A felmérés 30 államban (az Európai Unió 27 tagországában, az Egyesült Királyságban, Norvégiában és Svájcban) 30 ezer ember megkérdezésével készült tavaly szeptemberben és októberben.

A magyarok 91%-a szerint egy családban kettő vagy több gyermek az ideális. A háromgyermekes családi életformát nálunk nagyobb arányban csak a lettek (47 százalék) és az észtek (46 százalék) támogatják; és hazánkban, illetve a bolgárok és a szlovákok között vannak a legkevesebben azok (1 százalék), akik gyermek nélkül képzelik el a családot. A visegrádi országok lakosainak 60 százaléka a két gyermeket, 24 százaléka a három gyermeket tartja ideálisnak.

Arra a kérdésre, hogy Az Ön életében mennyire fontos a család, a magyar megkérdezettek 90 százaléka a nagyon fontos választ jelölte be, míg a többi 29 ország egyikében sem választották ilyen nagy arányban ezt a lehetőséget, ebből az látszik, hogy hazánk lakosai gondolkodnak a legcsaládcentrikusabban Európában. A második helyen Málta áll 82 százalékkal, de még a skála végén szereplő hollandok közül is 51 százalék mondta azt, hogy nagyon fontos a család, további 31 százalék pedig inkább fontosnak tartotta. Európa lakossága összességében is rendkívül családszerető: ha a harminc ország adatait összesítve nézzük, azt látjuk, hogy a válaszadók 65 százalékának nagyon fontos, 27 százalékának pedig inkább fontos a családja.

Szintén nálunk a legnagyobb azoknak az aránya (88 százalék), akik szerint segíteni kell a fiatalokat abban, hogy minél előbb vállalhassanak gyermeket. A többi visegrádi országban is hasonlóan gondolkodnak erről, és többségben vannak azok, akik osztják ezt a véleményt: a szlovákok 81, a csehek 72, a lengyelek 62 százaléka véli úgy, hogy fontos a mielőbbi gyermekvállalás ösztönzése. Ezzel szemben a dánoknak és a hollandoknak csak 24, a svédeknek 23, az Egyesült Királyságban élőknek pedig csak 20 százaléka ért egyet ezzel az állítással.

A családok és a családalapítás állami támogatása a magyar válaszadók 75 százaléka szerint nagyon fontos, további 22 százalék pedig inkább fontosnak gondolja. Görögországban és Szlovákiában szintén 70 százalék fölött van azoknak az aránya, akik úgy gondolják, hogy ez nagyon fontos, ha pedig a visegrádi országok átlagát nézzük, azt látjuk, hogy a válaszadók 52 százaléka jelölte nagyon fontosnak, 38 százaléka pedig inkább fontosnak a támogatást.

Forrás: KINCS

A magyar válaszadók 74 százaléka úgy véli, hogy kiemelten kell támogatni a nagycsaládosokat. Az észtek 78, a lettek 83, a görögök 85 százaléka osztja ezt a véleményt, a dánoknak és a hollandoknak viszont csak 27, az Egyesült Királyságban élőknek pedig csak 22 százaléka gondolja ugyanezt. A visegrádi országokban csak a válaszadók 32 százaléka szerint nem kell kiemelten támogatni a nagycsaládosokat.

Hazánkban vannak a legtöbben azok (91 százalék), akik fontosnak tartják, hogy a család saját tulajdonú otthonban éljen. Ez a visegrádi országokban a válaszadók 86 százalékának fontos. Szembetűnően máshogy gondolkodnak viszont a dánok: 21 százalékuk szerint egyáltalán nem fontos, további 44 százalék szerint pedig inkább nem fontos a saját tulajdon, és csak 6 százalékuk tartja azt fontosnak. Ez a hozzáállás azonban elég ritka: az európai országok nagy részében többen vannak azok, akiknek ez inkább fontos vagy nagyon fontos, ha pedig a 30 ország polgárainak válaszait összesítve nézzük, azt látjuk, hogy 25 százalékuknak nagyon fontos, 41 százalékuknak pedig inkább fontos, hogy a család a saját otthonában éljen.

A magyar válaszadók 65 százaléka véli úgy, hogy az anyagi támogatások mellett nagyon fontos a családbarát mentalitás erősítése is, további 31 százalék szerint inkább fontosnak tartja. Ha a négy visegrádi országot együtt nézzük, azt látjuk, hogy 33 százalékuk nagyon fontosnak, 48 százalékuk pedig inkább fontosnak véli ezt. A 30 ország válaszainak összesítéséből is az derül ki, hogy a többség nagy jelentőséget tulajdonít a szemléletformálásnak: 96 százalékának fontos a családbarát mentalitás erősítése.

A kutatás visszaigazolta, hogy a visegrádiak, a közép- és kelet-európaiak családcentrikusabbak a Nyugat-Európában élőknél, ahogy a mediterrán nemzetek családbarátsága is megerősítést nyert az adatok által. A magyarok családok melletti elkötelezettsége még a szintén kiemelkedően gyerekbarát visegrádi országok átlagánál is erősebb. 

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével.

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) családtudományi és demográfiai kutatóintézetként a családügyi és családvédelmi intézkedések megalapozása érdekében tevékenykedik azzal a céllal, hogy hazánkban megszülessenek a vágyott gyermekek, javuljon a népesedési helyzet, s a családok erősödjenek és gyarapodjanak.
A KINCS-ről itt olvashat:
www.koppmariaintezet.hu
www.facebook.com/koppmariaintezet

Közel tíz esztendeje zenél együtt a piliscsabai baráti társaságból alakult, a jelenlegi felállásban 2015 óta játszó Borsa együttes, s az évek során a moldvai csángó népzenében, tánchagyományban találta meg közös mondanivalóját. Koncertjeik, táncházaik, mesemondással gazdagított gyerekfoglalkozásaik, esküvői szerepléseik, Kárpát-medencei és európai fellépéseik nemcsak a moldvai muzsika, hanem az emberi kapcsolódások köré is szerveződnek, így tevékenységüknek tulajdonképpen védjegye az összetartozás. A Borsa „hazai pályája” a közös és személyes jelenlét, amelyben a 2020-as esztendő sajnos nem bővelkedhetett – azonban a lemezfelvételt mint komfortzóna-elhagyást több mint eredményesnek tekinthetjük. A Hagyományok Háza támogatásával, a Fonó Budai Zeneház forgalmazásában az év végén megjelent, csak online felületeken elérhető debütáló album bizonyíték, hogy a Borsa együttes előadóművészete valójában „odaadóművészet”.

A digitális naptárak és pittyenő emlékeztetők szervezettséggel és tökéletes időkihasználással kecsegtetnek, valahogy mégis kuszábbak a napjaink, egyre ziláltabb „menetrendünk” valahol elhagyta útközben a biológiai óránkat. Annyit tekintünk előre, hogy fölfelé már nem tudunk. Markoljuk a pillanatokat, mert elfelejtettünk osztozni rajtuk. Ebben a szűnni nem akaró présben lesz a Borsa együttes első lemeze a megkönnyebbülés muzsikája.

Az az ősi zenei gondolat- és dallamvilág, ami a moldvai csángó népzenének sajátja, illetve az időbeosztás istenhitnek való alárendelése ma anakronisztikusnak tűnhet, mégis mindig korszerű tudásról árulkodik.

Arról, hogy igenis létezik ritmus, amihez úgy passzítható az életünk, hogy az rögvest gyógyulni kezd tőle. Hogy ideje van a csitulásnak, s ideje a csujogásnak, a serkenésnek, a nyugovásnak – egyáltalán: ideje van mindennek. S ha az életünkben ideje van mindennek, akkor mindenre van időnk.

Mert az idő, rendeltetése szerint, nem pereg. Inkább perdül-fordul, amolyan derűsen. A Kezdettyitől végzettyéig című albumon a római katolikus ünnepekhez kapcsolódó, az egyházi év ritmusát követő népénekek és liturgikus énekek hallhatók. A karácsonyi, újévi, húsvéti és pünkösdi időt felölelő évkörnek egy szimbolikus értelemben vett nap ad keretet: az Én felkelék jó regvel hajnalba reggeli ima nyitja, s az A fényes nap immár elnyugodott esti fohász zárja az énekek sorát. Az énekek közül nem egy ismerős lehet – Örvendezzünk, Betlehembe menjünk; Jöjj, Szentlélek Úristen; Kelj fel, keresztény lélek –, hiszen egyrészt a katolikus liturgia (s néhány ismert énekeskönyv) részei, másrészt a magyarlakta területeken többfelé is megtalálhatók a néphagyományban. Moldvai változatuk azonban régebbi idők emlékét őrzi, s díszítettebb is, mint a „dalosabb” variánsok. Az archaikus, nem csak az Európában megszokott hétfokú hangsorban gondolkodó moldvai zene legkorábbi, gregoriánban gyökerező korszakából, de a reformáció és a katolikus megújulás korából is találhatók énekek a lemezen.

