Az évszakok váltakozása nem csupán a természetre, az emberi szervezetre is hatással van: különösen tavasszal, amikor a „téli álomból” felébredve készek vagyunk életmódunkat és szokásainkat is megváltoztatni. Többet süt a nap, felmelegszik az idő, hosszabbodnak a nappalok, és a legjobb az egészben, hogy végre a vastag téli ruháinkat is elpakolhatjuk.

Ezek az átmeneti időszakok éppen ezért sok pozitív változást és a változásra való motiváltságot hozhatnak számunkra. De mit tegyünk a belső megújulás érdekében? Ahogyan a lomtalanításkor feleslegessé vált holmijainkat, úgy szelektálhatjuk ki berögzült rossz szokásainkat is. Fontos, hogy türelmesek legyünk, és adjunk időt magunknak a változáshoz. Lelki harmóniánk ugyanis nagyban összefügg testünk és egészségünk kiegyensúlyozottságával, ezért ahogy egy jól megválasztott diéta, úgy egy régi rossz szokás, a cigarettázás abbahagyása is hozzájárulhat testi-lelki megújulásunkhoz.

A Földön jelenleg több mint egymilliárdan, hazánkban pedig több mint kétmillióan dohányoznak, ezért ez nemcsak egyéni, de társadalmi probléma is. A dohányzás kapcsán sokan tévesen hiszik azt, hogy elsősorban a nikotin a felelős a dohányzáshoz köthető megbetegedésekért, miközben a tudomány mai állása szerint elsősorban az égés és az égés során keletkező füstben lévő káros anyagok ezeknek a betegségeknek az elsődleges forrásai. A cigaretta égése során keletkező füstben több ezer vegyi anyag van, melyek közül az Amerikai Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszer-engedélyeztetési Hivatala (FDA) 93-ról megállapította, hogy káros vagy potenciálisan káros az egészségre.

Gondolj magadra és a környezetedre is!

A cigarettafüst egyébként nemcsak a dohányosokra, hanem közvetlen környezetükre is káros, tehát szinte mindenki ki van téve az ártalmainak. Épp ezért a legjobb, ha eleve el sem kezdjük a dohányzást, így tudjuk a legjobban megvédeni saját magunk és szeretteink egészségét. Ha már dohányzunk, akkor törekedni kell arra, hogy mihamarabb abbahagyjuk ezt a káros szokást, hiszen a leszokással egyértelműen csökken a megbetegedések kockázata. Ugyanakkor vannak olyan felnőtt dohányosok, akik valamilyen okból mégsem szoknak le. Nekik érdemes tájékozódniuk a cigarettánál alacsonyabb károsanyag-kitettséggel járó alternatívákról.

A tudomány fejlődésének köszönhetően napjainkban már léteznek a dohányzás területén különböző füstmentes technológiák. Ezekben közös, hogy égés és füst nélkül működnek, de az adott technológián belül eltérő működési elvek vannak, emiatt fontos a megbízható forrásból történő tájékozódás. Ide soroljuk a nikotintartalmú folyadék elektronikus hevítésén alapuló e-cigarettát, a dohányhevítéses vagy a nikotinsóval működő technológiát. A tévhitekkel ellentétben ezek nem leszoktató eszközök, hanem a cigarettánál alacsonyabb károsanyag-kibocsátással járó technológiák azoknak a felnőtt dohányzóknak, akik valamiért nem szoknak le a dohányzásról.

Ezek a füstmentes technológiák sem kockázatmentesek, tartalmaznak például nikotint, amely erősen addiktív hatású anyag, és többek között megemeli a szívfrekvenciát és a vérnyomást is. A dohányzás okozta ártalmakat továbbra is úgy tudjuk a leghatékonyabban elkerülni, ha tartózkodunk a dohány- és nikotintartalmú termékek fogyasztásától, vagyis ha egyáltalán nem dohányzunk.

A cikk társadalmi célú reklám, megrendelője a Philip Morris Magyarország Kft. 

Egy jómódú kínai üzletember (nevezzük Lee-nek) Magyarországon vitte illegális ügyleteit, és egy leszámolás során kioltotta két ember életét. A rendőrség elfogta, a bíróság elítélte, tizennégy évet kapott a két lelőtt emberért. A rácsok mögött azonban történt valami, ami örökre megváltoztatta az életét. „Kiválóan megtanult magyarul, szépen festett, tehetséges ember volt” – emlékszik vissza Lee-re Csuka Tamásné, a Váci Fegyház és Börtön Intézet egykori lelkésze. „Gyakran kérdezgettük tőle, hogy adjunk-e neki Bibliát. Visszautasította arra hivatkozva, hogy a nagymamája buddhista volt, a szülei kommunisták, ő pedig ateista. Aztán egy nap a börtönben megnézte »A passió« című filmet, zokogni kezdett, aztán azt mondta, hogy végre megértette. Más vallásokban mindig kell valamit tenni, hogy az emberek megnyerjék az istenük rokonszenvét, a keresztény Isten pedig önmagát áldozta fel értünk. A szabadulása óta keresztény misszionáriusként dolgozik Kínában” – meséli a lelkész, akit a börtönben csak Margit néniként ismernek a rabok.

Akik jó útra térnek

Lee esete is jól példázza, hogy a pálfordulás nem csupán egy üres kifejezés, hanem választási lehetőség, egy döntés, amit azonban egyáltalán nem könnyű meghozni és véghez vinni. A Váltó-sáv Alapítvány egy olyan civil szervezet, amelynek célja a fogvatartottak és a szabadultak társadalmi és munkaerőpiaci beilleszkedésének támogatása. Vezetője, Mészáros Mercedes számos jó példával találkozott a szervezet alapítása óta. „Azt látom, hogy az emberi kapcsolódások jó katalizátorai lehetnek a változásnak. Előfordult, hogy egy szabadult nem akart megváltozni, de véletlenül találkoztunk, és annyira megszeretett minket, hogy mégis úgy döntött, hogy megpróbálja. Persze hosszabb távon hatékonyabb, ha valaki már elhatározta, hogy jó útra akar térni, és csak utána keres meg minket. Sokan nem tudják, hogyan fogjanak hozzá a változáshoz, mert nincs előttük egy minta, amit követhetnek. Változni nem könnyű, főleg akkor, ha a múltban valaki »másban volt jó«, mint amit most akar csinálni. Alapítványunk az eligazodásban nyújt segítséget" – magyarázza a szervezet vezetője. Mészáros Mercedes szerint sokat segít a reintegrációban a tanulás, mert bármilyen képzésen is vesz részt az illető, ott találkozik emberekkel, tanárokkal, tanulókkal, akik mind új mintákat, lehetőségeket vihetnek az életébe.

„Volt egy kliensünk, aki még fiatalkorúként került be, és tizenhét év után szabadult. Nem volt munkatapasztalata, munkaszocializációja, támogató kapcsolatai, a félutas lakásunkban lakott.

Aztán megismerkedett egy lánnyal, összeköltöztek, gyerekük lett, és amikor a minap összefutottam vele az egyik üzletben, köszönés után rögtön mondta: »Merci, dolgozom ám!« Ez azért lényeges, mert a kinti reintegrációs folyamatban kulcsfontosságú a munka, nem csupán a megélhetés, hanem a szocializáció, az értelmes tevékenység és a napok strukturálása szempontjából is.” 
A változás fejben dől el, de a belső motivációk mellett a külső és belső erőforrások is fontosak, ha valaki hosszú távú eredményt szeretne elérni. Molnár Zita, a Bebalanced Pszichológiai Pont pszichológusa úgy véli, hogy megváltozni sokféleképpen lehet, hiszen a változás az élet természetes velejárója. Ugyanakkor érdemes különválasztani, hogy az adott változás az egyén által kontrollálható vagy sem. „Ha a változás vágyott, és a hatáskörünkbe tartozik, akkor első lépésként érdemes az általános »így nem mehet tovább« élményt górcső alá venni, és megkeresni, illetve megfogalmazni a központi problémát. Ha azt sikerül azonosítani, a következő lépcsőfok az, hogy végiggondoljuk, hogy mi is tartja fenn ezt az állapotot? Ezen a szinten találhatunk a változás bizonytalan kimenetelétől való félelmet, de akár az aktuális helyzetből fakadó nyereséget is” – teszi hozzá a pszichológus. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Akik nem változnak

Felmerülhet a kérdés, hogy az, aki jó útra tért, vajon csak átmenetileg módosított az értékrendjén, vagy a változások hosszú távúak lesznek az éltétében. Margit néni találkozott mindkét típussal, hiszen a szabadulást követően is részt vett az elítéltek utógondozásában, így van rálátása az életükre évekkel, évtizedekkel szabadulásukat követően is. 
„Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, három nagy csalódásom volt. Az egyik egy fiatal, állami gondozásban felnőtt, tehetséges srác. Értett a zenéhez, tudott angolul, de nagyon rossz helyre került. A börtönévei előtt egy melegbárban szolgálta ki az igényeket. A börtönben őszintén megtért, a szabadulása után pedig segítettem őt, hogy tovább élhesse hívő életét. Boldog volt, amikor megkapta az első fizetését, parképítéssel foglalkozott, büszkén hozta az első cipőt, amit a keresetéből vett, de sajnos egy idő után megtalálta a múltja.

