Van egy mese, Lili és a bátorság a címe, amelyben a cirkusz bűvésze ravaszul megzsarolja a főszereplő kislányt, hogyha bárkinek beszélni mer arról, ami a varázsládában köztük történt, akkor gondoskodik róla, hogy egy mutatvány alkalmával baja essen légtornász édesanyjának. A kis Lili szinte belebetegszik abba, hogy magában kell tartania a szörnyű titkot, hogy mit tett vele a kezdetben csak ártatlanul kedves és bolondos, majd szexuálisan erőszakos és gonosz bácsi. A kislány végül, egy élete-egy halála, elmeséli édesanyjának a szörnyű tettet. Ezután a bűvészt azonnal és örökre elűzik a cirkuszból.

Sok közös pont van a nagyszerű mese és az Annával történt események, valamint a rájuk adott reakciók között. Vajon felnőttként könnyebb kiállni magunkért, miután legmélyebb álmunkban megpróbált megerőszakolni minket valaki, aki évek és bírósági tárgyalások elmúltával is tagadja tettét? Vajon felnőtt nőként nem igényel oroszláni bátorságot elmenni egy rendőrkapitányságra és feljelentést tenni egy ilyen intimitást nem kerülő szituációról? Dehogynem!

Sok szempontból még nehezebb nem a bagatellizálás és a görcsös felejtés irányába mozdulnunk, hanem az igazság keresésére indulnunk.

Új arc, ismeretlen arc

Ugyanúgy, ahogy a kis Lili édesanyja munkahelyén, a cirkuszban, Anna is otthon érezte magát a legjobb barátja vidéki házában. Egy nyári délután régi ismerősük érkezett hozzájuk újdonsült férjével együtt. Anna és a házigazda előzetesen nem ismerték a férjet, ekkor tudták meg azt is, hogy barátnőjük várandós, és veszélyeztetett terhes kismama. Nem volt abban semmi meglepő, hogy szinte az egész esti beszélgetés a kismama állapota körül forgott, mint ahogy abban sem, hogy egy veszélyeztetett terhes nő nem fog egy létrán felmászni az eredetileg neki és férjének szánt padlásszobába.

„Az este folyamán gimnáziumi élményeket idéztünk fel, majd a feleség elment aludni, így hárman maradtunk: a házigazda, ez a férfi és én – kezd mesélni Anna. – Jó hangulat volt, de elálmosodtam, ezért szóltam, hogy elmegyek aludni.”

Anna semmilyen gyanús dolgot nem vett észre az este folyamán, így egy fogmosás után nyugodtan lefeküdt aludni. Ha ezután nem sokkal nem az történik, ami történt, akkor ma már biztosan nem emlékezne rá, hogy ahogy mászott felfelé a létrán a padlásszobába, az aznap megismert férfi – mostantól nevezzük Dávidnak – megjegyezte: érdekesnek találja, hogy Anna táskával megy aludni. Nem tűnik bűnjelnek, igaz? Mégis nagy jelentősége lesz ennek a kis odaszólásnak.

Felmászni a padlásra

Anna valamivel később mély álmából arra ébredt fel, hogy… „Amikor először észleltem, hogy valami történik, még félálomban lehettem, konkrétan azt éreztem, hogy ami most zajlik, nem történhet meg igazából, tehát biztosan álmodom az egészet. Az álom azonban egyre valósághűbb lett, és immár biztosan éreztem, hogy egy férfi nyelve és még valamije bennem van, folyamatosan csókolgat, fogdos. Lassan észleltem, hogy az ujja van bennem, ez némi megkönnyebbülést okozott az ennél is rosszabb másik lehetőséghez képest. Hiába sikerült az ijedtség hatására lassan magamhoz térnem, időbe telt, míg rájöttem, hogy ki ez a férfi az ágyamban. Dávid eszembe sem jutott mint lehetőség, hiszen aznap találkoztam vele először életemben. Amikor megfogtam a fejét, és realizáltam, hogy nem ismerem ezt az arcot, akkor esett le, hogy van itt a házban egy vendég, ő lehet. Turkált bennem, teljes testsúlyával rajtam, egy törékeny nőn feküdt, nekem pedig valamit lépnem kellett.”

Amikor ezek az információk tudatosultak Annában, halálra rémült, és nem tudott nem arra gondolni, hogy ha az ágyába tolakodó már most ennyire abnormális dolgot tesz vele, akkor a továbbiakban vajon még mire számíthat. Pár másodperccel később azonban valahogy mégis hihetetlen higgadtság vett rajta erőt. Villámgyorsan, mégis a részletekbe menően végiggondolta, mit tehet, hogyan veszthet a lehető legkevesebbet és menekülhet meg legnagyobb eséllyel ebből a vészhelyzetből.

„Úgy mérlegeltem, hogyha megpróbálom magamról lelökni, akkor biztosan alul maradok, hiszen sokkal erősebb nálam, és eleve ő van felül.”

„Többen a szememre vetették, hogy miért nem védekeztem, de amikor egy nálunk kétszer nagyobb ember nehezedik ránk, és ilyen szinten abnormális dolgot művel, nem annyira egyértelmű, hogy fizikai síkon kell vele szembe szállni. Féltem tőle, hogy a fizikai ellenkezésem esetleg felingerli, úgy éreztem, bármit megtehet a testemmel, nem tudom, mik a határai, de az enyémeket már elfogadhatatlan módon átlépte… Bármit el tudtam róla képzelni. Elkezdhettem volna vele kiabálni, sikítani, de könnyedén befoghatta volna a számat, és akkor már levegőt sem kapok. Senki nem hallotta volna meg a padlásszobai dulakodást sem… Végül úgy döntöttem, inkább megpróbálok vele valamilyen módon kommunikálni, hátha ő sem erőszakoskodik akkor tovább. Elkezdtem hát finoman elhúzódni. Mondtam is neki többször, hogy »köszönöm, most már elég lesz«. Egy jó ideig nem hagyta még abba, majd egyszer csak hirtelen egy fenyegető mondat kíséretében lement.”

Anna úgy érezte, azonnal el kell menekülnie a házból, de hajnalig meg sem tudott mozdulni. Valószínűleg sokkot kapott. Másnap reggel azonnal elmondta a barátainak a történteket, a házigazda pedig intézkedett, és Dávid tudtára adta, hogy haladéktalanul el kell hagynia a házat, de előtte azért elbeszélgetett vele.

Dávid vesztére „rosszat” hazudott: azt mondta, véletlenül ment be Annához, azt hitte, a felesége mellé bújik be.

Tehát ijedtében azt állította, hogy összekeverte a padlástérben a filigrán Annát az oda felmászni képtelen, telt testalkatú, várandós feleségével. Dávid nem volt nagyon ittas aznap este, és erre nem is hivatkozott a későbbiekben sem. És ugye a lényegtelennek tűnő, táskával kapcsolatos megjegyzése miatt tudjuk, hogy pontosan látta, hogy Anna mászik fel a létrán arra a padlásra.

Feljelentés

„Majdnem egy hónappal a történtek után tettem meg a feljelentést. A szomszéd városból a közeli nagyvárosba küldtek, ahol szerencsémre egy nagyon alapos rendőrnőre bízták a nyomozást, nagyjából neki köszönhető, hogy fel lett fejtve az eset. Többen is tanácsolták nekem, hogy kérjek segítséget a hatóságoktól, és én is arra jutottam felelősségből és kötelességből, hogy ezt jeleznem kell. Kerüljön be az eset a statisztikába, legyen erről tudomás, ez vezérelt, nem volt bennem semmilyen bosszúvágy. Én is kicsinyítettem a történteket magamban, nem tudtam róla, hogy milyen problémákat fog okozni nekem később. Gondoltam, teszek egy kísérletet, hogyha segítséget kérek Magyarországon, akkor ez az ügy meddig tud eljutni, lesz-e bármi foganatja.”  