Kép

Kép: Borsa együttes / Facebook

A moldvai csángó közösségekben eredetileg hangszeres kíséret nélkül énekelt, szentes énekek világi táncdallamokkal összefűzve szerepelnek a Borsa-korongon.

Ez amellett, hogy előadói szándék szerint szép egyensúlyt teremt lassú és gyors tempó, vokális és hangszeres hangzás között, megidézi azt a feledésbe merült világot, amelyben még nem volt a maihoz hasonló szakadék szent és profán létmód között. A Manninger Katica által megrázó természetességgel énekelt díszes dallamok és az azokat követő-kísérő eleven muzsika testileg és lelkileg is megindítja közönségét. Megindítja Moldva felé, Isten felé, embertársai felé, és – „Ó, emberi nemzet, indulj vigasságra!” – egy mindig közös öröm felé is. A közöny mindenesetre totális képtelenség akkor, amikor mondjuk a Kyrie vagy a Mikor Máriához az Isten angyala csendül fel, vagy az Öreges kezes sodor magával.

A nem muzsikálásból, de muzsikálásban élő tagok – Manninger Katica (ének, citera), Réfi Noémi (hegedű, ének), Tóth Péter (furulya, kaval), Tóth Olivér Artúr (koboz, doromb) – mesterien, ám tanítványi alázattal és közvetlenséggel képesek tolmácsolni az Isten felé fordulást létkérdésként megélő, az identitását az anyanyelvi vallásgyakorlástól elválasztani nem tudó és nem is akaró, minden erejével a megmaradásért küzdő moldvai csángó közösség kulturális örökségét. Ebben tettestársakra is leltek: Turi András brácsa- és orgonajátékkal, Halmos Attila zenei rendezőként, Mazura János az utómunkálatokkal segítette az album elkészülését, s így azt, hogy újra mindenkié lehessen, ami öröktől fogva közös.

Mert a Borsa első lemeze arról is tanúságot tesz, hogy a kincsünk, amink van, az továbbadva őrizhető meg a legjobban, s így lesz belőle ajándék.

Ami pedig ajándék, az biztosan nem termék. A Kezdettyitől végzettyéig nemcsak vágyakozni tanít meg arra, ami a miénk, hanem lubickolni benne: legyen szó akár moldvai népzenéről, akár egyházi ünnepekről – akár Isten szeretetéről.

Borsa együttes: Kezdettyitől végzettyéig, Fonó, Budapest, 2020.

– A héber gondolkodásban a test középpontja a szív; ezt veszi körbe az oldalborda, amely a teremtéstörténetben a nő jelképe. Tehát már az európai identitásunk egyik alapját adó Ószövetség szerint is fontos szerep a miénk. Ön szerint van olyan, amit csak a nők tudnak hozzátenni a világhoz?
– Van, és nagyon fontosnak tartom ezt a női szerepet ebben az identitászavaros világban.

A világnak a szíve A Nő!

A nő által képviselt érzelmi gazdagság egyfajta tűz, ami életben tartja a családot, a közösségeket, vagy akár csak egy projektet. Persze az is fontos, hogy milyen férfi van mellettünk, hiszen nélkülük is megállna az élet. Annyira frappánsan tudunk helyzeteket megoldani, olyan ösztönösen jól tudunk a gyerekekhez fordulni – máshogy, mint a férfiak.

– Ön már világsztár volt, amikor megismerte férjét, Zsoltot. Hogyan tud ünnepelt dívából feleséggé változni, szükség van erre egyáltalán?
– Nekem nagyon sok munkám volt a nőiességem elfogadásával, azzal, hogy sokan vonzónak tartanak – egy kis mezővárosból jövök, ahol az operaszínpad csillogása nagyon távoli dolog volt, én meg nagyon gyorsan a Magyar Állami Operaházban találtam magam, aztán európai színpadokon, majd az operavilág tetején. Sokat vívódtam, amíg ezt fel tudtam dolgozni. Az is problémát okozott nekem, hogy hol válik le a művészszerepem a feleségszerepemről. Sokáig elhittem azt, hogy alkalmatlan vagyok a feleségszerepre, mert önző vagyok, mivel nekem nagyon fontos a művészetem. Akkor kerültek a helyükre a dolgok, amikor megismerkedtem Zsolttal. Feleség is vagyok és művész is.

Számomra a legfontosabb a női szerepem: feleség vagyok, a férjem számára vonzó nő vagyok, a kislányom számára a legszebb anya vagyok, háziasszonyként pedig őrzöm az otthon melegét.

Ahogy lejövök a színpadról, rögtön megszűnik az a világ számomra, és várom, hogy otthon lehessek. De nagyon sok önismereti munkám van abban, hogy végül eljutottam az önazonosságig.

– Ez a lelki vonal, a dolgok boncolgatása, a ráérzések mintha inkább női talentumok volnának, nem?
– Igen! Engem az első férjem elhagyott, amit kudarcként éltem meg, de láttam benne egy lehetőséget is arra, hogy szembenézzek magammal. Sem önostorozásba, sem a másik hibáztatásába nem akartam süllyedni. Nagyon őszintén, meztelenül akartam látni magam, rájönni arra, hogy mit rontottam én el, mi volt az én szerepem ebben a kudarcban. És nagyon sok mindenre rájöttem, amikor végignéztem a gyerekkoromat, a szüleimmel, a barátaimmal való kapcsolatomat; kinyílt a szívem, mint egy virág, és tulajdonképpen innentől számítom az igazi nagy színpadi alakításaimat. Nagyon fontos út volt ez nekem.

Kép

Kép: Emmer László

– Kislánya gyakran látja önt színpadon. Számára az anya vajon egyet jelenthet a világsztárral?
– Bibi sok minden szeretne lenni, de nemrég azt mondta, hogy ő „csak” anyuka lesz, és hat gyereke lesz. Én leszek a legboldogabb, ha ez így lesz.

– Mi az, amit anyaként csak ön tud átadni a kislányának?
– Szerintem azzal, ahogy élünk, mindent átadunk a gyerekünknek. Látja, ahogy reggel szépítkezem – így ő is sminkel reggelente –, ahogy a férjemmel bánok, ahogy vele bánok, ahogy a kapcsolataimban létezem. Nálunk soha nem volt „női feladat” a pelenkázás, a férjem is mindenből ki akarja venni a részét, tényleg együtt neveljük őt. Az egy régi értékrend volt, amikor a nőknek a gyerekekre vigyázás volt a munkájuk, ez ma már nem megy, hiszen dolgozunk mi is.

Szokták is mondani a játszótéren az anyatársak, hogy ilyen férfi nincs is még egy, mint az én férjem, hogy mindenben részt vesz velem – hát persze, hogy nincs, hiszen ő az én férjem!

– És mi az, amitől az ön szemében mégis férfi, amikor pelenkázott olyankor, amikor önt vastapssal ünnepelték?
– Pontosan ettől, hogy pelenkázott, vagy előkapja a vasalódeszkát olyankor, amikor látja, hogy a felesége fáradt, mert késő éjszakáig dolgozott. Hogy nem akar macsó lenni, mert van önbecsülése, és nem érzi kevesebbnek magát attól, hogy én sztár vagyok.

Az Északi Szentinel-sziget lakói elérték azt, amire valószínűleg a világ sok országa vágyakozik: a Föld minden más lakója számára szigorúan tilos bármilyen módon beavatkozni az életükbe. Sőt, ez az érinthetetlenség ennél tovább is megy: senki más be sem teheti a lábát a szigetre, még hajóval sem szabad a közelébe menni. A sziget Indiához tartozik, a Bengáli-öböl szigetvilágának egyik tagja. Az teszi ennyire különlegessé, hogy itt él a világ egyik utolsó teljesen elszigetelt törzse. A szentineliek semmilyen módon nem vették föl a kapcsolatot a külvilággal, és nem is akarják. Számukra a bolygó többi lakója legföljebb távoli hajók, helikopterek és egy-egy eltévedt halászcsónak formájában jelenik meg.

Akármennyire vágyakozik a világ minden néprajzkutatója, szociológusa és kulturális antropológusa, hogy ismereteket szerezzenek a sziget lakóiról, az indiai kormány szigorúan korlátoz bármiféle kapcsolatfelvételi kísérletet, mivel a történelem alapos leckékkel szolgálhat arról, mi szokott történni, amikor két nagyon eltérő technikai fejlettségű kultúra összetalálkozik.