Azt mondták neki: »Nem vagy normális, húsz másodperc alatt megkeresed annak a cipőnek az árát.« Vissza is ment ugyanabba bárba, és azóta nem hallottam felőle.”

Sajnos arra is látunk példát, hogy a család nem mindig fogadja kitörő örömmel az elítélt megváltozott értékrendjét, és érzelmi zsarolással vagy fizikai fenyegetéssel belekényszerítik, hogy folytassa a bűnözést. Molnár Zita szerint a környezetnek nagy szerepe van a változásban. „Nem légüres térben élünk, folyamatosan hatunk egymásra családtagjainkkal, barátainkkal, de akár az utastársainkkal is a reggeli villamoson. Rendszerként tekintünk a családra vagy egy munkahelyi közösségre. A rendszerszemléletben gondolkozva azt mondhatjuk, hogy bármely ponton nyúlunk bele a rendszerbe és idézünk elő változást, az az egész rendszerre hatással lesz. Tehát ha mi változunk, az a környezetünkben is változásokat idéz elő. Éppen ezért is kiemelten fontosak a támogató kapcsolatok, azok az emberek, akik velünk együtt észlelik a változásokat, visszajelzést és megerősítést tudnak adni” – magyarázza a pszichológus. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Akad olyan is, aki képtelen elfogadni a segítséget, és időről időre visszakerül a börtönbe, mert nem találja a helyét a társadalomban. „Volt egy kliensünk, aki a közmunkáját nálunk töltötte, soha nem volt rá panasz, úgy tűnt, hogy minden rendben van. Aztán azt mondta: »Nézd, Merci, nem megy ez nekem, nem vagyok otthon ebben a világban.« Néhány év múlva újra egy büntetés-végrehajtó intézetben találkoztunk, ahol azt mondta: »Itt legalább tudom, mi-merre-meddig. Rossz megint a börtönben lenni, de ez legalább egy ismerős terep«” – meséli Mészáros Mercedes. 
A társadalomnak óriási szerepe van abban, hogy egy elítélt visszatér-e bűnöző életmódjához, vagy sem. A szakértők úgy vélik, hogy bár nem szabad naivan hozzáállnunk az egykori elítéltekhez és feltétel nélkül bízni bennük, törekednünk kell arra, hogy azok, akik bizonyítják, hogy képesek jó emberként velünk élni, megkapják azokat a lehetőségeket, amelyek biztosítják számukra a normális életet. 

Mikor érdemes szakember segítségét kérni?

Nemcsak az elítéltek esetében, hanem a többségi társadalom tagjainál is előfordul, hogy a változás csak egy külső szemlélő, szakember bevonásával lehetséges. „Több okból is felkereshetünk segítő szakembert. Néha szükségünk van egy külső személyre a probléma azonosításához és körbejárásához. Emellett az is előfordulhat, hogy túlzott mértékű, bénító szorongást érzünk a változással kapcsolatban. Amikor azt tapasztaljuk, hogy hiába próbálunk változást elérni, mindig ugyanoda csúszunk vissza, érdemes lehet egy pszichológus segítségével feltárni és megérteni ennek a lelki hátterét” – teszi hozzá a pszichológus. 

Hírességek, akik jó útra tértek

Tim Allent kábítószer birtoklásával vádolták meg, mert kokaint találtak nála a kalamazoo-i reptéren. Közel két és fél évet töltött börtönben Minnesotában. Szabadulását követően Amerika egyik leghíresebb komikusává vált. 

Charles Colson Richard Nixon amerikai elnök mellett dolgozott. Összefüggésbe hozták a Watergate-üggyel, ezért hét hónapot ült egy alabamai börtönben. A rácsok mögött azonban megváltozott, áttért a keresztény hitre, szabadulását követően pedig elítéltek rehabilitációjával kezdett foglalkozni. 

Frank William Abagnale minden idők egyik legismertebb csalója, csekkhamisítója, imposztora. Története a Kapj el, ha tudsz című nagy sikerű filmmel vált ismertté. Kevesebb mint öt évet töltött börtönben, utána pedig az Egyesült Államok kormányának kezdett dolgozni. Az FBI tanácsadója és előadója az akadémián és a helyi irodákban. Ő vezeti az Abagnale & Associates céget is, ami pénzügyi csalásokról való tanácsadással foglalkozik.

Georgia Durante egykori modell, akit Kodak-lányként ismer a közvélemény, fiatalon beházasodott a maffiába, ahol sofőrként kezdett dolgozni. Később jó útra tért, és beindította saját kaszkadőr vállalkozását.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Édesapja rendkívül szerteágazó tevékenységet folytatott, mindamellett hat gyermek édesapja volt. Milyen volt Eőry Ajándok legidősebb lányaként felnőni?
– Nekünk jó volt! De azért mi keveset érzékeltünk édesapánk szakmai tevékenységéből, a mi mindennapjainkban édesanyánk, Székely Zsuzsanna volt a hangsúlyos szereplő. Az ő hatására kezdtünk el például mindannyian zenélni. 25 éve hegedülök, gyermekeim születéséig a Szent István Zenekarban játszottam. Édesanyánk volt az, aki a különórákra vitt bennünket és otthon tartotta a frontot. Apukám rengeteget utazott tudományos konferenciákra Kínába, Japánba. Az ő családjától ez nem volt idegen, hiszen édesapja egy ideig mérnökként dolgozott a Távol-Keleten. Miklós nagyapám nagy tisztelője volt a távol-keleti filozófiáknak, édesapámék már gyerekkorukban jógáztak.

Apai nagymamám, Tóth Gabriella a szarvasi Tóth orvosdinasztia leszármazottja, nagyon nyitott szellemiségű, barátságos volt. Tőle örökölte édesapám azt a jellemvonását, hogy akivel megismerkedett és mély benyomást tett rá, azt meghívta az otthonába. Így történhetett például, hogy a japán delegáció a csopaki házunk teraszán kötött ki, ahol a nagymamám lángossal fogadta őket. Vagy, hogy egy amerikai pszichiáter professzor a Násznagy utcai házunk kertjében hintázott velünk. Ebben a felszabadult légkörben mindenki az otthon melegét tapasztalhatta meg nálunk, akkor is, ha távoli kultúrából ékezett. Édesapám tudományos kapcsolatai túlmutattak a hivatalos vonalon, személyesek voltak, emberi kapcsolatokká váltak. Ez volt az, amit kisgyerekként megtapasztaltam édesapám szakmai tevékenységéből. A mindennapokban a velünk járó áldozatos munkát az édesanyánk végezte. Elég zsibongó család voltunk, mindenféle állatot örökbe fogadtunk a sérült gólyától a kiharapott begyű galambig. Apukám, aki világ életében erőszakellenes volt, rendszeresen hazahordta a nem használt kísérleti állatokat.

– Édesanyjának ezek szerint nemcsak a gyerekek hóbortjaival kellett megküzdenie...
– Apukám úgy viselkedett otthon, mint egy hetedik gyerek. Édesanyánk biológia-fizika szakos tanár volt, úgy ismerkedtek meg édesapámmal, hogy apukám korrepetálta őt biológiából, aztán egy kölcsönadott Morus Tamás-könyv kapcsán áttevődött a barátság más szintre, és egy életre szóló szövetség lett belőle.

