Azt hiszem, valahol itt ronthattam el mindent. A fiúk megérezhették, milyen kegyetlenül bántam egyik sorstársukkal, mivel elég sokáig elkerültek. Az öltözködésemmel sem tudtam kellően magamra hívni a figyelmüket. Mindig megörökölt ruhákban jártam, olyanokban, amelyeket más testalkatú unokatestvéreim már rég meguntak. Visszagondolva nem csodálkozom, hogy a virágos mintázatú trapéznadrággal, az akkoriban divatos feliratos felsőkkel és pulcsikkal nem arattam nagy sikert.

A középiskolában megtörni látszott a gonosz varázs, egy átlagos szombat estén randevúra hívtak.

Amikor megkérdezte tőlem a fiú, hol szeretném a találkát, azt mondtam, egy csendes helyen. Erre ő elvitt a helyi temető kertjébe. Tény, hogy ennél csendesebb helyszínt aligha talált volna, engem mégis meglepett, hogy erre esett a választása. Végül nem lett a dologból sírig tartó szerelem, pedig utána még jó néhányszor találkoztunk emberekkel teli, forgalmas helyeken is. Fájt azért az első szakítás – esténként úgy sírtam tele a párnámat, ahogy ilyenkor illik, visszafogottan és hangtanul.

Később az egyetemen sokféle Rómeóval találkoztam. Egyikük szó szerint megfertőzött a szerelmével: a csókbetegség miatt tíz napig feküdtem kórházban. Addig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen, azt meg végképp nem gondoltam, hogy ez a romantikus nevű betegség komoly lép- és májnagyobbodással jár.

Szóval engem a szerelem nemcsak ölt, butított, de kórházi ágyba is döntött.

A sok infúziótól felpuffadva, teljesen legyengülve kerültem ki a fertőző osztályról. De kilábaltam a betegségből, nemsokra rá viszont a kapcsolatból is.

Amikor az egyetem mellett elkezdtem dolgozni, se időm, se energiám nem volt a társas összejövetelekre, így elég kevés esélyem volt összefutni a nagy Ő-vel. A szüleim már kezdtek aggódni, hogy életem hátralevő részét egyedül fogom tölteni. Apám egyszer azt mondta: „nem számít, ha sánta is, csak legyen melletted valaki.” Szegény, gondoltam, nagyon el lehet keseredve, ha már ilyeneket mond, de, mint számomra is kiderült, az ilyen dolgokat nem lehet erőltetni vagy siettetni.

Úgyhogy vártam, és közben irigyeltem az olyan párokat, akiket egész fiatalon összehozott a sors, és a sok kihívás ellenére is együtt maradtak, majd családot alapítottak. Mázlistáknak tartottam őket. Persze, egyedül is jól elvoltam, nem álmodoztam sokat a szőke hercegről, ennek ellenére élvezettel merültem bele az idilli szerelmes történetekbe. Otthon anyummal többször is végignéztük a Büszkeség és balítéletet. Mondanom sem kell, hogy Mr. Darcy volt benne a kedvenc karakterünk.

Aztán egyik szürke hétköznap, amikor épp a megszokott, rizseshúsos ebédemet fogyasztottam a munkahelyemen, az egyik kolléganőm elkezdett beszélgetni velem. Mesélt a férjéről, és egyszer csak megkérdezte, hogy nekem van-e barátom. Ráztam a fejem, közben erősen küszködtem, hogy le tudjam nyelni a soron következő falatot. Ő erre széles mosollyal csak annyit mondott, hogy: „majd úgyis érezni fogod, ha jön az igazi.” Ezen később sokat töprengtem. Vajon hogy fogom megérezni? Úgy, ahogy a frontérzékeny emberek megérzik az időjárás változásait, vagy ahogy az állatok meg szokták érezni a közelgő veszélyt? Végül tényleg megéreztem.

Egy napsütéses októberi napon, méghozzá az aradi vértanúk emléknapján talált el Ámor nyila.

A rózsaszín felhőkből, annak rendje és módja szerint, pár hét után lepottyantam, szédelegtem egy ideig, majd szép lassan felocsúdtam. Szerencsére a kijózanodás nem volt annyira szörnyű, mert utána kettőt pislogtam, és azon találtam magam, hogy kerülgetem a konyhában az értékes söröskorsó-gyűjteményt, rendezgetem a polcokon a díszkéseket és egyéb antik csecsebecséket – bár utóbbit nem a legnagyobb örömmel.

Most pedig itt vagyok egy gyűrűvel az ujjamon, amit minden mosogatáskor és fürdéskor leveszek magamról. Merthogy a sok víz kilazíthatja a benne levő köveket. Eleinte idegeskedtem, minek a gyűrű, ha állandóan fel-le kell húzogatnom magamról. Aztán megszoktam, rutinná vált a mozdulat. Mosogatok, lehúzom, felhúzom. Este tusolok, leveszem, visszaveszem. Komoly, felelősségteljes tevékenység ez, amit naponta többször is elvégzek. Mert ki tudja, mi történik akkor, ha egy kő is kiesik belőle.

