Németh Ágnes: Én is úgy gondolom, a hangsúlynak a lehetőségen és a választáson kell lenni. A családos nők kényszerű munkába hajszolása mint társadalmi modell megbukott, ugyanakkor nem helyénvaló ma már az az érvelés sem, hogy kizárólag az anyák dolga a gyereknevelés – egyrészt mert ez régen se teljesen így volt, másrészt mert megváltozott a világ. Ráadásul számos kutatás támasztja alá, milyen fontos szerepe van az apáknak a gyerekek fejlődésében, de ezt gyakran még a keresztény közösségekben is figyelmen kívül hagyják, és úgy csinálnak, mintha a világ biztonságát az otthon lévő anyák garantálnák. 

Kölnei Lívia: Én úgy vélem, a biológiai adottságok miatt termékenységünk és fizikai erőnk csúcsán ideális gyermeket szülni. Pénzkereső munkát végezni bármikor lehet, szellemi épségünk határáig, vagyis jó esetben öregkorunkig. Aki pedig sok készséget és tapasztalatot gyűjtött, jó lenne, ha a közéletben vagy vezetőként is kamatoztathatná.

Az anyaság és a munka párhuzamosságával tapasztalatom szerint vigyázni kell, mert akkor lehet, hogy sem az anyaságot, sem a pénzkereső hivatásunkat nem tudjuk átélni igazán. 

N. Á.: Szerintem nagyon nem mindegy, hogy gyerekek mellett rugalmasan végezhető, heti néhány órás munkáról vagy főállásról van szó. Én nem vágynék pici gyerekek mellett napi rendszerességgel dolgozni, de van, akinek ez egész jól megy: barátnőm például szájsebész, aki egyetem után rögtön férjhez ment, szült három gyereket, rendkívül fegyelmezetten megszervezte a család életét, közben folyamatosan képezte magát, és főállásban dolgozott. Én erre nem lennék képes, viszont heti néhány órában már a gyerekeim pár hónapos korától kezdve végeztem szellemi munkát otthonról. 

Kép

Kép: Unsplash/Guillaume de Germain

K. L.: A választás legyen szabad, ám objektív társadalmi hasznosságát tekintve nyilván többet teljesít az, aki gyermeket is nevel és előtte, közben vagy utána munkahelyen is dolgozik; a több gyermeket nevelőknek pedig még nagyobb a szerepük a gazdasági és szellemi értékteremtésben. 
N. Á.: Szerintem is, de vigyázni kell, mit tekintünk anyaszerepnek, gyereknevelésnek. A legtöbb házimunka nem érdemi anyai feladat, csak praktikusnak tűnik, hogy az végezze el, aki „úgyis otthon van”. Ez a naponta több­órás házimunka az, amibe szerintem bele lehet fásulni, pláne, ha az ember lánya hosszú éveket töltött el az egyetemen...

Amikor anyukám vagy gyerekvigyázó vitte játszótérre a gyerekeimet, és segített valaki a takarításban, én pedig vállaltam háromszor háromórás munkát egy héten, nem voltam kevesebbet a gyerekeimmel, mint amikor mindent én végeztem otthon.

A munkám pedig nagyon inspiráló volt, ezért még akkor is megérte volna, ha a teljes keresetem elment volna a segítségre. A gyerekek formálódásához is fontos, hogy ne csak az ő kiszolgálójukként lássanak engem, hanem önálló egyéniségként, akinek van egy kis saját világa, vannak saját igényei. Ha nem kapunk időben észbe, a gyerekek könnyen a család zsarnokaivá válhatnak. 

Nincsenek kizárólagosan helyes női életpályák. Az én anyukám például nagyon sokat dolgozott, kevés ideje jutott ránk, ezért mindig irigykedtem a barátnőmre, akinek az anyukájának volt energiája mindennap szépen megteríteni és vacsorát főzni. Elhatároztam, hogy én is ilyen nagycsaládos anyuka leszek. Ezt én akkor tudom a saját mércém szerint jól csinálni, ha töltekezek: ha nemcsak körülöttük és a háztartás körül pörgetem a gondolatokat, hanem sportolok és időről időre szellemi munkákat vállalok. Másik ismerősöm viszont, akinek főállású anyukája volt, pont azokat irigyelte, akiknek az édesanyja a külvilágban is „volt valaki”. 

Kép

Kép: Pexels/Helena Lopes

K. L.: Mondtad, hogy most csak a gyes a jövedelmed. Kérlek, játssz el a gondolattal, milyen lenne, ha főállású szülőként a legkisebb gyermeked iskolás koráig közalkalmazotti fizetést kapnál! 
N. Á.: Igazságosnak tartanám. Az elvégzett munka – a „láthatatlan” is – mérhető pénzben, ha ugyanazt fizetett alkalmazottra bíznánk.

A főállású szülőségért adott fizetés azt üzenné: fontos a társadalomnak, hogy gyereket nevelsz!

Nálunk nem volt pénzkérdés a gyerekvállalás, de olyan pároknak ez nagy ösztönzés lehetne, akik csak azért nem vállalnak több gyereket, mert szükség van mindkettőjük keresetére, és az anyukák csak muszájból mennek vissza a munkahelyükre. Sok nő és férfi számára, akik egy ideig „csak szülők” szeretnének lenni, megteremtené a szabad választás lehetőségét a fizetés, és önbizalmat adna.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Fontos, hogy mindig legyen egy pozitív üzenetünk egymásnak és a külvilágnak

Most, amikor sokszor úgy érezzük, elfáradtunk ebben az embert próbáló időszakban, fontos, hogy erősítsük egymást, és pozitív üzeneteket küldjünk, reményt adjunk a világnak, kis betegeinknek és a családoknak.
Erről a pozitív üzenetről szólt nemrégiben a Jerusálema tánckihívás, és ilyen volt a mesekerítés megálmodása és elkészítése is. Ezért születhetett meg a kórházban fekvő gyermekek és szüleik számára készült Egészségszövők című terápiás mesekönyvünk is, és ezért fontos, hogy Vertigo, a miniló segítségével élményterápiát nyújthassunk a súlyos beteg gyermekek számára.

A Bethesda Gyermekkórház Alapítvány munkája

A Bethesda Gyermekkórháznak és az alapítványának is alapvető hitvallása, hogy a gyógyítás, a másokért tenni akarás egy ajándék – hangsúlyozza Bencze János főigazgató-helyettest, a Bethesda Kórház Alapítvány ügyvezetője.

Kép

Az alapítvány elsődleges feladata, hogy a gyógyító munkát segítse azoknak a műszereknek és orvosi eszközöknek a finanszírozásával, amelyekre a kórháznak szüksége van, de nem tudja beszerezni.

Számunkra azonban különösen fontos, hogy olyan extra költségeket is felvállaljunk,  amelyekkel – bár nem tartoznak a kötelező kórházi feladatok közé – egy kicsit többet tudunk nyújtani a hozzánk kapcsolódó gyermekeknek és családoknak. Ezért szervezünk pl. a nálunk kezelt égési sérült, cukorbeteg, asztmás vagy epilepsziában szenvedő kis pácienseinknek nyári táborokat, de abban is segítünk nekik, hogy a gyógyulást követően vissza tudjanak illeszkedni közösségeikbe.

Az alapítvány csak akkor tud működni, ha vannak forrásai

A Bethesda Kórház Alapítvány a kórház munkáját támogatja, és forrásokat biztosít olyan tevékenységekhez, amelyeknek megvalósulása éppoly fontos, mint maga a gyógyító tevékenység. Ehhez jelent számunkra óriási segítséget a május 20-áig felajánlható 1 százalékos támogatás, valamint a cégek és magánszemélyek adományai  – hangsúlyozza Bencze János, a Bethesda Kórház Alapítvány ügyvezetője.

2020. legszebb ajándéka

Sok-sok kihívást és nehézséget tartogatott az elmúlt esztendő a kórház életében, mégis egy csodás történet az, ami megmelengeti a szívünket – árulta el az alapítvány vezetője. –  Dönci, a 400 ezer km-t futott, nyugdíjas korba került mikrobuszunk helyett  – egy autókereskedő felajánlásának köszönhetően – új járművet kaptunk, így az adományozóink jóvoltából összegyűlt pénzt a busz működtetésére fordíthatjuk. A mindennapokban nagyon sokat használjuk ezt az eszközt (pl. a gyermekek táboroztatásakor), ami a minőségi ellátás biztosításához bizony nélkülözhetetlen.