Kép

Székely Zsuzsa ("Zsuzsa mamama"), Borka és Bulcsú (Ajándék gyerekei), és Eőry Ajándok

Hatan vagyunk testvérek. Én vagyok a legidősebb, Lél öcsém Skóciában él, kutatóbiológus-bioinformatikus, Emese hagyományos kínai orvoslással és természetgyógyászattal foglalkozik, diplomás ápoló a végzettsége. Sorrendben Zsuzsi következik, aki édesanyámmal volt szorosabb kapcsolatban, ahogyan én az apukámmal. Zsuzsi Svájcban végzett zongoraművészként, majd egyházzenei szakon orgonistaként, kézsérülése miatt érdeklődése az Alexander-módszerre irányult. Ezután lovakkal, lovasterápiával és állathipnózissal, -akupunktúrával kezdett el foglalkozni. Ma egy Nógrád megyei falu templomában orgonál, és biogazdálkodással foglalkozik. Álmos fotós, legkisebb testvérem, Csobán villanyszerelő.

Amikor valaki egy ilyen nagy egyéniséggel él együtt, mint az édesapám, akkor már az, hogy megtalálja önmagát, eleve kihívás.

Egyszerű megoldás lenne, hogy kövessük őt. Erre persze volt is igény édesapám részéről. Az, hogy azt merd mondani, hogy „ez nem az én utam”, a saját fejlődésünk egyik mérföldköve volt. De nem is kell mindenkinek ilyen nagy embernek lenni, elég, ha szárba szökkentjük azokat a csírákat, amiket már elénk rakott.

– Ajándok, Ajándék, Lél, Csobán... Nem mindennapi nevek!
– Nagyapám, Eőry Miklós Svájcban tanult, ott Nikolausnak nevezték, és őt rettenetesen zavarta, hogy a neve lefordítható. Elhatározta, hogy az ő gyerekeinek olyan neve lesz, aminek nincs idegen nyelvi megfelelője. Négy gyereke született: Turul, Karácson, Ajándok, Örs. Nálunk Zsuzsi testvérem is – az egyetlen, aki hétköznapi nevet visel – Sávoly lett volna, de anyukám végül lemondott erről a hagyományról.

– A segítő és közösségszervező hivatás családjukban igen messzi gyökerekig nyúlik vissza.
– Apai dédapám, Vilmos Sárváron városbíró és patikus volt. Apósa, Rauscher Miksa Szombathely építészeként vált ismertté, ma utca viseli a nevét. A ma is élő családi fészket, csopaki házunkat dédnagyanyánktól örököltük, aki a Töböréthei-Krascsenics családból származott.

Kép

A csopaki ház - Kép: Eőry Álmos

– Hihetetlenül élénk és pontos a családi emlékezet!
– Miklós nagyapám foglalkozott családfakutatással, ez a tevékenysége végül Áron unokatestvéremre szállt, aki politológus-történészként rendkívül alaposan és precízen jár el ebben a feladatában is.

– Édesapja tudományos pályafutásánál talán még fontosabbnak tartotta egészségmegőrző, -népszerűsítő munkáját és programjait.
– Édesapám világéletében tanult. A piaristáknál végzett, majd onnan biológus szakra vezetett az útja, miután ebben az időszakban katolikus gimnáziumból nem volt egyszerű továbbtanulni. Biológiából lett kandidátus, a növények akupunktúrás pontjaival foglalkozott. Ekkor fejlesztették ki a világ első bőrlégzésmérő készülékét. Otthon a fikuszunkat kezelte: letört a csúcshajtása, apukám akupunktúrás kezelése után elkezdett burjánzani.

Akkoriban egy videós riportban bemutatta a szőlőtermés hozamnövelésének házi akupunktúrás módszerét. Utána a gazdák elárasztottak bennünket köszönőlevelekkel...

Édesapámra jellemző volt, hogy amint valamit megtanult, azonnal átültette a gyakorlatba. Nagy vágya volt, hogy minél egyszerűbb és hatásosabb módszereket népszerűsítsen. A biológia után elvégezte az alkalmazott matematikus szakot, majd az orvosi egyetemet. Tudományos munkájának külön fejezetét jelentették a találmányai: ő fejlesztette ki például a híres fogyasztó fülklipszet. Gyerekkorom egyik emléke, hogy lakásunk minden zugában egy bontatlan sor fülklipsz volt... Aztán jöttek a zseniális programok. Sokkal több ötlete volt, mint amennyi megvalósult. Legnépszerűbb programfejlesztése a Meridián Torna, élete végén ezt tekintette fő művének. Szerintem az egyik legfantasztikusabb – megvalósulatlan – programja az Egészség Bónusz, amelynek központi gondolata, hogy a társadalombiztosításnak a betegség helyett az egészségre kellene fókuszálnia.

Kép

Ajándék gyermekkorában, édesapjával és a csopaki ház

Szívén viselte a nem kívánt gyermekek sorsát. Az ő védelmüket szolgálta az Oltalom Kápolna / Szent Péter Esernyője Program. Szintén az ő érdekükben indította volna a Pityergő Teve nevű, meg nem valósult programot. Címét egy mongol filmről kapta, amelynek tevefőhőse olyan nehezen hozta világra a kicsinyét, hogy megutálta, és nem akarta szoptatni. Mindenféle gyógyítással próbálkoztak szegény állatnál, végül is egy hegedűművész zenéje annyira meghatotta, hogy elfogadta a kölykét... A program célja az lett volna, hogy a kétségbeesett helyzetben lévő, abortuszra készülő anyák elfogadják magzatukat – erre dolgozott ki egy teljesen egyszerű, védőnők által is elvégezhető akupunktúrás programot.

Érzelemmel hatni az értelemre – ebben az édesapám fantasztikus volt.

– Édesapja munkásságának kezdetén nem volt könnyű útja a kínai medicinának Magyarországon, mert az orvosok lenézték ezt az európaitól gyökeresen eltérő gyógyrendszert. Ön ráadásul egy mélyen vallásos katolikus családban nőtt fel. Egyházi oldalról is érték támadások édesapját szakterülete miatt?
– Én ilyet nem tapasztaltam, sőt, több egyházi kiválóságot tudhatott páciensei között. Apukám mindig ezt az újszövetségi mondatot idézte: „Gyümölcseiről ismerni meg a jó fát.” A hagyományos kínai orvoslás nem vallás vagy filozófia, hanem egészségügyi rendszer, amelynek a hatékonyságáról rengeteg tudományos tapasztalat gyűlt össze. Az viszont sajnos hiányzik a mi kultúránkból, hogy megtanuljuk már iskolás korunkban: mi magunk is tehetünk az egészségünkért. Hibás és passzivitásra kárhoztat az a hozzáállás, hogy „elmegyek az orvoshoz, majd ő meggyógyít”!

– Az érzelemnek az értelemre kifejtett hatása nemcsak édesapjának, hanem önnek is szakterülete. Amikor megkérdeztem, hogy hol lehet az ön szakmai munkásságát követni, egy szóval válaszolt: a rendelőjében. Hogyan alakult az élete háromgyermekes édesanyaként, orvosként, édesapja szellemi örököseként?
– Gyerekkorunktól használtunk akupresszúrát az egészségünk helyreállításához, gyógyszereket nem szedtünk. Ha például valakinek hányingere volt vagy fájt a feje, tudtam, hogy mely pontokat kell masszírozni. Ezek voltak édesapám ajándékai.

Kép

Generációk találkozása: Borka, Ajándék lánya

A Patrona Hungariae gimnáziumban végeztem, de lázadó tinédzserkoromnak nem tett jót az ottani szigor, a vallástól eltávolodtam. A visszautat férjemnek köszönhetem, akinek erős ferences kötődései vannak. Nem voltam reálbeállítottságú, zenéltem és az irodalom érdekelt, persze édesapám igyekezett az ő pályája irányába terelni. Elkezdtem dolgozni recepciósként és mindenesként apukám szakrendelőjében, és persze bejártam a tanfolyamokra. Végül akkor döntöttem úgy, hogy a nyomdokaiba lépek, amikor a kínai orvoslás kapcsán ráéreztem arra, hogy a gyógyítás művészet. Az orvosi egyetemi tanulmányaim viszont teljesen eltávolítottak a hagyományos kínai medicinától, kivéve, hogy végzett  fülakupunktúrás addiktológusként szenvedélybetegeket és hajléktalanokat gyógyítottam a Moszkva téri melegedőben és egy plébánián. Az egyetem elvégzése után a családorvosi tanszéken folytattam a karrierem.