John Allen Chau egy már-már mesebeli módon jellegzetes amerikai családba született 1991-ben.

Édesanyja tősgyökeres amerikai nő, egy keresztény egyetem oktatója volt, amikor 1985-ben megismerkedett Patrick Chauval, a sokat látott kínai-amerikai férfival. Patrick nem sok jót kapott eredeti hazájától: a Mao-féle kulturális forradalom viharai egy rabszolgatelepre emlékeztető kínai termelőszövetkezetbe kényszerítették. Innen hosszas szervezés és próbálkozás után, 1974-ben Hong Kongon keresztül sikerült az Egyesült Államokba menekülnie. Az élet ott sem volt könnyű, de a heti hét napos, tíz órás kínai munkaidőhöz képest így is jól járt. Szívós munkával megtanult angolul, és sok évnyi küzdelem után, a hadsereg ösztöndíja segítségével bejutott egy evangéliumi keresztény orvosi egyetemre. Itt találkozott a leendő feleségével, aki szociális munkára oktatta a hallgatókat. Patrick felvette a kereszténységet, és harmonikus egységbe formálta a saját családja eredeti konfuciánus hitével. A nyolcvanas évek végén megkezdte a pszichiáteri praxisát, és az életük ettől kezdve kiegyensúlyozottan haladt az amerikai álom elérése felé.

Három gyermekük született: a legfiatalabb, John, 1991-ben. Míg a két idősebb testvére gyerekkoráról kezdve egyenletes pályán haladt a megbecsült társadalmi státusz irányába, ő nehezen illeszkedett az elvárásokhoz. A szülei igyekeztek megadni a gyerekeiknek mindent, amit egy tisztes, összetartó család megadhat, de John esetében mindezek valahogy kevésnek bizonyultak. Túrákat tettek Amerika legszebb természeti tájaira, rendszeresen táboroztak gyönyörű helyeken, de a fiúban mindez csak a való világtól elvágyódást erősítette: belefeledkezett az érintetlen vidékek nyugodt szépségébe, és ezt az áhítatot összekapcsolta a vallásos neveltetéséből származó remetei lelkülettel.

Már tízéves korában kiderült, hogy nem találja a helyét a világban: kedvenc olvasmánya a Robinson volt; arról beszélt a szüleinek, hogy felnőtt korában örökre elmegy egy lakatlan szigetre, ahol egyedül fog élni, és halászattal, vadászattal tartja fenn magát.

Ekkor még senki nem vette komolyan, amit mond, de később ez a különc álomvilág egyre inkább elhatalmasodott rajta.

Gimnazista korában jószolgálati munkára küldték Mexikó legszegényebb vidékeire, és amikor visszatért a családjához, elhatározta, hogy ezt az élményt jóval intenzívebb szinten akarja átélni. Kutakodni kezdett a Föld utolsó érintetlen vidékei és az ott élő népek után. Rövidesen minden hozzáférhető információt felhalmozott arról a körülbelül száz törzsről, akik még mindig nem vették föl a kapcsolatot a külvilággal. Egyre megszállottabban merült bele például Jim Elliot történetébe. Ez az amerikai misszionárius három társával kereste fel az ecuadori huaorani törzset, akikről pontosan tudták, hogy rendkívül ellenségesek minden idegennel. A négy fiatalember meg volt győződve róla, hogy keresztény hitre kell téríteniük ezeket az utolsó pogányokat, akik még semmit sem hallhattak a Bibliáról. Az évszázados beidegződéseknek megfelelően apró ajándékokat vittek magukkal, hogy könnyebben magukhoz édesgessék és lekenyerezzék az őslakosokat. Úgy tűnt, a törzs egyes tagjai érdeklődők és barátságosak. Egyiküket még egy sétarepülésre is elvitték az őserdő fölé. Amikor azonban leszálltak, a kevésbé vendégszerető huaorani férfiak is előkerültek, és mind a négy misszionáriust megölték.

John tehát tisztában volt tervezett missziója veszélyeivel, de nem riadt vissza ettől, inkább példamutatóan hősiesnek találta az ilyen történeteket.

Egyetemista korában már konkrét előkészületeket tett egy ehhez hasonló térítőútra. A sok lehetőség közül az Indiai-óceán térségét választotta, ezen belül pedig a Bengáli-öbölben fekvő Andamán-szigetcsoport egyik tagját, az Északi Szentinel-szigetet. Ez hasonlított a legjobban Robinson Crusoe kalandjainak színterére, és sok-sok Péntek élt az ismeretlen vadonban. A sziget nagyjából akkora, mint Érd, mintegy 60 négyzetkilométer területű. Egy keskeny, homokos parti sáv kivételével az egészet sűrű esőerdő borítja. Ezen a trópusi éghajlatú vidéken él az a néhány száz tagot számláló törzs, amely ennyire megmozgatta a fiú fantáziáját.

Kép

Kép: John Chau Facebook-emlékoldal

A sziget lakóiról és életmódjukról szinte semmit nem lehet tudni. A szentineliek külsejük alapján afrikai eredetűek, valószínűleg az őskorban érkeztek erre a területre, amikor azt még földnyelvek kötötték össze az indiai szubkontinenssel. Körülbelül tízezer évvel ezelőtt, a tengerszint emelkedésével ez a szárazföldi kapcsolat megszakadt, és a törzs azóta a szigetté vált földdarabon él, többé-kevésbé háborítatlan változatlanságban. Történt ugyan néhány partraszállási kísérlet a 20. század folyamán, de a következmény majdnem mindig erőszak lett. A szentineliek többször is egyértelműen kinyilvánították, hogy egyáltalán nem akarnak kapcsolatba kerülni a külvilággal. Az indiai kormányok elismerték ezt az igényt, és az Északi Szentinel-szigetet is besorolták annak a huszonkilenc területnek a sorába, amelyeket legföljebb antropológusok közelíthetnek meg a lakókkal előre egyeztetett módon.

Az elmúlt évtizedekben mindössze egyszer fordult elő úgy, hogy a látogatásnak nem lettek erőszakos következményei. Ma a szigetet engedély híján még megközelíteni is törvényszegés.

John Chau pontosan tisztában volt ezzel a tilalommal, amikor elkezdte kidolgozni a missziója részleteit. Miközben mindkét testvére orvosi egyetemet végzett, és ezen a pályán helyezkedett el, ő túravezető lett, és egy nemzeti park magányos faházában lakott. Amikor módja volt rá, hosszú, magányos gyalogtúrákat tett Dél-Afrikában és Indiában, miközben Instagram-csatornáján osztotta meg a világgal ezeket a kalandokat. Extrém helyzetekben túlélést tanult, és minden idegszálával a megvalósítandó misszióra koncentrált.

Miközben a hitvilága egyre eltökéltebb és befelé fordulóbb lett, két utazást is tett a Bengáli-öböl távoli szigeteire. A családja és a barátai egyre jobban aggódtak, mert érzékelték, hogy végletesen magába fordul, és minden józan meggyőzési kísérletet támadásként utasít el. Mindez részben egy All Nations nevű amerikai misszionárius-szervezet hatása volt, amelynek John is a tagja lett. Ennek az evangéliumi keresztény gyülekezetnek egyik fő célja a Föld távoli területein végzendő hittérítés. Bár az elmúlt évben a járvány miatt leginkább online képzéseket indítottak, de néhány évvel ezelőtt erdei táborokban képezték ki a jelentkezőket mindarra, ami szerintük a vadonban várja a hittérítőket. John Chau is részt vett egy ilyen tábor programjában. A gyakorlatokon a résztvevők egy része törzsi jelmezekben, fenyegető hangon kiabált a misszionáriust játszó tagokkal, és botokat lengettek feléjük. Eközben a térítőt játszó szereplők a bibliából idéztek nekik, és az ajándékok átadását is gyakorolták.

Végül 2018-őszén John elutazott az Andamán- és Nikobár-szigetcsoport fővárosába, Port Blairbe. Az eseményeket részletesen nyomon követhetjük John kézzel írott naplójából, ami szerencsésen túlélte a következő napok tragédiáját. A környező halászfalvakat járva a fiú fölvette a kapcsolatot néhány helyi halásszal, akik hajlandónak mutatkoztak, hogy a szigorú törvényi tilalmak ellenére elvezessék őt az Északi Szentinel-szigetre. Amikor a part menti korallzátonyokhoz értek, a halászok visszafordultak, ő pedig egyedül maradt a saját kajakjában.

A parti homokfövenyen azonnal megjelentek a bennszülöttek, és kiabálva, fegyvereiket rázva próbálták elijeszteni.

