Raoul Wallenberg budai villájának rejtélyes története – „A tárgyak nem hazudnak”

Egy ház, ahol a világháború ideje alatt a zsidómentő svéd diplomata, Raoul Wallenberg élt. Egy nyughatatlan műkincskereskedő házaspár, akik hisznek abban, hogy a tárgyak nem hazudnak. Egy krimibe illő rejtélyes történet egy olyan nő tolmácsolásában, aki valódi értékeket ment egy haszonközpontú világban. Korani Eleni műkereskedővel beszélgettünk.

Képkocka a "Házassággal kezdődik" című 1943-ban készült vígjátékból
Képkocka a "Házassággal kezdődik" című 1943-ban készült vígjátékból

Képkocka a "Házassággal kezdődik" című 1943-ban készült vígjátékból. Balázs Samu és Hajmássy Miklós mögött jobbra látszik a villa.

– Egy jó műkincskereskedő szeret nyomozni?

– Abszolút! A műkincs-kereskedelem számunkra nemcsak egy munka, hanem egyben hivatás és hobbi is. Ennek köszönhetően az egész életünket áthatja az a szemlélet, hogy a tárgyaknak történetük van.

– Ahogy a házaknak is! Hogyan lett a Naphegyen álló öreg villa egy műgyűjtő család otthona?

– Egyik nap felhívott egy kedves külföldi ügyfelem, hogy egy „franciás kúriát” keres a Balaton környékén. Hónapokon át kerestük, végül egyszer odajött hozzám egy régi ingatlanos barátnőm azzal, hogy ismer egy tökéletes „cuki villát”, csak éppen nem Somogy megyében, hanem a Naphegyen. Mindig is a Naphegyre vágytunk, de sohasem gondoltuk, hogy valaha lehetőségünk lesz itt nemhogy egy lakás, de egy ház megvásárlására. Amikor kimentünk megnézni, az utcáról nem is lehetett látni, úgy benőtte a gaz. Mintha Csipkerózsika álmát aludta volna, szinte észrevehetetlen volt. Feltettük magunknak a kérdést: vajon ha ez a ház beszélni tudna, milyen történetet mesélne el?

Korani Eleni 

 

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyom?

– Kiderült, hogy ez egy helyi védettségű műemlék. A védett házak falán mindig van egy emléktábla, amelyen ott szerepel a tervező neve, az építés ideje és az is, hogy kinek a megbízásából készült. A táblán az állt, hogy a házunkat Kocsis Tibor építtette Gell Sidy úrhölgy számára 1942-ben. Utánanéztünk minden adatnak, de furcsa módon nem találtunk róluk semmit. Itt áll egy reprezentatív rezidenciaépület, de úgy tűnt, hogy ezek az emberek nem is léteztek.

– Egy műkincskereskedő biztosan nem adja fel ilyen könnyen…

– Sőt, a rejtély még kíváncsibbá tett minket! A könyvtárunkban és egyéb múzeumi forrásokban minden témába vágó építészeti könyvet átnéztünk, de nem találtunk Kocsis Tibor nevű tervezőt. Rábukkantunk azonban Kocsis Tivadarra, aki a Horthy-korszak egyik kedvelt építésze volt, számtalan villaépületet épített a környéken és a Várhalom tér közelében. A fellelhető dokumentációból megtudtuk, hogy az építési engedélyezési kérelmet Gell Szidónia nyújtotta be 1941-ben.

Rögtön feltettük a férjemmel a kérdést: vajon kinek lehetett a háború közepén akkora optimizmusa, hogy belekezd egy rezidencia építésébe?

Felkerestünk egy történészt, aki egy év alatt kikutatta, hogy Sidy egy közel hetvenéves úrhölgy volt, akinek nem volt sem férje, sem pedig gyerekei. Furcsának tűnt, hogy egy egyedülálló nő ekkora házat építtetett ebben az időben, ezért a kutatást kiterjesztettük a családtagokra is. Megtudtuk, hogy Szidóniának volt egy ötven év körüli testvére, aki a férjével szintén a Naphegyen lakott. A háború befejezése után mindhárman együtt hagyták el Magyarországot. A család először Zürichbe ment, aztán Lengyelországból New Yorkba hajózott első osztályon, majd fél évvel később Brazíliába utazott. Ezzel párhuzamosan kutattuk a ház történetét is, és találtunk egy feljegyzést 1945-ből, ahol azt írják, a villát bombatalálat érte és teljesen lakhatatlan. Ez biztosan nem igaz, hiszen tégláig lebontottuk, és nemhogy bombatalálat, de egy lövés nem érte.

A család és a ház múltjában keresgélve csak elírásokkal, hibákkal és furcsa véletlenekkel találkoztunk – de a tárgyak nem hazudnak.

