Megtudjuk, milyen élményei vannak egy pszichológusnak az énekléssel, tudja-e a zenét használni a munkájában, illetve azt is, hogy egy népdalénekesnek és néprajzkutatónak milyen kapcsolata van a pszichológiával.

Lovász Irén elmeséli első meghatározó élményét a hangokkal kapcsolatban, amit a Lukács Fürdő kupolája alatt tapasztalt meg a vízben. Csáky-Pallavicini Zsófitól pedig megtudjuk, milyen folyamatok kapcsolódnak össze akkor, amikor énekelünk, ezek hogyan hatnak az önismeretünkre, hogy milyen örökségbe kapott értékeink vannak, és mit kezdjünk velük.

Kiderül az is, hogy a non-verbalitás szintjén működő ösztöneink hogyan hatnak a cselekedeteinkre, a traumáinkra, illetve hogy a föld, a víz, a tűz, a levegő hogyan kapcsolódik össze a dalokban, énekekben, hogyan hatnak ezek az emberre, és hogyan képesek az anorexia nervosa gyógyítására.

Lovász Irén felidézi a Dr. Pászthy Beával való gyógyító munkáját és az édesanyja betegségét is, illetve azt, hogy hogyan volt képes akkor is segíteni, amikor a járványhelyzet miatt nem tudott hozzá bemenni a kórházba.

Mit jelent a kollektív erő az éneklésben? Miért énekelnek a katonák, amikor csatába mennek, és miért énekelünk, dudorászunk vagy fütyülünk, amikor lemegyünk a sötét pincébe? Szó lesz még a halottvirrasztásról, az elengedésről és eltávozásról, a dalokon meghatódásunkról, illetve arról, hogy miért félünk a csendtől, és mit tud adni a gyerekeknek a művészeti nevelés.

A beszélgetést Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője vezeti.

Tartsanak velünk!

A felvételt a De la Motte - Beer Palota barokk konyhájában készítettük.

Iratkozzon fel csatornánkra és kérjen értesítést, így biztosan nem marad le egyetlen Képmás-estünkről sem!

A Képmás-estek támogatója: 

Amikor a vízimentők tevékenységére gondolunk, szinte kivétel nélkül mindenkinek egy nyári, szezonális munka képe ugrik be. A vízimentést akarva-akaratlan is összekötjük az év legmelegebb évszakával és a strandolással, pedig a vízimentőknek egész évben bőven akad tennivalójuk.

A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata (VMSZ) – Magyarország legnagyobb vízimentő szervezete – több mint húsz éve alakult.

Egy maroknyi, de annál lelkesebb csapat indította útjára a ma már több mint ezer főt számláló egyesületet. A mentési feladatokat ellátók mellett egy oktatási, egy média-, egy adminisztrációs, valamint egy logisztikai csoport is aktívan dolgozik az Egyesületben.

Kép: VMSZ Média

Igaz, a VMSZ késő őszi, téli és kora tavaszi tevékenységei nem annyira látványosak, mint a nyári prevenciós munkák és a különböző mentési feladatok, de attól még ugyanolyan fontosak. Sokan nem is tudják, hogy egész éves ügyeletet látnak el a Balatonon. Három mentőhajóval, a Balaton mindhárom medencéjében – Alsóörs, Balatonlelle, Keszthely – jelen vannak, hogy a téli vitorlázók és a horgászok is nagyobb biztonságban tölthessék el szabadidejüket a vízen.

Ebben az időszakban történik meg a mentőhajók karbantartása, a tanfolyamok szervezése, a gyógyszer- és eszközleltár elkészítése és a következő szezon előkészítése is.

Ahhoz, hogy nyárra minden készen legyen, és a strandi mentők, valamint a hajós szolgálat minden mentőhajója újra rendelkezésre állhasson, sok ember egész éves, jól szervezett munkája szükséges.

A Szakszolgálat minden egysége – legyen az mentésben vagy „háttérben” dolgozó egység – maximális odaadással és komoly szakmai tapasztalattal végzi a munkáját. A vízimentési tevékenység kapcsán óhatatlan, hogy inkább a strandi vízimentők és a hajós szolgálatot ellátók kerülnek reflektorfénybe, de a többi kolléga által végzett munka sem kevésbé lényeges, hisz az Egyesület nem működhetne jól a különböző egységek összehangolt munkája nélkül.

Amennyiben szeretné jobban megismerni az Egyesületet, további információért keresse fel a VMSZ honlapját.

– Az új szólólemeze tele van romantikus dalokkal. Ilyen romantikusan éli meg az életet? 
– Címadónak is ezért választottam egy szerelmes dalt. Egy olyan éjszakáról szól, amikor az ember együtt van a kedvesével, és úgy érzi: minden, ami volt, és minden, ami lesz, a miénk. Romantikus alkat vagyok, a zenében is a dallamokat szeretem. 

– Mostanság születtek ezek a szerzemények, vagy egy hosszabb időszak lenyomatai? 
– Van, amelyiknek már tizenöt éve eltettem a refrénjét vázlatban, s nemrég befejeztem. Folyamatosan írtam az évek során, egy nóta így is lemaradt, mert a járvány miatt már nem mentem be vele a stúdióba. De előbb-utóbb az is hallható lesz, egy kedves darab arról, hogy egy férfi és egy nő milyen nehezen, s milyen könnyen tud együtt élni. A kapcsolat mindkét oldalát megmutatja. 

– Alkotni otthon szokott? 
– Van egy stúdió a pincémben. Amikor épült a ház, két dolgot mindenképp szerettem volna: egy stúdiót és egy tornatermet.  

Ebben a két dologban hiszek: a zenében és a sportban. A zene a lelket tartja karban, aki pedig rendszeresen mozog, az biztos, hogy évekkel meghosszabbítja az életét.   

– Megvan „a” pillanat, amikor a zenébe beleszeretett? 
– Három-négy éves lehettem, amikor átjártam a szomszéd állatorvos gyerekeihez játszani, s neki volt egy zongorája. Még át tudtam sétálni alatta. Nem tudtam, mi az, de láttam, hogy fel van nyitva a billentyűzet takarója, ott volt egy szék, felkapaszkodtam rá, elkezdtem nyomkodni a billentyűket. Hihetetlenül tetszett, elhatároztam, megtanulok játszani rajta. Már akkor felködlött bennem, hogy zongorista leszek, láttam magam egy színpadon, ahogy zongorázom, és tapsolnak az emberek. 

Kép

D. Nagy Lajos kisgyerekként, két évvel idősebb bátyjával

– Milyen sorrendben jöttek a további hangszerek? 
– A zongora után jött a rézfúvós szakkör. Tetszett, hogy több ember összeáll zenélni, mindenki teszi a dolgát, és valami egészen komplex produkció jön ki belőle. Szárnykürt lett a hangszerem, aztán trombitáltam is, de gyakorlás után mindig úgy nézett ki az ajkam, mint Angelina Jolie-nak. Mondták zenész nyelven, hogy majd „betörik”, de sosem szokta meg. Nemsoká elcseréltem egy zsebkést egy húr nélküli bendzsóra. A hatvanas években nem volt egyszerű, de szereztem rá húrt, az énektanárom be is hangolta, de még mindig hiányérzetem volt. Akkor a bátyám vett nekem egy hathúros gitárt. Az volt az igazi! Még éjszaka is gyakoroltam a fürdőszobába zárkózva. Teljesen a rabja lettem, s tizenöt évesen a Szent István Közgazdasági Technikumban megalapítottam az első zenekaromat. 

– Nagyon korán kialakult, mi lesz az útja…  
– Alig szokták elhinni, de tényleg négyéves koromtól volt egy olyan vízióm, hogy egyszer nagy zenész leszek! És én soha nem szoktam feladni. De tényleg soha. Ha elsőre nem sikerül, nekifutok ezerszer. 

– Hogyan lett ennyi hangszeres tudással énekes frontember?  
– Amikor megalakult a Rolls Frakció, még gitároztam. De ahogy megírtuk a dalokat, mondták a többiek, hogy tegyem le a gitárt, mert ezek olyan dalok, amiket szó szerint elő kell adni, úgyhogy én csak álljak előre, és legyek a zenekar szócsöve. Így is lett. Mentünk, mint az úthenger. 