John, bár rettegett, odakiáltotta nekik a sokszor begyakorolt mondatokat: „John vagyok, szeretlek titeket! Jézus is szeret titeket! Krisztus adott nekem felhatalmazást, hogy eljöjjek hozzátok! Itt van egy kis hal!” Ezzel megpróbálta feléjük dobni a korábban fogott tonhalat és barrakudát, amiket a kajakjában őrzött. Nem tudni, miért gondolta, hogy a szentineli őslakosok, akik több tízezer éve a saját világukban élnek, megértik az angol nyelvet. Az is rejtély, miért akart halat ajándékozni egy sziget lakóinak. A helyzet mindenesetre hamar olyan feszültté vált, hogy pánikszerűen távolabbra kellett eveznie. Rövidesen megint összeszedte a bátorságát, és megközelítette a partot. Megint elkezdődött a kiabálás, de John ezúttal még közelebb merészkedett, kiszállt, megpróbálta visszakiáltani az éppen hallott, ismeretlen szavakat, és a partra dobta a magával hozott ajándékokat. Ezek szintén sokat mondanak a fiú világlátásáról: egy elsősegély-felszerelésen és néhány szerszámon kívül volt közöttük például egy pár ceruza, egy pakli képkártya és több doboz multivitamin. A szigetlakók egy idő után megelégelték a játszadozást, és egy gyerek íjával rálőtt Johnra. A zsebében hordott Bibliát lőtte keresztül, ami többféle értelmezést is lehetővé tett a fiatalember számára. John a kajakját hátrahagyva menekült a tengerbe, és másfél kilométert úszott, mire elérte a halászok közelben várakozó csónakját.

Még ezen a ponton is beláthatta volna a vállalkozás értelmetlenségét, de sajnos nem ez történt. Másnap – a naplóját szándékosan hátrahagyva – megint visszavitette magát a sziget körüli vizekre. A halászok magára hagyták, majd amikor röviddel később visszamentek érte, már késő volt. Látták, amint az őslakosok a fiú holttestét cipelik a parton. Az indiai hatóságok hivatalból megindították a nyomozást, de hamar le is zárták. A sziget lakói függetlenek, önálló urai a saját területüknek. Az indiai törvények rájuk nem vonatkoznak. A holttest soha nem került elő.

A hír hamar eljutott a világ minden sarkába. A közösségi médiában megindult a kommentek áradata: volt, aki tipikus, rasszista nyugati gyarmatosítónak vagy frusztrált, szerencsétlen holdkórosnak nevezte Johnt, volt, aki gyalázatosan meggyilkolt mártírnak.

Sokak szerint megérdemelte, mert lehet, hogy még halálában is életveszélyes betegségeket adott át a bennszülötteknek, mások a hősiességét és önfeláldozását méltatták.

A sziget lakói mindenesetre semmit nem tudnak ezekről a polémiákról. Ők tovább élik ugyanazt az életet, amit az őseik éltek a kőkorszakban, és valószínűleg elégedetten nyugtázzák, hogy megint megvédték magukat az idegen betolakodóktól. Az Északi Szentinel-sziget pedig azóta is az földgolyó egyik utolsó ismertelen területeként szerepel a világatlaszokban. Aki ránagyít Google-térképen, nagyrészt csak egy fehér foltot lát.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

A BIDF most már sok éve a dokumentumfilmek legjavát hozza el a világ legnagyobb általános és dokumentumfilmes filmfesztiváljairól. A vendégek és a kiegészítő programok – no meg természetesen a filmek – idén az internetre költöznek. A három film három különböző fantázianevű szekcióban szerepel, amelyekre a versenyfilmeket felosztják: egy A Szeretet Birodalmában, a másik A Gonosz Birodalmában, a harmadik pedig A Megbocsátás Birodalmában. (Van még egy szekció, A Remény Birodalma, de onnan most nem hozunk filmet.) A válogatásunk legerősebb darabja a „Csapda a neten”, amely dokumentumfilm létére rendhagyó módon színésznőket alkalmaz. A cseh film alapszituációja az internethasználatból fakadó veszélyeknek kitett kiskorúak bemutatása. Nem amolyan oldschool fanyalgás ez a mindent megrontó internetről, hanem élesben zajló kísérlet. A három huszonéves, gyermeki arcú, törékeny termetű, gyerekruhába öltözve fotózott színésznő saját berendezett szobát kap egy stúdióban, és néhány profilt a különböző közösségi oldalakon.

A hatás elképesztő: fiatal felnőttektől idős férfiakig tömegesen ajánlják fel „szolgáltatásaikat” a 12(!) évesre maszkírozott főszereplőknek.

Mi pedig – akik számára a kiskorúak szexuális molesztálása (értsd: pedofília) jó esetben valami távoli, ismeretlen világban jelenik meg a gondolatainkban, amihez nekünk semmi közünk – ezt látva nagyot koppanunk. A kapcsolat egyik végén ugyanis ott a tisztes polgári családi háttérből érkező, kissé kíváncsi tinédzser, aki legszívesebben nem a szüleivel beszélget testének éréséről. A másik oldalon meg Józsi bácsi, az autószerelő, akinek van ugyan három unokája, de azért szívesen rákattint az unokáival egyidős gyerekek képeire két gumicsere között.

A választott formanyelv miatt izgalmas és pörgős a dokumentumfilm, bár ezeket a jelzőket ilyen komoly témánál csak óvatosan tudom használni. Érzünk némi elégtételt: a gonosz megkapja méltó büntetését, az elkészült felvételeket pedig a rendőrség. Hiányérzetem talán csak amiatt maradhat, hogy a film egy nagyon komplex kérdéskör nagyon kicsi szeletére reflektál. Nem tudjuk meg, mit is kellene tenni a jelenség ellen. Nem ad fogódzót a szülők kezébe, talán sokkal inkább csak rémületet kelt. A film ettől függetlenül hiánypótló. Leginkább azok a részek, amikor a felnőtt színésznők reflektálnak arra, vajon a történtekre hogyan reagálna egy igazi 12 éves! Kihozhatók-e a gonosz birodalmából?

Szerencsére évről évre akad azért olyan magyar dokumentumfilm, amely megállja a helyét a versenyprogramban. Ilyen Visky Ábel elsőfilmje, a „Mesék a zárkából”. Három magyar börtönlakót mutat be, akik arra vállalkoztak, mesét írnak gyerekeiknek, amiből a rendező segítségével kisfilmet készítenek. A film elsősorban a börtönben ülő apák és a hátrahagyott családok viszonyát mutatja be, bár nem vagyok benne biztos, hogy végig ez volt a cél.

Milyen érzés évekig apa nélkül felnőni úgy, hogy közben csak ritkán, a havi egyszeri beszélőn van lehetőségük találkozni?

Milyen az anyának, aki társ nélkül maradt 1-2-3 gyerekkel, éli a mindennapokat, vágja a centit, jobb esetben van munkája, és megvárja, amíg férje kiszabadul? Jobb esetben. És mi, nézők vajon definiálhatjuk-e, mikor szereti helyesen apa a gyermekeit, hogyan szabadulhat meg a gonosztól, és mi hogyan tudunk megbocsátani a börtönlakónak, aki évekre hátrahagyja gyerekeit?

Kép

Számomra azonban sokkal inkább egy terápia lehetőségét mutatja ez a téma. Mesében elmondani az elkövetett bűnöket, a bezártságot, az elszakíttatást. Furcsa érzés bűnözőket, súlyos testi sértésért, rablásért elítélteket látva a bűnbánaton és a megbocsátáson gondolkodni. Pedig amíg a felszínen, a ritka találkozásokon látszólag csak a mindennapi mókuskerékről esik szó a családtagok között, a lelkek mélyén más kérdés munkálkodik: hogy be lehet-e jutni az apának a megbocsátás birodalmába.

A harmadik film, az „Otthonom” Bukarestből érkezett, és egy nagycsaládról szól, akik a fővároshoz tartozó természetvédelmi területen élnek nomád életet, szinte civilizációs ismeretek nélkül. A kilenc gyermek „russzoiánus” nevelése addig tart, amíg a gyámhatóság meg nem jelenik a területen, és iskolába, falakkal és fűtéssel rendelkező lakásba terelik őket. Az addigi családi, életmódbeli egyensúly megbomlása borítékolható. Nemcsak arról van szó, hogy iszonyú lemaradásban találják magukat az iskolában, vagy hogy a gyerekek a régi szokásokhoz hasonlóan most a főtéri halastóban kezdenek el horgászni.

A hangsúlyos kérdés sokkal inkább ez: megteheti-e egy szülő, hogy kivonva a családot a társadalomból, sok kis Tarzant neveljen Bukarest területén?

