Kedves utódaim, 21. századi földlakók!

Bőven apátok lehetnék, ezért ma egy kis apai szigorral és jó szándékú gondolatokkal fordulok Felétek. Látom, hogy az évezredek során igen nagy tudásra tettetek szert, amivel uralkodni próbáltok a Földön. Uralkodtok úgy-ahogy a Föld növényein és állatain, a betegségek és a bűnök fölött. Legalábbis azt gondoljátok. Hajtsátok uralmatok alá a földet – kérte Isten a teremtéskor. Tudjátok egyáltalán, mit jelent uralkodni? Semmiképpen sem kipusztítani, kizsigerelni, megbetegíteni, a természetet betondzsungellé tenni. Értsétek meg, az uralom elsősorban gondoskodást jelent! Én rátok is gondoltam, amikor a bárkát építettem, de Ti tovább láttok-e fiaitoknál? Meg akarjátok-e osztani a Föld gazdagságát, vagy szünet nélkül csak birtokolni?

Én sem éltem könnyű korban. Az ember bűnt bűnre halmozott gyilkossággal, kapzsisággal, bosszúállással. Semmi nem maradt a kezdeti harmóniából.

Nehéz megmaradni jónak ilyen környezetben, amikor egyszerűbbnek tűnik a tömegbe olvadni. Talán a magam erejéből én is ezt tettem volna, de Isten megszólított. Itt, a sivatag csöndjében nem lehetetlen meghallani. A zümmögő, berregő, csattogó városokban viszont még a kiabálás is elvész, nincs könnyű dolgotok, ha Isten hívását szeretnétek meghallani.
Isten nem könnyű feladatot kért tőlem. Nem is a bárka fizikai megépítése volt a legkeményebb próbatétel, bár óriási építmény lett, tömérdek fából. Csak úgy lehetett teljesíteni, hogy minden mást félretettünk, és erre koncentráltunk. Egy hatalmas bárkát építettünk a sivatag közepén. Jöttek is nap nap után a gúnyolódók, akik azt hitték, megtébolyodtunk. Az ő nevetésüket, megjegyzéseiket figyelmen kívül hagyni hihetetlen erőfeszítést igényelt. Senki nem hitt nekünk, szó szerint senki. És ez is fájt, hogy őket nem fogjuk tudni megmenteni.

Nálatok mi a helyzet a hittel és a bizalommal? Elhiszitek egymásnak, ha nagy a baj? Bíztok a jó szándékú segítségnyújtásban? Ugye Ti nem nevetitek ki azt, aki keresi az igaz utat?

Válaszoljatok őszintén: odaálltatok volna mellém a bárkát építeni? Elviseltétek volna mások lenézését?

Hosszú időbe telt, de az idő igazolt. A ragyogó égboltra egyszer mégis borús felhők tornyosultak, és ömlött a víz az ég csatornáiból. Olyan negyven napos esőzés következett, amelyet emberi szem még nem látott. Mi akkor már a bárkában voltunk, és a bárka teteje bezárult. Isten zárta ránk, hogy megóvjon minket. Akik pedig kint maradtak, mind elpusztultak, mert ahogy nem tudtak uralkodni gőgös természetükön, úgy a természet erői felett sem volt hatalmuk. Elvesztek mind egy szálig.

A nagy bárkában biztonság volt és béke. Na, persze ezt nem így éltük meg mindennap. Időnként erőt vett rajtunk a félelem és a kétségbeesés. Gyötrődtünk, reményünket vesztettük, elkeseredtünk. Végül arra gondoltunk, hogy Istennek terve lehet velünk, ha megmentett, így a hitünk felülkerekedett a kételyeken. A mi karanténunk nem tíz napig tartott, nem is néhány hétig vagy hónapig. Az eső negyven nap után elállt, de a vizek megáradtak. Sodródtunk, és nem tudhattuk biztosan, hol érünk partot. A víznek apadnia kellett, és utána új életnek sarjadnia. Nagyon hosszú idő volt ez, a megtisztulás ideje. Egy teljes napév. Mi pedig nem léphettünk ki sem dolgozni, sem játszani. Sem élelmet szerezni, sem bizonyságot venni. Nem művelődhettünk, nem kocsmázhattunk. Odabent nem múlathattuk az időt társasjátékkal, tévézéssel, mobilozással, netezéssel. Nem tudtuk felhívni az ismerőseinket, és nem hallgathattuk meg az aktuális híreket. De a családunk együtt volt, és rengeteget tudtunk beszélgetni egymással és Istennel.

Talán Ti jobban jártatok a járvánnyal, mint mi a vízözönnel. A járvány nem pusztít el annyi élőlényt, nem fojt el mindent csírájában. Ha be is zár, sok mindent meghagy. Megtanít arra, hogy sosem fogjátok igazán uralni a Földet, a betegségeket, de még önmagatokat sem.

Mindig lesznek új felfedezések, de kihívások és problémák is. Sosem oldódik meg minden egy csapásra. Sosem fogjátok azt érezni, hogy mindent uraltok. Egy ilyen helyzet alázatra és önismeretre tanít. Meg arra, hogy veszíteni is tudni kell, elengedni azt, amitek van. Mi könnyen elbírtuk egyszerű sátrainkat, egy-két váltás ruhánkat, csekély háztartási eszközünket, kevésbé változatos élelemkészletünket. Nektek mennyi mindenről kellene lemondanotok hasonló helyzetben!
Azt hittem, ennek sosem lesz vége. Mégis minden megoldódott, és utána jöttek új problémák. Lesz újra olajág, föld a lábatok alatt, kinyílik újra a bárka fedele, de új emberként kell kilépni. Magatok mögött hagyva a múltat, és ami ahhoz köt. Hálát adni mindenért, ami előrébb vitt, a gondoskodásért, az életért. Hinni abban, hogy sosem vagytok egyedül.

Együttérző szeretettel:
Noé a múltból

Vajon mikor kezdődik ez a szomorú átalakulás? Azt hiszem, téved az, aki úgy gondolja, hogy hatvan-, hetven-, netán nyolcvanéves kor fölött. Nem. Sokkal, de sokkal korábban. Talán negyven körül, amikor rádöbbenünk, hogy semmit, vagy csak nagyon keveset értünk el abból, amit huszonévesen elterveztünk. Csalódásainkba, kudarcainkba nem tudunk és nem is akarunk beletörődni, olyan álmokat kergetünk, amelyekkel le kellene számolnunk. Nem engedünk helyet annak, ami még megtörténhet, mert foggal-körömmel ragaszkodunk ahhoz, aminek meg kellett volna történnie. A test hanyatlásával pedig egyre nehezebben viseljük önmagunkat, s a körülöttünk lévő világot. Egy idő után már ki nem állhatjuk a fiatalokat, főképp, ha szépek és boldogok.

De lehet, hogy egészen máshogy történik. Mert negyvenéves korunkra van felépített életünk, jó állásunk, remek egzisztenciánk, a bankban pénzünk, van megbízható férjünk, jó feleségünk, okos és szép gyerekünk, hitelmentes házunk. Elértünk mindent, amit csak akartunk. És mégis, lehet, hogy valahol útközben elvesztettünk valami nagyon fontosat. S ha kirepülnek a gyerekek, tétován nézünk utánuk, és nem értjük, ki az az idegen, aki harminc-negyven éve mellettünk él. A következő évtizedek pedig ebben az érthetetlen veszteségben telnek kertünk gondosan nyírt sövénye mögött, ahonnan nemhogy a valódi életet, a szomszéd házát sem látjuk.

A bölcs öreg apókák és a bölcs öreg anyókák még a mesékben sem nyüzsögnek százával. Nehéz ebbe a szakaszba eljutni, mert az élet nehéz, és zsenge fiatalkorunk álmai, ha megvalósulnak, ha nem, mindenképp mázsás terhet raknak ránk.

És a test romlása, amely mindenkit elér, egyáltalán nem könnyíti meg a feladatot. Vagyis azt, hogy életünk nagy fordulója után is nyitott szívű, bizakodó, kedves, segítőkész és önazonos emberek maradjunk.

Sokáig nagyon nehezen viseltem a zsémbes öregasszonyokat és öregembereket. Főképp, amikor a fiatalság gondtalan derűjében magamon éreztem szúrós és fürkésző pillantásukat. Ma már, ha ilyen öregemberrel találkozom, inkább igyekszem magam elé képzelni azt a fiatalt, aki valaha lehetett. Becsukom a szemem, és arra gondolok, ugyanolyan álmai és vágyai voltak, mint minden húszévesnek. Ő is volt szép, jóképű és fiatal. Ő is volt szerelmes, és ő sem akart mást, mint boldog lenni. Ő sem akart mást, mint szeretni és szeretve lenni. És még az sem biztos, hogy az élete nem sikerült, csak valamit elveszített abban a nagy küzdelemben, amit életnek nevezünk. És ezért most haragszik. Méghozzá az egész világra.

Néha elképzelem magam én, aki itt bölcselkedem a viszonylag még mindig fiatal életemmel. Balgán és meggondolatlanul. Hiszen mit tudhatom én, hogy velem hogy lesz, ha egyáltalán élek addig. Sikerül-e majd úgy átlépnem az időskor küszöbét, hogy a majdani fiatalok azt mondják rám, ha rólam beszélnek: „Ó, az a kedves, bölcs öreg néni!” Vagy vonakodva húzódnak el tőlem: „Ó, az a keserű, vén szipirtyó.”  Az út most ágazik el….