Kép

Rolls Frakció

– Ösztönös vagy inkább tudatos dalokkal? Mennyire akartak odamondani a rendszernek? 
– Kilencven százalékban Trunkos András írta a dalokat, az ő zenei világát tükrözték. Óriási sikerrel játszottunk olyasmit, amit Magyarországon előtte senki. Próbáltuk feszegetni a határokat, tetszett az embereknek, hogy mindenből dalt írunk. A gyerekek MK 29-es magnóval vették fel a koncertet, ám egy-egy alak kicsi, nyugati dizájnú diktafonszerűséggel állt köztük. Ők voltak a rendőrök. Kiszúrtuk őket, nekik írtuk meg a Hétköznapi tégla című dalt, amit úgy konferáltam fel, hogy „rengeteg tégla hallgatózik itt éles füllel, mi mást játszhatnánk nekik, mint kőműves rock ’n’ rollt? Téglák, sorakozó!”. 

– Túl sokáig nem engedhették ezeket a szövegeket… 
– 1982 őszén volt egy több zenekaros koncertsorozat, amit felvett a televízió, és az Egymillió fontos hangjegy című műsorban részenként leadták. Aki időzítette, nem véletlenül tett minket október 23-ára…  

Az állampárt összes embere az adást figyelte, a sajtófigyelők felháborodtak. Kirúgták a tévé elnökét, a szerkesztőt lefokozták kábelt pakolászni.  

B. Tóth László így vezette fel a Rolls Frakciót: „Most valami olyat fognak hallani, amilyet még soha.” Mi épp egy baráti összejövetelen sütöttünk-főztünk, bekapcsoltuk a tévét, kifutott belőlem a vér. Addig úgy voltam vele, kizárt, hogy ezt leadják. Utána az újságok lehúztak, a turnénkat lemondták, egyedül a békéscsabai Téglagyári Művelődési Házba mehettünk el játszani. Az annyira lepusztult hely volt, gondolták, oda hadd menjünk… 

– Önt személy szerint mennyire vették elő? 
– Rengetegszer bevittek a Tolnai Lajos utcai rendőrségre, de soha egy hajam szála sem görbült. Lélektani hadviselés volt, leültettek egy székre a folyosón, miközben dolgoztak bent a rendőrök. Az lett az én székem. Ha felálltam, hogy elmennék mosdóba, visszaültettek. Hat-nyolc órákat várakoztattak, majd kijött valaki: „Maga még mindig itt van? Menjen már haza!”. Egy orvos barátom azt mondta, engem a nyilvánosság véd meg. Ha egyszer egyedül találnának, abból lehet bajom. De mindig koncert után tettek be egy AH-s Zsiguliba, a Belügyminisztérium autójába, így a közönség is látta, ahogy elvisznek. 

– Aztán sikerült egy időre megszabadulniuk öntől, amikor „elküldték” Londonba… 
– Az angol nagykövetség könyvtárába jártam olvasni. Egy gyerekkori barátom évekig élt Amerikában, ő tanított meg angolul, anyai nagyapám pedig osztrák volt, így németül is tudtam. A követség előtt is állt egy AH-s Zsiguli, abból mindenkit lefotóztak, aki bement. Egyszer behívtak, hogy van-e „kedvem” kimenni Londonba, mert akkor adnak egy útlevelet. Így akartak megszabadulni tőlem. Elfogadtam, de egészségbiztosítási kártyát nem kaptam kint, mert amikor mondtam, hogy a szakmám „újhullámos zenész”, azt válaszolták, az az angolok közt is sok van. Majd, ha mindnek lesz munkája, én is kapok. Ma is ott ülnék, ha erre várok, úgyhogy fél év után hazajöttem, de a vonatról már a határon leszedett a hatóság. Az érdekelte őket, mikor lettem a Secret Service ügynöke, és mi a feladatom. Mondom, ilyet csak könyvekben olvastam.

Elengedtek, de minden héten jelentkeznem kellett a rendőrségen. 

Kép

D. Nagy Lajos

– Ezután alakult meg a Bikini? 
– A barátnőmmel vártunk egyik este a zebránál, amikor egy Lada nyikorgó fékkel megállt mellettünk. Kiugrott belőle Németh Lojzi, hogy van-e kedvem vele zenélni. Mondom, persze, úgyhogy másnap este találkoztunk is az Éva Sörbárban. Éjt nappallá téve a Bikinit terveztük, két feltételem volt: az egyik, hogy nem éneklem azokat a dalokat, amiket az elődöm, Nagy Feró, mert nem akartam egy másik emberre méretezett öltönybe belebújni. A másik, hogy hozzunk egy billentyűst, Gallai Pétert. 

– Elindult a sikertörténet, amelynek az első szakasza 1986-tól 1992-ig tartott.  
– Az első lemezünktől kezdve, ha csavargattuk a rádiót, a Mielőtt elmegyek mindig szólt valamelyik adón! Az Országos Rendező Iroda évi 100–120 koncertet szervezett nekünk, a lemezgyár évente lemezt várt tőlünk. 1992-ig őrlődtünk a két fogaskerék közt, akkor leálltunk, mert nem bírtuk. Előfordult, hogy délelőtt mentünk stúdiózni, onnan délután vitt a mikrobusz koncertre, majd vissza. Aki épp nem volt soron a stúdióban, az a pihenőben aludt. A kemény ’87-es télben volt, hogy Fehérgyarmat felé indultunk, majd egy hét múlva a nyugati határ felől jöttünk vissza, mert körbejártuk az országot. 

– A sztárságot ebben az erőltetett menetben is ki tudta élvezni?  
– A színpadon igen. Illetve olyan helyzetekben, mint amikor nyáron egy hónapig Siófokon laktunk, onnan jártuk körbe a balatoni szabadtéri színpadokat. Az ORI-pénztárban vehettük fel a gázsit, és egyszer, amikor felmentem érte Pestre, visszafelé lerobbantam a 88-as kilométerkőnél a kis Polskimmal, ami amúgy sem volt egy üldöző típus.  

Egy segélykérő telefonról értem el Siófokot, de azt mondták, várjak a mentésre, mert minden autójuk foglalt. Mondom, de Földváron van koncertünk, el kellene jutnom oda, a Bikini énekese vagyok.  

„Maga az? Énekeljen valamit!” Én meg rákezdtem: „Mielőtt végleg elmegyek…” Egyből intézett nekem egy magánfuvart a hölgy, akivel sosem találkoztam, de nagyon boldog volt, hogy beszéltünk, és csak neki énekeltem… 

– Milyen volt 1990 februárjában – a romániai forradalom után az első magyarországi zenekarként – Temesváron koncertezni? 
– Egy rockzenésznek ritkán adatik meg, hogy ilyen közel kerüljön a történelemhez. ’89 karácsonya előtt két hétig Moszkvában játszottunk, csak a Malév-gépen tudtuk meg a magyar újságokból, hogy Romániában kitört a forradalom. Hazatérve a Petőfi Csarnokban léptünk fel, ahol a hangbeálláskor elcsúsztam a füstgépből lecsapódott olajpárán, és elrepedt bokával a zenekari árokban kötöttem ki. Lejátszottam a koncertet, de ollóval vágtuk le a cipőt a lábamról. Akkor mutatta a tévé, hogy mi történik Temesváron, s mi eldöntöttük, hogy februárban kimegyünk játszani. A bevételt felajánlottuk a városnak, a Filharmónia újjáépítésére fordították. A helyszínen kivittek minket a temetőbe, ahol félig összeégett embereket láttunk a boncteremben; a Securitate így akarta eltüntetni a halottakat, de már nem volt rá idejük. A főtéren sétálva láttuk a falakon a golyónyomokat, vértócsákat… 

– Nyilván azt is átérezték, mit jelentett az embereknek, hogy önök ott vannak. 
– Sokan sírtak, elképesztő sorsokat ismertünk meg. Volt egy középkorú nő, aki a mellette lévő székre egy gyertyát tett, és meggyújtotta. Mondta, hogy már megvolt a jegye a fiának is, amikor agyonlőtték. Most is a hatása alatt vagyok.  

A sportcsarnok biztosításáért felelős román katonatiszt félrehívott, és magyarul mondta, hogy rengeteg fegyver, robbanószer van magánkézen, mindenkit megmotoznak, de ne felejtsem el, hogy az egész koncerten én leszek a legjobban megvilágított célpont.  