Kép

A kép illusztráció! - Forrás: Pexels / Sofia Alejandra

Lett. Nem is akármilyen. A férfiből a rendőrségi nyomozás által feltárt tények és események eredményeképp vádlott lett, az ügyészség vette át az ügyet. Mivel Magyarországon, ha valakit bántanak, az köztörvénybe ütközik, ilyenkor nem az áldozat perel, hanem az ő védelmében az állam szerve, ez esetben az ügyészség vádol. Anna a továbbiakban tanúként vett részt a tárgyalásokon.

„Ha legalább a bíróságon elismerte volna a tettét, és bocsánatot kér, akkor kizárt, hogy ilyen szigorú büntetést kapott volna.”

„További súlyosbító körülménynek számított, hogy olyan ember ellen követte el a szexuális zaklatást, aki nem volt tudatánál, hiszen éppen aludtam. A törvény úgy rendelkezik, hogy egy ilyen bűncselekmény kettő és nyolc év között terjedő szabadságvesztéssel sújtható. Az utolsó tárgyaláson a bíró azt mondta nekem, értsem meg, ha ő csak kilencvenkilenc százalékban találja bizonyítottnak az esetet, amiatt a hiányzó egyetlen százalék miatt nem ítélheti el ezt az embert. Rá fél órára a bíróság kihirdette az ítéletet, és én nem hittem a fülemnek, potyogtak a könnyeim: Dávid két év felfüggesztettet kapott. Később másodfokon ezt az ítéletet három év letöltendő börtönbüntetésre szigorították. Az ítélet jogerős.”

Egy szempontból már úgyis mindegy

„Nem akarom sajnáltatni a velem történtekért magam, minél nehezebb terepen érünk át az életben, végül annál erősebbek leszünk. Én megtapasztaltam, milyen érdekes kettősség, hogy amikor egy helyzetben ott lebeg felettünk valami fenyegető még nagyobb rossz lehetősége – mondjuk az esetemben az, hogy az életem is veszélyben lehet, vagy egy nem várt élet fogan, bár végül ezek egyike sem következik be – örökre megváltozik valami. Ha meg is vert volna, már meggyógyultam volna, de amit nagyon-nagyon nehéz feldolgoznia az embernek, az az, hogy ennyire végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe került. Sajnos egy ilyen momentum pillanatok alatt átállítja a belsőnket, ezért árnyékot vet a későbbi életünkre. Kicsit olyan ez, mint amikor egy túsz fejéhez pisztolyt tartanak egy bankrablás során, így ő is ugyanazt éli át, mint az, akit később le is lőnek.

Neki is lehetne azt mondani, hogy >>de hát lépj túl rajta, hisz megúsztad<<, attól még az ő élete ettől a pár másodperctől már örökre megváltozott.

Valahol azon az éjszakán elvált bennem a lelkiség a testiségtől, és bár korábban mindig hosszú kapcsolatban éltem, azóta valahogy nem akar működni ez nekem. Talán most, lassan négy év elteltével sikerült végre megismerkednem valakivel.”

Anna azt gondolja, ha mindez nem 31 évesen, hanem fiatalabb korában történik vele, biztosan nem mert volna senkinek beszélni a történtekről. Így viszont egy rendőrkapitányságon, szinte kísérleti jelleggel bejelentette, hogy mi történt vele, felhívta a figyelmet rá, hogy van egy ilyen ember a társadalomban, és ettől kezdve ez már közös üggyé vált.

„Nekem nagyon fontos a hivatásom, és ebben próbálom a maximumot nyújtani nap mint nap. Aki a jog- vagy rendalkotást választotta hivatásául, az ő feladata, hogy mérlegelje és eldöntse, hogy jogosan kértem-e a hatóságtól segítséget. Ha bármiféle értelme van erről beszélni, az maga a megelőzés. Amikor elolvasunk egy mesét, egy történetet, azon keresztül megismerünk helyzeteket, amelyek mentálisan felkészíthetnek arra, hogy ha hasonló szituációval találkozunk, tudjunk rá reagálni.

Tehát egyfajta tréninget és támogatást ad a történetem, és nekem csupán ez a célom.

Semmiféle bosszúvágy vagy ítélkezés nem vezérelt, csak hogy az én történetem bíztatást és bátorságot adjon másoknak.”

Aszklépiosz botja

A mai legismertebb orvosi jelkép – többek között a WHO szimbóluma is – a botra tekeredő kígyó.

Ezzel ábrázolták a görög mitológiában a gyógyítás istenét, Aszklépioszt (latinosan Aesculapius). A kézben tartott bot ősi hatalmi jelkép, a kígyó pedig a legelső kultúrák óta az okosság, a veszélyesség és a megújulás szimbóluma, nem csoda tehát, ha a gyógyításnak is „címerállata” lett. Ez a bot egyébként eredetileg talán a fonálférgek okozta betegség kezelésének eszköze lehetett, mivel a gyógyítók még századokkal később is úgy kezelték ezeket a bajokat, hogy a féreg bőr alól kibukkanó részét kis botra helyezték, majd lassan rátekerve kihúzták. Lehet, hogy a vándorgyógyítók azután büszkén hordozták mesterségük reklámjaként a botra tekert férgek sorát. Az is lehetséges, hogy ennek a gyógyítási módszernek az ismertetésére készített ábra alakult később, az eredeti jelentést félreértve kígyós bottá.

Az Ószövetségben is megjelenik egy nagyon hasonló szimbólum, a nehustan, ahogyan azt a Bibliában Mózes 4., Számok könyvének 21:4–9 versei említik. A vadonban, amikor mérges kígyók támadása sújtotta az izraelitákat, Mózes az Úr parancsát követve egy rézkígyót emelt magas póznára, és ránézve az emberek meggyógyultak. A kígyó szobrára tehát a gyógyulás eszközeként tekintettek. A keresztény magyarázat szerint a rézkígyó Jézus megváltó kereszthalálának az előképe volt, mivel mint egykor a póznára emelt kígyó, úgy a keresztre szegezett Megváltó is gyógyulást hozott népének.

Az Aszklépiosz-bot korunkban a mentőszolgálatok jelképeként látható leggyakrabban, egy hatágú csillag közepén.

Ez a hatágú csillag „az Élet csillaga”, amely egy új, 20. századi jelkép. Az Amerikai Egyesült Államokban ugyanis eleinte narancssárga keresztet használtak a mentőszolgálatok járművein, de mivel ez túlságosan hasonlított a Vöröskereszt védett jelképéhez, az Amerikai Vöröskereszt panaszt nyújtott be 1973-ban a Szövetségi Kormányzathoz. Emiatt tervezte meg Leo R. Schwartz, az Egyesült Államok Autópálya Közlekedésbiztonsági Hivatala mentőszolgálatokért felelős vezetője az Aszklépiosz-bot köré az Élet csillagát, amelynek hat ága az elsősegély-nyújtás hat alapelvére utal. Később ez vált világszerte a különféle mentőszervezetek nemzetközi jelképévé.

Hermész szárnyas-kígyós botja

Aszklépiosz botját gyakran összekeverik egyik istentársának, a holtak lelkét az alvilágba vezető (és nem mellesleg az istenek hírnöke, valamint a tolvajok istene szerepét is betöltő) Hermésznek a szárnyas botjával, a caduceus-szal. Erre a Hermész-botra két, egymásra néző kígyó tekeredett, amelyek az élet–halál kettősségét, a szárnyak pedig a lelket szimbolizálták. Egymást keresztező testük az ábrázolásokon gyakran nyolcas számalakokat ír le, a nyolcas szám pedig a végtelent jelképezi. Újabban még az is fölmerült, hogy a caduceus valójában az orvoslás egyiptomi hieroglifájának, „átdolgozott” vagy félreértett változata. Jóval több misztikus, okkult értelmezése van tehát a Hermész-botnak, a kígyó miatt azonban ezt is használják egészségügyi jelképként. Főleg kereskedelemmel is foglalkozó gyógyszeripari cégek logóiban látható.

Kép

Orvos vizeletet vizsgál - Olajfestmény ifj. Daniel Teniers követőjétől, 17. sz.

Vizeletvizsgáló lombik

A történetileg első, biztosan azonosítható orvos-jelkép, a vizeletvizsgáló lombik vagy üveg 8-9. századi bizánci orvosi könyvekben jelent meg, és a 13. századtól a nyugati kódex-ábrázolásokon is egyre gyakrabban föltűnt.