A vidék éghajlatát a hosszú, kemény tél és a hűvös, rövid nyár jellemzi. Nyáron nem megy le a nap, télen nem kel fel. Az 1920-as években fedezték fel a Pecsorai-medence hatalmas szénkészletét, a kitermelést egy újonnan létrehozott kényszermunkatábor rabjai végezték. 1931 és 1957 között mintegy kétmillió fogoly fordult meg itt, kezdetben szovjet állampolgárok, később német és lengyel hadifoglyok, valamint a szovjetek által megszállt területek állampolgárai.

Kép

Vorkuta az oroszországi Komiföldön, Moszkvától 1900 km-re északkeletre

A tábort 1962-ben bezárták, helyén egy – a maga nemében virágzó – bányászváros épült ki, ahol a helyi, immár szabad emberek fő megélhetési forrása a szénbányászat lett. Sokan az egykori rabok közül is a városban maradtak a rossz gazdasági helyzetük miatt. Az 1970-es évektől az ország többi részéhez képest viszonylag magas jövedelmek miatt rengetegen költöztek ide, Vorkuta lakossága az 1980-as évek elejére elérte a 200 000 főt. Kiépültek a szovjet városokra jellemző lakótelepek, kultúrházak és ipari épületek.

Kép

A 67. szélességi fokot jelző alkotás. Vorkuta két fokkal fekszik az Északi-sarkkör felett.

A szén világpiaci árának csökkenésével, valamint a Szovjetunió felbomlásával a bányák működtetése veszteségessé vált, így nagy részüket bezárták. Jelenleg Vorkutát a környező kisebb bányásztelepülésekkel együtt nagyjából 70 ezren lakják, de ez a szám egyre csökken. Körülbelül 7000 ember dolgozik a bányászati iparágban, ami több, mint a lakosság tíz százaléka. A város és a környező települések lakóinak többsége elvándorolt, maguk után hagyva a posztapokaliptikus hangulatú üres, hatalmas panelházakat. Éppen ezért ma a városba érkezőt egy semmihez sem hasonlítható atmoszféra fogadja, amely a rabok százezreinek életét követelő munkatábor emlékeiből, valamint a bányászcsaládok által hátrahagyott panelházak nyomasztó jelenlétéből ered.

Kép

Életkép kiégett Ladával

Nem egy vonzó úti cél, így csak kevesen vállalkoznak arra, hogy eljussanak a világ e kies szegletére.

Hobbi világutazóként érdekel a történelem, és valamilyen érthetetlen okból mindig is vonzottak a volt Szovjetunió elhagyatott vidékei. Éppen ezért a hozzám hasonlóan különc Vigóczki Máté barátommal 2019 márciusában, egy késő estébe nyúló sörözés alkalmával úgy döntöttünk, hogy elindulunk északkeletre, felfedezzük Vorkutát, felkutatjuk a munkatábor nyomait, és megismerjük az ott élők mindennapjait. Hozzánk még két barátunk csatlakozott, így négyen indultunk el kelet felé.

Kép

Panelromantika. 3000 euróért már lehet venni egy komplett lakást a belvárosban.

Erre a vidékre már az eljutás is izgalmas: Moszkvától vonattal tettük meg a Vorkutáig vezető 40 órás utat. Oroszországban a vasút fogalom. Vonattal utazni egy nagy hagyománnyal bíró utazási fajta, magyar turista számára sok-sok különlegességgel, nem utolsó sorban a hatalmas távolságok miatt. Egy három-négy napos vonatút ebben az országban természetesnek számít, a mindennapok része. Aztán ott vannak a magyarok számára furcsa „plackart” kocsik, amelyekben egy légtérben alszik ötven ember, a forró víz a szamovárból ingyen tölthető, és az idősebbek valamiért mindig főtt tojást esznek. A privát tér napokra megszűnik, az útitársak egy idő után beszélgetni kezdenek. Csak mi voltunk külföldiek a vonaton, és a magyar beszéd hallatán útitársaink tippelni kezdtek, hogy észtek, olaszok, finnek vagy németek vagyunk-e.

Kép

A város környékén több nagy temető található, ide temették a környékbeli táborok áldozatait a ’40-es, ’50-es években. 

Moszkvától északkelet felé haladva először végtelen fenyőerdőkön, széles folyók felett, majd a sarkkör felé közeledve a tundra mocsarain keresztül haladt vonatunk. A városok megritkultak, a nappalok pedig egyre hosszabbak lettek, mivel júliusban mentünk. A vorkutai állomáson kiszállva hajnali fél 3-kor verőfényes napsütésben megcsapott a friss levegő, de a peronra lépve a szúnyogok olyan sűrű felhőben támadtak meg, hogy azonnal szállásadónk autójába menekültünk, aki az állomáson ránk várt.

Kép

Életkép autógumikra pakolt Ladával

A vasút melletti panelházak elhagyatottnak tűntek, a közöttük húzódó kátyús úton egy-egy Lada küzdött az elemekkel. Vorkutában és környékén mindenhol érezni az elmúlást, látni a kiürülő lakónegyedeket. A még lakott környékeken is a házak közötti sárral borított senkiföldjét parkolónak vagy roncstemetőnek használják.

És mégis, e világvége hangulatú helyen is próbál utat törni magának az élet.

Van európai értelemben vett étterem, sushibár, kávézó és szórakozóhely. A városban működik egy bányászati főiskola, van kultúrház és mozi is. Az itt élők közül szeretik néhányan ezt a helyet, a sötét, hosszú, kemény tél, a nyáron támadó szúnyogok és a lepusztultság ellenére. A helybéliek lelkesen mutattak meg egy-egy érdekes helyet a környéken. Így másztunk át lezárt hídon, jutottunk fel kibelezett panelház tetejére és fedeztük fel Vorkuta egyetlen kézműves sörözőjét.

Kép

Vorkutai Bányászati és Gazdaságtudományi Főiskola, jelenleg 700 diákja van.
Az épület előtt álló szocialista szobor  az „Űrbe jutás” címet viseli, és egy munkást ábrázol,
kezében a világ első műholdjával.

A város melletti nagyjából 60 kilométeres körgyűrű mentén sorakoznak a bányák, valamint a bányászcsaládok számára épített – ma már elhagyatott – kis települések, amelyek rendszerint néhány panelházból állnak. Eljutottunk például Jursorba, a 29-es számú bányától nem messze 1955-ben megépült bányásztelepre. Virágkorát a ’70-es években élte, volt benne óvoda, iskola, sportcsarnok, klinika és üzletek. Az évtizedek során a bánya működése gazdaságtalanná vált, 1999-ben bezárták. Az utolsó lakók 2010-ben hagyták el a telepet. Itt és az ehhez hasonló települések helyén álltak egykoron a munkatábor-rendszer mára már teljesen eltűnt barakkjai.

A Vorkután történt szörnyűségekről és az áldozatokról csak a ’90-es évek elejétől lehetett hivatalosan megemlékezni.

Kép

A magyar áldozatok emlékműve

Az országút mellett láthatók a különböző népek áldozatainak szentelt emlékművek, valamint az emlékművek mellett elterülő temetők. Hivatalos adatok szerint Vorkuta környékén nagyjából 200 000 áldozat van eltemetve, de a valós szám vélhetőleg sokkal nagyobb. Márványtábla emlékeztet az 1953-as vorkutai GULAG-lázadás utáni megtorlás áldozataira. A magyar áldozatok emlékművét 2007-ben a Magyar Honvédség küldöttsége, valamint helyi elöljárók avatták fel. Jelenlegi ismereteink szerint Vorkutában 500-600 magyar katona és civil vesztette életét. Mi is elhelyeztük virágainkat, és csendben emlékeztünk.

Kép

A litván áldozatok 1994-es emlékműve.
Egy szimbolikus kápolna, amelynek közepén egy női alak látható.

Érdekes módon a városban élők identitását nem határozza meg a munkatábor emléke. Idegenvezetőnk is legszívesebben a város építéséről, fénykoráról mesélt, és a városban lakókkal beszélgetve sem szerepelt a GULAG az első helyen. Témáikat – érthető okokból – sokkal inkább a jelen nehézségei, a folyamatos elvándorlás és a közelmúlt történései határozzák meg, nem a hatvan évvel ezelőtti kegyetlen világ. Ezt a fajta emlékezethiányt elősegíti az is, hogy Oroszországban nagyon sokan a GULAG táborokra nem a kommunista terror eszközeként, hanem a bűnözők fegyelmezését és az ország építését szolgáló szükséges rendszerként tekintenek még ma is. Ezt szimbolizálta a városban a köztéri Lenin-szobor és egy autóra ragasztott, Sztálin dicsőségét hirdető matrica is...

Kép

„Bányász leszek” – hirdeti a plakát. 

Vorkutában négy napot töltöttünk, és ez a négy nap egy életre szóló élményt adott, amelyre valahányszor visszagondolok, libabőrös leszek.

A várost átjárja egy világvégi hangulat, amelyet a szélsőséges időjárás, az elhagyott lakótelepek és a nyomasztó múlt egyszerre táplál. Megrendítő volt belegondolni azoknak az embereknek a szenvedéseibe, akiket akaratuk ellenére hurcoltak ide és rabként dolgoztattak évekig, évtizedekig. De a legkülönösebb érzés volt megtapasztalni, hogy e kies helyen is találkozhatunk kedves, a városukat szerető és az odalátogatókhoz barátságosan viszonyuló emberekkel.

Kép

„Ja tyibja ljublju” – „Szeretlek”

Zichy Pál vagyok, hobbi világutazó, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének elnöke. Nemzetközi kapcsolatok mesterszakon végeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, jelenleg üzleti elemzőként dolgozom a bankszektorban. Érdekel a történelem, a földrajz, valamint régóta foglalkoztat Oroszország és a poszt-szovjet régió.
A vorkutai útra vittem magammal egy analóg Canon gépet és néhány tekercs fekete-fehér Kodak filmet. Nem vagyok fotós, de remélem, az itt látható képek átadják azt a hangulatot, amelyet ez a messzi, kegyetlen vidék áraszt.

Kép

Lezárt gyaloghíd, háttérben még működő szénbánya

Hogyan lehet a valós veszélyeket a helyükön kezelni? Mit tehetünk a félelmeinkkel, és hogyan segíthetünk másokon?

A Nézőművészeti Kft. vendégművészei, Jankovics Anna és Jaskó Bálint humoros jelenetekkel elevenítik föl életünk jellemző pillanatait, Szőnyi Lídia pedagógiai szakpszichológus személyében pedig a tudományt hívjuk segítségül a beszélgetéshez, amelyet Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője vezet.

1. jelenet: Egy túlzott egészségtudatos és egy betegségektől rettegő testvérpár története

Mindannyian félünk a betegségektől, de mi a különbség a hipochonderek és azok között, akik tényleg betegek, és félnek tőle? Segítenek-e a családi minták és a példák? Egy gyereket is tehetünk hipochonderré? Hol vannak a betegségeink gyökerei? Hogyan tudunk segíteni a családtagoknak? Mit jelent a „vak folt” pszichológiai kifejezés témánk kontextusában?

2. jelenet: Két egymást nem ismerő ember egy liftben a járvány idején. A nő az utolsó pillanatban maszk nélkül száll be.

Milyen félelmek rakódnak még a Covid-félelemre? A világjárvány láthatóvá tette, ki hogyan viszonyul az egészséghez: milyen szélsőségek alakultak ki ebben a helyzetben? Miért fontos a párbeszéd lehetősége? Miért veszélyes, ha elveszítjük a kontrollt a cselekedeteink felett egy ilyen helyzetben? Árt, vagy használ a sok információ, amihez ismerőseink és a világháló által jutunk?

3. jelenet: Egy fiatal pár, akik próbálnak környezettudatosan élni, de nem mindenben értenek egyet.

Milyen mértékben jellemző a népességre a klímaszorongás? Leblokkol vagy tudjuk aktivizálni? Melyik korosztályt érdekli leginkább a környezettudatosság?

Kiderül az is, hogy a színészek használták-e a saját félelmeiket a jelenetekhez. Milyen stratégiát használtak a felkészülés folyamán? És vajon tudunk-e a saját hibáinkon nevetni?

Tartsanak velünk!

A Képmás-est felvételét a Várkert Bazár Rendezvénytermében rögzítettük.

Képgaléria Facebook oldalunkon: https://www.facebook.com/media/set/?vanity=Kepmasmagazin&set=a.5122784467796467
Képek: Jónás Jácint

Támogató: 

– A szülés utáni regenerációra sokan még ma is ferde szemmel néznek, mondván, hogy évezredekig jól megvoltunk nélküle. Mit nem tudnak ők?
– A női test valóban úgy van kitalálva, hogy szülés után regenerálódjon, ehhez minden adottsága megvan. Régebben azonban 15–20 éves korukban szültek a nők, sokkal többet mozogtak, sokkal rugalmasabb állapotban volt a testük, így nyilván könnyebben is regenerálódtak – még az izomzat összehangolt működéséért felelős mélyizmaik is. Manapság pedig 15–20 évet ülünk az íróasztal mellett, mire egyáltalán eljutunk a gyermekvállalásig, így alapból kevésbé jó állapotból indulunk neki a várandósságnak. És akkor még nem beszéltünk a sok császármetszésről és a különösen megterhelő ikerterhességekről. Persze ha valaki olyan szerencsés, hogy a gyermekágy végére nagyjából regenerálódik a teste, akkor is érdemes fokozatos terheléssel visszatérni a sport világába. Nagyon káros tud lenni a túl korán, előzetes rákészülés nélkül elkezdett futás például.

– Mindenkinek szüksége lenne regenerációra szülés után, vagy csak annak, aki érzi, hogy valami baj van?
– Mivel a testünk statikáját meghatározó mélyizmainkat nem használjuk eleget a sok ülés és elkényelmesedett életmód miatt, ezért úgy gondolom, hogy mindenkinek jót tenne ezek aktiválása, még a férfiaknak is. A haránthasizom, a belső ferde hasizom, a rekeszizom, a gátizmok, a medencefenék környéki izmok mind olyan speciális területek, amelyeknek érdemes fokozatosan elkezdeni a terhelését.

Gyakran nem is egyértelmű, hogy baj van, mivel a testünk nagyon okos: ha valamit nem tud megoldani mélyizomból, akkor azt a funkciót átveszik a felületes vagy más izmok – ezek viszont nagyon gyorsan kifáradnak.

Ezért fordulhat elő az, hogy egy-két hónappal a szülés után már jók ránk a régi ruháink, látszólag visszanyertük az alakunkat, de estére akkora a hasunk, mint egy félidős várandósnak. Ez a szétnyílt hasizom tipikus tünete. Reggel még szép lapos a hasunk, mert a mélyizmok még aktívabb állapotban vannak, és a felületes izmok is frissebbek – ahogy telnek az órák, úgy ezek elfáradnak, nem tudják tovább elvégezni a mélyizmok feladatát. A szétnyílt hasizom tehát nem csak esztétikai probléma. Hatással van a légzésünkre, a gerincünkre, a gátizmainkra, sőt, az egész testtartásunkat is befolyásolja. Legtöbb anyuka a jelentkezéskor hát- és derékfájásra panaszkodik, de nem gondolják, hogy ez szorosan összefügg a szétnyílt hasizommal. Ahogy haladunk előre a regenerációban, úgy szűnnek meg ezek a hétköznapinak tűnő panaszok is, hiszen helyreáll az izomegyensúly a testükben.

– Mi történik akkor, ha elmarad a regeneráció?
– Van nagyikból álló csoportom is: 50–60 éves korú nőknél a leggyakoribb panasz az inkontinencia. Sajnos sokan csak akkor kezdenek el ezzel foglalkozni, amikor már elcseppen a vizelet, pedig a gátizom gyengeségének vannak már apró jelei korábban is, amikor még könnyebb lenne dolgozni rajta. Talán nem is gondolunk rá, hogy például a derékfájás is jelezheti a gátizom gyengeségét.
Sokan pedig – még szülőképes korban – azért nem kezdik el a regenerációt, mert szeretnének még egy babát, és úgy gondolják, hogy majd azután helyreállítják a testük egészségét. De korántsem mindegy, hogy milyen állapotú testtel vágunk bele egy terhességbe, és hogy a terhesség alatt karban tartjuk-e az izomzatunkat.

Kutatások igazolják, hogy akik két várandósság között regenerálják a hasizmaikat, azoknál a következő terhesség után kisebb lesz az izmok eltávolodása, mint az első szülés után.

Ha viszont valaki nem foglalkozik a szülések közötti regenerációval, akkor biztosan egyre nagyobb lesz a hasizmai eltávolodása. Ezt sokkal több idő és erőfeszítés helyrehozni, tehát érdemes megelőzni a még nagyobb problémát.

Kép

Viniczai Dóra

– Min alapszik az általad alkalmazott RTM?
– Az RTM a Rectus Training Method rövidítése, amely egy magyar fejlesztésű regeneráló edzésprogram a rectus diastasis (egyenes hasizmok eltávolodása) és szövődményei regenerálására. Dr. Kerekes Tímea szülész-nőgyógyász és Tőkés Renáta pre- és posztnatális edző dolgozták ki a módszertanát. A legfontosabb sajátossága, hogy a páciens testére szabjuk a gyakorlatokat, és ez így van még az online kurzusok esetében is: tekintetbe vesszük például a köldöksérvet vagy a gerincsérvet, mert nem lehet a has regenerálását a test többi részétől függetlenül végezni. Fokozatosan haladunk; hétről hétre ellenőrizzük, hogy megfelelően erősödnek-e vissza a mélyizmok és hogy mehetünk-e a következő szintre.

– Szerintem egyetértünk abban a császáros anyukákkal, hogy egy-két nappal a műtét után a poklok poklát éljük, de aztán viharos gyorsasággal javul az erőnlétünk, könnyebb az élet egy-két hét múlva, mint hüvelyi szülés után. Tényleg jobban rehabilitálódunk?
– Esete válogatja. Lehet, hogy gyorsabb a gyógyulás, de előfordul, hogy ennek ára van. Császármetszés esetén 7–12 réteget vágnak át (izmot a legritkább esetben), amiből csak párat varrnak össze. A testünk az eredetihez hasonló, de sokkal rugalmatlanabb, rigidebb kötőszövetet épít oda. Ha nem foglalkozunk vele, nincs mozgásban, nem kapja meg a megfelelő impulzusokat, könnyen összenövések, letapadások keletkezhetnek, amik nem csak helyben fejtik ki a hatásukat, hanem a testünk legváltozatosabb pontjain is.

Ezért érdemes odafigyelni arra, hogy mind a gátmetszés, mind a császármetszés hegét kezelni kell, mert a kezeletlen hegek akadályozhatják a hasizmok regenerációját is.

Ha viszont ezek a területek is megkapják a megfelelő impulzusokat, sokat tudunk rajtuk lazítani, mobilizálni.
Mi császármetszés után tíz-tizenkét héttel szoktuk elkezdeni a tornát, mivel a hegek ekkorra érik el a szakítószilárdságuk maximumát. Nagyon valószínű, hogy 6-8 hét után sem lenne semmi baj, de az RTM-ben mindig a biztonságra törekszünk – ez az egyik legfontosabb elvünk. A másik pedig a komplexitás, ugyanis a szülés utáni regeneráció nem csak az eltávolodott egyenes hasizmok „zárásáról” szól. Sokkal inkább arról, hogy mindenkinél a saját állapotát figyelembe véve, fokozatosan, testreszabott módon aktiváljuk az izmokat, idegrendszeri pályákat, és tónusosabbá, erősebbé, jól funkcionálóvá tegyük az egész testét. Tehát az RTM nemcsak egy egészségtorna, hanem nagyon kellemes és szerethető mozgásforma is, amit sok anyuka regenerált hasizmokkal is örömmel folytat tovább, mert kiváló edzésnek tartja, és jól érzi magát tőle.

– Hogyan kezdődött a kapcsolatotok?
László: Ugyanazon a főiskolán – a mai MOME-n – tanultunk, csak időeltolódással. Miután végeztem, még visszajárogattam az üvegműhelybe, ekkor figyeltem fel Dorkára.
Dorka: Én már gimnazistaként, ismeretlenül is rajongtam Laci munkásságáért. Mivel tudtam, hogy az Iparművészeti Főiskolára szeretnék felvételizni, ezért megnéztem a végzett hallgatók diplomamunkáját, köztük az övét is.

– Ellentétes személyiségek vagytok: Laci csendes, meditatív, Dorka pörgős, tűzrőlpattant. Ez hogyan befolyásolja a kapcsolatotokat?
Dorka: Jól kiegészítjük egymást, szakmailag is. Az adminisztratív feladatok, a kapcsolattartás a galériákkal, a pályázatírás Lacinak kevésbé fekszenek, így ezeket én végzem. Neki megírni egy levelet egy nap, nekem 10-15 perc. Én viszont kevésbé vagyok precíz és türelmes.

– Akkor nem véletlen, hogy te vagy Laci menedzsere. Mennyire nehéz szétválasztani a munkát és a magánéletet?
László: Mivel én nem az az alkat vagyok, aki „tolja” magát, ez így szerencsés. Főképp nem lenne ideális, ha egy külső menedzserrel dolgoznék, mert naponta kell komoly döntéseket hozni, Dorkával pedig már félszavakból is értjük egymást.
Dorka: A nap nálunk megbeszélésekkel indul. Míg Laci reggelizik, én már nézem a naptárat és az e-maileket, aztán megvitatjuk a feladatokat: ami utánajárást igényel – mint az anyagbeszerzés, telefonok, levelek –, azt én csinálom, ő pedig nekiáll alkotni.

Más párokkal ellentétben, akik napi nyolc órát külön töltenek, mi nagyrészt együtt vagyunk. Ez egy dupla házasság.

A mi esetünkben ezért másképp, egymástól külön kell töltődnünk. Lacinak ezt a kert adja, nekem pedig az olvasás, és ha kimozdulok otthonról. Közös alkotói projektünk sincs. A közös munkával inkább saját magamnak okoznék belső konfliktust. Előfordul, hogy túlpörgök és túlvállalom magam, mert nemcsak az ő ügyeit intézem, hanem a saját megbízásaimmal is foglalkoznom kell. Mivel kettőnk közül ő a világhírű, a menedzselése prioritást élvez.

– Laci nemzetközi szinten elismert üvegművész, többek között az USA-ban, Japánban, Németországban is nyert már szakmai díjakat, és külföldi galériáknak, múzeumoknak és gyűjtőknek készít üvegszobrokat. Dorka, te hazai megbízóknak tervezel üvegdíjakat, építészeti üveget, köztéri szobrokat.  Hogyan éled meg mindezt?
Dorka: Szerénytelenül hangozhat, de Laci sikere nekem is köszönhető, ezért az közös siker. Ahogy ő is mondja, nagyon introvertált személyiség, a csendes műhelyből egymaga sosem jutott volna el a nemzetközi porondra. Az idő előrehaladtával ugyanakkor egyre erősebb bennem a türelmetlenség, hogy én is megmutassam, mire vagyok képes. De most, hogy fiunk, Boldizsár egyre több feladatomat átvállalja, több energiát tudok a saját magam menedzselésére fordítani.

– Melyik közös sikerre emlékeztek vissza legszívesebben?
Dorka: A kezdetekre, amikor elindultunk meghódítani az ismeretlen külföldi szcénát. A rendszerváltás idején ez korántsem volt zökkenőmentes. Nekem francia nyelvvizsgám volt, Laci németül beszélt, felnőtt fejjel tanultunk meg angolul. Később aztán számos európai ország kiállításaira, galériáiba eljutottunk, és Amerikában is jártunk.
László:

A németországi Coburgban, a GLASS Prize kiállításon két elismerésben is részesültem, mivel a zsűri díja mellett a közönségdíjat is megkaptam. A díjátadót egy hatalmas színházban tartották, ami megtelt művészekkel… Talán ez az egyik legnagyobb élményem.

Dorka: Nagyon büszkék vagyunk Laci japán díjaira is, amelyeket ezer művész közül ítéltek oda neki a Kanazawai Nemzetközi Üvegkiállításon. Fantasztikus érzés egy ilyen örömhírt közlő levelet kézbe venni!

Kép

Borbás Dorka

– Személyiségetek különbözősége a munkáitokban és az általatok használt technológiákban is tükröződik.
László: Az üvegművészetet technológiailag két nagy ágra lehet osztani: hideg- és melegüveg technikára. Az általam használt hidegüveg technikánál síküvegek hidegragasztása történik, amelyeket mérnöki pontossággal csiszolok meg. Nagyon kevesen csinálják a világban, mivel rengeteg munkaórát igényel, egy tárgy hónapokig készül. Utóbbinál pedig hutában, pipával fújják a meleg üveget, emellett kemencében is formába önthetik. Egyéb technológiák is léteznek még: van, aki vésővel faragja az üveget, más homokfújással dolgozik.
Dorka: Lacival ellentétben én sokféle technológiát használok, mivel teljesen más a célközönségem. A mozaiktól, homokfúváson, vizesvágáson, rogyasztáson át a legmodernebb technikai kísérletekig és különböző társanyagokig rengeteg mindent kipróbáltam már. Persze gyakran ér kudarc is, de ettől függetlenül szeretek kísérletezni.

– Mindezek tükrében különösen izgalmas lenne, ha együttműködnétek. Mennyire vonjátok be a másikat, amikor alkottok?
Dorka: Külön dolgozunk, és nincs közös műtermünk se. Csak szóban, tanácsokkal segítjük egymást. Szerintem nem jellemző a képzőművészekre, hogy közös szobrot készítenének. Esetleg csak akkor, ha azonos technikával, azonos stílusban dolgoznak, de ez nagyon ritka. Szobrászművész öcsémmel, Borbás Mártonnal viszont szoktam együtt dolgozni, mint most is, Az utolsó vacsora reliefen.

– Dorka, egy ismerősöd szerint a tizenkét apostolt ábrázoló üvegdomborműved egyik férfialakja nagyon hasonlít Lacira. A kapcsolatotok, a közösen megélt pillanatok milyen gyakran jelennek meg a munkáitokban?
Dorka: A hasonlóság nem volt szándékos. Más az édesapámat fedezte fel a kompozícióban, de nyilván bennem él minden vonásuk; ez egy tudatalatti dolog lehetett. A személyes utalások elrejtése inkább a festőkre, írókra jellemző. Nálunk az anyag és a megrendelések nagyon megkötik a témát.

– Min dolgoztok jelenleg?
Dorka:

Egy 120 cm átmérőjű Covid-emlékművet készítek, amely a koronavírus-járványhoz kapcsolódó heroikus küzdelemnek állít emléket.

Ezt az ijesztő, futurista „eseményt” modern eszközökkel és 21. századi anyagokkal, üveg és rozsdamentes acél ötvözésével próbálom megidézni.
László: A floridai Imagine Glass Museum, Saint Petersburg üvegmúzeum tulajdonosa hét tárgyat rendelt tőlem, köztük a világ legnagyobb legyezőszobrát, aminek az elkészítésében Boldizsár fiunk is segít. Már két éve tart a munkafolyamat. A legyezőforma nagyon megragadott: egyszerű elemek sorozata, kiterítve viszont a finomság, szépség kibontakozása. Számtalan változatot készítettem már; talán épp ezért egyszer egy művészettörténész „Homo Flabellum”-nak (Legyező Ember) nevezett engem.
Dorka: A természetben is sok szabályosnak látszó geometrikus formát látni, mint például a szirmok, a levelek, a csepp – Laci gyakran fotózza, leskicceli ezeket. A hullámok, gyűrődések szigorú rendszer szerint ismétlődnek, de közelről megvizsgálva felfedezni bennük a játékosságot.

– Dorka, te nemrég egy interjúkötet írásába is belefogtál.
Dorka: A „Pár-pár” című majdani könyv tíz ismert alkotó házaspárt mutat be: képző- és iparművész, színész-, táncos-, zenész-, író- és építészpárokat. Kíváncsi voltam, másoknál mi a titok, van-e recept, dominancia, egyensúly. Hihetetlenül izgalmas és tanulságos, ahogy működünk.

– A ti házasságotoknak mi a titka?
Dorka:

Egy házasságnak különböző korszakai vannak, így nincs állandó recept, az új élethelyzetek gyakran új kihívások elé állítanak.

László: Amikor hullámvölgyben vagyunk, tudjuk, hogy jönni fog az emelkedés, ezért fontos a türelem. Az egész életem erről szól, az üvegszobrok csiszolásával járó hosszú munka megtanított rá.

Kép

Borbás Dorka és Lukácsi László

– Nálatok mik voltak ezek a hullámvölgyek?
Dorka: A gyerekeink születése után a nevelésükkel járó feladatok rám hárultak, hogy Laci továbbra is a pályájára tudjon koncentrálni. Emiatt a saját karrieremet, a műhelymunkát is háttérbe szorítottam. Laci nem a hétköznapok igáját húzta, hanem „projekteket” csinált.
László: Én úgy hívom, boldogság-projektek. Egyszer például a kertben korcsolyapályát, máskor hóból iglut, de téli medencét is készítettem Lizának és Boldizsárnak.

– Hogyan fogadtátok, hogy a fiatok is erre a pályára lépett?
Dorka: Kellemes meglepetésként hatott a döntése. Boldizsár hosszú évekig élsportolóként a floorballban kamatoztatta a tehetségét, aztán a figyelme egyszer csak az üvegművészet felé fordult, amit azóta is alázattal tanul az édesapjától. Liza lányunk viszont mindig is kiválóan rajzolt, evidens volt, hogy művészettel fog foglalkozni.

– Huszonöt évig éltetek a fővárosban, nemrég azonban Piliscsaba mellé költöztetek. Mi az oka?
László: Budapesten is zöldövezetben laktunk, de nagyobb térre, nyugalomra és szabadságra vágytunk. Jelenleg nem kell naponta beutaznunk, önmagunk főnökei és „rabszolgái” vagyunk egyben, de legalább álomszép környezetben. A csend, a természet közelsége, a nyugalom nagyon fontos számunkra.
Dorka: Ez a vidék mindig is vonzó volt számunkra: huszonhét éve a közelben, a pilisi erdőben, szabad ég alatt tartottuk az esküvőnket, amikor a szabadtéri menyegző még nem is volt divat. Saját varrású fehér ruhában és szalmakalapban, mezei csokrot tartva, szűk körben mondtuk ki az igent –nagyon meghitt volt. Nem a külsőségekre helyeztük a hangsúlyt: számunkra két életet összekötni egy sokkal személyesebb, szimbolikusabb dolog. A házasság egy szent, egy zsigeri szövetség. A nagybetűs Természet volt a tanúnk.

Ahogyan a tavasz, a nyár, az ősz és a tél váltják egymást, a boldogság sem folyamatos; vannak napsütötte és borús, hideg és meleg időszakok. Bolond, aki ezt letagadja.

Egy számunkra igazán fontos kapcsolat mindig képes megújulni. Ebben hiszünk, és ezért jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. 

II. Erzsébet tízéves volt, amikor 1936-ban nagybátyja lemondott a trónról, hogy feleségül vehessen egy elvált amerikai nőt. Erzsébet apja, aki soha nem készült az uralkodásra, így váratlanul király lett, ő pedig trónörökös. Volt azonban még valaki, akinek az életét jelentősen megváltoztatta a nagybácsi váratlan döntése: Margit hercegnő, Erzsébet kishúga. Margit tragikus sorsa példázza, hogy mi vár a királyi család azon tagjaira, akik nem találják a helyüket az uralkodói rendszerben.

Amíg királyi családok uralták Európát, a mindenkori trónörökösök testvéreinek biztosítva volt a szerepük: hercegként vagy hercegnőként az volt a feladatuk, hogy vagy beházasodjanak egy másik dinasztiába, vagy országuk nemességével szintén házasság útján építsék a kapcsolatot. Azonban a 20. században Európa dinasztiáit letaszították a trónjaikról, akik pedig mégis megmaradtak, csak szimbolikus szerepben integethettek egy-egy nemzeti ünnepen. A királyi házasságok lehetősége véget ért, az uralkodók testvérei hirtelen elvesztették a szerepüket.

Így Margit hercegnő arra lett ítélve, hogy a testvére árnyékában éljen. Hercegnőként az élete kötelezettségekkel járt, a mindennapjait az udvar szabályai szerint kellett élnie, de valódi szerepe nem volt.

Az ötvenes évek elején az anglikán egyház törvényei miatt tilos volt hozzámennie szerelméhez, mivel az elvált férfi volt. Ahogy teltek az évtizedek, lazultak a szabályok, Margit házasságot köthetett egy egyszerű fotóssal, majd botrány nélkül el is válhatott tőle. Sokat ivott, fiatalabb férfiak társaságát kereste, és hetvenegy évesen, egy hónappal saját édesanyja halála előtt hunyt el 2002-ben.

Harry herceg hasonló szerepbe született, mint Margit. Károly wales-i herceg és Diana hercegnő második gyermekeként nem igazán találta a helyét a királyi családban. Bátyja, William kisfiú korától tudta, hogy egy nap ő lesz a király, s ennek tudatában nevelték őt szülei és tanárai. Ezzel szemben Harry nem kapott valódi szerepet, ő volt a kisebbik herceg, akinek a születése hírhedten nagy csalódást okozott leánygyermekre vágyó édesapjának. Szüleinek válása a brit sajtó aktív részvételével zajlott, és ezt a két testvér nehezen viselte. Harry mindössze tizenhárom éves volt, amikor meghalt az édesanyja. Diana halálát hatalmas nemzeti gyász követte, és a fiatal hercegnő iránt érzett szeretet Harry herceggel kapcsolatban is megbocsájtóvá tette a brit sajtót.

Harry kisebb-nagyobb fiatalkori kilengéseit a máskor kemény sajtó könnyen elengedte. A náci egyenruhás jelmezes partit, az ivászatokat mind elfelejtették, különösen miután a herceg katonai pályára lépett. A brit társadalomban még él a tisztelet a katonaság iránt, s bár elhangzottak kritikák, hogy Harry csak célponttá teszi az egységét Irakban, általánosságban pozitív visszhangja volt a döntésnek. Úgy tűnt, a herceg útkeresése sikeres irányban halad, hogy talán nem jut arra a sorsra, mint Margit.  

A 21. században a királyi család úgynevezett „vezető” tagjai alapvetően jótékonysági tevékenységet végeznek, különböző alapítványokat tartanak fenn, hagyományőrzéssel foglalkoznak, és ők a brit turizmus fő attrakciói. Ez az élet azzal jár, hogy a legjobb iskolákba járhatnak, palotákban és villákban élhetnek, minden ajtó megnyílik számukra, de nem csinálhatnak pénzt a családból. Ez az ára annak, ha valaki királyi sarj.
Harry igyekezett „modernizálni” a hercegi pozícióját. Többet nyilatkozott, mint bárki más a családban, divatos célokhoz adta a nevét, Vilmossal közösen igyekezett megnyerni a fiatalabb korosztályt.

Elődjeivel szemben lehetővé tették számára a teljesen szabad párválasztást. Azonban a brit közéletben pletyka szintjén már évek óta tudni lehetett azt, hogy Harry herceg „normális életre” vágyik.

A herceg már házassága előtt adott egy interjút, amelyre a brit sajtó képviselői felkapták a fejüket. Az interjúban azt állította, hogy „a királyi családban nincsen senki, aki király akarna lenni, de mindannyian teljesítik a kötelességüket.”

Harry herceg lehetséges szökésével már a művészet is foglalkozott. Két évvel felesége, Meghan színrelépése előtt egy új színdarabot mutattak be a West Enden, amely az Erzsébet királynő halála utáni káoszról szólt. A III. Károly című darabban Harry herceg egy republikánus (monarchiaellenes) nővel kezd járni, és az a vágya, hogy megfosszák a rangjától és „átlagemberként” élhessen, amit a darabbéli Károly meg is enged neki.

Harry herceg 2016 nyarán kezdett el járni Meghan Markle-el, akit akkor leginkább televíziós színésznőként ismertek. Az elvált, harmincas évei közepén járó amerikai nő színre lépésekor mind a brit sajtó, mind a királyi család nagyon óvatos volt. Ennek ellenére a kapcsolat bejelentése után pár hónappal Harry rasszizmussal vádolta meg a brit sajtót. Később több alkalommal édesanyja halálát is a média számlájára írta.

Harry végig úgy kezelte a helyzetet, mintha Meghan vette volna át Diana hercegnő szerepét, és neki mindent meg kell tennie, hogy a történelem ne ismétlődjön meg.

Az esküvő utáni másfél évben a sajtó a pár ellen fordult, és a britek lelkesedése is lelohadt. Az amerikai Meghan nem tudott beilleszkedni, és ez lehetőséget adott Harry hercegnek is a szökésre. Láthatóan Harry az utolsó pillanatig szerette volna megtartani a hercegségével járó pozíciók egy részét. Azonban a királynő még a saját unokájának sem engedhette meg, hogy féllábbal legyen csak benne a királyi családban, és megfosztotta őt a szerepeitől. A szakítást véglegesítette Harrynek az a bejelentése, hogy nagy leleplező interjút fognak adni az amerikai CBS csatornának.

Az Oprah Winfrey-nek adott interjúban Harry elmondta, hogy a királyi családban „bezárva érezte magát, csak nem tudott róla, amíg nem találkozott Meghannel”. Állítása szerint apja és bátyja is hasonló helyzetben vannak, csak nem tudnak úgy kiszabadulni, mint ő. Harry és Meghan igyekeztek a királynőről pozitívan nyilatkozni, de aztán a színésznő rasszizmussal vádolta a családot, Angliát és a sajtót is, és ennek fullánkja mérgezővé tette a kedvesebb szavakat. A nő azt állította, hogy olyan iszonyú volt másfél évig a brit királyi család tagjának lenni, hogy egy ponton az öngyilkosságot fontolgatta. Az interjú véleménycunamit indított az Egyesült Királyságban, ahol vegyesek voltak a reakciók.

Harry herceg tehát valóban kiszabadult a királyi családból, Meghan Markle vezetésével „kirobbantották” magukat a Buckingham-palotából. Azonban a hollywoodi élet, a celeb barátok lehet, hogy mégsem azt a „normális életet” fogják nyújtani, amire saját bevallásuk szerint annyira vágynak. Ráadásul a monarchia elleni támadással Harry a saját testvérét is megtámadta. Bármi is lesz a királyi család körüli botrányokból, a következményeket Vilmos herceg fogja viselni.

Az idén harminchét éves Harry egész életét azzal töltötte, hogy megtalálja a helyét a királyi családban. Margitnak ez soha nem sikerült, de Harry sem járt sikerrel, hanem egy másik utat választott.

Lehet, hogy egy ideig még nem veszti el varázsát a kaliforniai klíma, a luxusvillák és az amerikai vállveregetés, de előbb utóbb talán mégis hiányozni fog neki az a világ, amelyben felnőtt, és a család, amelyet maga mögött hagyott. Hercegként talán úgy érezte, fojtogató az élete, de Hollywood és az amerikai celeb életmód a maga módján kegyetlenebb, mint az udvari élet. Egy szerepét vesztett angol herceg pedig Los Angelesben hamar unalmassá válhat.  

És a lányos játékok? Az más tészta. Férfiember Barbie-babákat fésülgessen, linzert süssön, csillámpónikkal vacakoljon? Inkább ledönt egy fél decit, célba lő a pincében főnöke arcképére, kiköp, és elmegy vadászni a dzsippel, majd a sárga földig leissza magát a komákkal egy őrült bowling-partin.
Ennyire nem muszáj a macsót játszani. Fekszem a kerti trambulinban, Kisjuli lányom pattog körülöttem, találgatjuk a felhők formáját. Hatalmas zsiráf. Kidőlt festékes vödör. Égi vattacukor-gombóc. Nyájra való pelyhes kecske. Fodrászbolt padlója tele ősz hajcsomókkal. Se vége, se hossza... Az efféle teremtő játékokra mind meg vagyunk hívva, ez női munka, ez férfimunka. 

Csupa semmiséget csinálni. Ami nem jelenik meg a statisztikákban, nem versenyképes, nem szignifikáns, nem trendi, nem bulváros, nem színes-szagos, nem szélesvásznú, nem hatékonyabb 24 %-kal,

nem garantál azonnali sikert, nem lesz tőle ránctalanabbb a bőrünk, nem jelent biztos hozamot, nem fogyunk le tőle azonnal, jojó nélkül, nem ajándékoz meg a márkahűség fantasztikus érzésével. Igen, mert ma egy nőnek is mérhetően hatékonynak kell lennie. Ha nem csinálok semmiségeket, akkor csak haladok előre, mint egy számítógépes játékban, lövök és ugrok és begyűjtöm a pluszokat, és elkerülöm a szakadékokat, és izzadok, és épphogy odaérek, és lelőnek vagy bedarálnak vagy szakadékba bukom vagy aknára lépek, és piff-paff, széthullok pixelekre. Aztán üvöltök magamon kívül, ki vagyok akadva, vége a világnak, game over, kezdhetem elölről.

Kép

Kép: Pexels/Tatiana Syrikova

Viszont ha az öt éves Kisjulival dzsengázok, akkor még a játék tradicionális tétjét is el kell felednem. Neki az a legmulatságosabb, ha minél többször építjük fel a fatéglalapokból álló tornyot, aztán puff, ő meg ledöntheti szépen, nagy nevetés közepette. Ahogy Sziszifusz gurítja felfelé a követ, ami aztán a csúcsról legörög a mélybe, és izomemberünk kezdheti elölről. Férfi számára az ilyesmi nem jó mulatság.

A dartsban vannak pontok, a fociban gólok, a futásban szintidők, mindig ott a gumicsirke az ember orra előtt, és hörögve rávetheti magát, mint egy bevadult házőrző: kinyuvasztlak!

Kisjuli játéka időtlen, végtelen, felépül és felborul, nincs az a Kőműves Kelemenné, akit beléfalazva ne robbanna szét a nagy dzsenga-torony. Győzni se győzünk, veszteni se vesztünk, nincs izomszag, erőlködés, csak buborékos kacagás, amely magasabbra száll, mint a világ legnagyobb dzsenga-tornya.

Kisjuli nagy tanítóm. Úgy töltjük értékesen az időt, hogy könnyedén röppen, mint a fűrészpor, viszi a szél, aranylik a napban. Lemegyünk a Zárda-kertbe itt, Zsámbékon, és a kőszínpadon dalos produkciót mutatunk be: lalala, mennek a víz alatt a halak, de nem félnek senkitől, lalala, elbújnak a halak, de nincs rajtuk cipő... Lalala, kezük sincsen és lábuk sincsen, de vannak buborékaik, lalala, az iszapba bújnak, mert hideg van itt... Végtelenített dalocskák a halak életéről. 

De órák hosszat lehet játszani azt is, hogy a színpadocska fölé belógó bokrok indáit tekergetjük, közben táncikálunk.

Tekergetjük a letépett gallyakat, mint egy mini zenegép vagy egy vekkeróra felhúzóját, mint egy régi autó kurbliját vagy egy kávédaráló fogantyúját. A játék soha nem ér véget, és ha sikerült eltépnünk a szívós ágdarabot, látványosan lehajítjuk a földre. És nevetünk. Kicsit ovisan, kicsit színészesen, kicsit erőltetetten, kicsit játékosan.

Kép

Kép: Pexels/Tatiana Syrikova 

Ugyanilyen öröm a Romtemplomban bújócskázni. A játék lényege az lenne, hogy becsapjuk egymást, hogy felszívódjunk, és a különböző festői falmaradványok, padok, zegek és zugok millió fedezéke kitűnő terep. Viszont ijesztő lenne, ha nem tudnánk, hová lett a másik, ezért valami markáns hangeffektussal rögtön el kell árulni, hol is vagyunk... Véletlenül se hozzuk rá a frászt a másikra, aki nekilát a keresésnek, és rájön, hogy hoppá, az elbújás sikerült, az univerzum töküres, nem lakja senki. Ezt egyikünk sem akarhatja, ez rohadt ijesztő. Így aztán Julcsi a Varjúcska, és bőszen károg, nehogy ne találjam meg. Én meg Disznópapa vagyok, és emígyen szólok: röf-röf. Mire a hunyó hamiskás mosollyal tesz még egy-két felesleges kört, bár pontosan tudja, hol rejtőzik a nem túl rejtélyes bújó.

A legjobb semmijáték a rongyhintázás.

Feleségem kimustrált blúzokból, ruhaanyagokból álló rongykészlete egy vesszőkosárban áll íróasztalomtól nem messze. Kisjuli lejön, kiválaszt egy rongydarabot, azt többrét hajtom, kifeszítem, ő ráül, s én hintáztatom, néha egészen fel, a plafon magasáig. Jobb erőnlétet biztosít ez, mint bármi fitnesz. És meghittséget ad. És a rongyok két hintázás közti szünetben lepkévé, madárrá, sárkánnyá változnak. Aztán megint hinta. Föld és ég. Padló és plafon. Minden és semmi. Világnagy semmiségek. Habosítom kicsit a semmit saját érdekemben. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„Hogy én társkereső oldalra regisztráljak? Ugyan már – vetettem el többször is lányom ötletét –, mit keresnék én ott ötvenöt évesen?” „Anya, haladj a korral, manapság így is ismerkednek az emberek, nincs vesztenivalód, sok korodbéli van fent!” – biztatott a lányom. Már egy éve egyedül voltam, amikor végre beadtam a derekam, és regisztráltam az egyik online társkereső oldalra. Úgy éreztem, muszáj lépnem, nincs más esélyem, ha nem akarok egyedül maradni. Nem járok olyan helyekre, ahol hasonló korú facér férfiakkal találkozhatnék. Vagy belevágok, vagy magányosan élem le az életem hátralevő részét, amelyből még jócskán van hátra, ha Isten is úgy akarja. Kitöltöttem a komoly és részletes kérdőívet, írtam magamról bemutatkozót, feltöltöttem a fotóimat, majd félve megnyomtam a jóváhagyás gombot: lesz, ami lesz, megtettem az első lépést. Büszke voltam magamra.

Elég nehezen indult a párkeresés, nem nagyon kaptam levelet az első napokban. Tudtam, hogy nem fogok két héten belül párt találni, de azért vártam, hogy néhányan írnak majd, kicsit csalódott voltam. Majd feladtam korábbi elveimet, miszerint a férfi kezdeményezzen, bátortalanul én is írtam egy-kettőnek, hogy tetszik a bemutatkozása, szimpatikusnak találom, vagy csak egy mosolygós fejet küldtem. Eltelt egy kis idő, és jöttek sorban a levelek, több férfival is beszélgetni kezdtem, úgy éreztem, kinyílt előttem a világ. Hirtelen a társkeresés mindennapi elfoglaltságommá vált, vártam, hogy hazaérjek a munkából, felmenjek az oldalra, és megnézzem a leveleimet.

Eleinte kerestem a szavakat, nem tudtam, mit írjak, mégiscsak több mint harminc éve ismerkedtem utoljára. Nem akartam úgy tűnni, mint aki mindenáron ismerkedni akar, még ha így is volt.

Figyeltem arra is, hogy ne sajnáltassam magam, ne beszéljek túl sokat arról, hogyan hagyott el a férjem. Kinek kellene kesergő nő?!

Az egyik beszélgetés elég hamar komolyabbra fordult, és úgy döntöttünk, személyesen is találkozunk. Mindmáig emlékszem az első randevúra. Péterrel egy esős tavaszi napon találkoztunk Budapesten. Jókat leveleztünk, ennek ellenére csalódás volt a személyes találkozás. Egyből felajánlotta, hogy menjünk fel hozzá, itt lakik a közelben. Ledöbbentem, én arra gondoltam, hogy beülünk valahova beszélgetni vagy sétálunk, ő másra… Többször nem találkoztunk. Kicsit rosszul esett a dolog, de aztán rájöttem, itt is vannak olyan férfiak, akik nem komoly kapcsolatra vágynak, hanem szexpartnert keresnek, és ezeket helyén kell kezelnem. Nem egy ilyen ajánlatot kaptam az idők során. Például Csaba azt írta nekem, mondjak címet, és rögtön nálam lesz egy üveg vörösborral. „Nem egyedül lakom, és nem szeretem a vörösbort” – hárítottam. Sándor, akivel jó pár levelet váltottunk a személyes találkozó előtt, már az első randevún váratlanul megcsókolt búcsúzáskor. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, hátat fordítottam, hogy felszálljak a beérkező metróra, amikor utánam kiabált: „Jó a feneked!” Másnap hívott, hogy szeretne újra találkozni, én már nem akartam. Egyébként hatalmas elvárásai is voltak, és ezeket nem is rejtette véka alá.

Máskor is előfordult, hogy nagy kontrasztot tapasztaltam a levelekből megismert és a valóságban megjelenő férfi között, ezért mindig örültem, ha már pár levélváltás után személyesen is találkoztunk, ugyanis ilyenkor sok minden kiderült.

Istvánnal komoly lelki levelezést folytattunk, elárulta azt is, hogy néhány éve eltűnt a felesége és a lánya. Vártam nagyon a személyes találkozót, mély érzésű férfi képe rajzolódott ki a levelekből. Ezzel szemben a randevún egy teljesen más ember jelent meg, mintha nem is ő írta volna a leveleket. Egyből menekülőre fogtam a dolgot. Másik emlékezetes, balul elsült randim Zoltánnal volt, nem nagyon adott magára, és erős izzadságszaga volt, az egész megjelenése taszított. Szerette volna, hogy újra találkozzunk. Próbáltam intelligensen elmondani, én miért nem. Valamit mégiscsak értett belőle, mert a kávézó kellős közepén kigombolta az ingét, és dezodorálta magát. Azt hittem, menten elsüllyedek szégyenemben.

Kép

Kép: Unsplash / Renate Vanaga

Három évig voltam fent különböző társkereső oldalakon. Már magukon a társkeresőkön is érdekes dolgokkal találkoztam. Összeakadtam olyan jóvágású férfival is, aki házasságban élt, de máshol is keresett boldogságot. Nem tudom, mit tudott erről a felesége, mert ezzel véget is ért a levelezésünk. Fiatalabb férfiaktól, harminc-, negyvenévesektől is kaptam levelet. Eleinte nagyon furcsállottam, mit akarnak tőlem. Többtől megkérdeztem, tudja-e, hogy ötvenöt múltam. Sokan nyíltan kimondták, hogy szeretik az idősebb, tapasztaltabb nőket, az ő társaságukra vágynak. Röviden válaszoltam nekik, hogy sajnálom, de én korombéli férfit keresek. Bevallom, nemcsak jókat derültem ezeken az e-maileken, a hiúságomnak is jót tett, hogy fiatalabb férfiaknak is bejövök. Szélsőséges esetekkel is találkoztam a társkeresőkön, például olyan házaspárral, akik harmadikat kerestek a kapcsolatukba, de volt fent külföldi hozományvadász, és olyan „úr” is, akinek a profilképén a nemi szerve volt látható. Őket mind elég rövid időn belül jelentették, és törölték a rendszergazdák.

Voltak komolynak ígérkező kapcsolataim, aztán mindig történt valami.

Jókat beszélgettünk, majd hirtelen nagy váltás következett, egyik napról a másikra teljesen más hangvételű levelet kaptam. Volt, aki őszintén elmondta az okát, mint például János, akinek nemrég halt meg a felesége, és két kiskorú gyerekkel maradt egyedül. Nagyon szimpatikus voltam neki, de megismerkedett egy másik hölggyel, aki sokkal közelebb lakott hozzá. Tihamér is nyílt lapokkal játszott, megmondta, hogy másik két hölggyel is lesz randevúja. Tetszett nekem, de végül nem én lettem a befutó. Megviselt, de elfogadtam. Mások inkább ködösítettek, majd eltűntek, nem merték megírni, hogy más nőt keresnek vagy már találtak is. Előfordult az is, hogy én mondtam ki: „Ne haragudj, nem egymást keressük.” Volt, aki egyből megértette, míg másnak többször le kellett írnom. Józsefet sajnáltam, mert ő vágyott volna rá, hogy több legyen köztünk, de nem éreztem vonzalmat iránta. Volt egy tüneményes öreg úr is, többször beszéltünk telefonon, még nem is találkoztunk, de már szerelmet vallott, nem tudtam komolyan venni. Gáborral a nagy távolság miatt ért véget a kapcsolat, de mai napig szoktunk beszélgetni, megosztjuk társkeresési tapasztalatainkat, örömünket, bánatunkat.

Egyszer éreztem úgy, hogy nagyon megvezettek. A nálam pár évvel fiatalabb özvegy Konrád szó szerint meghülyített, teljesen belehabarodtam.

Sokszor beszélgettünk telefonon, többször találkoztunk is, kirándultunk hétvégén. Csupa szép dolgot mondott nekem, majd ezt csináljuk, ide megyünk, oda megyünk, ez lesz, az lesz, de mindig csak a levegőbe beszélt. Este soha nem lehetett őt hívni, időként hirtelen rejtélyesen letette a telefont. A családom figyelmeztetett is, hogy legyek vele óvatos. Végül kiderült, hogy nem is halt meg a felesége, hanem súlyos beteg. Azt gondoltam, hogy ennyi tapasztalat után átlátok a férfiakon, tudom ki az, aki komoly kapcsolatra vágyik, és ki az, aki csak alkalmi partnert keres, de neki mégis bedőltem. Ennek ellenére nem vesztettem el bizalmamat, de utána még jobban észnél voltam az ismerkedések során.

A férfiak sokkal magabiztosabbak és bátrabbak a társkeresésben. Elég határozott elképzeléseik vannak arról is, milyen nőt szeretnének. A legtöbb férfi csinos, vékony, házias, de nem bejárónőt keres. Kicsit szomorú, hogy egytől egyig hatvan év alatti nőt keresnek, még a bőven hetven év felettiek is. A hatvan év fölötti hölgyeket már öregasszonynak tartják. Nem gondoltam volna, de sok férfi szeret letagadni néhány évet a korából, korábban azt hittem, ez csak a nőkre jellemző. Például a sportoló, volt senior válogatott Béla ötvenkilenc évesnek mondta magát. Rákerestem az interneten, elég sok minden kiderült róla, többek között a születési évszáma, amely 1940-nel kezdődött. Péter is, akivel nagyon kellemes délutánt töltöttünk együtt, ötvenkilenc évesnek adta ki magát, de a személyes találkozó alkalmával ezt erősen megkérdőjeleztem. Fel is tettem a kérdést. Nem nagyon akart válaszolni, majd végül elém csúsztatta a személyi igazolványát, hetvenhárom éves volt. Ezek után az ötvenkilenc mindig gyanús volt. Ha már a hiúságnál tartunk, olyan úrral is összehozott az élet, aki dús barna hajjal érkezett a randevúra, a profilképén viszont még ősz hajú volt, míg más tíz évvel korábbi fotót tett ki magáról. Ilyen pimaszságokat persze a nők is elkövetnek, jó pár olyan történetet hallottam férfiaktól, hogy a képen még tíz évvel fiatalabb és tíz kilóval kevesebb súlyú nő mosolygott rájuk, mint a valóságban, vagy más hölgy fotóját tették ki az oldalukra.Körülbelül tizenöt férfival jutottam el a személyes találkozóig. Voltak, akikkel csak egyszer, míg másokkal többször randevúztam. Egyiket sem bántam meg, még azt sem, amelyiktől inkább elmenekültem volna.

