapasztalatot szerez az életről. Némely ezek közül bölcsességgé nemesül, de sok hasznát már nem veszi. Ahogy mondani szokták: „Eső után köpönyeg.” Legfeljebb a fiataloknak adhatna át belőlük valamicskét. De a fiatalok ritkán, vagy sohasem hallgatnak az idősebbekre. Én sem tettem. Ha hallgattam volna, akkor nem negyvenévesen ülök először volán mögé.
Bölcsesség ide vagy oda, küzdöttem a démonjaimmal, a kisebbségi érzéssel, az életem négy évtizede alatt felhalmozódott kudarcaimmal.

Időnként én sem hittem, hogy képes leszek épp a fővárosban megtanulni autót vezetni.

A baj mégsem ez volt, pontosabban nem csak ez. Az ember a saját démonjait ismeri, némelyik közülük egészen jól kezelhető jószággá szelídül az évek során. Nem ők kínoztak meg, hanem a mindent tudó „jóakarók”.

Míg róttam a XIII. kerület számomra ismeretlen utcáit, s nem egyszer éreztem azt, hogy például a hátrafelé parkolást sohasem fogom megtanulni (egy másik autó összetörése nélkül) addig ők mondták a magukét: „Minek neked ennyi idősen jogosítvány?” Negyven fölött már lassúak a reflexek ahhoz, hogy ilyesmit megtanulj.”  „Valami értelmesebbre is ölhetnéd a pénzedet.” „De hisz nincs is autód.” „Nem visz el mindenhová a busz meg a villamos?” „Miért nem egy kisvárosban tanulsz vezetni?” A humornak szánt gyilkos megjegyzés pedig így hangzott: „Majd szólj, hogy merre vezetsz, akkor elkerülöm azt az útvonalat.” A kegyelemdöfést mégis akkor kaptam, amikor a legnagyobb szükségem lett volna biztatása. „Biztos, hogy ezt erőltetned kell?”

Mindig is tudtam, hogy az emberi érzéketlenségnek sokféle formája van, de van egy, amely különösen lélekpusztító: embertársunkban nem hinni, küzdelmeiben nem támogatni.

Negyvenegy évesen megszereztem a jogosítványt, mégpedig életem „nagy sötétlő erdőjének” a közepén.

Már nincs halálfélelmem. És megtanultam, hogy a veszélyt jelző táblák közt van egy, amelyik nem szerepel a KRESZ-könyvben, mégis nagyon fontos. Egyénre szabott az alakja, de aki figyel, azonnal felismeri a sajátját. E tábla felirata ez: „Jóakarók” által lakott övezet. Behajtani szigorúan tilos és életveszélyes.

Ötvenpercnyi megrázóan egyszerű közlés az elkerülhetetlenről. Mert mindennek rendelt ideje van. A meghalásnak is.

Polcz Alaine szövegei, Karády Katalin dalai, valamint egy különleges művészi forma a drámai színház, a táncművészet és a bábos műfaj határán. Mindez a Képmás-est nézők számára az Anyajegy című előadásból már jól ismert Markó-Valentyik Anna előadásában.

Az előadás után arról beszélgettünk a színésznővel és Szőnyi Lídia pszichológus szakértő vendégünkkel, hogyan is lenne jó meghalni és jól kísérni szeretteinket az élet végéig.

A beszélgetést Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője vezette.

„Pedig azt biztosan érzem, hogy még mindig nő vagyok. Sőt, amire eddig soha nem figyeltem, most jobban meglátom, ha egy férfi közeledik hozzám, másként fog kezet, vagy valami másból. Humoros, hogy nyolcvan felett ez lehetséges. Ez komikus, sőt számomra tragikomikus, ha belegondolok. De ritkán gondolok bele, pláne nyolcvanhárom után.” (Polcz Alaine)

A felvételt a Várkert Bazárban készítettük.

Iratkozzon fel csatornánkra és kérjen értesítést, így biztosan nem marad le egyetlen Képmás-estünkről sem!