A test és lélek kölcsönhatása a kínai hagyományos orvoslásban nagyon érdekelt, ezt akartam kutatni.

Rihmer Zoltán pszichiáter professzornak köszönhetően egy temperamentumkutatásban vettem részt. Az alapvető négy temperamentum alapján egy amerikai pszichiáter kifejlesztett egy temperamentumskálát. Ennek az egyik eleme például a hipertim temperamentum, ők olyanok, mint a Micimackóban a Tigris: örökösen tele vannak ötletekkel, nem tartják tiszteletben mások személyes terét, kicsi az alvásigényük, szexuálisan is nagyon aktívak – ez a szangvinikus temperamentum megfelelője. Aztán van az irritábilis, amely a kolerikusnak felel meg: ő az, aki mindig felkapja a vizet. A melankolikusnak megfeleltethető a depresszív, akire nemcsak az jellemző, hogy kicsi az önbecsülése és inkább negatívan látja a dolgokat, hanem viszonylag altruista, képes a saját érdekeit háttérbe szorítani mások miatt, ezért például evolúciósan jellemző a nőkre. Ehhez jön a szorongó típus, ez is egy nagyon nőies típus – a családunkért érzett szorongás például természetes jellemzőnk. Aztán van még egy különleges típus, a ciklotim, a „hol lent, hol fent”-típus, például sok művészre jellemző a fantasztikus teljesítmények és mélypontok közötti ingadozás, és hogy a mélypontjaikat sokszor intenzívebben élik meg. Sajnos ez a temperamentum csírája lehet a bipoláris depressziónak.

Kutatásaim célja a temperamentumok és a lehetséges testi betegségek közötti összefüggések vizsgálata – ebből védtem meg a doktorimat is. Nemrég fordítottam le Giovanni Andrea Fava Well-being terápiás könyvét, most vele kutatom a testi betegségek pszichés hátterét. Az egészség egy folyamatosan változó egyensúlyi állapot. Az  együttgondolkodás a beteggel apukám számára is kulcsfontosságú volt. Ő azt mondta, nem elég a beteg együttműködését (compliance) megnyerni, egy irányba kell vele nézni (concordance). Ha megértem, hogy a betegem mit ért gyógyulás alatt, akkor nem az én célomat akarom ráerőltetni, hanem abban segítem, amit ő szeretne elérni. Az integratív medicina a természetgyógyászati módszerek integrálásával ezt a szempontrendszert hozza be a gyógyításba.

Persze vigyázni kell, hogy ez ne forduljon el az ezotéria irányába, mert a 21. századi társadalom rákfenéje, hogy mi az Isten helyébe képzeljük magunkat, és úgy gondoljuk, hogy nélküle is meg tudjuk oldani a dolgokat. Isten iránti vágyódásunkat azonban semmi nem tudja helyettesíteni. Ha elvesszük az emberektől a Jóistent, akkor mást fognak keresni, és olyan módszerekben vélik megtalálni, amik tévútra viszik őket.

Nyugalmunk záloga: a napirendtervezés

Ha konfliktusos, nehéz időszak elé nézünk, érdemes már az elején megosztani egymással a gondjainkat. Ennek kiváló eszköze egy családi gyűlés. Hívjuk össze a családi kupaktanácsot – kicsiket és nagyokat egyaránt –, ahol mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja, ami miatt szorong, de megoszthatjuk az örömeinket is, és kijelölhetjük az új céljainkat. A legoptimálisabb, ha együtt előre átgondoljuk a hetünket, majd napokra lebontva belehelyezzük a feladatainkat. Nemcsak a vizuális típusoknak segítség, ha leírva, rendszerezve látják azt, mi vár rájuk az elkövetkezendő hétben, milyen teendőket kell majd elvégezniük, hanem a család minden tagjának vezérfonalat jelent. Iskolás gyermekeink már amúgy is hozzászoktak az órarend használatához, és ezzel nemcsak az elvégzendő feladataikat tudjuk ellenőrizni, hanem a helyes időbeosztásukhoz is segítséget kapnak. Ráadásul a gyerekek számára a napirend adja meg azt a biztonságot, amihez az ismeretlen miatti szorongás közben bátran lehet igazodni. Ha megtervezzük a napunkat, elkerülhetjük az olyan felesleges vitákat, amelyek a felgyülemlett feladatok átláthatatlan halmaza miatt szoktak kialakulni.

Alakítsunk ki saját munkaterületet!

Sok család számára szinte lehetetlen egy dolgozószoba kialakítása, ezért határokat kell húznunk a lakásunkban. A kanapén ülve, gyerekjátékok halmaza között nem lehet hatékonyan dolgozni, ahogyan a gyermekzaj közepette sem. Próbáljuk meg úgy kialakítani lakásunkat, hogy legyen egy olyan helyiség benne, amely gyermekmentes a munkaidőnk alatt. Cseppet sem önzés, ha kiírjuk: „Belépés csak anyu/apu különleges engedélyével!” vagy „Anyu/apu munkahelye”. Ha ezt nem tudjuk megoldani, bizony érdemes elgondolkodnunk azon, hogy nagyobb lakásra lenne szükségünk. Érdemes álmodozni, keresgélni egy nagyobb otthont, mert tapasztalatunk szerint a megfogalmazott vágyak előbb-utóbb megvalósulnak, míg ha már csírájában lemondunk róluk, többnyire nem lesz belőlük semmi. Az álmodozásnak alapot ad, hogy a kormány több olyan családtámogató-otthonteremtő programot vezetett be a közelmúltban, amelyekkel a gyermekes párok lakásvásárlási lehetősége jelentősen bővült.

Munkamegosztás, hogy senki ne érezze magát kihasználtnak

„Rend a lelke mindennek” – tartja a magyar közmondás, és ebben sok igazság van. Hatékony munkát végezni igazán csak tiszta, rendezett környezetben lehet. Ennek érdekében osszuk fel a házimunkákat is, soroljuk be ezeket a napi rutinba, és ne hagyjuk ki a gyerekeinket se! Mindenkinek legyen meg a maga otthoni teendője, és legyenek olyan feladatok is, amelyeket közösen végez a család. Együtt minden könnyebb és élvezetesebb.

A finom étel a bezártság idején is megteremti a jó hangulatot

Nem könnyű nap mint nap meleg ebédet tenni az asztalra, pedig egy ízletes étel egész napra megalapozhatja a jó hangulatát mindenkinek – teli hassal pedig nagyobb a türelem egymás iránt, növekszik az optimizmus. Vannak konyhatündérek, akik örömmel sütik otthon még a kenyeret is, számukra ez a családi otthonlét lehet maga a paradicsom. Egy nagyon elfoglalt család életében a házhoz rendelt étel jelentheti a megoldást, de az ételkészítés is lehet a napirend része, esetleg egy közös élmény, ha a munkát ügyesen megszervezzük. Nem kell hatalmas főzésre gondolnunk, negyven perc naponta már elegendő lehet egy finom egytálételhez.

Az élménydús közös programok azok, amik igazán összefűznek bennünket

Vigyázzunk, hogy a sok munka és tanulás ne eméssze fel minden időnket! Időt kell szakítani a kikapcsolódásra is. Szervezzünk például olyan családi estéket, ahol együtt játsszuk a gyerekek kedvenc játékait vagy történeteket mesélünk egymásnak. A társasjátékok is kiváló időtöltések, ha megtaláljuk a nekünk valót. Az ilyen esték hatására jobban összekovácsolódik a család, mindenki kellemesen ellazul, oldódik a feszültség, a nyomasztó gondok helyét kitöltheti az öröm. Persze a mozgás fontosságát sem szabad elfelejtenünk. Legalább egy héten egyszer szervezzünk kinti programokat, kiránduljunk a szabadban nagyokat. Ez nemcsak a testünknek, de a lelkünknek is igazán jót fog tenni.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Szinte felfoghatatlan számunkra – akiknek nem kellett keresztülmenniük hasonló borzalmakon –, hogy hogyan lehet túlélni az auschwitzi haláltábor embertelen körülményeit, pedig ez „csak” az egyik fele a történetnek. Az pedig talán még nehezebb, hogy egy ilyen fokú lelki trauma súlyával mennyire nehéz visszazökkenni a mindennapokba, és talpon maradni a „normális életben”.