Ám ez csak addig töltött el szorongással, amíg fel nem mentem a színpadra, onnantól csak a zene és a közönség létezett. 

Kép

D. Nagy Lajos

– Életre szóló élmény lehetett, ráadásul még abban az évben egész Erdélyt bejárták… 
– A koncertből készült Temesvári vasárnap című koncertlemez az első magyar hanglemez volt, amelyet Romániában legálisan meg lehetett vásárolni. Szeptember 1. és október 10. közé le is kötöttek nekünk egy harminc állomásos erdélyi turnét. Gyergyószentmiklósra mínusz hat fokban érkeztünk, s a Jégszínházban léptünk fel. A közönség a jégen állt, mi az erkélyen játszottunk. Fűtés helyett jobb oldalt egy forralt borral, bal oldalt egy szilvapálinkával teli üst volt, bennük merőkanál. Azzal tudtunk „fűteni”, ha fáztunk. De a szálloda recepciósa is nevetett, amikor a fűtésről érdeklődtem, ami évek óta nem működött. Szerencsére két dolgot vittem magammal: villanykörtét, mert a bátyámtól tudtam, hogy nincs sehol, és merülőforralót, hogy tudjak teát főzni. Üres padlóváza pedig minden szállodában volt, hát engedtem bele vizet, beletettem a forralót, s mire visszaértünk a koncertről, lett melegvizem. Le is mosakodtam vele, majd egy újabb adag reggelig a fűtést biztosította. 

– Ebből ítélve igazi túlélőtípus. Csak nem a családjából örökölte? 
– Lehet, mert az anyai nagyapám az első világháborúból századosként egy karcolás nélkül hazajött. Osztrákként tiszta magyar alakulathoz csatlakozott, magyarul is anyanyelvi szinten beszélt, plusz – Bereg megye utolsó királyi főerdészeként – még nyolc másik nyelven. Egy tábori levelezőlapon kérte meg nagyanyám kezét, de haza kellett jutnia, hogy el is vehesse. A Piave-folyónál csaptak össze az olaszokkal, és három önként jelentkezőt kértek a jeges vízbe beúszni, hogy az olaszok rájuk lőjenek, s kiderüljön, hol vannak a nehézfegyvereik. A túlélőknek 30 nap szabadságot ígértek. Ő jelentkezett, a vízben egy sziklába kapaszkodott, amíg tüzeltek, majd visszaúszott, túlélte. Így jöhetett haza esküdni. 

– Ezt a történetet a nagymamájától tudja? 
– Igen, a bátyámmal együtt ő nevelt fel minket, miután elváltak a szüleim. Apám erre, anyám arra, mi meg maradtunk hármasban a mamával. A bátyámmal féltestvérek vagyunk, az ő édesapja erdélyi arisztokrataként a világháborúk után egy munkatáborban halt meg. A nagymama pedig hithű keresztény volt, Szatmárnémetiben egyházi iskolába járt, minket is erre az értékrendre nevelt. 

– Amit elmond, igen nehéz kezdetnek hangzik. Szép volt azért a gyerekkora?  
– Gyereknek lenni mindig szép, noha nagyon sokat nélkülöztünk. Valamit mindig ettünk, de nem azt, amit szerettünk volna, hanem ami jutott.  

Nem volt könnyű időszak, főleg, hogy a váláskor apám eladta a házat, amiben éltünk, így onnantól mindig ahhoz a rokonhoz mentünk, aki épp befogadott. De valószínűleg innen jön az a tulajdonságom, hogy soha nem adom fel.  

Mert ha úgy alakult volna az életem, ahogy a nagykönyv írja, akkor bűnözővé kellett volna válnom… 

– Ehelyett – a nehézségekből építkezve – nyilván szilárd értékrendet próbál továbbadni a három gyermekének… 
– Vallom, hogy a gyereknevelés kilencven százalékban példamutatás. Én teljesen más ember lettem, amikor családot alapítottam, előtte egocentrikus, önzésre hajlamos voltam. Egyedül éltem, így természetes módon én álltam a középpontban, mindent a saját szemüvegemen át láttam. De a gyereknevelésnek minden percét kiélveztem, figyeltem rá, hogy ősztől tavaszig én vihessem őket iskolába, tanulhassak, foglalkozhassak velük. Volt, hogy nyáron a turnéra is velem jöttek. Tudatos döntés volt, hogy megállapodtam, de az is, hogy ehhez előbb a feltételeket teremtettem meg, hogy el tudjak tartani egy családot. Ebben segített, hogy közgazdaságtant tanultam, tudom, mi fán terem a pénz. A Bikininek is én vagyok a turnémenedzsere, én kötöm a szerződéseket, fizetem a zenészeket, technikusokat, sofőröket. Még sosem volt tartozás vagy anyagi probléma. 

Kép

Bikini zenekar

– Lehet, hogy ha ’92-től nem tartanak néhány év szünetet, ma nem lenne a zenekar? 
– Akkor mindenki szabadságra vágyott, hát szétszéledtünk, de mind a zene mellett maradtunk. Lojzinak stúdiója lett, fiatalokat fedezett fel, például a Hooliganst. Én olyan kiváló zenészekkel dolgozhattam, mint a nemrég elhunyt Mihály Tamás, aki a zongoristám volt. Igazi abszolút hallású muzsikus, amit eldúdoltam neki, már játszotta is hangszerelve. Emberként pedig, amit mondott, az úgy is volt. De Benkő Laci is írt nekem dalt, amit akkor még nem lehetett számítógépen átküldeni. Feljátszotta hát az üzenetrögzítőmre… A Bikiniben a szövegeket többen írtuk, és Lojzi zenéjétől lettek egységesek a dalok. A szólólemezre azért hívtam más barátaimat játszani, hogy egyrészt más legyen, mint a Bikini, másrészt ahogy Paul McCartney mondta: időnként másokkal is zenélnünk kell, mert óhatatlanul tanulunk egymástól. Annál többek leszünk, minél több zenésszel játszhatunk együtt. 

– Ha már visszatértünk a szólólemezhez, milyen további tervei vannak az új dalokkal? 
– Ha a vírushelyzet engedi, szeretnék majd egy nagykoncertet belőlük, mert ezeket élőben is elő kell adni! Nagyon élvezem azt is, hogy újra gitározhatok.  

Mindenkit arra bátorítok: tanuljon meg játszani valamilyen hangszeren! Mindegy, hogy szájharmonika, hárfa vagy más. Élje meg az élményt, hogy milyen zenélni.  

Először egyedül, aztán azt is, milyen másokkal együtt. Amikor középkorú, vidéki urak hozzák a hangszereiket, összeülnek egy nappaliban, elkezdenek együtt muzsikálni, és nagyon jól érzik magukat… Ezt kívánom mindenkinek. Biztos, hogy mindjárt az egész világot másképp fogják látni! 

Szabadidejében műfordító 
„Hobbiból lefordítottam egy angol thrillert a barátaimnak, amit iszonyú izgalmasnak találtam. Az egyik kiadó, amelyikhez elvittem, próbálta megszerezni a kiadási jogot az angol tulajdonostól, de az visszakérdezett: miért a szerző hetedik könyvével kezdünk, előbb fordítsuk le az első hatot. Itt tart a dolog, még nem tudom, belevágnék-e. Elég időigényes, júliustól novemberig dolgoztam rajta, még turné közben a kocsiban is. Ha nem zenélnék, biztos műfordítónak állok, imádok ezzel foglalkozni!” 

Kapsz viszont menetközben sok olyasmit, amit igazán nem kértél volna. Fejedhez vágják, mint egy homokozólapátot, mint egy gumilabdát, mint egy kimustrált cipőt, mint egy sörösüveget a kocsmában. Te meg állsz ott bután, tökkelütötten. És csak lassanként tanulod meg, hogy nem dőlt össze a világ. Mert akkor, a kíméletlenség pillanatában egyáltalán nem úgy tűnik, mintha szeretne az a másik, akivel egy életre összeköt a vér vagy a döntésed, esetleg mindkettő. 
Én legalábbis ebben a rombolásban mindig úgy éreztem, a másik alapjaiban akarja felrobbantani kapcsolatunkat. Mintha vége lenne az útnak. Pedig csak egy kátyú volt, kisebb vagy nagyobb. Megviseli a járgányt, de lehet haladni tovább.
Nyilván én is sok ilyen pillanatot idéztem elő, talán észre se vettem.

