Mindezek ellenére viszonylag rövid múltra tekinthet vissza, a paprikások a 18-19. századi Habsburg-ellenes nemzeti romantikában lettek népszerűek. Nemzeti karakterünk fontos jelképévé pedig azért válhattak, mert ahhoz az alföldi régióhoz kötődtek, amely „romlatlan”, a polgárosodott némettel szembeni, valóban magyar kultúrájú vidék volt ekkoriban – szemben például a Dunántúllal vagy a fővárossal.

Noha szárnyasételeink között régen még szép számban találtunk libából, vadmadarakból, kacsából vagy éppen kappanból készült fogást, mára a csirke egyeduralkodóvá vált.

Ami igazán elszomorító, hogy ennek beszerzésénél sem támaszkodunk hagyományunkra: hiába vannak őshonos magyar fajtáink, nem esszük őket. Helyette a hibridek népszerűek, noha ezek értékét nem minőség, hanem a mennyiség adja. Kifejezetten a hatalmas piaci igények kielégítésére találták ki, és úgy tekintenek rájuk, mint bármely más, gyártósoron előállított termékre. Az sem számít, ha az állatok egész életükben nem látnak fényt, és mozgásra nem elegendő helyen, antibiotikumokkal, hormonkészítményekkel teletömve vegetálnak el addig, míg levágják őket. A régi gyakorlat még megbecsülte a leendő ételben az életet, s később az ételben az egykori életet is, így aztán a táplálék mindig magában hordozott valami szentet, valami ünnepit, s ezért tudott az igazi táplálék lenni. Persze ma nem olyan könnyű beszerezni az őshonos fajták húsát, hiszen jóval kevesebben foglalkoznak ezek tartásával. Pedig mindegyiknek van valami egyéni jellegzetessége. A fehér magyar például színe miatt jobban bírja a tűző napot, ezért kiválóan alkalmazkodik az Alföld természeti körülményeihez, a fogolyszínű meg a ragadozó madarak által lakott területekre (pl. a Dunántúl) való, hiszen rejtőzködő színe miatt kevésbé van kitéve a veszélynek. Az erdélyi kopasznyakú a vadmadarakkal való rokonsága miatt ellenállóbb és jó tojó. Ha ezeket nem is tudjuk beszerezni, arra azért érdemes figyelni, hogy szabadon tartott csirkét vásároljunk.

A csirkéhez hasonlóan annak fűszere, a pirospaprika használata sem volt régen kizárólagos. Dísznövényként került az országba, a 16-17. században egy-egy főúri kert ékessége volt. Elterjedését a szegedi ferences szerzeteseknek köszönhetjük, akik előbb gyógyszerként használták reuma, hideglelés, megfázás ellen, majd az így népszerűségre szert tevő paprika – olcsóbb lévén a borsnál vagy a gyógyszernél – a parasztság körében a 19. században nélkülözhetetlen ételízesítővé vált. Hiába a „fiatal” múlt, azok az ételek, amelyekhez használni kezdték, igazán a szívünkhöz nőttek, és ezek lettek azok, amiket manapság magyaros ételnek tart a közvélemény. Míg 1680-ban még a magyar módon készült csirke receptjében a sáfrányt, tárkonyt, borsot, mézet, ecetet találjuk, addig Kosztolányi Dezső a Zsivajgó természetben már tejfölös-paprikás mártással és galuskával tudta csak elképzelni.

A paprikás csirke a 19. században már olyan népszerű volt, hogy ott találjuk a fogadók étlapján – 1843-ban a nyíregyházi Márkus Mihálynál 18 krajcárba került.

A gulyás és a halászlé mellett ezzel kínálták a külföldieket is, Jókai Mór balatoni villájának egy berlini vendégéről például ezt jegyezte fel az író unokahúga: „csupán a rizzsel körített jó paprikás csirke nyerte meg tetszését.” Czifray (Czövek) István receptgyűjteményéből megtudhatjuk, ekkoriban hogy készült: „Végy két vagy több tsirkét, s vagdald darabokra. Izzasz rézlábasban egy darab vajat, vagy zsírt, vess bele paprikát, szegfűborsot, vöröshagymát, s fojtsd sárgásra – osztán az összevagdalt tsirkét vessd közibe, s ismét addig fojtsd, míg meg nem puhul, – hintsd be egy kalán liszttel, önts reá egy kevés hús-lévet, adj hozzá gondolatod szerint téjfelt, hogy a' mártása sűrű legyen – paprikázd meg 's add fel.” Csáky Sándor 1929-ben köménymagot és majorannát is használt, a nyolc részre vágott csirke szárnyaihoz pedig odatette a zúzát és a májat is. Érdekes még egy 1938-as recept, melynek szerzője Szent-Györgyi Albert. Orosz József, a lillafüredi Palotaszálló akkori konyhafőnöke úgy gondolta, az étel népszerűsítésében és tökéletesítésében sokat segíthet a paprikában fellelhető C-vitaminnal foglalkozó Nobel-díjas tudós, őt kérte fel a recept megírására.

Szent-Gyögyi Albert receptje

Pirítsunk hagymát és a fokhagymát, szórjuk meg nemes pirospaprikával, majd öntsük fel egy kevés vízzel. Forrás után tegyük bele a négy részre vágott csirkét, sózzuk és fedő alatt pároljuk. Mikor már majdnem kész, habarjuk be, majd forraljunk rajta még egyet. Közben süssünk meg parázson (gázrózsán vagy végső esetben sütőben is lehet) pár zöldpaprikát, szedjük le a héját és vágjuk apró kockákra. Ugyanígy vágjunk fel paradicsomot és sonkát is, majd ezeket vajon süssük át. Petrezselyemmel, sóval fűszerezzük és rövid pirítás után tegyük a paprikás csirke tetejére tálaláskor. Köretként galuskát ajánl Szent-Györgyi. Öt személyre: „két darab vizes zsemlyét meghámozva, tejszínbe áztatjuk, szitán áttörjük levével együtt. Tíz deka vajat habosra keverünk, megsózzuk, gyengén borsozzuk, öt darab nyers tojássárgáját hozzákeverjük. Öt tojásfehérjét kemény habbá verjük és az utóbbi anyagba lassan belekeverjük. Ehhez három evőkanál grízes lisztet keverve, hideg helyre állítjuk. Angol kőtálba vajat forrósítunk, három kanál tejfelt teszünk bele és tíz deka húsos császárszalonnát vékonyra metélve, vajban kissé átfuttatva, a kőtálba sütünk. Forrósított vajba mártott kávéskanállal a galuska anyagát az elkészített kőtálba szaggatjuk. Ennek végezetével a kőtálat gőzre helyezve, kellően átsütjük és a paprikás csirkével feladjuk. Lehetőleg úgy intézve, hogy a galuska és a csirke egy időben készüljön el.”

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

George Monroe élete évek óta langyos állóvízben telik, megfeneklett, akár egy régi hadihajó a tengeren, szinte már nem is sodródik az árral. Egy napon aztán pillanatok alatt fenekestül felfordul az élete, amikor elbocsátják a munkahelyéről, mondván régi vágású építészként képtelen haladni a korral, s a tetejébe még azzal a ténnyel is szembesülnie kell, hogy gyógyíthatatlan beteg: végstádiumú rákban szenved. Zárkózott ember lévén nem kürtöli világgá a rossz hírt, családja előtt is igyekszik titokban tartani problémáját, s inkább a még megvalósításra váró tervei felé fordul. Szeretné felépíteni a házat, melyet már évekkel ezelőtt papírra álmodott, és mindeközben fiával való kapcsolatát is helyreigazítani, aki a válás óta eltávolodott apjától, s talán az őt körülvevő világtól is.

A film rendkívül érzékletes képi világgal, jól megkomponált jelenetekkel, mégis természetes, ámde keserédes bájjal jeleníti meg, milyen hatással van az egyén életére, ha a családi struktúra, amiben addig élt, felbomlik, legyen szó akár a gyerekekről, akár a házastársakról, akik végül a szakítás mellett döntöttek. George felesége, Robin mondhatni cseberből-vederbe esett. Bár második férje ambiciózus, vitte is egyről a kettőre, nem pedig csak az álmait kergette, érzelmileg mégis hideg, két kisfiával nem tud mit kezdeni, a kamaszkori problémákkal küzdő Samet pedig egyenesen ki nem állhatja. Ebben a mozaikcsaládban mintha egyetlen darabka sem passzolna, senki sem találja a helyét. Ahogy nézzük a szereplők sorsának alakulását, felmerül bennünk a kérdés, hogy jelen esetben a válás megfelelő probléma megoldási stratégia, vagy csak pillanatnyilag jónak tűnő menekülési útvonal volt-e. Vajon, ha kitartottak volna egymás mellett és szembenéztek volna a konfliktusaikkal, hogyan alakult volna az életük és a gyermekük sorsa?