Megteheti-e a gyámügy, hogy az egyébként látszólag harmóniában élő család életébe beavatkozik „csak azért”, mert nem követik a társadalmi normákat? Élhet-e élete végéig az összes gyerek ilyen körülmények között? Kié a felelősség, ha ebben a ma már nem ismert, nem bevett életmódban egyszer valakivel tragédia történik? A film minden narráció nélkül valamennyire mégiscsak azt sugallja, hogy az állami beavatkozás a család életében káros. A szülők felelőssége azonban látatlanban is kérdéseket tesz fel, amelyeket a film elhallgat. Az apa és az anya szeretete gyerekei iránt nem kérdőjelezhető meg, de mégis: mondható vajon, hogy minden a legnagyobb rendben? A film nem keresi ezekre a kérdésekre a választ, csak a természetfilmes egyszerűségével követi főszereplőit. A nézők pedig személyiségükből következően máshogy reagálnak, ezzel adva meg önmaguk számára a film tanulságát.

Ezek és valamennyi versenyfilm megtekinthető 2021. március 10-ig a BIDF oldalán.

A Kékes mögött

Megtelt az ország teteje! – Ilyen és hasonló címekkel jelentek meg híradások, amelyek több kilométeres dugóról, lezárásokról tudósítottak. Bár vitathatatlanul hazánk egyik legszebb pontja az 1014 méter magas Kékes, ki szeretné a fél napot dugóban és tömegben eltölteni? Ezt elkerülhetjük, ha a Mátra északi oldalain található mesés vidéket járjuk be, a kirándulás többgenerációs családoknak is változatos élményeket kínál. Parádon kezdünk, pontosabban a falutól déli irányba található Ilona-völgy parkolójáig mehetünk autóval. Innen egy csodás réten át, majd erdőben követjük a patak útját a zöld jelzésen egészen Magyarország legnagyobb természetes vízeséséig, ez az Ilona-völgyi vízesés. A közel tíz méter magasból aláhulló festői vízsugár tövében meg is uzsonnázhatunk, utána pedig kettéválhat a csapat. Amíg kamaszok és a fitt szülők a Keleti-Mátra pazar kilátást nyújtó bérceit hódíthatják meg egy kb. 10 kilométeres, 4 órás túrán (Markazi-kapu – Felső-Tarjánka – Nagy-Szár-hegy – Oroszlánvár – Domoszlói-kapu – Várbükk útvonal – Ilona-völgy), addig az idősebbek és a gyerekek könnyű sétával visszaérnek a parkolóhoz.

Kép

Ilona-völgyi vízesés - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

Innen a siroki várhoz utazunk, ami ugyan átmenetileg zárva, de kívülről is impozáns látvány a nemrég igényes felújításon átesett erődítmény. Az innen 400 méterre található kaptárkövek ősi történelmünkről mesélnek, nem mellesleg hungarikumok. A Törökasztalról az ország egyik legszebb panorámáját élvezhetjük, de fokozottan figyeljünk megközelítéskor, az ide vezető ösvény és a szikla oldalai szakadékosak. Sirok után látogassunk el a recski munkatábornak emléket állító Nemzeti Emlékparkhoz (néhány kilométeres kitérő a 24-es főútról), majd Parádon keresztül menjünk vissza a Szent István csevicekúthoz, vagyis a parkolóba, a család másik fele addigra megérkezett a bérctúráról.

Nordic walking, elviteles palackkal

Szekszárd messze földön híres kitűnő vörösborairól, azonban a lankás dűlők nemcsak kékfrankos- és kadarkaültetvényeket rejtenek. Mediterrán klímájának köszönhetően itt a tavasz hetekkel korábban érkezik, sok tanya előtt kaktuszok, fügefák és pálmafák élik túl a jellemzően enyhe teleket. A város fölött kezdődő Szekszárdi-dombság Magyarország eróziótól leginkább veszélyeztetett kistája, ugyanakkor a mély völgyek, meredek falú szurdokok búvópatakjaikkal és löszhídjaikkal egészen különleges képet nyújtanak. A városközponti Béla király téren kezdődnek a Lösz-szurdik tanösvények (zöld jelzés), a két útvonal összesen 11 állomást tartalmaz. A történelmi városrészen áthaladó útvonal kezdeti szakaszán kis pincészeteket is találunk, ahol jó eséllyel vásárolhatunk palackozott borokat elvitelre. A 4,25 kilométeres Parászta-tanösvény a Faddi-tetőn és a Csontos-szurdikon keresztül halad, ez utóbbi – amint a neve utal rá – avar régészeti lelőhely, a löszmélyút falában ma is állati és emberi csontok fedezhetők fel. Feltárás híján azt feltételezik, hogy egy nem ismert csata után ásott tömegsírt rejt a szurdok.

Kép

A szekszárdi borvidék - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

A 6 kilométeres Benedek-szurdik tanösvény a Benedek-völgyben húzódó, 6-10 méteres függőleges löszfalak között kanyargó, 900 méter hosszú Szücsény-szurdikon át vezet a Cserhát-tetőre, ahonnan tiszta időben 70-80 kilométeres panorámában gyönyörködhetünk, a lábunk alatt elterülő borvidéken túl Paksot, a Gemenci erdőt, a végtelen Alföldet és a Zengőt (Kelet-Mecsek) is láthatjuk. A rövid távolságok ellenére sok meredek kaptatót találunk a dombságban, ezért a terep ideális nordic walkinghoz vagy hegyi kerékpározáshoz is. A Cserhát-tetőről visszasétálhatunk a Remete-csurgó érintésével a városközpontba, az edzettebbek pedig egy öt kilométeres, panorámás gerinctúrán a népszerű Heimann borászatig sétálhatnak el.

Sétariviéra

Akár könnyed délutáni kiruccanáshoz, tavaszi D-vitamin-gyűjtő napozáshoz is tökéletes helyszín a Balatonvilágostól Balatonakarattyáig húzódó Magaspart, más nevén a Kisfaludy sétány. Az 50-60 méter magas platóról lenyűgöző a kilátás a Balaton teljes keleti medencéjére, a messzi távolban a Tihanyi-félsziget rejti csak el a tanúhegyeket. Az elmúlt években megújult sétány mellett van a 400 éves Rákóczi-szilfa maradványa is, amelyhez egy helyi legenda szerint a névadó fejedelem lovát kötötte. Érdemes a sétát az akarattyai vasútállomásról kezdeni – vonattal mintegy másfél óra az út –, ha gépjárművel érkezünk, a 71-es főúthoz közeli utcákban parkolhatunk, a sétányhoz közel csak a helybéli tulajdonosok hajthatnak be! A sétariviérán a padokon kívül igényes kávézót, kézműves termékeket árusító üzletet is találunk. Itt elviteles finomságokat is beszerezhetünk, de teli kosárral is érdemes elindulni otthonról, családi piknikezéshez is ideális a terület. Sétáljunk a belső utcákban is, könnyen lehet, hogy itt találjuk meg a nyaraláshoz tökéletes vendégházat.

Kisvasúttal a Magasba

Kis túlzással a Dunakanyar minden kilométerén csiszolt gyémántokat szórt el a Teremtő – Dobogókőn, a Rám-szakadéknál vagy a Prédikálószéken a parkőrök minden hétvégén kiakaszthatnák a megtelt táblát –, de a Börzsöny vadregényes bérceit még elkerüli a tumultus. Kicsikkel érdemes Szobon kezdeni a kirándulást, a Bezina-völgyi Erdei Vasúton a kalauzok is gyerekek! Békeidőben, ugyanis a koronavírus-helyzet miatt a börzsönyi kisvasutak nem üzemelnek, a tervezett újraindulás március közepe, április eleje – tájékozódjunk a börzsönyi kisvasutak közösségi oldalán utazás előtt.

Kép

Bezina-völgy, erdei vasút - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

Ha működik a vasút, nyert ügyünk van: az elmúlt évek fejlesztéseinek köszönhetően létrejött az ország leghosszabb hegyvidéki erdei vasútja, a „transzbörzsöny expressz” 21 kilométer hosszú, három szakaszból áll, legmagasabb pontja 425 méter, amit 300 méteres emelkedéssel ér el Szobtól, a többórás élmény garantált az egész családnak. Ha nem működik a vasút, akkor sincs különösebb gond, hiszen márianosztrai indulással több jól kiépített, jelzett túraútvonalon is eljuthatunk 4-5 km gyaloglással Nagyirtáspusztáig. Útközben, egy rövid kitérővel a Só-hegyen tartsunk pihenőt, a füves platóról jól kivehető az esztergomi bazilika, és a hegyek között a Duna is fel-felcsillan.