A villa homlokzati rajza – A kép a Wastl-Korani család tulajdona

 

– Az is egy furcsa véletlennek köszönhető, hogy Raoul Wallenberg nevére bukkantak a ház történetét kutatva?

– Tulajdonképpen igen! Általában nem használjuk az internetet, amikor műtárgyak után nyomozunk, mert az információk megbízhatatlanok a világhálón. Egyik nap a férjem gondolt egyet, és beütötte a címünket a keresőbe. Egy svéd oldalon talált egy dokumentumot, amin ott állt fehéren-feketén a címünk, mellette pedig az, hogy R.W. hidingplace. Vagyis, hogy ott bújtatott Wallenberg embereket.

– Ettől még egyáltalán nem biztos, hogy Wallenberg valóban ott bújtatott zsidókat…

– Amikor tovább nyomoztunk, több bizonyítékot is találtunk. Rögtön az első könyv, amelyet meg tudtam venni, hatalmas meglepetést tartogatott. Ez egy néhány éve megjelent, átfogó életrajzi regény, amelyben fehéren-feketén ott találtam a bizonyítékot: 1989-ben az oroszok megállapodást kötöttek Svédországgal, Wallenberg sorsának tisztázásával kapcsolatban, ekkor átadták a bebörtönzésekor tőle elvett értéktárgyait, útlevelét, naplóját.

A könyvben fénymásolva szerepelt a moszkvai Lubjanka KGB-börtön 1945. január 19-ei felvételi űrlapja, amelyen Wallenberg a mi házunk címét adja meg.

A másik bizonyíték egy a háborút követően írt könyv: miután 1945-ben világossá vált, hogy Wallenberg eltűnt, és nem tudni, mi történt vele, Lévai Jenő újságíró szerette volna lejegyezni az utókor számára, hogy mi mindent tett Wallenberg Budapesten a zsidóságért. Felkereste azokat, akik közvetlen kapcsolatban álltak vele, és interjúk formájában rögzítette a történeteket. Ez a könyv azóta is minden Raoul Wallenbergről szóló kutatás forrása. A könyvet nagyon nehezen szereztük be, hiszen szamizdat kiadvány révén, szinte alig bukkan fel belőle egy-egy példány. Lévai többször is megemlíti a házunkat a könyvben.

Képkocka a "Házassággal kezdődik" című 1943-as vígjátékból. Jobbra a Wallenberg-villa látszik

 

– Mit írt a villáról?

– Van egy pontosan leírt nagyon megható történet, ami arról szól, hogy egy a követségen dolgozó zsidó tisztviselő felesége hogyan adott gyermekének életet ebben a házban 1944. november 4-én reggel 7 órakor „irtózatos ágyútűz közepette.”. Az elbeszélésből kiderül, hogy a szülést a János Kórház szülészetét vezető, de akkor már ugyancsak üldözött dr. Kende Béla főorvos vezette volna le a Tigris utcai svéd konzulátus asztalán. Amint Wallenberg meghallotta ezt, felajánlotta saját házát a szomszédos utcában.

A villa emeleti szobájában megszületett a kislány, akinek Wallenberg lett a keresztapja, és két közeli nőrokona után Máriának keresztelték.

A szülést követően a kimerült orvosnak Wallenberg felajánlotta saját szobáját az éjszakára. A doktor így emlékezett vissza arra a reggelre:

„Én a szülő kérésére másnap éjjel még ott aludtam a gyermekágyas melletti szobában. A következő reggel az apa azzal fordult hozzám, hogy feleségének meleg vízre volna szüksége… lementem a lépcsőn, át a hallon s onnan a konyhába… A hideg hallban egy kereveten, teljesen felöltözve, felsőkabátjába burkolózva aludt Wallenberg, mialatt mi az ő lakosztályában kényelmesen pihentünk.”

Most is pontosan olyan a ház elrendezése, mint akkor.

– Manapság a high-tech otthonok a divatosak, és a 21. század státuszszimbólumai. Önök nem e szerint építették át a villát?

– Minket nem a látványos és divatos státusszimbólumok érdekelnek, hanem a valódi értékek. Egy különleges házat kaptunk a sorstól, amelynek története van. Egy történet, amelynek a szálait talán „szándékosan” szétzilálták. A házat 1955-ben államosították, és egy az akkori rendszerhez közel álló szervezet költözött a falak közé, de sikerült átvészelnie a viharos évtizedeket, most itt áll, és talán csak „ránk várt”, hogy visszaadjuk régi fényét – és nem mellékesen újra egy család lakja. Ez egy ajándék, éppen ezért kötelességünknek érezzük, hogy felkutassunk mindent a villával kapcsolatban.