Sohasem késő igazi szülőként viselkedni

A statisztikák szerint a válás utáni újraházasodás gyakran nem hozza magával azt az elégedettség- és boldogságérzést, amelyet a felek várnak tőle. A másodszorra is házasságot kötő párok ugyanis nagyobb arányban döntenek a válás mellett, mint az első házasságukban élők. Ennek hátterében számos indok meghúzódhat. Az egyik leggyakoribb ok, hogy bármennyire szeretnénk is azt hinni, hogy a kapcsolat megromlása és a szakítás mögött a másik fél hibái, rossz természete, esetleg hűtlensége húzódik meg, valójában a kapcsolat minőségére saját belső megoldatlan konfliktusaink is hatással vannak. Mindez fontos üzenetet hordoz számunkra: ha képtelenek vagyunk arra, hogy a jelenlegi életünk és kapcsolatunk nehézségeit orvosoljuk, egy másik élet, illetve kapcsolat sem fogja a felhőtlen boldogság utáni igényünket kielégíteni. Amíg nem nézünk szembe a lezáratlan lelki problémákkal, nem kezeljük a tisztázatlan kérdéseket, addig hiábavaló abban reménykedni, hogy egy új kapcsolat gyógyírt jelenthet a múlt sebeire. A gyógyulás útján saját magunknak kell elindulnunk, megelőzve ezáltal, hogy újra elkövessük azokat a tévedéseket, amelyek miatt az első kapcsolat zátonyra futott, illetve megismételjük azokat a hibákat, amelyeket az első párválasztásnál elkövettünk.

Mindezek mellett a válás traumája, az előző kapcsolat lezáratlan emlékei szintén befolyásolják a viselkedésünket egy új párkapcsolatban.

Egy válás nem csak a szülőkre van hatással, hiszen a gyermekek is elveszítik a családi egységet, az addig biztonságosnak hitt otthont, amelyet a szülőpár együttesen biztosított a számukra. George és Robin kamasz fia, Sam sem tud új életébe betagozódni, minden ellen lázad, s meg nem értettsége kis híján nem kívánt szexuális cselekménybe sodorja. Édesanyja már nem tudja őt érzelmileg tartani, megtört, szerencsétlennek tűnő apja, pedig szintén nem a legjobb szerepmodell, akivel azonosulni lehetne. Kemény harcok árán végül mégis beleegyezik, hogy édesapjával töltse a nyarat. George határozott, ellentmondást nem tűrő fellépése kiválóan megjeleníti, hogy még a kamasz gyermekeknek is szükségük van korlátokra, határokra, amit feszegethetnek, mert ezek nélkül ők is csak sodródnak, s elveszítik a biztonságérzetüket.

A történet arra is felhívja a figyelmet, hogy szülőnek lenni egy életen át tartó hivatás, és bár minden életkor eltérő szülői viszonyulást követel meg, soha nem késő elkezdeni apaként, anyaként viselkedni.

Bár a változás hosszú folyamat, mégis egy pillanat alatt elkezdődhet, elég hozzá egy tekintet, egy szó, egy hirtelen felismerés, vagy annak tudatosulása, hogy a többi emberéhez hasonlóan, a mi életünk is véges, éppen ezért felelősséggel tartozunk azért, hogy mit is kezdünk vele. Lehet, hogy George-hoz hasonlóan mi is számtalan családi terhet cipelünk magunkkal, de felnőtt emberként hatalmunkban áll úgy dönteni, hogy nem követjük tovább ezeket a generációs mintákat, és a továbbiakban egy teljesen új alapra építkezünk.

Kép

Részlet Az élet háza c. filmből

Rendrakás kívül-belül

A történet központi szimbóluma egyértelműen a ház, s mindaz a mögöttes tartalom, amit képvisel. Az angol cím valahogy találóbb: „Az élet házként”, mivel valahol ebben a történetben minden szereplő egy ház, és bizony mindenki háza táján van csinosítgatni való, felújítandó terület, esetleg kidobásra ítélt lim-lom. Polcz Alaine A rend és a rendetlenség c. kiváló művében leírja, hogy a belső lelki állapotunk miként vetül ki a házunk, lakásunk, szobáink, szekrényeink, fiókjaink, vagyis a tárgyaink rendjére, illetve rendetlenségére, valamint az ehhez való viszonyulásunkra. Csak az tud értelmes, nem csupán céltalan formai rendet fenntartani az otthonában, illetve a munkahelyén, aki tisztában van azzal, hogy merre halad az élete, tudatában van céljainak, valamint annak, hogy miként szándékozik megvalósítani azokat.

A házunkban, otthonunkban vagy munkahelyi fiókunkban megjelenő káosz és zűrzavar arra mutat rá, hogy életünk valamiképp zsákutcába jutott, elvesztettük célkitűzéseinket, vagy küszködünk azok megvalósításával, de a túlzott, merev formai rend is kompenzálhat hasonló problémákat.

A változások, életünk átmeneti időszakai óhatatlanul rendetlenséggel, kuszasággal járnak, de George benne ragad ebben az állapotban, egyszerűen képtelen arra, hogy válása után talpra álljon, és új életet kezdjen. Ütött-kopott, lim-lomokkal telepakolt háza jól megjeleníti megfeneklett, megrekedt életét, illetve azt, hogy a különböző szerepeiben nem tud helytállni. Így ennek a háznak a lerombolása elementáris erővel hat a nézőre, mert amellett, hogy stresszoldásnak is kiváló, mintha a megkövesedett, régi, diszfunkcionális családi mintákat rombolná porig, annak érdekében, hogy a helyére valami újat, maradandót építsen fel. A film jól illusztrálja, hogy amíg nem romboljuk porig a bennünk élő haragot, gyűlöletet, negatív indulatokat, addig nem tudjuk felfedezni a szeretetet, a pozitív érzelmeket sem. A megbocsátás és az elengedés, az újrakezdés elengedhetetlen kelléke.

Mindez reményt adhat nekünk, nézőknek, hogy életünk eseményei, még a rossz dolgok is okkal történnek, talán pont azért, hogy előidézzék a jót.

George-nak megadatott, hogy tudatosan felkészüljön a halálra, megtalálja a belső békéjét, lezárja a múltját és helyreigazítsa a jelenét. Betegsége nemhogy elszigetelné őt a többiektől, hanem ennek hatására újonnan meglelt életigenlése egész csapatnyi embert vonz hozzá, végső útján rengeteg segítő kéz akad, aki tolja előre a szekerét, és mindig épp a megfelelő pillanatban érkezik. A változás szele mindenkit megérint: Sam keménysége enyhülni látszik, tartalmas, igazi kötődést alakít ki édesapja felé, továbbá édesanyja irányába is egyre inkább megnyílik. Robin felismeri házassága fonákságait, s már nem alkuszik meg többé, saját érzelmeit is egyre jobban átlátja. „Változz meg, s a világ is megváltozik körülötted” – tartja a mondás, s George esetében ez valóban így van, egyre több ember munkálkodik a házépítésen, kötelékek szövődnek, s az addig elszigetelt egyénekből összetartó közösség, család kovácsolódik. A káosz helyén gyönyörű ház épül, amely szimbolikusan megjeleníti, hogy George-nak élete utolsó szakaszában sikerül megvalósítani céljait, rátalálni a belső rendre és a harmóniára.

A történet vége persze keserédes, de az életben nem is a boldog befejezés hajszolása a cél, hanem hogy a befejezéshez vezető utat minél több értékes, boldog, szívmelengető pillanat világítsa be.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Erdélyi pályakezdés

Ravasz László 1882-ben született Erdélyben, a Kalotaszeg vidékén fekvő Bánffyhunyadon. Családja apai ágon székely birtokos família volt, anyai felmenői között református lelkészeket találunk. Édesapja a helyi polgári iskola tanára volt, és az ifjú László is itt kezdte meg tanulmányait. Innen Székelyudvarhelyre került gimnáziumba, 1900-tól pedig a kolozsvári teológián és az ottani egyetemen tanult, közben diáklapokban kezdett publikálni. Lelkésszé avatták, majd Bartók György püspök titkára lett, akinek lányát néhány évvel később elvette feleségül. Rövid segédlelkészi szolgálat és egy berlini egyetemi év után Sárospatakon és Kolozsváron teológiai és bölcseleti doktorátust, magántanári képesítést nyert, és az utóbbi helyen, több más egyházi megbízatása mellett a gyakorlati, lelkipásztori teológia tanára lett. Ezt az állását 1921‑ig, a román uralom első éveiig megtartotta, közben pedig a háború alatt hadikórházi lelkészként is dolgozott. 
Ebben az időben esztétikai munkákat, közéleti írásokat adott közre, egyebek között Schopenhauer széptanáról és Böhm Károly filozófiájáról. Református folyóiratokat szerkesztett, Erdély számára újat is alapított, komoly tekintélyre tett szert a magyar szellemi életben is. Intellektuális útkeresésének fontos vargabetűje, hogy 1910 és 1917 között tagja volt a szabadkőműves mozgalomnak.