Mindegyikből tanultam, újra fel tudtam építeni önmagam. Kiegyensúlyozott lettem, elmúltak azok az érzéseim, hogy én semmire sem vagyok jó, és senkinek se kellek. Óriási megerősítést kaptam a férfiaktól a nőiességemben, begyógyultak a sebeim.

Egy éve párra leltem, jól alakulnak a dolgaink. Sajnos most a Covid miatt nem találkozunk, csak telefonon beszélünk, vigyáznia kell az egészségére. Pár hete újra megkeresett Attila, aki néhány hónapnyi randevúzás után dobott engem. Akkor nagyon bántott a dolog, mert szerelmes voltam belé. Szeretné, ha újra felvennénk a kapcsolatot és találkoznánk. Nagy dilemma: a szívemre vagy az eszemre hallgassak? Úgy tűnik, semmi sem változott harminc-negyven év alatt, még ennyi idősen is ugyanazokkal az örömökkel, bánatokkal, csalódásokkal, dilemmákkal találjuk szemben magunkat a szerelemben, mint fiatalkorban, pedig már nagyobb a tapasztalatunk – vagy mégse?

Sikerek és kudarcok a püspöki székig

Haynald Lajos uradalmi tisztviselő gyermekeként 1816-ban látta meg a napvilágot Szécsényben. Vácott, Pesten, Esztergomban volt diák, papnövendék pedig Nagyszombatban és Bécsben. 1839-ben szentelték pappá, a következő évben nyert doktori címet teológiából. Káplán volt Budán és Lipótvárosban, rövid esztergomi hittanárság és egy hosszabb európai utazás után 1846-tól érseki titkár, majd irodaigazgató lett. Rendszeresen publikált a „Religio és nevelés” című folyóiratban. A szabadságharc korai szakaszában igyekezett egyszerre lojális maradni az alkotmányhoz, az uralkodóhoz és a nemzethez. 

Azonban az 1849-es tavaszi Habsburg-trónfosztás törvényeit és rendeleteit nem engedte kihirdetni a főegyházmegye templomaiban, és szembefordult a Szemere-kormánnyal.

Állásából ekkor elmozdították. Haynau rémuralma idején otthon, Szécsényben húzta meg magát. Ezután Erdély püspökévé nevezték ki, székét Gyulafehérváron 1852-ben foglalhatta el, harminchat évesen. A következő évtizedben a fiatal püspök megújította az egyházmegye intézményeit, adományokkal, alapítvánnyal támogatta az oktatás és a kultúra ügyét. Amikor 1860-ban felmerült Erdély és az anyaország egyesítésének igénye, főrendiként egyik szószólója volt az uniónak, házigazdája a gyulafehérvári értekezletnek, amelyen az erdélyi rendek és nemzetek közösen követelték az egyesítést. A birodalmi kormány és az uralkodó ezért és a nemzet érdekét szolgáló kiegyezés sürgetése miatt megneheztelt rá, ő pedig Ferenc József felszólítására 1863-ban lemondott püspöki székéről és IX. Pius pápa hívására Rómába ment.

A népszerű közéleti ember

A pápa címzetes érsekké tette, kúriai tisztséget bízott rá. A kiegyezést követően hazaküldte, és kinevezte Kalocsa érsekévé. Haynald ekkor már ismert alakja volt a hazai egyházi, politikai, kulturális és tudományos életnek. Rangban második főpapként állandó közvetítő volt egyházpolitikai kérdésekben az egymást követő kormányok és a püspöki kar között. Ellenezte állam és egyház szétválasztásának minden formáját, így a polgári anyakönyvezés bevezetését, támogatója volt viszont Eötvös miniszternek a hazai zsidóság emancipációja ügyében. Szava olyan nagy volt, befolyása a püspöki karra olyan erős, hogy gróf Andrássy Gyula egyszer megjegyezte: „Haynald valójában a magyar egyház feje.” 1870–1871-ben, az I. Vatikáni Zsinaton a pápai tévedhetetlenség dogmájának kimondását ellenző kisebbség egyik vezéralakja volt, amiért IX. Pius pápa neheztelt rá, bár Haynald a zsinat döntését utólag elfogadta. XIII. Leó viszont az elsők között nevezte ki bíborosnak. 

Magánemberként is népszerű volt, bár sokakat meghökkentett, hogy rendszeresen járt színházba, hangversenyre. 

Egyszerű öltözékben, egyedül járta a pesti utcákat, megfordult a kor divatos szalonjaiban, ahol finom humorát, közvetlenségét különösen kedvelték. Gondolkodásában széles látókörű konzervatív reformer volt, az uralkodó iránt feltétlenül lojális, a kiegyezés utáni hazai politikai és szellemi elit jellegzetes alakja. Közszereplései mellett érsekségét megújította, valódi egyházi és kulturális központtá tette Kalocsát, bőkezűen adakozott. Székvárosában régészeti feltárásokat is kezdeményezett, az ásatási eredmények publikálásának költségeit ő viselte. 1868-tól tagja, sőt tisztségviselője volt a Magyar Tudományos Akadémiának, a tudós társaság által kiírt pályázatokat rendszeresen anyagilag is támogatta.

A tudós tudománypártoló

Haynald fiatal éveitől vonzalmat érzett a tudományok, különösen a természettudományok iránt. Fő szenvedélye a botanika volt, első növénygyűjteményét, herbáriumát még diákként, apja útmutatása szerint állította össze. Később szakavatott botanikussá képezte magát, aki bármerre járt, erdőn-mezőn gyűjtötte a ritka növényeket, amelyek egy részét maga préselte, rögzítette herbáriumai lapjaira. Érsekként is szívesen járt nemzetközi tudományos konferenciákra, szaktanulmányokat publikált hazai és külföldi folyóiratokban, európai tudósok egész sorával állt kapcsolatban. Botanikai gyűjteménye közel százezer lapnyira bővült, mellette pedig komoly szakkönyvtári anyagot halmozott fel. 1870-ben az ő jóvoltából és gyűjteménye alapján jött létre a Magyar Nemzeti Múzeum növénytára.

Előtte tisztelgő botanikus kollégáinak köszönhetően mintegy ötven növényfaj tudományos nevében szerepel ma is a Haynaldiana kifejezés.

Élete nagy álma volt a Biblia flórájának, a Szentírásban szereplő növényvilágnak a feldolgozása és egybegyűjtése, amelyhez a lenyomatok mellett gyönyörű színes grafikákat is készíttetett. Ennek az anyagnak egy része meg is jelent 1880-ban „A szentírási mézgák és gyanták termőnövényei” című munkájában. 

Kép

Haynald Lajos Munkácsy Mihály festményén

A botanika mellett második tudományos szenvedélye a csillagászat volt. Maga is próbálkozott amatőrként az égbolt fürkészésével, de ennél fontosabb, hogy ő alapította a kalocsai jezsuita gimnázium kupolájában működő obszervatóriumot és a hozzá tartozó szakkönyvtárat. A csillagvizsgáló később a jezsuita Fényi Gyula, a jeles csillagász és napkutató révén nemzetközi rangot nyert, műszereit ma a miskolci jezsuita iskola őrzi. 
Nagy jelentőséget tulajdonított az oktatásnak, különösen a katolikus népiskolai rendszer fenntartásának. Főegyházmegyéjében számos iskolát alapított vagy támogatott, és azt vallotta, „a nagyobb fontosságú közügyek között nincs talán egy sem, melyre nézve a reformok szükségessége oly általánosan elismertetnék, mint a közoktatás”. Különösen szívügye volt a jezsuiták kalocsai gimnáziuma és a Kalocsai Iskolanővérek munkájának támogatása. Nemcsak az oktatásnak, hanem a kultúrának is egyik legnagyobb mecénása volt a dualizmus idején. 

Támogatott zenészeket és képzőművészeket, akik közül a legnagyobbak, mint Liszt Ferenc vagy Munkácsy Mihály, ­személyes barátai voltak.

1889-ben, 73 éves korában változott meg alapvetően az élete. Kocsibaleset következtében súlyos agyrázkódást szenvedett. Ebből nem épült fel, sőt a maradandó agykárosodás gyors fizikai és szellemi leépüléshez vezetett. Élete utolsó két esztendejében ágyhoz kötött, magatehetetlen beteg volt, az élők sorából 1891. július 4-én távozott.

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>