Kép

Nagyirtáspuszta - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

Az útvonal következő szakasza a festői Bezina-völgy erdejébe visz, végig a kisvasút mellett, majd Nagyirtáspusztára érkezünk meg. Nagyirtáspusztai indulással – parkoljunk a Szent Orbán hotel közelében – a hegység legszebb kilátópontjait fedezhetjük fel egy 8,8 km hosszú körtúrán a Nagy-Sas-hegy, a Só-hegy és Kopasz-hegy megmászásával. Ez utóbbiról tiszta, száraz időben a Magas-Tátra fehér csúcsai is látszanak, képzeletbeli külföldi utazásra csábítva. A túra 3-4 óra alatt teljesíthető, 350 méteres szintkülönbséget tartalmaz, így még sötétedés előtt hazaérünk a Börzsöny tetejéről. 

Tippjeink:
Utazás előtt vegyük figyelembe a legfrissebb járványügyi ajánlásokat, előírásokat! Ha megtehetjük, vegyünk ki fél nap szabadságot utazás előtt! Nyugodtabban pakolunk, reggel korábban és frissebben tudunk indulni, így több erőnk lesz a kirándulónapon. Legyen velünk termoszban forró tea, készüljünk energiaszeletekkel, szendvicsekkel, előfordulhat, hogy a vidéki üzletek rövidített nyitvatartással üzemelnek!
Nagyobb túrára ne induljunk új bakancsban, az első fél órában feltörheti a lábunk.
A kirándulás megtervezéséhez részletes útvonal­leírásokat találunk a turistamagazin.hu és kirandulastippek.hu oldalakon, ez utóbbin gpx file-t is találunk, így navigációs eszközünk offline üzemmódban is segíthet a tájékozódásban.

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

Robi (42)

Alapvetően soha nem féltettem a lányomat. Szerintem a féltés és az abból fakadó korlátozás nem megoldás, búra alatt nem fejlődik egészségesen a személyiség. Természetesen volt (és ma is van) bennem némi aggódás, például, ha tudom, hogy bulizni megy, de mindig megbíztam benne – pontosabban bíztam az óvatosságában és abban, hogy betartja, amiben megállapodtunk, nevezetesen, hogy ne szakadjon el a barátaitól és kísérővel jöjjön haza. Párkapcsolati értelemben sem féltem/féltettem a férfiaktól, inkább szorítok neki, hogy a társas lét buktatóiban ne sérüljön.
Sokat beszélgetünk az éppen aktuális problémákról, és tudom, hogy ez az őszinte, már-már baráti viszony köztünk sokat segít neki, mert a kibeszélés során sok esetben a lányom eljut a megoldásig. Volt, hogy megkaptam, hogy az én nevelési elveim túl liberálisak, és hogy majd meglátom, hová vezetnek… Nos, oda, hogy most van egy megfelelő önértékeléssel rendelkező, felelősen gondolkodó, a világra nyitott, talpraesett felnőtt lányom, akivel szuper a kapcsolatom.
Pontosan nem emlékszem, mikor volt a lányom legelső randija, de arra igen, hogy bármikor felhívhatta a lakásba a barátját, és elvonulhatott vele a szobájába. Szülőként ebben sem korlátoztuk, nem nyitogattunk rájuk.

Tanácsot ma már csak akkor adok, ha kér, akkor is hozzátéve, hogy ez csupán egy szubjektív vélemény, a döntés mindig az övé. A lányom van benne az adott szituációban, én legfeljebb arra hívom fel a figyelmét, hogy próbáljon belehelyezkedni más nézőpontokba is.

Hogy milyen számomra az ideális udvarló, azt nem tudom, mivel nem én járnék az illetővel. Ha az illető a lányomnak megfelel, az már jó nekem, emellett persze örülök, ha a párja kedves és figyelmes, ha minden tekintetben jól megvannak, ha boldogok egymással, és ha a felmerülő problémák megoldásán tudnak közösen dolgozni. Hab a tortán, ha én is szót értek a sráccal, s ha találunk közös témákat.

Dávid (35)

A férfiaktól én igenis nagyon féltem a lányom, hiszen egy apa kvázi „szerelmes” a kislányába, ennélfogva szeretné mindentől és mindenkitől megvédeni – de ugye nem olyan világban élünk, ahol ez lehetséges, és nem lehet meggátolni, hogy az esküvőig ne történjen semmi…

Kép

Kép: Freepik

A saját életemből és tinikoromból tudom, hogy miket műveltem, és rettegek attól, hogy hasonlóan fognak bánni az én lányommal is. Féltem őt attól, hogy kihasználják, hogy megcsalják, vagy hogy összetörik a szívét. Szerintem, nagyon fontos a családi minta.

Ha egy gyermek azt látja, hogy az apukája szeretettel, tisztelettudóan szól és ér hozzá az anyjához, akkor az már egy jó alap a jövőbeli párkapcsolatára nézve, hiszen ott van előtte egy szép példa.

Én azt tanítom neki, hogy kérdezzen sokat, legyen jó megfigyelő, próbálja meg kiszúrni, hol van a buktató, a csapda, a hazugság. Lehet flörtölni, de húzzon meg egy határt. És ami talán az egyik legfontosabb (a szülők általi szexuális felvilágosítás mellett persze): amit lát a barátnőktől, azzal nem kell egyetérteni, nem kell utánozni őket!
Akkor lennék a legboldogabb, ha azt látnám a lányom jövendőbeli udvarlóján, hogy elfogadható a kinézete, tisztelettudó, udvarias, jó humorérzékkel megáldott, és ha valóban örül annak, hogy a lányommal lehet. Ha úgy ér hozzá, hogy én is biztonságban tudhatom mellette a lányomat.  Lehet némi csibészség a tekintetében, de gonoszságot ne lássak. A szakadt cuccokban járó igénytelen férfiak mellől azonnal tiltanám, habár tudom, hogy akárhogy is lesz, el kell majd fogadnom azt, akivel a lányom boldog.
Ami a randizást illeti: nem mindegy, melyik korszakról beszélgetünk, mert ugyebár van óvodás, a kisiskolás (azaz a „játszós”) és a kamasz randi. Mire az én lányom kamasz lesz, ki tudja milyen trendek lesznek, mindenesetre örülnék egy régi klasszikus találkozásnak, például, ha elmennének egy moziba, vagy beülnének egy üdítőre valahova, majd haza sétálnának, és megtörténne az első csók. Ez volt az én időmben, de ki tudja, most milyen világ jön, izgalmas lesz-e még számukra, ha kézen fogva sétálgathatnak valahol.

Dániel (49)

A nagyobbik lányom már huszonéves, a kisebbik még csak hét, így őt még nem érinti az ismerkedés, de ahogyan a nagyobbat féltettem, úgy a kisebbet is félteni fogom, amikor eljön az ideje. Úgy gondolom, hogy a mai világban a férfiak egy része egyre felszínesebb és felelőtlenebb. Természetesen ez nem minden férfira igaz, de általános jelenség, hogy alacsonyabbra került az a morális mérce, ami a lányoknak biztonságot ad. Próbálom majd a kisebbet is óvatosságra ösztönözni, és azt fogom tanácsolni, hogy ne restellje alaposan megismerni az udvarlóját.

Az ismerkedésnek fokozatai vannak, amelyekből szerintem egyet sem érdemes kihagyni.

Az ideális udvarló intelligens legyen, és ez nem csak az értelmi képességeire vonatkozik, hanem az érzelmi fejlettségére is. Fontos, hogy figyelmesen és türelmesen viselkedjen a lányommal, igyekezzen őt megismerni, és legyen kellően romantikus. Olyan férfival, akinél bármiféle erőszakosságot  vagy túlzott egoizmust látok, nem engedném el a gyermekem. Ha pedig az első randevúra kerülne a sor, jó lenne, ha nyilvános helyen történne. Egy értő, figyelmes beszélgetésen kívül első találkozáskor mást még nemigen tudok elképzelni.

Kép

Kép: Freepik

Gergő (45)

Két lányunk van. Nem mondanám, hogy féltem őket a férfiaktól, hisz előbb-utóbb kirepülnek a családi fészekből, párt találnak, családot alapítanak. Inkább a csalódástól, a kudarcoktól óvnám őket és attól, hogy esetleg rossz párt választanak. A nagyobbik lányunk tudom, hogy vigyázni fog magára, a kisebbik lányunk sokkal kíváncsibb természetű, lehet, hogy ő többet fog csetleni-botlani a párkapcsolatok útvesztőjében, amíg meg nem találja a helyét. Mindenesetre mi ott leszünk neki is.  Hogy milyen tanácsot adnék nekik? Hogy adják meg ők is a férfiaknak vagy párjuknak, amit ők elvárnak, például tiszteletet, szeretetet, megbecsülést, figyelmet, illetve ügyeljenek arra, hogy ne függjenek tőlük. És bánjanak óvatosan a szavakkal, bántó mondatokkal, ugyanis sok mindent tönkre lehet velük tenni!