A Képmás-estek támogatója: 

Bereményi Géza Azóta is élek című friss, születésnapi kötete ötven év terméséből gyűjtötte össze a több mint négyszáz oldalt kitevő írásokat. Húsz novella négy ciklusba rendezve. Vannak rövid elbeszélések és szinte kisregény méretűek.

Kép

A pálya folyamán egyre erősödik a személyes hang, egyre árnyaltabbak a figurák, és egyre nyilvánvalóbb az olvasónak, hogy milyen nehéz rendet vágni a bonyolult családi kapcsolatokban, kötődni és távozni, szeretni és gyűlölni.

Otthon lenni a Teleki téri piacon és a vízivárosi polgárlakásban. Beszívni a feltétel nélküli szeretetet és megfelelni a szigorú elvárásoknak. Új nevet és új identitást kapni. 

Bereményi szinte azonnal rátalált arra a természetes nyelvre, amit máig őriz, és nagyon hamar tisztába jött tehetsége természetével. Mer érzelmes lenni, de sohasem szentimentális. Olykor már-már megríkat, de nem enged magának könnyed könnyfakasztást. 
Öröm olvasni.

Osztovits Ágnes további könyveket ajánl a márciusi Képmásban, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

2010-ben a Skót Misszió Vörösmarty utcai templomának régi széfjében két könyvet találtak: az egyik egy angol nyelvű vadvirágalbum volt, a másik pedig egy Biblia. A könyvekbe ugyanaz a név volt beleírva: Jane Haining. Ennyi maradt a nagyszerű skót hölgy után Budapesten, aki egy olyan időszakban tudott bátor lenni, amikor a legtöbb embert csak a saját bőre mentése érdekelte.

Jane Haining 1897. június 6-án született egy Dunscore nevű skót faluban. A kis Jane mindössze ötéves volt, mikor elvesztette édesanyját. Lynley Smith „A Missziótól a Mártírságig” című Hainingről írt könyvéből tudjuk, hogy Jane édesapja földműves volt, de fontosnak tartotta, hogy taníttassa három lányát, akiknek minden este felolvasott a Bibliából. A család a helyi presbiteriánus gyülekezetbe járt – Jane élete végéig megőrizte a hitét.

Az iskola elvégzését követően irodista lett egy cérnagyártó cégnél, és itt dolgozott több mint tíz éven keresztül.

Nagy hatással volt rá, hogy egyik unokatestvére Indiában volt misszionárius; ő maga is több szervezetnél kezdett önkénteskedni.

Többek között tagja lett egy antialkoholista mozgalomnak, és gyülekezete vasárnapi iskolájában tanított. Fontos volt számára a hite, és vágyott arra, hogy segíthessen az embereken.

A Skót Misszió iskolája

Jane Haining 1931-ben egy előadás hatására csatlakozott a skót Zsidó Misszióhoz. Otthagyta irodai állását, és 1932-ben Budapestre utazott, ahol ő lett a Skót Missziós Iskola bentlakásos részének felügyelője. Az iskola hátrányos helyzetű, de kiváló tanulmányi eredménnyel rendelkező diákokat vett fel. A gyerekek többsége szekularizált zsidó családból származott, és jelentős részük árva vagy félárva volt. Bár a misszió nem titkolt célja volt a térítés, Haining nem támogatta a kislányok „erőszakos” áttérítését, és az iskola is azon az állásponton volt, hogy a lányok elsősorban ismerjék meg saját vallásukat. A lányok szerették Jane-t, aki nagy empátiával és szeretettel fordult feléjük – többeknek közülük hivatalos gyámja is lett.