Számtalanszor romboltam porig szeretteim világát, úgy érezhették, véglegesen csalódtak bennem, game over, nincs tovább.

Aztán lassan olvadt a jég, zajlott minden tovább. 

Ki lehet bírni. Főként, ha állomásnak tekintem, újabb mezőnek a társasjátékban: kimaradok egy körből, lépjek vissza hármat, húzzak egy büntetőkártyát, kicsit börtönbe megyek. A játék folytatódik.
Aztán új távlat nyílt előttem, megláttam, hogy amennyi indokolatlan bántást kapok még a legközelebb állóktól is, hiszen csupán emberek, épp annyi indokolatlan jótettet szórt szét Isten teljesen vadidegen emberekbe. Voltaképpen az életem ilyen lépőkövekkel van tele, nélkülük sehol se lennék.

Kép

Kép: Unsplash/Hannah Busing

Vagány gimnáziumi énektanárom, aki a gólyatáborban forintos alapon kockapókerezett velünk, egy Gluck-operát akart színpadra vinni, és nekem szánta benne a hőstenor szerepet. Jártam hangképzésre is, de bárhogy igyekeztem, a szoprán hősnő, darabbeli szerelmesem, úgy leénekelt a próbán, hogy csak kapkodtam a levegőt.

Ennek ellenére tanárom búcsúzóul lelkesen taglalta, hogy ha majd világhírű tenor leszek, és lesz egy szigetem valahol az óceánban, neki is biztosítsak egy bungalót, ha kikapcsolódni szeretne. Hogy mit jelent az ilyen dicséret egy önmagában bizonytalan (és ezt nagyképűséggel palástoló) kamasznak, az elmondhatatlan…

Egyik egyetemi évfolyamtársam kölcsönkérte már kész kiselőadásomat, és elmondta a szemináriumon mindazt, amit összeszedtem, mégpedig az enyémnél lényegesen jobb franciasággal. Attól fogva irodalomtanárunk gyalázatosan tehetségtelen tolvajnak tartott, és mindent megtett, hogy a tanszékről kiebrudaljon. Ha a másodévi szigorlaton sikerül megbuktatnia, nem tanítottam volna francia irodalmat később tizenhét évig a Pázmányon. Mindent elkövetett ennek érdekében, de tanszékvezetőnk, aki nyelvészetből vizsgáztatott, áttuszkolt engem valahogy, pedig az ő tantárgyából aztán végképp nem villogtam. Megindító bizalom, ahogy azóta is követi pályafutásomat. 

Később nem tudtunk volna lakást venni, se jövedelmünk, se hitelképességünk nem volt, és lassan a fejünkre és két és fél gyermekünk fejére szakadt már a családi ingatlan, amiben laktunk.

Ekkor betoppant egy bankár ismerősünk, aki ismeretségeit latba vetve kölcsönt szerzett nekünk, maga vállalt pénzügyi kezességet értünk, és lett lakásunk. Soha meg nem hálálható…

Negyedéves egyetemi hallgató koromban egyik tanárom, aki láncban dohányzott óráin, diákjaival összetegeződött, és kifogyhatatlan volt az anekdotákból, levitt Pécsre, hogy megtartsam szemináriumait, ezzel mintegy előgyakorlatozhattam későbbi egyetemi pályafutásomhoz. Ott ismertem meg későbbi tanszékvezetőmet is. Mesterem a vonaton szuggesztíven rám nézett, és azt mondta, rég látott olyat, aki ennyire lazán és gazdagon fordítana, mint én. Hittem is meg nem is, egy voltam a sok éhenkórász fiatal költőcske közül, de ez a bók erős oszlopot falazott belső épületembe.

Kép

Kép: Freepik

Az egyik bank elit-klubot szervezett klienseinek művészeti csemegékkel, fogadásokkal, koncertekkel, múzeumlátogatásokkal, piknikekkel, és a programokért felelős, lelkes hölgy hosszan kérdezgette az ifjú embert, aki voltam, mit javaslok, kit hívjon előadni, kit nem. Zavarbaejtően beavatott munkájába, és még nem is találkoztunk, már jó barátság szövődött köztünk. Később a klub kulturális tanácsadójának kért fel, esszéket íratott velem a hírlevélhez, és gyakorlatilag ő állta méregdrága albérletünket, míg a házunk épült. Kitehetnénk egy hálaadó táblácskát a falra…
És volt, aki megzenésítette a verseimet. Volt, aki fellódított a rockszínpadra, hogy ez nekem menni fog. Volt, aki mosogatógépet ajándékozott. Volt, aki passzolt és drukkolt. Volt, aki PhD-ösztöndíjat adott, pedig sejthette, hogy nem leszek négy fal közé zárkózó tudományos kutató. Volt, aki a véleményemet kérdezte, pedig ezerszer többet tudott nálam. Volt, aki a stroke-om után adott tanácsokat, hogyan építsem újra az életemet.

Egy ember élete sok ember élete. Összefüggünk, nem vagyunk külön szigetek. Sokaknak tartozom, sosem tudom majd visszafizetni.

Igyekszem továbbadni másoknak, hogy a láncolat meg ne szakadjon. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A kétféle felekezet hagyományában a különbség az, hogy a protestáns fordításban Eszter könyve megegyezik a judaizmusban elfogadott verzióval, míg a katolikus verzió tartalmaz hat plusz fejezetet. Ennek az az oka, hogy a protestáns bibliafordítók az Ószövetség szövegét a zsidó kánonhoz igazították, és kivették azokat a könyveket és fejezeteket, amelyeket a zsidó vallástudósok „apokrifnek” tartottak.

Eszter könyvének egyik talányos érdekessége, hogy nem említi Istent.

Ez a keresztény tudósokat annyira zavarta, hogy van olyan fordítás, amelyben görög kiegészítéseket illesztettek az eredeti héber szöveghez, és ezek kiemelték a szereplők Istenbe vetett hitét. Hazony leírása szerint a zsidó filozófusok azzal magyarázták Isten hiányát a szövegben, hogy a történet Izrael száműzetésekor játszódik, szereplői idegen földön és idegen kultúrában kénytelenek boldogulni. A filozófus szerint a kihagyás még inkább arra ösztönzi az olvasót, hogy Istent keresse az események mögött.

Eszter könyvének története száz évvel azután kezdődik, hogy a Babiloni Birodalom lerombolta a salamoni templomot, és elhurcolta a zsidókat. Közben birodalmi váltás történt, a perzsák legyőzték Babilont, és a zsidók egy része elkezdett visszatérni Jeruzsálembe. Azonban nagyon sokan szétszórva maradtak a Perzsa Birodalomban. A könyv történelmi elhelyezésével kapcsolatban sok a vita mind a keresztény, mind a zsidó bibliakutatók körében. A történet Ahasvérus király udvarában játszódik, és a legtöbb tudós szerint a név vagy Xerxészre vagy pedig Artaszerxészre utal. Az elhelyezés azért okoz nehézséget, mert az eddig megtalált perzsa források nem említik Eszter királynét.

A történet Susán (Szúza) városában játszódik, és bepillantást enged az ókori perzsa udvar működésébe. Ahasvérus király az első fejezetben elbocsájtja feleségét, Vástit, ezért a birodalomban összegyűjtik a legszebb fiatal lányokat, hogy közülük új feleséget válasszon magának az uralkodó. A zsidó Hadassát is kiválasztják, de ő nagybátyja, Márdokeus tanácsára eltitkolja zsidó származását, és felveszi az Eszter nevet. A könyv kiemeli Eszter szépségét, de ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kap kedvessége, amivel megnyeri a felkészítésével megbízott személyeket, és később a király kegyét is. Ahasvérus király az összes jelölt közül Esztert választja ki királynéjának.

Kép

Eszter - Edwin Long festménye,1878, National Gallery of Victoria Melbourne

Bár a film- és könyvadaptációk gyakran romantikus színezetet adnak a történetnek, a valóságban egy fiatal zsidó lány számára egy pogány uralkodóval kötött házasság a törvényeinek megszegését jelentette. Valószínűleg követnie kellett férje vallását, és a perzsa udvar nem volt biztonságos hely senki számára. Ráadásul a perzsa királyok népes háremet tartottak.