A kulturális életben ellenfele volt Adynak és az avantgárd szellemiségnek, bírálója a liberális és szocialista eszmék szellemi térfoglalásának.

Trianon után Erdélyben maradt, 1921-ben azonban a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökévé választotta, így a Kálvin téri templom lelkészi tisztét is vállalva Budapestre költözött.

Kép

Ravasz László és Makkai Sándor református püspökök, 1936

Kép: Fortepan, adományozó: Makkai Sándor Protestáns Népfőiskolai Egyesület Gyűjteménye

A püspök és közéleti ember

Ravasz László a hazai közélet meghatározó alakja, a keresztény-nemzeti eszme egyik emblematikus megjelenítője volt az 1920-as évektől a második világháború végéig tartó időszakban. A református egyház elismert vezetőjeként prédikációi, amelyek a lelki tartalom mellett komoly retorikai értékeket is hordoztak, tömegeket vonzottak.

Ahogy a katolikus értelmiség számára az 1920-as években Prohászka Ottokár püspök, később Bangha Béla jezsuita páter, úgy a reformátusok számára az ő Kálvin téri igehirdetései számítottak világnézeti-szellemi igazodási pontnak. 

Sokat tett azért is, hogy új lendületet nyerjen a belmissziói munka, oldódjanak a hazai református egyházon belüli, időről időre kiújuló viták és ellentétek. Elismert hittudósként 1921-től egészen 1949-ig (a kommunisták által végrehajtott tagrevízióig) tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Vezette több református folyóirat szerkesztőségét, újakat is alapított, ezzel is biztosította a hazai reformátusság jelenlétét a magyar szellemi életben. Teológusi működése során közreadott gyakorlati teológiai kézikönyvet, dogmatikai kompendiumot, igehirdetési munkát. Keze alól püspöki szolgálata alatt került ki új szertartáskönyv, Újszövetség-fordítás, bibliamagyarázat, de tanulmányokat és beszédsorozatot is megjelentetett. 

A közélettől a leányfalui magányig

Református püspökként 1927-től hivatalból tagja volt a parlament felsőházának, a közös hit és konzervatív, nemzetépítő meggyőződés alapján közel állt Horthy Miklós kormányzóhoz. A református magyarság egyik vezetőjeként fő feladatának a Trianon utáni nemzeti traumából való kilábalást, a vallási élet megújítását tekintette, egyházán belül pedig az egyetértés útját igyekezett egyengetni. Ez utóbbira akkor nyílt igazán lehetősége, amikor 1937-ben ő lett a református egyház országos zsinatának lelkészi elnöke. A keresztény-nemzeti politika feltétlen támogatójaként vett részt a közéletben, kereste a hazai protestáns egyházak összefogásának útjait és a katolikus egyházhoz közeledés párbeszédes lehetőségét is. Írásaiban, beszédeiben a hit melletti kiálláson túl a magyar nemzet iránti elkötelezettséget tekintette a legfontosabbnak, egy olyan magyar református nacionalizmus jegyében, amelyet patetikusan így fogalmazott meg: „Istennek különösen megáldott népe a magyar. Szép, úri fajta, született előkelőség, az erő és a kellem rokonszenves és méltóságos vegyüléke.” Ez a meggyőződés vezette a baloldali, szocialista eszmék elutasításában, és ez volt az oka, hogy sok más egyházi közszereplőhöz hasonlóan erős ellenérzésekkel, bizalmatlansággal viseltetett a liberális és szocialista eszméket terjesztő hazai zsidóság iránt.

Kép

Kép: Fortepan, adományozó: Makkai Sándor Protestáns Népfőiskolai Egyesület Gyűjteménye

Az 1940-es évek elején a felsőházi vitában még támogatta az első és második zsidótörvény elfogadását, ebben az ügyben azonban álláspontja rövidesen megváltozott: a harmadik zsidótörvényt már elutasította, amint pedig hozzá is eljutottak az európai zsidóság tömeges német deportálásának és megsemmisítésének hírei, az ezek elleni fellépést sürgetők közé állt.

Így a német megszállók tudtával és jóváhagyásával indultak meg a református zsidómentő akciók.

Maga Ravasz nyilvános egyházi fellépést is sürgetett ebben az ügyben; 1944 júniusában Raffay Sándor evangélikus püspökkel közösen kérte fel Serédi Jusztinián bíborost, esztergomi érseket közös tiltakozó pásztorlevél közreadására. Ez nem valósult meg, ám Horthy kormányzó és környezete komoly ösztönzést kapott a püspöktől, hogy hivatalosan követeljék a deportálások leállítását. 
A háború után a Kisgazdapártot támogatta, és az egyházi élet újraindítását tekintette fő feladatának, erre azonban kevés ideje maradt. 1948-ban Rákosi Mátyás személyes nyomására és a kommunistákkal kollaboráló egyházi körök sürgetésére lemondott minden hivataláról és Leányfalura vonult vissza. Az 1956-os forradalom idején, amelyben veje, Bibó István is komoly részt vállalt, visszahívták püspöki és lelkészi tisztségébe, és az egyház Országos Intéző Bizottságának élére választották. Kádár János uralomra jutása után, 1957 húsvétján ismét eltávolították tisztségeiből, és még a nevét is igyekeztek kitörölni a hívek emlékezetéből.

Csendes visszavonultságban élt ezután Leányfalun, a belügyi hatóságok állandó megfigyelése alatt.

Megírta emlékiratait, befejezte, rendezte műveit, szellemi értelemben jelen maradt a református közösségben. Igen magas kort ért meg, hiszen 1975-ben, kilencvenhárom esztendős korában távozott az élők sorából, lelki-szellemi rehabilitációjára viszont csak a rendszerváltás után kerülhetett sor. Világszemléletét, hitét ő maga így foglalta össze: „Az élet a maga egészében becsület ügye. Nem szabad megvetni, nem szabad elprédálni, nem szabad eladni vagy eldobni; mert a mi életünk Isten drága kincse, amit a mi becsületünkre bízott.”

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Több rosszul sikerült kapcsolat után végre olyan párra találtam, akit tisztelek, és akit hitelesnek tartok. András intellektuálisan és érzelmileg is vonz. Szerető társ, férj és szövetséges, s én már a legelején tudtam, hogy sosem fogok mellette unatkozni, mert mindig szórakoztató és inspiráló lesz. Óriási érzelmi biztonságot ad, hogy hiteles és jó ember, s hogy tettei a szavaival összhangban vannak. Lenyűgöz a magabiztossága, ráadásul mellette mindig biztonságban érzem magam, és a legszívesebben folyton odabújnék hozzá, hogy megvédjen.

Amikor az úttesten együtt kelünk át, mindig erősen megfogja a kezem, és ösztönösen maga mögé húz, nehogy bajom essen.

Az első randevúnkra egy kávézóban került sor az Operaház mellett. Úgy éreztem, kényelmes a társasága, fel tudok oldódni mellette, később pedig kiderült, hogy otthonosan mozgok abban a közegben, amiben ő. Számos közös vonásunk van, például mindketten művészlelkek, befelé forduló alkatok vagyunk, szeretjük a természetet, és ugyanúgy gondolkodunk gyermekvállalásról, politikáról és társadalmi kérdésekről. Nekem idő kell, hogy kitárulkozzam, András viszont kezdettől fogva nyílt volt, mert beszélni az életéről, a fájdalmairól és az örömeiről, így könnyen tudtam hozzá kapcsolódni. Az, hogy soha nem titkolózik, eleve kiiktatja a féltékenykedést. Na, nem mintha adna rá okot – sosem vettem észre, hogy flörtölt volna más nőkkel, vagy hogy sunyiban megbámul valakit. Látom rajta, hogy velem érzi jól magát, nem vágyódik el mellőlem. Azt mondja, ki nem állhatja a taktikázó, manipulatív nőket, és hogy előttem végre le meri vetni az álarcát. Van, hogy kedves kis üzeneteket rejtő cetliket dug el a ruháim zsebében, a számítógépem alá vagy a sminkes táskámba.

Ezek a rendszeres megerősítések jót tesznek az önbizalmamnak, és azt üzenik, hogy ma is kellek neki.

A fontos dolgokat sosem telefonon, hanem otthon, egy pohár bor vagy egy vacsora mellett beszéljük meg. Megegyeztünk, hogy a közösségi oldalainkon nem osztunk meg közös fotót. András mindig azt mondja, nem az a fontos, ami a Facebookon történik, hanem az, ami azon kívül. Hálás vagyok, hogy ma, amikor a másik iránti érdeklődés az egyik legnagyobb hiányunk a nagy kommunikációs zajban, a párom mindennap őszintén érdeklődve kérdezi meg, hogy milyen volt a napom, és figyelmesen meg is hallgat.

