A mindent tudó „jóakarók”, akik megkínozzák az embert

Addig a napig nem tudtam, mi a halálfélelem. Negyvenéves voltam, és életemben először vezettem autót forgalomban. Nem nyugtatott meg a mellettem ülő és amúgy végtelenül türelmes oktatóm jelenléte sem. Féltem. Nagyon. A hatsávos Váci útra kellett kikanyarodnom csúcsforgalomban. Aki húszévesen vág bele ebbe a kalandba, annak fogalma sincs arról, miről beszélek.

autóvezetői tanfolyam
Kép: Pixabay

A régi görögök az emberélet negyvenedik évét akménak nevezték, vagyis tetőpontnak, virágkornak. Dante viszont ugyanezt az életkort „nagy sötétlő erdőként” jellemezte. Ebből is látszik, hogy a modern kor valóban a reneszánsszal kezdődött.

Az ember negyvenéves korára így vagy úgy, de elegendő tapasztalatot szerez az életről. Némely ezek közül bölcsességgé nemesül, de sok hasznát már nem veszi. Ahogy mondani szokták: „Eső után köpönyeg.” Legfeljebb a fiataloknak adhatna át belőlük valamicskét. De a fiatalok ritkán, vagy sohasem hallgatnak az idősebbekre. Én sem tettem. Ha hallgattam volna, akkor nem negyvenévesen ülök először volán mögé.
Bölcsesség ide vagy oda, küzdöttem a démonjaimmal, a kisebbségi érzéssel, az életem négy évtizede alatt felhalmozódott kudarcaimmal.

Időnként én sem hittem, hogy képes leszek épp a fővárosban megtanulni autót vezetni.

A baj mégsem ez volt, pontosabban nem csak ez. Az ember a saját démonjait ismeri, némelyik közülük egészen jól kezelhető jószággá szelídül az évek során. Nem ők kínoztak meg, hanem a mindent tudó „jóakarók”.

Míg róttam a XIII. kerület számomra ismeretlen utcáit, s nem egyszer éreztem azt, hogy például a hátrafelé parkolást sohasem fogom megtanulni (egy másik autó összetörése nélkül) addig ők mondták a magukét: „Minek neked ennyi idősen jogosítvány?” Negyven fölött már lassúak a reflexek ahhoz, hogy ilyesmit megtanulj.”  „Valami értelmesebbre is ölhetnéd a pénzedet.” „De hisz nincs is autód.” „Nem visz el mindenhová a busz meg a villamos?” „Miért nem egy kisvárosban tanulsz vezetni?” A humornak szánt gyilkos megjegyzés pedig így hangzott: „Majd szólj, hogy merre vezetsz, akkor elkerülöm azt az útvonalat.” A kegyelemdöfést mégis akkor kaptam, amikor a legnagyobb szükségem lett volna biztatása. „Biztos, hogy ezt erőltetned kell?”

Mindig is tudtam, hogy az emberi érzéketlenségnek sokféle formája van, de van egy, amely különösen lélekpusztító: embertársunkban nem hinni, küzdelmeiben nem támogatni.

Negyvenegy évesen megszereztem a jogosítványt, mégpedig életem „nagy sötétlő erdőjének” a közepén.

Már nincs halálfélelmem. És megtanultam, hogy a veszélyt jelző táblák közt van egy, amelyik nem szerepel a KRESZ-könyvben, mégis nagyon fontos. Egyénre szabott az alakja, de aki figyel, azonnal felismeri a sajátját. E tábla felirata ez: „Jóakarók” által lakott övezet. Behajtani szigorúan tilos és életveszélyes.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Tartalmaink elkészítése, az oldal üzemeltetése és az új olvasók elérése azonban költségekkel jár. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t lehetőségeihez mérten. Köszönjük, hogy számíthatunk Önre!

Támogatom a kepmas.hu-t>>