Köszönjük, ha felajánlják adójuk 1%-át a Bethesda Kórház Alapítványnak! 

Támogatott tartalom.

Az, akinek nincs ilyen mentális problémája, üres pohárként kezdi az életét. Akinek van, és akinek extrém súlyos, ő pedig egy félig vagy háromnegyedig telített pohárral indul az életben. Ezért van hát, hogy ugyanazt a fájdalmat és ugyanazt az örömöt is túlcsordultként éli meg, a szó legkínzóbb értelmében.

Ezt nem látja és érzi más, csak aki benne van, és aki benne van, azt hiheti, hogy mindenki más is így él. Pedig nem. Mindenki más jól él, vagy legalábbis jobban él. Nála az az alapállapot, hogy szenved, kínlódik, és próbál túlélni napról napra. Igyekszik megakadályozni, hogy teli töltsék fájdalommal, próbálja lecsitítani az érzelmi hullámokat vagy éppen meglovagolni őket. Néha sikerül, néha nem. Ha nem, a pohár kiömlik, és mindent eláraszt a víz, mi pedig tudjuk, mi lesz a vége: belefulladunk. Fájdalmasan, hosszan, levegő nélkül. Próbálva fennmaradni a felszínen, amíg csak bírunk; a szeretteinkért, a barátainkért, önmagunkért, az életért. De egy idő után lehet, hogy feladjuk. És nem, nem azért mert önzők, gyávák vagyunk, vagy mert nem szeretjük az életet, éppen ellenkezőleg: szeretünk élni, csak nem tudjuk, hogyan kell. Elfáradunk a mindennapos küzdelemben, a mindennapos fájdalomban.

Az érzelmeink intenzitása és kontrollálhatatlansága túlterheli az elménket és a szívünket is.

Számunkra a magány érzése annyira perzselő, mintha elevenen elégetnének bennünket. Nehéz lehet ezt elképzelni, de kutatások is kimutatták, hogy egy borderline lelki fájdalma ugyanolyan aktivitásokat okoz az agyban, mint amikor valakit megégetnek. Ezt igyekszünk fizikai fájdalommal enyhíteni, mert egy mélyebb vágás a karon is kevésbé fáj, mint a céltalan lebegés a magányban. Sokan figyelemfelkeltésnek gondolják az önsebzést, de csak nagyon ritka esetben az, hiszen sokan elrejtik a szeretteik elől. Inkább egy túlélési mechanizmusról van szó, amely kétségbeesett próbálkozás a lelki kín enyhítésére.

Honnan a magány? – kérdezhetnénk, hiszen vannak barátaink, családunk, párunk, gyermekünk… De ez egy belső egyedüllét, amit küzdelmes elviselni. Ha valaki nem keres minket akár csak egy rövid ideig is, úgy érezzük, hogy nem szeret már. Ha valaki nem jelzi vissza, hogy jól dolgozunk, úgy érezzük, hogy rosszul végezzük a munkánkat. Ha valaki elhanyagol minket, úgy érezzük, hogy fabatkát sem érünk. Ha valakivel szakítanunk kell, olyan gyászt érzünk, mintha meghalt volna.

Két út van hát: egy világ, amelyben folyamatos pozitív megerősítésre van szükségünk, vagy pedig a remetelét, ahol ugyan nem szeret, de nem is bánthat minket senki.

Mert egyszerűen ilyenek vagyunk mi… Szerethetők, viccesek, tehetségesek, szenvedélyesek és értékesek, csak éppen nem tudunk róla. Vagy tudjuk, de képtelenek vagyunk elhinni, mert a fejünkben élő démonok foggal-körömmel próbálnak meggyőzni minket az ellenkezőjéről. Ezért felégetünk mindent magunk körül, csak legyen már vége ennek a sok-sok fájdalomnak. De tudjátok mit? Nem adjuk fel. Mert kellünk a világnak, ha másért nem, hát segíteni az egészségeseknek észrevenni azt, hogy az életük milyen csodálatos.

Jelenleg kevés olyan digitális megoldás létezik, amely tájékoztatja, illetve támogatja a kapcsolati erőszak érintettjeit és környezetüket. Ráadásul a koronavírus-járvány miatt a bántalmazottak a korábbinál is nehezebben tudnak kapcsolatba lépni a segítő szervezetekkel, így még nagyobb szükség van újfajta fejlesztésekre.

A Vodafone évek óta támogatja a társadalmilag hasznos innovációkat, a Bright Sky HU applikáció bevezetése pedig technológiai mérföldkő lehet a bántalmazó kapcsolatban élők segítésében. A Vodafone Magyarország Alapítvány célja, hogy az alkalmazással minél több érintettnek és a környezetükben élőknek is átfogó információt, valamint elérhető, gyors támogatást nyújtsanak a technológia segítségével. Flakstad Emőke, a Vodafone Magyarország Alapítvány főtitkára szerint a szakmai szervezetekkel történt egyeztetés során egyértelműen kiderült, hogy szükség van egy olyan technológiai megoldásra, amely hatékonyan támogatja az edukációt a kapcsolati erőszak témájában, és a digitális térben összegyűjti a segítség lehetséges formáit is:

„Bár a kapcsolati erőszak globális probléma, még mindig nagyon keveset tudunk róla. Ez a felismerés, illetve az vezetett a Bright Sky applikáció létrejöttéhez, hogy mi, hétköznapi emberek is segíthetünk a bajbajutottakon, ha tudjuk, hogyan tegyük. Az alkalmazással egyrészt az áldozatok, másrészt a közvetlen környezetük kezébe adunk egy olyan technológiai eszközt, ami könnyen elérhető és hasznos információkat tartalmaz a kapcsolati erőszakról, valamint a segítségkérés fajtáiról. Bízunk abban, hogy a digitalizáció nyújtotta előnyökkel hatékonyan támogathatjuk a bajbajutottakat és a nekik segíteni vágyókat.”

A Bright Sky applikáció a nemzetközi Vodafone Alapítvány saját fejlesztése, és jelenleg hazánkkal együtt már 9 Vodafone országban elérhető, országonként lokalizált tartalommal. Az alkalmazás bármilyen okostelefonon használható, ami fontos szempont volt a szervezet számára a fejlesztés során.

A Vodafone Magyarország Alapítvány a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet aktív közreműködésével hozta létre a Bright Sky HU alkalmazást, amely lerövidítheti az utat a bántalmazás felismeréstől a tényleges segítségkérésig. Rácsok Balázs, a szervezet szociális igazgatója szerint fontos, hogy az online térben aktív fiatal generáció számára is legyenek olyan platformok, ahol segítségért fordulhatnak:

„A párkapcsolati erőszak témájával foglalkozó közösségi oldalakon, mint amilyen az „A szeretet nem árt” hivatalos Facebook és Instagram oldalunk is, ugyan minden tudnivaló és elérhetőség megtalálható, ahol az érintettek anonim módon, kötöttség és szégyenérzet nélkül fordulhatnak hozzánk segítségért, mégis azt tapasztaljuk, hogy ezeket a nyilvános oldalakat a bajba jutottak, saját biztonságuk érdekében nem jelölik vagy követik be. Fontos, hogy a közösségi média mellett legyen egy olyan felület is, ami az érintettek számára közvetlenül elérhető, de a használatáról a külvilág nem értesül olyan egyszerűen. A Vodafone Alapítvánnyal közös munkánkban a Bright Sky applikáció épp ezért egy újabb digitális mérföldkő, amellyel hatékonyan támogathatjuk a kapcsolati erőszak áldozatait.”

A Vodafone új innovációja számos funkcióval segíti az áldozatok és környezetük tájékozódását a kapcsolati erőszak témájában. Az „online biztonsági útmutató” menüpont alatt az áldozatok hasznos információkat találnak arra vonatkozóan is, hogy miként óvhatják meg digitális intimszférájukat, email és közösségimédia-fiókjaikat a bántalmazótól. Az applikációban továbbá a felhasználók többek között egy rövid, 12 kérdéses gyorsteszt megválaszolásával elemezhetik saját helyzetüket és megtudhatják, valóban bántalmazó-e a párkapcsolatuk, illetve esettanulmányokat olvashatnak a szexuális beleegyezés és zaklatás témakörében.

A Bright Sky applikációval veszélyhelyzetben az érintettek és környezetük azonnali segítséget kérhetnek a szakmai szervezetektől és a hatóságoktól.

Barabás Ildikó alezredes, az ORFK munkatársa elmondta, hogy a bántalmazottak a már ismert, régebb óta működő csatornák mellett az új applikáción keresztül is bejelentést tehetnek a rendőrségen, ha veszélyben érzik magukat:

„A kapcsolati erőszak bűncselekmény, ezért arra bíztatjuk az érintetteket, hogy mielőbb forduljanak a rendőrséghez. Erre több lehetőségük is van: a 112-es segélyhívó telefonszám tárcsázása mellett akár a helyi rendőrkapitányságokon személyesen vagy online, a police.hu oldalon, illetve a Bright Sky applikáción keresztül is felvehetik velünk a kapcsolatot. A rendőrségnél nagyon komolyan vesszük a bántalmazással, zaklatással kapcsolatos bejelentéseket, és szoros együttműködésben dolgozunk a terület szakértőivel. Úgy gondoljuk, hogy a Vodafone Alapítvány Bright Sky applikációja egy újabb hasznos segélyhívó csatorna lesz a bajbajutottak számára.”

Az érintettek az applikációban az országos segélyvonalak és a témában jártas segítő szervezetek elérhetőségeit is megtalálják, köztük az Áldozatsegítő Központokat, melyek jelenleg országosan 6 nagyvárosban nyújtanak anyagi, pszichológiai vagy jogi támogatást a párkapcsolati erőszak áldozatainak:

„Az Igazságügyi Minisztérium által fenntartott Áldozatsegítő Központok az áldozatok - különösen az olyan speciális áldozati körök, mint a kapcsolati erőszak áldozatai - számára személyre szabott ellátást biztosítanak, tájékoztatást, akár rendszeres, térítésmentes pszichológusi segítségnyújtást kínálnak a krízishelyzet kezelése, az egyensúlyi helyzet visszaállítása és a továbblépés érdekében. A Központok az áldozatsegítés támogatási rendszerét kiegészítve az áldozatok élethelyzetének javítása érdekében kiemelt figyelmet fordítanak az érzelmi támogatásra. Univerzális cél, hogy az áldozatok lehetőségei javuljanak, az őket megillető jogok mind teljesebben érvényre jussanak, a Központokhoz forduló áldozatok szükségletei támogató figyelemmel, személyre szabott segítőfolyamatban legyenek kielégítve, többek között ingyenes pszichológusi segítségnyújtás lehetőségét is biztosítva.” – mondta Dr. Szeiler Orsolya, Igazságügyi Közszolgáltatásokért Felelős Helyettes Államtitkár.

A Bright Sky HU applikáció már megtalálható a nagy app áruházak kínálatában, ahonnan Android és iOS - készülékekre egyaránt ingyenesen letölthető.

Tudósi pályakezdés 

Teller Ede pesti zsidó polgárcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot 1908 januárjában. Édesapja, Teller Miksa jó nevű ügyvéd volt, aki nagy gondot fordított tehetséges kisfia taníttatására. A pesti piaristák nem jöhettek szóba, mert a család nem volt keresztény, bár ősei hitét sem követte különösebb buzgalommal, így Ede egy másik nagy hírű gimnáziumban, a Fasori Evangélikusban kezdte meg felsőbb tanulmányait. Abban az alma materben, amelyből a későbbi hazai elit értelmiség zsidó-magyar tagjai elindultak a tudományos karrier felé: a Nobel-díjassá lett Neumann János, Wigner Jenő fizikusok, a közgazdász Harsányi János vagy a neves irodalmár, Faludy György. Az ifjú Ede innen egy másik elit iskolába, a mai Trefortba került át, ahol egy életre szóló barátság szövődött közötte és a többi „marslakó” (később így nevezték magukat), Neumann, Wigner és Szilárd Leó között. Miután 1925-ben kiváló eredménnyel letette az érettségi vizsgát, a matematika iránt különösen érdeklődő fiatalember apjával egyetértésben úgy döntött, hogy vegyészmérnöknek tanul a Műegyetemen. A következő évben azután a numerus clausus, a zsidó diákok számát korlátozó törvény hatására inkább Németországba ment, a karlsruhei egyetem matematika-kémia szakára iratkozott be. Itt egyik professzora hatására rövidesen szakot váltott, egy életre a magfizika, a kvantumfizika mellett kötelezte el magát.

Útja innen a német egyetemi rendszer peregrinációs gyakorlatának megfelelően Münchenbe vezetett, ahol a Nobel-díjasok sorát nevelő Arthur Sommerfeld, Einstein relativitáselméletének egyik első támogatója volt a mestere.

Nem maradt sokáig, 1928-ban Heidelberg egyetemére ment át, ahol a már világhírű, bár nála alig idősebb Werner Heisenberg volt a tanára, 1930-ban ő volt az ionizált hidrogénmolekulákkal foglalkozó doktori munkájának témavezetője.

Magyar fizikus a nagyvilágban

A következő években Teller tanársegédként több tudományos műhelyben megfordult. Ebből az időből való a Jahn-Teller torzulási szabály felismerése, amely molekulák ionizációja során fellépő torzulásokra vonatkozott, majd Göttingenben James Franck tanársegédeként egy újabb, nevét is viselő eredmény, a Pöschl-Teller-függvény kidolgozása 1933-ban. Még ebben az évben Rómában dolgozott magyar ösztöndíjjal Enrico Fermi, az első működő atomreaktor leendő megépítője mellett, Koppenhágában pedig a klasszikus kvantumelméletet kidolgozó Niels Bohrt kereste fel. Ott találkozott az ukrán emigráns fizikussal és világhírű kozmológussal, az ősrobbanás-elmélet kidolgozójával, Georg Gamowval, akivel később Amerikában is együtt dolgozott. 
Közben a nyarakat itthon töltötte, sőt, meg is nősült: Schütz-Harkányi Augusztát, ahogy később emlegette, Micit vette el, aki élete végéig kitartott a fizikus mellett.

Életében a németországi változások, Hitler hatalomra kerülése hozott fordulatot. Ekkor sok más európai tudóshoz hasonlóan Amerikába ment, haza sem látogathatott több mint ötven esztendeig.

Amerikában Gamow segítségével a George Washington Egyetemen lett professzor. Ekkor már a termonukleális magfúzió kutatása foglalkoztatta, és szervezője volt annak a konferenciának, amelyen Niels Bohr beszámolt a maghasadás felfedezéséről. Innen Teller a Columbia Egyetemre került, ahol közreműködött annak a híres levélnek a Roosevelt elnökhöz való eljuttatásában, amelyben Einstein és Szilárd Leó az atomfegyver előállításának német fenyegetésére válaszul szorgalmazta a nukleális fegyverkutatások beindítását. Teller 1941-ben Fermivel dolgozott, amikor annak sikerült az első működő atomreaktort megépítenie, majd pedig meghívást kapott Los Alamosba az atombomba előállításán dolgozó Manhattan-projekt munkájába, ahol világhírű fizikusokkal, köztük több honfitársával is együtt dolgozott. Ez a Robert Oppenheimer által vezetett munka végül eredményes lett, hiszen a munkacsoport alkotása volt a Hirosimára és Nagaszakira 1945 augusztusában ledobott, a háború végét eredményező, ám a fizikusok zömének lelki meghasonlását is hozó két atombomba. 

Bombák árnyékában

Teller 1945 és 47 között már a Szövetségi Reaktorbiztonsági Bizottságot vezette, elkötelezett híve lett az atomenergia békés felhasználásának. Közben azonban megkezdődött a hidegháború korszaka, a szovjet atomfegyverek ellensúlyozására új, hatékonyabb fegyverek fejlesztése kezdődött. Ebben az időszakban keveredett komoly vitába Teller Enrico Fermivel, miközben a hagyományos urán- és plutóniumbomba helyett hatékonyabb, a szovjet fegyverkezésre válaszolni képes nagyobb erejű, ám a sugárzás tekintetében „tisztább” fegyver ötlete foglalkoztatta.

Közben, mialatt ő Amerikában dolgozott, itthon maradt családjának több tagja a vészkorszak idején lágerben végezte, szülei a pesti gettóban élték át a megpróbáltatásokat.

Apja 1950-ben meghalt, a családot a kommunista rezsim kitelepítette, vagyonától is megfosztotta. A velük való találkozásra csak később nyílt módja, hiszen Tellert bombagyártó fő ellenségnek kiáltották ki. Ebben az időben már nyilvánvaló volt Teller stabil jobboldali, konzervatív politikai elkötelezettsége, határozott kommunista-­ellenessége. Saját bevallása szerint a bolsevik téboly iránti ellenszenve olvasmányaiból származó meggyőződés volt. Arthur Koestler Sötétség délben című művének olvasása után a hidrogénbomba elvének keresése foglalkoztatta. Az 50-es évek elején reaktorfejlesztéseken dolgozott, már egy új intézmény, a Lawrence Livermore Intézet élén állva. Itt született meg a hidrogénbomba ötlete, amelynek alapja a termonukleáris reakció előidézésének lehetősége volt. Ez a hagyományos atombomba deutérum-trícium közeggel való feljavításának, Teller-Ulam konfigurációnak nevezett átalakítása volt, amelyet Stanisław Ulam lengyel emigráns matematikussal közösen dolgozott ki. Az új bombát 1952 novemberében a csendes-óceáni Eniwetok-atollon, a következő évben a Bikini-szigeteken próbálták ki. Kutatóintézete élén Teller 1975-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott, bár összeférhetetlen természete miatt munkatársaival gyakran került konfliktusba.

Kép

Kép: Wikipédia

Ezt követően már az atomenergia békés felhasználása állt érdeklődése középpontjában, tagadta, hogy a nukleáris fegyverek a fenyegetésen túl a gyakorlatban is alkalmazhatók volnának. (Tanácsadóként Reagan elnök idejében határozottan támogatta az elnök űrfegyverkezési programját.) Élete során többször kitüntették, 1962-ben Fermi-díjat, majd több más amerikai elismerést is kapott. 1990-ben látogatott először haza, később évente. Itthon az MTA tiszteleti tagságával, Köztársasági Érdemrenddel, Corvin-lánccal ismerték el tevékenységét. Amikor Paksra látogatott, nagyon tetszett neki az erőmű, amelynek dísztermében vendéglátói meglepetésére a zongorához ült. Mozart-darabokat játszott. 
Teller Ede, akit az idők során neveztek a béke hírnökének, de az atomkorszak Darth Vaderének is, 2003 őszén, stanfordi otthonában távozott az élők sorából. Emlékét a fizikatörténeteken túl ma egy róla elnevezett kisbolygó, a paksi erőműben egy látogatására emlékeztető dombormű, valamint utcanevek őrzik. 

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>> 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Mi jut eszedbe elsőként, ha Pilinszkyre gondolsz?
– Nagyon tudott rajongani és szeretni, szerelmesnek lenni. De ezek az érzelmek más szférában zajlottak nála, kívülről nem nagyon lehetett ezt érteni. Jánosnál minden másképp működött. Rendkívül öntörvényű ember volt, de ennek az öntörvényűségnek nem mindig ő maga volt a törvényhozója. Sajátos, különös világ volt az övé és volt valami angyali is a lényében. Az „is” szó fontos itt, mivel erős a gyanúm, hogy Rilke mondata igaz volt rá: „Iszonyu minden angyal.”

Nagyon összetett ember volt, nem könnyen viselhető, de nagyon szerethető.

– Tudtad ki ő, amikor az Új Emberhez kerültél?
– Kiváló gimnáziumi magyartanáromnak köszönhetően már a hatvanas évek második felében olvastam és szerettem a verseit. Amikor 1973-ban, huszonegy évesen a lap munkatársa lettem, akkor ő már évtizedek óta ott dolgozott, és országosan elismert költő volt. A személyes ismeretség sok, bennem lévő illúziót kikezdett vele kapcsolatban, de sok mindent hitelesített is. Egyébként ebben az időben már nem járt be napi szinten, havonta egyszer-kétszer jelent meg a szerkesztőségben. Elbeszélgetett a főszerkesztővel, a munkatársakkal. Örömmel mesélt, mi pedig örömmel hallgattuk. Teljesen természetes módon ajánlotta fel nekünk, a nála jóval fiatalabbaknak is, hogy tegezzük.

– Ezek szerint nem játszotta a nagy költőt. Gondolom, mindenki szerette.
– Sokan szerettük, és sokan nem szerették. Én könnyen szerethettem, nem voltunk vetélytársak, nekem ő inkább valamiféle példakép volt. Akik viszont vele egyidősek vagy idősebbek voltak, érezhették, hogy sohasem érnek a nyomába. Nehéz egy zseni árnyékában dolgozni. Ráadásul újságírónak tényleg nem volt jó. Néhány régi kéziratát én is olvastam, és láttam, ez nem az ő szakmája volt. Tudta is magáról. Az újságírást felszínes tevékenységnek tekintette, felszínes életvitellel. Ráadásul bármikor képes volt lapzárta után három nappal leadni egy cikket. Ilyenkor ártatlanul visszakérdezett azon a vékony, kisfiús hangján: „Pedig egész jól sikerült, nem?” Az volt a szerencséje neki és a lapnak is, hogy egy idő után nemcsak azt írhatta, amit követeltek tőle, és azok lettek a remekművek, amiket mindnyájan ismerünk. Bölcs volt az akkori lapvezetés, hiszen rájött, nem az lesz a jó, amit várnak tőle, hanem az, amit magától hoz. Egy idő után békén hagyták.

Gyönyörű kézírással hozta be az írásait, mi pedig versengtünk, hogy melyikünk tudja majd azokat a saját fiókjába elsüllyeszteni. Pontosan tudtuk, hogy minden sora kincs.

– Ki volt ekkor a főszerkesztő?
– Magyar Ferenc, aki igen jó újságíró és igen nagy realista volt. Nagy felelősséggel vitte a lapot. Tudta, hogy János mekkora érték. Nem mondom, hogy nem ment néha neki is az idegeire. Megesett például, hogy nem lehetett vele beszélgetni arról, amit kérdeztél tőle, mert akkor épp csak Dosztojevszkijről, Aljosa Karamazovról volt hajlandó társalogni.

– Az olvasók értették? Hiszen a művei ma sem a legkönnyebb olvasmányok.
– Erre van egy történetem. A halála előtt fél évvel író–olvasó-találkozót szerveztünk Szombathelyre. Jól sikerült minden, az emberek ott nevettek, ahol poén volt, ott tapsoltak, ahol kellett. Értő, befogadó közönség volt. Pilinszky, a nagyágyú maradt a végére. Míg élek, nem felejtem el. Azon a kamaszhangján elkezdte mondani a verseit. Tényleg nagyon furcsán hangzottak a zengzetes mondatok ezen a félénk, szinte mutáló fiúhangon. Éreztük, hogy a közönség soraiban történik valami, de nem jó értelemben. Attól féltünk, kitör a röhögés. És egyszer csak átfordult az egész. Nagy csend lett, és az emberek döbbenten hallgatták. A végén alig akarták elengedni. Nagy érzéke volt ahhoz, hogy megérintse az embereket.

Kép

Pilinszky János két verse - Kép: Koncz Veronika

– Hogyan került át a rendszer „tűrt” kategóriájából a „támogatottba”? Hiszen a hitét, katolicizmusát sohasem tagadta meg.
– Ez a kádári konszolidáció része volt. Mutatni kellett – elsősorban kifelé –, hogy sajtó- és vallásszabadság van Magyarországon. Aczél György, a kultúrpolitika vezetője, aki elég művelt és elég sznob volt ahhoz, hogy Pilinszkyt értékelje, még kedvelte is őt. János pedig, bár nagy hévvel nem építette a szocializmust, de nem is mondott soha olyat, ami kiverte volna a biztosítékot.

– A verseiben sincs nyoma konkrét rendszerkritikának…
– Annál ő feljebb és beljebb nézett. Ugyanakkor az emberi elnyomatásról sokat írt. Felismerte, hogy nem a szocialista-kommunista diktatúra a lényeg, hanem az ember ember általi elnyomása. Ez pedig sajnos örök téma.  

– Úgy tudom, jókat tudott nevetni, bár ezt kevesen gondolják róla. Te is egy ilyen vidám Pilinszkyre emlékszel?

– „A vidám Pilinszky” kissé túlzás. De tény, hogy valóban imádott nevetni.

Nagyon szerette a burleszket, a némafilmek csetlő-botló figuráit, a szomorú bohócokat, szerette nézni a fennhéjázók megszégyenülését, a megszégyenítettek felemelkedését. Lejárt a szigligeti alkotóházba. Itt jó barátja lett Galsai Pongrác, noha ők ketten, mint a tűz és a víz, olyanok voltak. Galsainak lételeme volt mások ugratása, és ebben János a partnere lett. Egyszer én is a tanúja voltam egy ilyen délutánnak. Pilinszkyben ráadásul ilyen értelemben is volt valami kiskamaszos: mint amikor egy jólnevelt kisfiúnak tetszik egy csúnya szó, úgy nevetett. Egyszer azt mondta nekem: „Nagyon szeretek nevetni, és a tragikus dolgok is gyakran egy idő után komédiába fordulnak át.” Ugyanannak az éremnek a két oldala ez. Saját magán is tudott nevetni. És persze sírni is. Nem lehetett tudni nála, hogy miből mi fog következni.

– Ez azért a környezete számára nem lehetett könnyű.
– Nem, és saját magának sem. Pillanatról pillanatra tudott váltani. Állandóan hullámzott benne valami, és ő ebben a hullámzásban élt. Emlékszem, egy este néhányan fölmentünk hozzá a Hajós utcai lakásába. Akkoriban Bach és Mozart volt a legfontosabb számára. Bachot hallgattunk, ő néha szólt egy-egy mondatot, mintha egy külön kontratenor szólam lett volna a műben. Ihletetten ültünk. És egyszer csak az történt, hogy a magnó elkezdte megenni a szalagot. Időbe telt, mire reagált, de akkor olyan dührohamot kapott, hogy egy mozdulattal kitépte az egészet és miszlikbe szaggatta. Behúzott nyakkal ültünk, nem tudtuk, hogy mi lesz. Aztán valahogy visszazökkent. Végtelen hosszú csend következett, folytak a könnyek az arcán. Olyan lett, mint egy megvert, megszégyenült kisfiú. Majd elővett egy nejlonzacskót, és elkezdte a szalagdarabkákat belerakosgatni. Fölnézett, látta a döbbenetünket, majd azt mondta: „Holnap majd összeragasztom…” Hozzáteszem, mindezt később úgy mesélte el, hogy közben hatalmasakat nevetett saját magán. Komédia lett ebből az estéből. De nagy indulatok voltak benne.

– A közelmúltban elhunyt Törőcsik Marival legendás volt a viszonyuk. Mi volt ez köztük? Barátság? Szerelem?
– Ezt csak ők tudták. Inkább nevezném kölcsönös rajongásnak. Azt tudom, hogy Pilinszky sokat volt nála Velemben. Néha, nehezebb időszakaiban elutazott hozzá, hogy pihentesse az idegeit nála. Ilyenkor aggódva figyeltük a fejleményeket, mert megesett, hogy aztán ketten zuhantak bele egy még mélyebb depresszióba. Két érzékeny művészzseni – nem biztos, hogy mindig jót tettek egymásnak, de szükségük volt egymásra, és nagyon szerették egymást.

– Úgy tudom, meglepően sokféle ember állt hozzá közel.
– Megdöbbentő volt, hogy mennyi és mennyiféle ember volt ott a temetésén! Egyetemi csoporttársammal, Krasznahorkai Lászlóval mentünk a gyászmenetben, és néztük, hogy ki mindenki van ott. János létezésében az volt igazán rendkívüli, hogy valóban a legkülönbözőbb barátai voltak, nemcsak hívő emberek, nemcsak olyanok, akikkel nagy vagy kevésbé nagy kérdésekben egyetértett. Ő ezt meg is indokolta. Azt mondta: „Nekünk, embereknek a válaszaink lehetnek különbözőek, de a kérdéseink ugyanazok.” Az ő szemében a közös probléma nagyobb összetartó erő volt, mint az arra adott válasz.

Nem egyetérteni akart másokkal, hanem szót érteni velük. Érteni és érezni akarta azt, ami a másikban van. Nem nagyon hitt a megoldásokban. Együttérezni, ez fontosabb volt neki.

– Van kedves mondatot, versed tőle?
– Egyszer az egyik, másszor a másik tűnik a legfontosabbnak. Ha ajánlanom kellene, mások mit olvassanak el tőle, azt mondanám: az életművét. Igazán nem terjedelmes: tapintatos író volt, aki nem a saját lelkét szellőztette azzal, hogy írt. A konkrét kérdésre az Intelem című verset idézném:
„Ne a lélekzetvételt. A zihálást. / Ne a nászasztalt. A lehulló / maradékot, hideget, árnyakat. / Ne a mozdulatot. A kapkodást. / A kampó csöndjét, azt jegyezd. //  Arra figyelj, amire városod, / az örök város máig is figyel: / tornyaival, tetőivel, / élő és halott polgáraival. // Akkor talán még napjaidban / hírül adhatod azt, miről / hírt adnod itt egyedül érdemes. // Írnok, / akkor talán nem jártál itt hiába.”

Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztőjének beszélgetőtársai: Agócs Gergely népzene- és néprajzkutató, mesemondó és Kovács András Péter humorista.

Kiderül, mi a közös a néprajzkutatóban és a stand-uposban. Vajon ugyanaz a küldetésük? És hogy jönnek ide a vadvízi evezősök? Mivel ragadja meg a közönséget egy mesélő, és miért vannak kevesebben a női történetmondók? Hogy volt ez régen a fonóban? Ki, kinek és mikor mesélt?

Hallunk jó néhány személyes sztorit is: megtudjuk, hogyan alakult András és Gergely férfiközösségi élete az ovitól a felnőtt korig. Mesélnek a fiús, férfias csapatokról, a vezető személyiségről és arról is, mitől férfi a férfi.

Szám Katival utánajárnak, hogyan működnek a férfi közösségek, és annak is, hogy miben térnek el a női közösségektől. Felmerül a kérdés, van-e oka annak, hogy egy női, sikeres sportcsapatnak is férfi edzője van… Mennyire segíti az együttműködést a versengés? Ahol két férfi van, ott már mindenképpen elindul az egymásra licitálás? Vannak-e ma beavatási szertartásaink? És egyáltalán, mi számít annak? Mik azok az átmeneti rítusok? Milyen fokozatai vannak a férfivá válásnak? Hogy működik a származási családról való leválás, és hogy volt ez konkrétan a két vendégünkkel?

Szokás férfiközösségekben a komoly kapcsolatokról beszélni, vagy a laza, csajozós téma érdekes? A barátnők valóban mindent tudnak a férfiakról? Az apaságról, a szülővé válásról is beszélgetnek a férfiak? Miért mondja egy néprajzos, hogy a kismama közösség valójában nem közösség? Az is kiderül, hogy hogyan kapcsolódik a beszélgetés témájához a Beatles és a Hobo Blues Band, illetve hogy mit ért ma Agócs Gergely az új, kollektív bűnösség fogalmán.

Hogy érzi magát a férfi, ha a járvány idején férfiközösség nélkül marad? Mer segítséget kérni? Milyen ajándékokkal lephetjük meg a házastársunkat vagy a barátainkat? – Erről Kovács András Péternek van egy története.

Tartsanak velünk!

A Képmás-estet a Várkert Bazár Vetítőtermében rögzítettük.

Támogató: 

Már-már elviselhetetlen gyomorproblémákkal élek

„Mindig is voltak emésztési problémáim. Diákként stresszhelyzetben gyakran fájt a hasam, ha pedig valami tartósabb probléma adódott az életemben, akkor gyomorbántalmak jelentkeztek. Két éve székrekedéssel küzdök; gyakorlatilag hashajtókon élek, heti kétszer szedem. Egy hónapja még rosszabbra fordult a helyzet: ha szénhidrátot eszem – lehet az cukor- és gluténmentes termék vagy panírozott hús is –, akkor elviselhetetlenül elkezd fájni a hasam, és a bal oldalon erős szúró érzést tapasztalok.

Előfordult, hogy az asztal sarkát kellett megszorítanom étkezés közben, mert olyan elviselhetetlen volt a fájdalom.

Ilyenkor a légzésem is kapkodóssá vált, amitől beindult nálam egy kisebb pánikroham. Ha mindez még nem lenne elég, akkor ott a rendszeres puffadás (előfordult már, hogy akkora lett a hasam, hogy terhesnek nézett az egyik ismerősöm), a fokozott gázképződés és a gyomormorgás. Minden egyes lenyelt falatra hangos morgással reagál a bélrendszerem, és ez rémes – mondja Szandra, akinek hasi görcsei és puffadása evés után még órákig fennáll. – Ha azt akarom, hogy a helyzet ne súlyosbodjon, akkor nem szabad ennem egy falatot sem. Az elmúlt hetekben borzasztóan egyoldalúvá vált az étkezésem, hiszen gyakorlatilag csupán fehérjéket tudok biztonsággal megemészteni. Ha tojást, sült vagy főtt (panír nélküli) szárnyas húst, halat, tejet és egyéb tejterméket eszem, semmi bajom, de még így is előfordulnak néha panaszok. A fájdalmaim beárnyékolják a hangulatomat; folyton morcos és szomorú vagyok, képtelenség így koncentráltan dolgozni, és a párommal eltöltött idő is kezd csorbát szenvedni. Utálom, hogy egy falat pogácsát és egy szelet csokoládét sem ehetek! Múlt héten betelt a pohár, és elmentem egy gasztroenterológushoz, aki azon kívül, hogy megnyomkodta a hasam, és azt javasolta, hogy egyek olyat, amitől nem vagyok rosszul, nem mondott semmi különöset. Felírt egy roppant drága emésztéskönnyítőt, aminek a mai napig nem tapasztaltam jótékony hatását. Választottam egy másik orvost, aki végre csináltatott általános vérképet és gluténérzékenységre vonatkozó labort. Jelenleg az eredményt várjuk.

Ezt követi nemsokára a hidrogénkilégzési teszt, ugyanis az orvosom kontaminált vékonybél szindrómára (SIBO, Small Intestinal Bacterial Overgrowth) gyanakszik – elképzelhető, hogy kórosan elszaporodtak a vékonybelemben a baktériumok.

A vizsgálat során laktulóz tartalmú oldatot kell innom, ennek elfogyasztása után a kilélegzett levegőben mérik meg a hidrogénkoncentráció növekedését úgy, hogy tizenöt-harminc percenként bele kell fújnom egy hidrogénszintet mérő műszerbe. Állítólag nem ártana egy vastagbéltükrözés sem, de azon még vacillálok.”

Kép

Kép: Freepik

Új stratégia a „rossz” baktériumokkal szembeni harcban

„Klasszikus definíció szerint kontaminált vékonybél-szindrómának (SIBO) nevezzük, amikor hidrogénkilégzési teszt során a teszt-cukrok fogyasztása után száz percen belül kóros mennyiségű hidrogén- / metángáz jelenik meg a kilélegzett levegőben. Ezt korábban a bélből fel nem szívódó antibiotikumokkal kezeltük, abból kiindulva, hogy a vékonybél sterilitását helyre kell állítani, és ami nem szívódik fel a bélből, annak nem lehet káros következménye. Ez rövid távon általában enyhíti a gázképződéssel járó tüneteket, de sok esetben pár hét vagy hónap múlva ezek visszatérnek, ami rendszeres antibiotikum-kezelést eredményezhet, ez pedig jelentős kockázatokkal jár – mondja dr. Schwab Richárd gasztroenterológus. – Új szempontokat adott azonban a 2010-es években a Humán Mikrobiom Projekt, ami rávilágított, hogy a bélflóra fajgazdagsága és az azt ért sérülések – ami például antibiotikus terápia során alakul ki – önmagában nagy egészségkockázatot jelent.

Fontos ezen túlmenően a velünk élő baktériumok egyensúlya.

Ennek felborulását gondoltuk kontaminációnak (szennyeződésnek), ami valójában nem a steril bélszakasz bakteriális inváziója, hanem egyes baktériumok túlnövekedése más baktériumokhoz képest. Ez egy apró nyelvi elnevezési különbségnek tűnik, de valójában sokkal több annál – komoly terápiás jelentősége van. A betegeimnek az alábbi példával szoktam ezt szemléltetni.

Képzeljünk el egy botanikus kertet, amelynek két fő jellemzője van: a fajgazdagság (hányféle virág tud nőni) és az egyes fajok egymáshoz viszonyított aránya (a kertben előforduló növényfajokból mennyi van). Ha a szomszéd átvezeti a szennyvizet, vagy kátrányt éget, vagy ha savas eső esik, akkor az károsítani fogja a kertünket. Vagyis, ha nem megfelelő az életmódunk, akkor elkezd hasonlítani egy elhagyott katonai reptérre, amelynek fajgazdagsága csökken, a fajok nagy része kipusztul. Ezzel együtt bizonyos ellenállóbb fajok, mint például a parlagfű vagy a csalán (vagyis amelyek a károsító környezeti tényezőket jobban viselik), elszaporodnak. Ez történik a szervezetünkben is. Gyomor-bélrendszerünk 10 trillió apró kis lénynek ad otthont, amelyek esszenciális aminosavakat és vitaminokat állítanak elő, szabályozzák immunrendszerünk működését, számunkra emészthetetlen nyersanyagokat bontanak le. 

Ha egyes baktériumok kórosan száz, ill. ezerszeresen elszaporodnak a bélrendszerben, az a legkülönbözőbb gyulladásos és anyagcsere-rendellenességeket okozhatja.

Ennek kivizsgálása során ma már módunk van ezt közvetlenül, az egyes baktériumok genetikai ujjlenyomata révén a székletből közvetlenül kimutatni, és mind a fajgazdagság, mind az esetleges kóros összetétel tekintetében megbízhatóan elemezni. A kezelést erre támaszkodva személyre szabottan lehet meghatározni, amelynek alapja táplálásterápián, illetve szükség szerint szekvenciális gyógyszeres terápián nyugszik.”

Valamikor az 1940-es évek első felében egy kanadai kiskamasz, egy bizonyos Randall James Hamilton Zwinge csúnyán összetörte magát biciklizés közben. Olyan súlyosan megsérült, hogy a kor szokásainak megfelelően a teljes felsőtestét befedő gipszet kapott. A kilátásai nem voltak kedvezőek: az orvosai szerint örülnie kellett volna, hogy egyáltalán életben maradt, azzal pedig nem biztatták, hogy valaha is lábra fog állni. Több mint egy évet töltött fekvő helyzetben, közben pedig volt ideje elgondolkodni a jövőjéről. 
A fiatalember a várakozások ellenére felgyógyult, és visszatért a tanulmányaihoz. Iskolába járni azonban nem szeretett. Egyre többet lógott, majd 1945-ben, tizenhét évesen végleg otthagyta az iskolát. Elszegődött egy vándorcirkuszhoz, ahol végre azt csinálhatta, amire vágyott: utazó mágusként kereste a kenyerét. Nem sokkal később már éjszakai klubokban lépett föl mentalistaként, valamint különböző bulvárújságoknak írt cikkeket ebben a témában. 
Az előadó-művészet egyik legnehezebb és legveszélyesebb vállfaját űzte: szabadulóművészként dolgozott. Kényszerzubbonyokból, börtöncellákból, banki széfekből szabadította ki magát.

1956-ban megdöntötte a magyar származású Houdini harminc évvel korábbi kilencvenkét perces rekordját, amikor száznégy percig életben maradt egy lepecsételt, víz alá merített fémkoporsóban. 

Ügyes, bátor bűvész volt és szemtelen újságíró, így hamar nevet szerzett magának. Kezdetben a saját nevén szerepelt, de hamar rájött, hogy Randall Zwingeként nehezebben boldogul, így inkább az Elképesztő Randi művésznevet választotta. A hatvanas években már Európában, Nagy-Britanniában, sőt, Japánban és a Fülöp-szigeteken is rendszeresen turnézott. Az éjszakai bárok világában rengeteg fellépővel találkozott, bűvészekkel és csalókkal. Megfigyelte, hogy milyen trükköket használnak, miközben természetfeletti erőket tulajdonítanak maguknak. Találkozott magukat gondolatolvasóknak beállító szélhámosokkal és „isteni” erővel gyógyító szónokokkal. Ahogy összehasonlította a saját, tisztességes, veszélyeket is felvállaló hozzáállását ezeknek a sarlatánoknak a gátlástalanságával, egyre dühösebb lett rájuk. Felháborította, hogy amíg ő fizikailag és lelkileg is megterhelő mutatványokat vállal, bonyolult színpadi kellékeket tervez, sokan a természetfeletti erők birtokosaként tetszelegnek. 
Különösen felháborította Uri Geller tevékenysége. A szintén magyar származású izraeli előadóművész a hetvenes években egyre nagyobb hírnevet szerzett magának. Azt állította, hogy paranormális képességekkel rendelkezik, képes a gondolatolvasásra, telekinézisre, és más látványos mentalistamutatványokra. Hatalmas tömegek hittek neki, James Randi nem. Minden lehetséges fórumon hangoztatta, hogy Geller pofonegyszerű bűvész­trükköket használ. Számos alkalommal be is mutatta, hogy például az ikonikus kanálhajlítgatás mennyire arcátlanul egyszerű átverés. Évtizedes rivalizálás és pereskedés kezdődött kettőjük között. 

Kép

Megdöbbentette, hogy a sok merész trükk egyeseket arra a következtetésre vezet, hogy Randinak is varázshatalma van. Egy tévéshowban, amikor kanalat hajlított, majd pontosan megmutatta, hogyan csinálta, valószínűtlen konfliktusba keveredett. A műsor egyik szereplője – a Buffalo Egyetem egyik tanára – azzal vádolta, hogy csaló. Randi válaszolt: „Igen, csaló vagyok, sarlatán. Ebből élek. Minden, amit itt csináltam, csalás!” A tanár erre dühösen kifejtette, hogy Randi nem igazi bűvész, mert tényleg varázsereje van, és rendkívül etikátlan módon ezt használja ki a trükkjei során. 

A hetvenes évektől kezdve egyre komolyabban belebonyolódott a parafenomének elleni harcba. Összefogott az egyik leghíresebb amerikai talkshow műsorvezetőjével, Johnny Carsonnal, hogy leleplezzék Gellert.

Carson meghívta őt a műsorába, és egy asztallapnyi szokásos kelléket mutatott neki. Alumínium fiolákat, kanalakat, zsebórákat, csupa olyasmit, amivel Geller rendszeresen fellépett. Ezek azonban nem az önjelölt parafenomén saját, preparált kellékei voltak. Geller már a belépése pillanatában látta, hogy bajban van. Azonnal panaszkodni kezdett, mondván, hogy most épp nem érzi magát elég erősnek, stresszeli őt a lelki nyomás. Természetesen – bár kötelességszerűen tett néhány varázsmozdulatot a kezével – egyetlen csodát sem tudott bemutatni, csakhogy az élő adásból nem volt menekvés. 

Randi elégedetten nyugtázta, hogy végleg leleplezett egy sarlatánt, de Uri Geller lelkes rajongótáborának esze ágában sem volt csalódni benne.

Azzal a nyakatekert érveléssel védték meg, hogy ha egyszerű bűvész lenne, nem vallott volna kudarcot. Sőt, ez volt az az esemény, ami a legnagyobb lökést adta a karrierjének. Ettől kezdve vált valóban világhíressé. Ahogy ő maga fogalmazott, ez a show teremtette meg az igazi Uri Gellert. 

James Hydrick azt állította magáról, hogy pusztán a szellemi ereje segítségével képes lapozgatni egy telefonkönyvet. Randi egy tömött színházi nézőtér előtt elmondta, hogy Hydrick valószínűleg ügyes technikával fújogatja a lapokat. Az asztalra helyezett, nyitott telefonkönyv köré habkönnyű hungarocell-reszeléket öntött, majd felajánlott tízezer dollárt, ha a mutatványos így is végre tudja hajtani a trükkjét. A bukás látványos volt, Hydrick pedig rövidesen nyilvánosan is elismerte, hogy csaló. 

Az egyik legnagyobb fogása egy Peter Popoff nevű hitgyógyító volt, aki azzal keresett dollármilliókat, hogy tömött stadionokban ismeretlenek betegségét „látta” és „gyógyította meg”.

Randi és csapata megtudta, hogy a nézőkkel már a belépéskor úgynevezett „imakártyákat” töltetnek ki, amire felíratják velük minden lényeges személyi adatukat és panaszaikat. Egy rádióvevővel még azt az adást is vették és rögzítették, amelyen Popoff felesége a hitgyógyító fülébe elrejtett fülhallgatóba beszélt, és részletesen instruálta őt. Popoff hatalmasat bukott, üzleti vállalkozása csődbe ment. 
A nyolcvanas-kilencvenes években Randi harca Uri Gellerrel is egyre intenzívebb lett. Állandóan pereskedtek egymással, és bár Geller minden pert elvesztett, Randinak mindez sokkal több pénzébe került, mint amennyit megítéltek neki a bíróságok. Ennek ellenére végrehajtotta élete egyik legnagyobb dobását. Egymillió dollárt ajánlott föl bárkinek, aki ellenőrzött körülmények között bebizonyítja, hogy természetfeletti képességekkel rendelkezik. Volt ugyan egy-két jelentkező, de a konkrét bizonyításig egyikük sem jutott el. 

Kép

Kép: Wikipédia

Az Elképesztő Randi még a világpolitikába is beleszólt, és ezzel valószínűleg rengeteg emberéletet mentett meg.

2008-ban egy Jim McCormick nevű szélhámos eladott az USA hadseregének egy ADE 651 nevű bombajelző készüléket. A tűzszerészek jó ideig ezt próbálták használni az elrejtett iraki bombák kimutatására.

A szerkezet azonban csak egy látványos átverés volt, és valószínűleg több száz civil halálát okozta. Randi leleplezése nyomán megindult a büntetőeljárás, és McCormickot tíz év börtönre ítélték. 
Elképesztő Randi egy kikezelt vastagbélrák és egy átvészelt stroke után 2020. október 20-án halt meg. Utolsó kívánsága az volt, hogy a hamvait fújják Uri Geller szeme közé. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Hogyan él benned a szülői ház emléke?
– A gyerekkorom nehéz volt, de apámra mindig számíthattam. Támaszom volt minden esetben, és fontos szerepet játszik abban, hogy milyen apa lettem. Gyakran tetten érem magamban, hogy egy feszült helyzet feloldásánál hasonlóképp viselkedem, mint ő. Örülök, amikor látom ennek a folytonosságát. Hárman vagyunk fivérként testvérek (én vagyok a középső), így át tudtuk segíteni egymást a nehézségeken, ott voltunk egymásnak mindig – most, felnőttként is mély és intenzív a kapcsolatunk. Anyámat korán elveszítettem.

Az apai nagymamámat kell még mindenképp megemlítenem, aki operaénekes volt, mezzoszoprán, az Operaház tagja. Talán őnála találtam leginkább nyugalomra gyerekként. Szakmailag tökéletesen studírozott volt, mégis ösztönösen, már-már naivan élt, nyitottan. A „Petya és Tulipán” című meseregényemben személyiségének egy része vissza is köszön Nusi néni, a visszavonult, gangos operaénekesnő alakjában.