Az uroszkópiához (vizeletvizsgálathoz) használt üveg egészen a 19. század elejéig gyakori motívum maradt az európai festészetben és illusztrációs anyagban. Érdekes egyébként, hogy a 17. században a híres ókori orvos, Galénosz több metszeten is bilivel a kezében látható, vagyis az orvost nem csupán a vizelet, hanem a széklet vizsgálatával is összekapcsolták. (Az orvosok egyik ókori gúnyneve a „szkatophagosz”, azaz széklet-evő volt!)

Fecskendő

A 17. századtól azonban újabb orvos-jelkép jelent meg a színen: a fecskendő. Ez azonban nem bőrbe adott injekcióra, hanem beöntésre szolgált. Az általában nagyméretű, legalább félméteres klistély orvos-szimbólumként – különösen karikatúrákon – egészen a 19. század második feléig felfedezhető. Manapság legföljebb kicsinyített változata, a fecskendő látható orvos-ábrázolásokon.

Fonendoszkóp és fehér köpeny

Az időrendben következő orvos-szimbólum a 19. század legelején, Laënnec által föltalált sztetoszkóp lett. A sztetoszkóp, illetve a belőle kialakult fonendoszkóp az 1890-es évektől máig „az orvos” legelterjedtebb jelképe maradt – ám csak a sebészi műtőkből hódító útjára indult fehér köpeny mellett. Ha manapság a Google képkeresőjébe beírjuk azt a szót, hogy „doctor”, 90 százalékban fehér köpenyes, fonendoszkópos férfiak és nők képe jelenik majd meg a szemünk előtt.

Érdekes egyébként, hogy mind a fehér köpeny, mind pedig a fonendoszkóp lassan kezd elavulni.

Az előbbi – legalábbis nyugaton – nemcsak a műtőkből, hanem lassan a kórházakból, rendelőkből is kikopik, az utóbbit pedig előbb-utóbb elektronikus szerkezetek váltják majd föl. Nehéz megjósolni, vajon mi lesz a jövő legfőbb orvos-attribútuma. Kialakul-e egy olyan műszer vagy ruhadarab, amely a gyógyítást jelképezni képes? Egyre vizuálisabb és egyre ideogramma-függőbb világunkban ugyanis föltétlenül szükség lesz ilyenre.

A felnőttek világában az a normális, ha megtesszük, amit meg kell tennünk – ha nem tesszük, azt szinte kivétel nélkül szóvá teszik –, ne várjunk dicséretet érte. Ha pedig mégis kapnánk, legtöbbször hitetlenkedve csóváljuk a fejünket, és keressük az érdek-motivációt a másik viselkedése mögött. Pedig dicsérni és dicsérve lenni jó.  

Ha valóban erősíteni és motiválni szeretnénk már gyermekkorban, az sem mindegy, milyen módon dicsérünk, milyen szavakkal és indíttatásból tesszük mindezt. A dicséret szólhat a személynek, az elért eredménynek vagy az erőfeszítésnek. 

Leggyakrabban a személynek szóló dicséretet alkalmazzuk, hiszen sokszor elhangzik a szülők szájából, hogy ügyes, okos, nagyszerű vagy szép a gyerek. Pl. „Milyen ügyes vagy!”  
De tartsuk szem előtt: A személynek szóló dicséretek szubjektívek. Az értékelésünk is mindig az. A szülő a gyerekei között finom különbségeket tud tenni, dicséretben akaratlanul is. 

Az eredményre is büszkék vagyunk, az érmekre, helyezésekre, vagy sikeresen megoldott házi feladatra, ötös dolgozatra. Pl. „Aranyérmes lettél, gratulálok!” 
De vegyük figyelembe, hogy az eredmény dicsérete néha elveszi a lehetőséget annak elérőjétől, hogy még többet hozzon ki magából. Ráadásul egyikünknek épp csak a kisujját kell mozdítania azért, ami a másiknak komoly küzdelmet jelent. A szubjektivitás mindig magában hordozza az igazságtalanságot…  

Az erőfeszítés értékelése során pedig arra helyezzük a hangsúlyt, hogy mit tett a gyerekünk, pl. annak érdekében, hogy elérjen valamit, vagy hogy ellássa a feladatát. Pl. „Ezért sokat dolgoztál, elismerésem!” 
Ez a legjobb út – ha elismerjük az erőfeszítést, amelyet tesznek az adott cél érdekében –, hogy a dicséretek az önbizalmát építsék. A legfontosabb ugyanis, hogy ismerjék meg önmagukat, alkossanak egy reális és pozitív énképet, és legyenek tisztában a képességeikkel.  

A jutalmazással külső motivációt helyezünk egy természetes folyamatba: ha ajándékkal kecsegtetjük a körmét rágó, cumizó gyerekünket a számunkra rossz szokás legyőzéséért, nem azért fejezi be az adott tevékenységet, mert az ő szemszögéből így helyes. A jutalom helyett ismerjük el, ha elér egy újabb lépcsőfokot az úton, ha néhány napig nem cumizik, erősítsük meg abban, hogy milyen nehéz is az a folyamat, amelyet ő most végig szeretne csinálni. Az elszántsága csak erősödni fog ezáltal. 

Ha elismerjük mindazt, amit elér, és visszajelzést adunk a képességeiről, olyan élményt adunk a számára, amely nem elvehető.

A személynek vagy eredménynek szóló jelzős dicséretek bármikor felülírhatók egy negatív jelzővel. Az erőfeszítések elismerése folytán azonban olyan tulajdonságairól kap visszajelzést, amelyek hasznára lehetnek élete során bármikor, és nincs szüksége külső visszajelzésekre többé. Ha megvan benne egy képesség, amelyet elismerünk és visszajelezzük ezt a számára, tudni fogja, hogy ez a képesség benne van, és ha egyszer – vagy sokszor – már használta, ezután is ott lesz a tarsolyban, bármikor, bevetésre készen, csak rajta múlik, hogy alkalmazza-e a megszerzett tudást vagy képességet. Ebben pedig érdemes bátorítani az úton. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A bizalom matematikája

John Gottman párterapeuta, a Washingtoni Egyetem pszichológusprofesszora szerint a bizalom nem is annyira megfoghatatlan, sőt, olyannyira objektív fogalom, hogy akár még mérni is lehet. Szerelemlaborjában több száz pár bevonásával végzett kutatásokat, ami alapján nemcsak azt tudja 91 százalékos biztonsággal előre jelezni, hogy melyik pár fog elválni és melyik marad együtt, hanem az így szerzett tudás segítségével olyan programokat tervez, amik jobbá teszik a házasságokat. Meggyőződése, hogy a párok egymás iránti lojalitása nem csupán egy tényező a sok közül, hanem a boldog párkapcsolat alappillére, ami fejleszthető. Gottman a párkapcsolati történések és döntések leírására játékelméleti fogalmakat használt.

Megfigyelése alapján a boldog házasságban élők abban különböznek a boldogtalan pároktól, hogy nem a saját nyereségüket akarják a másik kárára maximalizálni.

Éppen ellenkezőleg: tisztában vannak azzal, hogy a boldogságuk kölcsönösen összefügg, ezért mindketten hajlandóak a másik igényeit és szükségleteit is figyelembe venni és nemcsak a saját maguk, hanem a másik nyereségének a növelésére is törekszenek. Ezáltal létrejön a John Forbes Nash (matematikus, róla szól az Egy csodálatos elme című film) által leírt együttműködő egyensúly, amikor egyik félnek sem éri meg egyoldalúan változtatni a stratégiáján, mert nem járna jobban. Gottman szerint „A bizalom az a jól körülírható, konkrét állapot, amelyben mindketten készek vagytok megváltoztatni a saját viselkedéseteket a partneretek érdekében. Minél nagyobb a bizalom, annál jobban odafigyeltek egymásra. Te is élvezed a párod támogatását, és ő is számíthat a te törődésedre. Egy bizalmi kapcsolatban jó érzéssel tölt el, ha a párod sikerrel jár, és zavar, ha bosszús. Egyszerűen nem tudsz örülni a saját nyereségednek, ha azzal ártasz a másiknak.”
Ez elvontnak tűnhet, de a valóságban a bizalom nagyon is apró gesztusokból épül fel. Hétköznapi példánál maradva a boldog házasságban élők nem várják el a másiktól, hogy egyedül kitakarítson, hanem összedolgoznak, mert mindketten figyelembe veszik, hogy a másiknak mi a jó. Nem az egyéni jóllét, hanem a kapcsolat minősége az elsődleges, vagyis a közös érdek felülírja az egyéni érdeket. Az ilyen kapcsolatban élők hajlandóak várakozni, késleltetni vagy lemondani a vágyaikról a másik kedvéért. Mivel ezt a párjuk is hajlandó megtenni értük, a bizalom egyre erősödik, az elégedettségszint pedig növekszik. 

Sebezhetőnek lenni

Ahhoz, hogy ez a bizalomteli együttműködés létrejöhessen, elengedhetetlen, hogy a pár tagjai képesek legyenek kifejezni a figyelem és szeretet iránti igényüket, és megengedjék, hogy a másik meglássa a valódi arcukat. Mindez együtt jár a tökéletesség mítoszának elengedésével, és azzal, hogy érzelmileg sebezhetővé válnak.

A sebezhetőség felvállalása nehéz lépés, csak az tudja megtenni, aki bízik önmagában és hisz abban, hogy érdemes a szeretetre.

Brene Brown szerint a saját magunk felé érzett empátia és a belülről jövő önértékelés adja meg a bátorságot a tökéletlenség beismeréséhez, a kontrollról, illetve az irányításról való lemondáshoz, valamint a bizalomhoz, annak ellenére, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy a kapcsolatokra nincs garancia. Ehhez a folyamathoz idő kell, illetve a saját és a másik határainak a tiszteletben tartása. Nagyon fontos, hogy olyan embernek szavazzunk bizalmat, aki valóban megbízható. Gottman szerint öt fontos tulajdonságról érdemes megbizonyosodni, mielőtt megnyílunk a másiknak. 
1. Becsületesség: Ne bízz benne, ha hazudik neked!
2. Átláthatóság: Ne bízz benne, ha titkolja előtted az életének bizonyos részeit!
3. Elszámoltathatóság: Ne bízz benne, ha titkos ügyletei vannak, és ha rákérdezel, csak annyit mond: „Bízz bennem!”
4. Tisztesség: Ne bízz benne, ha nem viselkedik etikusan és tisztességesen!
5. Önzetlenség: Ne bízz benne, ha csak önös érdekek vezérlik, ha nem áll melletted és nem támogat!
Ugyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy olykor mindenki hibázhat, elfelejtheti, amit megígért, csúszhat a határidőkkel. Ha a másik sebezhetővé teszi magát előttünk és felelősséget vállal a hibáiért, érdemes fokozottan figyelni arra, hogy tisztelettel bánjunk vele, mert az irónia és a szarkazmus ilyenkor még mélyebb nyomot hagy a lélekben. A bizalmat építjük azzal is, ha képesek vagyunk ítélkezés, védekezés, vádaskodás vagy tanács­osztogatás nélkül meghallgatni a párunkat. 

Kép

Kép: Pexels/Elly Fairytale

A bizalom gyökere

Vannak, akik könnyen elhiszik, hogy érdemesek a szeretetre, képesek őszintén megnyílni és felvállalni magukat, mások viszont annyira rettegnek az elutasítástól, hogy inkább bezárkóznak. A párkapcsolatban való viselkedésünkre a temperamentumunk és az aktuális kapcsolatunk mellett a gyermekkorban megalapozott kötődési mintánk is hatással van. Erikson szerint a születéstől 18 hónapos korig tartó időszak a legfontosabb a bizalom kialakulása szempontjából.

Ha az anya (vagy a gondozó) adekvát válaszokat ad a csecsemő jelzéseire, kielégíti a szükségleteit, és megfelelően gondoskodik róla, akkor kialakul az anyai szeretetből áradó biztonságérzet, az ősbizalom.

Természetesen nemcsak az anya-gyerek kapcsolat meghatározó, hanem a család érzelmi klímája is. Azok, akik olyan családban nőnek fel, ahol elismerik és elfogadják az érzéseiket, könnyebben nyitnak mások felé. Sue Johnson párkapcsolati terapeuta szerint nemcsak a gyerekeknek fontos az érzelmileg elérhető, elfogadó és válaszkész személlyel való kapcsolat és szoros közelség, hanem felnőttként is az mozgat bennünket, hogy a másik mellettünk áll-e, fontosak vagyunk-e neki, megbecsül, valamint elfogad-e bennünket. Ha kisgyermekként kialakult az ősbizalom érzése, akkor a későbbi életünk során nyitottabbak leszünk a szociális helyzetekben és jobban meg tudunk bízni a társainkban.

Empátia és hitelesség

A bizalom apró gesztusokból épül fel, az empátia és a hitelesség pedig a kötőanyag, amitől szilárd lesz az építményünk. A bizalmat nem lehet betanult frázisok segítségével elérni, mert ennél sokkal fontosabb, hogy milyen indulattal cselekszünk. Fontos, hogy valóban megpróbáljuk megérteni és elfogadni a másik embert, de mindeközben önmagunkról se feledkezzünk meg, hanem legyünk tisztában a saját érzéseinkkel, illetve azzal, hogy mit szeretnénk, és képesek legyünk őszintén, nyíltan és hitelesen kommunikálni ezekről.

Amikor sérül a bizalom, kulcsfontosságú, hogy a megbántott fél (vádaskodás nélkül) kifejezhesse a fájdalmát, a társa pedig valóban átérezze, hogy mekkora kárt okozott, és ne csak bocsánatot kérjen, hanem elismerje az érzések jogosságát.

A bizalom ugyanis csak akkor kezdhet újraépülni, ha a sértett fél látja, hogy valóban megértették és átérezték az érzéseit. Egy párterápia során például akkor értünk el áttörést, amikor a pár tagjai helyet cseréltek egymással, egy időre a másik szerepébe helyezkedtek, és ezáltal jobban megértették, amit a társuk átélt. Egyes kutatók szerint nemcsak a másik perspektívája, hanem egy harmadik, objektív nézőpont is hasznos lehet. Finkel és munkatársai szerint, ha a házaspárok egy harmadik fél szemszögéből leírják a konfliktusukat, elégedettebbek lesznek a házasságukkal.

Kép

Kép: Pexels/Jonathan Borba

Heti öt óra a bizalomteli kapcsolatért

A különböző párkapcsolati technikák és receptek segíthetnek a bizalom építésében, de önmagukban nem jelentenek megoldást. Ugyanakkor a rohanó hétköznapokban nem árt egy kis sorvezető, ami emlékeztet bennünket arra, hogy időt szánjunk a fontos dolgokra. Gottman kutatásai szerint azok a párok, akiknek az évek alatt egyre jobb lesz a házassága, heti öt extra órát fektetnek a kapcsolatukba.
• Búcsúzás: Reggelente megbeszélik, hogy mivel fog telni a napjuk (2 perc × 5 nap=10 perc)
• Egymásra találás: A munkanap végén egy nyugodt beszélgetésben egymásra találnak (20 perc × 5 nap= 1 óra 40 perc)
• Gyengédség: Ölelkeznek, egymáshoz bújnak, megcsókolják egymást (5 perc × 7 nap= 35 perc)
• Randevú: Időt töltenek kettesben (2 óra)
• Csodálat és megbecsülés: Naponta egyszer kifejezik a másik iránti őszinte megbecsülésünket 
(5 perc × 7 nap= 35 perc) 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Források: 
John Gottman, Nan Silver: Mitől lesz tartós a szerelem? – Hogyan bízzunk egymásban és maradjunk hűségesek?, Jaffa Kiadó, 2019.
Martin E. P. Seligman: Autentikus életöröm – A teljes élet titka, Laurus Kiadó, 2008.

– Honnan fakad a zene iránti szereteted?
– Az édesapám imádott énekelni, így már egészen kiskoromban körülölelt a muzsika. Elkezdtem dalokat írni, szólamokat találtam ki rájuk, és meg voltam róla győződve, hogy mindenki így csinálja. Őszintén meglepődtem, amikor felhívták rá a figyelmem, hogy ez egy adottság, amivel megajándékozott a Jóisten.

Palya Beával együtt jártunk jazzéneket tanulni, és amikor megmutattam neki a szerzeményeimet, megkérdezte tőlem: „Nahát, te ilyen csodálatos dalokat tudsz írni?”

Meghökkenve válaszoltam: „Miért, nem mindenki?” (nevet). Bár nekem teljesen természetesnek hatott, hogy örömömben és bánatomban is énekelek, Bea bátorított arra, hogy ezt a „kincset” osszam meg másokkal is. 

– Milyen élmény volt az első nyilvános szereplésed?
– Csodálatos, örök emlék marad. Huszonötévesen házasodtunk össze a férjemmel, és épphogy elvégeztük az egyetemet, szülők lettünk. Egy nap Budapesten sétáltunk a pici gyermekeinkkel, amikor a játszótereket figyelgetve megfogant bennünk egy ötlet: milyen jó lenne, ha népmese-játszótereken mókázhatnának a gyerekek. Ezt az álmot 2001-ben egy másik házaspárral közösen meg is valósítottuk: a Millenáris Parkban kapott helyett a Zöld Péter játszótér, amelyet Palya Beával és Róka Szabolccsal hármasban avattunk fel 2001-ben. Ez volt az első énekes mesemondásom, amiből később egy egész életpálya bontakozott ki. Először Róka Szabolccsal létrehoztuk az Évkerék Társulatot, majd jött a belső hang, hogy a néprajzi színház és a muzsikás mesemondás mellett a saját dalaimat is megalkossam. Négy gyermek édesanyjaként, babázás közben is folyamatosan íródtak a dalok, így alakult meg a Holddalanap zenekar.

– Rendkívüli gyermekkorod volt; több egzotikus országban is éltél. Milyen hatást gyakoroltak a különböző kultúrák a zenei ízlésedre?
– A szüleim munkájának köszönhetően, több országban nőttem fel: voltam gyermek Brazíliában, Peruban és Afrikában is. Számos olyan – ma már jól ismert – áramlata van a világzenének, amelyeket külföldi tartózkodásaim során megismerhettem – teljesen beleszerettem a latin, portugál, andoki és afrikai hangzásvilágba. A magyar népzene mellett különböző népek muzsikái hatottak rám, ezen élményeimet pedig örömmel fűztem bele a saját dalaimba.

Sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy melyik műfajban kössek ki; végül a népzenében mélyültem el a leginkább.

Autodidakta módon, a saját tapasztalásaimból táplálkozva fejlesztettem magam, mert a zene mellett a magyar szakos kulturális antropológiai pályámat is egyengettem. Remekül összefonódott a két terület, hiszen a hagyományokat a színházon és a zenén keresztül csodálatosan lehet közvetíteni – a muzsika egy szárnytalan madár, ami nagy kapukat nyit meg előttünk.

Kép

– Fontos számotokra a közönségetekkel való kapcsolódás. Miként teszitek interaktívvá az előadásaitokat?
– Több, mint húsz különböző zenés-dramatikus előadást alkottunk meg az Évkerék Társulattal, amelyekben a közönséget is bevonva moldvai, roma, afrikai, ausztrál és dél-amerikai népmeséket dolgoztunk fel. A szerepek eljátszásában a nézők is segítségünkre vannak, együtt játszanak velünk. Nagyon jó érzés kapcsolódni a közönséggel, ezért a zenekari előadásunkba is igyekszünk beépíteni ezeket az interaktív eszközöket és a dramatikus színház felé nyitni: óriásbábok, maszkos táncok, azaz szertartás jellegű elemek jelennek meg a koncertjeinken, a néphagyományok szellemében. Néha még illatot is „viszünk”, például egy rózsáról szóló történetnél. A „Tánc a Mindenséggel” című lemezünk bemutató koncertjén a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola növendékei angyalruhába öltözve kis dobozkákat tartottak a kezükben – csupán a koncert végén derült ki, hogy virágszirmok bújnak meg bennük. Ezeket aztán nézőink egy-egy áldó szó kíséretében szétosztották egymás között.

– Mesélj nekem picit a formációtókról! Kikből áll a zenekar?
– Velem együtt összesen nyolcan vagyunk. Draskóczy Lídia táncház-díjas hegedűművészünk, Szlama László, a Zeneakadémia kobzát és citerát oktató ifjú tanára, aki énekel is a zenekarunkban, Balogh Guszti, a roma muzsika jeles képviselője, Alex Torres pedig gitárosunk, aki a perui gyermekkorom emlékeit öltözteti zenei köntösbe. Vajdovich Árpád nagybőgőn, Tarr Gergely és Ölvedi Gábor ütőhangszereken játszanak. Nagyon büszke vagyok erre a fantasztikus gárdára!

– Számos előadás van mögöttetek. Merre jártatok eddig a világban?
– Évente körülbelül száz fellépésünk van, és számos külföldi koncertet is adtunk. Bejártuk Európa legtöbb országát – Finnországtól kezdve, Lengyelországon át, egészen Spanyolországig. Éppen a chilei és indiai turnénkra készültünk, amikor a vírushelyzet keresztülhúzta a számításainkat. Ennek ellenére nem tétlenkedtünk, hanem megtaláltuk annak a módját, hogy miként is tudunk az online térben eljutni a hallgatóságunkhoz. Általában online koncerteket adunk a közösségi oldalunkon, nyáron pedig élőben is felléptünk. A nyelv sem akadály, hiszen a zene segítségével bárkihez szólhatunk.

– Milyen projekteken dolgoztatok az elmúlt időszakban?
– Az Emberi Erőforrások Minisztériuma pályázatának köszönhetően valósíthatjuk meg a „Népek Karácsonya” és az „Ének a Természetért” címet viselő koncertjeinket, amelyekhez hozzákapcsoltuk a „Világ Virág” online koncertsorozatot, amely tizenkét héten keresztül lesz nyomon követhető a Facebookon.

Célunk, hogy a Teremtőhöz, a teremtéshez és az egymáshoz fűződő kapcsolatokat erősítsük a zenén keresztül.

Hasonló kezdeményezés valósult meg az adventi időszakban is, amikor minden reggel közös zenével indítottuk a napot: egy negyedórás karácsonyi népzenei etappal kedveskedtünk az embereknek, bízva abban, hogy összehozzuk a családokat. Általában egy-egy ilyen koncertet passzívan hallgatnak a nézők, mi viszont szerettük volna őket bevonni az örömzenélésbe, együtt énekelni, tapsolni velük. Büszkeség számunkra, hogy több mint 30 ezren hallgattak bennünket és számos pozitív visszajelzés érkezett: sokan beszámoltak arról, hogy a karácsonyi ünneplésük során ezeket a dalokat énekelték.

Kép

Gulyás Anna

– Mit gondolsz a természet és az ember kapcsolatáról?
– Érdemes elgondolkodni, hogy ezekben a terhes időkben merre induljunk tovább, hiszen, ha megerősödünk a hitünkben, úgy minden nehézség áldássá lesz. Annyira eltávolodtunk a természettől, hogy a vírushelyzet rávilágított arra, hogy az emberiség mekkora összefogásra képes. Félelemből vissza tudunk húzódni, viszont most belátásból és bölcsességből is cselekedhetnénk, így adva esélyt a természetnek arra, hogy fellélegezhessen, gyógyulhasson. Ez számunkra ugyan fájdalmas, viszont rengeteget tanulhatunk belőle, így talán a klímavédelemre is más szemmel tekintünk majd a jövőben.

– Nem vallásos családból származol. Hogyan kerültél kapcsolatba Istennel?
– A szüleim értékrendje és a példa, amit magam előtt láttam, olyanná formált, mintha mindig is hívő lettem volna. A cselekedeteik tették igaz emberré a családtagjaimat, mely mintát tiszta szívből követni kezdtem. Tizennégyéves voltam, amikor egy improvizációs zenélés során dudorászva pengettem a gitáromat otthon. Ahogy hallgattam ezeket a dallamokat, elgondolkodtam, hogy milyen gyönyörű, kiművelt rendszer szerint működik a muzsika.

Ráébredtem, hogy ahogy a zenében, úgy az élet minden területén létezik harmónia és diszharmónia, amelyet biztosan egy felsőbb erő irányít.

Tulajdonképpen a zenének köszönhetem Istent, akit szeretnék jobban megismerni. A férjem nagypapája református lelkész, így kerültem kapcsolatba a kereszténységgel. Ő volt az első keresztény ember, akit egészen közelről láthattam, és akihez bátran fordulhattam a kérdéseimmel. A gyermekeink is ebben a szeretetteljes, hívő közegben nőnek fel – a Gazdagréti Református Gyülekezetben gyakoroljuk vallásunkat.

– A gyermekeitek számára is sokat jelent a zene?
– Abszolút. A férjemmel nemrég ünnepeltük a 25. házassági évfordulónkat, és ez alkalomból a négy gyermekünkből hárman megleptek minket azzal, hogy egy zenekart alapítottak. Írtak nekünk egy „Anya és apa 25 éves” című slágert, melyet előadtak nekünk. Megküzdött, ám nagyon boldog házasságban élünk: két autonóm művészemberről van szó, így idő kellett ahhoz, hogy megtanuljuk megadni egymásnak a kellő teret. Nagy szeretetben, örömben és békességben töltjük mindennapjainkat, a legnagyobb fiúnknak köszönhetően pedig már nagyszülők is vagyunk. Hálás vagyok a Jóistennek a családomért, a hivatásomért és a gyülekezetünkért; hatalmas ajándéknak tartom az életemet.

Amikor több ilyen rendezvény szervezőbizottságában a digitalizálás esélyeit és módjait latolgattuk tekintélyes akadémiai szereplőkkel, nemegyszer elhangzott, hogy az online tudományos seregszemléknek nincs olyan hangulatuk, hozadékuk, és egyébként is, elcsigázóan unalmasak. E meglátások kísérőjeként hangzott el nemegyszer – értelemszerűen férfiak szájából – a hasonlat:

„Hiszen az online konferencia olyan, mint a guminő”. Mindig decens nevetés kísérte a megjegyzést.

Nem csoda, hisz a rejtett jelentések tárházát nyújtja… Lássuk csak, mi minden van egyetlen stíluseszközben:
1. Az illető ismeri a valódi és a guminő közti különbséget – tehát vannak a tárgyban tapasztalatai. 
2. Az illető az élőre szavaz, tehát a tapasztalatai rosszak voltak a gumiváltozattal. 
3. Az illető a tudományos konferenciákat egyfajta örömszerzésnek éli meg, ahol az esemény/eszmecsere nőnemű, a résztvevők pedig férfiak. 
4. Az illető a jelenléti konferenciát nagyobb élvezetnek tekinti előbbi összetevők interakcióját tekintve. És ez a kiszólás csak egy futó „poén” volt, nem elmélyült önfeltárás… 

Különös, de így van: minden párhuzam, minden hasonlítás, minden metafora – sokszor csupán a szóhasználat is – világokat rejt. Sőt, sugall. Hiszen megismerési keretként működik.

Amikor kutatók ugyanazt a balesetről szóló videót nézették meg kísérleti alanyaikkal, majd arra kérték őket, hogy becsüljék meg, milyen sebességgel hajtott az egymásba futó két kocsi, akkor a sebességtippek attól függtek, milyen szóval kérdeztek rá a kutatók.

Több km/h különbség volt a válaszok között aszerint, hogy a „találkoztak” vagy az „egymásba rohantak” kifejezés szerepelt a kérdésben. Tudományág, sőt, közvetve, gazdasági Nobel-díj született ennek felismeréséből. 
A metaforák, ezek a megismerést kínáló szóképek pedig egész világfalatokat adnak nekünk, anélkül, hogy beléjük gondolnánk. Próbáljuk ki: ha azt mondom, a férjem egy oroszlán, akkor ő milyen lehet? Bizonyára bátornak, erősnek, tiszteletet parancsolónak képzelik. És nem arra gondolnak, hogy szőrös, kétes illatú és sokat kiabál. Az őzikeszem szelídséget ígér, pedig az őz nagyon is harapós tud lenni. A keret, amely a már ismertet hozza akcióba és amely segít, hogy a megismerésre váró közelebb kerüljön, egyszerre korlátoz is – nemcsak ad, hanem el is vesz, el is takar. Tudja ezt a tudomány, tudja ezt a politika, a vállalati világ. 
De vajon mi is tudjuk eléggé?

Figyelünk eléggé arra, hogy a családjaink, történelmi eseményeink fontos rítusait, ünnepeit, életét jó szóköntösbe öltöztessük?

Készen állunk arra, hogy a beszélgetések futó frivolságait hallva szellemesen leplezzük le a világot a mondatok mögött? Egyáltalán, tudjuk-e mindig, mit is mondtunk? Mert a szó, végül, maga az ember, ahogy az antik görögök mondták. És jó esetben egyik sem guminő. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Mi a podcast?

A „podcast” szó 2004-ben született szóösszevonással, méghozzá az iPod (az Apple zenelejátszója) és a „broadcast” (műsor, műsorszórás) szavak összevonásából. A szó megalkotója Ben Hammersley brit újságíró, rádiós, internet-szakíró.

Magyarul a podcast szót sokan ejtik podkasztnak és sokan podkesztnek. Mind a kettő elterjedt. A „podkaszt” kiejtés a brit angol kiejtést követi, a „podkeszt” az amerikait (hozzávetőlegesen). Írni azonban ma még egyféleképpen, az eredeti angol szót használva írjuk: podcast.

A podcast alapvetően olyan, mint egy rendszeresen jelentkező rádióműsor, amelynek újabb és újabb adásait akkor hallgathatjuk meg, amikor éppen kedvünk tartja. Csak éppen nem rádión keresztül, hanem online, az internet segítségével.

Mivel a podcastok nem élőben mennek, hanem felvételről, nagy előnyük, hogy ha éppen nincs időnk a teljes adást végighallgatni, bármikor félbehagyhatjuk. A podcastba beépített alkalmazás megjegyzi, hol tartottunk a műsorban, és egyből ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Ehhez elég csak újra a lejátszás gombra kattintani.

Akkor is tudunk hallgatni podcastokat, ha nincs internetkapcsolat a telefonunkon, hiszen be lehet állítani olyan alkalmazást rajta, amely automatikusan letölti a minket érdeklő műsorok friss adásait, de csak akkor, amikor éppen van wifi elérésünk (pl. otthon). Ilyen alkalmazás a Spotify, az Apple Podcast vagy a Google Podcast is. Ezek letöltésének pontos útmutatóját megtaláljuk, ha beírjuk a keresőbe az alkalmazás nevét (például Spotify letöltése mobilra).

Hogyan tölthetjük le mobil eszközeinkre a podcast alkalmazást?

IPhone, iPad és iPod esetén Apple podcastalkalmazást érdemes letölteni. Az iPhone-on (valamint az iPodon, iPaden) jó eséllyel „gyárilag” van már podcastalkalmazás, csak el kell indítani. Ezt az appot „Podcasts”-nak („Apple Podcastok”) hívják. Ebben meg tudjuk keresni a hallgatni kívánt podcastot egyszerűen a cím beírásával. Az alkalmazás használatáról az Apple oldalán magyarul is elérhető részletes útmutató ezen a linken.

Kép

Apple Podcasts

iOS-készüléken lépjünk a Beállítások > Podcastok menüpontba. Itt a Mobil adatforgalom pontnál engedélyezhetjük vagy letilthatjuk, hogy a Podcastok alkalmazás műsorokat streameljen (letöltsön), amikor az iPhone vagy az iPad mobiladat-hálózathoz kapcsolódik. (Azaz csak wifi-kapcsolat esetén fog nekikezdeni az új epizódok letöltésének.)

Androidos okostelefonra számos jó és ingyenes podcast alkalmazás létezik (például a Google Podcasts). Ezek közül több magyar kezelőfelülettel is rendelkezik. Érdemes beírni a keresőbe: „podcastalkalmazás letöltése androidos telefonra”, és az így kínálkozó lehetőségek közül választani.

Google Podcasts

Szintén egyszerű megoldás a Google saját podcastalkalmazását használni, amely Google Podcasts névre hallgat. A telefonos telepítéshez ezt a linket használjuk.

Ha mindezekkel megvagyunk, nincs más dolgunk, mint élvezni és sorban meghallgatni a változatos témákban készült adásokat.

Hogyan hallgathatjuk meg a podcastokat a kepmas.hu weboldalán?
A kepmas.hu oldalon a Podcast menüpontra kattintva betöltődik az összes podcast, de használhatjuk ezt a linket is, amely közvetlenül a podcastokhoz vezet. Válasszuk ki a nekünk tetszőt – a címe, témája alapján –, és kattintsunk rá a képre vagy a szövegre. Azt látjuk majd, hogy betöltődik egy új oldal. Keressük meg az „Adás meghallgatásához kattintson ide” feliratot, és az instrukciónak megfelelően kattintsunk a szöveg alatti bokszban a kis nyílra, amely nem más, mint a felvétel elindítását jelző ikon (a régi magnókhoz hasonlóan, ahol ugyanez az ikon jelezte a kazetta elindítását). Az egyes adások ily módon a kepmas.hu oldalon egyből meghallgathatók, bármiféle előkészület nélkül.
Hogyan hallgathatjuk meg a podcast-epizódokat a telefonunkon?
Ha a telefonunkon van mobilnet (vagy ahol használjuk, elérhető wifi), akkor nincs más teendőnk, mint a mobilunk böngészőjébe beírni: www.kepmas.hu/podcast. Ugyanazokat a lépéseket kell követni, mintha számítógépről indítanánk el a folyamatot.
A Képmás podcastjai meghallgathatók Facebookon is erre a linkre kattintva.
A YouTube-on ugyancsak egyszerűen, zavartalanul élvezhetjük az adásokat ezen a linken.
És a fentiekhez hasonlóan a Soundcloud alkalmazás is egy kattintással teszi lehetővé a podcastok meghallgatását itt.

A tartós, lappangó haragnak jellemző tünetei lehetnek: érzelmi távolságtartás párunktól, „mártír vagyok” hangulat, régi sérelmek betolakodása a gondolatainkba, gyakori panaszkodás ismerősöknek. Ez nem csak a kapcsolatot teszi tönkre, de a személy számára is lassan ölő „méreg”.

A párkapcsolatban a tartós harag mögött többnyire az az élmény rejtőzik, hogy a párom mégsem olyan, mint amilyennek szeretném.

Nem adja meg, amire vágyom. Korábban úgy tűnt, végre megtaláltam, aki minden alapvető igényemet teljesíteni tudja. A szerelemben – tudjuk – újra feltámadnak azok az érzések is, melyeket csecsemőként éltünk át: remény, hogy a másik mindent megad, amire szükségünk van. Csalódottak vagyunk, ha később kiderül, hogy ezt mégsem kapjuk meg.

A megbocsátás lépcsői

A megbocsátás nem intézhető el azzal, hogy „Ne is beszéljünk róla.” Négy lépés feltétlenül szükséges a megbocsátáshoz:

1. A harag és a sérülés beismerése – önmagamnak.

Haragszom rá. Lehet, hogy mélyen és nagyon.

2. Döntés a megbocsátás mellett.

Mindezzel együtt meg szeretnék neki bocsátani: szeretném elengedni a „tartozását”.

3. A másik ember-voltának „elismerése”

Nem bagatellizálom a helyzetet, hanem elfogadom, hogy ember: hibázhat, tökéletlen – mint én.

4. A kiengesztelődés cselekedetei

Kifejezem felé, hogy fájt, de lemondok a bosszúról, az elégtételről. Nem mondom, hogy „Megbocsátok, ha.../de...” Elfogadom a bocsánatkérését.

A harag megelőzésének legjobb módja a közelség, az egymásra való odafigyelés és törődés, a simogatások és őszinte elismerések gyakorlása, a humor és jókedv ápolása.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Negyvennyolc évesen kezdte el érezni a csomót a torkában. Nehezen nyelt, állandóan fájlalta a torkát, ezért egy idő után orvoshoz fordult a tüneteivel. A vizsgálatok kimutatták, hogy daganat van a nyelőcsövén, ekkor viszont még nem lehetett tudni, mekkora a baj. „Nagymamánk nyolcvanadik születésnapján már a levest sem tudta lenyelni, ekkor viszont még jó húsban volt. Aztán egyik este felhívott telefonon, akkor mondta, hogy gégerák” – emlékszik vissza Anna, aki már aznap elsiratta apját, ennek ellenére bízott abban, hogy le tudja győzni a betegséget.

„Amikor megtudtam, fel sem fogtam a helyzet súlyát. Azt hittem, ha nem is gyorsan és könnyedén, de mint egy erős náthából, ebből is ki fog tudni gyógyulni. Elvégre az én száztíz kilós, izmos apámról volt szó” – mondja fia, Józsi, aki épp akkor érettségizett. Műtétje miatt apja a ballagásán sem tudott megjelenni.

A beavatkozás során kiderült, hogy a daganat már áttétes, megtámadta a gerincoszlopot is, így az orvosok nem tudták a tervezettek szerint eltávolítani a csomót. Ekkor már nem sok remény volt a gyógyulásra. „Látszott rajta, hogy küzd, de fáradt. Úgy éreztem, túl akar lenni ezen az egészen. Mi bíztattuk, hogy meggyógyul, próbáltuk támogatni lelkileg, de ő nem bízott a gyógyulásában, föladta a küzdelmet” – meséli Anna. 

Lánya szerint nem sok boldogság jutott apjának az életben. Sokat dolgozott, de nem voltak igazi örömei, sikerei.

Házassága huszonkét év után válással végződött, ráadásul a gyerekeivel sem alakult túl jól a kapcsolata. „Sajnos, nem volt meg nálunk az a családi idill, amire mindenki vágyik. Apám nehezen tudta kifejezni az érzéseit, ritkán lehetett vele megbeszélni dolgokat. Éppen ezért nagyon megdöbbentő volt végignézni azt a folyamatot, amit a betegség elindított a szüleink között. A korábbi gyűlöletből végül együttérzés és megbocsátás lett” – mondja Anna. 

Volt felesége alternatív gyógymódokkal próbálta támogatni őt a küzdelemben. Gyerekei elkísérték az orvosok által javasolt sugárkezelésre és kemoterápiára, utóbbit viszont elég nehezen viselte, legyengült, így mindig mellette kellett lennie valakinek. Egy idő után gyomorszondát kapott, mert már egy falat étel sem ment le a torkán – csak ezen keresztül tudott táplálékhoz jutni. A végső stádiumban sokszor fulladozott, ekkor az intubálás segített neki lélegezni.

„Minden második nap meglátogattam apámat, az akkori párjával folyamatosan váltottuk egymást. Lelkileg nagyon megterhelő volt ez az időszak, de akkor nem gondoltam bele semmibe, csak csináltam a dolgom és ápoltam őt. Úgy gondoltam akkor – és ezzel most is így vagyok –, hogy ha valaki beteg, nem sajnálni kell, hanem bíztatni és jövőképet adni neki. Sajnálattal nem tudunk segíteni rajta” – mondja határozottan Anna.

Fiát is megviselte apja betegsége, ő viszont nem tudta úgy kivenni részét az ápolásban, mint nővére. „Látogathattam volna gyakrabban is apámat, de nem akartam őt úgy látni. Nem is akartam elhinni, hogy ilyen beteg lehet az a nagy és erős ember, akit én ismertem.

Előttem soha nem sírt, nem mutatott gyengeséget. Amikor utoljára láttam, még megborotválkozott, rendben szedte magát, mindig, ahogy szokta, katonásan.

Még most is emlékszem, ahogy utoljára megfogta a kezem. Rá egy-két napra kaptuk a telefonhívást hajnalban, hogy meghalt” – meséli Józsi. 