Esztert kiszakították abból a sorsból, amire készült, és hosszú éveken keresztül nem kapott választ arra, hogy ez miért történt.

A könyvben a házasságot követően lép színre Hámán, a király egyik főembere, aki Márdokeus iránti gyűlöletből (a férfi szerinte nem ad neki kellő tiszteletet) ki akarja irtani a zsidókat. Ez az első történelmi eset, amikor az állam támogatásával el akarták törölni a zsidóságot a föld színéről. Hámán nagy összegért cserébe megkapja az engedélyt a Perzsiában élő zsidóknak a legyilkolására. Sorsot vet, és egy adott napra tűzik ki a mészárlás időpontját. A rendelet megdöbbenti a várost, és Eszter királynéhoz is eljut a hír. Márdokeus felszólítja az unokahúgát, hogy kérjen kegyelemet a királytól. Itt hangzik el a sokat idézett mondat: „Ne gondold magadban, hogy te a király palotájában megmenekülhetsz a többi zsidó közül. Mert ha te most hallgatsz, más módon lesz enyhülésük és szabadulásuk a zsidóknak, te viszont elveszel, és atyád háza is elveszik. És ki tudja, talán éppen e mostani idő miatt jutottál királyságra!” (Eszter könyve 4:13-14. Károli fordítás).

Eszter teljesíti nagybátyja kérését annak ellenére, hogy ez az életébe is kerülhet. Ugyanis az akkori perzsa törvények szerint az uralkodó elé csak az mehetett be, akit hívattak, és a hívatlan vendéget halállal büntették. Eszter könyvének leírása szerint ekkor a királyné már egy hónapja nem találkozott az uralkodóval, és ismerve elődje történetét, nagy kockázatot vállalt azzal, hogy hívatlanul megjelent a király előtt. Azonban Eszter kegyelmet talált az uralkodó előtt. A királyné bölcsen előkészítette a leleplezést, s a megfelelő pillanatban egy lakomán szembesítette a királyt Hámánnal és azzal, hogy ő is zsidó, akinek az élete veszélybe került a főember miatt. A király haragra gerjedt, kivégeztette Hámánt, és törvénybe foglalta, hogy a zsidók megvédhetik magukat.

Ennek a fordulatnak az ünnepe a Purim, amelyet a zsidóság már 2500 éve ünnepel.

Az ünnepen felolvassák Eszter könyvét, jelmezekbe öltöznek és felvonulásokat tartanak. Hagyománya van a purimi színjátéknak is, amely során különleges olvasatokban adják elő a történetet. Eliezer Segal zsidó ünnepekről írt könyvében leírja, hogy ezeknek az előadásoknak az eredete a középkorig nyúlik vissza, majd a német zsidóság egy külön műfajt hozott létre belőlük, amit Purim Spielnek neveztek. Ma a Purim egy vidám ünnepély, amely a Gergely-naptárban általában február-márciusra esik.

A Biblia-kritika műfajának megjelenése óta minden bibliai könyv történelmi hitelességét kétségbe vonták már. Ez vonatkozik Eszter könyvére is. Pedig nagy gonddal megfogalmazott történeti könyv, amelynek feljegyzője külön utal a perzsa évkönyvekre mint bizonyítékokra, amelyekben fellelhető a történet. Sajnos az ókori források hiányossága miatt perzsa szövegforrásban eddig nem leltek rá Eszter és Márdokeus történetére. De hozzá kell tenni, hogy számtalan ókori eseményt elfogadnak megtörténtként annak ellenére, hogy mindössze egy forrásban szerepelnek. Azonban a Bibliával szemben mindig nagy volt az elfogultság, erről már a zsidó történetíró, Josephus Flavius is panaszkodott.

A perzsiai zsidóság megőrizte azt a helyet is, ahol a hagyomány szerint Eszter és Márdokeus nyugszik. A sír a mai napig megtalálható Iránban, bár a zsidó tudósok is vitatják a hitelességét.

A mi kultúránkban már nem divatos a bibliai szereplőkre példaképként tekinteni, ami gyakran abból fakad, hogy az emberek nem is ismerik a Biblia könyveit. Pedig Eszter példája mindenki számára inspiráló lehet. A kereszténységnek sajnos az évszázadok során voltak időszakai, amikor Hámán szerepét játszotta a zsidósággal szemben, azonban a történelem során még soha nem állt ilyen közel egymáshoz a két vallási közösség, mint ma. Ennek talán egyik oka, hogy a zsidók és keresztények egy erősen szekularizált világban próbálnak boldogulni, miközben követni szeretnék saját hitüket és hagyományaikat. Eszter ilyen szempontból is példát nyújthat, hiszen neki is egy ellenséges közegben kellett kiállnia a népért és a hitéért.

Felhasznált irodalom:
Yoram Hazony
Biblia-fordításokról
Eliezer Segal

A szerelem vak?

Persze bizonyára elhangzottak óvó szülői, baráti szavak. Ott voltak az ismerős közmondások is, például „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” Miért nem látjuk előre a különbségeket, miért nem látjuk, amit mindenki más lát? Szerencsére nem mindig tragikus a végkifejlet – de a mindennapokat gyakran megnehezíthetik az eltérő neveltetésből, szokásokból adódó konfliktusok, a megszokotthoz való túlzott ragaszkodás.

A szerelem és egymásra találás állapota sokban hasonlít ahhoz, amit a csecsemő él át anyukájával. A kapcsolat egy szimbiózis, ahol elmosódnak, nem léteznek a baba számára az én és a te között határok, nincs kritika, kétség, és együtt minden lehetséges. Talán éppen ezek az élmények idéződnek fel, amikor szerelmesek leszünk. Az sem véletlen, hogy az első szerelmek akkor találnak ránk, amikor egyre inkább elszakadunk az eredeti szülőktől és önálló életünket, énünket szeretnénk kialakítani. Az elszakadás észrevétlen fájdalmát pótolja az új rátalálás. A másikban gyakran öntudatlanul azt keressük, ami hiányzott az eredeti családban – vagy amit javítani szeretnénk gyermekkori élményeinken.

Nem esik messze az alma…

Ez a szimbiotikus egység, vagy legalábbis az illúziója nem tartható fenn sokáig. Egyre könnyebben visszatérünk saját énünk védelmezéséhez – ma az általános kultúra is egyre inkább erre csábít – látszólag önálló énünk pedig nagyrészt eredeti családunk tapasztalatait hordozza.

Különösen igaz ez, ha úgy lép valaki a felnőttkorba, hogy pszichológiai ételemben nem dolgozta fel a szüleihez fűződő viszonyát, és a benne élő gyermek tovább küzd a lojalitás és elszakadás kettősségével.

A közös felnőtt élet rengeteg problémát zúdít ránk, melyek megoldására sem idő, sem lehetőség nem lenne, ha nem használnánk lépten-nyomon azokat a mintákat, ismereteket, melyeket gyerekkorunkban sajátítottunk el szüleinktől, családunktól. Gazdaságos megoldás, valóban, de mi történik, ha párunk másféle megoldási módokat „tanult”? Ha lényegében hasonló a két fél családi háttere, akkor is számos ponton lehetnek apró, de olykor lényegesnek tűnő ellentétek. Hát még, ha jelentős a különbség. Hogyan viszonyulunk a rendhez, a pénzhez, hogyan bánunk az intimitással, a közelséggel és az érzésekkel, szeretjük-e a kockázatot, milyen pályát szánunk gyermekünknek – a lehetséges konfliktusok tárháza hosszan folytatható lenne.

Ahány ház, annyi szokás

A jó házastársi kapcsolatok sikeresen kezelik ezeket az óhatatlanul előkerülő különbségeket. A legfontosabb talán, hogy tudatosan ápoljuk a „Mi” élményét és érzületét. Fontos az én családom, fontos a te családod, de legfontosabb a mi közös családunk. Ez sajnos éppen a konfliktusok idején a legnehezebb, amikor különösen erős a kísértés, hogy saját énünket az eredeti családunkhoz való tartozással erősítsük meg – és talán arra is, hogy a másikat a saját családján keresztül támadjuk.