Helyszínek tekintetében két ház jelentett gyerekkoromban menedéket. Az egyik Pomázon áll, a másik Fonyódon, már egyik sem a tulajdonunk. Mindkettőt az őseink építtették, anyai ágon.

A pomázi ház neve Papmalom – egy malomból alakíttatta át az olasz dédanyám neoreneszánsz épületté loggiával, híd alatti árkáddal. A kert – pontosabban a dzsungel –, amely körbevette, igazi vadon volt folyondáros völgyekkel, patakkal, fenyőkkel… Nem is tudtuk rendben tartani ezt a hatalmas területet. A „Dorka és az elgurult gomb” című könyvemben az utolsó mese, „A nagy pele” félig-meddig egy életrajzi novella, amely ezt a helyszínt idézi meg. A fonyódi házat a századfordulón egy másik anyai dédanyámnak építtette az ükapám, és őutána Piroska-villának nevezte el. A két házzal máig sokat álmodom.

– Két gyermeked van: a nyolc és fél éves Julcsi és a tizenegy éves Dani. Emlékszel arra a pillanatra, amikor azt érezted, hogy apává váltál?
– Nem egyetlen pillanatra emlékszem, hanem többre, amelyekben az érzés egyre valóságosabbá vált. A fiam születéséig bennem ez, hogy apa volnék, érthető módon csak elvontan volt jelen. Azt hiszem, az első gyerekük születése előtt a férfiak többsége hasonlóképp érez. Aztán nyakon öntött a valóság: megszületett a kisfiam és a kislányom. Az első pillanat, amikor a saját szemeddel látod, ahogy megmozdulnak...

Erre az élményre nem tudsz felkészülni. Olyan ez, mint amikor előre, ezerszer leírnak neked egy természeti jelenséget – már unod is, tudod is, de amikor megtapasztalod a valóságban, akkor a maga meztelenségében hat rád és fokoz fel.

A gyerekek az első, „mitikus” hat hétben még szimbiózisban élnek az anyával – akkor még nem igazán osztanak lapot nekünk, apáknak (ez így van rendjén), utána viszont paklistól öntik ránk a kártyát. (Nevet.) Az újabb fordulat esetemben az volt, amikor már tudtam a gyerekeimmel „beszélgetni”. Emlékszem, egyszer Szarvason jártunk lent a dédmamánál, és a kerti garázs mellett állva tartottam a kezemben Danit. Még nem tudott beszélni, de nagy szemekkel, okosan figyelte, amint a fenyőtűre leszáll egy darázs. Rámutattam, hogy „darázs”, utána pedig jobbra mutattam, hogy „garázs”. Aztán még egyszer: darázs, garázs. Ez annyira tetszett neki, hogy állandóan jelezte a szemével és a hangjával: újra! Ezt csináltuk a végtelenségig, ami már „párbeszéd” volt. A három-négyéves gyerekek nyelve pedig egyenesen színtiszta költészet: csúszkálnak a jelentések, őrült képzettársítások buknak ki a szájukon. A mi merev, száraz, racionális gondolkodásunk helyett jönnek e csodákkal – ezek tudnak igazán inspirálni.

– Íróként, költőként jórészt otthon dolgozol. Ez azt is jelenti, hogy elég sokat vagy együtt a családoddal.
– Igen, most teljes időben, de a járvány előtt is szinte mindig. Néha el-el kellett szöknöm a könyvtárba, hogy dolgozni tudjak. Kicsi gyerekek mellett egy nagyobb ívű dolgot – egy meseregényt vagy egy hosszabb elbeszélést – megírni nem egyszerű. Sokat írtam éjszakába nyúlóan, amikor ők már aludtak, mert a hajnali kelés nem az én műfajom – másnapra viszont élőhalott lettem. Most már, hogy kicsit nagyobbak, tudok napközben is úgy-ahogy dolgozni itthon. A lakásunk nem túl nagy, és a szobák elrendezése sem szerencsés, ami nem segíti az ügyet. Ha volna egy grandiózus villám, kerti pavilonnal… A nagy Bachnak húsz gyereke volt, és a kis kerti lakját, amelybe elvonult komponálni, körbeszórta borotvaéles üvegcserepekkel, hogy a mezítláb szaladgáló gyerekei ne zavarhassák meg. Lehet, hogy ez a titok – így lehet gyerekek mellett hatalmas fúgákat és versenyműveket megírni. (Mosolyog.)

Kép

Szofi és Bálint

– A gyerekekkel mi köt össze leginkább? Titkok, szertartások, elmaradhatatlan közös programok?
– Igen, ezek mind, több is van belőlük. Az érdekes az, ahogy ezek változnak.

Egyes rituáléink lassan elhalványodnak vagy átalakulnak, követve az életkorukat. Mindkettejükkel vannak külön, saját szokásaink is.

Most, a karantén idején például, ha meg akarom mozgatni őket, és elmegyünk sétálni, az egyikükkel, másikukkal is vannak külön útvonalaim. Régebben nagyon szerették a közös mesélést, miközben a nyakamban vittem őket: amit láttunk az utcán, rögtön beépítettük a mesébe. Kitaláltunk két-három főhőst: Danival egy apró farkast, akiről mindig rímben kellett mesélni, Julcsival egy foszlott kandúrt. Julcsi különösen vonzódik a macskákhoz, „A boszorkánycica” is neki köszönhető: kért egy mesét egy macskáról, én pedig írtam neki rögtön hetvenről. Sokat olvasnak, mi is sokat olvastunk – sőt, még ma is olvasunk – nekik. Ennek üdvös hatása a járvány alatt különösen látszik, nagyon jót tesz nekik mentálisan.

– 2015-től folyamatosan jelennek meg gyerekkönyveid a Pagony Kiadónál. A családodat tekintve talán nem véletlen az időzítés.
– A kiadó főszerkesztőjével és egyben egyik alapítójával, Kovács Eszterrel régóta jó barátok vagyunk, még jóval a Pagony előtti időkből. Eszter már a kiadó indulása óta rágta a fülem, hogy próbáljak meg írni gyerekeknek. A gyerekek születésekor aztán arra jutottam: mikor, ha nem most?

– A meséidben a gyermekeid is felbukkannak egy-egy szereplő alakján keresztül?
– Hogyne. A négy-öt éves Dani fölfedezhető Petyában, a „Petya és Tulipán” vöröshajú főhősében, Julcsi pedig a Szofi-sorozat Szofijában és „A boszorkánycica” Pindurjában. Julcsi hároméves kora körül meglehetősen „impulzív” volt (mediterrán kislány skandináv külsőben!), ha köbgyököt vontunk volna belőle, akkor kaptuk volna meg Szofit. De a Dorka-könyvben is végig jelen vannak: Mirkóként, Dorkaként, vagy együtt: Ábelként és Panniként.

A valóság és az írás – nem tudok jobb szavakat rájuk – valamiként egymás prizmái: megtörik, színekre bontják egymást. Így lehet Julcsi egyszerre a féktelen Szofi, a törékeny Dorka és a kettő közti Pindur.

– Igen jellemző rád, hogy a fantáziavilágban szabadon mozogsz. Ezt is sikerült átörökítened a gyermekeidnek az olvasás szeretetével együtt?
– A képzelet terén inkább én tanulok tőlük. De ha olvasok valamit, ami nekik és nekem is izgalmas – pl. egy hírt egy maja romváros fölfedezéséről a dzsungel mélyén –, és föllelkesülök, majd megosztom velük, az nagyon inspirálja őket érzelmileg és szellemileg is. Az, hogy rengeteget olvasnak, és nem folyton a képernyő előtt ülnek, a képzeletüket is frissen tartja.

– Íróként nagy büszkeség és öröm lehet számodra a tizenöt megjelent gyermekkönyved és a különféle elismerések, díjak. Apaként mi az, amire a legbüszkébb vagy?
– Elsősorban rájuk. Másodsorban pedig arra, hogy talán jobb gyerekkort tudok nekik biztosítani, mint ami nekem jutott.