Minden pedelec e-bike, de nem minden e-bike pedelec

A magyar köznyelv e-bike névvel illet minden elektromos rendszerrel szerelt kerékpárt vagy annak látszó közlekedési eszközt, ezek a legtöbb esetben emberi hajtás nélkül is képesek a haladásra. A pedelec (ejtsd: pedelek, az angol pedal electric cycle-ből képzett mozaikszó) kerékpárok viszont elektromos rásegítéssel, de kizárólag emberi hajtással képesek haladásra. Az európai uniós szabályozás szerint max. 250 wattos motorral lehetnek felszerelve, 25 km/h sebesség felett pedig letiltja a rendszer a rásegítést, így ennél nagyobb sebességet már kizárólag izommunkával érhetünk el.

Állami támogatás

Az elektromobilitás jegyében a Klíma- és Természetvédelmi Akciótervhez kapcsolódóan az Iparfejlesztési Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság (IFKA) 2020 októberében indított pályázatot. A programban kizárólag pedelec kerékpárok vásárlásához pályázhatunk vissza nem térítendő támogatásra, ennek maximuma a vételár fele, de legfeljebb 150 ezer forint, és legfeljebb 900 ezer forintos kerékpárra igényelhető. A teljes program keretösszege 1 milliárd forint, 2021 novemberéig minden hónapban lehet pályázni, amit 20 nap alatt bírálnak el, a rendszerben regisztrált kereskedőknél pedig már a támogatással csökkentett vételárat fizetjük vásárláskor. Részletek: kerekpar2020.elektromobilitas.ifka.hu

Nemzeti parkok

Az E-kerékpár Program keretében tavaly ősszel 211 db jó minőségű mountainbike pedeleckel gazdagodtak nemzeti parkjaink. „Minden park kapott elektromos kerékpárokat az Aktív Magyarország Programon keresztül, de több helyen nem volt apparátus, hogy üzemeltessék, ezért profi túravezetőkkel kötöttek szerződést. Bár országos szinten 30 különböző túra közül lehet választani, a pandémia miatt még kevés lehetőség volt szervezett kirándulásokra, de a kezdeti tapasztalatok alapján a vendégek nagyon élvezik a nagy teljesítményű kerékpárok előnyeit a hegyi terepeken” – számol be a kezdeti tapasztalatokról Benovics Gábor, az egyik pécsi utazási iroda vezetője. Saját túráik mellett ők szervezik a Duna-Dráva Nemzeti Park hivatalos e-bike túráit is.

Kép

Kép: MTÜ

Nyeregben az egész család

Gábor körbetekerte a fél világot Új-Zélandtól Kubán át Alaszkáig, az elmúlt években pedig fő foglalkozása vízi- és kerékpártúrák szervezése, főleg Pécs környékén és külföldön. „Háromgyerekes családként az a tapasztalatunk, hogy 12 éves kor alatt inkább sík terepen ajánlott túrázni, akkor is, ha a gyerekek szokva vannak a kerékpárhoz. A kilencévesünk már gond nélkül leteker 50 kilométert, hétéves kislányunk napi limitje inkább 30 kilométer, a legkisebb gyerkőc pedig a hátsó csomagtartómon jön velünk. Teljesen kezdő kerékpárosoknál is fontos, hogy akkor se egy hegyes vidékre tervezzük az első túrát, ha felső kategóriás pedelecet szereztünk be a nyaraláshoz” – mondja. A tapasztalt túravezető szerint az elektromos kerékpárokban mindenki megtalálhatja a saját műfaját, a rásegítés ugyanis kitolja a határokat: „Már olyan emberek is eljönnek egy szervezett e-bike túrára, akik sima kerékpárral nem mernek elindulni, mert úgy érzik, hogy nem bírnák végig, és ezért gátlás is van bennük, mert úgy gondolják, hogy hátráltatni fogják a többieket.”

Drága?

Az egyszerűbb, pedálszenzoros pedelecek 250-300 ezer forinttól indulnak, főleg városba, munkába járáshoz ajánlottak. A nyomatékszenzoros trekking modellek induló ára 600–700 ezer forinttól kezdődik, a mountain bike 800–900 ezer forinttól. Ez komoly befektetés, főleg ha családi méretekben gondolkodunk. „Nagyon sok utasunk azért jön el egy túrára, hogy kipróbáljon egy ilyen kerékpárt, többen azt is kérik, hogy ha lehet, a trekking és a monti típusokon is szeretnének tekerni, hogy érezzék a különbséget” – meséli Gábor, aki szerint nagyon fontos kideríteni, hogy egyáltalán szükségünk van-e ilyen kerékpárra, és ha igen, milyen pedelecen érezzük nyeregben magunkat. Egy egynapos, utazási iroda vagy nemzeti park által szervezett túra jellemzően 8–10 000 forintba kerül fejenként, egy ilyen kiránduláson a döntést is meghozhatjuk.

Okosan a rásegítéssel

A legjobb elektromos kerékpár is lemerülhet 30-40 kilométer alatt, ha kvázimotorként használjuk, ezért lehetőség szerint az alsó fokozatokon működtessük a rásegítést. Automata beállítás is van, de a terepadottságok miatt előfordulhat, hogy a rendszer rosszul méri fel a helyzetet, ilyenkor szélsőséges esetben akár ki is lőhet alólunk a kerékpár induláskor, de az akkumulátorral is spórolhatunk, ha menet közben inkább kézzel váltunk a fokozatok között.Hagyományos kerékpárral is fontos a gondos útvonaltervezés, kezdő túrázók inkább rövidebb, lankás, jól bejárt útvonalakon tekerjék le az első kilométereket. Elektromos kerékpárral is érdemes az induláshoz enyhén emelkedő szakaszt választani, így lesz idő, hogy izmaink bemelegedjenek és tartalékoljuk a rásegítést is. Ha a túra végére hagyjuk a legnagyobb emelkedőt, akkor elfogyhat alólunk a lóerő, és nehéz lesz minden maradék méter. Felszerelésként mindenképpen legyen nálunk bukósisak, világítás, szerszámtáska, sebfertőtlenítő, ragtapasz.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Pedelecre fel!

Bár a támogatásoknak és a legújabb fejlesztéseknek köszönhetően az elektromos kerékpározás egyre elérhetőbb lesz, a felfedezés élményét és a mozgás örömét hagyományos kerékpárjainkkal is elérhetjük. Az elérhetőbb árakon kívül az alacsonyabb szervízköltség és a könnyebb súly is mellettük szól, a használtpiacon pedig számos profi modell közül választhatunk, az elektromos biciklik mai árának töredékéből.

Előző számunkban remek tippeket adtunk aktív kikapcsolódáshoz. Egy Tisza-tavi kerekezéshez, Balaton-kerüléshez vagy felső-tiszai tekergésekhez felesleges elektromos kerékpárral nekivágni, az elhanyagolható szintkülönbségek miatt csak a szemből fújó szél okozhat kellemetlenséget. Ilyen kevés szintkülönbséggel bíró útvonalakon fedezhetjük fel a Duna-kanyart, a Gemenc és a Szigetköz ártéri vadonjait, Szarvas és a Körösök vidékét. Az Őrség és a Zselic apró falvakat rejtő varázslatos tája már combosabb terep, amelyen gyakorlott túrázóként elboldogulunk, kezdőknek azonban segíthet a kerékpárba épített rásegítés. Magashegységeinkben viszont gyakran olyan terepen jutunk el a legszebb kilátópontokra, ahol nagy segítségünkre lehet a rutin vagy a motor. Élesebb kanyarban vagy köves útszakaszon jobban járunk, ha a kerékpárt tolva küzdjük le az átmeneti nehézségeket.Amint a járványhelyzet lehetővé teszi, nemzeti parkjaink újraindítják szakvezetett e-bike túráikat vadonatúj, kitűnő minőségű kerékpárokkal. Részletes túraútvonalakat, árakat és időpontokat az aktivmagyarorszag.hu/e-bike-turak oldalon találunk majd. Érdemes az utazási irodák ajánlatait is böngészni, saját szervezésnél pedig továbbra is vegyük figyelembe a legfrissebb járványügyi szabályokat! 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

– Amikor későn értem haza, és anyám aggodalmát nem értettem, mindig azt mondta: „Majd rájössz, ha lesz gyereked!” Rájöttem.

– „Aki éjjel leány, az legyen nappal is leány!” Ezt mondta anyám a szombati bulik utáni reggeli ébresztésnél, mert vasárnap délelőtt mellette volt a helyem a konyhában.

– Nagymamám mindig megkérdezte, mielőtt elindultunk valahova: „Igazolvány, pénz, zsebkendő van nálad?” Azt vettem észre, hogy pont ugyanígy csinálom én is a gyerekeimmel, csak a lista kiegészült a telefonnal. Most pedig a maszkkal, fertőtlenítővel.

– Mamám mondogatta mindig, hogy nem kell mindent a szívünkre venni. Erre az volt a legjobb mondata: „Az egyik füled bal, a másik nem hall.”

– A kedvencem: „Sose volt úgy, hogy ne lett volna valahogy.” Engem ez mindig jókedvre derít. Most már én is mondom a gyerekeimnek.

– Anyum mondogatta mindig, hogy „az a szerelem, amelyik meg volt írva, bármilyen váratlan módon is, de biztosan beteljesedik”. Ezt pont megélem, de ő is konkrét példa volt erre.