– Ezek szerint a villa, amelyben egykor Wallenberg mentett zsidókat, gyakorlatilag semmit sem változott, és aki belép, egy afféle múzeumban találja magát?

– A legkevésbé sem, és erre nagyon büszkék vagyunk! A XXI. századi eszközeinkkel költöztünk be, és olyanná alakítottunk mindent, hogy a ház teljesen élhető legyen egy modern család számára.

Ugyanakkor együtt tudunk élni a ház múltjával, s nem változatjuk meg a karakterét.

Mondok egy példát: a mai technikai megoldásokkal egyszerűbb lett volna LED-kijelzős kapcsolókat, távirányítással működő árnyékolókat telepíteni, valamint ne feledkezzünk meg a mai „medencét építek az alsó szintre a garázs mellé” divatos szindrómáról! Mi viszont inkább emeletről emeletre kapcsoljuk fel s le a villanyt, és medencét sem építettünk. Mi így tiszteljük meg a házat.

Az 1974-ben készült "Örökzöld fehérben-feketében" című filmben egy hosszú jelenetben látható a ház kívülről és belülről is.

 

– A tisztelet mellett erős szeretetet is érzek a hangjában, amikor a házról beszél.  Jól sejtem, hogy a villa most már nemcsak Raoul Wallenberg múltjáról, hanem a Wastl-Korani család jelenéről is mesél?

– Ez a villa az otthonunk, de egyben a névjegyünk is. Alkotás, amely tökéletesen bemutatja, hogy mire vagyunk képesek mint műkereskedők és szakértők.

Ha valaki átlépi a küszöbünket, rögtön tudja, hogyan gondolkodunk a világról, és azt is, hogy milyen emberek vagyunk. A ház pedig tökéletesen reprezentálja az egész XX. századot.

Gondoljon csak bele, hányszor törhették már össze azt a tükröt, amelyet több évtizede a falra akasztottak. Mégis, valaki mindig vette a fáradtságot, hogy újra és újra megjavítsa. Nem mi leszünk azok, akik megszakítják ezt a folytonosságot és kihajítják a szemétbe.

– Jól gondolom, hogy a ház történetének felkutatása és restaurálása csak egy apró szelete egy nagy missziónak?

– Ez valóban így van. Ernsttel, a férjemmel mindig igyekeztünk jó példát mutatni. Hisszük, hogy semmi nem tűnik el örökre. Az értékeket mindig vissza kell építeni, és azok mentén kell élni!

– Apropó, példamutatás! Két gyermekük van, és figyelembe véve, hogy az én kislányom éppen most próbálta meg az első Kandinszkij-másolatát zsírkrétával felrajzolni a falra, felmerül bennem a kérdés: hogy férnek össze a műkincsek és a gyerekek egymással egy ilyen történelmi jelentőségű házban?

– Gyönyörűen együtt tud élni a jövő generációja a múlt tárgyaival. A mi gyerekeink nem firkáltak, nem törtek össze semmit. Nekik is fontos ez a ház, és ez mérhetetlenül büszkévé tesz minket. Amikor a lányom tizennégy éves volt, és Amerikába utaztunk, a barátaink mutatták meg neki San Franciscót. Amikor körbeautóztak, egyszer csak meglátott egy iskolát, amit Wallenbergről neveztek el. Megállított mindenkit, büszkén mesélte az amerikai diákoknak, ki is volt Wallenberg, hogyan mentette a zsidókat Magyarországon, és miért fontos mindez a családunknak. A történetet a barátaink gyerekei is végighallgatták. Ez azért fantasztikus dolog, mert hiszem, hogy az információ olyan, mint egy mag: ha veszed a fáradtságot, hogy elültesd, egyszer úgy nő ki a gondolat belőle, mint egy virág. Ezért olyan fontos, hogy kutassuk a múltat, sokat beszélgessünk a felfedezett értékekről, és továbbadjuk azokat az utókornak.

Raoul Wallenberg svéd építész, kereskedő és diplomata volt. Külkereskedőként magyar kapcsolatokra is szert tett, s először 1942 elején jár Magyarországon. Az itthoni deportálások megindulása után azonnal igent mondott a svéd kormány és az amerikai War Refugee Board felkérésére, és követségi titkárként embermentő akciók sorozatában vesz részt. Sokszor személyesen védte meg az üldözötteket, nemegyszer életét is kockáztatva. A deportálásokról jelentésekben számolt be. 1945 januárjában Debrecenbe indult, de nyoma veszett. További sorsa azóta is ismeretlen, a hivatalos szovjet álláspont szerint egy moszkvai börtönben halt meg 1947-ben. Más beszámolók szerint később is látták még a Gulag különböző táboraiban.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti