Kórházban, éjszaka, látomások között

Egy kórházban mindig zaj van. A kórteremben, a folyosón, az épületben sosincs csend. Az ember először ennek ellenére megpróbál pihenni, aludni, aztán szép lassan feladja. Nem küzd. Pár nap elteltével úgyis kimerülsz majd annyira, hogy elalszol. Többnyire napközben és hosszan. Aztán csak fekszel az ágyadban éjszaka, és reménytelenül kergeted az álmodat. Ahogyan én is.

Az én kórtermem kétszemélyes, de a nénivel, aki mellettem feküdt, csak egy napig tudtuk nézni egymást. A néni nagyothallott, ha épp nem a telefonba kiabált, akkor csendesen nyöszörgött és sóhajtozott. Nem hallotta, amit mondok, bennem meg alig volt erő, így csak néztük egymást, aztán elvitték, nehogy elkapja tőlem a fertőzést. Így most egyedül figyelem az éjszakát, és azon gondolkodom, hogy vajon a furcsa, pillanatnyi álmok, képzelgések még az altatás hatására jelennek meg a szemeim előtt, vagy esetleg valami olyasmi felé sétálok, ami a gyógyulás ellentéte...

Nem lenne meglepő, ebben az ágyban már többen meghaltak, simítok végig a lepedőn, és érdekes, ez a felismerés nem tölt el semmiféle rettegéssel.

Éppen pár perce zuhantam bele egy éber álomba, ami csak arról szólt, hogy berántottak egy hosszú alagútba, én meg kapálóztam, de csak zuhantam bele, amíg valamilyen ismeretlen erő egyszer csak kirántott belőle. Még lihegtem, emlékszem, amikor jött a nővér, és lecserélte az infúziómat. Gyomorszonda, katéter, infúzió. Ezekkel próbálok aludni, és ha lenne humorom, most nagyon nevetnék. Persze, nagy a seb a hasamon, nem fogok nevetni.

A plafon közben megmozdul, és a repedések megnőnek, kiemelkednek, elszíneződnek, mint egy nagy sátor teteje, hullámzik és egyre közelebb jön. Mintha egy nagy, védelmező burokban lennék, jó érzés. Aztán egy arc rajzolódik ki belőle, és már nem tetszik, kitornászom magam ebből az álomból is, megkönnyebbülök. A falon velem szemben a neonlámpa búráján mintha régi feliratok lennének, és jé, a konzol, amin egykor tévé lehetett, pont úgy néz ki innen szemből, mintha egy kutya feje lenne.

A nyitott ajtón keresztül beszűrődik a fény, a folyosón nagy mozgás van. Nehezen, de elfordulok inkább, tegnap ilyen hangok mellett vitték el a szomszédból a bácsit egy nagy, hideg fémládában, és én nem akarok azon gondolkodni, hogy vajon rám mikor kerül a sor. Az ablakon át látom, hogy kint esik a hó, én meg hirtelen lelépek a járdáról, és nincs a talpam alatt semmi. Zihálva riadok fel, ez most nagyon rossz volt, talán jobb is, ha nem alszom. Olvashatnék, gondolom el magamban, hiszen félig ülök, a lámpa sem zavarna senkit, de aztán elvetem az ötletet. Hátha mégis elalszom, és egy óra összefüggő alvás is sokat jelentene.

Becsukom a szemem, és próbálkozom. Sosem szoktam háton fekve aludni, de most így kell, így lehet, sikerülni fog. Még el is mosolyodom, mert eszembe jut, hogy mindenkinek azt szoktam mondani, az én igazi hobbim az alvás. Próbálom nyugodtan, mélyen venni a levegőt, és hallgatom, ahogy a szomszéd ágyon is alszanak. Át is nézek, az ágy természetesen üres. Mégis, én hallom, ahogy lélegzik, esküszöm, időnként még horkant is egy kicsit. Jó lenne beszélgetni valakivel.

Persze értem, hogy járvány van és látogatási tilalom, de én még talán soha nem voltam ilyen magányos, mint most. Két nővér van az osztályon, 12 órában dolgoznak, érthetően nem érnek rá.

Amikor bekötik az infúziómat vagy megmosdatnak, akkor tudunk pár szót váltani, és én már tudom, kik azok, akik még így is, ennyi munka mellett is kedvesen bíztatnak, megsimítják a vállamat. Az orvosokat alig látom, őket főleg az alkatrészeim érdeklik, nem vagyok egy egyszerű eset, hiába indultam annak.

Lassan hajnalodik, a kórházban négy órakor már kezdődik a nap. Az éjszakás nővér nemsokára jön az újabb infúzióval, lázmérővel, ágyneművel. Mesélem neki az éjszakát, nagyokat mosolyog. Az altatás, igen, utána vannak ám fura álmaik a betegeknek. Gyorsan végez, egyedül vagyok megint. Ahogy múlik az idő, egyre több a zaj. A falon táncol a napfény, csepeg az infúzió, túl vagyunk a viziten. És én bárhogyan küzdök ellene, lassan lecsukom a szemem.