Ahhoz, hogy ezt lehetőleg elkerüljük, egyénileg és közösen is minél jobban szembe kell nézni a saját és egymás családi örökségével, annak pozitív és negatív oldalaival együtt. Tekintsünk úgy magunkra, mint ennek az örökségnek a közös gondnokaira, akik felelősen gazdálkodhatnak, gyarapíthatják, amit kaptak, de új hagyományokat, új megoldásokat is létrehozhatnak, ha valamit nem találnak időtállónak és megfelelőnek.

A mindennapokban ehhez sok beszélgetés, egymásra való nyitottság szükséges. Jó, hogyha megismerjük egymás családjának, felmenőinek történetét is.

Végül fontos, hogy gyerekeinket ne úgy tekintsük, mint egyik vagy másik család hagyományainak örökösét – ők maguk nem tudnának ezzel úgysem mit kezdeni, hiszen ösztönösen érzik, hogy mind génjeik, mind családi hagyományaik két irányból érkeztek, és az ő feladatuk ebből egységet teremteni. Ha erre képesek lesznek, akkor boldog felnőttekké válnak –, ha mi magunk is a „Mi” érzületét ápoljuk, akkor sokat segítünk nekik ebben. Már csak ezért is megéri.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Jelen lehetünk önmagunk számára. Testünk minden pillanatban jelez: izmaink feszülnek vagy lazák, tagjaink mozognak, zsigereink érzéseket közvetítenek agyunk számára. Érzelmeket élünk át, gondolatok villannak át a fejünkön. Jelen lenni önmagunk számára azt jelenti, hogy mindezt felfogjuk, megértjük, „vesszük az adást”.

Jelen lehetünk a fizikai valóságban. Kihasználhatnánk jobban is az érzékeinket. Meglátni a színeket, a formákat, észrevenni az apró változásokat, érezni a bőrünkön a levegőt. Szagokat, illatokat, ízeket, hangokat észlelni. Átélni a teret körülöttünk. A felületek simaságát, vagy érdességét. Egy táska, egy ruhadarab súlyát, könnyűségét.

Jelen lehetünk a kapcsolatainkban. Meghallani és meghallgatni egymást, ahogy eddig még talán soha. Felfedezni egymás örömeit, bánatát. Észrevenni egymás szépségét vagy törődöttségét. Átélni mindebben a Végtelen jelenlétét.

A valóságban való jelenlét kezdetben nem könnyű – némi bátorságot igényel és sok gyakorlást. Nehéz lehet, ha túlságosan is beletanultunk a pörgésbe, a hajtásba, és nem engedélyezünk magunknak szusszanást. Nehéz lehet, ha a jelent torz, irreális elvárások szemüvegén át nézzük, pontatlanul, elferdítve. Lehet, hogy nehéz, de ez is a jelen tapasztalásának része.

Tipp

Lassíts, vedd észre, csodálkozz rá!

Lassítsunk le egy kicsit, most. Egyáltalán nem az a cél, hogy ne tegyük, amit éppen teszünk, hanem az, hogy sokkal inkább benne legyünk. Kapcsoljunk egy kicsivel alacsonyabb fordulatszámra, lassítsuk le a mozdulatainkat, a gondolatainkat. Ez lehetőséget ad arra, hogy újfajta módon éljük át a folyamatot.

Vegyük észre a valóságot, mintha most látnánk először. Bármit teszünk éppen, tegyük úgy, mintha először tennénk. Fedezzük fel a megszokottban az ismeretlen részleteket. Csodálkozzunk rá, hogy mindez van. Az egész, úgy egyáltalán – és hogyhogy éppen itt és most? Az apró részletek, amikre eddig nem figyeltünk. A jelen pillanat, ami pontosan így soha nem volt még és nem is lesz már többet. Éljük át a felfedezés örömét!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A „Test és lélek az asztalnál” című Képmás-estünkön két meglepően eltérő hivatású és életmódú vendéggel beszélgetünk: Vrábel Kriszta gasztro-íróval és Guba András piarista szerzetessel, aki szabadidejében többek között böllérkedik is.

Mik a férfi és a női feladatok a főzés előtt, közben és után? Hogyan fér össze a szerzetesség és a vadászat, és hogyan lehet ez utóbbit az internetről megtanulni? Elválaszt-e minket az asztalnál az, hogy olyan sokféle étrendet követünk? Kihívás a böjt? Ciki manapság a nőnek főzni otthon? Meghatároz az, hogy mit eszünk? Szívesen szedünk a tálból szeretteinknek, vendégeinknek?

Vrábel Kriszta gasztroírótól megtudjuk, miket ehetünk, mit jelent számára a diéta, és hogyan zajlik náluk az ételfotózás. András atya pedig elmeséli, mi a „harcos diéta”, amit ő maga is tart, milyen egy szerzetesi közösségben a közös főzés, és hogy állva vagy ülve fogyasztják el az ebédet. Kiderül az is, miért főztek maguknak Baszkföldön a férfiak, és hogy mi döbbentette meg az atyát a gödi szakmunkásképzős gyerekek étkezésével kapcsolatban.

Vendégeink egy-egy kedves ízemléket is megosztanak velünk, és azt is elmondják, van-e náluk megszokott karácsonyi menü.

A beszélgetést Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője vezeti.

A felvétel a Várkert Bazárban készült.

TÁMOGATÓ:

Zsombi születése és a szívműtét 

„Zsombi lyukas szívvel született. Nagyon sok mindent arra lehetett fogni, a hasonló tünetek miatt. Két és fél hónapos koráig tudott szopizni, szépen mozgott, akkor még nem érzékeltünk más problémát. Annyi, hogy a fejecskéjét nehezen tartotta, de nem is nagyon teszteltük, mert a szíve miatt nem lehetett terhelni, hasra fektetni. Emiatt a tornákra sem tudtunk vele járni. Utána kezdett el rosszabbodni az evés; nem tudtuk eldönteni, hogy nem akar vagy nem tud enni.  Nem tartotta a fejét, egyre nehézkesebben mozgott. Öt hónapos korában megvolt a szívműtét, ezután meg tudta enni az adagját cumisüvegből. Úgy voltunk vele, hogy a mozgás is biztos szépen lassan visszatér. Nem aggódtunk, mert voltunk előtte genetikai szűrésen. De nem jött vissza a mozgás, ezért a kardiológus átküldött a neurológiára. Ott már úgy fogadtak, hogy tudják, mi a probléma. Valószínűleg sejtették korábban is, csak nem akartak minket terhelni a szívműtét előtt.” 

Az újabb diagnózis és a kezelés lehetőségei 

„A szívműtét után jött a feketeleves, mert azt hittük, hogy túl vagyunk mindenen, de kiderült, hogy mégsem. Zsombinál SMA 1-es genetikai betegséget állapítottak meg.”  

„Még egyszer össze kellett magunkat szedni. Ilyenkor az az orvosi előírás, hogy megkérdezik, akarjuk-e a betegség természetes lefolyását hagyni, küzdelem nélkül, vagy szeretnénk a gyógyszert megpróbálni. Ez számunkra nem volt kérdés. Mindent megtettünk, amit lehetett.   

A Spinrazánál van egy mozgásskála-felmérés, mert ha nem történik változás a gyógyszer hatására, akkor nem kaphatjuk tovább. Amikor elkezdtük, 21 pontunk volt, jelenleg 43 pontnál tartunk, annyit változott és erősödött Zsombi mozgása. Ez azt jelenti, hogy egy picit felhúzza a lábát, öt-tíz másodpercig képes tartani a fejecskéjét, igaz, bizonytalanul, és a kezét most már nem ejti le. Ezek nála nagy változások. De az igazi változást a Zolgensma hozhatja.” 

Adománygyűjtés, kommentek, remény  

„Úgy voltunk vele, hogy van másfél évünk, és lesz, ami lesz. Ha Zentének és Leventének sikerült egy hónap alatt, akkor valahogy csak össze tudjuk szedni a pénzt. A család egy része úgy gondolta, hogy ez képtelenség. Ráadásul bejött a Covid, és semmilyen koncertet, sütivásárt, jótékonysági eseményt nem lehetett szervezni. Ez még jobban meglőtt minket, de óriási sikertörténetnek lehet mondani, hogy ilyen helyzetben is sikerült. 
Nem akartunk begubózni. Próbáltuk a tennivalókat előrevenni. Minden időmet kitöltötte a Facebook-oldal működtetése, a kommentek megválaszolása, a licitek feladása postán, a tervezés, ímélek írása, a megállapodások eljuttatása az elnöknek.  