Az 1-es és 2-es szülők bizarr világában, a lassan száz társadalmi nem megkonstruálásával óriási felelősség hárul a józan, utópisztikus gondolatokat elvető – ám csöndes – többségre. Még ha esztelenségnek is tűnik, hogy valaki szembeszálljon az isteni és természeti törvényekkel, azzal az evidenciával, hogy az emberiség férfi és nő kettősségének köszönhetően képes csak az élet továbbadására, a világ egyensúlyának fenntartására, ma már sajnos mindez jogszabályi formát ölthet, a nyelvben új szavakat, mesterkélt kifejezésmódokat, bizarr szokásokat teremthet. De ugyanígy egyneműsít a tömegkultúra is: a trendeket alakító divattervezők modelljeiről (és az azokat a kifutón bemutató modellekről) sokszor valóban nehéz megállapítani, fiúknak vagy lányoknak születtek-e. A nőiesen érzékeny férfi és a férfiasan határozott nő ugyan létező jelenség, de ábrázolásuk ma már hallgatólagos elvárásként van jelen a filmekben, irodalmi alkotásokban, mintegy „mentegetőzve” a nemi sztereotípiák miatt.

De vajon tényleg sztereotípia férfi és nő különbözősége? És tényleg fel kellene áldozni a nemileg kódolt tulajdonságjegyeinket az egyneműsítés oltárán?

Magamat felvilágosultnak érző nőként is meggyőződésem, hogy nem, mert aki férfi és nő különbözőségét és sajátos küldetését kétségbe vonja, az önfeladás lejtőjének aljára ér. A józan többség bizonyos, hogy nem kíván ide jutni, hiszen minden igyekezet ellenére pontosan tudjuk, hogy fiúk vagyunk-e vagy lányok, és gyermekeinket is ebben a természetes bizonyosságban szeretnénk felnevelni. Fiainkat próbáljuk majdani apai felelősségükre felkészíteni és arra inteni, hogy adják meg a tiszteletet a lányoknak: engedjék előre lánytestvéreiket az ajtón, és vegyék ki kezükből a nehéz bőröndöt a nyaralásra indulva. Lányainkat pedig próbáljuk felkészíteni az anyaságra is, arra kérve őket, hogy adott esetben segítsenek fiútestvéreiknek felvarrni a leesett kabátgombjukat. Apró gesztusok ezek, amelyeknek diszkriminációként értelmezése hihetetlenül káros, hiszen aláássa a férfi és nő különbözőségén alapuló kooperációt.

Ma nőnap van, ünnepeljük hát az egyedi női látásmódot, a gondoskodó, empatikus és sajátosan kreatív női gondolkozást, no és persze az anyaság hivatásának betöltését!

Ma mindez védelemre szorul, identitásunk alapjait kell megóvnunk, nőiségünk értékeit kell megvédenünk a nemi olvasztótégelyben feloldás ellenében. (Ha a párkapcsolatok válságára, a nemi identitások elbizonytalanodására és az élet továbbadásának nehézségeire mint markáns európai válságtünetekre gondolunk, könnyen belátható, hogy érvényes az aggodalom.)

Férfi és nő életet teremtő kettőse meggyőződésem, hogy ma, 2021-ben is érték. Ebből a teremtett kettősségből, ennek feszültségéből fakad ugyanis az a vonzalom, ami az élet szikráját adja. Hagyjuk meg férfinak a férfit és nőnek a nőt, hogy együtt (nem egymás ellenében) betölthessük küldetésünket. És ne engedjük, hogy kivesszenek érintkezési formáink közül azok a gesztusok, amelyek élhetővé és szerethetővé teszik életünket: az udvariassági szabályoktól kezdve az udvarlás, az egymásról való gondoskodás „násztáncán” keresztül fundamentuma mindez kultúránknak, emberségünknek.

Annak ellenére tehát, hogy az ókori orvosok agyi eredetűnek tartották, és Galénosz, a II. századi nagy tudós már diétát és érvágást javasolt terápiaként, a középkori orvosok távolabb jártak a gyógymódtól. Az ezerkétszáz évvel későbbi Joannes Gaddesden angol orvos még ráolvasással, fehér kutya szőrével és krizantémmal, a 16. századi nagy francia orvos, Jean Fernel pedig emberi koponyacsont, fagyöngy és peónia reszelékével próbálta kezelni az epilepsziát. Ugyancsak elterjedt epilepszia-megelőző eszköz volt az olyan gyűrű, amelybe a Háromkirályok nevét vésték. Másutt pedig a következő verset kiabálták a szerencsétlen epileptikus fülébe, amíg görcsökben fetrengett:

„Caspar fert mirrham, thus Melchior, Balthasar aurum,
haec tria qui secum portabit nomina regum
 solvitur a morbo Domini pietate caduco.”

Vagyis:
„Gáspár mirrhát hoz, tömjént Menyhért, aranyat meg
Boldízsár. Ha az ő nevüket viseled magadon, nem
kínozhat  meg az Úr neviben többé a nehézkór.”