Mindketten szenvedélyes, temperamentumos emberek vagyunk, de még sosem veszekedtünk, inkább csak vehemensen szeretjük védeni a magunk igazát egy-egy vitában. Sokszor nem tűnik könnyűnek, de fontos, hogy belássuk, ha a másiknak van igaza, beleértve azt is, amikor joggal hozza fel valamilyen számára zavaró tulajdonságunkat vagy viselkedésünket. A párom, ha jogosnak érzi a kritikát, megmondja a szemembe, de ha úgy véli, hogy valamiben ő a ludas, nem rest bocsánatot kérni. Számára ez nem büszkeségi kérdés. Sok férfivel ellentétben ő nem érzi magát attól vagányabbnak, ha mások előtt rajtam köszörüli a nyelvét, és ha tesz vagy vesz valamit nekem, nem zsarol azzal később, hogy „látod, én ezt is megtettem érted, bezzeg te…”

A találkozásunk után egy hónappal már ismertem a munkatársait, a családját és a baráti körét, valamint megmutatta nekem a kedvenc „nyugi” helyét is. Még a legduzzogósabb napjaimon is képes megnevettetni, ha máshogy nem, hát úgy, hogy ha a tévében megy egy film, lehalkítja, majd pedig vicces hangon „szinkronizálja” a szereplőket. A humor a lételeme.

Szeretem, hogy mindig betartja, amit ígér, és amikor nehéz helyzetben vagyok, számíthatok rá. Amikor a világ legelveszettebb emberének érzem magam, ő azt mondja: „Megoldjuk, minden jó lesz! Már nem te és én van, hanem mi vagyunk.” Megnyugtat a tudat, hogy ha bizalmasan megosztok vele egy információt, nem fecsegi ki.

„A bizalom az a döntés, hogy valamit, ami fontos számunkra, mások cselekedetei által sebezhetővé teszünk” – mondja Brené Brown amerikai író, pszichológus.

Nos, akkor én egy komplett darts-tábla lettem az elmúlt öt évben, ugyanis minden érzésemet és gondolatomat kiterítettem a férjem elé, ő mégsem élt vissza soha a bizalmammal, és én sem az övével. Tudom, hogy kivételes helyzetben vagyok, de soha nem veszem készpénznek a helyzetem. Nem azért, mert benne van a pakliban a válás. A kapcsolatok és a bizalom válás nélkül is törékenyek. Éppen ezért kell ápolni és becsülni őket minden áldott nap.

Novák Katalin a közzétett videóban kiemelte, hogy emellett a gyermek a bölcsődében ingyenesen is étkezhet, így havonta, gyermekenként akár 10-17 ezer forinttal több marad a családoknál. "Ilyen ingyenes bölcsődei lehetőség nem sok helyen van a világon" - hangsúlyozta a miniszter.

Novák Katalin azt mondta: sok szülőnek jelent segítséget, hogy bölcsődébe adhatja gyermekét, a kormány ezért bővíti a bölcsődei férőhelyek számát, emeli a bölcsődei dolgozók fizetését, és javítja a bölcsődék finanszírozását is.

„Ha egyszer elkések, bemászhatok a kerítésen? Utána kétszer mosok kezet! Megígérem!” – mondta egyik kis tanítványom. Nem tudom, komolyan gondolja-e, szerintem igen. Hiszen elsős.

Ilyen rossz félévem még nem volt. Feszült, szürke, erőszakosan eseménytelenített. Mindenki tudja, hogy az iskola nem csupán a tanulás helyszíne, hanem a barátkozásé is, a közös programok tervezése és átélése örök élmény. Ez az, amiről húsz év múlva is beszélgetünk.

Vérszegény kalandunk ősszel egy osztálykirándulás volt, amelyet távol a civilizációtól bonyolítottunk le: nagyot sétáltunk, hegyet másztunk. A Fót körüli hegyek persze nem vetekedhetnek az Alpokkal, vadállatok sincsenek, de mi szeretjük. Friss levegőn voltunk, és kész.

„A hegyre megyünk? Erdőbe? – szorítja meg karom bizalmasan elsősöm, fekete szeme csupa érdeklődés. – Medve van?” Medve, az nincs.

Borzasztóan sajnálom az elsős anyukat, apukat, különösen azokat, akiknek első csemetéje lett iskolás. Reggel a kapuból integetnek a gyermeknek. Pont úgy, mint egy pályaudvaron. Az apró utas belép a suliba, rutinosan tartja kezét a morgó fertőtlenítő alá, buksiját vagy csuklóját a hőmérőhöz érinti. Minden rendben, újabb integetés az üvegajtón át a kapu mostani őrzőinek, majd irány a tanterem, ahol várják a cimborák és a „r” betű.

„Gabi néni, anyu szeretne kérdezni tőled valamit! Az az én anyum, akinek piros a kabátja, napszemüvege van és fekete a sapija, meg sötétkék maszk van rajta!” A leírás alapján megtaláltam az anyukát.

A családokkal a személyes kapcsolattartásunk legfőbb helyszíne tehát a kerítés. Maszkban társalogni nem túl kellemes, de az információcsere gyors. Nyílt nap nincs, elektronikus napló van és internet, ami számomra nehézkes, de nagyon igyekszem. Internet…

„Múzeumos vagy” – ölel meg Lackó. Elsőskéimnek egy kivetíthető diasorozatot állítottam össze, ennek egy darabján a régi, gombócos farkincájú tévémaci szerepelt csinos pettyes hálóruhájában. A ma már picit kacérnak tűnő ruhadarab tetszett nekik, de nem értették, miért fekete-fehér. Elmerengtem egy pillanatra (ez veszélyes 22 igen mozgékony hétéves előtt). Nagy sóhaj után elmeséltem nekik, hogy az én gyerekkoromban minden tévéműsor ilyen volt: fekete-fehér. „A neten is?” „Ööö...mmm... Nem volt internet.” Döbbenet. „Szegény Gabi néni, nem volt gyerekkorában netje!”

És itt van az a fránya maszk, ami kell, tudom, hogy kell. Fontos kellék, de mit lehet tenni, ha nagyon hasonlít egy napszemüveghez, gumis főkötőhöz, elvetemültebb fantáziájúak szerint fürdőbugyihoz, radírral kiegészítve remek parittya, no és képes ledobni magát a földre, pont akkor, amikor arra jár valaki, és persze rálép. A folyosóra érve mindenki arca elé rántja a nyakába, fejére csúszott, megszokott ruhadarabbá vált makszot. Mert maksz, és kész. Ha a maksz becsődöl, a gyermek bekopogtat a tanáriba, és kér egy tartalékot, amit többszörös tekeréssel illeszt apró fülére. Még jó, hogy a tekintetekből is tudunk olvasni.
Az olvasás, beszéltetés nehézkes lenne ezzel a szerkezettel, ezért eltekintek használatától azzal a kikötéssel, hogy senki nem közelíti meg veszélyesen a mellette ülőt. Betartják, mindegyik ölelést érdemel! Gyönyörűen olvasunk, és egészségesek vagyunk.

Kép

Kép: Freepik

„Ezt anyu varrta nekem. Titok, de trikóból van. Pamuk trikóból.” A pamuktitkot megőrzöm, gondolatban megdicsérem az ügyes kezű anyukát. Az ötlet nem rossz!

Életünk fele az udvaron zajlik, ott nincs velünk Max, a száj- és orrvédő. A rohangáló, lovacskázó, ugráló ifjúság a zsebébe gyűri, és élvezi a friss levegőt. Ilyen egészségesen zajos népet a vírus sem mer megtámadni. Be kell vallanom, hogy az élvezet részemről nem teljes, pedig hótaposót és tartalék nadrágot is veszek, mint egy rendesen eleresztett elsős. Na, de fő az ifjúság öröme!

„Valami nem strimmel a csizmámmal. Összement.” A nem „strimmelő” csizma titka, hogy legalább hatan ugyanolyan fazonú, de más számozású csizmát vásároltak az ismert sportboltban. Talpméretvizsgálat, morgás, filctoll, boldogság. Majd a műsor folytatódik a kesztyűkkel, sapkákkal, sálakkal… Párosan szép az élet, mondta a kesztyű.

Ha esik az eső, az maga a katasztrófa, a járványügyi szabályok betartása olyankor ősz hajkoronát eredményez. Ha a legnagyobbakhoz, azaz a negyedikesekhez kell mennem, ott sem jobb a helyzet. Sírjunk vagy nevessünk? Inkább nevessünk!

„Játsszunk kitalálósat! Állat? Állat. Tömlős?”