– „Annak is van esze, aki hallgat.” Ezt a tanácsot akkor mondta anyám, amikor nehéz volt, de többet ért hallgatni.

– Imádtam mezítláb járni, ezért anyám folyton hozta utánam a papucsot. Mindig kérdezte: „Hol van a papucsod, már megint mezítláb vagy? Fel fogsz fázni!” Most is sokszor eszembe jut, amikor mezítláb megyek ki a konyhába.

– Anyukám szuperereje a gyors főzés. Amikor kérdeztük, mikor lesz kész az ebéd, mindig azt mondta: „Fél óra!” Mindig minden fél óra múlva volt kész!

– Klasszikus a „háromig számolok”… Meglepően működött!

– Nekem anyukám mindig azt mondta, amikor elindultunk valahova: „Menjünk, hogy jöjjünk!” Én meg rávágtam, hogy még el sem indultunk, de már jövünk haza! Ez annyira rám ragadt, hogy én is mindig ezt mondogatom a férjemnek. Szegénynek égnek áll tőle a haja.

– Gyerekként sokat rágtam a körmöm. Anyám addig mondta, hogy „bacilust eszel”, amíg abba nem hagytam.

– Anyukám mondta sokszor, amikor nagyot mondtunk, hogy: „Persze, meg az eszed tokját!”

– Keresztanyukámtól hallottam: „Ne csak nézzél, lássál is!” Sokszor mondom én is a gyereknek, amikor olyasmit keres, ami a szeme előtt van.

– „Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek” vagy „Amíg én fizetem a zenészt, addig az van, amit én akarok”. Ezeket utáltam a legjobban kiskoromban, most viszont imádom! Igaz, a gyerekeim még nem tudják, mit jelentenek, de akkor is jó végre kimondani.    

– Nagymamám a mosogatásnál: „Ma örömmel, holnap körömmel.”

– „Rendet nem csinálni kell, hanem megtartani!” Ezért is lettem rendmániás.

– „Te vagy az idősebb, neked kell okosabbnak lenni.” Ezt nagyon utáltam, mindig azt jelentette, hogy én szívok, a húgom meg kiröhög.

– „Ha megcsinálom helyetted, sosem tanulod meg.”

– „Kérlek, viselkedj úgy, mint akit nevelnek!” Amikor én is ezt mondom a sajátjaimnak, furán néznek ránk az emberek. De ha egyszer bejön…

– „Jól van az úgy, majd megszokja a szemed!" Ezt mondta anyám mindenre, ami nekünk nem tetszett, de neki igen.

– Alvás előtt mondta anyu: „Szép álmokat, rózsás csókokat, bajszos angyalokat!” Amikor ezt mondom a gyerekeimnek, azon röhögnek, hogy milyen lehet a bajszos angyal.

– Nagyim mondta mindig, mielőtt elmentünk otthonról: „Has be, mell ki, mehetsz!” Vagyis szép legyen a tartásod. Ez nagyon megmaradt.

– „Ne vonogasd a vállad, mert úgy marad!” Sosem maradt úgy.

– Ha megkérdeztem, hogy egy másik gyereknek miért szabad valamit, amit nekem nem, mindig azt mondta: „Mert neki felnőtt szülei vannak.”

– Ha valamilyen nehézséggel küzdöttem, például amikor megszületett a kisfiam, és nagyon hasfájós, keveset alvó, refluxos baba volt, anyám azt mondta: „Minden csak átmeneti, elmúlik!” Ez sokszor segített átvészelni nehéz időszakokat.

– „Akinek nincs a fejében, annak legyen a lábában!” Nagymamám és anyukám is mondogatta olyan helyzetben, amikor vissza kellett menni valamiért, vagy egy forduló helyett kettővel hoztunk el valamit.

– „Öltözz fel, mert fázok!”

– Anyukám mindig azt mondta: „Ha valaki meg tudta csinálni, te is képes vagy rá!” Ezt szeretném én is átadni.

– Ami nagyon mélyen beleégett az értékrendembe: „Testvérek vagytok, mindig minden helyzetben egymás mellett kell állnotok”.

– „A puszit, ölelést tűrd és szeresd!”

– Amikor reggel hatkor keltünk hétvégén, mindig azt mondta, hogy reméli, a mieink is korán kelők lesznek. Azok!

– „Vagy megszoksz, vagy megszöksz” – vigasztalt anyám a jövőre utalva, ha egy helyzettől nagyon ódzkodtam.

– Ha fájt valamim, amihez nem kellett orvosi beavatkozás, anyu ezt mondta: „Ne gondolj rá, majd elmúlik!”

– „Nincs olyan kosz, amit ne lehetne levakarni!”

– „Mindennek eljön a maga ideje!” Plafonra tudtam volna tőle ugrani, de igaz. Hiába sürgetnék valamit, ha még nincs itt az ideje a változásnak.

Első gyermekünk igencsak embert próbáló kis manócska volt, olyan, akit a szakirodalom „többemberes gyereknek” hív, ámde ezen igényét mind rajtam szerette volna behajtani.  Ha annyi időre elengedett, hogy a sírása nélkül meg tudtam fürödni és fogat mosni, már jó nap volt, de egy idő után szabad bejárása volt a fürdőszobánkba is, mivel a harmonikaajtót addigra már szétszedte. A születésének emléke sem töltött el vágyakozással az ismétlésre. Nagyon felkészületlen voltam, és sokkhatásként ért a hosszú vajúdás. 

Amikor egy kis idő múlva mégis feléledt bennem az egyre erősödő vágy a második gyerek után, elhatároztam, hogy most jobban fogom csinálni, mint először. Így amikor megfogant, elkezdtem szakembereket és könyveket (bölcsész vagyok) keresni és felkészülni minél jobban a szülésre és az első időszakra a babával. A férjem nevetett ezen, hogy ugyan, most már mindent tudsz, minek ez?  De én azt éreztem, hogy nem tudok semmit.

Inkább csak „átvészeltem” fiatal anyaságom első heteit-hónapjait, mintsem átéltem azokat az időket. 

A szerencse mellém szegődött, mert a szüléssel minden simán ment. Nem lett gyorsabb vagy könnyebb, de az a biztonság, hogy tudom, mi történik, hol tartok, és jó kezekben vagyok, elmondhatatlanul könnyebbé tette az egészet. Gyakorlatilag a fellegek felett jártam, amikor megszületett a kisbabánk.

Kiderült, hogy ezúttal „tankönyvi babát” kaptunk. Nem sírt sokat, szabályos időközönként étkezett, és maga volt a kiegyensúlyozott harmónia. Mondtuk is, hogy terápiás babának is lehetne alkalmazni, mert bárki az ölébe vette, rögtön megnyugodott ő maga is. Ráadásul nem igényelte az állandó fizikai közelségemet. Csodálattal vegyes szerelemmel tekintett a bátyjára, aki mindezt nem nagyon viszonozta, de azért nem is küldte vissza a kórházba az új jövevényt. Szóval, gondoltam, jók vagyunk! Íme a nevelés Szent Grálja: felkészült és immár nyugodt és kiegyensúlyozott szülők, igény szerinti szoptatás, hordozott gyerek. Nem is csoda, hogy ilyen nyugodt a baba, hiszen annyira válaszkészek vagyunk, hogy csoda.

Na, az lett volna a csoda, ha ez így marad! Persze nem maradt. Mert az élet meg a gyereknevelés sem ilyen. Nincs Szent Grál benne, csak a keresése örök.

Beléptünk a dackorszakba. Vagyis csak a fiunk lépett bele, mi meg átéltük vele. Az első kisfiunk se volt piskóta, de abszolút kispályás kezdőnek minősült az öccse mellett. Olyan volt, mintha az összes feszültség egyszerre robbanna ki belőle a nap szinte minden egyes percében. Nem akart enni, nem akart aludni, sétálni és sétából hazajönni sem. Emlékszem, egyszer 45 percen keresztül üvöltött, amíg én hazavonszoltam – szó szerint – a tőlünk 15 percre levő játszótérről. Hiába volt a szép szó, a figyelemelterelés, a kiabálás, az ígéret – szóval a teljes nevelési paletta az alternatívtól a klasszikusig –, semmi nem használt. Így hát hazamentünk. Az utca alján egyébként, amikor rájött, hogy innét már tényleg nincs más hátra, mint előre, abbahagyta. Nagyon nehéz és nagyon tanulságos időszak volt. A „nagyfiamra” elég volt csak határozottabban rászólnom, és már nagy könnybe lábadt szemekkel nézett rám, a kicsit pedig az sem érdekelte, ha épp robbanni készült a fejem. Alapvetően nyugodt és konfliktuskerülő embernek tartom magam, de rájöttem, hogy egy kétéves simán ki tud hozni a sodromból kb. 10 perc alatt. Hosszú idő volt, amíg beláttam, hogy én is lehetek dühös, és ezt ki is fejezhetem – igazából még most is tanulom ennek a magam számára elfogadható és mások számára értelmezhető módját. Azóta eltelt pár év, és a fiam szerintem jelenleg sokkal jobban áll ezzel a kérdéssel, mint én.

A gyerekeimet is tanulom mindennap, és ők is engem. Tesztelik a határokat, van, amikor kedvesen hízelegve, van, amikor a kiskapukat keresve, és van, hogy simán csak fejjel mennek a falnak.

Bármennyire nem egyszerű, jól van ez így. Legalább újra és újra átgondolom, hogy jó helyen vannak-e azok a határok, vagy elég egyértelműen vannak-e kijelölve. Ha pedig a válasz igen, akkor nyugodt szívvel tudom képviselni ezeket. Szerencsére elég gyakran hibázom ahhoz, hogy tudjam, még mindig nem tudok mindent. Ez azért nagyon felszabadító érzés tud lenni a mindennapokban!

Az én édesanyám is esendő ember, mint bárki más. Miért is kéne tökéletesnek lennie? Attól igazi példakép, hogy nem kell hibátlannak lennem mellette. Olyan személyiség, aki a lánya nüansznyi rezdüléseit is képes úgy lekövetni, ahogy azt csak egy anya tudja. A szememből látja, hogy megint épp ezer kérdéstől fáj a fejem. Hamis mosolyomban meglátja a mögötte megbújó aggodalmat. Velem együtt örül, ha nemcsak a szám, hanem a szemem is önfeledten kacag, és magáénak érzi testem és lelkem minden fájdalmát. Úgy olvas az arcomról, mint egy ezeréves bölcs, aki maga írta könyvét. Ami így is van, hiszen neki köszönhetem, hogy ma itt lehetek, és megannyi élménnyel díszíthetem életem történetének lapjait.

Szeretném nemcsak ma, hanem az év 365 napján ünnepelni azokat az édesanyákat, akik erejükön felül teljesítenek a nap 24 órájában.

Ebben az élethosszig tartó fáradságos, ám annál édesebb munkában viszont nincsenek szabadnapok, a szülői szerepet levetkőzni nem lehet, mert soha egy pillanatra sem szűnhetnek meg anyának lenni. Fél szemük mindig rajtunk, terheik egy része folyton a hátukon, a szívük egy darabkája pedig örökké a kezünkben lesz.

Ezerarcú édesanyám huszonévesen hozott a világra engem. Emlékszem babaarcára, finom illatára, csillogó szemeire és felhőtlen nevetésére. Mai, 32 éves fejemmel talán azt is mondhatnám, hogy szinte gyermek volt még, aki egyszerre kereste a saját útját és próbálta egyengetni a kislányáét. Persze akkor a szememben ő volt a „legfelnőttebb” nő, akit valaha láttam, legfőbb támaszom, aki fogta a kezem a betegágyam mellett, letörölte a könnyeimet, és akinek a legfájóbb pillanatokban is elhittem, hogy tényleg minden rendben lesz, csak mert ő mondta. Hálás vagyok neki, mert tudom, hogy valójában mennyi félelem, bizonytalanság és kétség fojtogatta akkoriban, hogy megannyi gond nyomta a szívét, mégis gyermekként úgy emlékszem rá, mint az én kősziklámra, a végtelenül erős és hegyeket megmozgató harcosomra.

Aztán beköszöntöttek a tomboló kamaszéveim, és megismerhettem egy másik oldalát is. Ez volt a kevésbé kedvelt, azaz a szigorú, az engem megérteni képtelen, a fegyelmező és ítélkező arca.

Ilyennek láttam én őt, hiszen többé már nem voltam gyerek, viszont még felnőtt sem, és a bennem dúló, identitásomat kereső démonok hagyták, hogy csak úgy sodródjak az árral. Ő szeretett volna jó irányba terelni, de a tanácsot utasításnak, a fegyelmet büntetésnek, az építő kritikát pedig ítélkezésnek éltem meg. Csak mentem fejjel a falnak, miközben igazából nem is őt utáltam, hanem saját magamat.

Majd huszonéves lettem, akinek lassan benőtt a feje lágya. Végre megtapasztalhattam, hogy milyen egyenrangú félként együttműködni vele, egy mentor–mentorált kapcsolatban, amikor ő az okosabb, a bölcsebb, én pedig szomjazó fiatal felnőttként szívom magamba a tanácsait és az életből gyűjtött tapasztalatait. Kiegyensúlyozott, békés kapcsolódás követte a tinédzser éveimre jellemző nehéz időszakot, ez a harmónia pedig a mai napig tart.

Így ismerhettem meg édesanyám baráti arcát.

Ő lassan 60 éves lesz, túl van élete felén. Rá kellett ébrednem, hogy ő mennyire emberi, ami békét hozott a szívembe, mert így már tudom, hogy akkor én is lehetek az. Hibázhatok, csinálhatok rosszul dolgokat, felejthetek el feladatokat, amelyeket később megoldhatok, kijavíthatok, helyrehozhatok. Lehetek értékes és szerethető ember anélkül is, hogy feddhetetlen és tökéletes lennék. Felvállalhatom a hibáimat és a hiányosságaimat, miközben próbálok eltökélten, a hullámokat meglovagolva evezni az élet tengerén. Amióta látom idősödő arcát, csak még jobban tisztelem.

Csodás élmény volt végigkísérni őt az életútján és megismerni ezernyi oldalát. A fiatal, útkereső énjét, a gyermekéért a kezét tűzbe helyező, küzdelmes anyát, a barátnőt, aki legfőbb tanácsosom és bizalmasom, valamint a bölcs, tapasztalt, mégis esendő embert is. Most már tudom, milyen szülővé szeretnék válni. Köszönöm ezt neked, édesanyám!

Az emberek egykor csodálták a királyokat, Istentől kijelölt uralkodónak tekintették őket.  Hatalmuk határtalan volt, harcba küldhették népük fiait, kizsákmányolhatták vagy felvirágoztathatták az országukat. Majd lassan elfolytak az évszázadok, és a királyok koronái múzeumi vitrinbe kerültek.

A csodálat elkopott, a palotákban hatalom nélküli királyok ülnek. Mégis ezeknek a hatalom nélküli monarchiáknak is maradt annyi misztériuma, ami miatt még mindig érdeklődéssel fordul feléjük a világ.

Míg régen a királyok szerepe egyértelmű volt, a megmaradt királyi családoknak már folyamatosan alkalmazkodniuk kell a modern elvárásokhoz. Ez a szerepkeresés pedig nem könnyű egy olyan világban, ahol az emberek hozzászoktak, hogy néhány évente leváltják vezetőiket.

Dánia egyike azoknak az európai országoknak, amely megtartotta monarchikus berendezkedését. Akárcsak az Egyesült Királyságban, itt is az uralkodó írja alá a törvényeket, és minden héten fogadja a kormányfőt. Ha kormányalakítási válság van, akkor a pártok követeket küldenek az uralkodóhoz, hogy megtárgyalják az esetleges koalíciós lehetőségeket. Jelenleg az idős Margit királynő ül a trónon, aki 82%-os népszerűségnek örvend, ami igen pozitív megítélést jelent. Akárcsak Angliában, itt is a legidősebb fiú a trón várományosa, azonban a brit Károllyal szemben a dán Frigyes herceg nagy népszerűségnek örvend. Ám a történelem arra figyelmeztet, hogy nehéz egy népszerű uralkodó utódjának lenni, és a változó idők is akadályt jelenthetnek a jövendő király számára.

Nagy elődök és egy lovas király

A dán királyság büszkén viseli Európa egyik legrégebbi monarchiájának a címét, ugyanis első feljegyzett uralkodóját a 10. században koronázták meg. Az alapító dinasztia a 15. században kihalt, az Oldenborgok következtek, a 19. században pedig egy új oldalági dinasztia indult el, és azóta is a Glücksborg család tagjai uralkodnak. A felvilágosodás, akárcsak a többi protestáns többségű országban, itt is háttérbe szorította a királyságot, és átadta a kormányzást a parlamentnek. A dán alkotmány nem engedélyezte a női örökösödést, így az ország első és eddig egyetlen királynőjét a 20. században koronázták meg.

A dán uralkodók Margit királynő előtt kizárólag férfiak voltak, akiket 1513 óta vagy Frigyesnek vagy Keresztélynek hívtak.

Ennek a hagyománynak köszönhetően a dán gyerekeknek könnyen megy a történelemórai felelet, viszont annál nehezebb egyéniségnek lenni a sok azonos nevű király között. Az utolsó nagy népszerűségnek örvendő uralkodó X. Keresztély volt, Frigyes koronaherceg dédapja, akit 1912-ben koronáztak meg. Ő volt az utolsó dán király, aki valódi hatalommal rendelkezett. Bár ma már nemzeti büszkeség Keresztély, uralkodásának elején majdnem bedöntötte a monarchiát, mert túlságosan beleavatkozott az ország ügyeibe. Az első világháború után ugyanis Európa-szerte határviták dúltak. A dán nacionalisták meg akarták szerezni Schleswig tartományt, amely a dán–német határon található. A király a tartománnyal kapcsolatban inkább a nacionalista törekvések mellé állt, vitába keveredett a kabinettel, amely népszavazás alapján akarta eldönteni a hovatartozást, és ez 1920-ban politikai válsághoz vezetett. Végül népszavazást követően csak a tartomány dán többségű északi részét sikerült Dániához csatolni, de a király hírnevét megtépázta a válság. Egész életében vezekelt az uralkodó ezért a lépésért.