(A Boldízsár hosszú í-jéért elnézést, de máshogy ez a név nem illett a hexameterbe.)

Az epilepszia ellen viselt talizmángyűrűkön egyéb varázsfeliratok is szerepelhettek – effélét hordott állítólag Kálmán királyunk is, aki a hagyomány szerint szintén „szent betegségtől” szenvedett. Az Árpád-házi királyok kezének érintését a nép csodatévőnek tartotta, a görcsrohamok gyógyításával különösen Szent István és IV. Béla királyt hozták kapcsolatba a legendák. Néha azonban elegendő volt egy meghatározott drágakő, például a smaragd vagy a hegyikristály démonűző ereje is megelőzésképpen.

A frászkarika a magyar nép hiedelemvilágában a frásznak nevezett különféle görcsrohamok (rángógörcs vagy konkrétan epilepsziás roham) elhárítására készített eszköz volt. Egyes források szerint különleges módon elkészített, gyúrt és kisütött tésztakarika, kör alakú perec, más források szerint viszont koszorúszerű vesszőfonat volt. Első ismert formája Angliából származik a XII. századból, hozzánk német közvetítéssel kerülhetett. A másik bajelhárító jelkép a frászkereszt vagy Bálint-kereszt volt, amelyet a betegek a nyakukban hordtak.

Akkor pedig, ha a drágakő, a gyűrű, a frászkarika és a frászkereszt sem segített, a nyavalyatörőshöz exorcistát, ördögűző papot hívtak, aki kifejezetten erre a célra összeállított szövegekkel és rítusokkal látott a kezeléshez.

A középkori-kora újkori Európában emellett legalább 50 gyógyító szenthez lehetett fordulni epileptikus panaszokkal. Szent Bibiána például azért volt különösen alkalmas epilepsziagyógyítónak, mert legendája szerint kínzói egykor nyavalyatörősekkel és bolondokkal zárták őt össze. Szent Bálint (Valentinus) viszont latin nevének és az epilepszia német terminusának (Fallende Sucht) hasonló csengése miatt vált a nyavalyatörősök védőszentjévé. Így ő nemcsak a szerelmesek védelmezője, hanem ünnepnapja lett az epilepsziával élők világnapja. Szent Vitus a róla elnevezett vitustánc miatt volt népszerű segítő, a Háromkirályok pedig amiatt gyógyíthattak eskórt, mert Jézus láttán térdre estek!

Az epilepszia a a Bibliában démoni eredetű betegségként jelenik meg. Az Ótestamentum héber-arámi szövege az epilepsziásokra a nófél (eleső) szót használta, ami a betegség európai neveivel mutat párhuzamot (lásd latin morbus caduceus, német Fallsucht, magyar eskór).

A görög epilepszia szó viszont  az epilépszó (megragadok, megbéklyózok) igéből ered.

Ez a név talán kapcsolatban állhatott azzal az elterjedt hiedelemmel is, amely szerint az epileptikus jövőbelátásra, jóslásra képes –  hiszen a görög mitológia Próteuszát is ahhoz, hogy jóslásra lehessen bírni, előbb meg kellett kötözni.

A zsidó hagyomány az epileptikust nem szentnek, hanem éppen ellenkezőleg, csökkent értékű személynek tekintette. Az epileptikus például akkor sem működhetett rabbiként, ha csak egyetlen egyszer volt rohama életében; egy asszony epilepsziája pedig indokul szolgálhatott ahhoz, hogy a férje elváljon tőle. A Talmud az epileptikust nikpeh-nak, meggörbítettnek és meghajlítottnak nevezi (valószínűleg a démon által), és a betegséget a szülők különféle szexuális vétkeivel magyarázta, például azzal, ha földön közösültek, ha aktus közben az asszony volt felül, vagy ha a szerelmesek házasságon kívül éltek nemi életet.

A Biblia több olyan esetet ír le, amely valószínűleg epilepsziás rohammal, úgynevezett grand mallal azonosítható, így például Saul eszméletvesztését (1Sám 19,24), vagy Szent Pál ájulását és látászavarait (2Kor 12,7; Gal 4,13-14; ApCsel 9,3-9.). A jézusi gyógyítások során is felbukkan a kór, például a meggyógyított nyavalyatörős gyermek esetében (Mk 9,17-27), ám egyes kutatók szerint a Jézus által megsegített néma holdkóros is (Mt 17,14-21) valójában epileptikus lehetett. A krisztusi gyógyításokat mintázó középkori csodairodalomban szintén gyakori – a vakok, némák, bénák, ördöngösök mellett – a nyavalyatörősök csodás gyógyulásának említése is.

Ha akad időm merengésre, mondjuk hazafelé a buszon, és megpillantok egy ilyen kilyuggatott nadrágfélét, eszembe jut nagymama titkos családi történeteinek egyike. Egyik a sok közül, természetesen titkos, nagyon titkos, és csak százszor hallottuk. Nekem mind a száz alkalommal tetszett, s noha titok, most, majdnem száz évvel az események után mégis elfecsegem.