A magyar származású dr. Edith Eva Egert szüleivel és egyik nővérével együtt 1944-ben, tizenhat éves korában a náci haláltáborba, Auschwitzba deportálták. A borzalmakat túlélve Amerikába költözött, ahol később három gyermeke született. Pszichológusként arra tette fel az életét, hogy másoknak segítsen: magánpraxisa mellett egyetemi oktatóként is dolgozott, az amerikai hadsereg tanácsadójaként pedig a mai napig segíti a katonák poszttraumás nehézségeinek feldolgozását.

A mások problémájára fókuszálás önterápia is volt számára, de így is több évtizedbe telt, mire képes volt szembenézni saját traumájával.

Az auschwitzi szörnyűségek is bőven adtak volna okot a feldolgozásra, de volt még valami, amivel kapcsolatban Edith Eva Egernek el kellett számolnia a lelkiismeretével.

Miután leszállították az embereket a marhavagonokról, a nőket és a férfiakat elkülönítették, így a nővérével és az édesanyjával hármasban vonultak tovább a tömegben. A munkatáborban aztán a nőket is több csoportra osztották. Amikor az egyik foglár megkérdezte tőle, hogy a mellette gyaloglók a testvérei-e, mit sem sejtve, kapásból rávágta, hogy egyikük az édesanyja. Az asszonyt ezt követően elválasztották tőlük, és mint később kiderült, a halált jelentő gázkamrába menetelő sorba vezényelték.

A könyv első része az átélt tábori borzalmak elbeszélése, a második a megszabadulás utáni élet küzdelmeiről szól – azokról a nehézségekről, amelyekkel a szerző szembesült, miközben igyekezett visszatérni a normális életéhez.

Saját maga, illetve pácienseinek konkrét történetein keresztül mutatja meg Edith Eva Eger, hogy a legnagyobb traumából is fel lehet állni: a boldog élet reménye mindannyiunkban ott lakozik, rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele.

A következő tíz idézet komoly hatást gyakorolt rám, bízom benne, hogy másnak is erőt adhat!

1. „Abban szeretnék segíteni olvasóimnak, hogy felfedezzék, miként szökhetnek meg saját elméjük koncentrációs táborából, és válhatnak azzá az emberré, akinek lenniük kellene. Segíteni szeretnék abban, hogy átéljék, mit jelent megszabadulni a múltjuktól, a kudarcaiktól és a félelmeiktől, a dühüktől és a botlásaiktól, a megbánásaiktól és a feloldatlan fájdalmaiktól – hogy átélhessék azt a szabadságot, amelyben az életet teljes, gazdag, ünnepi mivoltában élvezhetik.”

2. „Ha a múlt elől futunk, vagy a jelen fájdalma ellen harcolunk, akkor bebörtönözzük magunkat. A szabadság azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami van, és megbocsátunk magunknak, megnyitjuk a szívünket, hogy felfedezhessük a jelenben létező csodákat.”

3. „Élhetsz a múlt börtönében, vagy ugródeszkának is használhatod a múltat, hogy eljuss ahhoz az élethez, amelyet a jelenben szeretnél élni. Volt egyvalami, ami minden túlélőben közös volt (engem is beleértve): nem volt ráhatásunk azokra a történésekre, amelyek a legpusztítóbbaknak bizonyultak életünkben; az azonban hatalmunkban állt, hogy mi határozzuk meg, miként éljük meg a traumát követő életünket.”

4. „A törött lényedet felcicomázod mindenféle diplomával, teljesítménnyel, elismeréssel, darab papírokkal, ám ezek közül egyik sem képes rendbe hozni azt, amiről te azt hiszed, hogy éppen rendbe hozod vele.

Miközben az alacsony önértékelésem ellen próbáltam küzdeni, valójában éppen hogy megerősítettem magamban az értéktelenségem érzését.

Azonban azzal, hogy megtanultam a pácienseimnek szeretetet és teljes elfogadást nyújtani, szerencsésen szert tettem annak a tudására is, mennyire fontos, hogy saját magamnak is ugyanezt nyújtsam.”

5. „Saját magam elfogadása bizonyult a gyógyulásom legnehezebb részének – olyasvalami ez, amivel a mai napig küzdök. Tökéletességre törekvésem már gyerekkoromban jelentkezett, amikor is ezzel a viselkedéssel igyekeztem kielégíteni az elismerés iránti szükségletemet, és még inkább alapvető megküzdési módommá lett akkor, amikor később a túlélők bűntudatával küzdöttem.”

6. „Azzal, hogy elmenekültem a múlt elől – a félelmeim elől – nem leltem rá a szabadságomra. Börtöncellát építettem a rettegésemből, és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot.”

7. „Amikor az önmegvalósításunk szükséglete konfliktusba kerül azzal a szükségletünkkel, hogy mások pozitív fényben lássanak bennünket, vagy éppen fordítva, olyankor úgy dönthetünk, hogy elnyomjuk, elrejtjük vagy figyelmen kívül hagyjuk a valódi személyiségünket és vágyainkat. Ezért amikor az válik a meggyőződésünkké, hogy esélyünk sincs arra, hogy szeressenek és egyúttal önmagunkhoz is hitelesek is maradjunk, annak a veszélye leselkedik ránk, hogy a valódi természetünket fogjuk megtagadni.”

8. „Ahhoz, hogy megváltoztassuk a viselkedésünket, mondja Ellis, az érzéseinket kell megváltoztatnunk, ehhez pedig mindenekelőtt a gondolatainkat kell megváltoztatnunk.” 

9. „A szenvedés elkerülhetetlen és univerzális. A különbség abban áll, ahogyan a szenvedésre reagálunk.”

10. „Amikor úgy érezzük, nem vagyunk befolyással a körülményeinkre, és amikor azt hisszük, hogy semmit sem tehetünk szenvedéseink enyhítésére vagy az életkörülményeink javításáért, olyankor leteszünk arról, hogy a saját érdekünkben cselekedjünk, mert azt hisszük, úgysincs értelme. Ugyanez történt a táborokban is, amikor az egykori foglyok kimentek ugyan a kapukon, de csakis azért, hogy utána visszatérjenek a börtönbe, és tétlenül üljenek, nem tudva, mihez kezdjenek a szabadsággal most, hogy végre elérkezett.”

– Milyen élmények tettek fogékonnyá az abortuszkérdésre?
– Az abortusz talán azért érinti meg ennyire a szívemet, mert számomra egy új élet érkezése Isten legkülönlegesebb mindennapi csodája. Így volt ez Benjámin esetében is, aki ajak- és szájpadhasadékkal született. Három műtéten esett át csecsemő- és kisgyermekkorában. Tízévesen került hozzám fogszabályzásra. A zárkózottsága egy idő után feloldódott, és sokat beszélgettünk. Örültem, hogy megszülethetett, és szeretetet adhat a családjának, barátainak. A férjemmel épp akkor hallottunk egy házaspárról, akik a szülőszobán mondtak le ajak- és szájpadhasadékos gyermekükről.

Az orvosok számtalan esetben abortuszt javasolnak, ha ilyen eltérést vesznek észre. Pedig jól kezelhető napjainkban, legtöbbször meg sem tudod mondani valakiről, hogy így született.

Nem szeretem a mai tökéletességre törekvést, hogy csak tökéletes gyermeknek szeretnénk életet adni. A gyermek ajándék, és nem tudhatod előre, hogy milyen temperamentumú és mentalitású gyermeket kapsz. Sok rendellenesség nem is szűrhető, pl. az autizmus vagy hiperaktivitás. Ha egy baba nem jól alszik, az sem látszik az ultrahangon.

A rendellenességeket gyakran a 12. héten vagy még később fedezik fel, ezután kerülhet sor az esetleges abortuszra. Valójában ekkor már egy kifejlett magzatról van szó, aki a tanulmányok szerint fájdalmat is érez. Nagyon durva, hogy egy kis emberkét érzéstelenítés nélkül darabokra szednek szét. Sok történetben sajnos azt tapasztalom, hogy az orvosok nem adják meg a kellő felvilágosítást. Általánosítani semmiképp sem szeretnék, és tudom, hogy hatalmas felelősség és teher nehezedik a szakma képviselőinek a vállára, de olyan jó lenne, ha ők nemcsak nőgyógyászok, hanem a pocakban fejlődő kis emberkék orvosai is lennének. Nagyon nehéz dönteni, ha egy beteg gyermek érkezik, de sok alkalommal olvastam olyan történetet, hogy az orvosok életképtelen vagy beteg gyermeket diagnosztizáltak, mégis egészséges kisbaba született. Olyan anyukát is ismerek, akinek megmondták, hogy a gyermeke valószínűleg meg fog halni a szülés környékén, mégis vállalta, és hálás azért az időszakért, a pár napért, amit együtt tölthettek. Úgy érzem ez igazán szép, emberséges cselekedet volt tőle.