Egy ízben majdnem átcsúsztunk az online oktatásba, de csak majdnem. Néhány hétig a Veszély itt ólálkodott a kapuban (végül nem mert bejönni…). Életem egyik legnyomasztóbb időszaka volt, nem szeretném újra átélni. Elsőskéim nagy része rendületlenül jött iskolába, nehogy lemaradjon a találkozásról a betűkkel. Hálás vagyok a szüleiknek, mert megbíztak bennünk, hogy vigyázunk kincseikre.

„Anyukám oláj..onáj.., onlán, szóval otthon van, mert az irodás nénik most így dolgoznak – meséli egy kislegény. – De én nem csinálnám, fájna a hátsóm.”

Várjuk, keressük és örömmel fogadjuk az apróbb örömöket. Nincs kirándulás, bábszínház, közös játék, és jaj, a legnagyobb és kiheverhetetlen bánat, hogy nem volt igazi farsang, közös ünnep a gyerekek szüleivel. Megtört a Hagyomány, az ünnep a tánccal, játékkal, bordásfalon csüngéssel, osztályprodukcióval, a negyedikesek szüleinek műsorával, falatozással…

„Rendőr leszek a farsangon, mint apu, akinek van egy gombja, és át tudja váltani a lámpát pirosról zöldre. Vagyis jó lenne, ha rendőr lenne, és volna neki ilyenje.”

Szerveztünk azért farsangot, ha nem is hagyományost. Erődítményünk, azaz az iskola mégsem maradhatott vidámság nélkül! Reggel jelmezben jöttek apróságaink. Tündérke, focista, Zorró csücsült a padban. Kihasználtuk a lehetőséget, a tanító nénik fantáziája is meglódult: kalóz, kaktusz, egér, bankrabló, királylány és hadvezér kollégáink mellett mi, elsős tanítók Bogyó és Babócaként vegyültünk el a pókemberek, tündérek, rendőrök között. A picike tantermünk adta teret kihasználva indult a tánc, limbó és minden más, ami egy farsangon kell. Minden volt, csak kicsiben. A falatozás viszont elmaradt…  Belül fájt a szív, de ez van.

Ami a legvacakabb mostanában, az a kiszámíthatatlanság. Hiába volt augusztusban elkészített munkatervünk, sajnos átírta a járvány. Nem tervezhetünk előre. Nincsenek élőben szervezett versenyek, vidám vetélkedők, közös alkalmak más gyerekekkel. Bizakodunk azért, bizakodunk.

„Szeretnék buszosan kirándulni. Vagy vonatosan? Az ovival voltunk bábszínházban. Most miért nem megyünk? Ja, a vírus, ugye?”

„Ha elmegy a járványság, és egészségeskedés lesz, én mindenkit meghívok a születésnapomra!”

Akkor pedig nagyot mulatunk, és olyan messzire hajítjuk el a maszkot, amennyire a karunk engedi!

Ugyanakkor a házassági kapcsolat nem kizárólag a pár testi és lelki egészségére van befolyással, hanem meghatározó szerepet játszik a következő generáció szocializációjában is. Bagdy Emőke így ír erről: „A család optimális esetben a fészket képviseli. Burok is, amely méhen kívüli, immár nem magzatot, hanem felnövekvő emberi lényt védelmez. A tengernyi kritika ellenére egyetlen kultúra sem tudta a gyermeknevelés és utódgondozás feladatát másfajta társas rendszerben jól megoldani, így nyugodtan állíthatjuk, hogy szükség van a családra mint fundamentális társas alakzatra.” Bár a jól működő kapcsolatok megtartó erejéhez nem férhet kétség, arról se feledkezzünk meg, hogy az elégtelenül funkcionáló kapcsolatok negatív hatást gyakorolnak a benne élőkre. A problémákkal terhelt, működésképtelen kapcsolat a nők esetében a depresszió, a férfiak esetében a magas vérnyomás kockázatát fokozza. A házassági konfliktusok a családban növekvő gyermekekre is kihatnak, és különböző pszichoszomatikus tünetekben, kapcsolati zavarokban, későbbi párválasztási nehézségekben, illetve szerepzavarokban ölthetnek alakot. Mindezek ellenére sokan úgy gondolják, hogy a párkapcsolat, a házasság a kiegyensúlyozott, boldog élet záloga, és megoldást jelent az élet minden nehézségére.

Természetes vágyunk, hogy valaki mellett megtapasztalhassuk a szeretetet, az intimitást, a fizikai és az érzelmi támogatást. Ugyanakkor egyetlen embertől sem várhatjuk el, hogy ő egyenesítse ki életünk kérdőjeleit, és minden pillanatban boldoggá tegyen bennünket.

A házassági kapcsolat nem alkalmas arra, hogy változatlan elégedettséggel és eufóriával töltsön el bennünket, hiszen a családi életciklus egymást követő szakaszai mindig új kihívásokat, örömöket, nehézségeket, megoldandó feladatokat rejtenek magukban, amelyekkel szembe kell nézni és meg kell küzdeni, így az éppen aktuális életszakasztól függően a boldogságszint is folyamatosan változik. Mivel a család élete ciklikusan halad előre, ezért a párközelsége egymáshoz állandó változáson megy át: míg egyes periódusokban egészen közel kerülnek egymáshoz, máskor az egyéni célok, a családon kívüli tevékenységek kerülnek előtérbe. Olykor a házastársak hajlamosak arra, hogy a nehezebb időszakaszokban úgy érezzék, hogy a párjuk már nem szereti őket, a kapcsolatuk kihűlt, esetleg végérvényesen megromlott. Ilyenkor hasznos lehet újra és újra tudatosítani magunkban: az elégedettség a családi élettel nem lineáris forgatókönyv szerint történik, hanem a különböző életciklusok előrehaladásával változik.

Elégedettség

A családi-életciklus modell hagyományosan a házassággal kezdődik, amelyet általában megelőz a fiatal felnőtt önállósodása, függetlenné válása, párkeresése, illetve a kapcsolat melletti elköteleződése. Ez az időszak számos bizonytalanságot rejthet magában, így a párválasztás, majd a megállapodás melletti döntés általában boldogsággal tölti el a feleket. A házassággal való elégedettség az esküvő utáni időszakban a legmagasabb. Az ezt követő időszak számos konfliktusforrást hordozhat, hiszen a párnak ki kell alakítania a közös életét, a „mi-identitást”, miközben a felek igyekeznek megőrizni a saját egyéniségüket is.

Az egyensúly kialakítása, az újjászerveződés során össze kell csiszolni a különböző mintákat, hagyományokat, szokásokat. Egyetértésre kell jutni számos olyan kérdésben, mint a pénz beosztása, a barátokkal, családtagokkal ápolt kapcsolat, az ünnepek megtartása, a nyaralás vagy akár a szabadidő eltöltése.

Bár ez az alkalmazkodási folyamat érzelmileg igen megterhelő lehet, a gyermektelen kétfős családok rendszerint még lazán, rugalmasan szerveződnek. Az első gyermek megszületésekor azonban a párnak olyan döntéseket kell meghoznia, amelyeket eddig halogattak, vagy csak most váltak aktuálissá. A szülővé válás, a gyermek körül felmerülő új feladatok körüli szerepleosztás, a kieső jövedelem, illetve a megnövekedett költségek miatti anyagi nehézségek, a szabadidő és szabad mozgástér drasztikus lecsökkenése, a külső kapcsolatok ápolása mind olyan kihívás elé állítja a párt, amely fokozott alkalmazkodásra kényszeríti őket. Talán ez az oka annak, hogy a családi élettel való elégedettség rendszerint ebben az időszakban éri el a mélypontját. Ebben az életciklusban nagy segítséget jelenthet, ha a fiatal pár támaszkodhat a szüleire vagy más közeli kapcsolatokra, akik besegítenek a gyermek gondozásába, illetve információval is ellátják őket. Természetesen ez csak abban az esetben jelent könnyebbséget, ha az előző szakaszok feladatai, azaz az önállósodás, a függetlenedés, a közös identitás kialakítása már lezajlottak, ellenkező esetben az anyósok-apósok közreműködése számos konfliktusforrást rejthet magában.

A pici gyermekek gondozása hatalmas energiát igényel, de a statisztikák alapján úgy tűnik, hogy a gyermekek felcseperedése, az ötéves kor és a kamaszkor közti periódus pillanatnyi lélegzetvételhez juttatja a szülőket, ugyanis ebben az időszakban a családi élettel való elégedettségszint emelkedni kezd.

A kamaszkor küszöbén a szülőpárnak ismételten új kihívásokkal kell szembenéznie: a kamasz függetlenedési igénye, a szülők által felállított szabályokkal szembeni, valamint a tekintély elleni lázadás, a határok változása, a tizenéves hirtelen magatartásváltozása miatt ebben az időszakban az elégedettségszint ismét drasztikusan csökkenni kezd. A gyermeknevelés kihívásai mellett más típusú nehézségek is felmerülhetnek, hiszen a már középkorú pár tagjainál gyakran ilyenkor köszönt be az életközepi válság, amelynek hatására az addigi életvitel, illetve döntések – akár a párválasztással, családdal, hivatással kapcsolatban – megkérdőjeleződhetnek. Ezenfelül a nagyszülők romló egészségi állapota, betegeskedése is újabb feladatok elé állítja az érzelmileg egyébként is leterhelt szülőpárost.

Bátorító tény, hogy a kamaszkor konfliktusokkal terhelt időszaka, illetve a gyermekek kirepülése után emelkedni kezd a családi élettel való elégedettség.

Ugyanakkor ilyenkor is felmerülhetnek problémák, főként azon párok esetében, akik a konfliktusaik elől a gyermeknevelés feladatai mögé bújtak el, így ebben az időszakban kénytelenek szembenézni az eddig szőnyeg alá söpört nehézségekkel.

Ez az életszakasz több életciklust, egészen hosszú időszakot ölel fel, amelynek az elején még aktív középkorú házaspár lassan elér a nyugdíjas korig, illetve a megöregedésig. Bár ennek a periódusnak is megvannak a maga megoldásra váró feladatai – a már felnőtt gyermekekkel új típusú, egyenrangú kapcsolat kialakítása, később a nagyszülő-szerep felvállalása, majd ezután a különböző veszteségek, működésképtelenségek feldolgozása –, mégis számos szépséget rejthet magában, hiszen a házaspárnak újra van ideje és energiája egymásra. több lehetőség nyílik a meghitt pillanatok megélésére és azokra a tevékenységekre, amelyek a gyermeknevelés és a munka mellett nem valósulhattak meg.

Úgy tűnik, önmagában a házassági kapcsolattól várni, hogy boldoggá tegyen bennünket, hiábavaló ábránd. Hiszen ez egy hullámzó kapcsolat, amely számos öröm és bánat forrása, rengeteg kihívást, küzdelmet, ugyanakkor szépséget is rejt magában. A boldogság kulcsa nem egyedül a házasság maga, hanem az a társas támogatás, amelyet a párunkkal nyújthatunk egymásnak, bármilyen nehézséget sodorjon is elénk az élet.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Te kit választanál?

Annak idején, amikor a lányom még oviba járt, fontosnak tartottam, hogy jó közegben szocializálódjon. Szülinapi zsúrokat szerveztem neki a számomra szimpatikus szülők gyerekeinek részvételével. Persze megkérdeztem, kit szeretne elhívni, de azért igyekeztem orientálni a megfelelő irányába. A fiam esetében szerencsére már nem volt ennyi kapacitásom, legkisebb lányomra pedig már – belátva túlkontrolláló attitűdöm felesleges, sőt, olykor káros hatását – rábíztam a döntést, milyen körülmények között, kivel szeretne együtt lenni.
Egy ideig a szülő értékrendje meghatározó. A totyogó az anya barátnőinek csemetéivel túrja a homokot a játszótéren. A társaságok gyerekei több közös programon, nyaraláson vesznek részt együtt, amelyek fontos korai élmények. Magam is meglepődtem, amikor a másodikos lányom iskolai családfakészítés során simán besorolta egy régi baráti család sarjait az unokatesói közé. Számára a rokon fogalmát akkor azok a személyek jelentették, akikkel olykor egy házban alszunk.

Intézményes nevelés és barátkozás

Az intézményes nevelés kezdetével lényegessé válik a társas közegbe való beilleszkedés képessége, amelyet leginkább a barátság kezdemények könnyíthetnek meg a kicsik számára. A kiscsoportos ovisok csak egymás mellett játszanak, kötődéseik rövid távúak és törékenyek, leginkább a közös cselekvés által meghatározottak.

Még a nagycsoportos óvodások is elég énközpontúak, így barátkozásaik során csupán saját igényeik vezérlik őket: azzal játszanak, aki ugyanazt szeretné, mint ők.

A kis­iskolások kezdik felfedezni a kölcsönös kapcsolat erejét és szépségét, ám a kizárólagosság igénye, kiváltképp a lányoknál, sok féltékenykedést, konfliktust eredményezhet. A fiúkat gyakran az azonos érdeklődés, tevékenység, hobbi tartja egymás mellett. A kiskamaszok kezdenek bandákba szerveződni, ahol a csoportnorma egyre meghatározóbbá válik. Ezzel párhuzamosan, nagyjából 12 éves kortól éretté válnak a kölcsönösségen és egyenlőségen alapuló viszonyok kialakítására, amelynek hátterében az empátiás készség fejlődése áll.

Kép

Kép: Unsplash/Joseph Pearson

Amit megtanulhatunk egy baráttól

Egykor vidéki diákként botladoztam az ELTE pszichológia tanszékének folyosóin, amikor egy hozzám hasonlóan tanácstalan lány fordult felém: „Tudod, hogyan kell felvenni a tanegységeket?” „Fogalmam sincs, csak szerencsétlenkedek” – válaszoltam. „Hát, akkor szerencsétlenkedjünk együtt!” – mondta erre, és ezzel elkezdődött a barátságunk, amely már 25 éve tart. Ő volt az esküvői tanúm, társam az anyaság szépségei és nehézségei közepette, szakmabeli beszélgetőpartnerem. A barátság szabad választás következménye, hiszen semmi más nem tart bennünket egymás mellett, mint a saját döntésünk. Persze, ezt is befolyásolják tudattalan motívumok, ám talán kevéssé kényszerítő erejű viszony, mint például egy hosszú párkapcsolat.

Gyermekünk a barátjával tanulja meg, hogyan alakítson és őrizzen meg egy olyan köteléket, ami jórészt rajta áll vagy bukik.

A baráti kapcsolatok fejlesztik a személyiséget, az érzelmi és szociális intelligenciát, hiszen gyakorlóterepet biztosítanak a személyek közötti kommunikáció, adok-kapok, konfliktuskezelés, intimitás és határkezelés elsajátításához.

Rómában, mint a rómaiak?

Vajon jót teszünk azzal, ha tini korú gyermekeinket szabadon hagyjuk barátkozni különböző képességű, életmódot folytató, értékrendű, esetleg kultúrájú társaikkal? Helyes, ha felveszi egy hozzánk képest másmilyen család normáit, szokásait, amikor a megszokottól eltérő körülmények között kell boldogulnia? Minél idősebb a kamasz, annál kritikusabban szemléli majd ezeket a különbségeket, és bizony számíthatunk rá, hogy olykor nem a mi javunkra billen a mérleg nyelve. Mindebből azonban tapasztalatot szerez, tanul.

Egy barátnőjénél töltött hosszúhétvége után nagylányom beszámolója az anyuka vezetésével folytatott elmélyülésről az ezotéria rejtelmeiben cseppet elgondolkodtatott ugyan, mégsem kezdtem sűrű cáfolatába a hitemmel ellenkező, szakmám szempontjából tudománytalan állításoknak.

Óvatosan jeleztem ugyan kételyeimet, de a mérlegelést nevelésünk eredményében bízva lányom józan ítélőképességére hagytam.
Gyermekünk választásai jó esetben saját igényeiről, vágyairól szólnak. A fekete-fehér ítéletek életszakaszát elhagyva, gyakran éppen a nagyon más megtapasztalására van szüksége, nemcsak az ismeretlen felfedezésének izgalma miatt, de az egyensúly, a harmónia, a teljesség élménye érdekében. 

Kép

Kép: Pexels/Anna Shvets

Rossz társaság – hibás családi működés?

Ha bízom magamban, akkor bíznom kell a gyermekemben is. Ha mindent megtettem gondozása és nevelése során annak érdekében, hogy egészséges szemléletű felnőtt váljon belőle, akkor bátran megengedhetem számára azoknak a partnereknek a kiválasztását, akikkel életét szeretné megosztani. A határozott énnel, a nemet mondás képességével felvértezett gyermek nem sodródik bele a bajba csupán egy kortárs hatására.

Ha gyermekünk rossz útra téved, annak többnyire vannak előzményei a családi működésünkben.

Érdemes inkább ebben tudatossá válva még idejekorán önreflektív módon változnunk.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Van egy mese, Lili és a bátorság a címe, amelyben a cirkusz bűvésze ravaszul megzsarolja a főszereplő kislányt, hogyha bárkinek beszélni mer arról, ami a varázsládában köztük történt, akkor gondoskodik róla, hogy egy mutatvány alkalmával baja essen légtornász édesanyjának. A kis Lili szinte belebetegszik abba, hogy magában kell tartania a szörnyű titkot, hogy mit tett vele a kezdetben csak ártatlanul kedves és bolondos, majd szexuálisan erőszakos és gonosz bácsi. A kislány végül, egy élete-egy halála, elmeséli édesanyjának a szörnyű tettet. Ezután a bűvészt azonnal és örökre elűzik a cirkuszból.