Frigyes herceg, édesanyja karjában - Kép: Wikipedia

A mai jó hírnevét X. Keresztély elsősorban második világháborús szerepének köszönheti. Németország 1940-ben rohanta le Dániát, amely az erőviszonyokra való tekintettel gyorsan kapitulált. A király a megszállás első két évében szinte mindennap kilovagolt, így nyilvánította ki szuverenitását, és ez a gesztus a nemzet fennmaradásának szimbóluma lett. A dán kormány viszonylag nagy szabadságot kapott a belpolitikát illetően, amelynek köszönhetően az országban nem vezettek be zsidótörvényeket. Ez belső ellenállás kialakulásához vezetett, amelynek a letörése érdekében 1943-ban a németek puccsot hajtottak végre a kormány ellen, és átvették az irányítást. A németek ekkor megkísérelték a zsidótörvények bevezetését, a dánok azonban ezt nem engedték. A történet szerint X. Keresztély szolidaritásból sárga csillagot viselt, ez azonban csak legenda. Az viszont igaz, hogy a király pénzzel segítette a zsidók mentését, és a dán összefogásnak köszönhetően az ország viszonylag kis, 7000 fős zsidó közösségét kompokkal átszállították Svédországba.

X. Keresztély háború alatti kiállása mellett arról is híres, hogy ő volt az első dán uralkodó, aki egyetemre járt.

Miután 1947-ben meghalt, fia, IX. Frigyes került a trónra, aki nem tudott apja nyomdokaiba lépni. Bár a visszafogott viselkedésű férfi a dán ellenállás egyik vezető alakja volt, amikor 1972-ben meghalt, a dán monarchia népszerűsége mélyponton volt. A lakosság úgy érezhette, hogy a királyság intézménye felett eljárt az idő. Amikor azonban legidősebb lánya, Margit került a trónra, ez megváltozott, a visszafogott, komoly és konzervatív királynő visszanyerte a dánok szimpátiáját. Margit királynő már elmúlt nyolcvanéves, és bár a felmérések szerint a fia is népszerű, a nagyapja példája azt mutatja, hogy nem könnyű egy népszerű uralkodó nyomdokaiba lépni.

Egy dán királyfi és egy ausztrál Hamupipőke

Frigyes herceg 1968-ban született. Az ifjú herceget a skandináv uralkodócsaládok hagyománya szerint elit iskolákban taníttatták, és néhány évet eltöltött egy francia bentlakásos iskolában is. Frigyes a régi hagyományokhoz hűen komoly katonai kiképzést kapott. Édesanyja, Margit királynő Cambridge-ben és Londonban tanult, a fia pedig az Atlanti-óceán másik oldalán, a Harvard egyetem diákja lett. A fiatal herceg rendkívüli népszerűségnek örvendett, amit csak tetézett a várakozás, hogy ki lesz Frigyes felesége.

Régi és modern királyok egyik legfontosabb feladata volt a házastársuk megválasztása, mert a döntésnek mindig nagy volt a tétje.

Korábban a trónörökösök házasságukkal területeket nyertek, évtizedekre megalapozták a békét egy másik királysággal, vagy dinasztiákat egyesítettek. Ma a hercegek házassága a népszerűség miatt fontos, egy rossz választás és egy rossz házasság ugyanis a monarchia számára is súlyos következményekkel járhat. Ráadásul a királyi családok nyilvános élete miatt fontos a megértő társ.

Kép

Kép: Wikipedia

Frigyes a várakozásokkal ellentétben nem valamelyik skandináv királyi családból választott, és nem is apja szülőhazájában, Franciaországban kereste a menyasszonyát. A herceg 2000-ben lelkes sportemberként a sydney-i olimpián vett részt nézőként, amikor egy partin bemutatták egy fiatal nőnek, akit Mary Donaldsonnak hívtak. Mary a találkozó után félórával tudta csak meg, hogy a dán trónörökössel beszélget. A több ezer kilométeres távolság ellenére titkos udvarlás kezdődött, amiről a dán sajtó csak két évvel a találkozás után értesült. A skót származású ausztrál lányt az eljegyzés bejelentése után nagy lelkesedéssel fogadták a dánok. A visszafogott, kedves és szép Mary tökéletes választásnak bizonyult, és Frigyes népszerűsége tovább nőtt, amikor az esküvőn könnyes szemmel várta menyasszonyát az oltárnál. Marynek és Frigyesnek azóta négy gyermeke született, és népszerűségük töretlen. A királyi herceg egy modern skandináv ország jövendő uralkodójaként sporteseményeken vesz részt, államfőket fogad, feleségével fontos segélyszervezeteket patronálnak.

Frigyes igyekszik édesanyjával egyezően botránymentes, visszafogott életet élni és olyan értékrendet követni, amely összhangban van a dán társadalommal.

Margit királynő egy BBC-interjúban elmondta, hogy szerinte mi a szerepe azoknak az európai királyi családoknak, akik túlélték a 20. századot: „Királyi családként emlékeztetjük arra az embereket, hogy nem egy rövid pillanatban élünk, hanem hosszú múlttal rendelkezünk, aminek mi is a részei vagyunk. Magabiztosságot szeretnénk adni, hogy az országaink jól vegyék az akadályokat.” Frigyesnek ezt kell követnie, és akkor a népszerű dán monarchia túlélheti a válságokat.  

Majer Balázs egész kicsi gyerekként is szeretett nyerésre játszani. A győzelem ígérete volt számára az elsődleges motiváció. „Mindig is inspirált és büszkeséggel töltött el, ha nyerni tudtam, bármilyen játékról legyen szó. Erősebbnek, ügyesebbnek éreztem magamat ilyenkor, a bennem lévő feszültség is oldódott.”

„Égett bennem a vágy, hogy a társaság középpontja legyek, aki folyamatosan fürdik az őt övező figyelemben és elismerésben.” 

A „siker” záloga

Tizenöt éves volt, amikor a fokozott játékszeretet lassan konstans játékszenvedéllyé változott. A helyi kocsmában folytatott flipperezés függőségi köteléket teremtett. „Már az első játék után azt éreztem, hogy nem elég egy-két alkalommal nyerni… Kerestem a lehetőséget, hogy a hétköznapok valóságából kiszakadhassak, és olyan közegben legyek, ahol más szempontok szerint értékelnek és döntik el azt, hogy sikeres vagyok-e vagy sem.”

A játék kezdetben belső izgalommal és örömmel töltötte el, majd e gondtalan szórakozás fokozatosan „munkává”, majd teherré lett… Már pénzben játszott, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy nemegyszer veszít; miután saját tőkéje elfogyott, rendszeresen kölcsönkért családjától és barátaitól, akik sokáig jóhiszeműen segítették. „A szerencsejáték azt az illúziót kelti, hogy mindig van lehetőséged nyerni. Elhitettem magammal, hogy szerencsétlenségem csupán átmeneti – legközelebb majd nyerek, és mindazt visszakapom, amit korábban elveszítettem.”

Egyszer Balázs kölcsönkért egy barátjától egy jelentősebb összeget; pont annyit, amennyi tartozást addig felhalmozott. Azt gondolta, ha sikerül megdupláznia ezt, akkor visszafizeti az adósságait, és a kölcsönt is visszaadja. A várt eredmény helyett egy hét leforgásán belül dupla adósságra tett szert…semmi pénze nem maradt. De még ez is kevés volt ahhoz, hogy „padlót fogjon”.

„Mindent el kellett veszítenem ahhoz, hogy felébredjek – anyagiakban, kapcsolatokban, értékekben. Eljutottam odáig, hogy senki nem bízott már bennem; a családom gyakorlatilag az utcára tett, a barátaim hallani se akartak rólam.”

Amikor a lét a tét

Mayer Balázs elmondása szerint a szenvedélybetegségeknek két nagy csoportját lehet megkülönböztetni: szerfüggőség (pl. nikotinfüggőség, drogfüggőség, alkoholfüggőség) és viselkedési addikció (a „szer”, a kémiai anyag belül termelődik – pl. endorfin, adrenalin –, amivel függőségi viszonyba kerülünk). Az utóbbit a környezet kevésbé érzékeli, ezért sokan nem is tartják betegségnek.

Kép

Kép: Unsplash / Nicholas Doherty

A túlzott játékszenvedély progresszív betegség; az érintett személy egyre súlyosabb dolgokat képes megtenni a játékért. Elvileg bárki függővé válhat – csupán sokszor és sokáig kell játszania. „A függő lassan minden programját e tevékenység köré szervezi. Feszültté, idegessé válik, ha nem jut hozzá a játékhoz – szabályos elvonási tünetei lesznek. Egy idő múlva már nem tudja, mit cselekszik, mert a függősége működik helyette.

Ebből bárhol ki lehet szállni, de akár bele is lehet halni… A mélypont egyéntől függően változik.

Én akkor kezdtem magamhoz térni, amikor már nem volt mit pénzzé tennem, és egyben tudatosítottam magamban, hogy feléltem az emberi kapcsolataim nagy részét” – emlékszik vissza Balázs.

A gyógyulás útján

Miután elhatározásra jutott magában, hogy próbál megszabadulni életminőségét és emberi kapcsolatait romboló szenvedélyétől, Balázs speciális kórházi csoportos terápián, majd pszichoterápián vett részt. „A legeredményesebb segítői közeg a sorstársak közössége: a viszonylag homogén csoportban lévők tökéletesen értik a másikat, saját, hiteles történetükön át hatnak egymásra. A többiek figyelme, törődése és együttérzése hatalmas erőt adott ahhoz, hogy szembenézzek a saját problémámmal, amelynek kezelése nem reménytelen.”

Balázs 2010-től közel nyolc éven át egy terápiás intézményben dolgozott, amelynek köszönhetően a felépülési folyamata egyben hivatása lett. „Megtanultam tisztábban látni az életem kereteit, a határaimat és a felmerülő veszélyeket is. Fontos, hogy őszinték legyünk önmagunkkal és egymással szemben, emellett kellő időt fordítsunk lelkünk ápolására és a másokkal törődésre.”

Balázs jelenleg ismét az eredeti szakmájában, műszaki pályán tevékenykedik, de nem szakadt el sorstársaitól és a terápiás módszerektől sem. Adósságait immár rendezte, családjával jó kapcsolatot ápol. Ennek ellenére nem tartja magát gyógyultnak, inkább „felépülő játékosként” tekint önmagára.

„A játékos pályafutás rengeteg kellemetlen körülménnyel és következménnyel járt. Viszont, ha azt nézem, hogy hol tartok most az életben és milyen viszonyban vagyok magammal és a világgal, mégis azt gondolom, hogy hálás vagyok az általam bejárt út nehézségeiért, buktatóiért. Ezeknek köszönhető az, hogy az elmúlt években ennyi mindent meg tudtam tenni saját magamért és másokért is. Remélem, hogy a korábban megszerzett tapasztalatokon át a továbbiakban is segíthetem mindazokat, akik rászorulnak a támogatásra.”

A teljes beszélgetés meghallgatható itt:

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. A műsor olyan súlyos élettörténeteket, eseményeket, személyes tragédiákat mutat be, amelyekből volt és van kiút, legyen az betegség, gyász, baleset, prostitúció, hajléktalanság, mozgáskorlátozottság, függőség stb., ha másképp nem, akkor azáltal, hogy az illető az őt érő negatív történéseket pozitív megközelítéssel tudja szemlélni, és a lehetőségekhez mérten a legtöbbet kihozza az adott helyzetből. Az egyes epizódok meghallgathatók a kepmas.hu Túlélők rovatában, a YouTube- és a Spotify-csatornáin és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Hányszor kereszteztem már szabálytalanul az úttestet, hogy a túloldali járdán folytassam utam, csak azért, hogy ne jöjjön el mellettem egy boldog, pórázon sétáltatott eb! Hányszor magyaráztam már a barátaimnak, hogy ez nem méretfüggő, számomra egy csivava csak egy hajszálnyival kevésbé félelmetes, mint egy dobermann. Nagyon sokan próbáltak már meggyőzni, hogy ne féljek, de ahogy ez a félelmekkel általában lenni szokott, a jószándékú tanácsok nem segítettek. A megértés vágyától vezérelt gazdik számtalanszor feltették már a bűvös kérdést: „Jaj, szegény, megharapott egy kutya gyerekkorodban, azért félsz ennyire?”

Most biztos az olvasó is várja már azt a történetet, ami után teljesen el tudja fogadni ezt a félelmemet, és meg is ért engem, mert: össze kellett varrni, rohammentő szállított kórházba, és örök nyoma maradt egy kutya és a köztem kialakult incidensnek. De nincs ilyen történetem.

Mindössze egy dobogókői kirándulás emlékét őrzöm, amikor hatéves voltam, és a csoportunkkal tartó, nálam magasabb fekete kutya egyszer csak úgy döntött, utánam ered. Én futottam, menekültem előle, ahogy csak kis testem bírta, mígnem egyszer csak egy hatalmas szikla állta utam. Oldalt sűrű bokrok, nem volt más választásom, megfordultam hát – és ott ugatott velem szemben a „vérszomjas” kutya. Teljesen biztos voltam a megsemmisülésemben, el is búcsúztam életem addigi hat és fél évétől, amikor apám az eb háta mögül érkezve elkergette egy bunkósbottá avanzsált faággal a szegény jószágot, aki – amint ezt azóta sok kutyaszerető barátomtól meghallgattam – biztos csak játszani akart. Hát igen, ez az én nagy tragédiám: a kutyák sajnos nem érzik, hogy én egyáltalán nem szeretnék velük játszani. Évekkel később tudtam csak visszaidézni még valami érdekességet ebben a kirándulásban: azt, hogy én tulajdonképpen végig a kutyát figyeltem, folyamatosan szemmel tartottam, hol jár, és tisztes távolságot tart-e tőlem. Ez sok mindent megmagyaráz, és talán megoldja a rejtélyt, miért erősebb az én félelmem még azokénál is, akiket egyszer-kétszer tényleg megkapott, netán megharapott egy eb. A szüleim nem félnek az állatoktól, így az ki van zárva, hogy egy-egy óvatlan kézszorítással átörökítették rám szorongásukat. Viszont ezekből a jelekből az körvonalazódik, mégis történhetett velem valami, amire sajnos nem emlékszem. Valami elementáris ijedtség, ami ma is jelentkezik, ha a lépcsőházban váratlanul szemben találom magam a kis pumival, mert olyankor szinte megugrok.

Hát mennyire indokolatlan ez kívülről nézve? És mennyire nevetséges? Egy 34 éves, más tekintetben bátor, erős nő szinte minden alkalommal kapitulál, ha meglát egy édes, barátságos kutyust.

Higgyétek el, nem szeretem, hogy így működöm, hogy a testem előbb reagál, mint én, de sajnos mivel a kiváltó esetre nem emlékszem, így a gyógyulás is hosszadalmas és nagy munkát igénylő feladatnak ígérkezik. 
Most, amikor a húgom örökbe fogadott egy kutyát, úgy érzem elérkezett az ideje, hogy legalább vele, Barkával jóban legyünk. A sors különleges kegye, hogy ez a jószág nem ugat, nagyon szelíd, és nem közelít felém magától. Szegény húgom már amúgy is sokat szenvedett miattam: egész gyerekkorában kutyát kért a Jézuskától, a nyuszitól, a Mikulástól és szüleinktől is az összes születésnapjára. Végső kétségbeesésében még azzal is bepróbálkozott, hogy szenteste beállított a lakásba egy kiskutyával. Egy barátnője pénzéből vette, kölyökkutya volt, pont olyan, amilyet szeretett volna. Gondolta, ha most nem mondanak igent, akkor soha. Hát nem mondtak, miattam. Most, 30 évesen végre megkapta, megadta magának, amire mindig is vágyott. 

De nemcsak miatta kell végre fejlődnöm ebben az ügyben. Senki nem is sejtheti, milyen mértékben hat ki az ember életére akár egy ilyen félelem is. Szinte már-már fogyatékosnak érezem miatta magam. Munkaidőben és szabadidőben se feledhetem: ha például valakinek az otthonában interjúzom, meg kell előre kérdeznem, van-e kutyája, mert ha igen, nem fogok tudni koncentrálni. Még közösségi irodát vagy szállodát is úgy kell keresgélni, hogy az kutyamentes legyen. 

Sokszor előfordult, hogy vendégségbe érkezvén, amikor kiderült, hogy kutya is van a háznál, kisebb fennakadást okoztam. Még egy világhírű karmester hiperintelligens labradorát is távol kellett tőlem tartani. Törőcsik Franciska barátnőm, akire mindig számíthattam e téren is, csak egy pillanatra nem figyelt, a kutya sebes léptekkel közelített felém, erre ő apám helyett apám módjára odavetődött, és segítő szándékával majdnem egy műkincsszámba menő vázát vert le a polcról, csak hogy megmentsen.

Gyakran tapasztaltam, hogy néhány gazdi saját maga ellen irányuló támadásnak vette, hogy én félek a kutyájától. Tehát nemcsak engem nézett le emiatt (ami szintén nem volt kedves tőle), de megsértődött azon is, hogy én meg mertem ijedni.

Nem volt nehéz összegyűjtenem azokat a jellemző mondatokat, amiket megértő és ellenséges kutyatulajdonosoktól százával kaptam: „Dehát egy ilyen kicsi kutyától nem kell félni!”, „Ne félj, nem harap!” (és a legjobb, ami egy közösségi irodában hangzott el nemrég) „Ne félj, nem eszik embert!” 

Hát erre már én is odavágtam, hogy tudom, hogy a kutyák nem esznek embert, de én félek tőlük, és ez egy közösségi iroda, ahol a gyengébbekre is érdemes odafigyelni, aki jelen esetben én vagyok. Utána ez a gazdi hozzátette, hogy egyébként is ez egy terápiás kutya, én pedig jót nevettem magamban azon, hogy kár, hogy a gazdája viszont egyáltalán nem terápiás. 

Azért néha a kutyák örülnek ám annak, hogy valaki ennyire fél tőlük, talán soha vissza nem térő lehetőséget látnak benne. Egy barátnőm mentett, öreg mopsza, akinek már a hangos légzésétől is megnőtt a pulzusszámom, soha rá sem hederített a látogatókra. Igazából a fenekét is nehéz volt már megemelnie, de én annyira érdekeltem, hogy beült szembe velem, és nézett. Végig a szemembe. A barátnőm szerint életében először megélte, hogy valaki felett hatalma van. Balu azóta a kutyamennyországban csücsül, én pedig örülök, hogy még a földi életében okoztam neki pár szép pillanatot. 

Mert én –  bármennyire is meglepő – szeretem a kutyákat, a segítő kutyák pedig különösen lenyűgöznek, és még érdekelnek is – tisztes távolságból. De ha racionálisan végiggondolom és összeadom, ebből a szép életemből hány napnyi időre bénított le a félelmem már, hányszor engedtem el liftet, mert kutya is volt benne, nem indultam el percekig a lépcsőházban felfelé, amíg hallottam a körmök koppanását a padlón és a gyomorszorító lihegést, hányszor nem szálltam ki addig a kocsiból, amíg be nem zárták a család kedvencét, olyan strandok hirtelen elhagyásáról nem is beszélve, ahol a négyzetméterre jutó kutyák száma hirtelen feldolgozhatatlanul sok lett az idegrendszerem számára – akkor életem egyenlege nem néz ki valami jól.

A hegy nem sértődik meg azért, mert valakinek tériszonya van, amikor lenéz róla, a pókoknak sem okoz lelki válságot a sok arachnofóbiás ember.

Higgyétek el, hogy a kutyák sem haragszanak rám, amiért félek tőlük, akkor ti se tegyétek!

Ez csak nekem rossz, az utóbbi időben már annyira, hogy szöget ütött a fejembe hatéves keresztlányom életbölcsessége: „Meli, az élet túl hosszú ahhoz, hogy félj a kutyáktól!” Igen, életem közel felét már így éltem le, de hátha a második felében sikerül kicsit közelebb kerülnöm ezekhez az általatok olyan nagyon szeretett négylábúakhoz! 

– Honnan ered a székely ló? Meddig tenyésztették?
– A régészeti kutatások alapján úgy tudjuk, őseink ilyen apró termetű lovakon érkeztek a Kárpát-medencébe. Nagy méretű, nyugat-európai társaikhoz képest sokkal kitartóbbnak bizonyultak, és egyenletesebb teljesítményre voltak képesek. Később is nagyra tartották őket. A 19. század elején Wesselényi Miklós is, aki híres lótenyésztő volt, elismerően nyilatkozott róluk, és arra hívta fel a figyelmet, hogy sajnos már kevés van belőlük, és semmiképp sem szabad veszni hagyni őket. A 20. század azonban nem kedvezett nekik. A Habsburgok által preferált, nagy méretű lovak tenyésztése győzedelmeskedett. Ám ez a törekvés Székelyföldre nemigen vagy sokkal kevésbé jutott el, így a Kárpátok hegyei között maradtak olyan lovak, amelyek még hordozták az ősi magyar fajta jegyeit. Utoljára a II. világháború előtt indult komoly törekvés a székely ló tenyésztésére a Zsuki Ménesben, ám a háború teljesen elpusztította azt, a méneskönyvek is megsemmisültek. Csak itt-ott maradt egy-egy ló néhány szegényebb gazdánál.

– Melyek a székely ló fő jellemzői?

– A székely ló 130–147 cm marmagasságú, filigrán, elegáns, arabos kinézetű. Méretéből adódóan kevesebb zabot és szénát eszik, nyáron nomád módon tartható a hegyekben.

Nyugodt természetű, szívesen és keményen dolgozik, nyereg alatt és fogatban is használható. Kiválóan alkalmas lovas oktatásra és terápiára. Hosszú, több ezer kilométeres lovas túrákra is szívesen mennek vele, ugyanis hamar regenerálódik, pihenőidőben annyit legel, amennyi a súlya fenntartásához szükséges. Vele ellentétben a nagy méretű lovak hamar „kikészülnek”, mert több pihenésre van szükségük, ezenkívül a túra során külön meg kell szervezni az abrakoltatásukat. Olyan sok pozitív tulajdonsággal bír a székely ló, hogy vétek lenne veszni hagyni ezt a fajtát, tulajdonképpen a huszonnegyedik órában járunk már.

– Ezt felismerve alapítottátok 2008-ban a Mereklye Kulturális Egyesületet Kászonaltízben?
– Az egyesület alapításának nem ez volt a fő célja, hanem a Kászoni-medence néprajzi hagyatékának megőrzése. Az alapító okiratban céljaink között rögzítettük a székely ló megmentését, de akkor még csak elméletben beszéltünk róla. Én akkor még nem is találkoztam ezzel a fajtával, csak az egyesületi tagok mesélték, hogy gyermekkorukban még mennyit lehetett látni mindenfelé. Eldöntöttük, hogy elkezdjük felkutatni az egykori székely lóhoz hasonló lovakat.

– Honnan tudtátok, milyen lovakat kell keresni, melyek hasonlatosak hozzá?
– Hankó Béla kolozsvári agronómus professzor könyve volt a legfőbb támaszunk a fajtafelkutatásban. 1941-ben tudományos igényű felmérést készített a székely lóról fotókkal, részletes leírásokkal. Sikerült kiváló helyismerettel rendelkező csapatot összeállítanunk, amelynek tagjai egészen eldugott helyeken is megfordulnak, olyan gazdáknál, akiknél még állatorvos sem járt soha. Ha a székely lóhoz hasonló lovat találtak, minden információt rögzítettek róla, majd felírták a gazda nevét és telefonszámát. Ezután többen elmentünk és megnéztük a kiszemelt lovat. Ha alkalmasnak találtuk, lefényképeztük, adatait rögzítettük a méneskönyvbe. Azután megpróbáltuk rábeszélni a gazdát, hogy az általunk kiválasztott ménnel fedeztessen, és neveljen csikót.

Kép

Becze Imre, a lovak gondozója Kászonban Csillaggal és Csillámmal

– Könnyen ment a rábeszélés?
– Sajnos nem, annak ellenére, hogy pozitív ígéreteket kaptunk, egyetlen egy fedeztetés sem jött létre. Ez a módszer egyedül arra volt jó, hogy megtudtuk, hol lehet még ilyen lovakat találni, illetve arra, hogy híre ment az emberek között, milyen lovakat keresünk. Stratégiát kellett váltanunk: saját törzsménes kialakítását kezdeményeztük, és tenyésztési programot indítottunk el, amelybe – látva a program sikerességét – egyre több gazda kapcsolódik be Csíkban, Háromszéken, Udvarszékhelyen és Maros megyében.

A törzsménesben ma már huszonegy kancánk és jónéhány csikónk van. A teljes programban pedig összesen hetven lovat tartunk számon. Fajta szempontjából ez elég alacsony szám, de ahhoz képest, hogy 2012-ben még egy sem volt, óriási a fejlődés.

– Kaptatok-e támogatást a törzsménes kialakításához?
– A Magyar Állam támogatja a programunkat, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt-től és az Agrárminisztériumtól is nyertünk támogatást, ezért tudtuk egyáltalán elindítani a törzsménest. Lovakat és ingatlant vásároltunk Kászonfeltízen, ahol téli szállást alakítottunk ki nekik. Nyáron – a Feltízi Közbirtokossággal kötött megállapodásunk alapján – a havasokban legelhetnek. Támogatásoknak köszönhetően tudunk kollégákat is alkalmazni, akik gondozzák a lovakat, és lovagolni tanítják a környék gyerekeit.

– Úgy tudom, Böjte Csaba is nagy támogatótok.
– Csaba testvér nagyra értékeli a helyi, tájhoz illő fajta megtartásáért folytatott küzdelmünket, főleg azért, mert ezeket a lovakat be lehet kapcsolni a gyermekek nevelésébe. Csatlakozott a programhoz a kászoni és a gyergyószentmiklósi háza is, náluk is vannak lovaink. A kászoni házból lovagolni is járnak hozzánk a gyerekek. 2017-ben az első Székely Ló Mustrát is támogatta Csaba testvér, a Szent Ferenc Alapítvány csíkszentsimoni telepén tartottuk.

– Hogyan zajlik egy ilyen szemle?
– Neves magyarországi lótenyésztési szakemberek bevonásával áttekintettük a székely ló típusba tartozó kancákat és méneket, osztályoztuk őket, és kiválasztottuk, melyek a legalkalmasabbak a tenyésztésre. Egyébként a rekonstrukciós programban a kiválasztott helyi méneken kívül – az állomány javítása céljából – cseppvér-keresztezés segítségével egy kiváló pedigréjű bábolnai arab telivérrel, Hamad B-vel is fedeztetünk. (A „B” a bábolnai tenyésztést jelöli a névben). Azért sikerült megvásárolnunk, mert túl kicsi termete miatt nem illett bele az arab telivér tenyésztésbe, kis termete viszont nekünk kifejezett előny.

– Milyen visszhangja volt a mustrának?
Meglepődtek a szakemberek, milyen sok típusba illő lovat találtak. A gazdák is ámultak, milyen elismerően nyilatkoztak lovaikról. Tavaly szerettünk volna ismét mustrát tartani, de a pandémia miatt el kellett halasztanunk. Reméljük, ősszel sor kerülhet rá.

Kép

Böjte Csaba testvér, Márton Pál és két kislány a kászoni otthonból az Angyal nevű lovon

– Mennyire kell félteni a lovakat a medvéktől és a farkasoktól a havasokban?
– A lovak csapatokba szerveződve járják a havasokat, nincs velük kísérő. A közeli marhacsorda pásztorai szemmel tartják őket, de olykor napokig nem találkoznak velük. Megvédik magukat és egymást is, alapjában véve mind a medvék, mind a farkasok tartanak tőlük, mert gyorsabbak, nagyot rúgnak és hatalmasat harapnak. Az elmúlt időszakban azonban mégis elvesztettünk néhány kancát. Túlszaporodtak a medvék a környéken, s mivel éheznek, tőlük szokatlan viselkedést vettek föl: annak ellenére, hogy magányos ragadozók, ketten összedolgoztak. Így sikerült több tehenet elvinniük, és a lovakat is megtámadták. Beszorítottak egy kancát, amiben talán az is szerepet játszott, hogy a lovak a villanypásztort respektálták, a medvék viszont nem.

A többiek a segítségére siettek, háború alakult ki, amelyben három kanca elpusztult. Nyílt terepen semmi esélyük nem lett volna a medvéknek velük szemben.

Ezután a farkasok elvitték azokat a csikókat, amelyeknek elpusztult az anyja. Rögtön megérezték gyöngeségüket, védtelenségüket. Hiba volt őket anyátlanul kint hagyni a legelőn.

– Mi a fő motivációtok a fajtamentésben?
– Világszerte egyre nagyobb a kereslet a kisméretű lovak iránt, ugyanis sokkal alkalmasabbak gyerek- és turista-lovagoltatásra, lovasterápiára, mint a sportra kitenyésztett, nagy méretű és sokszor ideges, érzékeny idegrendszerű társaik. Mivel komoly társadalmi igény mutatkozik ezekre a lovakra, ésszerű ötletnek tűnik, hogy megmentsünk egy saját fajtát, és ne kelljen majd drága pénzen külföldi lovakat vásárolnunk.

– Téged személy szerint mi motivál?
– Fajtamentésben nem én vagyok az első a családban, úgy tűnik nálunk ez már családi hagyomány. Édesapám, Bodó Imre a hatvanas években szarvasmarháért felelős állattenyésztőként dolgozott a Hortobágyon (később főállattenyésztő lett), ő mentette meg a szürkemarhát az átkeresztezéstől, vagyis a szovjet kosztromai fajtával tervezett „feljavítástól”. Elszabotálták azt a fentről jövő parancsot, hogy a magyar szürke bikaborjakat mind vágóhídra kell küldeni, és a későbbi tenyésztéshez kellő mennyiségű bikát a gulyásokkal együtt „eldugtak” a Hortobágy mélyén, amely azután elegendő volt a fajtatiszta tenyésztéshez. Így sikerült megőrizni az azóta országosan ismét elterjedt szürkemarha génjeit.

Kép

Laji fedezőmén

– A lovak szeretete is a családból jön?
– Nagyapám katonatiszt és sikeres ugrólovas volt, egyike a legendás örkénytábori lovastanároknak. A lovak és a lovassportok szeretetét továbbadta a fiának is. Édesapám a Hortobágyról Pestre költözve az Állatorvostudományi Egyetemen kezdett dolgozni, később az állattenyésztési tanszék vezetője lett. Kiváló lótenyésztési szakember is, Hecker Walter barátjával és kollégájával könyvet is írt a témában. Ma Magyarországon mindenkinek, aki lótenyésztést tanul, ez az elsődleges tankönyve. Gábor öcsém sikeres díjlovas volt, majd állatorvos és lósebész lett, a Lógyógyászati Klinikát vezeti az Állatorvostudományi Egyetemen. Én is hétéves korom óta lovagolok, de az élet másfelé vitt, belgyógyász, hematológus lettem.

– …és Kászonba mi vitt?
– Az említett nagyapám Kászonimpéren született. Az elemit és a középiskolát még kint végezte, aztán Magyarországra került ösztöndíjjal. Még a Ludovika akadémiát sem fejezte be, amikor bekerült a Székely Hadosztályba az első világháborúban. Majd román fogságba estek, és besorozták őket a román hadseregbe. Nagyapám megszökött, sikerült az új határon is átszöknie, de többet nem mehetett haza Kászonba. Kilencéves voltam, amikor meghalt. Nem sokat tudtunk arról, honnan származik, csak a falu nevét. Elsőéves egyetemista koromban rávettem két barátomat, menjünk el Kászonba kerékpárral, fedezzük fel a környékét.

Nagy meglepetésemre egész közeli rokonokra bukkantam, akkor még nagyapám egyik testvére is élt.

Attól kezdve rendszeresen jártam hozzájuk egy hosszabb időszakot leszámítva, amikor Amerikában éltünk. Vettem kint egy házat is, így már oda is hazajárunk a családommal. Mostanság két-három havonta utazom, sok olyan ügy van, amelyet nem lehet itthonról intézni, ott kell lennem személyesen. Nyáron tervezzük, hogy pár hétre elvisszük az unokákat is, és tanítom őket lovagolni.

– Mikor tudjátok kijelenteni, hogy sikerült visszatenyészteni a székely lovat? Lesz-e egyszer elismert fajta a székely ló?
– Ahhoz, hogy egy fajtát bejegyezzenek, komoly kritériumoknak kell megfelelnie, amelyek még időnként változnak is. Szükség van megfelelő létszámú kancaállományra, illetve igazolnunk kell, hogy bizonyos, a fajtára jellemző jegyek legalább három generáción át öröklődnek. Most azon dolgozunk, hogy földeket vásároljunk a környéken, mert ahogy növekszik az állomány, eltartásukhoz egyre több földterületre lesz szükség. A munka elején vagyunk, reméljük, néhány évtized múlva eljutunk oda, hogy ismét elismert lófajta lesz a székely ló.

Az edukatív-prevenciós kampányok és a szigorodó reklámszabályok ellenére a dohányzás még mindig korunk egyik leggyakoribb káros szenvedélye, aminek következtében évente 5,7 trillió (11 nulla!) cigarettaszálat hamvasztunk el. Egy 2016-os kutatás szerint Magyarország élen jár e káros szokás terén, ugyanis a világranglista 13. helyén szerepel.

Hazánkban a felnőtt lakosság 30 százaléka dohányzik, átlagosan fejenként évi 108 doboz cigarettát és 195.400 forintot (ha 1800 ft/dobozzal számolunk) égetve így el.

A cigarettázás azonban nemcsak a dohányzó személy egészségére gyakorol káros hatást: a cigaretta égése során keletkező és a kilélegzett füst következtében a dohányzó környezetében lévők is ki vannak téve az egészségkárosító hatásoknak, míg a szokással járó környezetszennyező hatások mindannyiunk életét befolyásolják. Az egyéni perspektíván túl tehát érdemes a káros szenvedélyt globálisabb nézőpontból is megvizsgálni, főleg ami az alternatívákat illeti! És bár igaz, hogy a dohányzást jobb egyáltalán el sem kezdeni (vagy lehetőleg minél előbb leszokni), de amennyiben valaki nem tud leszokni, nem árt, ha tájékozódik az ártalomcsökkentett és kevésbé környezetszennyező lehetőségekről.

Füstbe ment életek

Emlékszem, amikor még általános iskolás voltam, az iskolánkban tartott drogprevenciós előadások részeként időnként kitértünk a dohányzás problémájára is. Így én igen korán tudtam a cigarettázás káros egészségügyi hatásairól, már mielőtt szóba jöhetett, hogy egyáltalán cigarettázni kezdjek. Egy brit kutatás szerint ugyanis a hónapok, évek óta függőségben élő emberek 99 százaléka a 18. életéve környékén kezdett el napi szinten dohányozni.

Szerencsére az azóta is jellemző, szemléletformáló és megelőző kampányoknak köszönhetően ma már a legtöbb emberben tudatosult, hogy a cigarettázásnak milyen egészségkárosító hatásai vannak. Rossz a tüdőnek (a tüdőrák elsődleges kockázati forrása), emellett pedig erősen megterheli a szív és érrendszert: a szívinfarktus esélyét a duplájára, a stroke-ot a négyszeresére növeli.

Így évente csaknem 8 millióan halnak meg a káros szenvedély következményeként, ami több, mint a HIV-vírus, az autóbalesetek, az alkohol és az elhízás áldozatainak száma együttvéve.

Évi 2 millió tonna hulladék és 600 millió kivágott fa

Az egyén életére gyakorolt egészségügyi hatásokkal jóval könnyebb érvelni a leszokás mellett, ezért ritkán beszélünk a dohányzás igen jelentős környezeti lábnyomáról. Pedig nem véletlenül találni a strandokon, vízpartokon és parkokban annyi cigarettacsikket – ez ugyanis a világ leggyakrabban kidobott hulladéka! A cigarettából származó szemét fő alkotóeleme a biológiailag nem lebomló cellulóz-acetát szűrő, amelyből a WHO adatai szerint évente 1 billiót megközelítő mennyiséget dobunk ki. Ennek az együttes tömege körülbelül 175.000 tonna évente.

A káros szenvedéllyel járó elképesztő szeméttermelés jelentősebb részét azonban a cigaretták csomagolása jelenti: a nejlon, a jellemzően 20 vagy 19 szálat tartalmazó dobozok, illetve azok a nagyobb kartonok, tárolók, amikben ezeket szállítják. Ezen hulladékfajtákkal együtt a dohányzás évi 2.000.000 tonna szilárd és sok esetben káros anyagokat tartalmazó (pl. arzén, ólom, nikotin) szemetet termel, míg összehasonlításképpen az ásványvizes palackok összesen „csak” 1.830.000 tonnát.

Kisebb hőfok, kevesebb káros anyag

A káros szenvedélyről leszokni vágyókat leggyakrabban az egészségjobbító szándék vezérli. Fontos ugyanakkor tudni, hogy a szervezetünket romboló anyagok a csaknem 600–800 ℃ fokon égő cigaretta füstjében találhatóak, amelyet belélegezve kátrány és több mint 7000 vegyület kerül a tüdőnkbe. Így például nehézfémek, arzén, szén-monoxid, hidrogén-cianid és további rákkeltő anyagok. A nikotin fogyasztása persze szintén nem kockázatoktól mentes (hiszen elsődlegesen ez felel a függőségért, mellékhatási lehetnek, pl megemeli a szívfrekvenciát, szédülést és fejfájást okozhat), de a dohányzással kapcsolatos megbetegedések elsődleges oka az égés során keletkező füstben lévő több ezer vegyi anyag, amelyek közül 93-ról állapította meg az FDA, hogy káros vagy potenciálisan káros az egészségre. És itt jönnek képbe a dohányhevítéses termékek és az e-cigaretták! A klasszikus dohányzás modern alternatívái ugyanis intenzív égési folyamat nélkül juttatják a szervezetbe a nikotint – tehát füstmentesek. A dohányhevítéses technológia esetén dohány- és nikotinpára, míg az e-cigi esetében nikotinpára szabadul fel.

Így a használatuk a cigarettához képest kevesebb káros anyagot szabadít fel, ráadásul a pára jelentősen alacsonyabb mértékben szennyezi a levegőt, tehát a passzív dohányzás veszélyeit is mérsékli.

Ettől még persze a legjobb váltás, ha a káros szenvedélyt űzők teljesen leszoknak, de ha ez valamilyen ok miatt nem lehetséges, érdemes tájékozódniuk!

Már csak azért is, mert ezeknek a füstmentes termékeknek a természetes környezetünkre gyakorolt negatív hatása is kisebb. Első körben elég, ha az ökotudatos életmód „eldobható vs. tartós” alappillérét nézzük: a modern dohányzási alternatívák többsége ugyanis elektromos töltés után újra és újra használhatóak, és hosszú évekig is kiszolgálhatják a fogyasztót. Ebből kifolyólag jóval kevesebb hulladékot termelnek, mint a cigarettázás. A dohányzás következtében keletkező szemét legalattomosabb, mérgező fajtái ugyanis az itt-ott elhajított csikkek, amire – lássuk be – hajlamosak a dohányosok. Ezért is a töltettel működő e-cigaretták és a vaporizátorok (vagyis a nikotintartalmú folyadékot vízpára formájában kibocsájtó szerkezetek) a cigarettánál kevésbé környezetkárosító alternatívák, használatukkor ugyanis nincs olyan jellegű hulladék, amitől egy könnyed mozdulattal meg lehetne szabadulni – azzal együtt, hogy az e-cigaretta patronja is cserélendő bizonyos időközönként. A dohányhevítéses és egyéb elektronikus termékeknél pedig az öngyújtókkal járó, tetemes mennyiségű műanyaghulladékkal sem kell számolni. Arról nem is beszélve, hogy használatuk a cigarettagyártással szükségszerűen együtt járó fapusztítást is mérsékli.

Füstmentes jövő: utópia vagy szükséges alternatíva?

A dohányosok száma évről évre nem hogy stagnál, hanem inkább növekszik. Ez azt jelenti, hogy a világszerte jellemző, szemléletformáló-prevenciós kampányok ellenére sem tud az emberiség megszabadulni e káros szenvedélytől. Így a reális – és a leszokáshoz képest köztes – megoldást az jelentheti, ha a dohányosokat (de semmiképp sem a nemdohányzó többséget!) a kevésbé káros alternatívák felé tereljük. A Philip Morris International ezért egy bátor üzletpolitikai döntést hozott: a cég rövidtávú célja az, hogy 2025-re három fogyasztójukból legalább egy, azaz összesen 40 millió nő és férfi térjen át a füstmentes termékekre.

A hosszútávú célok között pedig a klasszikus dohánytermékek gyártásának és forgalmazásának teljes beszüntetése szerepel.

Első jelentős termékük egy dohányhevítéses termék, amelyet hosszas tesztelés (pl. Olaszországban és Japánban) és engedélyeztetési folyamatok után 2017-ben mutattak be a nagyközönségnek. Ez sajátos technológiájának segítségével képes a dohányt égetés nélkül legfeljebb 350°C fokra hevíteni. Használata során dohány- és nikotinpára keletkezik. Ennek köszönhetően az égő cigarettában lévő káros anyagok akár 10%-ra is csökkenthetők, miközben a szippantással használható termék a klasszikus dohányzás rituálé-jellegét és a dohány ízét is megőrzi, így pedig a váltást is könnyebbé teszi a fogyasztók számára.

Mivel a Philip Morris International a „füstmentes jövő” vízióját tűzte a zászlójára, természetesen nem ez az egyetlen, jelenleg is futó termékfejlesztésük. A dohányipari óriás svájci kutató-fejlesztő központjában, a Cube-ban jelenleg 400 tudós dolgozik a füstmentes alternatívákon. A céljuk ugyanis az, hogy egy széles és sokszínű termékportfóliót hozzanak létre, ami lehetővé teszi a dohányosok számára leginkább megfelelő, a cigarettához képest kevesebb káros anyagot kibocsátó és kevésbé környezetszennyező termékek választását, így pedig hosszútávon a klasszikus cigaretták gyártásának végét.

„Spiritusz” – Bátorító beszélgetések a lelki egészségért

Az április 22-én debütáló műsor vendégei a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan közismert személyiségek, akik őszintén beszélnek életük nehéz és örömteli időszakairól, küzdelmeikről és felismeréseikről. „A krízisek súlya talán kevésbé nyomasztó, ha mások erőt adó történetében meglátjuk a saját lehetőségeinket. A boldog és kiegyensúlyozott élethez önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. Ebben segít a Spiritusz” – összegez Molnár-Bánffy Kata, a KÉPMÁS ügyvezetője.

A műsor két szerkesztője és egyben riportere Németh Szilvia rádiós műsorvezető, a KÉPMÁS magazin újságírója és a Karc FM-ről ismert Bóna Judit szerkesztő-műsorvezető. A kéthetente jelentkező adások tematikájában hangsúlyos szerepet kap többek közt az önismeret, az önértékelés, az elfogadás, az újratervezési képesség, a szenvedélybetegségek, a perinatális pszichológia és a különböző emberi kapcsolatok, viselkedésminták. A sorozatban a tervek szerint olyan közéleti személyiségeket és szakértőket hallhatunk, mint Gundel-Takács Gábor, Dr. Varga Katalin, Gryllus Dorka, Dr. Almási Kitti, Dr. Fülöp Márta, Pál Ferenc atya vagy Forgács Attila gasztropszichológus.

„Világjobbítók” – Közérzetjavító összművészeti podcast

A társadalmi kérdéseket is feszegető, különleges összművészeti podcast Gyulay Eszter színháztörténész, dramaturg és Fodor Krisztina, a Média a Családért Alapítvány és a KÉPMÁS munkatársának közös műsora. 

A május közepétől induló „Világjobbítók” egy tematikusan egymásra épülő beszélgetésekből álló, nyolcrészes podcast-sorozat. Gyulay Eszter beszélgetőtársai minden alkalommal egy színész és az adott témához kapcsolódó szakértő, akik többnyire ismeretlenek egymás számára. A színész a beszélgetésben elsősorban nem a saját szakmai minőségében van jelen, hanem sokkal inkább hangsúlyt kap személyes kapcsolódása a témához.

„Podcast-sorozatunk legfontosabb célja a közérzetjavítás, valamint az, hogy új gondolatokkal töltsünk meg egy-egy témát. Ebben segít ez a különleges »szereposztás«, az aktuális témakörhöz kapcsolódó zenei betétek, valamint az irodalmi idézetek, amelyeket szintén Gyulay Eszter színészbarátai olvasnak fel. A sorozatban szó lesz majd a környezetvédelemről, az erőszakról, a függőségekről, abnormalitásról, játszóterekről, mesékről és a felnőttek gyermeki fantáziájáról” – avat be a műsor koncepciójába Fodor Krisztina.

A tervezett vendégek többek között Dániel András ifjúsági és gyermekkönyvíró, illusztrátor, az építőmérnökként végzett Scherer Péter színész, Horváth Kristóf („Színész Bob”) színész-slammer, aktivista, Dr. Tárnok Zsanett neuropszichológus, Jaskó Bálint színész, aranykalászos gazda, Takács Hajnal tapasztalati traumaszakértő, Thúróczy Szabolcs színész, aki jogi végzettséggel is rendelkezik, valamint Pálfi Kata színész-meseterapeuta.

A két új podcast-sorozat adásai és a KÉPMÁS korábbi podcastjai – „Túlélők”, „Istenélmények sallang nélkül”, „Tanárnő, kérem” – meghallgathatók a KÉPMÁS.hu Podcast rovatában, a Képmás magazin YouTube-csatornáján, a Spotify-on és egyéb népszerű podcast-applikációkban.