Az első randi – életkor függvényében – lehet séta, cukrászda, túrázás, mozi, kávézás vagy egy közös ebéd.

Azt a kölcsönös bizalom jeleként értékelném, ha a lányaink el is mondanák nekünk, hogy most éppen az első randira készülődnek, esetleg a tanácsomat kérné.
Olyan udvarlót biztosan nem látnák szívesen a lányom körül, aki verbálisan vagy akár fizikailag fájdalmat okoz, vagy függőségi helyzetbe tereli, esetleg ha nem fogadja el a lányunk értékeit, személyiségét.

Gábor (66)

Kifejezetten kedveltem a lányom első fiúját, aki végtelenül helyes srác volt, nagyon megadta mindennek a módját; számos földi jóban dúskáló piknik-kosárral felfegyverkezve Margit-szigeti sétára invitálta a lányomat. (Aki jelenleg 28 éves, és két kapcsolata volt eddig, most él a harmadikkal.) Azt hiszem, soha nem tanácsoltam a lányomnak semmit. Sokat és sok mindenről beszélgettünk – nem csak velem, a feleségemmel is. Megragadtak benne a hallottak, ha mégis bizonytalan lett valamiben, kérdezett, mi pedig válaszoltunk.
Az én családomban édesanyám magának követelte minden érzésem, gondolatom, álmom, ízlésem, mozdulatom. Pontosabban azt követelte meg, hogy azok teljesen megegyezzenek az övével. Nem csak gyerekkoromban és nem csak velem, hanem környezete minden tagjával hasonlóan viselkedett, bár a fő csapásirány kétségtelenül én voltam (a legkisebb). Apukámnak óriási türelemmel, bölcsességgel kellett bírnia. Összeszorított foggal vigyázott ránk, és arra is volt ereje, hogy szeretni próbálja a feleségét. Ahogy a lányommal én, mi is sokat beszélgettünk apuval. Sosem hallottam tőle, hogy nincs igazam, tévedek, és sosem próbált lebeszélni, tiltani, kényszeríteni, de mindig elmondta a véleményét.

Feltétel nélkül szeretett és feltétel nélkül fogadta el minden döntésemet – akár egyetértett azokkal, akár nem – és azokat a lányokat is elfogadta, akikkel egy-egy kapcsolat eljutott a szüleimmel való megismerkedés szintjére.

Minta volt, igazodási pont. A gyereknevelésben őt próbálom követni. Könnyű a dolgom, előttem a példája, és vele ellentétben nem kell a gyermekeimet oltalmazni az anyjuktól, és a legkisebb kétség sem merült fel soha a gyermekeim megbízhatóságát illetően.

Még csak az első trimesztert tapostam, amikor elhatároztam, hogy minden követ meg fogok mozgatni azért, hogy a kislányom 100%-ban „anyatejes baba” lehessen. Bár az eltökéltség megvolt, és olvastam is néhány hasznos tanácsot a helyes szoptatási módszerekről, arra nem számítottam, hogy ez a gyakorlatban ennyire nehéz lesz. Bizonyos anatómiai sajátosságok miatt és azért, mert a kicsi nagyon sok magzatvizet nyelt a szülőcsatornában töltött hosszú idő alatt, egyszerűen nem sikerült a mellre helyezés a kórházban. Az újszülöttosztályon már szinte minden anya sikeresen szoptatott, amikor én a koronavírus-járvány első csúcsán, teljesen magamra hagyatottan azon szorongtam, hogy képtelen vagyok természetes úton táplálni a kislányom. Ez rettenetes kudarcélménnyel, bűntudattal és önmarcangolással töltött el, amin nyilvánvalóan a szülés utáni melankólia (az ún. baby blues) sem segített.

Bár szerencsére ez a probléma varázsütés-szerűen megoldódott, amikor hazaértünk, kiderült, hogy a szoptatással kapcsolatban érzett szorongásom egyáltalán nem egyedi eset.

Keveset beszélünk róla, pedig sok, főként elsőbabás anyukát érint. Nézzük is, mi állhat a jelenség hátterében és hogyan lehet felülemelkedni rajta!

Nagy kaland – nagy kihívások

Az utóbbi időben szerencsére felerősödtek azok a diskurzusok, amik a gyermekvállalás rózsaszín ködén túl az azzal járó kihívásokat is objektíven tárgyalják. Valóban életünk egyik legnagyobb, legizgalmasabb és legtöbb örömöt hozó kalandjáról van szó, de téves azt gondolni, hogy a szükségszerű áldozatokról nem kell szót ejteni. Bár minden életkornak megvannak a maga nehézségei, az biztos, hogy az első jelentős sokk akkor éri a szülőket, amikor az elsőszülött megérkezik: egy kiszolgáltatott, egyedül a síráson keresztül kommunikálni tudó csöppségről kell gondoskodni úgy, hogy korábban jó eséllyel semmi hasonló tapasztalatot nem élt át egyikük sem. Erre az eleve is sokszor bizonytalan helyzetre rakódik rá gyakran a külvilágból érkező „nyomasztás”, aminek már egy külön cikket is szenteltem: így altasd, úgy sétálj vele, és természetesen így vagy úgy tápláld.

Arra a legtöbb kismamát felkészítik, hogy a csecsemő számára a legideálisabb táplálék hathónapos koráig az anyatej, melynek összetétele nemcsak tökéletesen illeszkedik a baba aktuális igényeihez, de immuntartalma a különböző megbetegedésektől is védi. A sikeres korai szoptatáskor átadott előtej (ún. colostrum) pedig a gyermek első „védőoltásának” is tekinthető, hiszen annyira koncentrált formában tartalmazza e hatóanyagokat. A csodálatos anyatejről zengett ódák természetesen segítenek abban, hogy több anyát bírjanak rá a (hosszan tartó) szoptatásra, de sokakban szorongást is kelthetnek, amennyiben az anyatejes táplálásnál akadályok merülnek fel.

„A szoptatás, ha a tápláló funkcióját nézzük, azt az érzést váltja ki az anyából, hogy a babája teljes mértékben kiszolgáltatott, az élete és a jólléte függ a szoptatás sikerességétől.

Ez pont elég ahhoz, hogy az anya szorongjon, főleg úgy, hogy semmiféle tapasztalata nincs előzetesen a szoptatásról. Legtöbbször sajnos az előző generáció sem tud jól segíteni ebben, mert 30 éve még teljesen más volt a szoptatás gyakorlata” – mutat rá a nehézségekre Sződy Judit, laktációs tanácsadó és pszichológus is.

A hormonok hatalma

Azt ugyanakkor a szakember is kiemeli, hogy a „szoptatási szorongás” nem tekinthető betegségnek, külön pszichés állapotnak: „Bármilyen korábbi pszichiátriai betegség, depresszió, előzetes generalizált szorongás felerősítheti a szülés utáni bizonytalanságot, elősegítheti a lelki egyensúly megbomlását.” Emellett a biztos párkapcsolati és családi háttér hiánya, a korábbi táplálkozási zavarok, a megváltozott anyai test elfogadásának nehézségei és a saját szülői kompetenciák tekintetében megfigyelhető önbizalom-deficit is fokozhatja az anyatejes táplálással kapcsolatos negatív érzéseket.

Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a szoptatással járó hormonális változások az anyák egy kisebb hányadánál valóban létrehozhatnak átmeneti pszichés állapotokat. Körülbelül tíz éve figyeltek fel arra a jelenségre, amit D-MER-nek („Dysphoric Milk Ejection Reflex”-nek) neveznek.  Ennek lényege, hogy a tejtermelődéshez szükséges prolaktin hormon szintjének emelkedéséhez az örömszerzésért felelős dopamin hormonnak csökkennie kell. A tudósok szerint a tejleadó reflexkor ez utóbbi hormonnak a hiánya egy kémiai megboruláshoz vezet a szervezetben, ami egy rövid szorongásos epizódot eredményezhet. A jelenségről beszámoló nők többsége szerint ez 20 másodperc és 2 perc közötti hosszúságú, ami alatt gyakran szomorúságot, haragot, pánikot, rettegést vagy ingerlékenységet éreztek. A D-MER rendszerint a szoptatás első hat hónapja alatt fokozatosan enyhül, és csak nagyon ritka esetekben tart egy évnél tovább.

A szülés utáni depresszióval ellentétben azonban a D-MER egy fiziológiai jelenség: a test természetes reakciója a kémiai egyensúly felborulására.