Dédapámról szól a történet és a szakadt ruhákról, dicső foltokról.

Természetesen nem garantálom, hogy minden részlete úgy történt, ahogy nagymama 80 évesen elmesélte, de nagyon kedves.

Dédanyám, nagymama édesanyja nagyon igényes volt a családi ruhatárra. Kevés darabból állt. Ami hordható volt, viselték, ami elszakadt, megfoltozták, ami menthetetlen volt, azzal foltoztak. Így dédapám lajbija, azaz posztómellénye is  gondosan varrott, foltozott, ezer színben tündöklő volt. Micsoda szégyen lett volna a szakadt holmi! Látom lelki szemeim előtt dédimamát, hogy csapná össze a kezét ükunokája most divatos nadrágját meglátva! Mivel ez már nem történhet meg, elmesélem, mi történt a tarka lajbival és tulajdonosával.

Kezdhettem volna úgy, hogy hol volt, hol nem volt, de ez a valóságban volt, 1920 után kevéssel. A friss sebként hasított új határ közelében élt dédapám, az egyszeri szegényember az ő szegény feleségével és két kicsi lánykájával. A válság és a határok kegyetlen alakításának terhe elszegényítette az embereket.

Mindenki abból élt, amiből tudott. Dédnagyapám….  hmm…. csempész volt.

Hogy mit csempészett, nem tudom, valószínűleg dohányt. Vagy mást, ki tudja. Az is rejtély, hová. A túlpartra került Beregszász is szerepelt a történetben, ahol sok jó ismerős, rokon élt. Anyukám, aki gyermekkorában a nagyszülőknél töltötte a szünidőket, emlékszik a földes szobában álló ágy lába alatt kialakított kis üregre, ahol régen rejtegettek valamit.

Most pedig jön maga a történet! Egy nap István, mert hogy ez volt dédapám neve, megszokott titkos útján összeakadt két finánccal. Az is lehet, hogy nem fináncok voltak, hanem csendőrök, itt kicsit képlékeny a történet. Az egyenruhás fiatalemberek éppen vele szemben jöttek, és maguk is meglepődtek István felbukkanásán. Hogy ki ijedt meg jobban, azt már nem lehet tudni. Méregették egymást. Dédapám huncut ábrázata, ezerszer foltozott lajbija, vállra vethető táskája érdekes látvány lehetett. Jó sokáig szemlélték a világ rendjének helyi őrei, majd miután belefáradtak a szemlébe, egyikük megkérdezte dédapám nevét és lakcímét.
„Botos István vagyok, itt lakunk – a háta mögé mutatott – ez meg ez a címünk.”

A fiatalemberek bólogattak, majd elköszöntek.

Szokatlan volt ez, nagyon szokatlan. Semmi keresgélés meg kiabálás, kísérgetés. Mi történhetett?

Hazatérésekor felesége a fejét fogta, hogy minek árulta el az ura a nevét meg a címét, szép az engedelmesség, de nyakukra hoz valami veszedelmet! Nincs elég baj? Mivel azonban hetekig nem történt semmi, elraktározták fejükben a történetet a csodadolgok közé.

Hanem egyik nap levél jött. Hivatalos és pecsétes levél. Botos Istvánnak személyesen, hogy jelenjék meg Naményban, ekkor meg ekkor, itt és itt.

„Nem mész te sehová sem! Ha nagyon kellesz nekik, küldenek újabb értesítést” – így rendelkezett a ház ura, az asszony, az én dédimamám. A távolság nem túl nagy, alig húsz kilométer, de úgy okoskodtak, hogy nem volt semmi ok megjelölve a levélen, ami fontossá tenné a megjelenést. A kíváncsiság persze rágta őket, mert hát a rossz hír is hír, bizonyosság hiányában marad a kétség meg az izgalom.

A fináncokkal való találkozás után jóval ismét keresték dédapámat. Nem levél jött, hanem egyenruhás ember. „Szégyen! Mit gondolhatnak a környékbeliek! Mi lesz most?” Az egyenruhás kezében csomag volt. Egy nagy, barna papírba tekert valami. „Ez nem visz, hanem hoz. Baj nem lehet.”

Nagymama, aki akkor gyerek volt, nem emlékszik, ki vette át a csomagot, és az hogy került a házba, arra sem, hogy mikor és hogyan ment el az idegen. Csak arra, hogy mi volt a csomagban: egy tekercs posztó. Jó erős, lajbinak való. Ezért kellett volna Naményba menni dédipapának, ez volt a titok.

Családi legendáriumunk egyik gyöngye ez. Sok van, olyan is, amely a történelemkönyvekben is helyet kaphatna. Például nagymama történetei abból az időből, amikor Kassán és Pesten szolgált cselédlányként, és sok más szép, kevésbé szép vagy egyenesen szomorú történet.

A fenti csak azért lépett az első helyre, mert megint megláttam a buszon utazva azt a bizonyos divatos szakított térdű nadrágot, és jóízűt emlékeztem. Drága nagymama, köszönet neked és annak, aki most az emlék olvasásában velem tartott!