Sok közös pont van a nagyszerű mese és az Annával történt események, valamint a rájuk adott reakciók között. Vajon felnőttként könnyebb kiállni magunkért, miután legmélyebb álmunkban megpróbált megerőszakolni minket valaki, aki évek és bírósági tárgyalások elmúltával is tagadja tettét? Vajon felnőtt nőként nem igényel oroszláni bátorságot elmenni egy rendőrkapitányságra és feljelentést tenni egy ilyen intimitást nem kerülő szituációról? Dehogynem!

Sok szempontból még nehezebb nem a bagatellizálás és a görcsös felejtés irányába mozdulnunk, hanem az igazság keresésére indulnunk.

Új arc, ismeretlen arc

Ugyanúgy, ahogy a kis Lili édesanyja munkahelyén, a cirkuszban, Anna is otthon érezte magát a legjobb barátja vidéki házában. Egy nyári délután régi ismerősük érkezett hozzájuk újdonsült férjével együtt. Anna és a házigazda előzetesen nem ismerték a férjet, ekkor tudták meg azt is, hogy barátnőjük várandós, és veszélyeztetett terhes kismama. Nem volt abban semmi meglepő, hogy szinte az egész esti beszélgetés a kismama állapota körül forgott, mint ahogy abban sem, hogy egy veszélyeztetett terhes nő nem fog egy létrán felmászni az eredetileg neki és férjének szánt padlásszobába.

„Az este folyamán gimnáziumi élményeket idéztünk fel, majd a feleség elment aludni, így hárman maradtunk: a házigazda, ez a férfi és én – kezd mesélni Anna. – Jó hangulat volt, de elálmosodtam, ezért szóltam, hogy elmegyek aludni.”

Anna semmilyen gyanús dolgot nem vett észre az este folyamán, így egy fogmosás után nyugodtan lefeküdt aludni. Ha ezután nem sokkal nem az történik, ami történt, akkor ma már biztosan nem emlékezne rá, hogy ahogy mászott felfelé a létrán a padlásszobába, az aznap megismert férfi – mostantól nevezzük Dávidnak – megjegyezte: érdekesnek találja, hogy Anna táskával megy aludni. Nem tűnik bűnjelnek, igaz? Mégis nagy jelentősége lesz ennek a kis odaszólásnak.

Felmászni a padlásra

Anna valamivel később mély álmából arra ébredt fel, hogy… „Amikor először észleltem, hogy valami történik, még félálomban lehettem, konkrétan azt éreztem, hogy ami most zajlik, nem történhet meg igazából, tehát biztosan álmodom az egészet. Az álom azonban egyre valósághűbb lett, és immár biztosan éreztem, hogy egy férfi nyelve és még valamije bennem van, folyamatosan csókolgat, fogdos. Lassan észleltem, hogy az ujja van bennem, ez némi megkönnyebbülést okozott az ennél is rosszabb másik lehetőséghez képest. Hiába sikerült az ijedtség hatására lassan magamhoz térnem, időbe telt, míg rájöttem, hogy ki ez a férfi az ágyamban. Dávid eszembe sem jutott mint lehetőség, hiszen aznap találkoztam vele először életemben. Amikor megfogtam a fejét, és realizáltam, hogy nem ismerem ezt az arcot, akkor esett le, hogy van itt a házban egy vendég, ő lehet. Turkált bennem, teljes testsúlyával rajtam, egy törékeny nőn feküdt, nekem pedig valamit lépnem kellett.”

Amikor ezek az információk tudatosultak Annában, halálra rémült, és nem tudott nem arra gondolni, hogy ha az ágyába tolakodó már most ennyire abnormális dolgot tesz vele, akkor a továbbiakban vajon még mire számíthat. Pár másodperccel később azonban valahogy mégis hihetetlen higgadtság vett rajta erőt. Villámgyorsan, mégis a részletekbe menően végiggondolta, mit tehet, hogyan veszthet a lehető legkevesebbet és menekülhet meg legnagyobb eséllyel ebből a vészhelyzetből.

„Úgy mérlegeltem, hogyha megpróbálom magamról lelökni, akkor biztosan alul maradok, hiszen sokkal erősebb nálam, és eleve ő van felül.”

„Többen a szememre vetették, hogy miért nem védekeztem, de amikor egy nálunk kétszer nagyobb ember nehezedik ránk, és ilyen szinten abnormális dolgot művel, nem annyira egyértelmű, hogy fizikai síkon kell vele szembe szállni. Féltem tőle, hogy a fizikai ellenkezésem esetleg felingerli, úgy éreztem, bármit megtehet a testemmel, nem tudom, mik a határai, de az enyémeket már elfogadhatatlan módon átlépte… Bármit el tudtam róla képzelni. Elkezdhettem volna vele kiabálni, sikítani, de könnyedén befoghatta volna a számat, és akkor már levegőt sem kapok. Senki nem hallotta volna meg a padlásszobai dulakodást sem… Végül úgy döntöttem, inkább megpróbálok vele valamilyen módon kommunikálni, hátha ő sem erőszakoskodik akkor tovább. Elkezdtem hát finoman elhúzódni. Mondtam is neki többször, hogy »köszönöm, most már elég lesz«. Egy jó ideig nem hagyta még abba, majd egyszer csak hirtelen egy fenyegető mondat kíséretében lement.”

Anna úgy érezte, azonnal el kell menekülnie a házból, de hajnalig meg sem tudott mozdulni. Valószínűleg sokkot kapott. Másnap reggel azonnal elmondta a barátainak a történteket, a házigazda pedig intézkedett, és Dávid tudtára adta, hogy haladéktalanul el kell hagynia a házat, de előtte azért elbeszélgetett vele.

Dávid vesztére „rosszat” hazudott: azt mondta, véletlenül ment be Annához, azt hitte, a felesége mellé bújik be.

Tehát ijedtében azt állította, hogy összekeverte a padlástérben a filigrán Annát az oda felmászni képtelen, telt testalkatú, várandós feleségével. Dávid nem volt nagyon ittas aznap este, és erre nem is hivatkozott a későbbiekben sem. És ugye a lényegtelennek tűnő, táskával kapcsolatos megjegyzése miatt tudjuk, hogy pontosan látta, hogy Anna mászik fel a létrán arra a padlásra.

Feljelentés

„Majdnem egy hónappal a történtek után tettem meg a feljelentést. A szomszéd városból a közeli nagyvárosba küldtek, ahol szerencsémre egy nagyon alapos rendőrnőre bízták a nyomozást, nagyjából neki köszönhető, hogy fel lett fejtve az eset. Többen is tanácsolták nekem, hogy kérjek segítséget a hatóságoktól, és én is arra jutottam felelősségből és kötelességből, hogy ezt jeleznem kell. Kerüljön be az eset a statisztikába, legyen erről tudomás, ez vezérelt, nem volt bennem semmilyen bosszúvágy. Én is kicsinyítettem a történteket magamban, nem tudtam róla, hogy milyen problémákat fog okozni nekem később. Gondoltam, teszek egy kísérletet, hogyha segítséget kérek Magyarországon, akkor ez az ügy meddig tud eljutni, lesz-e bármi foganatja.”  

Kép

A kép illusztráció! - Forrás: Pexels / Sofia Alejandra

Lett. Nem is akármilyen. A férfiből a rendőrségi nyomozás által feltárt tények és események eredményeképp vádlott lett, az ügyészség vette át az ügyet. Mivel Magyarországon, ha valakit bántanak, az köztörvénybe ütközik, ilyenkor nem az áldozat perel, hanem az ő védelmében az állam szerve, ez esetben az ügyészség vádol. Anna a továbbiakban tanúként vett részt a tárgyalásokon.

„Ha legalább a bíróságon elismerte volna a tettét, és bocsánatot kér, akkor kizárt, hogy ilyen szigorú büntetést kapott volna.”

„További súlyosbító körülménynek számított, hogy olyan ember ellen követte el a szexuális zaklatást, aki nem volt tudatánál, hiszen éppen aludtam. A törvény úgy rendelkezik, hogy egy ilyen bűncselekmény kettő és nyolc év között terjedő szabadságvesztéssel sújtható. Az utolsó tárgyaláson a bíró azt mondta nekem, értsem meg, ha ő csak kilencvenkilenc százalékban találja bizonyítottnak az esetet, amiatt a hiányzó egyetlen százalék miatt nem ítélheti el ezt az embert. Rá fél órára a bíróság kihirdette az ítéletet, és én nem hittem a fülemnek, potyogtak a könnyeim: Dávid két év felfüggesztettet kapott. Később másodfokon ezt az ítéletet három év letöltendő börtönbüntetésre szigorították. Az ítélet jogerős.”