Kép

Zsombi

Akkora háttérmunka volt emögött, hogy a lelki oldalát nem is nagyon tudtuk megélni. Az emberek hozzáállása, a kommentek, a biztató szavak sok erőt adnak.  

Igazából ennyit látunk belőle, mert a karanténban ül az ember a négy fal közt, és nem érzékeli a világban a változásokat. Az emberek várják, igénylik, tudni szeretnék, hogy hol tartunk. Írnak, jótanácsokat adnak, biztató szavakat mondanak, dicsérik Zsombit – ezekben érezhető, hogy mennyire pozitívan állnak hozzánk. Viszik a plüssöket, gyűjtik a kupakot, és erre időt áldoznak az életükből. Ez az, ami tényleg megható.”  

További lépések az úton 

„Egyeztettünk a kórházzal, és február 25-26-án, csütörtök-pénteken kétnapos kivizsgálás lesz: vért vesznek, megnézik a tüdeje állapotát, a májenzimeket, a veseműködést. Ez a gyógyszer mindenre ki fog hatni, és csak akkor adják be, ha minden tökéletes, ha nincs infekció. Ez az elővigyázatosság miatt kell, mert a Zolgensma előtt legyengítik az immunrendszert, hogy átjárja a legapróbb sejteket is, és utána vissza kell építeni. Ez elég hosszú kúra, legalább három hónapot fog igénybe venni. Zentéék, Noelék, Leviék arról számolnak be, hogy már az első két héten lehetett látni apróbb változásokat. Noelékkel nyáron találkoztunk, ők erdélyi magyarok. Az ő esetükben hasonló volt a helyzet, mint Zsombinál: fekve tudott csak enni pépeset, és nehezebben nyelt. A Zolgensma után két-három héttel már ülve tudták etetni, normálisabb volt a nyelés. Úgyhogy a gyógyszer a mi esetünkben is óriási változásokat hozhat.”  

Híd a beteg gyermekek között 

„Eddig Zente anyukájával beszéltem sokat, meg Hildával, Noelék kapcsán. Megosztjuk a tapasztalatokat, tanácsokat. Mi átadtuk a stafétabotot egy szintén borsodi kislánynak, Lilinek, akit próbálunk eszeveszetten segíteni, mert ott tényleg hatalmas a probléma. Lili nem a Bethesdába került, és nem kezdte időben kapni a Spinrazát. Beadták a kérelmet, és bíztak abban, hogy megkapják a Zolgensmát, de közben a kislány leépült.”  

„Én hálát adok az égnek, hogy a Bethesdába kerültünk. A kórház minden segítséget megadott, elkezdtük időben a Spinrazát, így Zsombi állapota nem rosszabbodott a várakozás alatt.” 

Kép

Ebből az óriási összefogásból nehéz kibogozni egyetlen szálat. A pandémia miatt elmaradt rendezvények helyett rengetegen akcióba lendültek. Sportolók, művészek, magánemberek ajánlották fel tiszteletdíjaikat, adományaikat. Árverésekből, kupakgyűjtésből és plüssakcióból is szép bevétel született. A felnőttek és családok mellett egy csapat kiskamasz, az egri Szent Imre Katolikus Általános Iskola 5. e osztályos diákjai a plüssakcióhoz csatlakoztak. Saját kedvenceiket ajánlották fel Zsombi gyógyulásáért. A plüssöket a város különböző pontjain helyezték el egy figyelemfelhívó levéllel, amelyben szerepelt Zsombi betegségének rövid leírása és az alapítvány adatai.  

Virág: Mi is találtunk ilyen plüsst az Érsekkertben, amikor Anita nénivel sétáltunk. Kitaláltuk, hogy mi is elhelyezhetnénk plüssöket a városban.  
Kristóf: Nagyon lelkesek voltunk. A plüssöket becsomagoltuk egy levéllel, és tettünk rá egy matricát: „Nem elveszett játék vagyok! Rád vártam!” 
Virág: Amikor becsomagoltam, a kisöcsémnek megtetszett az egyik, és neki nehéz volt megválnia tőle. 
Kristóf: Az én plüssöm még apáé volt, ezért szerettem, de anya azt mondta, hogy ezt vigyük el. Amikor megválunk a játékunktól, akkor jó érzés, hogy egy rosszabb testi állapotban lévő kisgyereknek segíthetünk.  
Virág: Gyerekektől ez nagyobb felajánlás, mint a pénz, mert a gyerekeknek a játékok fontosabbak. Ha lenne betegen született osztálytársunk, foglalkoznánk meg játszanánk vele, hogy ne érezze magát másnak. 
Imi: Barátkoznánk vele, meg kedves szavakat mondanánk neki, hogy ne búsuljon a betegsége miatt. 
Kristóf: Majd még más rászorulóknak is fogunk segíteni, mert most egy kislánynak gyűjtenek. 
Imi: Én is szeretnék ebbe bekapcsolódni. 
Virág: Szeretnék segíteni másnak is, hogy olyan lehessen, mint mi. 

Herperger Anita, aki a diákok osztályfőnök-helyettese és testnevelés-tanárnője, nem most jótékonykodott először, de Zsombi betegsége személyesen is érintette. 
„Amikor megtudtam, hogy a volt évfolyamtársamnak betegen született a kisfia, rögtön akcióba léptem. A plüssakcióhoz még decemberben csatlakoztam. Miután a gyerekekkel megtaláltuk a játékokat, és láttam, hogy fogékonyak, úgy gondoltam, őket is be lehet vonni. Elmondtam nekik a tervemet, és megkérdeztem, lenne-e hozzá kedvük. Egyöntetűen igent mondtak. Engedélyt kértem a szülőktől, igazgató úrtól, és megkezdődött a több hetes felkészítő munka. Az órákon feldolgoztuk a betegséget, megismerkedtünk Zsomborral fénykép útján, és megterveztük, hogy hová fogjuk elhelyezni a játékokat. Úgy gondolom, ha megfelelően elő van készítve egy projekt, illetve sokoldalúan megismertetjük ezt a lehetőséget, akkor a gyerekek könnyen érzékennyé válnak. Egy olyan kaliberű betegség, mint az SMA-1, jobban megmozgatja az embereket, mert tudjuk, hogy ez egy gyógyíthatatlan betegség, de létezik rá gyógymód. Emberi ésszel szinte felfoghatatlan összegbe kerül, és ha van arra lehetőségük az embereknek, hogy a gyógyításnak akár porszemnyi részei legyenek, akkor szívesebben adakoznak.  

Ahhoz, hogy jobban felhívjuk a figyelmet, valami kiemelkedő, érdekes jelenséget kell produkálni, egy látványos akciót, mint mi a gyerekekkel. A gyerekekre jobban felfigyel a világ. 

Kép

A diákok "plüssakció" közben

A tanítványaim rögtön megérezték, hogy mekkora súlya van ennek a segítségnyújtásnak. Örülök, hogy a véghajrában sikerült csatlakozni, hiszen így sikerélményként élték meg, hogy pár nappal később összegyűlt a megfelelő összeg. Azonnal jelezték, hogy továbbra is szeretnének segíteni. Épp Zsombor akciójának lezárása után került nyilvánosságra Lilike állapota, aki szintén a környéken, Mezőkeresztesen él. Neki szeretnénk a következő akciónkkal még tavasszal segíteni.”  

Zsombi nagyböjt kezdetén, hamvazószerdán kapta meg a gyógyulás lehetőségét, a közel 760 millió forintos adományt. Most a családdal együtt mi is szívből várjuk Zsombi húsvétját, feltámadását. 

2021. április 16-ai hír: Az SMA-ban szenvedő magyar betegek számára kulcsfontosságú megállapodást kötött a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő. Idén áprilistól egyedi méltányosság alapján elérhetővé válik hazánkban a Zolgensma nevű génterápiás gyógyszer.