– Hogyan született meg a honlap ötlete?
– Eredetileg egy könyvhöz szerettem volna összegyűjteni a történeteket, és első ízben maradtam a honlapnál. Idén tavasszal fog megjelenni az „Abortusz helyett inkább az életet választottuk, és nem bántuk meg” című könyv az Ecclesia Kiadó gondozásában. Az abortusz téma mindig benne volt a szívemben, nem igazán tudom, hogy miért.

Amikor nekiálltam ennek az egésznek, olvastam egy cikkben, hogy a hulladék közé dobják ki a kis abortált magzatokat, még akkor is, ha pár perccel túlélik az abortuszt.

Ez olyan szinten megdöbbentett, és fájt a lelkemnek, hogy úgy éreztem, itt az idő. Magam is meglepődtem, milyen gyorsan rátaláltam az anyukákra és a családokra. Lépten-nyomon találkoztam az ismeretségi körben olyan történetekkel, amikor betegen született egy gyermek, meg kellett műteni, és a későbbiekben meggyógyult. Az egyik gyermekem tanár nénijét például örökbe fogadták, és fantasztikus egyéniség. Érte is hálásak vagyunk, hogy megkapta a lehetőséget az életre. Számtalan példát láttam, amikor nem pont tervezett időben vagy állapotban érkezett a baba, mégis örömet hozott a család életébe. Nálunk sem akkor érkeztek a gyermekek, amikor tökéletes volt az időzítés, de ha mindig ezen gondolkodtam volna, akkor most egyikük sem lenne. „Ahova Isten báránykát ad, oda legelőt is ad” – tartja a mondás. Valahogy minden a helyére kerül. Ott is, ahol borzasztóan nehéznek érzik a szituációt, és el sem tudják képzelni, hogy fog beleilleni egy gyermek. Ahol nagyon ellene voltak – nagyszülők, apuka, barátok – gyakran ők is megszerették a gyermeket.

Érdekes, hogy mekkorát fordulnak az emberek. Amíg pocakban van, addig nem kérjük, de amint megszületik, sok esetben nagy lesz a szeretet és a kötődés. Van ultrahang, 3D, 4D – persze akkor is csak egy kép, az ember nem fogja a kezébe –, de sokan még mindig tagadják, hogy ember lenne fogantatásától kezdve a kis pocaklakó, annak ellenére, hogy ez egy tudományos tény. Egy hölgy írta, hogy szerinte biológiaórán mindenki megtanulja, mindenkinek egyértelmű, ezért a gond nem a nem tudásban, hanem a tagadásban van.

Úgy érzem, többet kellene leülni beszélgetni a fiatalokkal, hogy tudatosuljon bennük: egy élő emberről döntenek, egy egyedi, megismételhetetlen emberről, a saját gyermekükről.

– Mi a célod az élettörténetek megismertetésével?
– Nincsenek illúzióim, hogy aki elolvassa a történeteket, soha többé nem megy abortuszra, de ha csak egy édesanya meggondolja magát, ha csak egyetlenegy kisbaba megszülethet ennek hatására, akkor megérte minden munka.

Kép

Dr. Habó Márta

– Miben próbálsz segíteni a leendő édesanyáknak?
– Úgy érzem, ebben a nehéz kérdésben jó lenne, ha mi, életpártiak mindannyian megtennénk, ami tőlünk telik. Fontosnak tartom, hogy szomszédként, barátként, rokonként, apukaként, nagyszülőként a nehéz döntés elé került kismama mellé tudjunk állni, illetve el tudjuk mondani, hogy pontosan mi is történik, ha az abortuszt választja. Nekem például arra nincs energiám, hogy ismeretlenekkel órákat beszélgessek, de vannak, akik konkrétan ezzel foglalkoznak. Vannak, akik segítenek krízisterheseknek, akár állást is tudnak biztosítani. Van, aki gyűjtést tud szervezni. Jó lenne, ha mindenki odarakná azt, amit ő tud beletenni. Nem tudom, mennyire teljes a lista, de pár évvel ezelőtt összeírtam a segítő szervezeteket, akikhez lehet fordulni.

– Meggyőzni szeretsz vagy egyszerűen odaállni mások mellé?
– Az abortusz kérdéséhez csak empátiával és szeretettel szabad hozzászólni. Soha nem szabad ítélkezni egy édesanya fölött, akárhogy is döntött.

Inkább abban kell segíteni, hogy ha ismét döntés elé kerül, legyen lehetősége az életet választani.

A történetek gondolatmenete az volt, hogy amikor az ember nehéz helyzetben van, akkor jó érezni, hogy nem ő az egyetlen, akivel ez történik. Jó a hasonló helyzetben lévőkkel beszélgetni.

– Ha valaki mégsem szeretné megtartani a gyermekét, de az életét sem akarja elvenni, élhet az örökbeadás lehetőségével is. 
– Az örökbefogadás egy csodálatos lehetőség. Ha nekem nem lehetett volna gyermekem, biztos ezt az utat választottam volna. Akinek nem lehet gyermeke, óriási ajándékként élheti meg. Sajnos úgy érzem, hogy jelen pillanatban társadalmilag még nem eléggé elfogadott. Az örökbeadó anyukákhoz jobban oda kellene fordulni, és támogatni kéne őket ebben a lehetőségben is.

Igazságtalan a társadalmi megítélés ezen a téren. Aki abortálja a magzatát, az rendben van; aki megszüli, de örökbe adja, az pedig rossz anya, mert nem gondoskodik róla.

Lelkileg ezt sem könnyű feldolgozni, de mégis megadja a lehetőséget az életre, boldoggá tesz egy másik családot, és valaki neki köszönhetően lesz édesanya.

A lelki adoptálás is egy szép módja a magzatokért küzdésnek. Az ember kilenc hónapig mindennap imádkozik egy magzatért egy tized rózsafüzért meg egy rövidke imát, hogy egy baba megszülethessen. Lehet vállalni saját elhatározást, bibliaolvasást, segítséget, küzdelmet egy rossz tulajdonságunk ellen. Imával, a háttérből is támogathatjuk az életet.

Te mit tanácsolnál? Abortuszt?
- Az apa asztmás, az anya tuberkolózisban szenved. Négy gyermekük van: az első vak, a második siket, a harmadik halva született, a negyedik örökölte apja betegségét. Az asszony újra gyermeket vár.
- Egy asszony második gyermekét várja, beteg, nem sok ideje van hátra. A férje háborúban van.
- Egy kismama vakbélgyulladással került kórházba, és az orvosok a műtét befejeztével abortuszt javasolnak, mert a gyermek várhatóan fogyatékkal születne meg.
Ha igennel feleltél volna, akkor:
- az első esetben megakadályoztad volna, hogy a világra jöjjön Ludwig van Beethoven.
- a második esetben II. János Pál pápát ölted volna meg.
- a harmadik esetben nem adtál volna életet Andrea Bocellinek.
„Minden gyermek születésével Isten üzen, hogy Ő még mindig bízik az emberben.” (Rabindranath Tagore)

A rendes apának tekintélye van, szabályokat hoz és betartatja azokat, nem mismásol, nem érzeleg. A rendes apa engedékeny, megértő, bármit el lehet mondani neki. A rendes apa nem egy állat, ellen tud állni a vágyainak. A rendes apa jó szerető, a feje nem fáj, nem keres kifogásokat.

A rendes apa úgy megbízható és kiszámítható, hogy keresi a veszélyes és izgalmas helyzeteket.

A rendes apa nemcsak autómagazint olvas, hanem személyes hangvételű, érzelmes lírát is, némelyik versen még el is szokta sírni magát, de aztán megírja a gyerek matekháziját.

A rendes apának van mondanivalója, irányt mutat, mert egy családfőnek ez a feladata. A rendes apa csendben kanalazza a levest, pontosan tudja, hogy nem kell neki mindenbe beleszólnia. A rendes apa nem fáradhat el, ha kell, akár még az éjszakáit is feláldozza ezért. A rendes apának van büszkesége, nem alázza meg magát, csak hogy elérjen valamit. A rendes apa képes bármi áron, akár a saját méltóságát is sutba dobva áldozatot hozni a családjáért. A rendes apa becsületes, nem használ kiskapukat, a gyerekét is óva inti ettől. A rendes apa tudja, kit kell felhívni, hogy a gyerekét felvegyék az iskolába. Ha probléma adódik, a rendes apa felvállalja. Nyitott a többiek véleményére is, de leveszi vállukról a felelősséget.

A rendes apa tehát megoldja, de nem szól bele, jelen van, de nincsen ott. 

A rendes apa azért ilyen sokszínű, mert még sosem látták. Lehet, hogy nem is létezik. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Az Európai Parlament férfias terep, a magyar kisebbségvédelem pedig nem éppen az európai fősodor népszerű témája. Mennyire nehezített pálya ez nőként?
– Azt megtanultam, hogy jó minőségű munkát kell végezni. 2004-ben uniós csatlakozásunkkal indult a politikai pályám. Akkor lettem először európai parlamenti képviselőjelölt. Számomra az volt akkor a legfontosabb feladat, hogy előrelépést tegyünk a magyar kisebbségek védelme ügyében az európai porondon. Abban biztos voltam, hogy ez komoly kihívás, hiszen már 2004 előtt is a nemzetközi kisebbségvédelem területén, majd a Határon Túli Magyarok Hivatalánál is dolgoztam. A határon túli magyar kisebbségek ügyében például a legfontosabb az volt, hogy legalább napirendre kerüljenek az Európai Parlamentben olyan témák, amiket eddig meg sem említettek, vagy egyenesen eltussoltak.

A személyes eszmecserékkel egyébként olykor többet lehet elérni, mint a nagy nyilvános vitákkal.

Amikor konkrét példát hozunk fel, rá tudjuk irányítani a figyelmet arra, hogy mit élhet át az az ember, akit például Kárpátalján megfélemlítenek a magyar kisebbség képviselete miatt, mennyiben csorbulnak a jogai, a lehetőségei. Ennek eredményeként könnyebb elérni, hogy megszülessen egy-egy paragrafus a hasonló jogsértések elítélésére vagy a hagyományos nemzeti kisebbségek jogainak védelmében. Persze az ellenszél gyakran nagy. Friss példa erre, hogy hiába írták alá több mint egymillióan az őshonos nemzeti kisebbségek védelmére indított európai polgári kezdeményezést, az Európai Bizottság minden további nélkül mondhatja azt, hogy nem foglalkozik vele.

2010 után, ahogy megnyertük a választásokat, amikor beindultak a magyar kormány elleni támadások, a kihívás csak nőtt. Ezek megállás nélküli kemény vitákat eredményeznek folyamatosan azóta is, teljesen nyilvánvaló, hogy kettős mércét alkalmaznak velünk szemben.

– Egész kicsi gyerekekkel költöztek ki Brüsszelbe 2004-ben. Az soha nem volt kérdéses, hogy összeegyeztethető-e a karrierje a négy gyermek nevelésével?
– Ahhoz, hogy meg tudjunk felelni a családnak és a munkának is egyszerre, szükségünk van egy szoros időbeosztásra, hogy lényegre törően, hatékonyan tudjuk szervezni a dolgainkat. Szerintem ez – az alapossággal és a gyorsasággal együtt – általánosan jellemző a munkát vállaló anyákra.

Nekünk, anyáknak, bármilyen területen dolgozunk is, van egy óriási kapaszkodónk: mindennap meg kell oldanunk több nagyon is gyakorlati kihívást.

Akármi is történjen a Parlamentben, az európai vagy a világpolitikában, akkor is adnunk kell reggelit a gyerekeknek, tízórait kell csomagolni, meleg ételt kell főzni, és mindig gondoskodni a család mindennapos igényeiről. Ezek segítenek abban, hogy mindig a realitás talaján maradjunk. Egy-egy stresszes, frusztráló nap után a legjobb feszültséglevezető, ha ilyen „földhözragadt” dolgokat kell végezni. Ráadásul utána átélhetjük az örömöt, amit a család ad: amikor a gyerekek egymást túlkiabálva körülülik az asztalt.

Kép

Gál Kinga

Mindennek pedig van egy nélkülözhetetlen feltétele: a társ. A férjem mindig, mindenben támogatott, nagyon hálás vagyok érte a Jóistennek! Mindent együtt végeztünk, mindig megosztottuk a feladatokat. 2004-ben még nagyon kicsik voltak ahhoz a fiúk, hogy csak hétvégén lássanak engem, úgyhogy családostul kiköltöztünk Brüsszelbe. Nekem havonta egy héten, hétfőtől csütörtökig Strasbourgban kellett lennem az Európai Parlament plenáris ülésén – olyankor a férjem tartotta a frontot a négy fiúval. Persze igyekeztem mindig előre megfőzni, reggelente meg telefonálgattam haza, hogy iskolába menet mit ne felejtsenek otthon, de azért mégiscsak a férjem állt helyt azokon a napokon. Persze nemcsak abban vagyunk társak, hogy gyerekeket nevelünk és megszervezzük a család életét, hanem abban is, hogy mindig el tudom mondani neki a napi problémákat, kihívásokat, és ő erősít engem.

– Volt valamilyen minimuma a családanyai szerepben, amiből nem engedett?
– Amíg a fiúk kisebbek voltak, nagyon fontosnak tartottam, hogy otthon töltsem az estéket, ezért nem vállaltam esti kötelezettségeket. Ha ez valamiért nem sikerült, azt nehezen viseltem. A reggeli jelenlét is fontos volt az óvodába, iskolába induláskor. Most, hogy már hárman nem laknak otthon, élik a saját életüket, nagyon hiányzik az az időszak, amikor még aktívan gondoskodni kellett róluk! Számomra fontos az is, hogy mindennap – jellemzően este – legyen meleg étel, és körbeüljük az asztalt. A hétvégékre lehetőleg valami szabadtéri programot szerveztünk, ami négy fiúgyerek energiáját tekintve létszükséglet volt, és nagyon jót is tett mindenkinek.

– Most, hogy nem kell már négy kicsi gyereket levegőztetni hétvégente, mivel szereti tölteni a szabadidejét?
– Mivel nagy a család, mindig van tennivaló, intéznivaló akkor is, ha a nagyobb fiúk már fizikailag nincsenek otthon. Másrészt igyekszem egy-egy nagyon hosszú, online ülésekkel eltöltött nap végén kint lenni a szabad levegőn. A naplementék látványa mindig feltölt.

– Erdélyben született, Kolozsváron, gyermekkora egy részét pedig Nagyváradon töltötte. Milyen többletet adott az életéhez határon túli magyar származása, milyen örökségét hordozza?

– A kisebbségi lét ad egy másfajta látásmódot. Örülök, hogy úgy alakult a pályám, hogy gyakorlatban is dolgozhattam a határon túli magyar közösségek érdekében.

Ennek a munkának mindig voltak kihívásai. Az elején az ingerküszöböt volt nehéz elérni, hogy az európai porondon egyáltalán foglalkozzanak ilyen témákkal. Fontos szerepe van az Európai Parlament Kisebbségi Munkacsoportjának, amelyet 2004 óta vezetek valamilyen formában: ez az egyetlen olyan európai fórum, ahol a hagyományos nyelvi és nemzeti kisebbségek elmondhatják problémáikat, valamint azokat a jogsértéseket, amelyeket mindennapjaikban tapasztalnak. A hagyományos nyelvi és nemzeti kisebbségi közösségek védelme nem a nagy, látványos sikerek terepe. Folyamatosan végezni kell a munkát – amiben személyesen megélt tapasztalataim erőt és motivációt adnak.

– Mi volt az az általános tapasztalat, ami arra sarkalt titeket 2015-ben, hogy megalapítsátok a Közös Halmaz Alapítványt?
– Az alapítók közül mindnyájan azt tapasztaltuk, hogy nem nagyon lehet magyar közéleti kérdésekről úgy vitatkozni, hogy a vége ne sárdobálás lenne, és ne találnánk szembe magunkat minduntalan azzal, hogy a XX. század nagy történelmi traumái még mindig mennyire élénken befolyásolják a közbeszédet. Ez az általános vitaképtelenség vezetett ahhoz, hogy elkezdjünk azon gondolkodni, milyen módszerekkel lehetne ezek feldolgozását segíteni.