Kép

Jane Haining csónakázó gyerekekkel - Kép: Wikipédia

2014-ben megjelent a Múlt-kor magazinban egy cikk Haining életéről, amelyben Szécsényi András idézi Jane egyik diákját, aki így nyilatkozott a nevelőről: „Mindig úgy érezted, hogy téged szeret a legjobban.” A skót vidéki kisasszony elkezdett magyarul is tanulni, hogy saját nyelvükön tudjon kommunikálni a kislányokkal. Minden nyáron két hónapot töltött a Balaton mellett az iskolával.

Jane Haining és társai egy olyan kereszténységet ismertettek meg a zsidó lányokkal, amely elfogadta és egyenlőnek tekintette őket.

Nyugalmas hat esztendő következett, amely során diákok százai fordultak meg az iskolában – 1938-ban azonban minden megváltozott.

Az Anschluss után Magyarország közvetlen szomszédságba került a Harmadik Birodalommal. A Skót Missziós Iskolában ekkor jelentek meg az első menekültek. Az osztrák zsidó családok közül sokan Magyarországon keresztül próbáltak elmenekülni, és néhányan egy időre Budapesten ragadtak, ahol leányaik közül többen a misszió iskolájában leltek átmeneti otthonra.

1939 nyarán Haining hazalátogatott Skóciába, ahová elkísérte őt Prém Margit is, az iskola egyik tanára. A BBC hosszú évtizedekkel később interjút készített Jane két unokahúgával, akik azt mesélték, hogy a rokonság mindent megtett, hogy rávegyék Jane-t: ne térjen vissza Budapestre. Ő azonban hajthatatlan volt, és azt mondta, hogy a lányoknak szüksége van rá.

A háború

A háború kitörését követően a Zsidó Misszió Bizottsága kétszer is hazarendelte, de Jane Haining úgy döntött, marad. Az iskola brit karának túlnyomó többsége hazatért, és a helyükre magyar nevelők kerültek.
Az iskola befogadó magatartása miatt óriási volt a túljelentkezés, és a zsidó diákok száma folyamatosan nőtt. Smith leírása szerint az iskola pénzzel is segítette a zsidó törvények miatt munkanélkülivé vált szülőket. Haining előadásokat tartott a brit kultúráról olyan családoknak, akik abban reménykedtek, hogy Angliába tudnak majd menekülni.

Smith könyvében idézi az iskola egy korábbi diákját, Spiegel Zsuzsannát, aki így emlékezett vissza erre az időszakra: „Amíg csak lehetett, egészen 1944. március 19-ig, a német megszállás napjáig kívül tartottak ezeken a falakon mindent, az összes szörnyűséget. Gyerekek voltunk, egyenrangúak mind (zsidók és keresztények), és nem számított semmi, csak a tudás.”

A háború éveiben Jane Haining a lányok segítésén túl rendszeresen látogatta a magyar területen őrzött brit hadifoglyokat.

Szécsényi cikke leírja, hogy 1944. március 19-én, a németek bevonulását követően, a Sztójay-kormány lerövidítette a tanévet, így március 31-ével haza kellett volna mindenkit küldeni. A Skót (ahogy a lányok hívták az iskolát) azonban nem küldte el a zsidó diákjait, hanem ott maradhattak az internátusban. Az iskola vezetése Haininget bízta meg azzal, hogy közölje a kislányokkal a rendeletet, amely szerint sárga csillagot kell felvarrni a kabátjukra. (Később a Gestapo egyik vádja az volt ellene, hogy sírva fakadt a rendelet hallatán.)

Április negyedikén megjelent a Gestapo a Vörösmarty utcában, hogy letartóztassák Jane-t. Később kiderült, hogy hogy a nőt az iskola szakácsának nyilas rokona jelentette fel, miután Haining összeveszett vele. Több szemtanú különböző módon emlékezett vissza arra, hogy mi történt elhurcolásakor, de az minden leírásban egyezik, ahogy Jane elbúcsúzott, miközben kivezették: „Gyerekek, ne sírjatok, ebédre itthon leszek.”

Kép

Jane Haining

Jane utolsó üzenete

Smith életrajzi művében leírja, hogy az ekkor 47 éves Haininget először a Majestic szállóba, majd a Belvederébe vitték, ahol a Gestapo kihallgatta. Április végén áthelyezték a Fő utcai börtönbe. Nyolc vádpontot fogalmaztak meg ellene, amelyek között szerepelt a zsidó lányok bújtatása, valamint a brit hadifoglyok látogatása és a BBC adásának illegális hallgatása. Az egyetlen vád, amit tagadott, az volt, hogy „aktívan politizált.” Jane hiába rendelkezett svájci menlevéllel, a nácik a kistarcsai internáló táborba szállították, majd május 15-én felrakták egy Auschwitzba tartó vonatra.

A Scottish Review of Books 2019-ben részletes cikket adott ki a misszionárius utolsó heteiről. Auschwitzban Jane Haininget politikai fogolynak minősítették, elvették a ruháit, leborotválták a haját, és a karjára a 79467-es számot tetoválták. A németek nem tudni miért, de engedélyezték, hogy Haining levelet írjon Budapestre. 1944. július 15-én egy Prém Margitnak címzett levélben azt írta Auschwitzból, hogy hiányoznak neki a gyerekek, és kérte, hogy a brit Vöröskereszt küldjön neki élelmiszercsomagot. A levélben található egy nehezen kivehető sor, amit a Múlt-kor cikke szerint később sokan úgy értelmeztek, hogy Haining sejtette, mi vár rá: „Itt, útban a mennyek felé, hegyek vannak, de nem olyan szépek és magasak, mint a mieink.” Két nappal később Jane Haining meghalt, és a tábor vezetése hivatalosan kiállított róla egy halotti bizonyítványt, amelyben az állt, hogy Auschwitz-Birkenau kórházában talált rá a „természetes halál”. Azonban egyes történészek szerint Jane-t nem a kórházban érte a vég.

A kutatók a táborban kapott száma alapján be tudták azonosítani a nőt, akit a megmaradt iratok szerint július 17-én vittek át Auschwitz-Birkenauba, ahol gázkamrába küldték.

Smith leírja, hogy a halálhírt követően a brit külügyminisztérium megígérte az eset kivizsgálását, és azt, hogy „amennyiben rossz bánásmód okozta a halált, bíróság elé állítják a felelősöket.” Ez egy abszurd kijelentés volt, hisz ekkor már tudta a brit vezetés, hogy mi is történik Auschwitzban.

A leányotthon egykori bentlakói a háborút követően sem felejtették el Jane Haininget. 1984-ben a budapesti zsidó közösség támogatásával emléktáblát helyeztek el Haining tiszteletére a Vörösmarty utcában. 1997-ben az izraeli Jad Vasem múzeum a Világ Igaza kitüntetéssel tisztelgett a bátor nő előtt, aki élete árán próbálta védeni a diákjait.

Források:
https://www.scottishreviewofbooks.org/free-content/jane-hainings-letter-from-auschwitz/
https://mult-kor.hu/20140522_az_embermento_jane_haining

Drága Fiam!

Először is azt kell megtanulnod, hogy a családod – anyukád, nagyszülei és én – szeret téged. Úgy, ahogy vagy.
Szerintem rosszul tesszük, hogy titeket, a mai generációt szapuljuk, elvégre mi voltunk azok, akik nem teremtettük meg nektek azokat a feltételeket, amiket tőletek most számonkérünk. A mostani szülők nem ragaszkodtak az elveikhez úgy, mint őseink annak idején Szent István intelmeihez: nem vettük észre, mi az, ami jó, amit meg kell őrizni. Csak kárhoztatjuk azt a generációt, amely beleszületett egy általunk is teremtett káoszba. Ebből fakad az a frusztráció, ami a generációk közti kommunikációt mostanában áthatja. Bocsásd ezt meg nekünk!