2008 augusztusában Illés Anita újságíróként dolgozott egy megyei napilapnál, s épp munkába igyekezett, amikor a mai napig ismeretlen okokból karambolozott egy szembejövő tartálykocsival.  A fiatal nőt életveszélyes sérülésekkel szállították a jászberényi Szent Erzsébet kórházba, ahol közel tizenkét órán át tartó életmentő műtétet hajtottak végre rajta.  Elmondása szerint sem a baleset körülményeire, sem az intenzív osztályon töltött időszak nagy részére nem emlékszik egy maradandó, földöntúli élmény kivételével.

„Láttam magam kívülről, azt, ahogyan az ágy körül sétálok… Gyakran egy beazonosíthatatlan férfihangot is hallottam belül, aki folyamatosan bátorított, bíztatott: fel fogsz épülni, fel fogsz állni, ha akarsz – mindez rajtad múlik…”

A választás lehetősége

Az orvosok csekély esélyét látták a teljesen összetört végtagú Anita életben maradásának. Hosszú heteken, hónapokon át testéből csövek álltak ki, és sokáig csupán komoly mennyiségű nyugtatóval, fájdalomcsillapítóval tudott létezni. Mindezek ellenére bízott az életerejében. „Éreztem, hogy nem fogok meghalni. Alapvetően stabil és pozitív életszemlélettel rendelkezem, amely mindig is meghatározta a gondolkodásomat. A kórházi ágyon fekve szembesültem azzal, hogy két út áll előttem: a balesetre mint végzetes tragédiára tekintek, s eluralkodik rajtam a végső elkeseredettség, a kilátástalanság érzete, vagy az egészet isteni tanításként és jelként fogadom, amely új lehetőséget jelenthet számomra.”

Mit kellett vagy lehetett volna másképp csinálni? Elkerülhető lett volna a baleset? Miért is történt…?

Anita szerint semmi nem történik az életünkben véletlenül. Ha nem éppen ott és abban a pillanatban, akkor máskor és máshol is bekövetkezhetett volna egy hasonló tragédia.

Lépésről lépésre…

Anita egy éven át feküdt a kórházban teljesen kiszolgáltatott állapotban – bizonytalan volt, hogy valaha vissza tud-e térni saját szakmájához.

Kemény és kitartó belső munkára, rengeteg türelemre volt szüksége ahhoz, hogy alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez és elfogadja új helyzetét.

„Mondogattam magamnak: nem kell sürgetni, hogy mankó nélkül járjak… majd eljön a megfelelő pillanat. Lépésről lépésre haladva, megéltem minden egyes pillanatát ennek az élethelyzetnek. Meg kellett tanulni az adott körülmények között létezni, boldognak lenni. Megerősödött bennem a pozitív gondolkodás, amely segített a stressz kezelésében.”

Miután Anita az intenzívről a baleseti sebészetre került, szerette volna megtudni, hogy mikor nyílik ismét lehetősége a vezetésre. Kérdését sokan megmosolyogták – majd két éven belül a volánnál ült. Azóta is aktívan, félelmek nélkül, biztonsággal vezet.

Gyógyító növekedés

Régóta ismeretes, hogy a sérült test nem épülhet fel a lélek gyógyulása nélkül. Miután Anita a kórházban nem kapott szakpszichológusi segítséget az őt ért trauma feldolgozásához, elolvasta az ehhez kapcsolódó lélektani szakirodalom nagyrészét.

„A téma iránti fokozott érdeklődésem vezetett el a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének integratív mentálhigiénés szakára, ahol „Van élet a trauma után” címmel írtam szakdolgozatomat. Tanulmányaim során sok számomra fontos dologra derült fény; többek közt arra, hogy a poszttraumás stresszzavar mellett létezik poszttraumás növekedés is.”

(Halál)félelem nélkül

A halálközeli élmény szorosan a személyiségünkhöz kapcsolódik, ezért különböző lehet egyénenként. Anita a baleset óta a halált még inkább az élet természetes részének tekinti.

„Korábban nem foglalkoztatott a halál, az elmúlás. Ha viszont élet és halál közt lebegünk, akkor átértékeljük a halállal való kapcsolatunkat.

A kórházban ért halálközeli élmények során olyan fokú szeretetet, nyugalmat és egységet tapasztaltam meg, mint korábban soha.

Nincs bennem félelem, mert hiszem, hogy az eltávozott szeretteimmel is találkozni fogok – létezik egy láthatatlan szeretetfonál, ami összeköti a lelkünket.”

A teljes beszélgetést tartalmazó műsor meghallgatható itt: 

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. A műsor olyan súlyos élettörténeteket, eseményeket, személyes tragédiákat mutat be, amelyekből volt és van kiút, legyen az betegség, gyász, baleset, prostitúció, hajléktalanság, mozgáskorlátozottság, függőség, szenvedélybetegség stb., ha másképp nem, akkor azáltal, hogy az illető az őt érő negatív történéseket pozitív megközelítéssel tudja szemlélni, és a lehetőségekhez mérten a legtöbbet kihozza az adott helyzetből.
Az egyes epizódok meghallgathatók a kepmas.hu Túlélők rovatában, a YouTube- és a Spotify-csatornáin és a legnépszerűbb podcast-applikációkban. Ha tetszik a podcast, kövesd a Túlélők Facebook-oldalát. 