„A nagy darab testből lett egy csontváz. Az utolsó napokban már ki sem nyitotta a szemét, nem volt magánál, nem tudott felkelni. Ekkor tudtam, hogy el kell búcsúznom tőle. Megbocsátottam neki mindenért, és elköszöntem tőle. A halála éjszakáján azt álmodtam, hogy átlőtték a hasam, és lett benne egy lyuk. Az öcsémnek is hasonló álma volt aznap” – emlékszik vissza Anna.

Két év küzdelem után, ötvenévesen a halál megkönnyebbülést hozott az édesapának. Gyerekei szerint a ravatalozóban már teljesen kisimult apjuk arca, az opálos kék szeme kitisztult, világoskék lett. Úgy látszott, hogy a lélek nyugalomra lelt. A végső béke pedig a családtagok támogatásának is köszönhető, valamint a szeretet erejének, amely képes könnyíteni a fájdalmon, és még a szétesett családot is össze tudja hozni. 

– Kétszer körbeutazta a Földet, 30 országban járt feledésbe merült civilizációk nyomán. Nyelvi szempontból is adott élményeket ez a találkozás?
– Tényleg körbejártam a Földet, két irányból is bejutottam Óceániába, Mikronéziába és a Húsvét-szigetre, de nem számolom az országokat, nincs bennem efféle teljesítményvágy. Útjaim főleg antropológiai expedíciók, a nyelvek kapcsán inkább a közös emberi érdekel, mert nincs lehetőségem elmélyedni az egyes nyelvekben.

A közös emberi nem a tartalomközlés, hanem a kapcsolatteremtés és a kapcsolattartás: meglepő, hogy sokszor nyelvtudás nélkül mennyire meg lehet érteni a másikat.

– Egy nyelvész számára mit jelent az anyanyelve?
– Általában pontosan annyit, mint mindenki másnak. Vagyis semmi különöset, vagy esetleg kutatásának tárgyát, és nyilván csak kevesekben van ennél mélyebb érzelmi kapcsolat. Nyelvészként tárgyilagosan nézem a magyar nyelvet. Érzelem akkor fog el, ha költőinket, íróinkat olvasom, vagy éppen a világ egy távoli részén meghallok egy magyar szót.

– Mit talál a legtetszetősebbnek a magyar nyelvben?
– Napjaim nagy részében a magyar nyelvet alkalmazom, használom, és nem gondolkodom ilyen esztétikai kérdésen. Ha nekem tetsző mondatokat olvasok, ha csodálatos hangfekvésű embereket hallok, akkor önmagában a magyar nyelvvel kapcsolatban is tudok katarzist érezni. Legutóbb Sütő András naplójegyzeteit olvasva kapott el ez az érzés: hogy lehet, hogy valaki ennyire csodálatosan zengő, képes mondatokat tud alkotni. Latinovits Zoltán versmondása mindig magával ragad, én még élőben hallottam tőle A vén cigányt. Oda kellett figyelni, ha Bőzsöny Ferenc szólalt meg a rádióban. De Török Annamária rádióbemondó hangja is elbűvöl.

– Van olyan nyelv, amelyet személyes kötődés vagy hangzás alapján szívesen elfogadna a magyar helyett anyanyelvének?
– Én annyira bele vagyok gyökerezve a magyar tájba, földbe, nyelvbe, hogy kiszakíthatatlan vagyok. Hangzás alapján viszont sok nyelv tetszik, de ha valamit, valakit megszeretek, hűséges vagyok. Nincs több anyanyelv.

– Ha valaki hosszabb időre elhagyja a szülőföldjét, vagy a körülmények nem teszik lehetővé, hogy használja az anyanyelvét, akkor elfelejtheti?

– Az anyanyelvet is el lehet felejteni, mondja Tánczos Vilmos folklórkutató. A felszínen valóban el lehet felejteni, nyelvet lehet váltani, de döbbenetes tények igazolják, hogy az anyanyelv, ha el is tűnik a felszínről, tovább dolgozik a mélyben.

Például, ha végelgyengülésben halunk meg, akkor előtte a második-harmadik nyelv leépül, és az utolsó szavak kizárólag az első tanult nyelven, azaz anyanyelven szólnak. Ez pedig azt mutatja, hogy ott volt végig, elnyomva a tudattalanban, de munkált.

– Napjainkban újabb nyelvek nemigen keletkeznek, kivételt képez talán az eszperantó. Előfordulhat mégis, hogy a kutatók rábukkannak egy-egy kisebb, zárt közösség eddig nem ismert nyelvére?
– Nem nagyon. Ha rábukkannak is újnak vélt nyelvre, például az Amazonas környékén, hamarosan kiderül, hogy az egy ismert nyelvnek a helyi változata. Talán már nincs ismeretlen beszélt nyelv a Földön, de még sok fölfedezetlen jelnyelv van.

Kép

Dr. Balázs Géza

– Bábel tornyának bibliai történetében kaphatunk egyfajta mitikus választ a nyelvek sokszínűségére. A globalizáció, az egységesülés vágya napjainkban mintha „ellenbábelt” teremtene, vagyis egybeolvasztaná a nyelveket. Ez a törekvés sok nyelv kihalását eredményezheti?
– Most fejeztem be a művészet és nyelv antropológiájáról szóló könyvemet. Ott is érintem a kérdést. Feltételezésem szerint egy nyelvből lett nagyon sok (öt-hatezer), és most a sokból lesz kevés.

Nagyon sok nyelv kihalt – a Kárpát-medence is egy nyelvi temető. És ez nagyon sok fájdalommal jár. Az emberiség történelme valószínűleg régibb, mint gondoljuk, és már sok hasonló cikluson átment.

– Melyek ma a halálra ítélt nyelvek? Ezeket még fel lehet támasztani?
– Ha egy nyelv beszélőinek száma 20 ezer fő alá csökken, akkor nagy a baj. De néha többmilliós nyelvek is bajban vannak. A gyakorlatban néhány, a kihalás szélére sodort nyelvet fölélesztettek, tehát ez lehetséges. De a fő irány jelenleg az, hogy a nagy hal megeszi a kis halat, vagyis a nagy nyelvek kiszorítják a kicsiket. Itt nemcsak erőszakról van szó, hanem az ember szüntelen alkalmazkodási igényéről. Ha egy másik nyelven sikeresebb életet lehet élni, akkor arra váltanak.

– Létezhet-e egy nép vagy törzs anyanyelv nélkül?
– Nem. Az anyanyelv ugyanis annyi, mint első nyelv. Ha egy ember nem sajátít el egy nyelvet, akkor képtelen a kultúra elsajátítására, s akkor kvázi csak állati szinten képes élni. Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy egy meglévő anyanyelv helyén lehetséges-e egy másik, akkor a válaszom az, hogy igen, ez pedig a nyelvváltás.

– A magyar nyelv veszélyben van?
– Nyelvészként azt mondom, hogy nincs, mert csodálatosan, minden szinten működik, nincsenek kifejezési gondjaink, ha bonyolultabb dolgokról akarunk beszélni, nincs az a nyomasztó érzésünk, hogy ez magyarul nem megy, ámde angolul vagy németül meg annyira egyszerű. Értelmiségiként azonban az a dolgom, hogy felhívjam a figyelmet arra: bármi elromolhat, tönkremehet, vannak nyelvhasználatunkban aggasztó jelenségek. Ma már nem elegendő a spontán nyelvfejlődésre hagyni mindent, folyamatosan oda kell figyelnünk a magyar nyelvünkre, mert senki mást nem fog érdekelni, csak minket.

– Mit tehetünk anyanyelvünk gazdagságának megőrzéséért?

– Használjuk, beszéljük. Olvassuk a legjobbjainkat, főleg a klasszikusokat. Élvezzük az ízeit, és persze mi magunk is törekedjünk a nyilvános nyelvhasználatban az igényességre, választékosságra.

Egy hallgatóm úgy terjeszti, tőlem hallotta valamikor: „Mindig van egy jobb mondat.” Nem emlékszem erre a leleményességre, de vállalom. Igen, mindig van egy jobb mondat. Ha ezt nem feledjük, hanem törekszünk a jobb mondatokra, akkor tettünk valamit magunkért, közösségünkért.