Nem célom, hogy irányítsalak, inkább csak támogatlak abban, ami téged érdekel. Hidd el, cseppet sem zavar, ha nem mész egyetemre. Én szereztem ugyan diplomát, de idővel rá kellett jönnöm, hogy a jó állás és a boldogság nem feltétlenül diplomához kötött. Tegyél meg mindent, ami tőled telik, hogy megtaláld azt a hivatást, amiben tényleg jól érzed magad, s amit maximális elhivatottsággal tudsz űzni.

Legyen életcélod, ne csak egy valamilyen munkád.

Ha az autószerelés érdekel, hát légy autószerelő, de törekedj arra, hogy a környék egyik legjobbja legyél, s hogy magad és a többi ember javát szolgáld. Sose dőlj hátra a sikerek után, mert az azt jelentené, hogy már nem akarsz fejlődni. Légy mindig nyitott és kíváncsi, kutass és áss a dolgok mélyére!

Ami az emberi kapcsolatokat illeti:

Ha valakivel beszélsz, add meg a kezdeti bizalmat. Lehet, hogy később csalódsz, de te mindig kezdj tisztelettel, korrekten. Olyannak kell elfogadni az embereket, amilyenek. Ne akarj másokat a saját képedre formálni.

Ami a nőket illeti:

Tizenéves koromban jártam egy lánnyal. Nem becsültem eléggé. Megcsaltam. Nem vagyok rá büszke. Amikor anyám tudomást szerzett a dologról, azt mondta: „Sose szabad megtenni a másikkal azt, amit magaddal szemben nem tudnál megtenni.” Ez mélyen belém ivódott. Javaslom, hogy te se téveszd ezt az intelmet szem elől. És ha találsz egyszer egy nőt, akivel el tudod képzelni az életed, becsüld meg, sose emelj rá kezet! A nőknek nagyon fontos, hogy szépnek érezzék-lássák magukat. A te dolgod, hogy mindennap feltöltsd őt önbizalommal, hiszen a tévéből, újságokból csodaszép testű nők kacsintanak rá, akiken számtalan plasztikai sebész dolgozott, és minden fogyókúrán túl vannak. A feleséged akkor is szép lesz, ha a szülés után megváltozik az alakja.

Szorongás ellen:

Látom én, hogy ma már mindenre lehet online gyógyírt találni: ha magányos vagy, ott vannak a romantikus sorozatok, ha unalmas az életed, játszhatsz adrenalinban gazdag videójátékokkal. Pedig egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy a sok online töltött idő az egyik fő oka, hogy a ti generációtok nehezen lép kapcsolatba a való életben, és sokkal szorongóbbak vagytok, mint mi voltunk.

Pont ezért arra kérlek, hogy amellett, hogy a javadra fordítod a technikát, legyenek monitormentes óráid is, amikor lehalkítod a telefont, és a szemébe nézel annak, aki a környezetedben él, akivel beszélgetsz.

Igen, tudom, hogy jobban szeretsz csetelni, és hogy az otthoni tanulás miatt már indokot is nehéz találni ahhoz, hogy eltávolodj a digitális tértől, de kérlek, menj ki kicsit a természetbe is, és kutass váratlan szépségek után. Az internet segítségével könnyen megkaparinthatsz minden információt, tárgyat és embert. De vigyázz, mert bármikor lerombolhatod a saját jó híredet, ha egy rosszul megválasztott mondatot vagy képet osztasz meg. Gondolkodj, mielőtt bármit publikussá tennél magadról!

És végül:

Olvass sokat, főleg klasszikus irodalmat! Felbecsülhetetlen az az öröm, amikor rájössz, hogy egy regény a te életedről is szól.

Állj nyitottan a világ változásaihoz, ne pedig két lábon járó lexikon legyél!

Tudj megújulni, de nyúlj vissza a szüleid, a nagyszüleid hagyományaihoz is!

Légy nyitott más kultúrákra és mások érzéseire!

Mindig legyen saját véleményed és tiszta lelkiismereted!

Élj bátran, és élj olyan jókedvvel, amennyire csak lehetséges!