– Milyen filmes munkák találnak meg mostanában?
– Most két filmet is forgatok: az egyik A játszma című, az ‘50-es években játszódó magyar kémfilm, amelyben egy alezredest alakítok, a másik pedig egy romantikus vígjáték, a Nagykarácsony. Utóbbi egy karácsonyi vásáron játszódik, a főszereplő Ötvös Andris, én pedig egy régivágású, seftelős butikos bőrébe bújok, akit meglegyint a szerelem szele. Reméljük, hogy egyszerre egy szórakoztató és meghitt filmet láthatnak majd a nézők a mozikban, amely a legszebb karácsonyaikat idézi meg.

– Egy színésznek folyton meg kell felelnie, óhatatlanul kap kritikákat, visszajelzéseket arról, hogy valamit nem jól csinál. Ez hosszú távon nem önbizalomromboló?
– Ha tudom, hogy egy rendező tehetséges, akkor meg kell bízzak benne, akkor is, ha kritizál, vagy ha máshova szeretné helyezni a hangsúlyokat az általam játszott karakterben.

Nekem a legtöbb filmben szerencsém volt, mert olyan szerepeket osztottak rám, amik alkatilag nagyon passzoltak hozzám, így teljesen természetes módon tudtam játszani, és pontosan éreztem, mik az elvárások velem szemben.

Színházban már más a helyzet: A gondnok című előadás Astonja egy nálam jóval lassabb beszédű, tétovább figura. A próbákon – pont ezért – elkerülhetetlen volt a rendezői kritika. A Krétakörben gyakran kérték tőlem, hogy a szereplőm ne legyen Pepés, és a Bárka Színházban Tim Caroll angol rendező is mindig mondta: „Pepe, ne gesztikulálj, ne mutogass a kezeddel! Csak a száddal fejezd ki a figurát!” Ez egy olyan izgő-mozgó embernek, mint amilyen én vagyok, nagy kihívás volt.

– Amikor egy fiatal felnőtt bejelenti otthon, hogy színész szeretne lenni, általában kétféle fogadtatásra lel: támogatják, vagy pedig elhangzik a „tanulj valami normális szakmát!” utasítás. A te szüleid hogyan reagáltak annak idején?
– Még csak meg sem lepődtek túlzottan azon, hogy színész szeretnék lenni, ugyanis már gyerekkoromban megnyertem a Ki mit tud?-ot Ajkán egy Karinthy-prózával, és rendszeresen szavaltam ünnepségeken is. A mikrofontól lázba jöttem, volt, hogy valóban szó szerint be is lázasodtam fellépés előtt. Édesapám, aki mérnök volt, csak annyit mondott, hogy valamilyen diplomának márpedig lennie kell. Először a Színműre felvételiztem, de nem jött össze, így aztán elmentem a Budapesti Műszaki Egyetemre.

– Édesapád szigorú ember volt?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy magasra tette a lécet, önmagával szemben is. A piaristákhoz járt Veszprémbe, tizenhét évesen elvitték hadifogságba, ahol megtanult oroszul és anyanyelvi szinten németül. A szabadulása után egyetlen év alatt, kitüntetéssel végezte el a gimnázium harmadik és negyedik osztályát. Építészmérnök szeretett volna lenni, de ezt nem engedték, mert a nagyapám a régi rendszer embere, veszprémi jogász, járási főszolgabíró volt, akitől a szocializmusban gyakorlatilag mindenét, a házát és a munkáját is elvették. Végül Miskolcon végezhette el az egyetemet, bányagépész-mérnök lett. Szeretett mindennek utánaolvasni, így a betegségeinek is. Könyvből tanulta meg a bádogozást és a vízvezeték-szerelést, szerette a komolyzenét és a Játék és muzsika tíz percben című komolyzenei műsort a Kossuth Rádión. Otthon mindig megnyerte.

– A gyerekeid hogy viselik, hogy az apukájuk ismert ember?
– Ebbe nőttek bele, pontosabban, ahogy ők cseperedtek, úgy nőtt velük együtt az ismertségem.

Megszokták és megtanultak együtt élni vele. Nem lubickolnak benne, nincsenek ellene sem, de tény, hogy szívesen maradnak a háttérben.

A saját jogukon szeretnének érvényesülni, és ez így helyes. Annak idején én is igyekeztem kikerülni édesapám árnyékából.

Kép

Scherer Péter az Apatigris fotózásán - Kép: RTL Magyarország

– Egy ideje az RTL Most-on futó Apatigris című sorozatban láthatnak a nézők, főszerepben. Úgy tudom, hogy Fruzsi és Bori lányaid épp ugyanannyi idősek voltak – 23 és 21 évesek – a forgatás idején, mint a sorozatbéli lányaid, Vivi (Rujder Vivien) és Laura (Schmidt Sára).
– Igen, Köbli Norbert a szerepek leosztásakor az első perctől kezdve bennem gondolkodott. A főszereplő Péter nagyon félti a lányokat, folyamatosan csekkolja, hogy hova, kikkel és milyen bulikba járnak. „Tudod te, hány óra, kislányom?”; „Milyen buliba mész?!”; „Hogyhogy ittál?” – ilyen és ehhez hasonló kérdéseket szegez nekik. A való életben a lányaimmal sokkal megengedőbb vagyok, nem leselkedem utánuk. Mindig is bíztam abban, hogy amit a feleségemtől és tőlem az évtizedek során kaptak útravalóul, azt nem felejtik el, és hasznosítják. Bízom bennük, és inkább csak a nagyobb mérföldköveknél szeretek beavatkozni, segíteni, tanácsot adni. Tudod, amikor például olyan sorsfordító kérdések elé kerülnek, mint költözés, egyetemváltás, Erasmus-pályázat, külföldre költözés, ilyesmik. 

– Egy lányos apának már maga a randi szó is „vörös posztó” szokott lenni. Ismerek olyan apukát, aki, mielőtt a lánya udvarlóját fogadta volna, vett egy olyan pólót, amin a következő szöveg állt: „Amit te csinálsz a lányommal, én is azt fogom csinálni veled!”
– Nekünk szerencsére eddig nem volt nehéz dolgunk a lányokkal. Nem voltak olyan udvarlóik, akikre azt mondtuk volna az anyjával: „Atyaég, na, ezektől szabadítsuk meg őket!”

Olyan sulikba és közegbe jártak, amelyek nem vitték rossz útra őket, jól működő barátságok és kapcsolatok vannak körülöttük.

A kisebbik lányom barátja sokszor van velünk – nagyon klassz srác, remélem, hogy sokáig kitartanak egymás mellett.

– Említetted, hogy izgő-mozgó ember vagy, és erről eszembe is jutott, hogy mi általában akkor interjúzunk, amikor bringatúrán vagy a családdal, vagy amikor útra kelsz rollerrel. A mostani alkalom a kevés kivétel közé tartozik, most statikusak vagyunk.
– Én ilyen tekerős, mozgós ember vagyok, a családomat is erre szoktattam. Itthon négy, a Balatonon nyolc kerékpárunk van, na meg rollereink. Mindent imádok, ami gurul vagy ami csúszik. Harmadéves egyetemista voltam, amikor nyertem egy gördeszkát. Kijártam vele a Hősök terére gyakorolni, utcasrácokkal fogócskáztam. Síelni is imádtam, de egyszer túl vagány voltam, és egy térdműtét véget vetett a mókának. Ha a Balatonon valamelyik haver lehoz egy szörföt, még ma is szívesen szállok fel rá – az egész fiatalkoromat végigszörföztem.

– Több mint huszonöt éve együtt vagytok a feleségeddel. Ennyi idő alatt sikerült választ találni arra, hogy mi a titka a jól működő párkapcsolatnak?
– Rengeteg kompromisszum, elfogadás és megbocsájtás.

A házasság hullámvölgyekkel és szépségekkel tarkított nehéz üzem.

Manapság az első komolyabb konfliktusnál szét szoktak menni a párok – mi inkább megpróbáljuk megoldani a konfliktusokat. A feleségem csodálatos nő és anya. A teljes backstage-t – a három gyermekünket, a komplett háztartást és engem – örömmel és fantasztikusan menedzseli. Amikor látja, hogy sikereket érünk el, tudja, hogy abban ő is erősen benne van – nagyon sokat köszönhetek neki.