A plakát az utca művészete, annak őszinteségével és művészeti igényességével mesél saját korának viszonyairól. Ennek a gondolatnak a mentén válogatták ki a szervezők Faragó Géza plakátművész alkotásait, melyek a Várkert Bazár Déli panoráma teraszát színesítik márciustól. A művek az Országos Széchényi Könyvtár közreműködésével, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár különgyűjtemény ritkaságaiból származnak.
„A korszak jellemző alkotásai, a hirdetőoszlopokon megjelenő, művészi igénnyel készült plakátok, különleges történelemkönyvként nyújtanak betekintést múltunk egyik izgalmas időszakába. S bár a jelenlegi korlátozások miatt a Várkert Bazár szokásos programjait nem tudja megtartani, a biztonsági előírások betartása mellett arra buzdítunk minden érdeklődőt, hogy egy könnyed tavaszi sétával összekötve látogassanak el hozzánk, és tekintsék meg Faragó Géza plakáttervező sokszínű munkáit” – mondta el Sikota Krisztina, a Várkapitányság Nonprofit Zrt. turisztikai és kulturális vezérigazgató-helyettese.

Kép

Kép: Várkert Bazár

Faragó Géza Párizsban a híres plakáttervező és iparművész, Alfons Mucha osztályában tanult, ahol elleste a plakátkészítés művészeti fogásait.

Miután visszatért az akkor már világvárosnak számító Budapestre, 1903-tól sorra jelentek meg színházi és kereskedelmi plakátjai, sajtórajzai és karikatúrái, melyek a Műcsarnok, a Nemzeti Szalon és az Ernst Múzeum kiállításain is szerepeltek. Faragó a pesti éjszakai és kávéházi élet közismert alakja volt. Habár a korszak neves mulatói, színházai és kávéházai ma már nem láthatók, a korabeli hangulatból kaphatnak némi ízelítőt az érdeklődő sétálók.
A 25 plakátot bemutató kültéri installációkon - a teljesség igénye nélkül - szerepel például a Fővárosi Orfeum, a Holzer budapesti Divatháza, a Törley pezsgőgyár, a megnyílt Corvin Áruház, valamint a Fővárosi Operettszínház Halló Amerika revüjének plakátja is.
Az egyedülálló képi világgal rendelkező és gyakran különleges humorral fűszerezett alkotásokat a Várkert Bazár Déli panoráma teraszán tekinthetik meg az érdeklődők előreláthatólag június 30-ig.

Az üzletekben már 200-300 forintért utánunk dobnak egy kiló kenyeret, de nem kérdés, hogy aki otthoni sütésre adja a fejét, könnyen készít sokkal finomabbat, egészségesebbet. Ugyanakkor a minőségi alapanyagokkal és a hosszú sütési idővel is számolva az otthoni kenyérkészítés nem az év biznisze. De csak elsőre, a versenytárs ugyanis nem az adalékanyagokkal telepakolt, egy-két napnál tovább nem is ehető párszáz forintos termék, hanem a hagyományos technológiával, vadkovásszal készülő kenyér. Ha ilyenből fedezzük a család kenyérfogyasztását, heti sok ezer forinttal kell számolni, függetlenül attól, hogy a pékáruk a régi reflexek miatt filléres élelmiszerként élnek a fejünkben. „A kovászos kenyereket a pékségek nagyjából 1000-1200 forintos kilónkénti áron kínálják, az otthon készülő kenyereket pedig ezekhez kell viszonyítani. Az persze kérdés, hogy ki mennyi időt tud szánni a kenyérsütésre, de ha csak az alapanyagokkal és a sütő áramfogyasztásával számolunk, nem kérdés, hogy megéri-e otthon sütni” – mondja Gyúrós János, a Pékember alapítója.

Kicsit maga ellen beszélve úgy saccolja, otthon a sütést nagyjából negyedárból ki lehet hozni, ha pedig ez így van, akkor végeredményben a hipermarketessel egyező árból készíthetünk annál lényegesen jobb kenyeret.

Ha figyelembe vesszük a kenyerekbe kerülő extrákat, például a magokat, az olívabogyót vagy az aszalt paradicsomot, végképp nem kérdés, hogy megéri-e otthon készíteni kenyeret.

Kép

Kép: Unsplash/Tommaso Urli

Nem kell csodaszer

„Ha egy sima fehér kenyeret nézünk, abba csak liszt, víz és só kerül, más nem. Ebből komolyabb tételt csak a liszt jelent, amelyből egyre több helyen lehet jó minőségűt vásárolni, akár bio minősítésűt is. A lényeg, hogy a liszt adalékmentes legyen” – mondja János. Azt vallja, hogy a kovásszal készült, sokáig kelesztett kenyerek egészen más minőséget képviselnek, mint az élesztős, gyors, ipari technológiával készült portékák.

Mivel a kovász a glutént úgymond elő is emészti, ezek a kenyerek könnyebben emészthetők, az erre érzékenyeknél kevésbé okoznak puffadást.

János kíváncsi volt arra is, hogy a vadkovászos kenyerek szénhidráttartalma mennyivel lehet alacsonyabb az ipariaknál, ezért egyik kenyerét – egy francia parasztkenyeret – laborban is bevizsgáltatta. A beltartalmi vizsgálatból kiderült, hogy míg annak 100 grammja 35 gramm szénhidrátot tartalmazott, addig a bolti fehér vagy félbarna kenyéré 50 grammot. A különbség a kalóriákban is megmutatkozott: a vadkovászos kenyér 100 grammja 172 kalóriát jelentett, míg ugyanez a bolti kenyér esetében 240 kalóriát tett ki. Persze ezeket az értékeket nem kell túlmagyarázni, de az látszik, hogy az otthon sütött vagy kézműves pékeknél vásárolt hosszú kelesztésű kovászos kenyerekben átlagosan 20-30 százalékkal kevesebb szénhidrát, és azzal együtt kalória van, mint az ipari technológiával készültekben.

Hogy védjen a héj

Nagy különbség van a tartósság tekintetében is, ami abból adódik, hogy a házi kenyértészták jellemzően több vízzel készülnek, sütés előtt pedig nagyjából 20 órán keresztül érnek (az ipari kenyér 3 óra alatt elkészül). Így le tudnak zajlani azok a biokémiai folyamatok, amelyek a kenyér szerkezetét, állagát és ízvilágát kialakítják. Ennek végeredménye az ilyen kenyerek minimum 5–7 napos eltarthatósága.

A tartósságot az is növeli, ha a kenyereket kicsit tovább sütjük, akkor ugyanis a héj nemcsak mutatósabb lesz, hanem vastagabb is, így jobban benntartja a nedvességet, lassítja a kenyér kiszáradását.

A bolti kenyerek héja jellemzően vékony, így a kiszáradást nem tudják visszafogni. Segíti a minőség hosszabb ideig történő megőrzését az is, hogy a sokáig érlelt kenyerek pH-ja a kovász miatt alacsonyabb, a savas pH-t pedig a penészgombák nem igazán szeretik. Magyarán a kovász egyfajta biológiai védelmet is jelent. Ezt az élesztő nem adja meg, otthoni kenyérsütéshez emiatt is érdemes helyette inkább kovászt használni. Még akkor is, ha az élesztő a folyamatot jól katalizálja, így hamarabb jelenthet sikerélményt. 

Kép

Kép: Freepik

Macerás a kovász?

Sokan amiatt tartanak az otthoni kenyérsütéstől, mert elterjedt: a kovásszal csak a baj van, folyton figyelni kell rá. De ez nincs így, komoly figyelmet csak akkor igényel, ha valaki mindennap süt: olyankor folyamatosan „etetni” kell, viszont heti egyszeri sütés mellett elég a hűtőben tartani, 4-5 napig hozzá sem kell nyúlni. És itt jön képbe az, hogy a kovászos kenyerek sokáig megőrzik frissességüket, ugyanis ennek köszönhetően nem kell naponta-kétnaponta sütögetni, elég hetente egyszer bekapcsolni a sütőt, és akkor megsütni a heti adagot. Ezzel többórányi sütési időt is meg lehet spórolni, a sütőt ugyanis elég hetente egyszer felmelegíteni, nem kell hetente többször fél órát üresben járatni pusztán azért, hogy a kellő hőfokot elérje. Amúgy a sütők a közhiedelemmel ellentétben nem fogyasztanak sokat, egy kenyér megsütése 100 forint körüli tételt jelent.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A következőkben az ezzel kapcsolatos hírekre és petíciókra érkezett értetlenkedő reakciókra szeretnék választ adni – a teljesség igény nélkül –, hogy az is megértse, aki azt hiszi, ez csak hiszti. Mert nem az.

„A szülés nem egy wellness szolgáltatás, túl kell lenni rajta, és kész.”

A wellness szolgáltatás és egy „tisztességes” hüvelyi szülés között azt hiszem, fényévek vannak. És ez esetben az utóbbira ácsingózunk: tisztességes hüvelyi szülésre vágyunk! Hogy mit értek ezalatt? Hogy a szülő nő jogaival ne csak ő maga legyen tisztában, hanem a szakszemélyzet is, hogy döntésképes felnőttként kezeljék ebben a kiszolgáltatott helyzetben is, hogy tájékoztassák, mit csinálnak a testével, mielőtt egyáltalán bármit is csinálnának vele. Hogy ne riogassák – kihasználva, hogy nem ért az adott területhez – annak érdekében, hogy a saját akaratukat érvényesítsék. És hogy ne csak a testi, hanem a lelki épségére is vigyázzanak, mert egy-egy elejtett félmondat is okozhat olyan sérülést, amit nem lehet pár öltéssel korrigálni.

„...dehát én is ügyeletben szültem, és nem dőlt össze a világ.”

Azzal, hogy a „választott orvosok” nem mehetnek be a szülésre, most sokkal nagyobb teher hárul az ügyeletes orvosokra. Ha korábban egyszerre öt kismama szült, és ebből háromnak volt fogadott orvosa, aki ahogy ígérte, bement a kismamájához és tette a dolgát, akkor a két ügyeletesre jutott a másik kettő, fogadott orvos nélküli páciens. Most viszont ebben a helyzetben kettőre jutna öt, hiszen nem mehet be választott orvos. Az általános arányokkal nem vagyok tisztában, a probléma viszont valós, és ugyanez vonatkozhat a szülésznőkre is. Az ügyeletesek leterheltek, így magától értetődik, hogy a fokozott figyelemmegosztás a személyes odafigyelés és ellátás kárára mehet.

„Minden orvos a legjobb tudása szerint végzi a munkáját.”

Sajnos én nem vagyok ennyire optimista, de még ha ez a kijelentés így meg is állná a helyét, azzal nem lehet vitatkozni, hogy a szaktudás sosem egyforma két embernél. Van, aki kifejezetten rutinos császármetszésben, van, aki hatalmas tapasztalattal rendelkezik VBAC (császár utáni természetes szülés) terén – más még a szó hallatán is a fejét fogja –, és ugyanez elmondható a magzat farfekvéséről és külső megfordításáról. Egy-egy hirtelen döntési helyzetben sem mindegy, hogy az adott orvosnak vagy szülésznőnek a várandósgondozási kiskönyvet és a korábbi leleteket kell bogarásznia a megfelelő információ után kutatva, vagy pedig ismeri a kismama kórtörténetét a terhesgondozásról. Hogyan mondhatnánk tehát, hogy teljesen mindegy, ki van bent?

„Külföldön sem választ magának orvost a kismama, ez csak nálunk van így.”

Több helyen az a szokás, hogy a kismama gondozását egy, a kórházban praktizáló orvoscsapat vállalja, akik hasonló szemléletet képviselnek, és akikkel személyesen megismerkedhet a terhesgondozás alatt. Így nem egy személyre hárul a készenlét terhe – akár még az is lehet, hogy valaki mindig pont ügyeletben van, így a kismamának megvan a biztonságérzete, mert nem teljesen idegenek veszik körül ebben az intim, bensőséges helyzetben.

„Menjen magánklinikára, aki választott orvossal akar szülni.”

Mondanom sem kell, hogy nem mindenki tudja megfizetni a magánklinikák árait. Itthon az állami kórházak szakmai protokollja elképzelhetetlen módon eltér egymástól, és ez az ott dolgozó orvosok kezét is köti. Ha a kismama legalább a kórházat kiválaszthatná, ahol szülni szeretne – orvosok fogadása nélkül –, az már fél siker lenne!

És hogy ezt miért írtam most le? Mert néhány héten belül szülök, de még azt sem tudom, melyik kórházba mehetek majd.

Mert nem tudom, mire készüljek: hogy a császáros előzményemmel automatikusan műtőbe tolnak ott, ahova körzetileg tartozom, vagy van rá esélyem, hogy egy másik, általam választott kórházban, barátibb és támogató közegben, természetes úton szülhessem meg a kislányom. Mert fontosnak tartom, hogy ha már annyi mindenről nem dönthetünk, legalább azt a kis kontrollt magunkénak tudhassuk, amit eddig így-vagy úgy, de birtokoltunk. És mert nem kétlem, hogy nemes célok vezérlik azokat, akik ezeket a reformokat véghez viszik, egyszerűen csak elveszünk benne mi, akikért ez az egész történik.

A Képmás fotóinak két meghatározó alkotója volt a Képmás-est színpadán. Ezúttal nemcsak a képeik szólaltak meg, hanem ők maguk is. Emmer László, a magazin címlapfotósa és Páczai Tamás, a lap képszerkesztője avatott be kulisszatitkaiba.

Hallhattunk gigastábok munkájáról és világjáró magányos fotóskalandokról, arról, hogy lesz a modellből fotós, hogyan változik a divatfotós portréfotóssá, a portréfotós riporterré, mi kell a modell bizalmának megnyeréséhez és egy jó arckép elkészítéséhez.

Kibeszéltük, mit veszítettünk az analóg fotózással és mit nyertünk a digitálissal, és talán azt is megfejtettük, milyen viszonyban van a valóság és a kép.

A beszélgetést Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője vezette.

A Képmás-estek támogatója: 

A lap márciusi számában olvashatunk még születőfélben lévő anyáról; lájkokért áruba bocsájtott gyerekekről; egy kalandvágyó családról, akik az óceánon élik hétköznapjaikat; ruhakollekcióról, amelynek alapanyagai turkálókból származnak; Doktor Pékről, aki hajnalban pék, nappal pedig orvos. Az új számból megtudhatjuk, kik azok a versénekmondók, hogy miért fontos és hogyan őrizhető meg a kíváncsiság és vajon balekség-e az alázatosság.

Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.