„Egy baráti társaságból alakult, korosztályát, kompetenciáit és világnézetét tekintve heterogén csapat dolgozik a Közös Halmaz Alapítvány céljaiért. A projektvezetés, a rendezvényszervezés és az oktatás terén kellő tapasztalattal rendelkező társaságban jól kiegészíti egymást a történészhallgató, az iparművész, a közgazdász, a politológus, a szerkesztő, a formatervező, a grafikus” – olvasható az Alapítvány honlapján.

– Hogyan viszonyul a jelen magyar társadalom a XX. század traumáihoz? Van eltérés például abban, ahogy a fiatalabb és az idősebb generáció gondolkodik ezekről?
– A XX. század, bárhonnan is nézzük, tele volt történelmi traumákkal. A beszélgetéseink során felmerülő témák közül az első világháborúban, Trianon következményeiben való érintettség nagyon erős, de ugyanígy a holokausztéban is. Míg mások az 1956-os forradalom és szabadságharc vagy épp a kommunista diktatúra kapcsán hordoznak erős érzéseket – elég, ha csak az ügynökaktákra gondolunk. Ugyanakkor – amiről ritkábban szoktunk beszélni – a csehszlovák–magyar lakosságcsere, a kitelepítések is felmerültek már, amik során egész családokat arra kényszerítettek, hogy egy-két nap alatt elhagyják az otthonaikat és egy másik országba költözzenek.

Külön kategória a rendszerváltás, amit mi szintén történelmi traumaként tartunk számon, ugyanis pozitív és negatív traumát is okozhat egy esemény.

A rendszerváltás mindkettővel szolgált, hiszen egyeseknek egy olyan közösség végét jelenthette, amit az előző rendszerben mondjuk az állam működtetett. Míg a szabadságjogok megjelenéséhez abszolút pozitív érzések kapcsolódnak. A rendszerváltás hatásait persze még nagyon nehéz vizsgálni, mert annyira közel van hozzánk, hogy gyakorlatilag még mindig együtt élünk vele.
Természetesen van eltérés ezeknek a traumáknak a megítélésében. Az idősebb generáció, amelyik személyesen átélte ezeket a nagy történelmi eseményeket, saját megéléseket is hordoz, gyakran privát, megoldásra váró traumaként is. Ezért ők értelemszerűen teljesen máshogy tekintenek ezekre a történésekre, mint a most középiskolás generáció.

A tapasztalatunk ugyanakkor az – és erről a szakirodalom is számos említést tesz –, hogy ezek a családban megélt nagy traumák bizony generációkon át öröklődnek. Nem ritka, hogy egy középiskolás gyerek nagyon határozott álláspontot képvisel egyik vagy másik történelmi trauma kapcsán, nem is tudva, hogy a családjának érintettsége beszél belőle. Vagy épp ellenkezőleg: nem bír hozzászólni a beszélgetéshez, mert otthon is tabu a téma. A foglalkozásaink legfelemelőbb pillanata, amikor a diákok érzékelik, hogy a társaik máshogy gondolkodnak, és ilyenkor képesek felülvizsgálni a saját nézőpontjukat.

Mi alapvetően ezen dolgozunk: hogy ne a szekértábor-logika legyen a döntő, és politikai elköteleződéstől, megélt traumáktól függetlenül is tudjunk párbeszédet folytatni.

– Említetted a középiskolásokat. Van egy oktatási programotok, amelynek kifejezetten ez a korosztály a célcsoportja. Hogyan kell ezt elképzelni, milyen módszerekkel érzékenyítetek?
– Főleg a tizenegyedikes, tizenkettedikes évfolyamot szoktuk megszólítani. Ennek egy nagyon fontos pillére az a köztéri installáció: ajtókon keresztül reflektáltunk egy-egy fontos történelmi traumára. Ennek az elemeit használjuk oktatási segédanyagként is az iskolákban, illetve készítettünk hozzájuk foglalkozásterveket is. Azokban az iskolákban, ahova meghívnak minket, általában másfél órás foglalkozások keretében foglalkozunk egy vagy két kiválasztott traumacsoporttal – asszociációs vagy drámajáték, vitakultúra-fejlesztő feladatok segítségével. Tapasztalataink szerint a diákok nyitottak a témára, szeretnek véleményt formálni akár ezeknek a traumáknak a kapcsán is, így hamar bevonódnak az érzékenyítést célzó párbeszédbe.

Kép

Kép: Közös Halmaz

Az a célunk és egyben reményünk is, hogy a módszer egyszer bekerülhet a középiskolai tananyagba. Sajnos a COVID-19 járvány alatt az oktatási programunk szünetel. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy a digitális távoktatás keretei nem teszik lehetővé, hogy kialakuljon az a bizalom, ami ahhoz kell, hogy egy-egy diák megossza a saját családjának történelmi traumáját.

– Melyek azok az eszközök, módszerek, amik az idősebb generációt segíthetik a különböző szemszögek megismerésében, a történelmi érzékenyítésben?
– Az oktatási pilléren túl elég sokrétű programokat szervezünk. A „Nyissunk a múltra, hogy legyen jövőnk!” című köztéri installációnkat már említettem: a 15 ajtóból álló kiállítást már az ország számos pontján tízezrek nyitogatták, nézegették, emésztgették.
Ezekhez a kiállításokhoz szerveztünk kísérőprogramokat is. Volt már háromnapos filmfesztiválunk, ahol magyar mozgóképes alkotásokon keresztül reflektáltunk ezekre a megélésekre, illetve kerekasztal-beszélgetéseken vitattuk meg őket rendezőkkel, történészekkel. Emellett tartottunk egy történelmi trauma fókuszú slam poetry estet is. A Trianon évfordulóra is nagyon készültünk, de sajnos a programsorozat jelentős része nem valósulhatott meg a járvány okozta korlátozások miatt, így egy online kampányt szántunk neki.

– Nemrégiben zárult az 1945 családi megéléseire fókuszáló online pályázatotok is.
– Igen. Nagy örömmel tölt el bennünket, hogy a pályázatunkra 55 pályamű érkezett. Természetesen nem maradnak a fiókban, mert az a célunk, hogy 1945 eseményeit minél szélesebb látókörrel, a különböző családi megéléseken keresztül is megismertessük. Úgyhogy a történetek idővel a Facebook-oldalunkon, a honlapunkon és remélhetőleg majd a rendezvényeinken is meg fognak jelenni.

– Mik a terveitek a jövőre nézve, mit fog csinálni a Közös Halmaz öt-tíz év múlva?

– A legszívesebben azt mondanám, hogy addigra már nem is lesz szükség a Közös Halmazra, mert a munkánk eredményeképp magyar magyarral szót fog érteni, és bármilyen témáról képesek leszünk úgy beszélgetni, hogy közben nem ugrunk egymás torkának.

De még mielőtt beköszönt ez a hőn áhított Kánaán, az oktatási programot szeretnénk fejleszteni, és minél több iskolába eljutni vele. A következő lépés, hogy pedagógusokat képezhessünk, éppen azért, hogy a szemléletünk bekerülhessen a formális oktatás keretei közé is.

– Mit gondolsz, lehetséges, hogy a koronavírus-járványt is egyszer történelmi traumaként fogjuk számontartani?
– Bár nehéz a jelenlegi járványhelyzetet a XX. század világégéseihez hasonlítani, az biztos, hogy egy globális, az élet nagyon sok területét érintő eseményről van szó. Hat a gazdaságra, sokak egzisztenciális helyzetére, a korlátozásokon keresztül a privát életünkre és a mentális egészségünkre is.

A Közös Halmaz mellett pedagógusként dolgozom, végzősök osztályfőnöke vagyok, így pontosan látom, hogy milyen érzelmi bizonytalanságot okoz ennek a korosztálynak az, hogy kimaradnak az életük jelentős, egyszeri eseményei, elvesznek az utolsó, egyébként iskolában együtt töltött hónapjaik. Nem tudom megmondani, hogy történelmi traumaként fogjuk-e számontartani a járványt, és a róla folytatott párbeszéd ugyanolyan polarizált lesz-e, mint mondjuk Trianonról vagy a holokausztról. De az biztos, hogy nagyon sokak életére, lelki világára elképesztő, feldolgozásra váró hatást gyakorol.