Egy szempontból már úgyis mindegy

„Nem akarom sajnáltatni a velem történtekért magam, minél nehezebb terepen érünk át az életben, végül annál erősebbek leszünk. Én megtapasztaltam, milyen érdekes kettősség, hogy amikor egy helyzetben ott lebeg felettünk valami fenyegető még nagyobb rossz lehetősége – mondjuk az esetemben az, hogy az életem is veszélyben lehet, vagy egy nem várt élet fogan, bár végül ezek egyike sem következik be – örökre megváltozik valami. Ha meg is vert volna, már meggyógyultam volna, de amit nagyon-nagyon nehéz feldolgoznia az embernek, az az, hogy ennyire végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe került. Sajnos egy ilyen momentum pillanatok alatt átállítja a belsőnket, ezért árnyékot vet a későbbi életünkre. Kicsit olyan ez, mint amikor egy túsz fejéhez pisztolyt tartanak egy bankrablás során, így ő is ugyanazt éli át, mint az, akit később le is lőnek.

Neki is lehetne azt mondani, hogy >>de hát lépj túl rajta, hisz megúsztad<<, attól még az ő élete ettől a pár másodperctől már örökre megváltozott.

Valahol azon az éjszakán elvált bennem a lelkiség a testiségtől, és bár korábban mindig hosszú kapcsolatban éltem, azóta valahogy nem akar működni ez nekem. Talán most, lassan négy év elteltével sikerült végre megismerkednem valakivel.”

Anna azt gondolja, ha mindez nem 31 évesen, hanem fiatalabb korában történik vele, biztosan nem mert volna senkinek beszélni a történtekről. Így viszont egy rendőrkapitányságon, szinte kísérleti jelleggel bejelentette, hogy mi történt vele, felhívta a figyelmet rá, hogy van egy ilyen ember a társadalomban, és ettől kezdve ez már közös üggyé vált.

„Nekem nagyon fontos a hivatásom, és ebben próbálom a maximumot nyújtani nap mint nap. Aki a jog- vagy rendalkotást választotta hivatásául, az ő feladata, hogy mérlegelje és eldöntse, hogy jogosan kértem-e a hatóságtól segítséget. Ha bármiféle értelme van erről beszélni, az maga a megelőzés. Amikor elolvasunk egy mesét, egy történetet, azon keresztül megismerünk helyzeteket, amelyek mentálisan felkészíthetnek arra, hogy ha hasonló szituációval találkozunk, tudjunk rá reagálni.

Tehát egyfajta tréninget és támogatást ad a történetem, és nekem csupán ez a célom.

Semmiféle bosszúvágy vagy ítélkezés nem vezérelt, csak hogy az én történetem bíztatást és bátorságot adjon másoknak.”

Aszklépiosz botja

A mai legismertebb orvosi jelkép – többek között a WHO szimbóluma is – a botra tekeredő kígyó.

Ezzel ábrázolták a görög mitológiában a gyógyítás istenét, Aszklépioszt (latinosan Aesculapius). A kézben tartott bot ősi hatalmi jelkép, a kígyó pedig a legelső kultúrák óta az okosság, a veszélyesség és a megújulás szimbóluma, nem csoda tehát, ha a gyógyításnak is „címerállata” lett. Ez a bot egyébként eredetileg talán a fonálférgek okozta betegség kezelésének eszköze lehetett, mivel a gyógyítók még századokkal később is úgy kezelték ezeket a bajokat, hogy a féreg bőr alól kibukkanó részét kis botra helyezték, majd lassan rátekerve kihúzták. Lehet, hogy a vándorgyógyítók azután büszkén hordozták mesterségük reklámjaként a botra tekert férgek sorát. Az is lehetséges, hogy ennek a gyógyítási módszernek az ismertetésére készített ábra alakult később, az eredeti jelentést félreértve kígyós bottá.

Az Ószövetségben is megjelenik egy nagyon hasonló szimbólum, a nehustan, ahogyan azt a Bibliában Mózes 4., Számok könyvének 21:4–9 versei említik. A vadonban, amikor mérges kígyók támadása sújtotta az izraelitákat, Mózes az Úr parancsát követve egy rézkígyót emelt magas póznára, és ránézve az emberek meggyógyultak. A kígyó szobrára tehát a gyógyulás eszközeként tekintettek. A keresztény magyarázat szerint a rézkígyó Jézus megváltó kereszthalálának az előképe volt, mivel mint egykor a póznára emelt kígyó, úgy a keresztre szegezett Megváltó is gyógyulást hozott népének.

Az Aszklépiosz-bot korunkban a mentőszolgálatok jelképeként látható leggyakrabban, egy hatágú csillag közepén.

Ez a hatágú csillag „az Élet csillaga”, amely egy új, 20. századi jelkép. Az Amerikai Egyesült Államokban ugyanis eleinte narancssárga keresztet használtak a mentőszolgálatok járművein, de mivel ez túlságosan hasonlított a Vöröskereszt védett jelképéhez, az Amerikai Vöröskereszt panaszt nyújtott be 1973-ban a Szövetségi Kormányzathoz. Emiatt tervezte meg Leo R. Schwartz, az Egyesült Államok Autópálya Közlekedésbiztonsági Hivatala mentőszolgálatokért felelős vezetője az Aszklépiosz-bot köré az Élet csillagát, amelynek hat ága az elsősegély-nyújtás hat alapelvére utal. Később ez vált világszerte a különféle mentőszervezetek nemzetközi jelképévé.

Hermész szárnyas-kígyós botja

Aszklépiosz botját gyakran összekeverik egyik istentársának, a holtak lelkét az alvilágba vezető (és nem mellesleg az istenek hírnöke, valamint a tolvajok istene szerepét is betöltő) Hermésznek a szárnyas botjával, a caduceus-szal. Erre a Hermész-botra két, egymásra néző kígyó tekeredett, amelyek az élet–halál kettősségét, a szárnyak pedig a lelket szimbolizálták. Egymást keresztező testük az ábrázolásokon gyakran nyolcas számalakokat ír le, a nyolcas szám pedig a végtelent jelképezi. Újabban még az is fölmerült, hogy a caduceus valójában az orvoslás egyiptomi hieroglifájának, „átdolgozott” vagy félreértett változata. Jóval több misztikus, okkult értelmezése van tehát a Hermész-botnak, a kígyó miatt azonban ezt is használják egészségügyi jelképként. Főleg kereskedelemmel is foglalkozó gyógyszeripari cégek logóiban látható.

Kép

Orvos vizeletet vizsgál - Olajfestmény ifj. Daniel Teniers követőjétől, 17. sz.

Vizeletvizsgáló lombik

A történetileg első, biztosan azonosítható orvos-jelkép, a vizeletvizsgáló lombik vagy üveg 8-9. századi bizánci orvosi könyvekben jelent meg, és a 13. századtól a nyugati kódex-ábrázolásokon is egyre gyakrabban föltűnt.

Az uroszkópiához (vizeletvizsgálathoz) használt üveg egészen a 19. század elejéig gyakori motívum maradt az európai festészetben és illusztrációs anyagban. Érdekes egyébként, hogy a 17. században a híres ókori orvos, Galénosz több metszeten is bilivel a kezében látható, vagyis az orvost nem csupán a vizelet, hanem a széklet vizsgálatával is összekapcsolták. (Az orvosok egyik ókori gúnyneve a „szkatophagosz”, azaz széklet-evő volt!)

Fecskendő

A 17. századtól azonban újabb orvos-jelkép jelent meg a színen: a fecskendő. Ez azonban nem bőrbe adott injekcióra, hanem beöntésre szolgált. Az általában nagyméretű, legalább félméteres klistély orvos-szimbólumként – különösen karikatúrákon – egészen a 19. század második feléig felfedezhető. Manapság legföljebb kicsinyített változata, a fecskendő látható orvos-ábrázolásokon.

Fonendoszkóp és fehér köpeny

Az időrendben következő orvos-szimbólum a 19. század legelején, Laënnec által föltalált sztetoszkóp lett. A sztetoszkóp, illetve a belőle kialakult fonendoszkóp az 1890-es évektől máig „az orvos” legelterjedtebb jelképe maradt – ám csak a sebészi műtőkből hódító útjára indult fehér köpeny mellett. Ha manapság a Google képkeresőjébe beírjuk azt a szót, hogy „doctor”, 90 százalékban fehér köpenyes, fonendoszkópos férfiak és nők képe jelenik majd meg a szemünk előtt.

Érdekes egyébként, hogy mind a fehér köpeny, mind pedig a fonendoszkóp lassan kezd elavulni.

Az előbbi – legalábbis nyugaton – nemcsak a műtőkből, hanem lassan a kórházakból, rendelőkből is kikopik, az utóbbit pedig előbb-utóbb elektronikus szerkezetek váltják majd föl. Nehéz megjósolni, vajon mi lesz a jövő legfőbb orvos-attribútuma. Kialakul-e egy olyan műszer vagy ruhadarab, amely a gyógyítást jelképezni képes? Egyre vizuálisabb és egyre ideogramma-függőbb világunkban ugyanis föltétlenül szükség lesz ilyenre.