Általában nem igényel különösebb kezelést, de az érintett anyák egy része szerint a megfelelő D-vitamin fogyasztás, illetve – mint a dopaminszintet emelő, „jutalométel” – a csokoládéfagylalt enyhíthetik a kellemetlen tüneteket. Ettől még persze érdemes szakemberrel, orvossal vagy laktációs tanácsadóval felvennünk a kapcsolatot, amennyiben hasonlót tapasztalunk!

Van kiút a negatív spirálból

A jó hír, hogy a szoptatással kapcsolatban érzett szorongáson túl lehet lendülni. Ha az anya megtalálja a saját támogató közegét és szülői önbizalmát, netán pszichológushoz vagy laktációs tanácsadóhoz is fordul segítségért, a szorongás hamar egy sikeres szoptatási történetté is válhat. Arról nem is beszélve, hogy a szoptatásnak van egyfajta mentális védőszerepe is, ugyanis csökkenti a szülés utáni depresszió kialakulásának esélyét. „A szoptatás abbahagyása mélyítheti a szülés utáni pszichés betegségeket.” – véli Sződy Judit is.

Azonban a szorongás ritka esetekben egy negatív mentális spirállá is tud alakulni. Az enyémen jóval túlmutató, megrázó történettel például egy online baba-mama csoportban találkoztam: egy anyuka arról számolt be, hogy a kórházban minduntalan erőltetett, szoptatás előtti és utáni méricskélés miatt kitört rajta az ún. „mérlegfrász”. A jelenséggel én is találkoztam, Margó lányom ugyanis képes volt negatív értékeket hozni egy negyven perces szopizás után is – ekkor eldöntöttem, hogy nem akarok beleőrülni a számokba, és elengedtem a méricskélést. A csecsemősnővérek állandó nyomasztásával karöltve – „Nincs elég teje, éhezik a baba!” –  az anyuka aztán odáig jutott, hogy hazaérvén minden egyes szoptatásnak olyan szintű szorongással kezdett neki, hogy zokogva tette mellére a kicsit.

Ezért Sződy Judit is kiemeli, hogy súlyos esetekben érdemes lehet megfontolni a szoptatás elhagyását. „A szoptatás akkor jó, ha az anyának és a babának is jó. Erőltetni nem szabad, ha az anya nem szeretne szoptatni. Ha küzdeni kell a szoptatásért, és az anya nem akarja feladni, akkor megfelelő segítők támogatását kell igénybe venni.” Érdemes tehát magunkban lejátszani, hogy mennyire fontos számunkra a kicsi mellből táplálása.

Emellett ugyanakkor tudatosítanunk kell magunkban azt is, hogy bár a szoptatás valóban sok szempontból előnyös, de nem ettől lesz valaki jó vagy rossz anya.

Ezért sem lehet senkit megbélyegezni annak elhagyásáért, vagy ítélkezni fölötte azért, mert ő másképp gondoskodik a gyermekéről.

– Hogyan született meg bennetek az a döntés, hogy dokumentumfilmen dolgozzátok fel azt a témát, ami a magyarság számára máig feldolgozhatatlan?
– Az alapfelvetésünk az volt, hogy minél több Trianonról szóló alkotás születik, annál jobb. A Horthy-időszakot leszámítva még dalt sem írtak Trianonról és az oda vezető útról, ami a fiatalokat – az időseket nem kizárva természetesen – a saját nyelvükön képes megszólítani. Szerettük volna „felemelni a történelem szoknyáját”, hogy hazai és külföldi szakértőkkel belessünk alá.

– Mikor fogtatok neki az előkészületeknek?

– Három éve merült fel a gondolat, amikor a nővéremmel azon törtük a fejünket, hogy milyen ajándékot adjunk nagyapánk századik születésnapjára.

Aztán kitaláltuk, hogy felkutatjuk az 1919 novemberében megjelent összes létező újságot, és amikor azokat lapozgattuk, rádöbbentünk, hogy még annál is több minden történt a világban, mint amiről korábban tudomásunk volt. Szerettem volna minél jobban megérteni ezt az időszakot, és bemutatni azokat a hősöket is, például a balassagyarmati felkelőket, akiknek köszönhetően nem lett a hazánk még a mostaninál is kisebb. Noll-Batek Kristóf forgatókönyvíró társam formába öntötte a szöveget, Nahimi Boti, Starkbauer Csenge grafikusok megálmodtak rá egy képi világot, és ezzel párhuzamosan elkezdtük felvenni a történészekkel a kapcsolatot.

– Könnyű volt támogatókat találni?
– Kezdetben sok helyről elküldtek minket. Az utolsó utáni pillanatban végül összeálltak a csillagok: V. Németh Zsolt miniszteri biztos és Horváth-Lugossy Gábor, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója meglátták benne a lehetőségeket. Nekik köszönhető, hogy megvalósíthattuk a filmet.

– „A szívem dobogó kő, te vagy a király a hágón” – kinek a nevéhez fűződik a hip hop stílusban megalkotott főcímdal?
– Az erdélyi származású Schwarcz Ádámhoz, aki művésznevén Beton.Hofi. Őt kértük fel a főcímdal elkészítéséhez. Takács Zoltán Jappán csinálta a zenei alapot, amire Ádi írta a szöveget. Ám Meruk Marci kreatív producer is beletette a lelkét. Inspiráló születés volt, remélem, hogy a filmtől függetlenül is tetszeni fog az embereknek.

– Mucsi Zoltán Jászai Mari-díjas színművész lett a film narrátora. Dramaturgiai újítás, hogy a szövegre adott reakcióit időnként bevágjátok a filmbe. Ez tudatos rendezői döntés volt vagy hirtelen jött gondolat?
– Spontán ötlet volt. Amikor Mucsi Zoltánnal közösen elkezdtük írni a narráció végleges változatát, és felolvasta a szöveget, Meruk Marcell észrevette a reakcióit, és megkérdeztük a színművészt, mit szólna hozzá, ha felvennénk és megmutatnánk az érzelmeit. Azért izgalmas ez, mert olyan reakciói voltak, amiket egy átlagember is ad a tények ismeretében. Greksa Gábor rendező-operatőrnek, ha jól emlékszem, egy szót se kellett szólnia, Zoli csak csinálta, amitől ő az egyik legjobb élő magyar színész.  

Kép

1920 - Az új Közép-Európa

– A múltunkkal való szembesítés volt a fő célotok?
– Alapvetően igen, a személyes motivációm pedig az volt, hogy ez ne történjen meg még egyszer. Nagyon szeretem a történelmet, jogász vagyok, belém verték a tanulmányaim során, hogy a határok nem megmozdíthatatlanok. Ne higgyük, hogy nem lehetne a helyzet a mostaninál is sokkal rosszabb! A történelemben nincsenek állandó dolgok, mindez újra bekövetkezhet. Ez kell, hogy az emberek fejében rendben legyen!

Lehetünk konzervatívok vagy liberálisok, de bizonyos dolgokban muszáj lenne egyetértenünk, hiszen már csak annyian vagyunk lassan, mint egy kínai előváros. A magyarság összetartása nemzeti minimum kellene hogy legyen.

Persze közben a film edukatív is, de valójában arról szól, hogy ne úgy gondoljon egy 16-17 éves a történelemre, mint a Száray-Szász-féle könyvben olvasható unalmas fejezetek egyikére – bár én imádtam olvasni. Abból indultunk ki, hogy biztosan szívesebben megnézne valamit a témáról a Netflixen. A 21. században így lehet hatékonyan átadni az információt.

– Melyek lehetnek azok a racionális célok, amelyeket az összetartozás jegyében Magyarország kitűzhet?
– Politikai értelemben szerintem nem tudunk többet elérni, mint amit a kormány jelen helyzetben elért. Egyetlen dolgot lehet tenni, hogy elkezdünk szorosabban kötődni a határon túl élő magyarsághoz, ők pedig a szülőföldjükhöz. Ott maradnak, megpróbálnak gazdaságilag minél jobban megerősödni, és minél több gyereket vállalni. Budapestről nem lehet autonómiát kikövetelni, ez nem egy ajándék, amit csak úgy megkapunk, meg kell küzdenünk érte. Az, hogy ez a dokumentumfilm elkészülhetett, fontos, de csak egy porszem abban a küzdelemben, amit azért kell folytatni, hogy az anyaországi magyarok tisztában legyenek azzal, hogy nem lehet valakit 2021-ben diszkriminálni csak azért, mert magyar. Ezeket a pontokat meg kellene határoznunk, legalább magunknak, és ha a mi fejünkben rendben lesznek a dolgok, akkor van remény arra, hogy nem magyartalanodnak el a trianoni békediktátum aláírása előtt Magyarországhoz tartozó területek.

A film hétvégén (február 27–28) elérhető a „Hungarikumokkal a világ körül” YouTube-csatornán.